Az idézőjelbe tett jelző pusztán arra utal, hogy Kiss Béláné Tóth Lenke napilapok, időszaki kiadványok hasábjain szórta szét dús élte kincsét: költeményeit és más írásait. Kortársai harminc-negyven verssel tarsolyukban már önálló kötettel jelentkeztek, ő számlálatlan vers, tárca, elbeszélés megírása után is szerényen csak "írogatónak" vallotta magát.

Móra Ferenc vonzásában

Ereiben ugyanaz a vér csörgedezett, mint keresztapjáéban, Móra Ferencében. K. Tóth Lenke nagyanyja Móra Mártonné Juhász Anna volt, Móra Ferenc édesanyja. Szülőanyja Móra Julianna, Móra Ferenc testvére, Tóth Istvánnak, a szolnoki polgári fiúiskola kíváló igazgatójának volt a felesége. A meleg családi légkörben nevelkedett Tóth Lenke gyermekségének mindig emlékezetes napjai maradtak azok, amikor az író édesanyja látogatásaira Szolnokra érkezett. Ez az élményanyag sűrűsödött elbeszéléssé a Szolnoki Tükörben megjelent Emlékezés egy régi délutánra című írásában. Jó húsz évvel később az éppen akkor útjára induló Jászkunságban adta közre Móra Ferenc Szolnokon című emlékezését. Ebben keresztapja 1931-es szolnoki látogatásának emlékforgácsait gyűjtötte egybe. Beleszőtte ebbe egyrészt Móra Ferenc elbeszélését gyermekkori csínytevéseiről, másrészt közli benne az emlékkönyvébe írt Móra-sorokat is: "Nálatok minden jó volt, szép volt. Meleg jószívek, enyhe égbolt. Jó volt nagyon itt itthon lenni — de hát egyszer csak el kell menni."

A költő

Az 1909-ben született K. Tóth Lenke már a harmincas évek elejére Szolnok kulturális életének ismert személyisége lett. A Verseghy Kör matinéin, a Művésztelep kerti ünnepélyein gyakran ő látta el a háziasszonyi teendőket. Derűsen okos csevegésével mindig magával tudta ragadni hallgatóságát. 1938-tól a Verseghy Kör titkára, majd 1947-től a kör megszűnéséig, annak főtitkára volt.

A Debrecenben szerzett orosz és német tanári diploma birtokában a szolnoki Konstantin iskola megbecsült tanára volt és maradt nyugdíjba vonulásáig.

Kiss Béla MÁV-tiszttel kötött boldog házasságát nem áldotta meg gyermekkel a sors. Efölötti bánatát mélyen magába zárva őrízte a házi tűzhelyet, 1982-ben bekövetkezett haláláig. Egyetlen olyan versére bukkantam, a Magyar asszonyok versei című antológiában, amelyben e rejtett fájdalom lírai sorokban felszínre tör. A Gyerek nélkül című versének záró sorai árulkodnak szerzőjük érzéseiről:

"Ima, szeretet, csók, áldó szavak,

Amit az anyák bőven ontanak,

A gyermektelen szívben bennmarad,

S a szív egyszer csak tőle megszakad."

Ez a szívében bennmaradó gyermekszeretet vált nemcsak költészete, hanem egész személyisége egyik meghatározó vonásává. Talán nem tűnik üres feltételezésnek az sem, hogy a szeretett emberi és írói mintakép, Móra Ferenc hatása is érződik ebben. Valóban, költészetének jelentős részét a gyermekek iránti szeretet, az őket szülő, gondozó és nevelő, a családi otthon melegét őrző édesanyákkal szemben érzett tisztelet tölti ki. Nem véletlen, hogy Mindszenty József még zalaegerszegi plébánosként 1941-ben ismételt és bővített kiadásban közreadott Édesanya című és az anyai hivatást erősítő könyvébe többek között K. Tóth Lenke jónéhány versét, köztük a Tavaszi hajtás címűt is beválogatta. Ebben írja:

"Kicsi babából lesz a nagy ember,

Növeli őket égi erő —

Anyáknak könnye: tavaszi harmat,

Anyák mosolya: déli verő."

