Fried István:
Verseghy Ferenc „romános rajzolatai” és történelmi témájú magyarításai

A magyar széppróza történetíróit[1] még mindig és kezdettől fogva akadályozta a mélyebbre ható elemzésben, hogy részint csak 1836-tól lengette meg a kalapját egy kritikus egy magyar szerző szépprózai teljesítménye előtt, jóllehet nem az Abafi volt a magyar prózatörténet első „sikerdarabja”, részint az „eredetiség” romantikus-romantizáló fölfogasa, amely a XVIII. században (s a XIX. század elején) gyors egymásutánban megjelenő magyar nyelvű regények hosszú és néhány kiemelkedő darabjában nem érdemtelen sorát vagy „előtörténet”-ként[2] tartotta számon, vagy megelégedett a forráskutatásból származó eredményekkel. Aminek aztán az lett a következménye, hogy többé-kevésbé pontosan tudjuk, melyik korai magyar prózai alkotásnak mi volt (többnyire) német nyelvű forrása, kevésbé tudjuk azonban, hogy az egyes regények miként járultak hozzá a magyar regénynyelv megszerkesztődéséhez. Jóllehet Szajbély Mihály irodalomszociológiai föltárásai és elemzései[3] például a regényelőszavakból kiolvasható poétikát és közönségnevelő tendenciát szembesítették részint a regénytörténetek műfaj elméleti tanulságaival, részint az önmeghatározási kísérletek történetté összeálló sorával, csupán egy-két kiemelkedő szerző kiemelkedő alkotása mondhatta a magáénak azt szerencsét, hogy belehelyeződött a mentalitástörténet folyamatába, illetőleg a magyar prózai stílus hatástörténetébe. Verseghy Ferenc „regényei” meg különösen rosszul jártak, még filológiailag is. Mert ugyan szorgosan kikutatódott legalább három regényének mintája, a negyedik, a dolgozatban bővebben bemutatandó Báró Külneki Gilméta kisasszonyról szólva a filológiai kutatás megállt a félúton,[4] néhány epizód forrására fény derült, ám az igen alapos György Lajosnak is csupán (egyébként teljesen jogos) feltételezésre futotta a regényegész tekintetében.[5] Verseghynek jószerivel egyetlen és már saját korában kevéssé korszerű teljes pályaképe, a Császár Eleméré,[6] jellegzetes példája a magyar irodalomtörténeti pozitivizmusnak, amelynek gondolattalanságáról és hibásan értett nagyvonalúságáról árulkodik. Jóllehet Császár monográfiájában igyekszik kiaknázni a levéltári forrásokat (ami Verseghy életrajzát illeti), éppen a regényeket tárgyaló fejezetben meggondolatlan feltételezésekbe bocsátkozik, néhány esztendő múlva maga korrigálja (kis részben) előfeltevéseinek jórészt téves voltát.[7] Ugyanis Verseghy regényei nem kompilációk, hanem magyarítások, úgynevezett történeti tárgyú prózája még hív fordításnak is nevezhető volna; a romános rajzolatok divatszerzők nyomán haladnak, a név és a környezet, valamint néhány fordulat az, ami közvetlenül a magyar olvasót megcélzó igyekezet eredménye. A Báró Külneki Gilméta[8] eredetijét egyelőre nem lelte föl a kutatás, bár György Lajos célzott néhány, a vizsgálatba vonható műre (az Országos Széchenyi Könyvtárban nincsenek meg a György által hivatkozott regények, és Verseghy könyvtárjegyzékében sem találhatók meg). Ugyanakkor a kompilációt hangoztató kutatóknak talán el kellene azon gondolkodni, hogy egy a nevelés nemzetisége és nemzetiség-ellenessége kérdése körül forgó történet (amennyiben a magyarítás helyett valóban kompilációra került volna sor) miért a francia és nem a német nevelés ellen szól; a franciáskodás lett volna a XIX. század első évtizede magyar irodalmának fő problémája? Az ellenszenves, a nemzetietlenséget nevelésük központjába helyező szereplők miért kelnek ki egyenként a magyar és a német érzés, nevelés, nyelv és kultúra ellen?

Császár Elemér monográfiájának néhány tételét lényegében megismétli több évtizeddel később kiadott regénytörténetében. A Báró Külneki Gilméta megszületését Verseghy életrajzának alakulásából vezeti le. Mint ismeretes, Verseghy 1804 és 1812 között a Szapáry-családnál volt nevelő, majd ezenközben (1806-tól) József nádor nyelvmestere, ismeretesek továbbá kapcsolatai a Marczibányi–Majtényi-családdal. S most érdemes szó szerint idézni a monográfia idevágó mondatait, amelyeket majd kevéssé gondol tovább, inkább alig módosítva fogalmaz újra Császár a regénytörténetben.

