SORSVÁLLALÁS ÉS SORSKÖZÖSSÉG
Vonzások és taszítások Batsányi és Verseghy pályaképében
Bő 62 esztendő telt el azóta, hogy a két nehéz sorsú költőt együtt, egy dolgozatban elsőként méltatta Tamás Ernő a Nyugat című folyóirat In memoriam rovatában. Az írásra az ösztönözte a szerzőt, hogy ugyanabban az évben 1931-ben kapott emléktáblát Batsányi tapolcai szülőháza s örök nyughelyet Szolnokon Verseghy Ferenc. A két életút találkozási pontjait felvillantó s a halál utáni lét sorsközösségére utaló tárgyszerű cikk a következő keserű sorokkal zárul: "Emléktábla és mauzóleum... mintha önkéntelenül azt a célt szolgálná, hogy a költők szelleme helyett a nevük éljen. Írásaik új, teljes kiadásának terjesztése, műveik ismertetése igazabb életet hozhatna számukra e tragikus halhatatlanságban."
Azóta persze sok minden történt a két költő holtuk utáni tovább élésének érdekében. Eltekintve tudományos munkák egész sorától, válogatott műveiknek kiadásaitól, Batsányi János összes műveinek kritikai kiadása 1953-61 között a könyvtárak polcaira került. Verseghy kiadatlan írásai pedig, ha nem is kritikai kiadásban, a latin nyelv burkába zárt munkái pedig magyar fordításban századunk 70-es, 80-as éveiben egymást követően jelentek meg. Ébresztésükről, életművűk különböző szempontú elemzéséről a szülővárosok és intézményeik jóvoltából tudományos konferenciák, emlékülések keretében rendszeresen történik gondoskodás. Ezt az ébresztést szeretné szolgálni bármilyen szerény formában ez a dolgozat is.
Batsányi és Verseghy személyes ismeretsége a XVIII. század 80-as éveinek közepére tehető. Az akkor éppen tábori lelkészként szolgáló volt pálos szerzetes ekkortájt ismerkedik a francia felvilágosodás eszméivel, főleg német fordítások révén. Feltehető, hogy éppen a nála fiatalabb, de az élet dolgaiban jártasabb Batsányi látta el újdonsült barátját könyvekkel, mert vonzotta annak tudásvágya, irodalomszeretete, s nem utolsó sorban felismert tehetsége. Ő ajánlotta Trattner kiadónak, hogy a Dusch-féle erkölcsi levelek második részének fordítására Verseghyt kérje fel. A nagy kedvvel végzett és 1786-ban befejezett munka azonban bár a cenzori engedélyt is megkapta mégsem jelent meg, mert Bárótzy Sándor, aki az első részt fordította igen nagy sikerrel , arról tájékoztatta Batsányit, hogy ő is végzett az Erkölcsi Levelek második részének fordításával.
Verseghy munkakedvét nem vette el ez az önhibáján kívül bekövetkezett sikertelenség. Ismét Batsányi hívta fel a figyelmét a kor egyik legnépszerűbb, francia történeti művére, Millot abbé Elements de l histoire generale c. 1772 ill. 1773-ban megjelent munkájára, amelyet még Bessenyei is szívesen látott volna magyar fordításban. Verseghy, aki már ekkor Fleury egyik munkáját magyarította, katonai lelkészsége idején gondolt a volteriánus mű lefordítására, s most barátja 1789. október 8-i levelében foglalt felhívására és Weingand pesti könyvkereskedő biztatására lelkesen fogott hozzá a fordításhoz. 1790 elejére el is készült az első kötettel s a hozzáfűzött értekezésekkel. A tételes vallás tanításaival alig összeegyeztethető mű engedélyezéséért Verseghy a budainál engedékenyebb bécsi cenzorhoz fordult sikerrel , s így az Weingandnál szeptemberben meg is jelent "A világnak közönséges története. A régi nemzetek" címmel a fordító nevének feltüntetése nélkül, de a műhöz csatolt értelmezések után és az ajánlás alatt ott van Verseghy neve. A kortárs értelmiségi olvasók lelkes fogadtatásának hatására már a következő évben megjelent a II. kötet, sőt kiadásra kész volt a harmadik is. Megjelenését azonban a katolikus klérus megakadályozta. Papi ellenfelei, főleg Szaitz és Alexovits, valamint Rietaller cenzor éles és elfogult támadásainak eredményeként pedig költőnkre egyháza részéről három havi nagyszombati száműzetés várt. A Bécsben megjelenő Hadi és Más nevezetes Történetek többször is hírt adott Verseghy munkájáról, míg aztán 1792 decemberében közölte, hogy a fordító "bizonyos okokból" felhagyott munkájával.
