A NAGYKUNSÁG ÉS A RÉGI KÜLSŐ-SZOLNOK IRODALMI EMLÉKHELYEI
Hazánknak ez az egyfelől a Tisza, a Zagyva, a Körösök s a Berettyó karéjozta, másfelől a Hortobágy síkjába simuló tájegysége sohasem volt a múzsáknak szentelt kies tartomány. Történelmi, irodalmi hagyományai jóval szerényebbek szerencsésebb fekvésű északi s főleg nyugati tájtestvéreinél. Tárgyi emlékeit a tájon századokon át újra meg újra átgázoló hadi népek zúzták szét, történelmi levegőjét a kiméletlen, népirtó háborúk vihara sodorta szerteszét. Már az is csoda, hogy az itt élő nép meg tudta őrízni önmagát. Megfogyatkozva, gyakran rejtekezve, bár olykor más népcsoportokat is magába ölelvén, elpusztított, felégetett szálláshelyeit kőkemény szívóssággal ismét felépítve ura, gazdája, művelője maradt mégis e tájnak, s őrzője mindétig hajszálgyökerének, olykor "kőharapó", de mindig ízes-ékes anyanyelvének.
A puszta megmaradásért küzdve, kultúrateremtő központok nélkül, mindig az amikor és ahogy lehet parancsát követve igyekezett a művészetnek, benne az irodalomnak ha nem is fáklyalángját, de legalább kisded világosságot adó mécsesét lobogni hagyni.
Így nyíltak meg a debreceni református kollégiumhoz kötődő partikulák között Mezőtúron, később Kisújszálláson, Karcagon, majd a ferences atyák segedelmével Szolnokon is a művelődés forrását jelentő iskolák kapui.
Amennyire betöltötték ezek az iskolák szaporodván számuk, később mások is képző-kibocsátó szerepüket, annyira gyengének mutatkozott e táj településeinek megtartó, helyhez kötő ereje. Ennek elemzése külön tanulmányt érdemelne, de enélkül is kézenfekvő, hogy a főváros közelsége, a nagyalföldi kultúrközpontok: Szeged s főleg Debrecen tehetségeket elszívó hatása rendkívüli módon érvényesült.
Nem kis mértékben hozzájárult ehhez az esetenként ugyan kialakult, de igazi kibontakozásuk előtt hamvukba holt irodalmi műhelyek, a helyi tehetségek csiszolódási lehetőségének, az olyannyira szükséges kritikai légkörnek a hiánya. Arról pedig már talán fölösleges is szólni, hogyan s mennyire függött össze mindez a távolabbi és a közelebbi múlt helyi hatalmasságainak nem egyszer oktalanul megkülönböztető szemléletével.
Ezért sem követhetjük maradéktalanul most a tájegység irodalmi emlékeiről szándékozván beszélni azt az eljárást, amelyet annak idején Petőfi Sándor VIII. Úti levelében Kisfaludy Károly szerepéről szólva mintegy költői kérdésként felvetett, mondván Neki (t.i. K.K-nak) megvan a maga érdeme, ő élvezhető olvasmányokat nyújtott kortársainak, s kortársai méltányolták, olvasták őt; kívánhat-e többet? ... mi köze hozzá az utókornak, mellynek nem nyújtott semmit?" Majd így folytatja: "miért egyen egrest, ha már érett szőlő is van?"
Mi, úgy vélem, akkor járunk el helyesen, ha Petőfi metaforáját folytatva nem csupán a nemes gyümölcsöket rakjuk jelképesen kosarainkba, hanem gonddal gyűjtjük össze még az egres savanykás bogyóit, sőt a Tisza-menti galériaerdők vadon kéklő szederszemeit is.
Mi is magunkénak tekintjük tehát azokat, akik bár más tájain élnek s alkotnak e hazának ebből a földből vétettek, s azt később sem feledve hangot adtak kötődésüknek művekben, sőt művek sorában is.