„Éppen ebben a korban került Verseghy a magyar aristokrata társaságba. Közöttük élt, megismerkedett életük módjával, gondolkodásukkal, megszokta a társalgás hangját, az udvarias, finom beszédmódot. Ezeket a megfigyeléseket fölhasználta regényében, úgy hogy a Külneki Gilméta határozottan korkép, a múlt század elejének magyar úri társaságát mutatja be több képben. Tagadhatatlan, hogy e képek sokszor torzak, s még többször idealizáltak, de azért jellemző voltukhoz nem fér szó, s egy-két vonása olyan találó, hogy művelődés-történelmi adalékul szolgál.”[9]

Az életrajzi részből azért kiviláglik, hogy Verseghyt anyagi helyzete késztette arra, hogy kiadójának, Eggenbergernek dolgozzék, regényt magyarítson, kalendáriumot szerkesszen és így tovább.

Verseghy regénye efféle „osztályozásban” részesül:

„Szóval az események a mi világunkból vannak merítve, nem a korlát nélkül csapongó, messze elkalandozó, hanem a megfigyelt vonásokat fölhasználó képzeletnek munkáját látjuk magunk előtt: olyan regényt, mely már jogot tarthat arra, hogy megadjuk neki a psychologiai jelzőt”.[10]

A regénytörténet több kifogást hangoztat, inkább a mű fejlődéstörténeti jelentőségét emeli ki, de: a Gróf Kaczaifalvi Lászlóval együtt „az igazi regény minden követelményét teljesítik.” És: „Ezeket a regényeket megilleti a társadalmi és lélektani jelző, ezek már modern regények”. Alább: „Verseghy mint elbeszélő nem modern, még kora színvonalán sem áll”.[11]

Verseghy történeti tárgyú epikájáról előbb: „Verseghynek nem volt érzéke a nemzeti múlt iránt”,[12] utóbb pedig Verseghy történeti regényeit „aránylagos józanság és természetesség” jellemzi.[13] Megjegyzem ezekről – valójában az eredeti német művekről értekezve – Pukánszky Béla azt állítja, hogy az Almarék „az álmenyasszony ismert mesemotívumát ülteti át a naiv módon elképzelt Erdélybe”; a Vak Bélán (kissé meglepő módon) Goethe Götz von Berlichingenjének hatását szemrevételezi. Szerinte: „A magyar történelmi vonatkozás csupán cégér bennük...” „a német olvasóknak új, eddig ismeretlen exotikumot sejtetett.”[14] Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a közép-európai (azaz cseh- és horvátországi, valamint magyarországi) német nyelvű irodalom szerzői nem exotikumként fogták föl és prezentálták az állam történetének szépirodalomba adaptált epizódjait, hanem egyfelől hungarus-, illetőleg croatus-, bohemus-tudatuk megnyilatkozásaként, másfelől a hazai történeteket az olvasók elvárásai szerint formázták meg, és ezek az elvárások jórészt egybeesni látszottak az európai elitirodalommal szemben szerveződő, népszerűségre törekvő, populárisabb trendekkel. Például August von Lafontaine[15] nemcsak a német nyelvű közönségnek volt sikerszerzője, hanem valamennyi közép-európainak, műveit egyébként a német kulturális élet jelesei is elismeréssel emlegették. Forradalom-ellenessége, a felvilágosodás ember-képének népszerűsítve is markáns megfogalmazása éltette sokáig műveit. S mint egy róla értekező megállapítja: az emberi világban csupán születésük következtében ember és ember között áthághatatlan gátak merednek föl, ezek nem természetes és embertelen jelenségekként mutatkoznak meg akkor, amikor egy szerelmi kapcsolat fejlődik ki a rendi különbségek ellenében. Lafontaine művei azt tanúsítják, hogy az erény és a szerelem áttör a rendi korlátokon. Ami pedig a magyar történelembe helyezett szerelmi és lovagtörténeteket illeti, Verseghy mintáinak (névtelen) német szerzője történeti forrásokat idéz, Verseghy annyit változtat, hogy a lábjegyzeteket beemeli szövegébe (a krónikákra hivatkozik a fölkészültnek látszó ismeretlen német szerző). S még valami: ha a pest-budai német polgár/olvasó esetleg exotikumként fogta föl a magyar környezetet vagy a magyar történelmi hátteret, a magyarrá adaptált regény magyar olvasójához a magyar nevek, a magyarított környezet, a magyar történelem nem egy neves eseménye előzetes tudása szerint érkezett el, számára például Kálmán, Álmos herceg vagy Béla története (még ebben a regényes formában, vagy éppen e miatt a regényes forma miatt!) egybevágott ismereteivel, illetve úgy értelmeződhetett, mint a forrásművekkel hitelesített magyar történelem.