Megismerve Pétzeli József fordításában Voltaire Henriade című eposzát, lelkesültségében költeményt írt a szerző és a fordító dicsőítésére. A Magyar Henriásról című verse meg is jelent a Batsányi szerkesztette Magyar Musa 1787. július 4-i számában V. F. jelzéssel. A vers megjelenése, Batsányi ösztönző barátsága érlelte meg benne az íróvá válás, egyáltalán a haza, a magyar nyelv és irodalom tollal való szolgálatának vágyát. Két elégiája: Az "Edgy Keserves Anyának edgyetlen edgy fiának véletlen halálán esett szomorúságról" és az "Edgy Szamos-parti fetske keserves nyögése", valamint egy, a saját akkori életkörülményeit derűs formában bemutató életképe, a "Tele pap Sák" című meg is jelent a Magyar Músa 1787.évi 423., 647., ill. 628. lapján.
Bár Batsányi hamarosan Kassára költözött, ott sem feledkezett meg a nála 6 évvel idősebb barátjáról. Előbb korrektora, majd munkatársa lett 1789-ben a Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó szerkesztette Kassai Magyar Museumnak. Szintén Batsányi ajánlása Kazinczy közvetítésével szerezte meg számára Ráday Gedeon pártfogását és barátságát. A Magyar Museum első négy füzete ugyanis Pesten jelent meg Trattnernél Ráday Gedeon gondozásában. A korrektori teendőket hamarosan Verseghy kapta s végezte, amíg a lapot Pesten nyomták.
Majd már mint belső munkatársat az idős Baróti Szabó Dávid is barátságába fogadta. S barátságának, megbecsülésének "Verseghy társunkhoz" című versében tanúságát is adta. Költőnk később is, évtizedek múltán is szívesen emlékezett az együtt töltött termékeny évekre.
Verseghy tehát az első hazai önálló magyar nyelvű irodalmi folyóiratban találta meg közhasznú működésének színterét. Teljes mértékben egyetértett Batsányinak az Előszóban kifejtett gondolatával, miszerint a folyóirat fő célja az anyanyelv művelése, a tudományok terjesztése és költemények közlése. Rokonszenves volt számára az a Batsányi-féle felfogás is, hogy az újságíró munkájának lényege az igazság tiszteletben tartása. Inkább a hallgatást kell választani, mint az igazság szándékos sértését.
Batsányinak is része volt abban, hogy "A teremtésről" című nagy tanító költeményének, a nemesi-nemzeti mozgalmat dicsőítő "A magyar hazának anyai szózattya az ország napjára készülő magyarokhoz" és a magyar nyelv hivatalossá tételéért küzdők elismerését tartalmazó "Emlékeztető oszlop" című versének megírása mellett figyelme az esztétikai tanulmányok felé fordult. A Magyar Museum II. kötetében sorra jelentek meg "A szép mesterségekről", a "A musikáról", "A szép mesterségeknek rövid történetei"-ről írt tanulmányai. "Rövid értekezés a musikáról VI. énekkel" című munkája pedig a bécsi kiadású Hadi és Más nevezetes történetek mellékleteként jelent meg.
A Kassai Magyar Museumnál végzett közös munka megmaradt Batsányi emlékezetében is. Ezt tanúsítják "Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz (Hazafiúi aggódás)" című versének következő sorai. "... Hová lett Versegi s mint van? Versegi, kit szeretünk, és kit kedvelve becsülnek Mindazok, a kik az érdemeket mérsékleni tudják. Él-e? s miben foglalja magát? Nem törnek-e mégis Ellene szép tálentominak méltatlan irigyi? Nyert-e, vagy elvesztette perét? Hah! nyert-e vagy ismét A jók ellenségeinek szolgált az igazság"...
Batsányi minden bizonnyal Verseghy Millot-fordítása nyomán született egyházi büntető eljárásra utalt, talán nem is sejtve akkor még (1792-ben), hogy ugyanaz a Riethaller Mátyás cenzor jelentése okozza majd a Kassai Magyar Museum megszűnését, aki Verseghynek a fordításhoz fűzött tíz megjegyzéséről mutatta ki szerzőjük rosszhiszeműségét és vallásellenességét.
