Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár

Egy önfeledt vetkőzés
lassú mozdulatai –
előbb a zakó
aztán az ing
a trikó
a nadrág s a többi mind –

Előhívott hang röppen a nyitott képbe,
Villamosmegálló (hetek múlva üres), nő
csomagokkal, majd hirtelen, szinte észrevétlenül,
ugyanott műterem, Mesterrel, kinek vállán
éneklő madár.

Ez az utca
ez a város nem az enyém.
Idegen az ég.
Kitapintom egy fa ütőerét –
még élek
még él.

Megjelölöm a helyet
ahol vagyok –
évszázados hárs
évgyűrűi számlálatlanok.

Bemegyek a képbe, majd kijövök belőle. Így,
szó szerint. És így néhányszor. Túl képtelennek
és sivárnak tűnik mindez. Egyszer talán benne
felejtem magam, levetkőzöm, és átszellemült
arccal énekelek.

a fény rádköszön
az alig éledő
nem az özön
a villanás csak mi
a járművek fémtestein
tündököl.
Érdes levegő súrlódik
a bőrödhöz. Most
érik a fény most
hevül olvadékonyan
lecsurog a házfalakon
elömlik a járdatereken.

Egy ember áll a messzire fehérlő téren, és énekel,
átszellemült arccal fújja az indulót. Homlokán
felirat: „Kör és abban örökkévalóság.” Keze
pillanatonként szabályos ívben lendül a
levegőbe... Az asszony egyszerűen lefordul a székről
és – kész. Persze, észrevétlenül. Látatlanban.
Mire az asztalt körülülők rájönnének a turpisságra,
már egy gondolattal megrövidültek.

A kéz, a magasba ívelő, jelt ad-e valakinek?
A nő, a mélybe zuhanó, érinti-e a földet, vagy
az asztalt körülülők általános megrökönyödésére
örökkön-
örökké
zuhan?

Kitakarva alszol. Mintha
csak holmi szellemkéz műve
lenne – pedig csupán a szél
emeli – egy falevél
betakar. Soha súlyosabb
takarót soha ily nehéz
testre szabott ruházatot.

Nem is hinnéd mifelénk még
kékvásznú az égbolt
amolyan hol-volt-hol-nem-volt-folt
a levegő üvegtestében

Nem is hinnéd
szavaim mélyhűtöttek
s minden este beöltözöm
egy kibérelt mozdulatba

Oly nagy itt a dermedtség
már-már kozmikus
virágok ha bólintanak
nem is hinnéd

S ha lehunyom a szemem
oly sötét lesz itt akár
a kottafejekben
oly sötét nem is hinnéd

Papírlapom peremén felpuffadt tojás-mackó cammog,
szénfekete gomb-szemeit szomorúan függeszti rám,
selymes érintésű bundáján sziporkázik a virrasztó-
lámpa fénye. Hol jöhetett be? Az ablak csukva. Röpke
pillantás az ajtóra: az is bereteszelve. Körbejárom
rámszabott szobámat, rést keresek. Elmozdítom helyük-
ről a bútordarabokat (közben kerülgetjük egymást a
tojás-mackóval), lassan belemelegszem felfedező had-
járatomba. Óvatosan felfejtem a tapétát, kihasítom
anyám lúdtollal degeszre tömött, pufók párnáit, rész-
kutatásokat végzek könyveim lapjai között, keresek;
gépiesen a mackóra pillantok, látom, leheveredett, fe-
jét búsan kéziratom szélére hajtva.
Hol jöhetett be?
Ám a mese hőse korántsem mesebeli lény, az állatvilág-
ból való, jut hirtelen eszembe. És nem kenyéren és
vízen él, de nem ám!
No, megállj, hajolok egészen közel hozzá, és fenyege-
tően, szúrós tekintettel nézek a szemei közé, most
aztán bekaplak, hamm!
(Persze, azért nem mindenestül. Csak egy picit – ham!,
ham!, nem alkalmazva az erőszakot –, egy icipicit
harapok ki belőled, egy falásnyit.)