Visszatérve Verseghy regényeinek úgynevezett fejlődéstörténeti jelentőségéhez, azt a közismert tényt nem árt hangsúlyoznunk, hogy Verseghy mind romános rajzolataival, mind történeti tárgyú epikájával egy hosszú sorba állt be, a regények egymásután történő megjelenése senkinek nem okozott meglepetést, így feltűnést sem keltett (mint a maga idejében Kazinczy Bácsmegyeyje), még mintáinak megválasztása is (nem valószínű, hogy üzletemberi voltáról, nempedig irodalmi érdeklődéséről ismert kiadója, Eggenberger úr jelölte volna meg a lefordítandó anyagot) csupán annyit árul el, hogy Verseghy jártasnak mutatkozott a kor triviális-népszerű literatúrájában. S itt, ezen a ponton lehetne vagy kellene radikálisan újragondolni a magyar regénytörténetet. Amelynek krónikásai pusztán az elitirodalomban gondolkodtak, s azt a néhány művet jelölték meg értékesnek, kanonizálhatónak/kanonizálandónak, amelyet az irodalomtörténet már korábban hitelesített. S most tekintsünk el attól, hogy Mikszáth Kálmán (sorozatának tanúsága[16] szerint) más regényfelfogást képviselt, szerencsés kézzel kiemelve a Verseghy-életműből a Gróf Kaczaifalvi Lászlót, mint amely (a báró Külneki Gilmétával együtt) feltehetőleg nem korrajzként, egy társadalmi réteg világa őrzőjeként érdemli meg a tüzetesebb tanulmányozást, hanem inkább azért, mert arról az olvasmányanyagról, arról a (szép)irodalmi tájékozódásról árulkodik, amely a nem túlságosan nagyszámú, de a XIX. század első évtizedére már nem teljesen jelentéktelen magyar olvasóközönséget jellemezte.

A népszerű, szórakoztató irodalomnak is van története, Verseghy művei pedig számos vonatkozásban közvetítik egyfelől a divatos (és nem feltétlenül korszerűtlen) regénytörténésekből kiolvasható koreszméket, másfelől – még ha nehézkesen, küszködve a társasági beszéd kialakulatlanságával – alakokat, „majdnem-típusokat”, ezek jellegzetessé formázni akart beszédmódját írja regénybe. Verseghynek sem lírája, sem prózája nem szakítható ki az érzékenység közép-európai történetéből, ezért az mindenesetre kevésbé feltűnő, hogy még a történeti tárgyú regényekben is a személyes szféra szókincse mennyivel változatosabb, érettebb a ritkábban megszólaltatott gondolati/elmélkedő részekéinél. S még ehhez: ha nagyrészt földerített és csak ezután földerítendő forrást követett is szerzőnk, hozzájárult a XIX. század elejének közbeszéde, írói közvélekedése, figurákra vonatkoztatott szerzői fordulata továbbépüléséhez. Nemcsak a nemzetegyéniségre jellemző, lassan majd közhelyessé váló frázisok kapnak hangot a Báró Külneki Gilmétában (mint például ilyenek: „valamint mindenik nemzetnek van különös nyelve, törvénye és charaktere, úgy különös nevelésének is kell lenni, melly a nyelvet, törvényt és charaktert dajkállya és fenn tartsa. E különbséget a nemzetek között megrontani részént nem tanácsos, részént még lehetetlen is. Ha valamellyik nemzet annyira viheti a dolgot, hogy nyelvét a szomszéd nemzetek megszeressék, és országaikban, kivált a népnek nemessebb részénél, közönségessé tegyék, bizonyosan remélheti, hogy ezek között kevés üdő múlva uralkodó nemzetté lesz”), hanem az idézettel részben vitatkozó gondolat is, amely éppen nem a hegemóniára törekvő nemzeti kizárólagosság jegyében fogalmazódik meg: „a humanitásnak, avvagy emberségnek oskoláiban magyar mestereim arra tanítottak, hogy minden emberre úgy tekintsek, mint testvéremre, akárminémű külömbség legyen közöttem és közte, (...). A filozófiában azt tanultam, hogy valamint minden tudománynak és mesterségnek, úgy még a társaságos életnek is van filozófiája, (...) még a legvadabb nemzetnek törvénnyeit és szokásait is tiszteletben kell tartanunk, úgymint a jó rendnek zsengéjét, és a hónbeli bóldogságnak istápját; a mire minket még a józan okosság is lekötelez akkor, mikor e nemzetnél vendégek vagyunk”.

Ami feltétlenül Verseghy érdeme, hogy úgy választotta ki a lefordítandó, adaptálandó regényt, hogy magyarul újra meg újra meg lehessen szólaltatni a korszak „uralkodó” eszméit, amelyek ekkoriban magyarul vagy Kazinczy Ferenc levelezésében, vagy a szépirodalomban voltak inkább megszólaltathatók, talán kevésbé az országgyűléseken, és amelyek értekezői megfelelőit legföljebb a magyar nyelv terjesztését, szélesebb körben alkalmazását igénylő pályázatokban fedezhetjük föl. Ugyanakkor a Verseghy-regények legalább két lényeges ponton árnyalják a Verseghy-életmű értelmezési lehetőségeit. Az egyik nyelvi-nyelvészeti természetű. Ugyanis a regényfordítások alkalmat kínáltak a szerzőnek arra, hogy a magyar nyelvészetre és helyesírásra vonatkozó nézeteit széles körben terjeszthesse.