De tájegységünk irodalmi hagyományaihoz tartozóknak érezzük azokat is, akik életútjuk hosszabb-rövidebb szakaszát alkotásukban is nyomot hagyóan itt töltötték, sőt azokat is, akiknek lábnyomát rég befedte ugyan idők pora, de akik emlékező sorokban rögzítették kötődésüket e tájhoz.
I. Innen származom
Félszáznál többre tehető csupán azoknak, a lexikonok által is jegyzett költőknek, íróknak vagy írogatóknak a száma, akiknek szemébe e tájon ötlött az első napragyogás.
Az illendőség, de az időrend is azt sugallja, hogy sorukat a 235 évvel ezelőtt Szolnokon született Verseghy Ferenc nyissa meg, hiszen mint egyik helyi méltatója írta egykor "Verseghy jelenti Szolnok számára az irodalomtörténettel való eljegyzettséget". Külső-Szolnok című versében olyan szemléletes képét adja az "enyves iszapján hempelygő" Tisza által ölelt szolnoki tájnak egészen a szülőknek is régebben otthont adó varsányi határig, amely a gyermeki szem mindent megőrző lencséje révén az érett korú költővel is lelkében láttatja a Tisza ölébe omló Zagyvát, az egykori szülőházat is rejtő sótárt, az egyházat, a messze nyúló "dúzs" réteket, barna barázdákat s a régi vár romjait.
Költőnk kortársa volt a Nagykunság poétájaként számontartott Új Péter Karcag városának nótáriusa majd ügyésze az 1800-as évek első felében.
A klasszikus műveltségű jogász Kisfaludy Sándor regéitől ihletve írta meg "Kun történet a régi időkből" c. művét, amely két költői elbeszélést tartalmazott: a Kun Erzsébet valamint a Zádor és Ágota címűt.
A Zádor és Ágota a Debreczeni útban egy, a jellegzetes karcagi határrészek elnevezését (Zádorhalma, Zádorvár, Kara János gátja, stb.) is indokló, a helyi szokások ismeretéről tanúskodó verses elbeszélés. A romantikus történetet egy debreceni vásárra tartó vásáros meséli el egy-egy befogás közben Karcagtól Debrecenig.
A történetet a század második felében a tiszafüredi Milesz Béla prózában, Szendrey Imre pedig rímes alexandrinusokban dolgozta fel.
Arany János "a Vörösmarty-aera tündöklő nyelvezetén lelkesült ifjúság legfeltűnőbb képviselőjének" nevezi az 1817-ben Kisújszálláson született Nagy Imrét, aki életének döbbenetesen rövid 23 éve alatt is beírta nevét a magyar irodalom történetébe.
Kicsit a maga sorsát is fanyar humorba öntő Utazó diák c. verse a korabeli diáktanyák kedvelt bordala lett. Indító versszaka:
Árpád c. balladájával még elnyerte a Kisfaludy Társaság 1839. évi pályázatának első díját, de maga a díj már csak a debreceni halottas ágyához juthatott el.
Nagyjai között tartja számon Tiszafüred Szana Tamás nevét, aki egész életét a magyar irodalom és művészet itthoni és külföldi népszerűsítésének szentelte.
Ha már Füred került szóba, nem mellőzhetjük az ugyancsak jogi tanulmányokat végzett Bernát Gáspárt sem, aki a XIX. sz. derekán szórta tele tréfiáival, adomáival köztük a Tiszafüred, Jókai regényeiben is szereplő különc földbirtokosáról, Józsa Gyuriról szóló írásaival a korabeli lapokat, folyóiratokat. Még Petőfi is szívesen olvasta a Honderűben, a Pesti Divatlapban s az Életképekben megjelent "gazsiádáit".
Nemcsak születése, de szűkre szabott életének java része is Túrkevéhez köti a még e tájon is méltatlanul keveset emlegetett, legfeljebb Eötvös és Jókai utánzóként számon tartott autodidakta regényírót, Kupa Árpádot.