Csenevész lábszárú gyerek, gimnazistaképű suhanc,
kissé előrehajolva. Érzem, szertartásossága merő
gúny csupán, de nem gyulladok be:
– Az Ön fátyolos hangja egyértelmű nemeslelkűségre
vall, vaskalapossága azonban határtalanul elkeserít.
Az olyan vadóc alak, mint Ön, nem érdemli meg a hóna-
pos szobát, a napi egy csésze tejeskávét, a kenyér-
adagot, a lyukas cipőt. Ön, fiatalember, azon emberek
sorába tartozik, akik jogtalanul kérkednek a cseléd-
szobával. Kuporgatni akar a terméketlen öregkorra...
Most egy mindennapi kerékpár gördül végig a szobán,
majd a hátsó ajtón át hangtalanul lehuppan. „Nyugdíjba
ment, nem lehet már kerékre állítani, elfekszik ez
már minden utcasarkon.” Ilyeneket gondolsz e kényszer-
haldoklást látva, a bicikli üres csengetését, pedál-
jainak sorozatkattogását hallgatva. Cipődre pillantasz,
sáros. (Hogy nézel már megint ki – rivallt rád anyád,
valamikor régen, hiszen az édesgyermeke voltál.) Az
emberek nem temetik el halottaikat, gondolod, nem
tudnak velük mit kezdeni. Nem tudnak mit kezdeni a
cuppogó öregekkel, az ezerkilencszázasokkal, a mitug-
rász vénekkel, a hősiesség kivénhedt csontjaival...
(Minden mese befejezetlen: Hol volt, hol nem.)

sétál bennem a vér
noszogatja az indulat
s ha alábbszáll
a láz (a „harminchat fokos”)
az alázat elaltat
felhők kékjével takargat
az álom – – –

és elindul bennem
a vonat
körbe-körbe fut a rozzant
sínpárokon tülköl tutul
mintha önmagát kergetné
de sohase érné utol
és bármi színkép is vetül
pályája önkörébe –
zászlók pirosa felhők kékje
pilláim alól a szemem fehérje –
minden semlegesül

sétál bennem a vér
nem tágul a köralagút
alattam nincs talapzat
(fölöttem sok furcsa felhő-alakzat)
melyen lábamat térdben
enyhén megroggyantva állnék
(parolázva – kikkel is – akár a
fess égi bürokratákkal)
belemerülve az időbe
kijátszva a történelmi jelen-
és múltkort

ámbár lehetne így sem
(se-baj úgymond
heged a seb tompul a jaj)
hálnék bár galambokkal
ébrednék pöttyözött pofával
– akkor is mindig visszajárnék

sétál bennem a vér
tágul a köralagút
szűköl az ösztön
ugat a tudat
az éber öntudat virraszt
a láz alábbszáll
az álom fölriaszt

egy dobozba próbálok beleférni*
melyben észrevétlen meglapulhatok
senki ne is sejtse
itt vagyok
egy dobozba hová nem
érkezik üzenet
hol nem virrad és nem
alkonyul be
egy dobozba mit hebehurgyán
szabtak a testemre
gömbölyded törzsem vállam
kobakom hajlataim hasztalan
noszogatom

konokon nekifeszülök mégis
(már meg is lelte helyét a lábfejem)
ropognak az ízületek

csetlő-botló hír kiált
sivatag-emlékű csörgősapkás
kölyök-szelek tologatják
a múltból kinagyítva
a messzelátó köreibe zárva
a hírvivő hiába is
próbál átbukdácsolni
a szemhatáron
nem sikerül átjutnia*
látom megbotlik a jó szó is
míg eljut a fülekbe
elakad kifakul közben

alatt
ott ha lehetnék
a felhők puha kazlaiban
súlytalan a fényszegény
magasban

nem rettegném a fintorgó
istent nem rezzennék
össze végszavára hanem
lepillantva

intésre beesteledik
Itt ülök a kioltott világban
a megsűrűsödött alvó
levegőben olcsó jelenések
kanalak villák
és kések
a sótartó énekel
a hold sisteregve elolvad
a palacsintasütőben
és anyám a döngölt földet
simogatja egyre
– anyám miért e bugás legbelül?
– hasacskádban az étel kihűl
nem melegszik bomlik
hűl benned a leves
hasacskádban a tej
frissen megaluszik
véred elaluszik

