"Sokáig várta szegény a Halált, pedig magyarul s nagyon szépen hívta..." — jutnak eszembe Ady Endre szavai, amíg a tollam az emlékezés és kegyelet sorait írja. Valóban 70 esztendő múlt már el fölötte, telve inkább búval, mint örömmel, amikor 1897 január 17-én leróva még e sorokat: "Óh, mert közelg épp a nagy óra! Már készülődik búcsúzóra, Testből a lélek válni készül, Mint kard kiröppen hüvelyébül." — örök álomra húnyta a szemét. Hetven év hosszú idő, s kevés magyar költőnek adatott meg. De kevés magyar költő élte le oly magánosságban még a maga rövidre szabott életét is, mint Vajda János, a maga 70 esztendejét. A felvetődő miértre a pszichológus lélektani indokokat keres, a szociológus a korabeli társadalom elemzésével ad választ, a történész a korviszonyokat hozza fel magyarázatul, s én ezen az alkonyba hajló téli délután Ady szavait suttogom:

Magyar mértéknél ő többet adott

S ő azt sem kapta, ami nagyon kellett!".

  Pedig minden vágya az volt, hogy megbecsüljék, hogy szeressék, hogy a közösségért harcolva kiemelkedjék, hogy népe úgy tekintsen rá, mint érte küzdő legjobb fiaira tekint. Az a nemes dicsőségvágy hajtja őt is, a vaáli erdész fiát, amely a reformkorszakban, a magyar történelemnek ebben a tündöklő csillagokkal ékes, mása nem volt idejében Petőfit, Jókait, Vasvárit, Irinyit s a többieket lelkesítette, s amelyet Petőfi fogalmazott meg legtömörebben: "Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit!"

Ezért cseréli fel a kitűnő diák az iskola padját a vándorszínészek ekhós szekerével, ezért éli át élete legboldogabb napjait, amikor alig húsz éves fejjel a Pilvax fiataljai közé kerül s nem is utolsónak. Ezért áll be veres sipkás közlegénynek, hogy kardjával harcolja ki az ingyen felajánlott tiszti rangot. Ezért árad minden sorából a szabadság, függetlenség, a demokrácia hő óhaja, az önfeláldozó, hősi tettekre kész hazaszeretet hangja. "A vörös sipkás" c. versében honvédő harcra buzdítva társait, bátor halálra készen, végső szava ez: "Hadd mondják el testvéreink: Ők holtak és él a Haza!"

A forradalom és a szabadságharc "hitté érlelte legmagasabb reményeit", de annál mélyebb volt zuhanása hite csúcsairól Világos után. Elveszve látta nemcsak népe szabadságát, hazája függetlenségét, hanem a demokrácia alig kibontakozott eszméit is. Keserű szájízzel írja le a horátiusi életbölcselet sorait:

"Fönn az égen, lenn a földön

Semmi sincs tökéletes.

Hitvány volt és lesz az ember...

Egyél, igyál és nevess."

  Lelki válságát elmélyíti a büntetésül rárótt osztrák katonaság, a kenyérkereset gondja s egy reménytelen szerelem. Szerelmét, a szépséges budai polgárlányt, Kratochvil Georginát egy Eszterházy herceg csábítja el. Saját érzelmeinek megcsúfolásán kell tapasztalnia, mit jelent a szegénység, s mire képes a pénz hatalma. Gina emléke élete végéig kegyetlen kísérője marad. Novellákban, elbeszélő költeményekben, lírai versekben kel életre újra és újra Gina hideg, de érzéki, vágy- és szenvedélyforraló szépsége. Vajda tudja, érzi, hogy szerelmének sóvár, önmarcangoló szavait méltatlanra szórja, mégis a nem bírhatás fájdalma, az el nem ért éden epévé vált édessége gyötri és ösztönzi versei írására. Másabb, újszerűbb hangok ezek a kor magyarja által megszokottnál. Vajda nem a kedves leány hófehér lelkibe szerelmes, hiszen tudván tudja, hogy annak, akiért ő eped, lelke sincs talán, vagy ha van is, üres és cseppet sem hófehér. Énekli hát azt, mi Ginából emlékként megmaradt: hóválla hajlatát, keble fehérségét, ajka lángolását, szeme sugárzását, csípője vonalát, egész teste észbontó szépségét. S Gina szépségének látomásán felfűtött képzelete még fokozottabban szenved amiatt, hogy mindez a másé lett.

"Ami van, azt látom, hallom,

De nem az fáj, nem az gyilkol..

Ami nincs, az kisért engem,

Amit izzó velőm gondol."

Ennek a mondhatatlan férfiúi szenvedésnek kifejezésére kevésnek bizonyul a költő szíve, vére, igénybe veszi a természet erőit, a kozmikus messzeségek titkait, a mennyország és pokol biblikus képeit. Önéletrajzi vonatkozású elbeszélő költeményében , az "Alfréd regényé"-ben ad erre csodálatos s azóta is felülmúlhatatlan példát. Egyik versének soraiból mintha az "Elbocsátó szép üzenet" alapeszméjének kicsendülését éreznők:

"És nem marad fenn semmi rólad,

Csak dalomban eszméd, neved."

  De Vajda nem tudja feledni Ginát s még "Húsz év múlva" is így ír a hasonló című, a magyar szerelmi lírának máig is egyik kis remekében:

"De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva egyedül —,

Múlt ifjúság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl

Mint hosszú téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen..."

  Amikor "Harminc év után" ismét találkozik a "hideg bálvány" és "vezeklő rabja", megint halhatatlan vers születik. Záróképének hangulatfestő ereje tökéletesen kifejezi a "siralomházi" lélek kései találkozását. A magányos hold ádáz vihar után az esővert erdő csöndjét hallgatja. "Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek hervadt levélre halkan hullanak..."

