Margócsy István:
Kazinczy és a magyar Aglája

Ismeretes, hogy Kazinczy, amint megjelent Verseghy verseskötete (azaz 1806-ban), rögtön jelezte súlyos fenntartásait, s szándékát, miszerint recenzeálni szeretné a szerinte erősen kifogásolható művet, gyorsan és sokakkal közölte (így pl. Verseghy legfőbb ellenlábasával, Révai Miklóssal: „,... Szeretném nevezetesen, ha a Magyar Aglája vétetnék vizsgálás alá. Vannak abban jó darabok is. nekem azt megvallani éppen nem kerül sokba, sőt örömmel vallom: de által nem látom, miként juta az a Versgyűjtemény a Kellem Istennéji eggyikének nevéhez...”[1]). Feltűnő, hogy mind e levélben, mind a másoknak írt többi darabban, mind pedig a csak később, 1809-ben végre valóban megjelent német nyelvű recenzióban Kazinczy mindig a cím kifogásolásával kezdi mondandóját, s elsősorban azzal érvel, hogy a csodálatos szépségű Gráciának neve nem illik ily, szerinte alacsony ízlésű verseskötethez. Amint az Annalen der Literatur und Kunst in dem Oesterreichischen Kaiserthume cikkében[2] olvashatjuk: e cím, ahogy az a mostani könyvkiadásban sajnos gyakori, a könyv egészének ismeretében ügyetlenül és nevetségesen hat („dass sie ihren gedruckten Werken die unschicklichste, oft gar possierliche und lächerliche Titel geben”), mivelhogy Verseghynek nem lett volna szabad a legfinomabb báj istennőjének nevét a legközönségesebb, sőt aljas természetű és tartalmú költemények révén megszentségteleníteni („den Nahmen der Grazie Aglaja, der Göttin der höchsten Reitze, durch Poesien, deren Inhalt aus der gemeinsten oft gar der niedrigsten Natúr genommen sind, entweihen”). Kazinczy a továbbiakban aztán részletesebben is kifejti ízlésbéli kifogásait: Verseghy, akinek a költészet terén egyébként vannak kétségbe nem vonható, bár persze korlátozott érvényű érdemei is, szerinte ott hibázott, hogy ízlését nem tisztította meg eléggé, a szépet a nem-széppel, a nemest a nemtelennel együtt hagyta párban, s az így létrejött zavaros és vegyes költészet az ízlés terén kiművelt művészetbarátra taszítólag hat („Der Geschmack unsers Dichters ist ganz und gar nicht gereinigt. Man findet in seinen Poesien Edles mit Unedlem, Schönes mit Unschönem gepaart... Seine schlüpfrigen, ziemlich ekelhaften Erzählungen stossen den geschmackvoll gebildeten Kunstfreund von sich zurück.”). Kazinczy rendre felsorolja a szerinte ízléstelen témákat és kifejezéseket, s ezek közben első helyen, s a legnagyobb hangsúllyal említi a szerelmi témával való visszaélést: szerinte Verseghy, mikor a szerelemről énekel, mivel „neki olly igen nagy kedve van a vastagabb szerelem örömeit festegetni”[3], olyan dolgokat enged meg magának, melyeket a művelt ízlés már nem visel el: szerinte Verseghy „az mocskos gyönyöröket con amore festi”[4]. Kazinczy számára ugyanis a művészi és magánemberi (polgári) ízlés mércéje és legfontosabb mutatója mindvégig, kora ifjúságától fogva élete végéig a szerelemhez és a szerelmi témához való viszonyulás volt – ezért e téren ítélete a szokásosnál