A MEZŐTÚRI MÓRICZ-SZOBOR AVATÁSÁRA
Kedves Vendégeink!
Szobrot állított Mezőtúr Móricz Zsigmondnak.
Ha hirtelen tértől s időtől függetlenítenénk magunkat, s csupán e tényen próbálnánk lemérni az utolsó félszázad történelmi méretű változásait, akkor is perdöntő bizonyíték lenne rá ez a puszta tény. Ott, hol a csugari parasztok munkabérét Csörgő Csulik dzsentris nagyvonalúsággal oly könnyedén konfiskálták el, hol világító fáklya helyett gyújtogató csóvaként hamvadtak el, vagy inkább égtek ki a Matolcsy Miklós és Szakhmáry Zoltán-féle jobbat látó, de jobbítani erőtlen, fajtájukból kinőtt lelkek, s hol egykor Balogh Ábelek határozták meg a rendet, polgármesterek a közigazgatást és Kardics bácsik a létezés mikéntjét, ott most annak a szobra előtt tisztelgünk, aki ítéletet mondott e jövőre érdemtelenek fölött s kiméletlen ítéletet az egész pusztuló magyar ugar világa fölött.
Igaz, a rokonok lápvilágát örökre lecsapolta a történelem, a hetedik krajcárt sem kell már keresni egyetlen paraszti házban sem. Megszűnt a Kis Jánosok egyszer jóllakni gondja is.
Rozsda marja a barbárok baltáját, nem mennek ölre édestestvérek egy birkaitató vályú miatt, s alapjában változott meg az állami árvácskák sorsa is.
Ennek a kegyetlen kornak az emlékét Móricz Zsigmond könyveinek lapjai őrzik számunkra, s méginkább fiataljaink számára, akik végképp nem tudhatják már, hogyan s miért világított zölden az Avar Janihoz hasonló százezrek szeme a világokat választó óceánok kéklő reménytelenségében.
De jó, hogy őrzik e letűnt kor hangulatát, szellemét, alakjait e lapok. Nem csupán azért, mert egy bilincses múlt történelemmé szárazult világát teszik elevenebbé, hanem azért is, mivel csak a múlttal szembesítve tudjuk igazán felmérni a jelen tágasságát, így válik igazabbá s főleg értékelhetőbbé mindaz, amit napjainkban átélünk.
Fábry Zoltán fogalmazta ezt meg a leghatározottabban: "Az Árvácska elsikkasztott öröme, karácsonyfája világítja meg az utat előre és hátra futón: szegényemberek bosszuló keservének előjövetelét".
Fábry Zoltán a lényegre tapintott. Árvácska s a többi Móricz írás nem csupán metsző élességű tükör saját kora számára. Az is persze s egyben kíméletlen keménységű társadalomrajz is. Olyan mélységek feltárása is, amelyekbe beletekintve még ma is megborzongunk. E mélységek megmutatása társadalmi s egyéni méretekben egyaránt óriási. Gondoljunk csak a Fáklyában megírt ököritói tűzvészre, ahol tizennyolc falu háromszázöt fiatalja, fia-lánya pusztult el az urak felelőtlenségéből. Máig halljuk a forró hamut túró, gyermekeik porló nyomát kereső, síró öregek közül a csontos, pusztai magyar reménytelen kiáltását:
"Pongó Ferenc, huszár fiam, hol vagy?"
Vagy nem hat-e át döbbenet újra meg újra bennünket a Szegény emberek nevesincs frontharcos hősének értelmetlen gyilkossá válását látva, az osztályharc felismeréséig eljutó szegény ember szavait hallva:
"... nem a muszka van a másik parton... hanem a másik parton vannak a gazdagok. Mink vagyunk itt ezen az oldalon, a szegény emberek... mind itt vagyunk, akinek büdös putrija van, rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere, csak sok gyereke... A másik parton ott van a tisztimenázs. Ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok meg a nagy hambárok. Oda süt még a nap is, még a madarak is odajárnak, mert ott jó danolni..."
Nyers vonásokkal megrajzolt parasztfiguráinak sora a nagy természetű Túri Danitól a szelíd Joó Györgyig határozott leszámolást jelentett a fehér falú, zöld gyepes, sárga pihés kiscsibéket nevelő, pipázgatva gólyafészket szemlélő paraszti világgal, de még a furfangos észjárású kaszát vásárló paraszttal is.
Idilli, anekdotázó, könnyesen romantikus paraszti világ helyett a mélyben feszülő indulatoktól, éhségtől s megaláztatástól vagy pusztán százados beidegzéstől megrontott paraszti alakok, "barbárok" csapnak össze írásaiban, hogy kivilágos kivirradtig mulató élősködő uraikkal együtt félreérthetetlenné tegyék Móricz szándékát: annak kimondását, hogy ez a világ pusztulásra érett.
Móricz életműve mai íróinknak példa, nékünk mélyreható tanulság. Valóban, a két háború közötti magyar próza Móricz ösztönző s ihlető példája nélkül nem bontakozhatott volna ki s a Veres Péter, Szabó Pál, Illyés Gyula, Darvas József, Németh László nagy nemzedékek nyomába lépő maiak sem tagadhatják messzenyúló tartalmi s formai hatását.