Több regénye közül a Képzelt királyok-ban a Rákóczi-kori Jászkunságot, az Utak c. írásában pedig a kun és jász kisurak patriarchális életformáját mutatja be.
A felsorolásból kimaradottak vagy éppen csak említettek hosszú során végigtekintve megakad a szemem Szélpál Árpád nevén. Talán nem is véletlenül, hiszen a sokgyermekes, szegény törökszentmiklósi szabó fia egykori iskolám, a szolnoki felsőkereskedelmi eminens tanulója volt, s még utolsó éveiben is fejet hajtott a kibocsátó, kenyeret adó iskolája előtt.
Talán nem tűnik szószaporításnak, ha hozzám intézett utolsó leveléből idézem a mindannyiunkhoz is szóló üzenetet:
"Nem a tantárgy a fontos. A tantárgyak változnak, elavulnak, újak lépnek a helyükre. Az iskola a fontos. Nem a négy fal, nem a pad, nem is a katedra, hanem a tanár és a diák, az ember, aki a gyermekből embert farag egy másik iskola az élet iskolája számára."
A költőként is maradandót alkotó Szélpál Árpád "Fahíd" c. verséből idézek még múlhatatlan kötődése bizonyságául:
A tájegységünkről elszármazottakról szólva tisztelettel gondolunk a 80. évén túljutó, s hál Istennek még köztünk lévő, Kisújszállásról indult, változatos pályát befutott, végül Debrecenben tanyát vert Kiss Tamásra, a Nyugat harmadik nemzedékének halk szavú, kunsági mivoltát hűen őrző, 9 verseskönyvvel, s ugyanennyi prózai munkával büszkélkedő alkotójára.
Jóllehet magáról így vall: "Nem vagyok az Alföld költője, de amit a népről, a nemzet sorsáról valaha elmondtam, szerettem az Alföld képeibe öltöztetni", én őt mégis az Alföld, közelebbről a kunsági szülőföld legmelegebb hangú költőjének tartom. Erről tanúskodik a legszélesebb alföldi távlatokat nyitó Novemberi elégia, az Este a tanyák közt, a Vasárnap, s a szívemhez legközelebb álló Péterszállás meg a Réti fűz.
Az előbbiből íme néhány sor:
Mindig melegséget érzek a szívem táján, ha négy, innen nagyjából egyidőben elindult, de most a négy égtáj négy városában otthonra lelt költőre gondolok. Kettejük költői szárnypróbálgatásánál az ötvenes évek végén még magam is bábáskodtam.
Közülük a kisújszállási születésű és Karcagon diákoskodó s tanárként messze került Sarkady Sándor költő most a Soproni Szemle egyik szerkesztője, Serfőző Simon, a zagyvarékasi tanyák sorvasztó, padlássöpréses világából menekült az 50-es évek végén, s ingázó gyárimunkásként kovácsolta ki szívéből az akkori paraszti élet nyomorúságát alapélményként plasztikusan érzékeltető verseit, hogy aztán számos verseskötetben már a miskolci Napjaink szerkesztőjeként dalolja ki magából sok egyéb között a vállalhatatlan, de ugyanakkor megtagadhatatlan kötődés paradox érzését.
Előadásom témájából eredően e gazdag termésből csupán néhány, vallomásszerű sort idézek:
/Innen/
Ma is így vall: "... idevalósi vagyok hazám, s szülőföldem jogán."
A tiszaderzsi gyermekség, a karcagi diákoskodás és a szegedi egyetemi évek után Hatvani Dániel is hosszú éveken át koptatta a kecskeméti Forrás főszerkesztői székét. Szociográfiai ihletésű riportjai, intelllektuális töltésű versei Serfőzőéhez hasonlóan kis- és nagykunsági nemzedéksorsot, sőt talán nemzetsorsot is tükrözőek. Ő is megéli magában a szülőföldtől, főleg annak kín-keserves világától való elszakadás, de a mégis odatartozás gyötrő kínjait. A "Sárország"-ban a látogatásra hazatérő költő hatalmas lüktetésű, szinte szíve vérével írt soraiba önti gyermekéveiben megélt minden keserűségét, hogy aztán mégis hitet tegyen mellette:
A komor hangok után az egész országnak derűt sugárzó minden gyermek barátja, a kisújszállási Csukás István, akit sorsa a békéstarhosi diákévek után a fővárosba szólított.
