Újabb adatok Verseghy Ferenc és szüleinek szolnoki éveihez

A szolnoki születésű Verseghy Ferenc kora gyermekkoráról és apjának, Versegi Jánosnak Szolnokra kerüléséről, itteni tevékenységéről keveset tud a szakirodalom. Ismert az 1753. április 3-i bejegyzés az egykori ferences rendház anyakönyvében a szülők, keresztszülők nevének feltüntetésével, más helyi levéltári forrás alig kínálkozik. Ennek magyarázatát kívánom adni.

Szolnok várostörténeti kutatása szempontjából rendkívüli veszteséget okozott az 1739. március 12-én Bozsó Imre kertjében keletkezett tűz, mely „az egész várost elhamvasztotta, még a sópajtákat és a sótisztek lakását is”. Az orkánszerű szél az égő zsarátnokot a Tisza-hídra is rávitte, azt felgyújtotta, sőt még a Tiszán lévő tutajok jó része is leégett. A tűzvész következtében a kamarai hivatalok iratain kívül elpusztult a városi iratanyag nagy része is. A kárt még növelte, hogy 1742. szeptember 19-én újabb 175 ház égett le.

Szolnok város elöljárói a Mária Terézia-féle úrbérrendezés előkészületei során 1769. március 7-én panaszolják: „Hogy pedig több arendatitius contractust /árendás szerződést/ nem producálhatunk, oka az, hogy szegény Városunk circa annum 1739. és 1742. kétszeri gyúlás által megégvén, Városunk Házábul kihordozkodván, sok actánk a nagy oonfusio miatt nem tsak el vesztenek, hanem meg is égtenek...” /Heves m. lt.: Polg. perek 901./

Szerencsére a rendház és a ferences templom épen maradt, mivel a várostól nyugatra épült fel, attól nagyobb szabad terület választotta el, és ez megakadályozta a tűz tova terjedését.

Szolnok települési képét Jól tanulmányozhatjuk azon a kéziratos térképen, melyet 1742-bcn Mikoviny Sámuel, a kiváló térképész készített, s amely jelenleg Bécsben, a Hofkammerarchiv-ban található. 1971-ben egy turistaút alkalmával volt alkalmam sok más dokumentummal együtt tanulmányozni, a mikrofilmjét még 1950-ben megszereztem az OSZK útján. Fotót és xeroxot is készíthettem róla és az eredeti színezés szerint a jelmagyarázatnak megfelelően utánaszíneztem. Mikoviny Szolnok térképe plasztikusan rajzolja meg a vízzel védett várat, valamint a várost övező – akkor -szárazárok nyomvonalát a rajta lévő hidakkal. Ez a mai Tisza Szálló-Irodaház-Hajnal u.-Szövetség ABC és a Zagyva vonalát jelenti.

A térkép mellékleteként Mikoviny megrajzolta az 1741-ben Szolnokon épült sóraktárat is. Ez a sóraktár a várost övező árkon kívül épült a Tisza-parton. Főbb méretei: 70 m hosszú, 20 m széles épület, melynek 20x15 m-es középrésze keresztboltozattal van ellátva, magassága 15 m.

A másik sóraktárat építés közben találta és ez a kamaravárosban – a tűzvész által elpusztult – régi sóraktár helyére épült. Méretére jellemző, hogy 72x18 méter alapterületű 10 m magas tetővel, s a teljes épületmagasság 14 m volt. Ennél a sóraktárnál is felhasználták az 1723-ban épült keresztboltozatos középrészt.

Ezt a Tisza-parti panorámát őrizte meg számunkra Lehnhardt Sámuel rézmetszete is, amelyet a szolnoki céhek készítettek és használtak a céhleveleken.

Ilyennek látta a Tisza-part képét Szolnok szülötte, Verseghy Ferenc is, aki gyermekkori élményeire így emlékezik:

„...Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom,

hol remegő szemeimbe az első

napragyogás ötlött. Itt hempelyeg enyves iszapjánn

a’ Tiszavíz; itt omlik ölébe

Zagyvánk. Egybevegyült vizeinn a szőke folyónak

a’ szép híd: a’ Szandai dombig

két sor fűzfa között izmos töltések; utánnok

szőllők a’ Varsányi határig.

Legmagasabb partyánn a’ víznek látszik az egyház,

 a’ sótár ’s a’ hajdani földvár...”

Verseghy a „Külső Szolnok” című költeményében poéta nyelvén azt fogalmazta meg, amit régi térképek, metszetek, épületalaprajzok segítségével mi is akartunk: plasztikusan elé tárni, milyen volt Szolnok a 18. század közepén. Milyen szerepe volt a Tisza-hídnak, a tiszai átkelőhelynek, és milyen épületeknek tükörképe villant fel a Tisza csendes vízében.

