Egy arc rétegei

Álmomban restaurálták egy képedet.
A szakemberek megállapították az önarcképről,
hogy alatta egy másik arc lapul.
Lázas munkába kezdtek,
feltárták a kép alatti képet,
s kisütötték, hogy édesapád látható rajta
egy kefegyárral, egy fakereskedéssel,
egy könyv- és papírkereskedéssel,
de mellékalakként vannak a festményen
könyvekkel tüzelő orosz katonák is.
A restaurátorok gyönyörködve nézték a művet,
rajta csont és bőr édesapádat,
aki elcsigázott arccal
éppen egy nagy Bibliát húz elő hátizsákjából.
Addig vizslatták az alkotást,
míg rájöttek,
hogy ez alatt is van egy másik kép.
Az eltávolított festékréteg alól előbukkant
apai öregapád,
Torok Bálint arca,
aki szorgalmas gazdálkodó ember volt,
még a falusi bankban is viselt valami tisztséget,
földet vagy szakmát,
házat adott a gyerekeinek.
A lelkes restaurátorok
addig nézegették nagyítóikkal
ezt a frissen előbukkant alkotást,
hogy ez alatt is egy újabb képet fedeztek fel.
Aztán megint.
Újabb arcok tűntek fel,
így hamarosan láthatóvá vált
Torok János számadó juhász portréja,
aki Váczi Évával 1787-ben települt
Szabadszállásról Pacsérra,
s később került a család Ómoravicára.
És ez így ment tovább,
az idő mélyére merülő kun ősökig.
A restaurátorok nem jöttek rá,
hogy
ők mind te vagy,
s ez mind
a te arcod.
A múlt nem múlik el,
csak jelenné szilárdul.
Isten
örök
jelenévé.

A kép árnyéka:
Variációk a sárga partra

A partoldal rétegei a tónál:
emlék arról, hogyan ráncolta
egykor homlokát a föld.
Az agyag szürke, vigasztalan,
ember utáni gondolatai
laknak a partifecskék
fészkeiben. Pedig egykor kedves
volt a táj neked, de aztán
itt űzted ki
képeid paradicsomából
az embert.

A kép árnyéka:
Modulációk III.

Egymásba mar
a hegyes és a gömbölyded,
az organikus és műszaki formák
regimentje.
Élek és szögletek
nyomódnak íves,
lágy alakzatokba.
Íme,
a technikába öltözött
ember.
Félsz.

A kép árnyéka:
Nádas

Hullámzik, örvénylik,
feltarajlik a nádas,
a szél kavarja
a szürke-fehér-fekete
árapályt a kék ég alatt.
A nádas mélyén talán
farkas lapul, esetleg
vándor teteme hever,
vagy török elől menekült
kunok tekintete villan.
A szürke-fehér-fekete
árapályt a kék ég alatt
a sóhaj kavarja,
feltarajlik a nádas,
örvénylik, hullámzik.

A kép árnyéka:
Iszriai táj

A szelíd, lankás
mediterrán táj elhever,
mint egy kacér asszony.
A téglavörös föld fölött
fák bóbiskolnak,
haragoszöld álmaik
meg-megrezzennek
az enyhe szélben.
A délutáni napban
úgy parázslik a föld,
mint asszonyi szemben
a vágy.

Egy magyar festő a Vajdaságban

Hol álltak rég nemezsátorok,
Bábeli nyelvkevercsek a disz-

nótorok.

Sült húshoz kerül ital, grófi,
Cimbora is, bunyevác, Monte-

negró-fi,

Szomjas macedón, horvát torok.
Lényeg? Az ember. A nyelvek csak

bútorok.

A kép árnyéka:
Tavaszváró töredékek

Növényi
vázak,
feketébe dőlő
fű.
Minden zöld,
mint télen
az
álom.

A kép árnyéka:
Megnyúzott űrállomás

Vezetékek,
csupasz szerkezetek.
Az űrállomás,
lám,
esendőbb,
kiszolgáltatottabb,
törékenyebb,
halandóbb,
mint egy ember.
Talán ásványokat keresett volna
a föld hasában.
Talán gyanús
gondolatokat a fejünkben.
De már csak vezetékek gubanca,
csupasz,
halott szerkezet-csontváz.
Elmélázol:
ezt akarták az
Isten
helyébe ültetni?

A kép árnyéka:
Enyészet

Nem tudni,
mi
hull
szét.
Talán a világ.
Talán bennem
a világ
ép képe.
Vöröses-bamás-feketés
káosz.
A vég.
Talán egy álomé.
Egy álom.
Talán
a kezdeté.

A kép árnyéka:
Metamorfózis

Azt álmodtam,
még Szabadkán élsz
a szerb nyelv tövisbokrai között
botladozva,
éles mássalhangzók
sebzik föl
a csöndet,
s a hideg égen észak felé húznak
a madarak.
Állsz
szelíd, félszeg mosolyoddal
a huzatos alkonyatban,
s talán először gondolsz arra,
hogy a bőrödön
matató
szeretett női kéz
durva fogóvá válhat,
fémszerszámmá,
mely mellkasodból kitépné
a lüktető
Napot.
Állsz
tanácstalanul
a huzatos alkonyatban,
a madarak
észak felé húznak
a hideg égen,
a csöndet
fölsebzik éles mássalhangzók,
botladozol
a szerb nyelv tövisbokrai között,
még Szabadkán élsz,
azt álmodtam.