Hiába emésztődik azonban Vajda boldogtalan szerelme örökégő oltárán, hazája sorsa fölötti aggódása, olthatatlan hazaszeretete mégis megszólal. A Bach-korszak csillagoltó sötétségében ott virraszt a költő tetszhalott nemzete fölött. Bár az ádáz örökösök már feledik a múltat, s osztozkodnak a koncokon, költőtársaival reménykedik még:

"Álmodunk mi hihetetlent,

El se merjük mondani.

A holt szeme félig nyitva:

Hátha meg nem volna halva,

S lehetne még valami."

Pályája további során is hű őrzője marad azoknak az eszméknek, amelyeknek születésén ő is munkálkodott. A hatvanas években félreteszi egy időre a szépíró tollát. Politikai röpiratokban: főleg az Önbírálatban, majd a Polgárosodásban támadást indít a forradalom demokratikus tartalmát elsüllyesztő, saját osztályuralmát a függetlenség jelszavával védelmező nemesség ellen. Éles gúnnyal, kemény szavakban bélyegzi meg a csak szavakban hazafias, mágnásokat majmoló középnemességet. Eszménye a polgárosult, a demokratikus szabadságjogok áldásait élvező gazdag Magyarország. Politikai magatartásának sajátos ellentmondása, hogy látja és hangoztatja az ipar, a kereskedelem fejlesztésének fontosságát, küzd a haladás nemesi kerékkötői ellen, ugyanakkor a magyar polgárságban sem tudta feltalálni azt az erőt, amely a nemzet javára meg is tudná és meg is akarná valósítani a polgárosult, demokratikus Magyarországot. Ezek az eszmék vajúdnak és szólalnak meg néha rendkívüli erővel nagy politikai verseiben is. A "Jubiláte" és a "Végrendelet" éle a nemesség ellen irányul. A "Credo"-ban az iparosodó, gazdag, polgárosult Magyarországba vetett hite hangzik költői hitvallásaként. A "Lenni vagy nem lenni"-ben végigtekint népe múltján s megállapítja:

"Hogy kis szigetként állsz e néptengerben,

Páratlanul, rokontalan, egyetlen,

Segítve még mást, — soha senki téged —

Ha mégis élsz, ez méltó büszkeséged."

Nemzete jövőjének könyvébe pillantva látja, hogy a népek versenyében, hol már a "Kalmár a hős a világszínpadon", hazája csak fiai munkája révén maradhat fenn. Ezért zárja így a verset:

"Dologra is, ha ember kell a gáton,

Te légy az első az egész világon!"

  Irodalmi ellenfelei és politikai ellenlábasai sokszor szórtak rá vádat az Ausztriához való viszony következetlen megítélése miatt. Vajdának valóban más volt a véleménye a kiegyezésről a hatvanas évek elején és más a kiegyezés tényleges megtörténte után. Ha úgy látta, hogy hazája demokratikus fejlődésének ügye azt diktálja, az Ausztriával való megegyezést sürgette. Ha pedig a körülmények azt tették szükségessé, élesen síkra szállt, mint a 67 után írt ismert "Luzitán dal"-ában is, a kiegyezés ellen.

Csodálhatjuk-e, ha teljes erővel megindul ellene a hajsza a hírlapok hasábjain és a közéletben. — Megfosztják minden nyilvánosságtól, nincs folyóirat, melyben otthont találna verseinek. Végül az éhhalál réme még hazájából is kikergeti, hogy aztán hazatérve élete végéig húzhassa — nagy kegyként — a kötelező cikkírás igáját.

Tudatosan kényszerítik bele a teljes magánosság, a társtalanság kegyetlen kínjaiba. A kisszerűség, a középszer Magyarországa hogyan is bírhatta volna el ezt az érzéseiben, szenvedéseiben és haragjában, szerelmében és dühében egyaránt óriást!

Vajda képzeletét pedig — éppen a társadalomból való kiszorulása miatt — egyre inkább foglalkoztatják az élet nagy kérdései. Lét és nem lét, születés és halál, az élet értelme és célja örökké visszatérő kérdésekkel telítik verseit. Tóth Árpád méltán nevezi "régi Kérdező"-nek, aki azonban kérdéseire sehol nem leli a megnyugtató választ, hiába ostromolja az általa annyira szeretett természetet, vagy a világűr kietlen távolát. Vergődő lelke: "Szeretné tudni, hogy kit szolgál: Hol itt az Úr, ki ő , mi ő?". "Nyári éjjel" című versében veti fel: "Ide mi végre, honnan jöttem? Miért e lét, mi a halál? "Mi rejlik ott, a föld alatt?" Csak kétszeres talánnal, mint egy maga nyugtatására fogadja el a megoldást: "Talán, talán, ha lelkünk végkép Megsemmisül, nyugtot talál.."

Így marad magára a társadalomban, magánéletében, de még gondolataiban is. Mérhetetlenül szenved társtalansága miatt, hiszen nem indult annak. Pályakezdésének ifjúi lendületét, nemzete felemelésének vágyát, a diadalmas 48-as eszméket hordozta magában, féltve őrízte azokat, s virrasztott fölöttük. Tragédiája: magányos virrasztása, magyar tragédia. Árvasága Ady szavaival élve "magyar árvaság". Halála 60. évfordulóján tisztelettel emlékezünk a törhetetlen gerincű magyar poétára, Petőfi örökösére, Ady elődjére, aki fájdalmas büszkeséggel vállalja a végtelenséggel versenyt rohanó üstökös sorsát, amely

"Forogni körbe nem tud, nem akar, hát örökké társtalan, boldogtalan!"

/Tiszavidék, 1957. jan. 20. 5. p./