is sokkal élesebben fogalmazódott meg: „Kaczagtam, midőn látám, hogy Verseghy egy bizonyos gyengeséget olly felette igen szeret festeni. Én austerus ember nem vagyok, s tudom az ismeretes Lasciva est nobis pagina, vita proba est mentséget: de régen megmondtam Verseghynek, hogy holmi verse mutatja, hogy tisztátalan képzeletekkel van inquinálva az elméje, az pedig (ha moralitását vagy immoralitását nem nézem is a dolognak, ha azt nem nézem is, hogy a hárfátverőn papi ruhát árúlgat-el a félre csuszamlott Regements-Páteri kaputrokk), legalább nem aestheticum. – A szerelemnek legtitkosb mysteriumait is lehet dallani: azt cselekedte a többek köztt Göthe, azt Schiller: de azt nem azzal az elmétlenséggel illik cselekedni a jobb ízlésű embernek, a mellyel egy bokkancsos Hadnagyocska cselekedné, s a Poétának nem Örzsikék körül kell forogni, hanem fel kell emelkedni a Szépnek szentebb régiójiba.”[5]

Alighanem e viszonyulás határozta meg Kazinczynak legfontosabb ízlésítéleteit kortársainak lírai teljesítménye iránt. Figyelemre méltó ugyanis, hogy ama három jelentős és kiváló kortárs költő, akikkel szemben Kazinczynak nagyon súlyos kifogásai voltak (olyannyira, hogy elítélő véleményét meg is írta róluk!), mind a szerelmi költészet terén nyerték a legsúlyosabb ledorongolásokat. Verseghy mellett mind Kisfaludy Sándor, mind Csokonai Vitéz Mihály megkapják a magukét: pl. „Csokonainak örömmel adtam meg valamit érdemle; a dévaj nemben ő eggyetlen közöttünk, s ki tagadhatná igen nagy könnyűségét? de lehet e tagadni, hogy az ő munkáji tele vannak undok mocskokkal a jó ízlés ellen? s mi a legnagyobb zseni is, ha a jó ízlés ellen vét?”[6]; vagy „..mert én vallást teszek Néked, hogy én a Cs. Verseit a minden lapon elhullatott disznóságai miatt kezembe is átallom venni.”[7]; Kisfaludy Himfyjének lehetséges új kiadását illetően azt javasolná, hogy „a poéta érdemes barátja az itt említett s értett botlásokat igyekezzék jóvá tenni, s mindazt, a mi a mívelt olvasót benne bántja, gyalulja, vagy inkább a poétával magával gyalúltassa le”[8], s hogy itt is a nemi erkölcs iránti purifikátori hajlam szólal meg, egy másik idézet nyíltan is kimondja: „Mi szépek volnának ezek a darabok, ha kritikája volna! Nuditásokon az én szemem meg nem botránkozik, de mikor azt látok a festésen, érzenem kell, miért teszi azt előmbe a Festő. Az, a kit én minden Németek köztt megvakúlva, s megátalkodva leginkább szeretek, Göthe, elég meztelenségeket fest. Und der Barbáré beherrscht römischen Busen und Leib!, és azt, hogy szeretőjének czombján méri a hexameter és a pentameter lábait. De a 137d. dalban az egésség Árbocz fáját emlegetni Petrarkát imitáló versekben – das ist doch zu arg.”[9] Kazinczy azt óhajtja és szorgalmazza mindenhol, hogy a szerelmi költészetnek egy megtisztultabb, éteribb, emelkedettebb változata kerüljön uralomra: olyan, mely nem az erotikát nélkülözi, hanem csak a nyersebb, „vastagabb”, vaskosabb jeleneteknek és kifejezéseknek mozgósításáról mond le.