Mondandónkat egészítsük ki egy olyan várostörténeti és műemléki adattal, amely az 1777-es Canonica Visitatio tanulmányozása során bukkant elém. Egy olyan – ma már nem létező – műemléki épület építéséről van szó, amely Verseghy családjához kötődik. A kápolnák felsorolásánál az egyházlátogatási jegyzőkönyvben ezt találjuk: „Alterum in Oppido prope Domum Civicam exiguum, quod vix Sacerdotem et Ministres capit, in hon. S. Rochi circa anno 1749. a Joanne Versegi, olim provisore Varsányiensi dein Incola Szolnokiensi erectum... anno priore... illud renovari fecit Leopoldus Tresser, Curator publici hospitiy ad album Equum...”

Magyarul: a kápolnák közül „a második a városban, a városháza közelében van, olyan kicsiny, hogy alig tudja befogadni a papot és a ministránsokat. 1749 körül Versegi János – egykori varsányi tiszttartó, azután szolnoki lakos emelte Szt. Rókus tiszteletére... az előző évben /azaz 1776-ban/ renováltatta Tresser Lipót, a Fehérló vendéglő bérlője, /a Fehérló vendéglő helyén a Kossuth tér és Tisza A. u. sarkán ma kollégium található/.

Az 1781-es Can. Vis. nagyjából ugyanazt a szöveget ismétli meg, csak az építés idejét rögzíti pontosabban 1749-re. Versegi Jánosról el kell még mondanunk, hogy nyolc évvel később született fiuk, Verseghy Ferenc.

Verseghy szüleinek lakóházával kapcsolatban itt említjük meg, hogy a szolnoki vár 1753-as és 1778-as kéziratos térképeinek segítségével tudtuk 1957-ben tisztázni, hogy Verseghyék nem a vár területén laktak, amely vélekedés alapján a múlt században ott kapott utcanevet, hanem a Mikoviny térképén szereplő, 1741-ben épült – a városárkon kívül fekvő – sóház környékén.

Az 1753-as térkép feltünteti a várban lévő épületek rendeltetését, azokat csak a katonaság használta, a Kamara-városban nem volt megfelelő sótiszti lakás. Így lehetett pontosítani Verseghyék lakását a Verseghy gimnázium térségére. Ezt fogalmaztuk meg 1957-ben, a Magyar Diafilmgyártó Vállalatnál készült Verseghy Ferencről szóló diafilmben egy emléktábla szöveg tervezetével – Kisfaludi Sándorral, a Verseghy Könyvtár akkori igazgatójával közösen. S később tényleg felkerült a márványtábla a Verseghy gimnázium homlokzatára.

Telekkönyvileg is meghatározhatók a sótiszti lakások, 1882-ben ugyanis Szolnok város Tanácsa a kincstártól megvásárolja a Kamara-város és a vár ingatlanai jórészét. Az 1882. febr. 18-án kelt „Örök adásvételi szerződés” 11. pontja kimondja, hogy továbbra is a kincstár tulajdonát képezik: a 378. sz. telekkönyvben a 490., 491., és 492. hr. számmal jelzett ingatlanok. Ezeket a „dicasterialis épületeket” a mai gimnázium építésekor vette meg a város 1887-ben. /Szolnoki Közélet, 1982. február hó, 23-25 p./

A hadmérnöki térképek, rajzok adatait tegyük életszerűbbé egy olyan leírással, amelyet Xavier de Feller belga származású utazó – több esztendőt töltvén hazánkban – Szolnokról készített 1767-ben /Xavier de Feller: Itinéraire, ou Voyages de Mr. Abbé de Feller en diverses parties de l’Europe, en Hongrie, en Transylvanie... Paris, 1822. I-II. kt./: „... Máramaros megyéből sok fát úsztatnak le a Tiszán egészen Szolnokig. Igen mérsékelt áron adják el a fát és ez elegendő az egész környező tájnak... Hal olyan mennyiségben van a Tiszában, hogy az emberek szigonnyal fogják. Ugyanezt mondhatják a madarászok, akik a folyó és a tó partján laknak... Voltunk túzok-, gödény- és vadliba vadászaton is…

A tájak nagy termékenysége mellett a lakosok nagyon szegények, és részvétre indító életet élnek. Nagy részük majdnem minden nap a barmokkal együtt a jószerencsére van bízva. Egy szobácskában tölti az életét egy egész család, szegényesen és nyomorúságban és egyformán is tűrik...”

A tájra is érvényes megfigyelései után nézzük mit talált itt: „Ez idő alatt nyolcszor jártam Szolnokon... hírnevét várának köszönheti, amelyet I. Ferdinánd kezdett építeni, és amelynek hosszú időn át a törökök voltak az urai. A vár egy háromszögletű földdarab, amelynek a Tisza és egy másik folyó nehezíti meg bevételét. A nagy várkapu alatt láthatók egy – a Tiszában talált – óriás állat csontjai. Ez az óriás lehetett 12-14 lábnyi /3,5-4 m, mamutcsont/... A szigorított ferencrendieknek szép templomuk van Szolnokon. A nagyhét tartama alatt láttam a nagyon változatos szertartásokat. Egy magát arcon verő embert, ostorozó kör-menetet; asszonyokat, akik magukat ostorral ütötték, és egy csoport legénykét, akik iszonyatos zajjal püfölték a földet. Ez volt hát a „Pilátus verése...” A szolnoki konvent guárdiánja, név szerint Ács Bonaventúra engem nagy barátsággal és tisztelettel fogadott. Ez atyák templomán és a váron kívül Szolnokon nincs más nevezetesség, mint a sóraktár. E raktár igen nagy és a só, amit a rónaszéki sóbányákból hoznak nagyon jó...

