Életpályának első fordulói miben sem különböztek a korabeli, tanulnivágyó felvidéki magyar nemesi ifjakétól. Szülőfalujában, a kis bihari Érsemlyénben eltöltött nyolc év után szülei házában az abaúji Regmecen tanul, majd a sárospataki kollégium diákja lesz s mohó olvasója a könyvtárnak. Bár a klasszikus művek iránti rajongása, Báróczy Marmontel fordításán érzett gyönyörűség (Olvasása közben "... édes szólása csodálgatásaiban" fel-felsikoltozott a gyönyörűségtől.) jövőjét előre sejtetik, mégis jogi pályára lép. A megyei, majd az állami szolgálatban is az irodalom és a nyelv ügye foglalkoztatja. Folyóiratot indít Kassán Bacsányival és Baróti Szabóval együtt Magyar Múzeum címen, majd önállóan szerkeszti az Orfeuszt. Közben érzelmes német regényeket fordít hihetetlen műgonddal. Fordításaival a magyar nyelv gazdagítását, az irodalmi ízlés és művészi stílus fejlesztését szolgálja. Gessnertől indul és eljut Herder, Lessing, Goethe és Schiller műveinek tolmácsolásáig. Moliére és Shakespeare fordításával a magyar színészek kezébe akar klasszikus műveket adni.

Magukkal ragadják őt is az 1770-es évek felvilágosult mozgalmai, a francia forradalom országhatárokon átsugárzó eszméi, s ő is tevékeny tagja lesz Martinovicsék jakobinus mozgalmának. A bukás után a mozgalom vezetőivel együtt őt is halálra ítélik, de kegyelmet kap. "Csak" 2387 napot kell a mindig a jó s az igaz diadalában bízó léleknek végigszámolgatnia Brünn, Kufstein, Munkács várbörtöneiben.

Közel hét évi szenvedés után, melynek emlékét a Fogságom naplója c. műve őrzi, szabadulása első örömében így ír: "Repülök az anyám karjai közé s meglátom megint a kies dombot, hol életem hab, szél, s veszély után boldog homályban fog elmúlni". De maradhat-e homályban az, ki nemzeti nyelvét, jövőjét féltő lélekkel, fáklyának rendeltetett? Alig törli ki szeméből az öröm könnyeit, döbbenten kell ráeszmélnie, mennyit változott hazája, melynek vérkeringéséből évekre kitépték. Az országgyűlésben, hol fogsága előtt reformokról, a magyar nyelv diadalra viteléről vitáztak, s amelytől Csokonai is hajnal hasadását, sötét kárpitok hullását várta, most vak sötétség és síri némaság honol.

Elnémult azóta a nemzet csinosodásáért lelkesedő fiatal Kármán, a tudós Földi professzor. Még Kufstein börtönében kiköhögte lelkét Szentjóbi Szabó. A boldogtalan Ányos Pál sem panaszkodik többé a halavány holdnál, s félbetörött a dal, a kedvesen zengő költőbarát, Dayka Gábor ajkán is. Széthulltak az írói körök, s magányosan dalol, kinek van még ereje a dalhoz I. Ferenc abszolutizmusának bénító légkörében.

Kazinczy nagyságát mutatja, hogy ebben a helyzetben meg tudta találni a nemzet lelkét megmentő egyetlen járható utat: az irodalmi élet felpezsdítését, az anyanyelvnek, mint döntő nemzeti jellegnek kiművelését és felemelését. A Széphalomnak keresztelt Bányácskáról, ahová házassága után költözött, küldözgeti szerte az országba lelkes, bíztató hangú leveleit. Ösztönöz, bírál, buzdít mindenkit, aki írással akarja szolgálni nemzetét.

Szükségképpen látnia kell népünk akkori elmaradottságát, műveletlenségét, nyelvünk "készületlenségét", amely már gátjává válik az irodalom fejlődésének. Minden erejével: költői, műfordítói és szervező tehetségével egyaránt vívja a harcot az irodalom építőanyagának, a nyelvnek a kiműveléséért. Barátaival: Kölcseyvel, Szemerével, Fáyval, Helmeczyvel együtt buzgón munkálkodik az egységes magyar nyelv, a művészi magyar stílus formálásán.

Új szavak, szokatlan kifejezések, múltba hullott s most új fényre hozott magyar szavak, merész összevonások, addig ismeretlen képzők születnek Kazinczy és nyelvújító társai, a neológusok tollából. Kazinczy a szép magyar nyelv, a "fennebb" stílus érdekében bátran szembeszáll a régi nyelvszokással, a hagyománytisztelettel is. Egyetlen eszménye a szépség. "A szépíró nem ismer főbb törvényt — írja, — mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetet segélheti, az neki minden szabad, akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem."

Az új születése nem folyhat harc nélkül. S míg Bécsben a botor hatalmasok kongresszusa országokat oszt fel, népeket vél örök rabságra vetni, nálunk megindul a szenvedélyes harc neológusok és ortológusok között. Kazinczy poétai Episztolájában állítja pellengérre a nyelvújítás ellenségeit s a Tövisek és virágok tövises epigrammáiban szurkálja meg konzervatív költőtársait. A Kisfaludy Sándor vezette dunántúli ellentáborból Berzsenyi hangja dörög vissza: "A dunai nyelv bővebb... itt volt mindenkor a magyar nagy világ, itt volt és van a népnek színe...A tiszai föld eleitől fogva csak pásztorok hazája volt, ahol a természet üressége nem szülhet egyebet lelki ürességnél."

Íme így folyt a harc, melyből a legyőzött ortológusok s a győztes neológusok egyaránt elégedetten kerültek ki, hiszen mindkét tábor harca a magyar nyelv szebbé tételéért folyt. Nyelvünk pedig a nyelvújítási küzdelem eredményeként gazdagodott, lombosodott, színesebbé és hajlékonyabbá vált. Kazinczy az 1819-ben írt s az ortológusoknak békejobbot nyújtó értekezésében, "Az ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél" címűben bebizonyítja, hogy a nyelvújítás nélkülözhetetlen volt a nemzet számára.

A Kazinczyék által megújított, szenvedélyes harcban eggyé ötvöződött magyar nyelv adta az alkalmas építőanyagot Vörösmarty monumentális époszaihoz, Kisfaludy Károly romantikus drámáihoz, Tompa virágregéihez, Arany gondolati költészetéhez s a nyomukban születő, máig is élő s a holnapba is átlépő halhatatlan magyar irodalomhoz.

Kazinczy Ferenc helyesen látta a maga és fegyvertársai szerepét, jelentőségét a nemzet életében: —"Közel az idő, hogy Istenfiak lépnek a pályára s ragyogtatni fogják a magyar nevet, ami nekünk nem jutott és nem is juthatott. De mienk a dicsőség, hogy el van készítve útjok. Nem futnának ők, ha mi nem iránk vala s javokra lesznek a tévedéseink is, mert ezeken fogják látni mit kell kerülniök."

Változtatás nélkül érvényesek Kazinczy szavai ma is, 125 esztendővel írójuk elmúlta után. Mi legfeljebb egy jámbor óhajjal egészíthetnénk ki: Bárcsak látná a mai magyar társadalom, mit kell kerülnie, s látnák mindazok, akik nyelvünk szabályait áthágva könnyelmű kézzel rombolják azt, amit édes anyanyelvünk minden művelője, köztük első helyen Kazinczy Ferenc, az úttörők áldozatvállalásával épített.

/SZMN 1956. aug. 26. 5. p./