Általános ismertsége felment attól, hogy gazdag versterméséről, egyszerű hangvételű, de a világ sokrétűségét mégisvagy éppen ezértszívünkhöz oly közelállóan tükröző köteteiről részletesen szóljak.
Az álmában hazajáró költő soraiban többször visszatérően ott vibrál a szülőház kovácsműhelyében szerzett élményvilág. Mutatóban, szülővárosi kisiskolás emlékeit, jellegzetes alapjait derűs iróniával idéző "Rigmus két hangra" c. verséből csak a záró szakaszokat emelem ki, meg a szerény költői egyéniségére is jellemző sorokat:
A két világháború közötti magyar irodalom megjelentetéséért oly sokat tevő Kertész-nyomda tulajdonosának Karcagról Pestre szakadt, elárvult unokáját, Kertész Pétert, a karcagi zsidó templom az ártatlanul halálra hurcoltak százezreire köztük édesapjára emlékezteti.
És zárjuk a kunsági költők sorát egy fiatal, de máris több nagyszerű verskötet szerzőjének, Körmendi Lajosnak, a Jászkunság c. megyei folyóirat főszerkesztőjének jó néhány éve írt játékos, de az egész Nagykunságot magához ölelő Kiszámolós-ával:
Eddig mostohán bántam a megyeszékhely irodalmi emlékeivel. Most is csupán utalhatok Sándor Pálra, a baloldali beállítottságú filozófusra és több regény írójára, Bálint Hugóra, aki éppúgy a holocaust áldozatául esett, mint a termékeny tollú Tábori Kornél, számos, a műfaj mintájául szolgálható riport írója. Műfordításait, regényeit is szívesen olvasták a maga idejében.
Szomorúan kell főt hajtanom a Radnótihoz hasonló sorsot ért, meleg szavú lírikus, a családilag ide kötődő Tabán Gyula és a nagyon tehetségesnek induló, de már a fasizmus szorításában kibontakozni sem tudó és szintén munkaszolgálatosként elpusztult Orosi József emléke előtt, akinek szabadjon példaképéhez, Juhász Gyulához írt szonettjét idéznem zöld rügyében elfojtott tehetsége bizonyságául is.
/Juhász Gyulához/
Szolnokról indult a harmincas-negyvenes évek kedvelt ifjúsági regényeinek írónője Kertész Erzsébet is. Szolnok irodalmi életének szempontjából Szandai Sándor nevét novelláin kívül az általa indított, Móricz, Radnóti, Gelléri és mások által is támogatott Irodalmi Kurir c. igaz, rövid életű folyóirat teszi emlékezetessé. A 30-es évek elején neki sikerült legalább egy bő évre Szolnokot bekapcsolni az ország irodalmi életébe. Négy évtizeden át elválaszthatatlan volt Szolnok kulturális életétől Móra Ferenc szolnoki unokahúga, a kedves hangú, egyszerű, de minden szolnoki szívét melegséggel eltöltő pedagógus-költőnő Kissné Tóth Lenke.
Nehéz helyzetben vagyok, amikor Kiss Gáborra, városunk legtermékenyebb, több verseskötetet felmutató költőjére gondolok, aki ugyan Beregszászon született, de 1920-tól haláláig ezt a várost vallotta magáénak, ezért dolgozott, ezért írt sokszor meg nem értéssel küzdve is. Számolatlan verse közül szabadjon azt a Szolnoki hárfa címűt idéznem, amelyet Verseghy hamvainak szülővárosába történt hazaszállítása alkalmából Császár Elemérnek ajánlva írt:
II. Együtt éltem veled, város
Ha már áthágtam a magam állította korlátokat, azok emlékét idézem, akiket életük egy szakasza e tájhoz kötött.
