Kiválasztott szellemek, gyomok

1.
Értékteremtő gimnázium

A karcagi gimnázium nem egyszerűen egy iskola, hanem a város talán legfontosabb intézménye és legjobb reklámozója. Értékteremtő műhely, a város szellemiségének őrzője és alakítója. Az osztályokban nem csupán emészthetetlen matematikai tételeket tálalnak a diákok elé, nem csak történelmi eseményeket és dátumokat hintenek eléjük akadálynak naponta, amin alig lehet keresztülvergődni, s nem egyszerűen idegen nyelvek szabályait igyekeznek beléjük verni. Valami többről van itt szó, de hogy mi ez a több, azt talán csak egy költő tudná megfogalmazni. Talán éppen egy olyan költő, aki a karcagi gimnáziumban végzett.

Sarkady Sándor írt egy verset 1963-ban A gyűrött tablót... címmel, s ebben éppen karcagi diákéveit idézi fel. A költő ugyan Sárándon született 1935-ben, de a Nagykunság központjában eltöltött diákévek meghatározók lehettek számára. Itt történhetett az első élményszerű találkozása a műveltséggel és a humánummal, azokkal az értékekkel tehát, amik költészetének is oly fontos elemei. A szonett emlékezéssel indul: „A gyűrött tablót forgatom kezemben, / S míg szemem régi arcok közt kutat, / Bölcs mosolyod a szívemig szalad, / Öreg tanárom. – Hangod ide rebben...” Még nem tudni, melyik tanáráról van szó, bár költőnk személye és érdeklődése miatt gyanítható, hogy arról, aki az irodalmat tanította neki. A sejtés a második versszakban már-már bizonysággá erősödik: „Fészekben nőttünk nálad, nem teremben; / Mint fiának a fecske bogarat, / Hordtál a szánkba ízes szavakat, / Hogy tőlük egyszer ének édesedjen!” Az utolsó sor végén az alliteráció mintegy ráirányítja a figyelmet az énekre, vagyis a versre, ezzel is nyomatékosítja az eddig csak remélt tényt, hogy a karcagi gimnázium irodalomtanárának bizony volt némi szerepe Sarkady Sándor költővé válásában. A vers végén, az utolsó két strófában pedig következik az a lényeg, amit csak egy költő tud megfogalmazni ilyen egyszerűen és érzékletesen: „Tíz éve már, hogy szárnyra kapva szállunk, / Az emlék hozzád mégis hazahajt – / Ha más eget hasít is már a szárnyunk, // Neked mondjuk fel máig is a dalt! / ( Figyelsz-e ránk a karcagi határbul / Szavaink apja, Szász Béla tanár úr?)”.

Hát ezért olyan fontos intézmény a karcagi gimnázium, mert itt mindig voltak olyan tanárok, akik mértéket jelentettek, s akiknek még akár évtizedek múlva is muszáj volt felmondani a „dalt”, még akkor is, ha az illető tanár esetleg már régen elporladt a temetőben. A hazahajtó emlék óriási erő, működik a világ mégoly távoli pontjain, kontinenseken, óceánokon túl is. Talán ez az emlék Karcaggal és a gimnáziummal jelenti az anyaországot, a szülőföldet, a gyökereket azok számára, akiket messzire vetett jó sorsa vagy éppen balsorsa. „Más eget hasít” Sarkady Sándor szárnya is, bár ő csak az ország nyugati széléig, Sopronig ment el, ahol főiskolai docens lett, no meg a Soproni Füzetek igényes főszerkesztője. Verseket ír, műfordításokat készít, irodalomtörténeti, pedagógiai, művészetkritikai tanulmányokat publikál. De bármit tesz, még mindig a karcagi gimnázium néhai tanárának mondja fel a dalt. Szavai apjának.