A Révai Miklóssal folytatott vita a XIX. század elején nem túlságosan széles és még kevésbé rétegezett irodalmi/tudományos életben figyelmet keltett, lényegében megmaradt a maga keretei között.

S bár a magyar irodalomtörténet és nyelvészet jódarabig többnyire arról beszélt, hogy Verseghy (nézeteivel együtt) marginalizálódott, a révaiánus nyelvszemlélet diadalmaskodott, ez egyfelől korántsem mondható minden részletében teljesnek (inkább az egymással szembenálló felek nyelvszemléletének hatása kiegyenlítette a kettejük közötti különbséget), s ha a Kazinczy sugallta, majd követői és ellenfelei módosította kánonban Verseghynek teljesítményéhez képest valóban szerényebb hely jutott, ezt az irodalomtörténeti-nyelvészeti kutatás lassan-lassan helyesbítette, már Toldy Ferenc kiadásával[17] megkezdődött a „rehabilitálás”; Szauder József tanulmányai[18] pedig (igaz, a fogság előtti Verseghyről) új utat jelöltek a kutatás számára. Másfelől az említett nyelvészeti/helyesírási vita a XIX. század elején nem dőlt még el egyik fél javára sem. Annál kevésbé, hogy Verseghy nem pusztán túlélte Révait, hanem tankönyveivel tanítási anyaggá sikerült tennie nyelvfelfogását, grammatikáját, helyesírási rendszerét. Nézeteinek népszerűsítését regényfordításai jelentős mértékben segítették, hiszen nem tanító jelleggel, nem a tanítanivaló szándékával, mégis viszonylag nagyszámú olvasó kezébe került egy következetesen érvényesített nyelvészeti szemlélet szépirodalmi megvalósulása. A regények írásképe és helyesírása Verseghy gondos korrektúrája révén, immár a nyelvészeti vitát megkerülve, sokak olvasmányává vált. Ebből a szempontból egyáltalában nem bizonyult hátránynak, hogy a történeti regények a fordító megnevezése nélkül láttak napvilágot. Ellenkezőleg, a Verseghy-felé helyesírás „spontán” követéseként is elkönyvelhetők voltak. Apró kiegészítésül jegyzem meg, hogy a Báró Külneki Gilmétában az önreklám érdekes esetébe botolhatunk (ma intratextuális utalásnak mondanók), mikor is Juliánát eképpen beszélteti: „Eléneklem majd a Magyar Hárfásnak amaz áriáit, mellyeket Nénikém leginkább kedvell: a haldokló leányt, a haldokló legényt, s a többit.”[19] Hasonlóképpen lehetne értelmezni azokat a kitételeket is, amelyek (kapcsolatban az előbbiekkel, de immár közvetlenül Verseghy nyelvi-nyelvfelfogásbeli nézeteire vonatkoztatva, s ez lenne a följebb jelölt fejtegetés második pontja) a regénytörténésnek a nyelvi nevelés körül zajló részleteibe a szerző evolucionista gondolatait csempészi be. Ugyanis a franciáskodás egy olyan kulturális mezőt feltételez, amely a kultúra (s azon belül a magatartás és a nyelv) „arisztokratikus”, „monologikus” felfogását van hívatva igazolni, szembeállítva a differenciált és magasan jegyzett, általánosan elfogadott művelődést a hozzá képest alacsonyabb értéket képviselő nyelvi kultúrákkal. Az emberi életkorhoz hasonlított kulturális fejlődés azonban nem egyes nemzetek kiváltsága, hanem valamennyi nemzet sajátja. Az igazmondó óbester szájába adva így fogalmazódik meg a feltehetőleg szerzői gondolat:

„Bárdolatlannak nyelvünköt csak az nevezheti, a ki azt a köz népnek beszédgyébűl, vagy ama könyvekbűl, mellyek nyelvünknek gyermek korában írattak, vagy a mostani Írók közül az ollyanoknak munkáibúl ösmeri, kik a nyelvet, a helyett hogy palléroznák, és tisztogatnák, gyermekes és nevetséges újításokkal inkább beszemetezik és rongállyák.” A továbbiakban aztán arról esik szó, hogy illyen sors jutott a német nyelvnek is osztályrészül, míg a „csinosabb” írók „tiszta németsége nem győzedelmeskedett”. Nemcsak a tiszta magyarság szerzőjének ön-utalásara lehet ráismerni, hanem Verseghynek ama felfogására is, amely az írói nyelvlétesítés, illetőleg a költői nyelvi tevékenység szerepét értékeli föl. Ezzel kapcsolatos, hogy egyhelyütt elítélődik a kültelki színházak műsoranyaga, innen az azt megtekintő a „bordélyházakba való kétes értelmű beszédeket hallhatott, szerelmeskedőköt láthatott és borházakbúl kölcsönzött énekeket tanulhatott.” Gyorsan hozzáteszem, hogy ez a mondat Külneki Gilméta bécsi tartózkodása alkalmából hangzik el. Ezzel szemben Aranypataki György a grammatika fontosságát hangsúlyozza, kissé kibeszélve a regényből állapítja meg, miszerint a „született magyar hibásan beszélli és írja nyelvet mindaddig, míg azt grammatikábúl helyesebben meg nem tanúllya”.

