ZSIGMOND FERENC UTOLSÓ ÍRÁSA

  

1989. júliusában már negyven éve lesz annak, hogy Zsigmond Ferenc hűlt tetemét befogadta a kunhegyesi temető földje. A magyar irodalomtörténetírás kiváló művelője, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja életének utolsó éveit szülőhelyén, Kunhegyesen töltötte.

Betegsége miatti kényszerű visszavonultsága sem jelentette azonban teljes elszakadását a magyar irodalmi élettől. Barátai révén hozzájutott könyvekhez, új folyóiratokhoz. Különösen a magyar irodalom tanításának korszerűsítése, a marxista ideológia szerinti értékelése foglalkoztatta. Ha meggondoljuk, hogy a két világháború közötti időszak egyik legjobb középiskolai irodalomtörténeti tankönyvének /A magyar nemzeti irodalom története I-II.köt., Debrecen, 1932-33./ megírása az ő nevéhez fűződik, nem csodálhatjuk érdeklődésének ezt az irányultságát. Haláláig hű tanítványa dr. Kis Margit írja Zsigmond Ferencre emlékezem c. könyvében /Kunhegyes, 1985./ "Részletesebb tájékoztatást kért /t.i. Zs. F./ az ideológiai szemináriumok munkájáról, követelményeiről, főleg Lukács György marxista szellemű tanulmányai érdekelték, de más hasonló irányú munkák is, különösen akkor, amidőn irodalmi szeminárium vezetésével ő maga is bekapcsolódott Kunhegyes kulturális életébe. /139. p./ Egyik utolsó, 1949. június 27-i keltezésű levelében maga is tanúságot tesz erről: "Köszönöm szépen a mellékelten küldött szemináriumi füzeteket is. Mindjárt átolvastam őket." /K. M. im. 140. p./

A súlyos idegi depresszióban szenvedő professzor hűséges barátja, a rendkívül sokoldalú, az irodalom iránt behatóan érdeklődő, sőt azt alkotó módon is művelő kunhegyesi orvos, dr. Mándy István vonta be - mintegy lelki terápiaként - az irodalomtörténet szemináriumszerű feldolgozásába. Zsigmond Ferenc így ír erről 1948. december 18-án kelt levelében: "Mándy Pista úgy akarja enyhíteni idegbetegségemet, hogy valami elfoglaltságról gondoskodik számomra. Irodalmi szemináriumfélét szervezett. Elhozott egy névsort, amelyben fel volt iratkozva két csoportba 14-14 férfi, illetőleg nő, többnyire pedagógusok."

Most Zsigmond Ferenc lelki szenvedésekben, de máig maradandó alkotásokban is gazdag élete, s negyven év előtti korai elmúlására gondolva időszerűnek tűnik - tudomásom szerint - utolsó, eddig nyomtatásban meg nem jelent írásainak közzététele.

Az alábbiakban teljes terjedelemben közölt gondolatsor Fabó Zsigmondné kunhegyesi magyar-történelem szakos tanárnőnek, egykori atyai barátom, nagytiszteletű Fabó Zsigmond kunhegyesi református lelkész hitvesének jóvoltából került hozzám jó néhány esztendőkkel ezelőtt. Az aláírás nélküli gépirat szerzőségét nem csupán Fabó Zsigmondné írása igazolja, hanem Zsigmond Ferenc 1949. február 20-án kelt, dr. Kis Margithoz intézett levele is: "Köszönöm szépen a küldött füzeteket. A Lukács György dolgozatát már ismertem, mert megjelent az Embernevelés c. pedagógiai folyóirat, 1948. decemberi számában. A mi szemináriumunk december 15-én nyílt meg, az én első előadásom bevezetése erről szólt."

A Lukács György által "Az irodalomtörténet reviziója és az irodalomtanítás" címmel a Pedagógus Szakszervezetben tartott előadás gondolatmenetét vázolja fel Zsigmond Ferenc nyilván azzal a céllal, hogy segítséget adjon a kunhegyesi pedagógus szakszervezet által patronált szeminárium megnyitásához. Erre utalnak Fabó Zsigmondné hasonmás formában közölt sorai is. /1/ Az alábbiakban Zsigmond Ferenc szövegét betűhív másolatban közöljük.

"A pedagógusi életpálya sohasem volt írigylésreméltó. Évszázadokon át érvényes volt a közmondás: akiket az istenek gyűlölnek, pedagógussá teszik. Sokszor kellett igazságtalan vádak ellen védekezniök a nevelőknek; sokszor bele is fáradtak a védekezésbe, úgyhogy szó nélkül tűrték mostoha sorsukat.

Az idők megváltozását mutatja egyebek között az is, hogy néhány hónappal ezelőtt, 1948.október 16-án Lukács György budapesti egyetemi tanár a Magyar Irodalomtörténeti Társaság újjáalakuló közgyűlésén tartott előadásában úgy hivatkozott a magyar pedagógusokra, hogy ő nélkülük lehetetlen volna megvalósítani a magyar demokratikus művelődés egyik legfontosabb és legsürgősebb feladatát: a magyar irodalomtörténettudomány gyökeres revizióját.

Mikor jót mondanak rólunk, pedagógusokról, olyankor mi mindig készségesen vállaljuk a ránk háruló kötelesség teljesítését. Alig hangzott el a Lukács György országos figyelmet keltő előadása, a Pedagógus Szakszervezet rögtön felajánlotta közreműködését a megjelölt feladat megvalósításában, s meghívta Lukács Györgyöt, hogy külön is szóljon a pedagógusokhoz. Említett előadása után tizenkét nappal tartotta meg Lukács a Pedagógus Szakszervezet Oktatási és Kulturális Osztályában ilyen című előadását: "Az irodalomtörténet reviziója és az irodalomtanítás".