A szolnoki vár helyőrsége ma 100 ember. A várban és egész környékén, éppen úgy, mint Szeged táján, ha kissé leás az ember a földbe, emberi csontok és rettenetes háborúk emlékei tűnnek elő. Magyarország az a táj, ahol Hollandiát és Lombardiát kivéve, a legtöbb háború volt. Mindenütt csaták emlékeire és sáncokra találunk rá...”

A latinos műveltségű szerző – érthetően – klasszikus idézethez folyamodik, hogy mondanivalóját még jobban érzékeltethesse:

„Scilicet et tempus veniet, cum finibus illis
Agricola, incurve terram molitus aratro
Exosa inveniet scabra rubigine pila,
Et garvibus rostris galeas pulsabitque inretes
Grandiaque effossis mirabitur ossa sepulchris.”

/Vergilius: Georgicon, liber 1./

Lator László átköltésében, klasszikus versmértékben ez így hangzik:

„Jámbor földművelő töri arrafelé az ugart és
Rozsdás lándzsahegyet fordít ki görbe ekével.
Nagy horpadt sisakot kondit meg a földben az ásó
S bámul: előtte holt katonák nagy csontja fehérlik.”

Xavier de Feller – a költői részlet után – ecseteli a táj pusztulását a felszabadító háborúk idején. „Nem nagy ideje, hogy a szép síkságokat művelik. A törökkel vívott háborúk mindent elpusztítottak; nem lehetett ott látni egyetlen embert, falut, nyájat, sem megművelt területet. Valóságos sivatag lett...”

Így látta Szolnokot egy külföldi Verseghy gyermekkorában 1767-ben, s tegyük hozzá: egy olyan ember, aki Európa számos országát bejárta.

Egészítsük ki magával Verseghyvel azt, amit a belga szerző Verseghy gyermekkorának szolnoki népszokásairól ír. Dr. Bartha Lászlóné ny. gimn. igazgató Verseghyi: Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae fordítása közben érdekes adatra bukkant: /lII. Usus aesteticus... Caput XXI, 20. /: „Emlékszem, hogy Szolnokon, Tisza menti szülőhelyemen gyermekkoromban a magyar iskolamester szt. György /helyesen: szt. Gergely/ ünnepén, március 12-én évente ünnepélyes nyilvános játékokat rendezett, amikor a fiúk részint futásban vagy birkózásban versenyeztek, mások futás közben nyilakkal póznára függesztett koszorún lőttek át, s ezeknek a versenyeknek szinte az egész város nézőközönsége volt. A tűz ünnepét, amikor Keresztelő szt. János születésének éjjelén mindkét nembeli ifjúság váltakozva átugrálja a tüzet, Szolnokon is, Tirolban is egyaránt láttam virágozni. Egyszóval nagyon is valószínű, hogy alig találni hazánkban várost, ahol aratást vagy szüretet valamilyen játékokkal ne ünnepelnének, amelyeket lehetne jobb formába önteni, korlátok közé szorítani, sőt hasznossá tenni, anélkül, hogy különösebb költségráfordítást igényelnének.” /A magyar nyelv szabályainak elemzése. III. XXI. fej. 906. p./

Ilyenek voltak a hétköznapok és az ünnepek Szolnokon Verseghy gyermekkorában. Verseghy apja halála után elkerült Szolnokról. A Verseghy János által a mai városháza környékén épített barokk kápolna nyom nélkül elenyészett. Verseghy nyelvészeti, irodalmi, zenei munkássága a magyar művelődés része lett. De hosszú időnek kellett elmúlnia, míg a szülővárosa megismerte és magáénak vallotta a „Szolnoki hárfás”-t, aki élete delén is annyira szívén melengette szülővárosát, hogy máig a legművészibb költői sorokat írta róla a „Külső-Szolnok” című költeményében. S amikor a Tisza-hídról Szandán keresztül a varsányi határig fut akadálytalanul a tekintete, gondolata Varsányra, az egykori Rákóczi-birtokra száll, ahonnan apja, Versegi János Szolnokra költözött, abba a Tisza-parti városba, amelyből messzire látszott „az egyház, a’ sótár ‘s a’ hajdani földvár. ..”

Kaposvári Gyula

1. kép: Lehnhardt Sámuel metszete Szolnokról a sóházakkal, melyeknek alaprajzait 1741-ben Mikoviny Sámuel készítette.

2. kép: A Canonica Visitatio Szolnokiensis-1777. részlete a Versegi János által 1749-ben építtetett Szt. Rochus kápolnával.

3. kép: A szolnoki vár 1778-as felmérési rajza a bécsi Hadilevéltárból. Jobbról a vár részlete, balról a vizesárokkal körülvett „Kamarai város” a sóházak alaprajzával.

{fel}