Láttuk, hogy a vármegye területének fogalma csak későn, a magyar középkor második felében alakult ki. Előbb nem is lehetett egységes területi jelentése, hiszen a különféle birtokok (nemzetségi-, adománybirtokok és királyi uradalmak) egymásba ékelődtek s a megyei szerkezet csak a várbirtokokat ölelte fel. A nemesi vármegye már területi egységgel bír.

A középkori vármegyék határának megállapítása nagy nehézségekbe ütközik. Az egyes határrészeket, helységeket királyaink gyakran más vármegyékhez kapcsolták, nem csoda tehát, hogy ilyen viszonyok közt a megye területállománya állandóan változott.

Különösen nehéz Külső-Szolnokmegye határát megvonnunk. Vármegyénk területén a középkorban több vármegye osztozott; észak-nyugati részén a jászok, a volt kemeji területek délnyugati felén és a Berettyó mellékén pedig a kunok telepedtek le. Egy-egy megye területállományának a sorsa szorosan összefüggött a történeti eseményekkel, családok feltörésével, a birtokviszonyok kaleidoszkópszerű váltakozásával. A föld gyakran gazdát cserélt és a birtokosváltozások gyakran a megye területállományát is érintették.

A középkorban Heves vármegyéhez tartozott vármegyénk területének tiszamenti része: Közép-Szolnok vármegye felé Bala, Szajol, Bő, Fegyvernek, Gyenda és Tomaj határolták. A kemeji részeken letelepített kunok földjének határvonalát északon és nyugaton a következő szélső kunszállások jelzik: Asszonyszállás, Orgonda, Fábiánsebestyén, Madaras, Hatház, Kunhegyes, Kakat, Absalonülése, Turgony, Péterszállás és Csorbajánosszállás. E határvonal mentén a következő helységek már vármegyei joghatóság alá tartoztak és így ott nemesi birtokok terültek el: Szentiván, Szentgyörgy, Szentjakab, Tomaj, Bene, Gyenda, Kenderes, Fegyvernek, Ballaszenttamás, Náta, Turkevi és Turkeddi. Külső-Szolnok természetes határa Istvánházáig és torkolata szakaszáig a Kőrös folyó volt. Sastól Kerekegyházáig a Tisza vont határt, majd egyenes vonalban Abony és Szentmártonkáta felé vezetett. Északnyugaton idetartozott Fényszaru, Árokszállás, Csány és Szentandrás. Ez utóbbi irányt megtartva a Tiszánál ért véget a határ.

Az egyes területrészek földrajzilag és közigazgatásilag is indokolatlan áthelyezését más vármegye joghatósága alá kifejezőbben mi sem jellemezhetné, mint a Békésmegyéhez tartozó Ványa áthelyezése Heves vármegyéhez. Mátyás király Bőt és Kenderest Pestmegyéhez csatolta, de már 1482-ben ezek a helységek visszakerültek Heves vármegyéhez. Igen változatos sorsa volt Ecsegnek is, amely Szolnok-, Heves- és Békés vármegyéhez is tartozott. Külső-Szolnok vármegye különösen Békésmegye rovására terjeszkedett: Csudaballát Mátyás 1479-ben csatolta Külső-Szolnokhoz, Maráz pedig 1498-ban került hozzá. Ez volt a sorsa Öcsödnek, Fehéregyházának, Kunszentmártonnak és Ecsegnek is Viszont Csejt Békés vármegyéhez került.

1242 után vármegyénk területén a Tisza mellékére telepedett le a tatár pusztítás után életben maradt lakosság. Az útvonalak a folyami átkelőhelyek, gázlók, révek felé vezettek, okleveles adataink bizonysága szerint ezeken a fontos fekvésű és forgalmasabb helyeken indultak először fejlődésnek az új helységek. Kezdetben csak Bura, Bő, Abád, Túr, Túrkevi, Túrkeddi neve fordul elő. Egy emberöltő után e terület demográfia viszonyai már lényegesen megjavulhattak. A szórványos telepek népe tömörülni kezdett és a falvak egész sora alakult ki. Hogy közvetlenül a tatárjárás után területünkön az abádi és burai vidékek mellett másutt is voltak viszonylag sűrűbb lakósságú területeink, azt IV. Béla 1261. évben a püspöki javak összeírásával kapcsolatban kiadott oklevele bizonyítja. Ez az oklevél többek közt a Túr víze mellett Szolnokmegyében fekvő Póhamarát, Tiszakeddit és Keveegyházát, mint az egri püspök tulajdonát sorolta fel.