A második világháborút megelőző évtizedben a már említett Irodalmi Kurir és helyi újságok hasábjain jelentek meg Rusznák Sándor s a tragikus véget ért Remillong Albert tehetségről tanúskodó versei, Gyomai György elbeszélései. Pataky Joachim Hómezőben piros virágok c. I. világháborús regénye önálló kötetben jelent meg. A városunkban hosszasabban időző Nagy Lajos Három magyar város c. kötetének elején olvasható a szolnoki tapasztalatait összegző "Magyar város 1932-ben /Szolnok/" című szociográfiai riportja.
Verskötettel is jelentkeztek az ötvenes években az 56 utáni megtorlás révén börtönt is viselt Ferencz Lajos, Aszódi Imre, a szelídszavú novellista Tóth István. Egri Lajos regényét is szívesen fogadták a szolnokiak.
A felsorolás korántsem teljes. Igaz, nem mindőjük nevét őrzik lexikonok, de megjelent írásaik magam is emlékszem még a maguk idejében olvasottak, kedveltek vagy éppen vitát provokálók voltak. Véleményem szerint beletartoznak a város irodalmi hagyományaiba. Alkotó munkásságuk jórészt feltárásra, elemzésre, feldolgozásra vár.
A hatvanas évek elején itt-töltött újságíróként egy-két évet szegény jó Ladányi Mihály is. Kapott is csúfondáros verseiért kemény kritikát. Itt teljesedett ki a szerény, de irodalomtörténészként is, íróként is megbecsült Bistey András munkássága. Elbeszélésein kívül Bányai Kornélról készült monográfiája alapozó értékű.
Már szolnokinak számít a nehéz sorsú, ma is köztünk élő autodidakta munkásköltő, a gyermekverseiről és érdesen realista verseiről ismert Iluh István.
A hirtelen nagyvárossá fejlődő, belső ellentmondásaival küszködő Szolnok tükrét tartja elénk Begombolt kapuk c. verse. Ebből idézek néhány sort:
A szolnoki temetőben nyugszik az első világháború és az orosz hadifogság poklát megjárt, s végül a homoki fiúnevelő intézet nevelőjeként Tiszaföldvár mellett otthonra lelt, a vidékség láncait lerázni nem tudó, ezért a Nyugat harmadik nemzedékének költői között méltatlanul háttérbe szorult Bányai Kornél. A Tiszatáj sokat szenvedett népével való azonosulása a Tisza c. versének néhány szakaszából is érzékelhető:
"Élt 37 évet." Ez van egyszerű fejfájára írva. De verseivel bevonult a magyar líra halhatatlanjai közé és sokáig dacol majd a közönnyel s meg nem értéssel, amik tövisessé tették rövid életét." írta róla a szolnoki Nemzeti Jövőnk nekrológja.
A szakirodalom bősége felment attól, hogy Arany János kisújszállási tanítóskodásáról és József Attilának az öcsödi nevelőszülőknél eltöltött keserves éveiről részletesebbe szóljak.
Mezőtúr és környéke Móricz Zsigmondot is mindig visszahúzta. Az Úri muri alakjainak megformálása, a regény játéktere jórészt itt fogant, a túri tájakon. Kisújszállási kapcsolatáról aligha lehet már újat mondani. Itt a kisúji, karcagi határt járva "ette magába" az Alföldet, amely annyi változatban tér vissza műveiben.
Szolnoki időzései is ismertek. Különösen élete utolsó éveiben pihent meg szívesen a Tisza Szálló és Gyógyfürdő enyhet adó hajlékában.
Némi sematikus vonásaival együtt beletartozik irodalmi hagyományainkba Dobozi Imre riportregénye Az új Túrkeve és Sarkadi Imre Gál János útja.