E törekvése, e választása a maga korában érdekes kettőséget mutat fel. Hiszen ebben az időben még egyszerre és egymás mellett élt a szerelmi költészet teljes (elsősorban, de nem kizárólagosan valláserkölcsi) elutasítása, s az a mára irodalom alattivá vált félig obszcén mulató és mulattató kultúra, mely a szerelmi tematikát gyakran a közvetlen testiség szintjén értelmezte csupán. E kor költői közt igen sokan úgy írták különböző szintű műveiket, mintha egyik kezük nem tudta volna, mit csinál a másik: a legmagasztosabb témák és előadásmódok mögött vagy mellett teljesen otthonosan mozogtak az alantasság kategóriái között is. A példák jó része elég ismert, de felidézésük talán nem haszontalan: Csokonai életművének nem jelentéktelen része (pl. sok kisebb-nagyobb vers mellett a hírhedt A pendelbergai vár megvétele és formája, sőt bizonyos értelemben a Békaegérharc s maga a Dorottya maga is) olyan nyers és vad testiséggel operál, hogy mai szemmel nagyon nehezen fér össze azzal az emelkedett, szublimált érzelmességgel, mely pl. a Lilla kötet javarészének indulati alapjait és erotikáját jellemzi. Csokonai barátainak, Pálóczi Horváth Ádámnak és Édes Gergelynek, e két igen jelentős felvilágosodott költőnek, kiknek a maga korában nyomtatásban megjelent életműve a megtisztított erkölcsiség magasiskoláját mutatja, nem csekély terjedelmű nyomdafestéket nem tűrő verse maradt fenn – ami azt mutatja, hogy e korbéli szerzőink számára az erkölcsi kérdések számára nyitható tér még igen sok bejárattal bírt. Verseghy Ferenc lehet e lassan skizofrénné váló kettősségnek talán legszemléletesebb példája: ő, aki ifjúkorában a tiszta szerelmi költészet megengedhetőségét, fontosságát s erkölcsi fenségét hangsúlyozta erősen, elsősorban a más, nagyobb polgári erényekkel való kapcsolata okán (pl. Rövid értekezések a Musikáról c. értekezésében a következőképpen: „...reménylem, hogy engemet a józan gondolkodású Olvasó erkölts-rontónak semmiképp nem tart, mihelyt a szerelem, és a szeretet között, vagy, ha inkább tettzik, a szerelem, és a szerelemmel való vissza-élés között helyes külömbséget tud tenni. A szerelem az embert egész a baromig le-alázza; de szeretet ellenben az indulatos szívnek a jele, és az efféle szív nélkül, akár az emberi, akár a polgári kötelességek tellyesítésében, a ritka, a renden kívül való, és a mint nevezni szokták, a bajnoki tselekedetekre soha senki alkalmatos nem lehet. Az indúlatok az emberben szint azok, a mik a hajóban a vitorlák. Ha ez némellykor hajótörést szenved is, soha bizonnyára e miatt az ő ki-feszített vitorláit nem okolhattya. A kormányos egyedül, a forgó szél, vagy a víz alatt lévő kősziklák azok, mellyek őtet a veszedelembe hozzák. Az indúlatos szív is maga veszedelmét, vagy legalább örökös tehetetlenségét, tsak egyedül a helytelen, és az undúlatokat hamis színekkel festő nevelésben, vagy a forgó szelekhez hasonló elő-ítéletekben, vagy pedig a romlott szívet az érzékenytől meg nem külömböztető scylláknak üldözéseiben találhattya.”[10]), ő, aki élete végső szakaszában minden szerelmi költészetet mint erkölcsi veszedelmet megpróbál kiszorítani a poétai pályáról (akár akkor, mikor Ovidius költészetéből kicenzúrázza, saját fordításában, a szerelmi jeleneteket, akár akkor, mikor nagy esztétikájában a szerelmi ábrázolás veszedelmeiről értekezik: „A rút szenvedélytől elragadott lelkeket a legalantasabb szerelmi vágy tartja hatalmában, amely feltartóztathatatlanul fokozódik le veszélyekkel teli és egyáltalán a legpusztítóbb szenvedéllyé. Ezt a szépművészetek segítségével felébreszteni, melengetni, szítani, feltüzelni a legelítélendőbb visszaélés, semmivel nem menthető. Az ösztönnek ugyanis, amely tiszteli a természet szabta határokat, a mértéktelenségtől még el nem gyengült emberek esetében nincs szüksége izgalomra, viszont az emberek azon elaljasult csoportjának, akiket a féktelen vágy az oktalan állatoknál is lejjebb aláz, a szépművészetek varázserejével szégyenletes életmódjuk folytatásához segítséget nyújtani bizonyára ugyanazt jelenti, mint magunkat és a szépművészeteket, amelyek az emberiesség tovább fejlesztésére, az erények terjesztésének fokozására és erősítésére, s ami ezekből ered, mind a közös boldogság elérésére vannak rendelve, a kerítők leghitványabb fajtája közé száműzni. Inkább a legszentebb feladatuk az, hogy eleven színekkel mutassák be a féktelen vágy káros következményeit, és az emberi lelkeket a lehető leghatékonyabban riasszák el ettől a kártól.”