2.
Kunságiak büszke eledele

„Nálam a vers elsősorban kielégülés...” – írja Berda József 1948-ban (Önéletrajzom). A földi örömökért lelkesedő költő persze nem csupán a dús idomokkal megáldott szakácsnőkhöz zengett ódákat, de himnikus átszellemültséggel dícsérte az ételeket is. Ez utóbbiak sorában minket leginkább talán Birkapörkölt című verse érdekel.

Már a vers hangütése is jelzi, hogy itt egy jellegzetes nagykunsági ételről van szó: „Kunságiak büszke eledele, vastag-sűrű / vörösborral ízesített csodálatosság, – / csak csettintve illik ízlelni – enni téged!” Az emelkedett, ünnepi hang utal a pillanat nagyszerűségére, a nem mindennapi étellel való találkozás áhítatosságára, kivételességére. Epikurosz örömetikájának derűs visszfénye csillan meg az idézett verssorokon. Nem véletlen, hogy a birkapörköltről csak a Nagykunságban lehet verset írni! Mit verset? Még szakácskönyvet is! Erdei Ferenc is Karcagra jött, amikor a Néprajzi ínyesmesterség című könyvébe a birkaételekről valami érvényeset és autentikusat akart beleírni. A karcagi Tarjányi Imre igazította el a magyar húsételek sokféleségében Erdeit. Természetesnek tekinthetjük, hogy a kulináris örömök megszállott keresője és megéneklője, Berda József is Karcagra zarándokolt az öntöttvas lábasban főzött „csodálatosság”, a birkapörkölt kedvéért. Az első három sor tehát az áhítaté a versben, a gyönyörködésben azonban a szem és az orr után a száj következik, s amíg az első két érzékszerv közvetettebb, és ennél fogva éteribb élményt nyújtott, addig a száj már a nekivadult falás színhelye, így vaskosabb, harsányabb élményt biztosít. A derűs ünnepélyességből a negyedik sorral a vers átcsap a vad hedonizmusba: „Úgy böffenünk élvezésed által, mintha / túlvilági kedves bégetést hallanánk!” Ez a váratlan beleböffenés a nagy áhítatba jellemző Berda Józsefre, a magyar irodalmi életben sok anekdota kering a költőről, aki előszeretettel rángatta le a poros, sáros, mocskos földre az agyontömjénezett személyeket és a hamis pátoszúnak érzett pillanatokat is. A versben azonban másról van szó. Az első három sorban a szép iránt fogékony költő jut főszerephez, a negyedik sortól kezdve azonban már az éhes szegénylegény, a kocsmák és kifőzdék vándora a maga sokkal nyersebb, időnként alpáribb hangján. Berda maga írja A nyelv vaskosságáról című versében, hogy „Szabadszájú volnék? Mily igaz ez!” Bizony szabadszájú volt, ám ettől még lehet jó költő valaki. Berda jó költő mivoltát nem szokták megkérdőjelezni, legföljebb elhallgatni. A Birkapörkölt című verse hatodik és hetedik sorában még a böffenésre visszautalva írja: „– Szomjúságot csillapító, emésztést segítő / italért mennydörögsz-könyörögsz...” A falánk szegénylegény itt jut el a jóllakottságnak arra a fokára, amit a karcagiak is ivással fejeznek ki, nehogy azt higgye a birka, hogy a kutya ette meg. A vers középső négy sorának hedonista zabálása után háttérbe szorulnak az élveteg testhangok, ismét áhítatossá válik a mű az utolsó három sorban: „... oly finom / vagy, olyan mennyei-földi áldás, mellyel / csak a kiválasztott gyomrok pogány istene / ajándékozhat meg bennünket.” Itt már ismét a költőé a főszerep.

Berda József versét elolvasva morfondírozhatunk fölötte egy sort, s megállapíthatjuk, hogy mi karcagiak, kunságiak igazán kivételezett helyzetben vagyunk, hiszen itt csak „kiválasztott gyomrok” vannak, s a gyomrokhoz időnként „mennyei földi áldás”, azaz birkapörkölt is kerül.

{fel}