Nem érdektelen megjegyeznünk, hogy az 1835-ben megjelent "Batsányi János poétai munkáji 2. megbővített kiadás"-ban Batsányi a Verseghyre vonatkozó sorokból csak egy teljes és csonka hexameter-sort hagyott meg. Batsányi eljárása érthető, hiszen a XIX. század harmincas éveiben már minden értő olvasó arra a nyelvészeti harcra asszociálhatott volna, amelyet Verseghy fogsága után ellenfeleivel vívott.
A Kassai Magyar Museum, s annak szerkesztője Batsányi, hamar összeütközésbe került a cenzúrával. Sáros vármegye rendei már 1792. december 1-jén feljelentették a királynál a II. kötet 1. negyedévi füzetének egyidejű küldésével. Riethaller Mátyás könyvvizsgáló a Helytartótanácshoz intézett jelentésében, 1793. II. 13-án a folyóiratban megjelent írások közül főleg Verseghynek a Teremtésről írt tankölteményét támadta, bő idézetanyaggal támasztva alá kifogásait. Az idézetekből egyértelműen kiderül ugyanis Verseghy deista felfogása.
Bőven kijutott persze Batsányinak is a cenzori elmarasztalásból, Verseghy poémája után ugyanis "A franciaországi változásokra" következik a folyóiratban. A cenzor "klasszikus lázadásra csábítás"-nak nevezte a verset. Tetézte a vádat a lelkek Udvar elleni lázításával. A cenzor idéz több szakaszt is Batsányinak "Tekintetes Nemes Abaúj Vármegye Örömünnepére" című és Br. Orczy László főispáni beiktatására írt verséből.
Eme "veszedelmes szemétgyűjtemény", ti. a Magyar Museum sorsát illetően a könyvvizsgáló javasolja a folyóirat minden példányának elkobzását, valamint a helyi cenzorok engedélyezési jogkörének csupán jelentéktelen nyomtatványokra való szűkítését.
Riethaller jelentésének és Br. Sahlhausen Móricz kassai revizor Batsányi bizalmával való visszaélésének következményeként 1794. február 18-án Batsányit a Helytartótanács a kassai magisztrátus felügyelete alá helyezte, gyakorlatilag hivatalát vesztette, s a kassai Magyar Museum 5 évi fennállás után (1788-1793) megszűnt létezni.
E két kötetbe foglalt 8 füzet tartalma Batsányi későbbi, a Martinovics-perben történt meghurcoltatásának s elítéltetésének is egyik fő okozója lett. Mégis büszkén gondolt vissza még 1808-ban is a magyar nyelv és irodalom érdekében kifejtett küzdelmeinek erre a színterére: "Fennmarad, reménylem fennmarad még egynéhány nyomtatvány a Magyar Museumból... s ... bizonyságot tehet ... legalább arról: hogy gyenge tehetségemhez képest híven igyekeztem, hogy Hazámnak, Nemzetemnek igaz szívvel és lélekkel szolgáltam, s hogy ha azon nehéz és veszedelmes időben több jót, nagyobb hasznot nem tehettem, valóban nem én rajtam állott..."
A viszonylagosan felvilágosodottan regnáló II. Lipót halálát követő esztendőkben I. Ferenc otromba abszolutizmusa, a társadalmi haladás legkisebb jelétől is visszariadó, minden szabad gondolatot különösen ha azok valamilyen összefüggésben voltak a franciaországi változásokkal kegyetlenül elfojtó uralkodása mélységes csalódást keltett a magyar hazafiakban. E csalódottság, amely a változás utáni olthatatlan szomjúsággal párosult, hozta össze legjobbjainkat, köztük Verseghyt és Batsányit a Martinovics által irányított két társaságban, a reformátorok társaságában, ill. a szabadság és egyenlőség társaságában.
A hivatalától megfosztott Batsányi az összeesküvés felfedezésekor, tehát 1794 nyarán, gr. Forgács Miklós nyitrai főispán titkára volt. A Bécsből hazatérő grófné hozta hírül, hogy Batsányi után érdeklődik a bécsi rendőrség. Mivel bűntelennek érezte magát patrónusa tanácsára önként jelentkezett Budán Sándor Lipót nádornál. A főherceg mentelmi ígérete ellenére néhány óra múlva letartóztatták, és Bécsbe majd december elején Budára hozták.