– – Ébrednek vízben a víz alatt
színtiszta álomból a halak
az idő bennük végtelen
a téridő kiterjedéstelen

Szél tologat ki-be táncoló
huzat kiköpni-e bagót
papírgalacsint kockaforma

fölsebzem óhatatlanul ha
harcsaszájjal – a kíváncsiságtól
indíttatva – ráharapok

Hogy
Aprócska tükrében
Láthassa ismét önmagát
a pillanat igézetében
ragyogjon
nincs remény

Magában beszél
a leheletnyi szél
kabóca imádkozik
a sziklarésben a déli
verőfényben
elég

napfény
sikálja a sziklákat
szakadatlan mintha
kavicsok koppannának
az ablak üvegéhez

ezek a nemszeretem legyek
megkeserítik az életem
csak röpködnek ide-oda
s nem akarják eljátszani
az időt velem
itt vagyok
de itt sem talán
fél lábbal benn
másikkal kint
nem mint
varjak téli vetésen
fehéren feketék
de változékony színűen
zölden villogón
vagy feketén
vagy seszínűen
pedig a látás az enyém
s a kereső is én vagyok
én kiáltom el a soros
számot s tudd rejtekem
ha megleled én nem
leszek ott nem vagyok
jelen otthontalan ez
a mozdulat hiába
szólongatsz a fában
elaludtam s most
tenyérbe rejtheted
arcodat többé velem
nem pörösködsz búvóhelyem
meg nem találod
s most te számolj
légszomjasan

Zakózsebében régi mozijegyek
cédulácskák. – – Leül az
ablakkal szembe és írni kezd:
„Őszt jósol a fáknak a szél.”
„Őszt és – keresi a megfelelő
szavakat – száraz ágropogást.”
Próbálja elképzelni azt a fát
(meghallani a neszeket
fák között az állatokat)
majd az egész erdőt a vadállománnyal
az erdészházzal erdőkerülővel
és persze azokkal akik
éppen a tilosban járnak.
Sűrű cserjék sose ízlelt különös
bogyóihoz hajol közel
olyannyira hogy már
ne is lássa közel a füvekhez
mint aki ritka gyógynövények
után kutat. Elfáradva a
keresésben hátát egy fatörzsnek
veti. Pihen. „Gyönyörűséges –
gondolja – gyönyörű vidék.”
„Az idő is gyönyörű.” Hozzászoktatom
magam gondolja hozzászoktatom
magam ehhez az időhöz ehhez az
év- és napszakhoz megjelölöm
ezt a helyet körös-körül a
bokrokat is külön-külön
hogy visszataláljak ide hol
a fáknak a szél jövendöl – –
Van egy-két olyan emlékem
amelyek mintha emlékek volnának
de mégsem azok.
A szaporodó évekkel
mindez talán majd világosabbá
válik vagy szertefoszlik végleg:

Egy ember ül az ablakkal
szemben önmagának is közömbösen.
Zakózsebében régi mozijegyek cédulácskák.
Számba veszi a környező tárgyakat:
asztal szék könyvek ágy
szekrényben ruhák. És írni kezd:
„őszt jósol a fáknak a szél.”

