Feneség a szemekben

A Pallada Expressz 1946. június 6-án állt meg velem a Nagykunságon, egy Karcag nevű városban. Még ma is a fülemben van a fék csikorgása, amely éles volt, akár egy felsíró újszülött hangja.

Ahogy telt az idő, kíváncsi lettem, kik azok a kunok, akik közé sorsom elvezérelt. Egy kemény, nomád, ázsiai népről olvastam könyveket, amely a 10. században még Peking alatt tanyázott, hogy azután végigszáguldva az óriási eurázsiai füves pusztán a 13. században már a Kárpát-medencében telepedjen le, azon a síkságon, amely az említett határtalan sztyepp legnyugatibb része.

Karcag neve pusztai rókát jelent. Ázsiai hozadék a név éppúgy, mint maga a kipcsak-török nép, avagy a betelepülésükkor hordott viselet, a harcmodor, a nyelv, az arcuk berendezése, és még annyi minden. Ha végighúzzuk az ujjunkat az ősök lehetséges vándorlási útvonalán, nem is egy települést találunk a térképen, amelynek a pusztai róka adott nevet. Az egyik ilyen kis település a jó néhány magyar által remekül ismert Tengiz közelében van (Karszak), a másik pedig az orosz űrhajók kilövési helye, Bajkonur (kazakul Bajkongur), és leérkezési helye, Dzseszkazgan közelében van (Karszakpaj).

Ha valaki járt már ezen az elképesztően tágas eurázsiai pusztán, tudja, hogy a legjellegzetesebb térszíni elem a földhalmoknak a sokasága. Ezeket a halmokat Magyarországon kunhalmoknak nevezzük. A kunhalmok mindegyikét mesterségesen emelték, s nevük ellenére csak kisebb részük köthető a kunokhoz, zömében jóval régebbi földhányásokról van szó, melyek belsejükben gyakran kőkori vagy rézkori emlékeket őriznek. Sokszor nem házak építésére vagy temetkezésre használták ezeket a halmokat, hanem őrszemek tanyáztak rajtuk, akik jelezték az ellenség közeledtét. Őrhalmok egész rendszere áll ma is a magyar Alföldön. Országunknak ezen a keleti felén több mint 40 ezer kunhalom található, közülük jó néhány kurgán, vagyis fejedelmi sírokat rejtő. Karcag hatalmas, 67 ezer holdas határában rengeteg kunhalom áll még ma is, jóllehet a korszerű kolhozok teremtésének dühe nem csupán a sok ezernyi tanyát dózerolta le a föld színéről, hanem a kunhalmok földjét is elhordták úttöltésbe, meliorációs munkák végzése során pedig a térszín kiegyenlítésére használták fel. Ami maradt, az is pusztul, az egyiket szántják, a másikat beton villanyoszloppal csúfítják el, pedig meg kéne védenünk őket, mert igaza volt Illyés Gyulának akkor, amikor a kunhalmokat a mi katedrálisainknak nevezte egyik költeményében. A kunhalmok földjével elhordják régi települések nyomait, középkori templomok alapjait, őseink tárgyi emlékeit, de elhordják a halmokhoz fűződő mondákat és legendákat is, egy nép emlékezetét, kultúráját.

Évekig jártam a karcagi határt, tanúja voltam a vegyszerek, műtrágyák elterjedésének és gyakori szakszerűtlen használatának. A repülőgépről rizstelepekre kiszórt kémiai anyagok egészen enyhe szellőben is kilométereket utaztak a levegőben, s tönkretették még a távoli dűlőutak mentén növögető fasorokat, erdősávokat is. Pedig Karcagon mindig nagyon kevés volt a fa, de még ezt az állományt is megtizedelték a vegyszerező nagyüzemek, különösen az akácfák reagáltak érzékenyen. Egy idő után már az öntözővízbe is csepegtették a méregerős vegyszert, melynek következtében kipusztultak a halak, eltűntek a békák, rengeteg gólya, vadkacsa, nyúl, őz és egyéb állat lelte halálát éhe vagy szomja oltásakor.