Verseghyt december 11-re virradó éjjel ragadták ki édesanyja budai házából, s a többi résztvevővel együtt a katonai őrséggel megerősített egykori budai ferences kolostorba zárták. Az ítéletek kihirdetése után tíz nappal a kegyelmet kapottakat átszállították a kolostor melletti ún. gárdaházba, ahol azelőtt a halálra ítélt foglyokat őrízték. Batsányi az 5., Verseghy a 11. sz. cellába került. Az ún. felségsértési és hazaárulási per egész menete ismert. Kazinczy Fogságom naplója, Szirmay Antal A magyar jakobinusok története, Mályusz Elemér, Fraknói Vilmos ill. Benda Kálmán történeti művei eredeti dokumentumok alapján szinte a legapróbb részletekig feltárják e koncepciós pör előre megtervezett lefolytatását az elfogatástól a kegyetlen kivégzésekig, illetőleg az életben maradottak fogva tartásának végezetéig. Ezért itt és most csak a tárgyunkat érintő momentumokra térek ki. Az ítélethirdetést követően némileg enyhült a foglyok sorsa. Könyveket, papírt, tintát kaptak. Batsányi Mozart Varázsfuvolájának Schikaneder-féle szövegkönyvéből a II. felvonás kettősét fordította. A fordítást Kazinczy Budai papirosaiban Verseghy Schikaneder fordításai között lelték meg. A Batsányi fordította duett után ugyanez az ária található Verseghy fordításában is.
Bár ez a kis költői játék jelentéktelen epizódnak tűnik a két költő kapcsolatában, mégsem érdektelen idézni mindkettőjük fordítását, mert már ebből is kitetszik a fordításról alkotott véleményük, s fordítási gyakorlatuk különbözősége.
Schikaneder eredeti szövege így hangzik:
Batsányi fordítása:
Verseghy átültetése:
Az együtt töltött nehéz napok kedves emlékei ezek a nyilván időtöltő vetélkedésből született fordítások. Batsányi sikerült fordítása azonban éneklésre alkalmatlan, míg Verseghyé dallamos, bizonyítva ezzel is Verseghy kitűnő zenei érzékét.
Kazinczy Fogságom Naplójában rögzítette a foglyok Budáról külhoni börtönökbe való elszállításának időpontját. Eszerint Batsányit és Landerert augusztus 9-én, Verseghyt augusztus 10-én indították zárt kocsikban Kufstein felé. Közel egy éven át ez a várbörtön lett mindkettőjük kényszerű lakhelye.
A gyakorlatilag ártatlanul átszenvedett hosszú vizsgálati fogság, a kíméletlen, sokszor megalázó kihallgatások, majd a kufsteini magánzárkában töltött hónapok, a szeretett jóbarát, Szentjóbi Szabó László halála mélyen megrendítette mindkettőjük lelkét. Batsányi négy versben (Gyötrődés, Egy szerencsétlen ifjú sírjánál, Lina panasza, Vigasztalás) és néhány töredékben öntötte versbe érzelmeit. Toldi Ferenc ezeket bár később maga Batsányi tudatosan szétválasztotta egymástól e költeményeket Kufsteini elégiáknak nevezte el.
A verstöredékek egyike Verseghy Ferenchez szól. A vers minden sora hű tükre kettőjük baráti kapcsolatának, szabadjon ezért egészében idéznem.
Verseghy Ferenchez
A keresztrímes, formájában szinte dalszerű vers a hív barát iránti szeretet, az azonos politikai meggyőződésű pályatárs, a felvilágosult nézeteiért Szentjóbi Szabóval együtt a halál árnyékába került Verseghy iránti megbecsülés és a zsarnokság elleni gyűlölet nagyszerű megnyilatkozása s egyben mélyről fakadó tiltakozás az embernyomorító elnyomással szemben.
Tarnai Andor és Keresztury Dezső a Batsányi János Összes művei című s az Akadémiai Kiadónál megjelent kritikai kiadásban utalnak arra, hogy a teljes kufsteini versciklus kézirata minden bizonnyal Batsányi párizsi letartóztatásakor veszhetett el egyéb irományaival együtt. Valószínűsíthető, hogy a versciklusban Szentjóbi Szabó mellett Verseghy is jelentős szerepet kapott. Feltételezése szerint Batsányi egyetlen életben maradt barátjának ajánlhatta e költeményeket. Batsányi költői tervéről Verseghynek is tudomása lehetett, így a Batsányihoz Szentjóbi Szabó halálára írott versében a baráti érzés kifejezésén kívül érezzük az irodalmi pályatárssal való együttérzést is.