Szép Ernő és Tamkó Sirató Károly mezőtúri motívumairól e konferencia keretében részletesen hallunk majd. Itt csupán azt teszem hozzá, milyen élményt jelentettek nekünk, a 40-es évek diákjainak az ugyancsak mezőtúri diák, Erdélyi József népi hangvételű versei.
III. Emlékek országútján
A szerb anyanyelvű, de lelkében igaz magyarrá vált Vitkovics Mihály a múlt század elején többször megfordult a Tiszatájon. Szívesen múlatta az időt tiszaroffi nénjénél. Barátjához írt költői levelében a Tisza szépségét, a kor divatja szerint a táj reggeli kellemetességét is megrajzolja mondván:
(Székesfehérvári Horváth István barátomhoz)
Petőfi Sándor 1847. június 11-én Szalontáról Pestre igyekezvén Mezőtúron veti papírra emlékezetes Utazás az Alföldön c. versét.
A korabeli Tiszafüredről rajzolt nem éppen hízelgő úti levele is mindenki előtt ismerős.
Az emberi kor végső határát megélt, s nemrég elhunyt Hegyesi János, Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István kor- és sorstársa is hangot ad a Szolnokhoz való szerető kötődésnek is (a helybeliek remélem, tudják miért!)
(A Tisza partján, 1919.)
Illyés Gyula a 20-as évek végén találkozott először igazán a Tiszával. Ennek emlékét egy, az Illyés-kötetekből is kimaradt vers őrzi. Pap Károllyal, a koncentrációs táborban elpusztult tehetséges íróval járt a Cibakháza melletti Nagyhátpusztán, Babits Mihályék barátjának, Basch Lórántnak a birtokán. Olyan ez a vers, mintha egyszerre elegyítene magába Petőfis, József Attilás, Bányai Kornélos vonásokat, mégis igazi Illyés-vers semmivel sem alábbvaló a keletkezésével egykorú bármelyikénél. Éppen kevésbé ismert volta miatt bővebben idézek:
A 30-as években már betegeskedő Babits Mihály is zavartalan, pihentető napokat töltött felesége társaságában a Basch-birtokon.
Egy középrímes-játékos, az autó rohanását is érzékeltető vers őrzi e boldog napok emlékét.
Hosszan sorolhatnám még azoknak a nevét, akik ebben a több évszázadra is túlontúl sok szörnyűséget, pusztulást és háborút hozó, dönthetetlennek hitt rendeket, rendszereket váltó, s lelkeket megrázó huszadik században tájegységünkön megfordultak. Nem sokan vannak az utóbbi 50 év írói, költői közül olyanok, akik legalább egy találkozó erejéig ne jártak volna e tájon. Jó emléküket nemcsak vendégkönyvek bejegyzései, műveiket forgató olvasók ezrei is őrzik.
Pedig nem is szóltam még a közelmúltban vagy éppen most indulókról: a már önálló kötettel jelentkezett Dorkovits Ágnesről, Jenei Gyuláról, Lengyel Boldizsárról, Ötvös Lászlóról, Pádár Júliáról, Szenti Ernőről, akik ugyan a legkevésbé sem sorolhatók irodalmi emlékeink közé, de feljogosítanak arra a reményre, hogy hidat képeznek majd a valóban hagyománnyá váltak és a majdan eljövendők között.
Ha pedig emiatt: mostani és volt irodalmi emlékek keverése miatt elmarasztalnának kedves hallgatóim, Kiss Tamás "Irodalomtörténészek" c. epigrammájának soraival válaszolok:
Arra a valóban jogos vádra pedig, miszerint nem teljes, sőt hiányos e mű, a Tiszatájon jártak sorából igaztalanul kimaradt Bóka László számomra oly kedves versének, az Ó, Tiszatáj...-nak két sorával védekezhetem csupán:
/Irodalomismeret, 1993. 1-2.sz. 111-116. p./