De mestere volt ő az alkalmi versek írásának is. 1934-ben, a Verseghy-szobor avatásán szavalta el Emlékezés a Magyar Hárfára című költeményét. Ugyancsak ő mondta el az 1934-es Magyar könyvnap megnyitó ünnepségén a prológot, amelyben az ember és a könyv kapcsolatát kíséri végig panaszmentes szép szavakkal bölcsőtől a sírig.

A nevelő

Szinte minden írásából, lett légyen az vers vagy próza, árad egyéniségének másik jellemzője, a nevelői hajlam. A lelkében megformált,

kissé talán idealizált emberképhez törekedett hasonlítani másokat is. Abból indult ki, hogy alapjában véve minden ember jó, még ha e jóságot sokszor rideg burok zárja is el. A nevelés és a nevelő feladata e burok lebontása. E nevelői szemléletnek talán legtalálóbb megfogalmazása — tudomásom szerint — egyetlen önállóan megjelent kisregénye az: Édesanya jobbkeze. A második világháború idején játszódó kisregény hősnője a fronton harcoló édesapa családgondozó szerepét is magára vállaló gyermekleányka a maga példamutatásával neveli meg "rosszcsont" kisöccsét, s változtatja lépésről lépésre az önző, csavargásra mindig kész kislegényt a közösségért tevékenykedő, sőt másokat is jóra bíró közösségi emberkévé.

Ezt az elvet követte mindennapi tanári munkájában is. Sohasem elégedett meg csak azzal, hogy oktatói feladatát hibátlanul lássa el. Még az orosz nyelvet is közel tudta hozni tanítványaihoz. Megszervezte és segítette tanítványai és a szovjet kisdiákok közötti levelezést, szolgálva ezzel is az egymás jobb megismerésén alapuló gyermekek közötti barátság eszméjét, amint ezt Szívhez szóló levelek címmel és a Jászkunságban megjelent írásában olyan szépen kifejtette.

Az újságíró

Közírói adottságairól számtalan, változatos témájú újság- és folyóiratcikke tanúskodik. Igazi újságíró alkat volt. Nem táplált illúziókat arról, hogy írásai az örökkévalóságnak szólnak. Egyszerűen írt azért, mert meg volt győződve arról, hogy adott időben és helyen az olvasónak szüksége van az ő mondanivalójára.

A háborút követő nehéz esztendőkben olvashatók színes, rímes prózában írt tárcái. Kikacagtatta velünk akkori mindennapi gondjainkat: a tüzelőhiányt, a görhevacsorákat,a szolnoki közbiztonságot, az elszaporodott rágcsálókat és még sok-sok bosszúságot okozó apróságot, s az azokat legyőző emberi leleményességet.

De ugyanezzel a természetes közvetlenséggel megírt, az élet fonákságait éles szemmel, de minden emberi gyarlóságot valami derűs megértéssel fogadó írásokkal jelentkezett az Irodalmi Kurírban, a Szolnoki Tükörben, a Családi Lapokban majd később a Ludas Matyiban. Csodálatos könnyedséggel tudott mesélni, akár kicsiknek szólt az Én Újságom hasábjain, akár nagyoknak mondott verset, "mesét" a szolnoki csatáról vagy rímes prózát Mátyás király apródjairól.

E néhány sor csupán jelezheti milyen sokszínű tehetség szállt sírba Kissné Tóth Lenke mindenkihez kedves, szerény egyéniségével. Másfél évtizeddel halála után végső ideje lenne napi- és hetilapok sárgult lapjain kallódó írásainak összegyűjtése, s még meglévő írásos hagyatékával együtt a ma olvasója elé tárni. Meggyőződésem, hogy nem csak Szolnok város gazdagodnék általuk.

/Jászkun Krónika, 1997. márc. 6. 5. p./