Gálos Rezső hívja föl a figyelmet arra, hogy Verseghy Kármán Urániájának III. kötetét fogságának minden helyszínére magával vitte. Ebben egy saját hangjegyekkel ellátott verse is megjelent (A Rósához). E kötet lapszéleire, sorközeibe írta fogságában költött, illetve néhány régebben írt versét (13 vers, 6 töredék és 1 vers prózavázlata). Ezek között található a Szentjóbi Szabó halálára írt versnek két változata is. Eredetileg "Basányihoz Szentjóbi Szabó László halálára" volt a címe mely történt 5. okt. reggel 1795 A vers 25-26. sora eredetileg így hangzott:
Batsányi nevét a címből és a szövegből később megneheztelése után törölte, s a fenti sorokat emígyen módosította:
Verseghynek ezt a versét Batsányi a Magyar Museum nála lévő lapjára is rárótta.
E versmásolat ismét a két költő fogság alatti meleg barátságára utal. Ez is azt erősíti, hogy már idézett a "Te, kit legrégibb híveim" kezdetű vers valóban Verseghy Ferenchez, nem pedig Baróti Szabóhoz íródott, mint ahogyan ezt Szinnyei feltételezi.
Emberileg megkapó és egyértelműbb a Batsányi szabadulását követően született, s "Bacsányihoz" címet viselő költemény. Mivel e vers csak a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár kiadásában, kis példányszámban megjelent könyvecskében került a nyilvánosság elé, teljes terjedelmében idézem. A vers Verseghy "Költeményes Ügyekezetek külömbféle tárgyakbúl görög mértékű lantosokban" című ciklusban maradt ránk.
A baráti hangvételű, sőt ragaszkodást és tiszteletet tükröző vers is jelzi már a két költő mintaképeihez való vonzódásának, költői tájékozódásának egymástól elhajló vonásait. (vö. Osszián és Horatius)
Hogy ez a két, emberileg és világnézetileg egymáshoz oly közel álló költő kapcsolata nem volt mindig felhőtlen, már e versből is érződik. Már barátságuk korai szakaszában volt közöttük szigorúan irodalmi jellegű nézeteltérés. Erre utal Verseghynek 1791-ben névtelenül megjelent szatírája "Egy jó szívből költt Szatíra", avagy feddő költemény a M. litteraturáról, amelynek mondandóját Batsányi magára vette, annál is inkább, mert ő támadta keményen Rájnist. E "pennaharc" hiábavalósága, esetenként alacsonysága késztette Verseghyt az említett szatíra megírására, amelyben neveket nem is említett.
Akkor ha időlegesen is , Batsányi igencsak megorrolt a szatíra miatt s haragjának nyilván hangot is adott, bár ennek más nyoma nincs.
Batsányi korai szabadulása után a börtönben tovább sínylődő Verseghy az említett Uránia kötet lapjaira írta B(atsányi)hoz c. versét, amelyben elpanaszolja összeütközésük történetét... Csak az erre a nézeteltérésre vonatkozó részt idézem verséből:
Batsányi szabadulása utáni, Bécsben majd Párizsban töltött évei alatt még lelkesebben foglalkozott a már kassai tartózkodása idején elkezdett Osszián-fordítással. Batsányinál az Osszián-ügy egyben irodalmi felfogást sőt stílust is jelentett, s emellett élete végéig kitartott. Batsányi is, Verseghy is az általuk igaznak és helyesnek vélt elvekhez főleg a prozódiában a merevségig ragaszkodtak. Ez tükröződik Verseghynek "A szőrszálhasogató" című, s nyilván Batsányival vitázó hosszabb költeményében is.
Verseghy ebben a költeményében Batsányi ossziáni szerepvállalását, a fenségesség, a fennköltség tűzzel-vassal valló hajszolását gyúnyolja ki.
Hasonló hang hallatszik ki "A pedantizmus" című verséből is, amely a Batsányi Összes Műveit sajtó alá rendezők véleménye szerint hasonlóképpen Batsányira vonatkozik. Verseghy e versében dühödő farkashoz hasonlítja a "bárdus"-t, aki csak a maga, illetve Klopstockja és Ossziánja által teremtett zord Helikonján érzi jól magát.