A XIV. század elején már virágzó községek sorát találjuk a tiszamenti területen. A roppant mocsarak által körülvett Szolnok fontos katonai fekvésénél fogva már ekkor fejlődésnek indult, jelentőségét a tiszai víziút is emelte. A középkorban Szolnok volt a deési és mármarosi sókereskedelem természetes végpontja s a középkorban az ország egyik legfontosabb sókamarai helye volt. A fejlődő mezőváros sokáig királyi birtok, 1422-ben Zsigmond király kiváltságokkal látta el. Jelentős helység volt az 1212. évben először említett Fegyvernek. A forrásaink által népesnek mondott helység ekkor már mint oppidum, azaz mezőváros szerepel, 1381-ben vámszedő hely lett és 1417-ben Zsigmondtól országos vásártartási jogot nyert. A vármegye ebben az időben nem egyszer itt gyűlésezett. A XIV. század közepén Külső-Szolnokmegye több congregátióját a később elpusztult Szentdemeteren tartotta. Fegyvernektől északkeletre Kerekegyháza terült el, melyet az egri káptalan 1352. évi bizonyságlevele már Kenderesnek is mond. Területén a tatárjárás előtt három község terült el: Kér, Kakat és Bánhalma. Suma, Szakállas, Zuza, Gyenda és Bene, Kenderes és Fegyvernek környékén terültek el. Kürümonostor egyházának fennhatósága ekkor a jászberényi határig terjedt. Püspöki valószínűleg Szent István idejében keletkezett és az egri püspökség birtoka volt. Szajol neve a pápai tizedlajstromokban fordul először elő. Egyik oklevelében IV. Béla említést tett a szajoli nemesekről. Tenyő, Szajol alatt fekszik, ezt a helységet III. Endre király 1299. évi a budai káptalanhoz intézett oklevelében olvassuk először, melyben a váci püspök beiktatását rendelte el Tenyő birtokába. Ballaszentmiklós egyike legrégibb eredetű községeinknek, már a keresztény királyság első századában többször előfordult e neve, 1261-ben Béla egyik oklevele a ballai nemeseket említi, 1283-ban Nogaj kán tatárai felégették. Határában terült el Szenttamás, Pó, Kengyelszállás és Halásztelke.

Gyendától nyugatra terült el a fontos tiszai átkelő hely mellett fekvő Tiszabő. Ez az ősi településű helység a régi kemeji főesperességhez tartozott, a Szentmiklós felett lévő nagyhagyományú Roff nevével az egri püspökség tizedlajstromaiban a XIII. sz. elején találkozunk. Tiszabura neve kezdetben Bala volt s az egri káptalan tizedlajstroma szerint eredete a XIII. századba nyúlik vissza. Szilvaegyháza és az ősi alapítású Taskony már elpusztultak. Abádot és az abádi révet már Anonymus említi. A tatárjárás után elpusztult helység gyors fejlődésnek indult s a Tomaj-nem birtokában volt. 1440-ben királyi sóletakó hely. Abád közelében feküdt Szalók helység. Szentimre neve is a pápai tizedlajstromokban szerepel először, népes határa később a XIV. és XV. század alatt gyakran gazdát cserélt. Ezen a sűrű népességű vidéken feküdtek a következő (részben ma is létező) helységek: Derzs, Petri, Füred, Örvény, Szőllős, Szentjakab, Igar, Örs, Szentkozma, Szentiván és a tomaji földek felett Szentgyörgy. A Taskony-Szentgyörgy-Szentivány vonaltól délre Tomaj és Hegyeshalom kivételével községi település századokon át nem jött létre. A roppant pusztaságon századokon át pásztorgazdálkodást folytattak a kunok s az ő szállásaikból csak a középkor végén kezd egynéhány helység kialakulni.

