Egy télben tavaszt játszó decemberi délután tett baráti látogatás alkalmával került a kezembe Bányai Lászlónak, a korán elhunyt Bányai Kornél költő fiának jóvoltából az itt közölt, eddig kiadatlan két Bányai-vers.

Az I. világháborúban orosz fogságba került költő harctéri, majd fogság-élményeit kis, kockás lapú noteszekben jegyezte fel. A jegyzetek anyagában a költő belső világának, személyes és olvasmányélményeinek, gondolatainak, reflexióinak hihetetlenül gazdag világa tárul fel. A noteszlapokon gyakran találkozunk Bányai Kornél szemléletes rajzaival is. Az itt közölt és az omszki hadifogolytábort ábrázoló három rajz is ezek közül való. Az egyiken jól látható a táborparancsnokság "Átvizsgálva" feliratú bélyegzője. A félévszázadon át megőrzött, annyi viszontagságon keresztülment s irodalomtörténeti szempontból is érdekes naplók közül az első 1916. aug. 29-i keltezéssel indul. Legalábbis ez a dátum olvasható a napló első oldalán. De a rendszeres feljegyzések, 1916. február 15-vel kezdődnek. A magyarázatot maga a költő adja meg. A napló első oldalán olvashatjuk ugyanis a következő feljegyzést: "Szibériába való utazásom alatt írtam le emlékezetből a régi naplóm után, mit az oroszok elvettek és dinerem ügyetlenkedése miatt elvesztettem a levelezőlapjaimmal együtt. A verskötetet még előbb elvitték." E sorok tanúsága szerint tehát mintegy hat és fél hónap eseményeit írta le emlékezetből.

A naplóban talált két vers közül a Kisértő Alkonyat című a költő feljegyzéséből következtetve szintén emlékezetből íródott.

 (A Hadak útja" c. elrabolt verseskönyvemből)

KÍSÉRTŐ ALKONYAT

Árnyékomat a Nap hosszúra nyújtja,

Egészen megvörösödik bele...

Bent az erdőben harkály szól kopogva

S a siető forrás vize zúgva

Hull a homályos, sziklás völgybe le.

Valaki lámpával jár az erdőben,

Keresi tán a letűnt Napot

Mely véresre marcangolta testét

S elhagyott égi útján belőle

mindenütt kis darabokat hagyott.

Kelet felől mint halotti csónak

Lassan erre tart a Hold sarlója

Talán a Föld szívét szúrta keresztül,

Mert nézzétek, piros, apró csöppek

Csepegnek lassan a Földre róla.

Szél fésüli a fák fakó haját,

Az árnyékok lassan járnak-kelnek

S valahol a titkos erdő mélyén

Mint itthon - Novemberben - vontatottan

Szomorú, bús gyászdalt énekelnek.

Fellobogva, messze Észak ormán,

Veres lángnyelvek kúsznak az égre.

Valaki lámpával jár az erdőben,

Olyan, mintha nagy eső után a

Lidércláng ingerlő fénye égne.

Testvéreim - ma véres éjszakánk lesz!

Nem fog szemünkre szállni az álom.

Hogy újra megpihenjünk bátran, vígan

S győzelmesen kell keresztül törnünk

Minden poklon és minden halálon!

Omszk, 1916. május.

A hányatott sorsú költő első naplófüzete az "Omszkban" című verssel zárul. A költemény tökéletesen tükrözi a szibériai hadifogolytábor lakóinak hangulatát. Nehéz lenne eldönteni, hogy a naplóban a vers szomszédságában levő rajzok szolgálnak-e kifejező illusztrációkul a vershez, vagy a vers adja költői tartalmát a képen látottaknak. Nyilván mindkettő. Ugyanazon hangulat, lelkiállapot kifejezői különböző művészi eszközökkel.

OMSZKBAN

Omszk fölött az ég megfagyott, sárga...

Az őr fölöttünk lassan ide-oda jár.

Itt már régen kész a téli máglya,

Már rég meghalt a Nyár, a régi Nyár.

Szomorúan járunk s Nyugat felé nézünk...

Messze magyar földön vajon mit csinálnak?

Minket vasmarokkal durván szerte szórtak

Kellő közepébe a régi pusztáknak.

Az ég takarója szellős, megfakult,

S mint a muszka cárnak arca olyan sárga.

Az idő végzését tömött temetőkben

Harmincezer csendes magyar ember várja.

Rabátok... minden lépésünk kisérik.

Magyar földről csak álmodnunk szabad.

Míg a békegalamb suhogását várjuk,

Nappá hosszabbodik minden pillanat.

Omszk fölött az ég megfagyott, sárga...

Az őr fölöttünk lassan ide-oda jár.

Itt már régen kész a téli máglya,

Már rég meghalt a Nyár, a régi Nyár...

Omszk, 1916 szeptember.

Amikor itt is köszönetet mondok Bányai Lászlónak a közléshöz való szíves hozzájárulásáért, nem hallgathatom el, hogy a magyar irodalomtörténet szempontjából múlhatatlan fontos lenne a költő hagyatékában rejtőző, eddig kötetben meg nem jelent műveinek kiadása. Úgy gondolom, nemes feladatot teljesítene Szolnok városa, amely Bányai Kornél hamvainak is nyughelyet adott, ha vállalkoznék a költő kiadatlan műveinek feltárására.

/Jászkunság, 1971. márc.-jún. (1-2.sz.) 77-80. p. /