„kihurcolkodnak a didergő levegőből
az éhenkórász szúnyogok” – kezded
a verset

Menhelyedről a megroskadt
hó nem látható annál
inkább az ég
ahogy földközelben
lecövekelt

talán így lenne jó a folytatás:
„arra gondolok akinek szájára
méz csorog ebben a nyershidegben
és vérré válik”

Előreveti árnyékát
az áthajló ág
aztán
a várakozás perceiben
átértékelheted az
időnemeket mit tudhatod
enyhül-e a nap

Előtűnnek-e fedezéked körül
a kis totyogók lábnyomai
vagy végképp rád-
zárul az mi
ellened óv: a
rongyfoszlányaival hivalkodó
férchomály

„verset írok
meg kell mutatni magamat
mintha jégből vagy üvegből volnék
ég és föld között
lecsurgó nap alatt
mintha jégből vagy üvegből volnék” stb.

vagy az a másik a vitriolról
ahogy forr a vitriol az égő torokban
de a sorok szétszakadoztak
forr a

az ilyen sorok járatják le a
céh mestereit „mint a
zöldségeskofák a költők is oly
szájaskodók oly suták” – hallod
már ámbár a hasonlat
elhibázott „a költők árnyé-
kukat kergető bogarak” (ez
szebb és hamisítatlanabb)

hallak Dániel
füstös hajnalokon átizzik a
levegő kürtölnek kezdik a hajtást
trombitába szorult a hang

hallak a disznóólban pöszmötölök
beöntöm nekik
és máris reteszelem az ajtót
rohanok kifelé
még jókor látom a bamba
pofájukat gőzölgő
lepényeket
hallak Dániel
koponyacsontomon belül motoznak
kattan a zár
és ugrik a kakukk
kakukk kakukk
nevethetnékem van bugyognak
belőlem a versek
soronként kilógnak a számból
mint ártányból a giliszták
egyébiránt is én csak téli poéta
vagyok nyaram gyermekeimé

lábtól alszunk
a füstös szobában
hasznosak a füstös konyhák
a füst megjárja a háztető
minden fáját azokat majd
romolhatatlanokká erősíti
és gőzölgünk reggelente
akár a csatakos lovak

szedegetem a lócitromokat
a rózsamintás falról
kapkodok utánuk üreseket
álmaimba beevez
a néma hattyú a szent poesis
s hallgat örökre hideg vizekben
Mikla fölött landol látom ehol
van e látni szárnyaröptének
ívelését
szedegetem a lócitromokat

hasmánt kúszok
bélelt téli mentém akaszt
egy egész arasszal vastagabb vagyok
mellben mint hasban
sem kövérebb sem soványabb
kúszok utánad
tébláboló idegen lábak között
farbillegetve kúszok

hallak Dániel
én a formálisan öreg
melengetem vénségemet
ebben a zugolyban
hírlik hogy érkezik a tavasz
tele fejem
a filemilének csattogásaival és a
pacsirtának tavaszi trilláival
siessünk barátom a képzelődések
országába nincs ott sem dér
sem zápor

tele fejem hadi lármákkal
marsokkal kvártélyozókkal
ispotályokkal és patétsal
kaszálatlan réteimmel
vetetlen földeimmel
csírás kazlaimmal

Önsúlyától terhelten
fényütötten hegyekkel
szárnyai alatt kilép
az ürességből a levegő
redőibe pőrén
az úr

folyamatosan dadogok
– (ebbe sűríthetnék
tízezer verssort) –
hozzánövök fénytelen tükörhöz
keserű madártorokkal
maradék erőmmel
dugni kell tőlem a ragyogást
az üvegcserepet is marékra fogom
csillogó fémgolyókon
sebhegedések
vakságom kitapintható
mert hiszen éppen
ez az igazi
valami madártorokból kiugratni
csodálkozni
a helyzetjelentésen
csodálkozni
a késen
a késen vér
csöpp briliáns

kevéssel hajnal előtt
egy pannon kisváros
frissen meszelt falai közt
merült föl
a teremtés ősködéből
eldugta a követ
a homloka mögé
nézzétek hogy
patakzik szakálláról
ez a sok szín
ez a sok nép
meg ez a rengeteg
drótcsomó
gyökeres orvoslásra
váró torzó