[11]), ő, életének némely szakaszában oly magas művészi igénnyel készült verseket is írt, melyeket ma egyértelműen pornográfnak tartanánk. Sőt, e verseket szűk nyilvánosság előtt még forgalmazta is, hisz Kazinczy, felháborodottságának tetőpontján elárulja azt is, hogy ismeri Verseghynek e titkos termését is („Verseghy a budai fogságban a nőszés örömét egy versben festé... Boccaccio és mások festettek efféléket. De a Grátziák neve alatt adni illy darabú verskötetet, csak mégis rendes... Másként él a nem mennyei Vénus örömeivel Alcibiad, másként a bakkancsos a Pest fogadóji körül.”[12])

Erato lantját megpendíteni e korban nem lehetett egyszerű – a szerelmi költészetnek, a szerelem érzésének nyilvános vállalása nagyon sok erkölcsi-társadalmi nehézséget vetett fel (gondoljunk csak arra, hogy Kisfaludy Sándor is csak a Himfy szerelmeinek meglepően nagy sikere után, több év elteltével vállalta saját nevével a verseskötetet – Csokonai valószínűleg végig nem tudta, kit is rejt a kötet álnevű költője...). S e nehézségek nemcsak a szigorú és kérlelhetetlen egyházi közvélemény és ennek hivatalos formája : a cenzúra oldaláról jelentkeztek (mint pl. Révai Miklós esetében: ő mint katolikus pap igen szigorú egyházi hatósági bírálatot vont magára amiatt, hogy lefordított, s egy szelíd fejtegetésben megvédett néhány jámbor szerelmes dalt): a felvilágosodott klasszicista kultúra, mely a társadalmi ember racionális, vagy legalábbis racionalizált kiteljesedését tűzte ki maga elé célul, s elsősorban a társadalmi-politikai részvétel felől közelítette meg az emberi antropológiát, szintén lebecsülte a túlságosan partikulárisnak és jelentéktelennek vélt szerelmi indulatot és költészetet. A szerelmes irodalmat olyan modern és kiváló szerzők is elutasították, mint pl. Batsányi, aki az ismeretes anekdota szerint rendkívül keményen elvetette és elégetni javasolta Kazinczy Bácsmegyeyjét, mondván: „a magyar így nem epedez”, vagy aki az általa szerkesztett folyóiratba a csekély jelentőségűnek állított szerelmi költészetet nem engedte be (vö. Földi János panaszát a Magyar Museum szerkesztőjével szemben: „Az én verseim ugyan belé nem mennek (ti. a Magyar Museumba)... és Neobúle s Lesbia tsak azért nem, mivel szerelmes darabok!... De azt szeretném tőlük kérdezni: vallyon tsak a Vitézi versek, a felemelkedett gondolatok, és erköltsi tudományok-e a Poesisnek tárgyai?... Továbbá: vallyon a Görögöknek, kiknek Homerussok vólt, nem vólt e Anacreonjok? és Virgiliussok lévén a Rómaiaknak: Catullus, Horatius egészen porba temetődött e?... Batsányi 18-ik Octoberben hozzám küldött Levelében nékem ezeket írá: „Lakadalmi Verseid nem mehetnek bele, (a Museumba), válaszsz valamelly nevezetesebb tárgyat. A versek magokban jók ugyan; de a materiát is nagyon nézzük. Lesbiád szép, – hanem, barátom, nem vólna e jobb olly szép versekkel valamelly ártatlanabb és felségesebb dologról írnod? mi ugyan nem kárhoztatjuk ezt is, hanem tsak óhajtanánk amazt.”[13]), s még Berzsenyi Dániel is, az előző eset után húsz évvel is, Kisfaludy Sándor országos hírnevének idején, teljes indulattal szól a szerelmi költészet mint felesleges dolog ellen (Kazinczy megjelent és nagy vihart aratott kritikájának kettős felülbírálása során: „Akármit mond gr. Dessewffy, ne hidd, hogy Himfyről sokat mondtál volna, sőt igen keveset! Az ő versei kedvesek lehetnek a szerelmes gyermekeknek, kik érzékeiket csiklandoztatni szeretik, de az érett embernek nem egyebek azok, mint üres hangicsálások. Ki előtt nem volna unalmas, sőt nevetséges az a végtelen szeretkőzés. Csudállak téged, hogy az ily gyermekségeket isteniknek s szenteknek nevezed. Gyermekségek! bolondozó gyermekségek! s ami legnevetségesebb hiúság, maga feleségével bolondozik. Aki a virtust, férfiúi okosságot, az emberi nem javát kívánja terjeszteni, azt nevezd isteninek s szentnek; aki szüntelen pityereg, dühösködik s hivalkodik akármi szépen pityeregjen, dühödközzön s hivalkodjon, azt hagyd a gyermekeknek.”[14]).