Míg a rontott-romlott nyelvű „nép”-színházak erkölcsileg és „kulturálisan” egyként kárt okoznak, a helyesen megalkotott nyelvtanok a nemzetiség iskolái.

És itt, ehhez szorosan kapcsolódva vetődik föl a kérdés: miféle regény tehát a Báró Külneki Gilméta? Kissé rövidre zárva, azt felelhetnők, hogy megvan benne a nevelési/nevelődési regény lehetősége. A két főszereplő, Külneki Gilméta és Aranypataki György hazai és külföldi kalandsorozat után juthatnak el egymáshoz, mindketten a csalódások, csalatások és szétfoszlott reménykedések nevelési iskoláját járják végig. Külneki Gilmétának a nemzetietlenség számára eleinte vonzó ábrándjával is le kell számolnia, Aranypatakinak pedig az önismeret révén kell rádöbbennie tévútjainak értelmére. Mindketten (más-más módon) illúziókba fogóznak, látszatoknak hisznek, míg meg nem tanulják aképpen látni-ismerni a világot, hogy a „józan ész”, az „érzékeny szív” és az „emberség” együtt vezesse cselekvéseiket. Külneki Gilmétáé a látványosabb, ha úgy tetszik, külső eseményekben, váratlan fordulatokban gazdagabb pálya, amely igen szemléletesen tanúsítja a külföldieskedés létrontó hatalmát, a franciáskodás veszedelmeit. A szerzői didakszis elsősorban a regénytörténéseknek ezen a vonalán érvényesül, a torzra, komikusra, majdnem démonikusra rajzolt francia szereplőknek ellenállni képtelen Gilméta azért bizonyul a nyilvánvaló praktikákkal szemben védtelennek, mivel anyja franciás elvek szerint nevelte/neveltette. Ennek következtében hiszi a látszatot, a szemfényvesztést valóságnak. Aranypataki György talán önkéntelen vétkéért vezekel, noha e vétekre a regény utolsó harmadában derül fény, addig nem sejthető, hogy a szeretetre méltónak rajzolt ifjú mily baleset okozója. Az ő nevelése/nevelődése megfelel a nemzet(iség) igényeinek, ám az életismeret hiánya, de a véletlen is (érzelmi) kalandokba sodorja, előbb egy szerelmi helyzet teljes félreismerését kénytelen megtapasztalni, utóbb egy rejtelmes szituációba keveredik, amelynek során korábbi – önkéntelen – vétke jóvátételével fordít az eseményeken. Ez irányítja az „emberség” útjára, és lesz – közvetve – siettetője a mindenki számára boldog befejezésnek. Az olykor talán túl sűrűnek mondható események egymásra torlódása és ezt az egymásra torlódást akadályozni látszó, a leginkább a nevelést célzó sententiák és azok magyarázatainak, kifejtésének beiktatása így mind egy kalandosabb érzelmi regénynek, mind egy történésekkel tanúsított nevelési/nevelődési regénynek megteremti a lehetőségét. Az erősen célzatos/didaktikus előadás, alakformálás oly közönségnek szól, amely – vélhetően ez a szerző és a fordító meggyőződése – szintén nevelésre szorul. Ami egyben azt (is) jelenti, hogy a rosszul és a jól nevelt fiatalok pályájának eltérései egyként a nevelés jelentőségét hangsúlyozzák, a „nemzeti” nevelésben hisz a szerző, s ezt a hitét osztaná meg olvasóival. Igazát éppen a kalandok sorával véli alátámaszthatónak, sententia és történés egymást igazolják, egymás igazát bizonyítják. A már említett „majdnem-típusok”[20] (a két főszereplőt leszámítva) statikus jellemeket állítanak az olvasók elé, a tanulás, a nevelés, az önismeret, az öngondolkodás: mind-mind annak a kulturális elképzelésnek része, amely a személyes és a kollektív boldogság záloga lehet. A Báró Külneki Gilméta általános happy ending-je egyben a nemzeti közboldogság jegyében alakul. Ebből csak a nemzeti ellenséghez ragaszkodók maradnak ki,. illetőleg az a hármas: Szélfi (Kisfaludy Karoly Szélházyjának előképe?). Gondorfi (a kártya kedvelője) és Torokfalvi (a bor kedvelője), akik Bessenyei Györgynél és Csokonainál, Kazinczynál és Berzsenyinél más-más nevén, előbb és utóbb föltűntek és föl fognak tűnni, szatirizáltan és erőteljesen bírálva, s akik epizodikus szereplése Verseghy-nél (még ha esetleg forrásától kapta is az ötletet) a kritikusan szemlélt hagyomány hasonlóképpen kritikusan megjelenített változatát képviseli.