És él és elindul
álmában fölneszez
befödi zöld
azon az éjjelen
Fűcsomó mit a
hangyák körbejárnak
Égett kőbe zárva
egy rándulás
Az ágak széthajolnak
az indázó
futónövények
a fák is mind
És szétterülve a
pázsiton
kezeit szétveti
Nézésében fönnakadnak
a tárgyak kopnak
sokasodnak
a sose-látott arcvonások

Hogy visszataláljon
jelként a fán moha
vagy akár egy bokor
szó nincs remény soha

„a tengerzúgásé”
ahogy megszelídülnek
a tajtékzó búgó hullámok
habzón mosódva

„éjszakai erdőn suhogó”
„szélé”
„ami az állatok járásában”
„madarak szárnycsapásában”

megborzolja a szirtekre
települő törékeny testű
madarak csillogó
tollazatát meglegyinti
az indákon tekergő
álmatlan majmokat
(„az a ritmus ez”)
„nem az épületé hanem”
– „a szikláké”
„nem a kerté hanem”
– „az erdőé”

„ami egy fa ágaiban”
„egy hegy” – – –
„ami a víz simaságában”
„vagy hullámzásában”
(„az a ritmus ez”)
ahogy meztelen

lapulsz rejtekhelyeden
minden pillanatban
újraélve újraálmodva
a holdfény kisüléseit
a könnyed hullámverésben
(„az a ritmus ez”)

– „ahogy a szálak elhelyez-”
„kednek felnőnek egymásra”
„támaszkodnak a térben”
„helyet foglalnak ahogy”
„vonalaik egymást kiegé-”
„szítik és megsemmisítik”

„ahogy érezni a gyökerek”
„földbemarkoló szívását”
„a levelek fény- és levegő-”
„éhes kapaszkodását”
„a zöld erekben lüktető”
„fűvér keringését” – – –

... mert önmagamba zártam
de hát parancsszóra csináltam
mások jelölték ki a lakhelyét
nem én
eszméletem kezdetén
a névtelenség álló idejében
mintázta ilyenné törvényeit
és most törvénykezik
tábláján a jelek
kibetűzetlenek
belehallgat beszélgetéseimbe
leméri lépteimet
határt szab
mozdulataimnak
lépten-nyomon törvényeibe
ütközöm áthágni őket
meddő igyekezet
de utat nem mutat
nem vezet
mintha kettős jelen
határolná kétfelől
az eltemetett
szavak igék emlékezete
emennek ege fölhasad
(alatta törik az alapzat)
a hasadékon kibuknak
a testbe öltözött pogány
istenek és nyerítenek
amannak mezsgyétlen
homályában lekerekednek
a bútorok kiszögellései
éjhozó áradása parttalan
tágul határtalan
a megtalált szavak
beszélik el történetét
a szeméj a lehunyt
pillák alatt
a szétvetett kezek
is őrá vallanak...

embernél nagyobb
ablakban áll
szemnek láthatatlan
kezei nőnek
még erőtlen
lábakra nehezkedik
tenyerén
kirajzolódik a sorsvonala
erősödik szívverése
a hang kiszakad belőle)

felismert és fel nem ismert
névtelenek
a jelöletlen
idő ködsűrűjéből
ki szólít

... eszmélek
színevesztetten
a májszínű homályt faggatom
egymásra lelnek ujjaim
találkoznak az ujjbegyek
a fényefosztott szem
éjszakája fölhasad
a száműzött hangok
tagolt sorokba tömörülnek
a némaságot igézve
a szürkületben tündökölnek

a fény
hevít kinagyít
rejtekéből előrántja a tárgyakat
sorban feltöri a zárakat
a látszat kérge alatt
riasztja a magányukban
szunnyadókat
hogy nézzenek
hogy lássanak

a májsejtek hullafoltjai
átrajzolódnak a bőrömre
a kórvallató testembe
belehallgat
bevilágít
a haldokló sejtek bolygórendszerébe