Kazinczy, mikor nagyon élesen kiáll a nem-szublimált szerelmi élmény rögzítése, a nyersebb megérzékítés lehetősége és megengedhetősége ellen, azért léphet fel a ma már nehezen megérthető végletes szigorral, mert ő nem volt általában a szerelmi költészet ellensége. Sőt: ő ama nagyon kevés úttörő közé tartozott, akik nemcsak művelték a maguk normái szerint „ízléses” szerelmes és erotikus művészetet, hanem radikális teoretikus alapot is próbáltak vállalkozásuk köré teremteni. Hisz a szerelmi költészetet megvédeni (pláne állítólag javallni!) még jóideig nagyobb polgári bátorságnak és kihívásnak számított, mint szerelmes verseket írni. A szerelmi költészet apológiája ezért is futott nagyon sokáig kerülő pályákon, akár az antropológiai, akár a tisztán erkölcsi szempontok alapján is – gondoljunk pl. az előbb már idézett Verseghy-gondolatmenetre: nála a szerelem azért tolerálandó, mert a bajnoki-polgári erények előfokaként, mint nevelődési fokozat fogandó fel! Kazinczy azonban ifjúkorában, azaz a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, mikor egyébként is igen radikális kézzel nyúlt a szerelmi tematika variációi iránt (akár fordításaiban: pl. Goethe: Sztella, Wieland: A Sinopei Diogenes Dialogusai, akár eredeti műveiben, mint pl. regényében, a Bácsmegyeyben, vagy erotikus allúziókra épülő verseiben, epigrammáiban), oly egyértelműen pozitív teoretikus apológiát is írt, hogy az párját ritkítja. Ivánkai Vitéz Imre rokokó szerelmes regényének (A tiszta és nemes szeretet ereje, 1789) általa írt előszava a modern szentimentális, erősen szublimált erotikus szenvedélynek és művészetnek adja indoklását: „... vallj igazat, a Geszner fordítóját nézted-é bennem, aki, mint írod, a literátori pályának futására gyúlasztott, vagy talán a nemesebb szerelem esméretes apologistáját? Én az utóbbit gondolom, mert azt óhajtom. Akármiként mosolyogjanak rajtam azok a tisztes Uraságok és Matrónák, akik a szerelmet megért korok méltósága alatt való erőtlenségnek lenni állítják, én megvallani nem átallom, hogy erőtlenségekből öszveszőtt életünknek minden erőtlenségei között ezt tartom a legédesebbnek, legboldogítóbbnak. – Már beléptem férfiúi esztendeimbe, már érzem a köztekintet után törekvés indulatosabb ösztönét, s szemeim – hogy itt is Klopstock szavaival éljek – az elhíresedésért folyt könnyeket már esmérik; de mégsincsen semmi, amit nemesebb tetteimnek jutalmául az Egektől inkább kérjek, mint azt a szerelmet, amely eped, kívánkozik, sír, rettegve reménl, kívánságait beteljesedve – mégpedig gyakorta véletlenül beteljesedve látja, s hogy boldogságának birtokát annál állandóbbá tehesse, bennünket a legnemesebb tetteknek elkövetésekre tüzel, s a legédesebb nyugtalanságban, a legédesebb kínok között forgat. Ez az édes érzés késért engemet a sír széléig (...). – Azokat a boldogtalanokat, akik ezt sohasem esmérték vagy profanálták, szívesen szánom. Nem érzik ők, mely megbecsülhetetlen szerencse: csalódhatni!, nem érzették soha, mennyivel kedvesebb a tavaszi alkonyodás homálya a nyári verőfénynél: de azokat a Faunusokat, akik erre kevélyen néznek alá, utálom; és ha hozzájok férhetek, balképekről lekapom az álorcát, hogy lássa minden, aki nem más szemével lát, mint áldoznak azok titkon Páfusban, akik a Citeréi istenasszony oltára mellett megjelenni szégyenlenek...”