Bár tematikailag erősen különböző, az írói-adaptátori felfogást tekintve mégis nagyjában-egészében szerves folytatásként felfogható alakzatokat énekelhetünk Verseghy két, történeti tárgyú regényében. Itt a kutatás félreérthetetlen biztonsággal lelte meg a német eredetit, amelynek hűséges átültetései a magyar változatok.

A történeti tárgy megjelenése nem váratlan fordulat Verseghy életművében, hiszen ennek az érdeklődésnek volt már korábbi jelződése, igaz, nem regényi, hanem színdarab változat formájában.[21] Hogy Gyöngyösi István elbeszélő költeményének színműbe írásáról van szó, csupán annyival igazolható, amennyit a ránk maradt források elárulnak. Ezúttal sem zárható ki teljesen egy német minta. Talán mégsem ez lehet érdekes, hanem az, hogy Verseghy a színdarab esetében is összekapcsolta a történeti tárgyat a szerelmi történettel, s a Vak-Béla-regény[22] szinten ezt a fajta irodalmi elképzelést közvetíti. Minthogy – ismétlem – fordításról van szó, inkább az egyes kifejezések révén artikulálódó (lét)szemlélet magyar szókincse tarthat számot érdeklődésre. Már csak azért is, mert (visszautalva Pukánszky Béla értékelésére) a történeti háttér lehetőséget kínál egy szerelmi história részletező kibontására, s így az érzelem regénye legalább olyan jelentőségre tesz szén, mint az Árpád-házi királyok eseménytörténete. Amire korábban céloztam, itt szöveg-egybevetésekkel szeretném igazolni: Verseghy szövege az érzékenység magyar szókincsével él, méghozzá oly módon, hogy meglehetős következetességgel mintegy motivikus jelentőséggel ruházza föl az érzelmek megnevezésére szolgáló és sűrűn visszatérő kifejezéseket. Ami mindenképpen feltűnő, hogy az érzékeny jelzőkent mily differenciált érzelmek, viszonyulások, magatartások jelzésével szolgál. A német nyelvű szöveg látszólag differenciáltabb, hiszen az idevágó szókincsből nem emel ki egyet, hogy kitüntetett jelentőséget tulajdonítson neki. Verseghy azonban az érzékeny oly gyakori ismétlésével mintegy kijelöli a szereplő magatartásának behatároltságát és következetességét, és a szónak a korban használt jelentésváltozataival az egymásra utaló magatartás-megjelenítéseket gondoltatja együvé.

Itt jegyzem meg, hogy már a Báró Külneki Gilméta előadását is ez az eljárás jellemzi, az érzékeny szív ott is értékkategóriának minősül, valamint elsősorban a rokonszenvesre rajzolt szereplők tulajdonságaként olvasható. A Vak Béla-regény alábbi példái mutatják, hogy a német eredetijéhez képest miféle jelentés-eltolódásokkal találkozunk, illetőleg milyen árnyalatokkal gazdagszik az érzékenység magyar áramlatának szókincse.

gefühlvolle Tochter: érzékeny szív; stimmte sie mit einem herzlich theilnehmenden Ton wieder: monda szíves és érzékeny szózattal; ihrer zärtlicher Vater; érzékeny szívű Attya; Urosius liess seine Gäste mit offensten Freude herzlich bey sich willkommen: Uroz pedig e kedves vendégeit világosan tündöklő örömmel és érzékeny szívességgel fogadta; Dieses erweckte besonders bey dem servischen Fürsten eine Theilnahme: Ez volt kiváltképp, a mi hozzá a Serbiai Fejedelemben igen érzékeny hajlandóságot gerjesztett; Almus empfing dieses Geständnis mit zärtlicher Rührung und Theilnahme: Vallását Almus érzékeny illetődéssel és részesüléssel fogadta; es war eine schmerzliche Bangen ganz anderer Art: fájdalmas indulat és érzékeny aggódás fogta el szívét; weise Erfahrung: érzékeny(!) intés; von der Stimme der bangenden Liebe: az aggódó szerelemnek érzékeny szava; mit erhöhter Achtung für seine Tugend und tiefster Rührung über seine hoffnungslose Lage: sokkal érzékenyebb tiszteletet érzett erkölcséhez, sokkal mélyebb illetődést reménység nélkül szűkölködő állapotához; in der rührendsten Sprache: érzékeny kifejezésekben; sah er nur langsam die Folgen dieser Anforderung wieder überwinden: érzékenyen nézte viaskodni ezen áldozattyának szomorú következéseivel; Wer vermochte die Empfindungen des zart fühlenden Jünglings mit Worten zu mahlen: Kicsoda rajzolhattya le az érzékeny ifiúnak indúlattyait; Und diesen Raub des edeisten Organs, beging etwa die Natur an dem Unglücklichen? És e legnemesebb érzékenységtűi a természet fosztotta-é vallyon meg a boldogtalan(t)?; meine Kinder, die vergebens durch ein zärtliches Lächeln ihren Vater an ihre Wiege zu locken suchten: gyermekeim, kik érzékeny mosolygásaikkal hasztalan édesgették attyokat bölcsőihez”.