... eszmélek
ismeretlen-magamat figyelem
testközelben el nem
érhetőn
túl
nélkülem

Ahogy ajtót nyitsz ágyazol
lúdtollal degeszre tömött
pufók párnákat paskolsz ám
legyen ám így legyen ha te
így akarod én nem ellenkezem
és nyúlok ha kezem rám
hallgat megérintelek. Csak azért
hogy leleplezhessem a bennem (...)
a hozzád közelítve sem (...)
és így sem. Mint amikor a
sor végéről egy betű lemara
d. Mindezt én nem így akartam
nem ezt és nem ennyire nyíltan
csak úgy teszek mintha. Ha-álom
nem kell ködöt nem zabálok kinek
oldalán ha félébren is ha
kipeckelt szemekkel is hálok az
és senki más. A kényszer engem
indít reggelente utcán egy-
magamban kutyagolok hivatalban
(hivatalból) egyedül ülök ám
annyi és annyi a ki sem mondott
gondolat hirtelen fejmozdulat
elharapott szó és félmosoly mi
csak hozzá egyedül és ismételten
csak hozzá (...). Tornyosult
félelmek idején lesz-e bárki is
ki hazugul akár de görcsoldó
szavakat mondhat nem. Nem lehet
elárverezni az árjegyzékből
kilóg ez-az mondjuk nagynak
vagy fennköltnek akár. Fedetlen
fővel állsz látlak a szakadó
esőben a bunkerszerű föld-
mélyedésekben csobban az esővíz
és újra és újra csobban
valahányszor (...) És akkor
ott gondoltál-e arra hogy egyszer
mikor éppen zárod el a
csapot füledben még ott
a vízsuhogás valaki majd ujjal
mutat rád és téged választ.
A szomjas földrepedések itták
egyre itták a vizet és akkor
ott két gömb egymásba zárult.
Akkor és ott („Csecse-Becsén”)
nem pedig most mondanám de
itt az azóta a három év
a kocódások a csatangolások
ideje a nyári lak és mi minden
még mi elmondhatatlan. Ott kellene
ha nem lenne lehetetlen
ott kellene kezdeni elölről
a kérdések kérdésével:
„Milyenek a szándékai fiatalember?”

Sétabotokat növeszt
a koratavaszi eső
boldog vagy kedves
árnyékod hosszúra nyúlik
befűz
behálóz az eső
pici hurkokat vet ki rád
O O O O O
egészen piciket
o o o o o
mintha sohasem lenne nyár
(hümgetnek az időjósok)
kizöldülnek a gazdátlan
botok
a csontfogantyúsak
az ékesen díszítettek
elfásítja őket a tavasz
feledni látszanak
az illemet
a nagy-nagy termeket
a végeérhetetlen sétákat
zsaketteket
szökőkutakat kerteket
allékat és árnyas parkokat
fogantyúkra fagyott markokat –
mindezt feledni látszanak
ujjaid megrezzennek
amint megérinted őket
ottfeledkeznek
játszanak
nem olyan
egyáltalán nem olyan
más mondod
elképzelhetetlen
annyira nem olyan
semmi se moccan
a levegő mozdulatlan

beszól egy fa az ablakon
egy falevél körbekering
fönnakad egy függönyrojton
pihen majd meglódul megint

míg alszunk
áttüzesedve egymásbasülve
reggelente
lecsúszik rólunk
a takaró
védtelenül ér
az utca felől
a szél

Tekinteted mozdulatlan
pillantani is elfelejtesz
ahogy közel hajolsz a tükörhöz.

A szemed helyén ablakok vannak
– senki sem hajol ki azokon –
mögöttük a barna és
a fekete mögött egészen mélyen
homályos foltként: én.
Megbámulom azt ki rád visszanéz
erősen a szemébe nézek annak.