Meglehetősen sűrű népességű volt a Tiszavölgy Szolnoktól délre eső szakasza is. A Tétmonostor, Paladics és Tószeg alatt fekvő Várkony már a XI. században virágzó község volt. Többször szerepel középkori krónikáinkban. Két nevezetes királyi találkozás színhelye: 1059-ben Endre és Béla, 1098-ban pedig Kálmán és Álmos itt osztoztak meg az ország földjén. Valószínű, hogy ekkor Várkony királyi birtok volt. A XIII. században egyházi kézbe került Varsány határa fontos szerepet játszott a kor birtokviszonyainak történetében. Vezsenyt 1281-ben említik először; igen régi multra tekintett vissza Jenő is. Cibakházát és Tiszainokát csak a XV. században említik forrásaink, ezek a helységek későbbi település során keletkeztek. Nagyrév fontos átkelőhelyen alakult ki, a XIV. században jelentősége messze felülmúlta a környék községeit. Korán szerepelnek az Anjou-kor okleveleiben Ug, Kürt, Tiszasas és Szelevény mellett a XIV. század egyházi tizedlajstromaiban Istvánháza, Gyalu önálló helységként.

A XIV. században számos nemesi birtok feküdt a Berettyó torkolati szakasza körül. Túr már a tatárjárás előtt virágzó helység volt, 1281-ben IV. László egyik diplomájában neve ismét szerepel. Körülötte Póhamara, Túrkeddi, Pásztó, Túrkevi és Maráz terültek el. Vármegyénk területének délkeleti szögletén feküdtek: Ványa, Ecseg, Csudaballa és Varsányegyháza helységek.

Az északnyugati részen a következő helységeket és településeket mutathatjuk ki: Szolnoktól északra Rékas és Szentiván, a Zagyva mellett Szászberek. Süly neve a XIV. században merül fel, a közelében lévő Kőtelek már a tatárjárás előtt lakott helység volt. A tatárjárás alatt elpusztult Rassangháza és Halom községek lakossága Kiséren települt meg. Ez a helység később Jászszállás néven fordult elő. Igen régi helység volt a Kisér közelében fekvő Kürt is. Szentandrástelke a XV. században keletkezett. Az igen régi alapítású Alattyán századokon át káptalani birtok volt. Pályitelek (későbbi Jászalsószentgyörgy) és Jákóhalma is nagy multra tekintenek vissza. A XII. században keletkezett Szentkristót neve később Jánoshida lett, a XV. században királyi vámszedő hely. A Monostor vagy Pétermonostora néven a XIV. és XV. században többször említett helység a későbbi korban elpusztult. Szentgyörgy falu a középkorban hol nemesi családoké, hol jászoké volt.

Két-három emberöltővel a tatárjárás után, az Anjoukorban már virágzó élet nyomai tárulnak elénk. Ekkor már számos község virágzott vármegyénk területén, legsűrűbben a tiszamenti sáv volt benépesítve. Feltűnően gyér népességű az északnyugati, jászok által betelepített rész mellett, a Berettyó-Hortobágy, a Körös-melléke és a nagykunok szállásterülete is. Ezt a földet már a kunok keresztségi oklevele lakatlan pusztaságnak mondja, valószínű, hogy a tatárjárás előtt is kevés telep vagy helység létezett itt. Nádas, ingoványos, vadvízjárta vidék volt, ezért a kirajzó várnép nem szállotta meg, inkább a Sárréttől és a Hortobágy-vidéktől keletre az Érmelléken, majd a Szilágyságban szálltak meg a szolnokmegyei telepesek. Gyér népességű területként ismerjük meg ebben a korban a Zagyva és a Tisza közé eső vidéket is. A jászok szállásai igen szórványosan helyezkedtek el, valószínű, hogy szállásterületüket nem tömbszerűen foglalták el, mert csak a kevésbé termékeny, művelés alá nem fogott földeket vették birtokukba.

Vármegyénk területének igen nagy része a középkorban Hevesújmegyéhez tartozott. Ezt a megyét később Hevesnek nevezik. Heves vármegye tiszántúli, később Kishevesnek mondott része a volt kemeji főesperesség területét ölelte fel. Ide tartoztak: Füred, Szentgyörgy, Szentimre, Igar, Derzs, Szőllős, Szalók, Abád, Nagyiván, Bánhalom, Taksony, Bura, Roff, Gyenda, Tomaj, Bő, Fegyvernek, Szakállas, Balaszentmiklós, Szenttamás, Kenderes, Szajol és Püspöki helységek. A kemeji főesperesség 1231 után már nem létezett, a hevesi főesperességbe olvadt.