Mielőtt megjegyzéseket fűznék Verseghy (terminológia értékű?) szóhasználatához, az elmondandók kontextus-rajzához annyit: fölvethető, miszerint az anyagi helyzete miatt regényfordításra készülő költő-nyelvész szűk határidőre volt kénytelen vállalni munkát, ennélfogva nem volt elegendő ideje arra, hogy „stilisztikailag” átnézze, javítgassa átültetését. Ennek ellene mond, hogy a fordítás sietségéből adódó félreértéssel nemigen találkozhatunk a szövegben, s az időnként előforduló germanizmusok nem hathattak zavarólag a kor olvasóira, hiszen más szerzőknél jóval bántóbb „megoldások”-ba ütközhettek. Továbbá: az „érzékeny”-nek ez a feltűnő kiemelődése és hangsúlyozódása egyszerre minősíthető jelentésszűkítésnek és – bővítésnek. Mert egyrészt valóban, láttuk, látni fogjuk, majdnem differenciálatlanul sűrűn fordul elő, másrészt ennek nem az az oka, hogy a fordító szókincse szegényesnek bizonyult, hiszen más alkalommal más fordulatok, szavak, jelölések rétegzik az érzékenység lelkiállapotát, helyzetét, magatartási változatát. Azt sem feledhetjük, hogy Verseghynek a regényfordítás eszközül szolgált nyelv/nyelvészet-felfogása népszerűsítésére (volt róla szó), s ezt hanyag szövegkezeléssel aligha tehette volna meg. Természetszerűleg regényfordítása a magyar érzékeny regény történetét nem ott folytatta, hol Kazinczy az első Bácsmegyey-változattal az 1780-as végén abbahagyta. Már a Fanni hagyományai „retorikájá”-nak viszonya a Bácsmegyeyhez sem teljesen probléma-mentes, noha Gessner-idézete jelzése annak, hogy továbbgondolható a Kazinczy ajánlotta érzékeny nyelviség. Csakhogy az Uránia lényegében kiiktatódott a magyar irodalomból, legalábbis „élő” irodalomként, Kazinczy nyelvi fordulata pedig, éppen a Bácsmegyey-átdolgozással, érvényteleníteni látszott a fogság előtti kezdeményeket. Mármost Verseghyről tudjuk, hogy ismerte az Uránia köteteit még fogságban is vele voltak, sőt a vele barátságot ápoló és az Urániával szintén ismerős Vitkovics Mihály (persze kérdés, mit olvasott tőle Verseghy, vagy miféle irodalmi problémákról beszélgettek?) szintén azok közé tartozott, aki a magyar (és nála még a szerb) érzékenység irodalmát gyarapította, továbbgondolta. Hogy Verseghy valamennyi regényadaptációja szoros kapcsolatban van az európai érzékenységnek, a XIX. század elejére átnyúló hullámával, talán az eddigieknél több figyelmet érdemel. Méghozzá olyan korszakban jelentkezik az említett regények magyar nyelvi változatával, amely az érzékenységet a népszerű, városi-kisvárosi olvasókhoz közvetítette, s összekapcsolta (nemcsak a magyar, hanem a többi közép-európai, kelet-közép-európai irodalomban is ) az anyanyelv, a nemzeti nevelés, a nemzeti szokások popularizálásának igényével – és ekkor a nem oly nagyon távoli háttérben Rousseau részben magyarul is olvasható alkotmánytervezete dereng föl, mint ideológiai (közvetetten e regénybe torkolló) „üzenet”.

A Vak Béla-regényben az alábbi német kifejezésekre alkalmazza Verseghy az érzékeny jelzőt (vagy a belőle képzett főnevet), hozzáteszem, hogy a némileg válogatottan közölt jegyzékben egyik-másik helyen Verseghy a jelzővel feldúsítja a szöveget, beépíti az ‘érzékeny’-t oda, ahová szerinte beillik: zárt, zärtlich, gefühlvoll, bangend, Zartgefühl, herzlich, theilnehmend, rührendst. Jóllehet egy érzékeny regényben mindezek rokonértelmű kifejezésekként foghatók föl, ami a szótári jelentést illeti, eléggé jelentős a szóródás az érzelmek minéműségének tekintetében, hiszen a szívesen-től az érzelem telin át egészen a résztvevően-ig különféle pózok, testtartások, megszólalási módok jelződnek a szövegkörnyezettől függően. Ugyanakkor a német érzékeny szókincs egyik kulcsszava, a rührend Verseghynél illetődés is, ein rührendes Schauspiel: szívillető látomány, míg az indulat német nyelvi megfelelői: Bewegung, Leidenschaft, Verirrung, az indúlatosságé Schwärmerey. Hogy a német irodalmi érzékenység szókincse gazdagabb, mint a magyaré, aligha meglepő, hiszen a Sturm und Drang évtizedétől, benne a Werthertől kezdve több hullámban és számos műfajban differenciálódott, míg a magyar érzékeny nyelviség küzdelmes önszerveződésére beszédes példa, hogy Kazinczy Ferenc kísérlete a Werther magyarítására abbamaradt, mintha azt jelezte volna, hogy nincs meg a megfelelő szókincse az adekvát tolmácsolásra.