Mily rendezetlen az életünk
napközben alszunk
éjszaka ébredünk
a reggelit átugorjuk
dél körül
falunk valamit
mindenhonnan elkésünk
vállalt kötelezettségeinket
ímmel-ámmal teljesítjük.
E versbe is –
amely nem annak
indult – hogyan
belopni a szerelmet.
Megállít egy betű
egy ékezet (nem
vétkezem csak vetkezem –
írtam volt nemrég).
Elkedvetlenítenek ezek
a színtelen szavak –
gyűröttek mint a fölmosórongy
s akár a magukra
maradt árnyékképek
oly magányosak.
Ha nyugovóra térünk
álmainkba vissza-visszatér
egy kóccal bélelt
marionettfigura kit
egy-egy mozdulat
éltet.
Kezével int
akárha távozóban
ám mégsem: itt marad
velünk.
S ki álmából föl –
riad nem mi
leszünk ő lesz az
bennünket rángatnak
oly kegyetlenül.

az elmulasztott ebéd (babfőzelék
sertésoldalassal) izgat
s a farukat riszáló
ködök (...)

hogy mindent
elkövettünk a takaró alatt
már mindenki beszéli itt
pedig hát semmi sem történik
délelőttönként
a szemközti eperfa
ágam lebzselünk
álmosan nyújtózunk
szép időben
alszunk szinte fejbeverten
vagy lézengünk
az utcahosszban
didergünk a hideg
szobában
nincs bejárásunk többé
abba a házba
hol mindig alkonyati
félhomály van

még csak egynegyed
háromra járhat
nem én valaki más
akinek hiszem magam
gyűröm úgy össze
markomba melled
hogy ujjaim is megernyednek
még érzem megdöntött
tested súlyát – – –
biztosan rosszat álmodtál
hallom valahonnan
a hátam mögül
betakarlak – az
angyalok is megfagynának
így mezítelenül

Nem vétkezem csak vetkezem
önmagammal szeretkezem.
Öngerjesztő mozdulatokkal
matatok ágyékom körül
minden ujjam külön-külön örül
amint meglelem
– hogyan nevezzem anyanyelvemen –
már-már külön életet él
és még mielőtt
szárba szökkenne a gyönyör
egy pillanatra – a kéjérzet
talán még addig se tart –
rád gondolok.
Ennyivel tartozom neked.

nem hagysz nyugton
a filmhíradót sohasem
nézhetem végig igazán.
És a játékfilmeket sem:
a botcsinálta bűnöző
épp hadonászik valaki
orra előtt a revolverével
amikor eme – a végkifejlet
szempontjából legfontosabb –
jelenetnél fölállsz s egész
testeddel eltakarod a kép-
ernyőt. A sportösszefoglalókból
a legszebb gólokat
mindig miattad szalasztom
el. Én a lábadozó beteg
az ágyban sem lebzselhetek
kedvemre: álmos
vagy fáradt vagy kedvetlen
fáj a fejed mondod
lehevernél. S én
– mi mást is tehetnék –
helyemet átengedem.
Legszívesebben a
költészetből is kiűznél
a hozzád írt versekből
a neked nem tetsző
sorokat a kedvedért
kihúzom s szebb
neked is tetsző
sorokkal helyettesítem.
Legszebb soraim ekként
a leghamisabbak

Mégiscsak allergia jele
s nem csípés nyoma
szemed alatt az a dudor.
Mint aki zordabb éghajlathoz
szikárabb tájhoz emberekhez
haragosabb égbolthoz szokott
s itt már (vagy még) nem lehet otthon
nincsen ajtó amin bekopogjon
ablakot nyit táguljon világa
a hontalannak a napnak
fénye világoljon oszoljon
az örökös alkonyati félhomály ‑
állsz szinte mozdulatlan
tükörre fagyottan
mint kislány korodban
azon a képen, Mondhatnám
– ez jut most hirtelen
eszembe – rám is vess
egy pillantást de
leintem magam:
hagyd csak...
„A vakság fegyver.”*