A karcagi határ északi részén működött egy nemzetközi bombatér, ahol szinte mindig az oroszok játszottak háborúsdit, s ennek következtében igen sokat szenvedett Karcag, Berekfürdő, Kunmadaras, Nagyiván, Hortobágy és Nádudvar lakossága. Miközben a világbékéről hallgattak rég megunt szólamokat a rádióban és a televízióban, a gyakorlatozás céljából ledobott bombák robbanásától remegtek a házak ablakai, Nagyivánon megrepedeztek a házfalak, gátőrök, szénát gyűjtő parasztok sebesültek meg a repeszektől, hodályokat bombáztak le tévedésből vagy éppen lezuhant repülőgépek martalékává lettek állati szállások a bennük lévő jószágokkal együtt. Az alacsonyan elhúzó repülőgépek dörejétől idegbetegek lettek Karcagon a kisgyermekek. Sokszor sztalingyertyák függtek az égen az esti sötétben. Háborús pszichózisban éltünk évtizedekig. Még panaszkodni sem lehetett. Pedig lett volna miről. Ahogy Katona József Tiborcza mondta: „Kövér / Földünkből ők vadászható Liget / és Berkeket csinálnak; ahová csak / lábunkat is be tenni nem szabad”. Elmondhattuk volna mi is.

Az Alföldnek ez a középső vidéke nem mindig mutatott ilyen vigasztalan képet. A 16. század közepén járt erre egy osztrák diplomata és útleíró, Sigmond Herberstein, akinek feltűnt a Tisza halban való gazdagsága, s az itt élők nagyarányú állattartása. Egy angol orvos, Edward Browne írta 1669-70-ben: „A Tisza Európának halban leggazdagabb folyója. Általában az a szólásmondás járja, hogy a folyó két rész vízből, egy rész halból áll... Nagy bőségben vannak állatok is, nyúl, vadkacsa, fogoly, fácán s más hasonlók. Szép számmal találhatók itt juhok, hosszú, hegyes szarvval, gazdag, göndör gyapjúval. Igen sok a szarvasmarha is, évente százezer számra küldenek belőle Olaszországba, Németországba, és más országokba...” Bethlen Miklós is a halak bőségét jegyzi fel 1682-ben. Bél Mátyás a gazdagon termő nádasokat említi, amelyek nem kis hasznára vannak „a fában szűkölködő vidéknek”. A Tisza vize éltette, néha pusztította is ezt a tájat. Az utak időnként szinte járhatatlanná váltak, az egyik hírhedten rossz szakaszt, a Karcag és Kisújszállás közötti Karajánost még Arany János is megverselte Az elveszett alkotmány című korai művében. Az utak vendégmarasztaló sarát énekli meg Petőfi Sándor is Utazás az Alföldön című, 1847. június 11-én Mezőtúron kelt versében. Petőfi az Alföld iránta való szeretetének tulajdonítja, hogy ennyire marasztalja őt a sáros út. A költő egész életében rajongó szeretettel emlegette az Alföldet, számtalan versében örökítette meg ezt a vidéket. Persze, Petőfi előtt is írtak már verseket az Alföldről, például Fazekas Mihály vagy Csokonai Vitéz Mihály. Ez utóbbi szinte felkiált: „... megláttam végre / Azt az áldott Karcagot”, ahol nem csak hal volt bőven, nem csak szárnyas és négylábú vadaknak volt bőviben a mocsaras vidék, nemcsak számlálatlanul sok állatcsorda hersegtette a kövér füvet, hanem komoly növénytermesztés is folyt. A Csokonai-vers folytatása ezt így rögzíti: „Hol a kun a szép térségre / Halmoz sok száz asztagot”. Hogy nem akármilyen búza termett itt, tudjuk Kölcseytől, aki a Himnuszban egyenesen a hírneves tokaji bor mellett emlegeti: „Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél.” A magyar ember számára azonban az Alföld igazi arcát mégiscsak Petőfi Sándor rajzolta meg azzal, hogy a végeláthatatlan pusztát a szabadság szimbólumává emelte.