Előadását azzal a ránk nézve igen elismerő kijelentéssel kezdte, hogy "a magyar irodalomtörténet reviziója nevetséges dolog volna, ha az iskolától függetlenül játszódnék le. Nevetséges szűkbázisú dolog volna, ha ebben a pedagógusok nem vennének részt". Ez az elismerés azonban egyúttal elkötelezés is ránk nézve, s mi e kötelesség alól nem akarjuk kivonni magunkat; ellenkezőleg: érdeklődve várjuk, miként szabja elénk Lukács György a feladatot. Az alábbiakban az ő előadásának gondolatmenetét vázolom.

1945. előtt a magyar tanárság alig érzett valami lelki kapcsolatot az irodalomtudománnyal. Egy többnyire protekciós és tehetségtelen emberekből álló szűk csoport dolgozott e tudomány területén, s középiskolai tanári állását csak ugródeszkának tekintette, hogy "tudományos" munkássága révén magasabb pozicióba juthasson. A tanárság zöme éppen ezért nem is igen érdeklődött az irodalomtörténet kérdései iránt, hanem közönnyel és unalommal végezte az iskolában az irodalomtörténet tanítását, s ez a közöny és unalom természetesen átterjedt a tanulók lelkére is. Mindössze az irodalom legújabb korának a története tudta volna a tanulók érdeklődését magára vonni, de a hivatalos tanterv ennek a korszaknak a tárgyalását hosszú időn át eltiltotta vagy úgyszólván percek alatt intéztette el.

Nagy bajok voltak ezek. Aki nem szereti a szaktárgyát, és nem tart lépést ennek fejlődésével, az nem tudhatja azt jól tanítani; aki nem tud jól tanítani, az a tanuló lelkére is rontó hatást tesz építő hatás helyett. Ezeken a nagy bajokon okvetlenül segíteni kell, elsősorban maguknak a tanároknak.

Az általános iskolai és középiskolai tanárságnak behatóbban kell érdeklődnie az irdalomtudomány iránt, mint eddig tette. Nem kívánja senki, hogy minden magyarszakos tanár tudományos munkásságot fejtsen ki, de azt el lehet várni tőlük, hogy a tudományos élet jelenségeiről, új termékeiről igyekezzenek tudomást szerezni. A budapesti pedagógusok közvetlenül hallgathatják a Magyar Irodalomtörténeti Társaság felolvasó üléseit és az azokat követő magas színvonalú vitákat, - de a vidéki pedagógusoknak is elég lehetőségük lesz a szaktárgyukban való önművelésre, mert a Magyar Irodalomtörténeti Társaságban elhangzó előadások bizonyára nyomtatásban is meg fognak jelenni.

Minden egyes magyarszakos pedagógus jól tenné, ha a helybeli pedagógus szakszervezetben előadná a magyarszakos tankönyvekre vonatkozó tapasztalatait, s közölné észrevételeit a könyvek tökéletesebbé tétele érdekében. A magyar irodalomtörténetnek nem szabad ezután elszigetelődnie a többi tudományoktól, főként pedig az élettől, mint eddig.

Az irodalom a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok tükörképe, ideológiai vetülete, nem szabad tehát ebből az éltető összefüggésből kiszakítani. Minthogy pedig ennyire összefügg az életnek minden fontos kérdésével, ezért az irodalom a szó szoros értelmében közügy, amely mindig jelentős tényezője lesz a magyar nemzet sorsának.

Lukács György előadása után, bizonyára ennek az előadásnak a hatása alatt is, a Pedagógus Szakszervezet Oktatási és Kulturális Osztályának vezetője, Ágoston György, bejelentette, hogy a fővárosban is, az ország minden vidékén is sürgősen irodalmi köröket szerveznek; mindenik körnek meglesz a felelős vezetője, s ez a hálózat egységes központi irányítás szerint az egész magyar társadalmat bevonja a magyar irodalmi kulturális haladás vérkeringésébe.

A kunhegyesi pedagógusok szakszervezete nem maradhat ki, nem is akar kimaradni az irodalmi nevelésnek és művelődésnek ebből az országos hálózatából. Meg fogjuk találni a módot arra, hogy a mi szerény közreműködésünk se legyen fölösleges, hogy a közös nemzeti nagy építőtevékenységnek mi is hasznos előmozdítói lehessünk."

Befejezésül csupán annyit még, hogy a fenti gondolatokkal 1948. decemberében megnyitott s 1949. március 11-én befejeződött irodalmi szemináriumról Zsigmond Ferenc így emlékszik 1949. március 31-én írt levelében: "... Húsz előadást tartottam két csoportnak, tehát összesen negyven előadást, ezekért tíz forintjával négyszáz forint járů a felét már kiutalta a vármegyei szabadművelődési felügyelő. A hallgatóknak nem kellett vizsgáznioků előadás-sorozatomat nem minősítették szemináriumnak. Így aztán hallgatóim hajlandók volnának továbbra is eljárni hozzám, de én egyrészt nem akarom 40 előadáson túlmenően igénybe venni az állam pénzét, másrészt, különösen a legújabb irodalomra nézve az én tudásom már nem felel meg a mai idők követelményeinek, a marxista esztétika szempontjainak."

######

 Úgy vélem, az itt közölt szöveg tartalma is mindenkit meggyőz arról, hogy Zsigmond Ferenc a rá annyira jellemző, túlzott szerénységű zárszavai mennyire indokolatlanok voltak.

 

/Jászkunság, 1989. febr. (1.sz.) 52-55. p./

 

Vissza Előre