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . e kórház udvara,
satnya fái, bokrai, s egypár

kioszk, mire emlékeznem szabad
öt-tíz év múlva, vagy még később is;
téged majd – jól tudom – letagadlak,
legyintek majd csak: ugyan már, az is

volt valami?! S nem fogom magamnak
bevallani, hogy téged láttalak,
hosszú-hosszú idő után, újra.
Egy padon feküdtem épp elnyúlva,

amolyan vagány-módra, karommal
hevenyészve vánkost elnehezült
(nyár vége volt, bőröm barnára sült)
kobakomnak. S ekkor megláttalak,

Kétoldalról támogattak, s én
(sárgaságán csámcsogó beteg) nem
hihettem: te vagy az. Nem hihettem.
(Aztán elmondták: csoda, hogy még él.)

Hogy félig kilábaltál a létből,
és ekként láttalak újra: félben,
másként, mint megismertelek (későn),
(hogy majd elfeledjelek egészen):

lábadon súlyzókkal, kezedben bottal.
(Mit nem adtam volna: pótolhatnám
tört csontjaidat ép csontjaimmal.)
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ennyi volt? Vagy még ennyi sem talán.
Vánszorogtunk a kórház udvarán.
Versembe hát belezárlak: éljél,
szoros rím-hurkokon lengedezzél:

Homok, kavics, törmelék betemet,
befonnak az indák, gyökerek,
nem igazítanak hozzád már sem
időt, sem törvényt, sem lépteket.

Csíraként ágaskodsz, az enyészet
köt. Hajszálgyökereiddel érzed
a burjánzást éltető egészet:
villanásban fényt, napot a fényben.

éberen. Együtt virrasztunk;
akárha holmi váróteremben,
télies hajnalon, csipás szemű,
lármás zöldségeskofák között.

A szomszédoló figyelem
– ahogy pillantásoddal végig-
szántasz „szánandó testemen” –
miért, hogy ily riadtan, vakon
megremeg. Lenne csak
kevésbé éber, restebb egy kicsit
– akár a lomhán elhasaló
unalom –: barátkozó
tenyeredtől, tudom, meg-
juhászodnának arcomon a fintorok
is. A megszelídített halál álma
bennünk a testi fájdalom – mert
fáj itt is, meg ott is –
egyszerre több helyen is –, de
elviselhető virradatig.

És elélhetsz még egynéhány évet
(elég-e) – néhány csonkát és egészet;
a férfi-sorsból bízvást csipegethetsz.
Ki halálára fülel: élni érkezik-e?
Lásd, bennem felsajog valaminek az élete,
aminek kevés vagyok én és kevés vagy te –
csak burjánzik vadon, s ha
faggatom: önmagámra haragítom.
(S egyre csak pisszegek, pórázát
csuklómra tekerve.)
És te, testeddel rámnehezkedve,
te se hidd: „valaki elröppenő
álmában létezünk csupán”.
Mert tágra nyitott szemmel lesnek
rám (és terád is), ébren-alvókra,
s testünket tekintetük
általragyogja, akár a röntgensugár.

* „Béleljétek ki a kis dobozt

Saját becses bőrötökkel

És érezzétek magatokat

Otthon benne”

(Vaskó Popa – Ács Károly)

* „Senki sem jut itt keresztül, hát még egy
halott üzenetével.” (Franz Kafka)

* Egyes források szerint Csokonai Vitéz
Mihály A lélek halhatatlansága címen ismert
utolsó nagy filozófiai költeményét, alkalmasabb
helyiség híján, anyja ormótlan ruhásszekrényében
írta

* Elias Canetti


P. Nagy István: Köralagút	Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár Alapítva: 1999
(címlap)