[15] A szerelemnek köntörfalazás, félelem, mellébeszélés és kerülőút nélküli védelmét tekintve e korban e szöveg mellé (Báróczy Sándor korábbi futó megjegyzései mellett) csak egyetlen egy fejtegetést tehetünk, Decsy Sámuelnek radikális apológiáját a Pannóniái Féniksz átfogó társadalomrajzából: „A szerelem magában gondoltatván nem-tsak nem vétkes tulajdonsága, hanem valósággal leg-nagyobb tökélletessége az emberi természetnek. – Ugyan lehetne e két nemnek egymáshoz való szíves hajlandóságánál nagyobb gyönyörűséget képzelni? Két egymást igazán szerető ifjú, nem földön, hanem az égben járni láttatik magának, hogyha egymást szemlélheti, egymással nyájaskodhatik, és szerelmének gyümölcsében részesülhet, és nemtsak az okos valóságokban, hanem még az oktalan állatokban-is meg van ez az egymáshoz való érzékenység. Hald meg, miként nyög s kesereg a gerlitze galamb társától való el-válása után. – A melly emberben szerelem nintsen, nem ember az egészlen, nintsen abban semmi felebaráti szeretet, nintsenek egyébb virtusok-is, mellyek egyedül a szereteten fundálhatnak. Hogyha ez a mennyei adomány a szerelem nem vólna, egy leg-kisebb társaságotska sem álhatna-fel, sőt már régen el-fogyott volna az emberi nemzet. ... Hogyha a bőlts természet az ember fogantatásának módját szerelemmel meg-nem édesítette vólna, ezer férfi és asszony közül sem ajánlaná magát egy a házassági életre. Ha tehát illy nagy virtus a szerelem, ti, kik ezen mennyei jótéteményben nem-részesülhettek, de a helyzet lelkeiteket s testeiteket fertőztető titkos tselekedetekben gyönyörköttök, ne-kárhoztassátok azokat, a kik arról írnak, s a kik szerelmes történeteknek elő-beszéllése által akarják a keményebb szíveket lágyítani. – Sokkal bóldogabbak ezek, mint ti vagytok, ti egész életeteket bús magánosságban töltitek-el, amazok pedig nyájas együtt társalkodásban mulattyák magokat. – Ti epesztő gondokkal rövidítitek napjaitokat, nintsen kinek panaszolhassátok szíveiteknek fájdalmát, amazok pedig panaszaiknak egymás kebelébe való öntése által nyernek könnyebséget. – Ti szüntelen ellenkeztek természeti hajlandóságtoknak sebes tüzével, amazok pedig egymás kedves ölelgetéseik által óltyák azt meg. Egy szóval, ha tíz annyi kintsetek s tekintetek vólna-is, mint most vagyon, még sem tserélne meg veletek egy közép rendű szerelmes pár.”[16] Kazinczy, mint látjuk, mindvégig ugyanily szempontok alapján szemlélte és propagálta a szerelmi költészetet, s ily szempontok alapján utasította el a nyersebb erotikumokat (s hogy ízlésbéli irányadása hagyományt is teremtett, jól mutatja Kölcseynek Csokonai-kritikája, melyben a testiséget nyíltan érintő versek kizárólag a komikum birodalmába tartozóként vannak számon tartva, s ott is elítélőleg, már a megnevezés révén is elítéltetvén, priapaeiaként[17]”).