A kép árnyéka:
Terebélyes életfa

Zöld-kék-barna fűfolyam,
fölötte lilás-rózsaszínes csendben
mereng a lomb, világít,
fénye szinte túlvilági.
A lomb belsejében, érzem,
te kapaszkodsz felfelé,
festősámán,
szót
váltani
az
Istennel
erről
a
megválthatatlan
világról.

A kép árnyéka:
Bouchon de Champagne

A borvidék mellkasán
a pezsgődugó alakú óváros
utcáit felülről látom,
barnán
kígyóznak
a kocsmák felé.
Ott botorkálsz te is társaiddal
a szobrászindulót óbégatva,
huggyot vetve egy diszkrét sarkon,
közben bosnyák történeteket
mesélsz a nagyseggű Fatimáról.
Lassan elhagyjátok
az
óvárost,
s az utcák itt már
zöldeskék bódulatban hevernek.

Nyugati szél

Nagy esőfellegek
tőgyelnek
a táj felett.

Szelet fú a
táj valaga:
föstögeti
Sándor aga.

Ezredvégi megérzések

Ahol a szoknya forog,
eltűntek már onnan
a veres borral vívó
pemzlis gladiátorok.

Lettek vénülő bakok,
ünő van, de nincs bak-ok.
Vászoncseléd? Csak vászon.
Ez maradt és bő torok.

Társak között, abádszalóki képmutogatáson

1.
László Ákos: Abádszalók

Házak mértani rendje,
egy fa görcsös,
ölelésre tárt karjai.
Szép tiszta az égbolt,
még bármivel teleírható.
Széllel.
Bombázóval.

2.
Jakabos Olsefszky Imola: Utak

Utak.
Honnan?
Hová?
El?
Ide?
Kint?
Bennem?
Élet előtt?
Után?
Valahová?
A semmibe?
A mindenbe?
S a cél?
A megérkezés?
Az úton levés?
A levés?

3.
P. Balogh Erzsébet: Szeptember

„Ősz húrja zsong...”
Semmi spleen,
csak a zöld drámája:
a halált
sárgának hívják.
A vörös, akár a vér,
lüktet a táj
mellkasában.

4.
Gyurkovics Hunor: Abádszalóki este

Összebújnak, szuszognak
a lidérces álmú
házak.
A templom tornya
égre
emelt
mutatóujj,
ragyog,
akár
az
Ige.

5.
Torok Sándor: Abádszalóki este

A sötétség tava
mélyén
növényi struktúrák.
Semmi sem moccan,
csak a zöld,
csak a kék,
csak a bordó...
Talányos csönd lüktet.

A Mester pihenni tér

Sándor aga
kékben feredik,
a vásznon már
béeszteredik
csöndesen.

A színeket
nem magolja,
kékre-zöldre
patsmagolja
álmait.

Álom, miniatűr

Falak:
salétromosak,
romosak.

Elől
Torok
kotor.

Várja
fű, fa,
déli szél.

Páros fa

Sándorfa,
Eszterfa,
Hold reng, dereng az égen,
vagy tán nem az, csak emléke,
mint derengett régen.

Eszterfa,
Sándorfa,
Nap-tűz izzik az égen,
és a két fa ág-fonódva
áll a forró szélben.

Lajosfű üzen Eszterszellő által az égen trónoló Sándor agának

Hintsed
kincsed

– arra
intsed –,

így lesz
nincsed

vanná.

A kép árnyéka:
Déli szél

Úgy hullámzik
a fű zöldje, sárgája,

mint fiam
álombéli nevetése,

mely után
az egész család

jókedvűen ébred.

Sorok Debrecenbe a Piac u. 45-47. II. 2-be, Torok S., ismertebb nevén Omar el Arayad Skender-Oglu kezeibe

Tollat kezembe, drága barátom, hadd firkantok még
mentő sorokat, mielőtt fáradtan lefeküdnék.
Egy Debrecen itt él a gerincem mélyén, őt el nem adom,
csábíthat sok lány, épület, autó, millió tarka neon.
Érdekel tán a Nagyerdő, egyetem, híres Csonka-torony.
Nem tudom, mikor mehetek arra. Hozzád vágynék nagyon.

Jajgató képek

Azt hiszem,
a fájdalom különböző fokozataihoz
más-más szín tartozik.
Ha, mondjuk, úgy fáj a vállad,
mint egykor a szabadkai Kakasiskolában leadott
szerb nyelvű és ezért érthetetlen órák,
akkor talán zöld ruhában áll eléd a kín.
Ha a lábad miatt szenvedsz,
ahogy nagyobb gyerekként szenvedtél
a Ludaspusztáról Szabadka felé tartó
hajnali marhavagonban,
akkor kék színben mutatkozik meg a fájdalom.
Ha a kezed sajog,
ahogy egykor a bunyevác Katančič Grgo
fűtetlen szobájában fájt minden téli éjszaka,
akkor lila színűvé sötétül a megpróbáltatás.
Vörösen lobban a kín,
ha a gerincedbe hasít a fájdalom,
szenvedsz,
ahogy szenvedtél a Kakasiskolában
és az internátusban,
ahol a háborúban elvadult
szerb, montenegrói és horvát suhancok
pisztollyal jártak a tanteremben,
s éjszakánként egy nagykéssel hadonászó alak elől
menekültél...
De hiába fürkészünk:
te vicceket mesélsz,
derűs vagy,
nevetsz,
másokat vidítasz.
Ám a képeiden
jajgatnak
a színek.

{fel}