Az Uránia kötetei, benne a Fanni hagyományai-val búvópatak-szerű életet élt. Ennek fényében Verseghy nyelvi kísérletei az érzékenység magyar szókincsének további rétegzésére, népszerűsítésére az eddigieknél méltányosabb elbírálást érdemelnének. Külön érdekesség, hogy a süsser Gefühl, az Eindrücke és a wahre Empfindung nála azonos kategóriává válik: édes érzemény, érzemény, igaz érzemény a magyar megfelelő. Ugyanakkor láthatólag némi zavarba jött a költő-fordító az alábbi mondatoknál: seine Entsagung mit dem ganzen Blumengewande der Romaneske ausschmückte: jutalomról való lemondását a románoknak virágokkal való felpiperézett köntössével felékesítette; um die beyden für einander bestimmten Herzen auf eine recht romantische Art vereinigen zu können: mellyel arra alkotott szíveiket, hogy egymást szeressék (...) annak tündérebb édességgel egybe függessze”.A romanesk meg a romantisch a német és francia érzékenység irodalmában (Rousseau-nál például) a roman (regény) szóval kapcsolatban van ugyan, így regényes, azaz rejtelmes, titokzatos jelentéssel is rendelkezhet, tájra vonatkoztatva lehet akár kies-különös, amelyben regényes események, szívillető látományok megtörténhetnek, ám az érzékenység szótárában van a helyük, semmiképpen nem vetítik előre a korai romantika önmeghatározását, a kései érzékeny alkotások meg ezt az érzékeny szótári hagyományt ismétlik-őrzik. A magyar irodalomban messze nem oly természetes és magától értetődő ekkor még a romantisch ilyes használata, Verseghy érzékelhetőleg nemigen tud mit kezdeni velük, az első esetben kitér a megoldás elől, illetőleg a Romaneskét – éppen nem helytelenül – műfajnak fogja föl, csakhogy a műfaj megnevezés a magyar szövegben kevésbé konkrét célzatú, mint a németben, a második esetben a körülírást választja megoldásként, megint azt mondom, éppen nem helytelenül, minthogy a tündérebb édesség elég meghatározatlan ahhoz, hogy a romantikus, regényes, rejtelmes mód beleértődhessék. A romános ekkor még nem lehet problémátlan megfelelője a német szónak, így csupán „köztes” megoldásra telik az egészen szabad és az egészen szoros fordítás között.[23]

Verseghy első regény adaptációjának megjelenése nem következett addigi munkásságából, Verseghy utolsó, azaz negyedik regényfordítása nem ígérte az ilyentípusú szépirodalmi munka befejeződését. Feltehetőleg kiadói szándékok és elképzelések játsszák a főszerepet a Verseghy-pálya ilyetén alakulásában. Verseghy nyelvészeti, tankönyvírói munkássága ezután bontakozik ki, a szerzői azonosságon kívül közvetlen megfelelés a kétféle tevékenység között viszonylag kevés akad. Helyesírási-nyelvtani elvei érvényesítése mellett a magyar nyelvtanokhoz készített gyakorló könyv példaanyaga azonban a(z egykori) szépíróról árulkodik, és itt hadd hívjam föl a figyelmet a párbeszédben megfogalmazott példamondatokra,[24] amelyek egy tervezett párbeszédes-gyakorló könyvből emeltettek ki, és élénkségükkel, „életbeliségükkel” utalnak vissza arra, hogy szerzőjük valaha színműveket írt-fordított, regényeket ültetett át.

Verseghy regényfordításainak jelentőségét hiba volna túlbecsülni. De azt talán sikerült igazolni, hogy az életmű ismeretét miképpen árnyalják, és talán az is hihetőnek vélhető, miszerint a magyar érzékeny próza történetében szintén akad számukra hely. A korszak olvasója a magyarításokat nagy valószínűséggel nem magyarításként, hanem magyar irodalomként olvasta, annál inkább, minél több, módszeres eljárásaiban hasonló műbe lapozott bele. Az ismerős fordulatokkal, az ismerőssé váló szókincscsel és nem utolsósorban a számára rokonszenves irányzattal való könyvbeli találkoztatás a Verseghy-regényfordítások nem csekély érdeme, valamint az, hogy a fogsága előtti világ eszmeiségéből átmentette felvilágosodás hitét a nevelésben, a humanitás (az emberség) nélkülözhetetlenségét a magyar világban. Olvasható műveket adott Verseghy kortárs olvasói kezébe, és ezáltal a magyar prózai epika formálásához is hozzájárult. Könyvei inkább a népszerű irodalommal szemben támasztott igényt elégítették ki, s ezt éppen nem szabad aláértékelnünk egy olyan korszakban, amelyben az olvasóközönség még csak alakulóban van. De hogy alakult, szerveződött, az Verseghynek is tulajdonítható.

{fel}