Kazinczy a szerelmi művészetet szublimált és testetlenített formában képzelte megvalósíthatónak – nála az erotika (mint jópár epigrammájában) az elhallgatás, az allúzió retorikai alakzatában rejtőzködhetett csak. Ha ennél az elliptikus kifejtésnél nyíltabb utalással találkozott, ízléstelenséget kiáltott (mint pl. Verseghy Örömfi Tamás c. versének néhány, kétértelmű metaforáját illetően). Gráciaként ő (és sok körtársa) a testiséget elidegenítő művészetet tudta csak elfogadni – a Verseghy-féle Örzsikék már nevüknek tenyeres-talpas volta révén is túl alantasnak tűntek fel (ily indokok alapján tisztítaná meg ő is, a modern mívelt ízlés nevében, a latin költészetet is a nyerseségektől és „csúnya szavaktól”; ahogy mondja: „Nem vagyunk Rómában, és jó, hogy nem vagyunk ott – de csak ezen egy részben jó, hogy ott nem vagyunk.”[18] A művész feladata őszerinte az lenne, hogy a természet (és tegyük hozzá: a szerelem) testi, azaz önmagában nem szép adottságait is megszépítse, s Gráciaként tisztelje meg: „A művész még a rútat is, midőn azt festenie kell, olly szépen festi, hogy a szem ezeket a festett rútakat undorodás nélkül nézheti, sőt hogy Wielanddal szóljunk a rútban is Gráciákat kéntelen lelni.”[19] Ha ez a graciőz finomság hiányzik a műből, Kazinczy kérlelhetetlenül elveti az egész művet, sőt, ami aztán egészen meglepő meghosszabbítása a teória indulatának, az egész életművet. Verseghy magyar Aglájája emiatt marad alul Kazinczy irodalmi programjának szenvedélyességével szemben: hol túlságosan száraznak és teoretikusnak (azaz kevéssé érzékinek), hol túlságosan nyersnek, azaz nem-művészinek, túlságosan testinek minősül. Kettejük két Gráciája nem fér össze egy helyen.

Hogy pedig ez az összeférhetetlenség az irodalom fejlődése szempontjából nem szerencsés következményekkel járt, azt Kazinczy leghívebb (igaz, később renegátnak bizonyult) tanítványának, Kölcsey Ferencnek példáján szemlélhetjük. Kölcsey, aki a Csokonai-kritika megírásának idejében jóformán teljesen Kazinczy szellemében írt és ítélt, tíz évvel később, nagy tanulmányában, a Nemzeti hagyományokban már a Kazinczy-féle szerelemfelfogást is felülbírálja, s ha más szempontok alapján is, ő is elveti a szerelmi költészetet: „De a magyar karakteri szentimentalizmus a romantikaitól különböző. Ez fő vonását a szerelemtől, a magyar pedig hazájától és nemzeti fekvésétől kölcsönzi; a szerelem epedése nálunk nem hazai plánta: európai szomszédainktól nemrégen kölcsönöztük azt, s mit nyertünk benne? kitalálni nem nehéz.”[20] Amely állításnak problematikus voltára hadd utaljon itt a következő, romantikus nemzedék nagy képviselője, Erdélyi János, aki anekdotájában szelíd kajánsággal idézte fel Kazinczy hajdani intelmét: „(Kazinczy)... olvasván Kölcseynek egy versét (Lány ült a hold fényében), azt ily megjegyzéssel tette le: bizony Kölcseynek sem ártana, ha jobban ölelgetné a leányokat...”[21] Amit meghosszabbítván, s dolgozatunk alaptémájára applikálván, elmondhatjuk: bizony, Kazinczynak sem ártott volna, ha több megértéssel olvassa Verseghynek, Csokonainak erotikumait.

Jegyzetek

A dolgozat tárgyának tágabb kontextusához ld. Zentai Mária fontos tanulmányát: Tanúlt fülek és rongyon gyűlt munkák (Csokonai dévajságairól és megítéltetésükről). In: Folytonosság vagy fordulat? (A felvilágosodás kutatásának időszerű kérdései) Szerk.: Debreczeni Attila. Debrecen, 1996. 309-317.

{fel}