Ma is megszívlelésre érdemes az az egyszerű igazság, hogy a valóságot csak ismerve lehet ábrázolni. Hiszen Móricz műveinek hitelét éppen az adta, s adja meg, hogy figuráit, helyzeteit a korabeli magyar valóság mély ismeretében alkotta meg. Országjáró író volt, aki nemcsak író-olvasó találkozókon szembesült a néppel, hanem országúton gyalogolva, falusi házakban, isten háta megetti városkákban megszállva is.
Közhelyként hat, pedig nem is annyira magától értetődő, hogy élményanyag csak megélve gyűlik. Móricz élete erre is példa. Személyes életének válságait, magárahagyottságát, vívódásait, kitöréseit éppúgy közösségivé tudta alakítani, mint háborús vagy forradalmi élményeit, az újsághíreket, a bírósági tárgyalóteremben sűrűsödött tragédiákat vagy éppen rokonok és ismerősök meséit.
Még valamit - sok minden egyéb mellett - tanulhatunk tőle. Minden írásában ott érezzük az író személyes jelenlétét, indulatait, érzéseit, szenvedélyeit.
Így van ez még a tudatos objektivitással megalkotott Rokonokban is, és így van még a Gyalogolni jó apró kérdéseket felvillantó riportjaiban is. Nem tudott, nem is akart langyos lenni, így alkothatott izzó vagy jéghideg műveket, amelyek azonban egyformán magukhoz égetik az ember szívét, miként a vigyázatlan kézről az izzó vagy fagyos vas a bőrt.
Azt hiszem, az elmondottak után nem szükséges bizonygatnom, miért nincs igaza azon keveseknek, akik fölényeskedő hányavetiséggel jelentik ki:
"Miért, minek olvassam Móriczot? Mit adhat az már nekem? Letűnt világ letűnt írója mit mondhat már a modern világ, a ma emberének?"
Nos, még korszerűségében is felveheti a versenyt bárkivel akár az idősíkok összehangolására, akár a belső monológok alkalmazására, akár az egyszer szikáran kemény, másszor líraian lágyzengésű nyelvezetre vagy éppen a cselekmény fordulatosságára gondolunk. Gazdag szókincsében pedig, mint egy kincstárban ott találjuk egymás mellett a népnyelv, a tájnyelv ízes szépségeit éppúgy, mint a régi magyar nyelv biblikusan magasztos kifejezéseit vagy éppen a modern városi élet alsó rétegeinek zsargonjait.
Kedves Hallgatóim!
Amikor egy város szobrot emel népünk nagyjai valamelyikének, nemcsak azt tiszteli meg, akinek kőbe, bronzba vésett képmását késő unokák is látni fogják, hanem önmagát s a város polgárait is megbecsüli vele.
Mezőtúr városa mindig élenjárt e tiszteletadásban s polgárai megbecsülésében. Most pedig Móricz Zsigmond szobrával, a szobor itteni elhelyezésével a város közművelődésének egyik legfontosabb intézményét, a városi könyvtárt is megbecsülte. Az író nevét viselő könyvtár méltó is erre a megtiszteltetésre. Ezt nem csupán a kiváló cím, hanem a benne folyó tartalmi munka magas színvonala is bizonyítja.
A könyv, a könyvtár és Móricz Zsigmond nevének összekapcsolása most, az Ünnepi Könyvhét Szolnok megyei megnyitóján nem tűnik erőltetettnek.
Móricz a könyvnek, a könyvterjesztésnek és a könyv forgalmazásának mindig nagy jelentőséget tulajdonított.
A 30-as évek könyvnapjairól írt keserű sorait gyakran szokták idézni. Ehelyett egyetlen aforizmáját idézem kedves hallgatóim emlékezetébe, mely szerint "A könyv és az élet ugyanaz". Azoknak szólt ezzel a népét mindig, mindenütt és minden eszközzel felemelni akaró író, akik még nem ismerték fel a Maxim Gorkij által már a századelőn megfogalmazott tennivalót:
"A méltó hatalmat", tesszük hozzá most már Váczi Mihály fogalmazásában. Ez pedig azt jelenti, hogy a politikai és gazdasági hatalmat birtokló nép a tanulással, a tudás forrását jelentő könyvvel válhat igazán a műveltséggel együtt a hatalom méltó birtokosává.
Úgy érzem, az Ünnepi könyvhét 1976. évi megyei megnyitójával, a hét ünnepi rendezvényeivel, nem utolsó sorban Somogyi Árpád nagyszerű alkotásának leleplezésével Mezőtúr lakossága méltó emléket állít könyvtára névadójának, a valóban művelt magyar nép harcos írójának, Móricz Zsigmondnak.
A magyar könyvnek e csodaszép tavaszi ünnepén ezekkel a gondolatokkal köszöntöm a megjelenésükkel könyvet, írót, irodalmat megtisztelő kedves közönséget, s kívánok Mezőtúr városának, művelődni vágyó és szerető egész lakosságának további felvirágzást, nyugodt, békés életet.
/Együtt, 1976. 1-2.sz. 63-68. p./