Mi lett Petőfi Alföldjéből? Eldózerolt tanyák, elhordott kunhalmok, kiszáradt akácfák hona, sok-sok elpusztult állat temetője, holdbéli tájjá bombázott puszta vidék. Manapság a puszta, a Kunság, az Alföld a kilátástalanság, az elhagyatottság megtestesítője lett.

Mi lett ebből a büszke, kemény akaratú népből? A kunok a török pusztítások után Rákóczira esküdtek fel, később lelkesen fogadták a szabadságharcot is. Miután eladták a Nagykunságot, több évtizedes kemény munkával, összefogva, megváltották szabadságukat éppen 250 esztendővel ezelőtt. A nagykun települések összefogtak, úgy  építettek utat és hidat, együttes erővel vették elejét a Tisza pusztításainak. Bél Mátyás 1730-ban járt ezen a vidéken, s a következőket jegyezte fel a kunsági emberekről: „... testük erős, és azt sajátos ruhába, többnyire kékbe, néha fehérbe öltöztetik. Egyaránt csinosak a férfiak és a nők... Írással mindnyájan foglalkoznak: az olvasáson kívül meglehetősen sokan ismerik a latin nyelvet is”. A sárospataki főiskola dalgyűjteményében olvasható 1790-ből: „Ott laknak a jó magyarok, / Ama régi híres kunok, / Atillátul fogva valók / Tartották fel a Kunságot”. A Karcag határában lévő Ágota csárdába toppant be 1795 decemberében Bethlen Elek, s a ridegpásztorokat látva ezeket jegyezte fel: „Utálom a biszkeséget, de soha alázatosabb, mint itt, nem voltam. Mindegyiknek feneség nézett ki a szeméből. S nagygombú vastag botjuk, köldökig érő ingek, s csepegésig megkent hajuk és az asztalon heverő s boros palackokkal körül kerített bőrduda elégséges lenne arra, hogy a legkevélyebb embert is alázatossá tegye.” Csokonai is dicséri a kunokat: „Mert ki e kis tartományba / Keresztülmenni talál, / Közemberbe, kapitányba / Termés kun szívet talál”. Az angol John Paget is leírja a múlt században a pusztai pásztorok külsejét, s megjegyzi: „... a puszta egész lakossága színmagyar”. Pulszky Terézia feljegyzi: „Útban a Tiszától Debrecenig, áthaladtam Karcagon, a Kunság megyeszékhelyén... Ezeken az országrészeken kemény emberek élnek, a magyar nép elismert lovasai”. Vahot Imre is megrezzen a pusztaiak kemény tekintetétől. Erdélyi János: „A magyar jellemzetében egyik fő vonás a szabadságszeretet, s az igaz magyar faj a Tisza boldog partjai mellé, a síkságra telepedett.” Herman Ottó szerint ezekben a pusztai embereken „... a megfigyelés élessége és bősége, hozzá a magyarság józan felfogása nyilatkozik meg ritka fénnyel.”

A Nagykunság és vele az Alföld büszke emberei közül már csak hírmondók maradtak. Elvették a földeket, a nyakas tulajdonosok szeméből kiverték a feneséget, s néhány kemény évtized alatt bérmunkásokat és lumpeneket faragtak a korábbi öntudatos gazdákból.

Az utóbbi fél évszázadban az emberi lélekben és emberi közösségekben sokkal nagyobb mérvű és jóvátehetetlenebb a pusztulás, mint a természeti környezetben és az élővilágban. Szülőföldem szép határa azonban újra azok kezébe kerül nagy részben, akiktől elvették a földeket. Talán remélhetjük, hogy a feneség ismét visszaköltözik a tekintetekbe, s a nagytenyerű síkság nem marad a kilátástalanság és az elhagyatottság földje. Szeretném ezt megérni mielőtt eljön értem a Pallada Expressz, amelynek a zakatolását csendes éjszakákon néha már hallani vélem: kerekei úgy dübörögnek, mint a koporsóra hulló rögök.

{fel}