Gálos Rezső ugyan Kazinczyra gondol Klopstock és Osszián emlegetése miatt, de a hangnem a Batsányira utalást valószínűsíti. Ezt erősíti az egyikőjükkel sem túlzottan rokonszenvező Kazinczy Ferenc 1807-ben Kis Jánoshoz írt levelének néhány sora: "Verseginek Aglájája éppen szemem elibe akadt, és így kiírok neked belőle egy darabot, mellyet Batsányira nem faragott hanem kalapált... s azt az idétlen szüleményt osztán még versei közzé is felveszi. Imhol lap 110. szóról szóra, betűről-betűre
Mi homályosíthatta el ennyire Verseghyben egy régi barátság, közös küzdelem és szenvedés emlékét, nem tudjuk pontosan. Az azonban bizonyos, hogy Batsányi még linzi magányában is élete végéig rosszallotta Rájnis és Verseghy nézeteit "a magyar vers nemeiről". Véleményét az 1808-ban kiadásra előkészített verskötetének Előszavában fejtette ki rendkívüli gondossággal mintegy a magyar irodalom és nyelv ügyében egyedül ítéletre jogosult szakértő . Talán ez a tudósi felsőbbrendűség, a kinyilatkoztatásszerű ítéletalkotás kelthette fel Verseghy ellenérzését is.
Feltehetően ide sorolható a két költőnek a műfordítás mikéntjére vonatkozó véleményeltérése is. Batsányi a szöveghű fordítás híve, míg Verseghy a "szabad utánzásé". Ennek alátámasztására szabadjon idéznem mindkettőjük saját szavait: B. szerint "... a Fordításnak az eredeti írás mássának, és jól eltalált képének kell lenni, tehát azt, a mi az eredet-írásban van, mind és ha tsak lehetséges, ugyan-azon renddel ki kell nékie fejeznie... Nem szabad tehát a Fordíttónak a eredet-íráshoz sem hozzá adni, sem pedig tőlle valamit elvenni... Egy szóval: A Fordításnak az eredet-írás hív és igaz mássának kell lenni... és ha a két nyelvnek különbsége meg nem engedné ugyan azon szépségeket a fordíttásba is által-venni, akkor a szépségeket szépségekkel tseréllye fel... Nints tehát jussa a Fordítónak az eredeti írást szebbíteni."
És most hallgassuk meg Verseghy véleményét ugyanerről a kérdésről. "Mi a poézis" című művében írja: "Úgy bántam akármely idegen gondolattal, mintha sajátom lett volna és képzelésemnek vezető kezét követvén, sokszor azt olly szabadon megváltoztattam, hogy az enyimnek az idegennel való hasonlatosságát talán még a fürkésző Kritikus sem sajdíthatná meg."
Ebben is mesterét, Sulzert követve az önálló gondolat nélküli fordítói munkáját gyermekes fordításnak, az önállóan gondolkodó, de változtatás nélkül fordítót szolgai utánzónak, míg a "lelkesen" utánzót szabad utánzónak nevezi. "Az ilyen munkában van szellem mondja ő , míg a lelketlen utánzatok csak másolatok."
Választott költői irányuk, verstani és fordítói nézeteik eltérő voltától függetlenül Batsányi későbbi írásaiban és még száműzetésében is megbecsüléssel említi Verseghy nevét. Igaz, ekkor már ő is ellenezte a felesleges írói torzsalkodásokat. Verseghy és Révai tollharcát látva a grammatikai vitákat is. Az irodalmi nyelv tökéletesedését a nagy írók példájától, nem pedig a grammatikusoktól várta.
Állításomat igazolja az is, hogy a hazájától messze szakadt költő a magyar nyelvről és irodalomról szóló francia nyelvű írásaiban a XVIII. század legkiválóbb költői között említi Verseghy nevét. Révai Miklós filológiai műveiről szólva pedig a következőket írja: "Ha van valami, amit szemére vethetünk a szerzőnek, akkor az az, hogy rendszerét nagyon is hevesen védelmezte azokkal az írókkal szemben, akik ugyanezzel a tárggyal foglalkoztak, nevezetesen a filológus és grammatikus Verseghy ellen, aki maga is tudós ember és több munka szerzője. (Az ő műve többek között egy magyar nyelvtan német nyelven, amelyet néhány évvel ezelőtt írt a külföldiek segítségére.)"
Külön tanulmányt érdemelne a két költő itt csak utalásszerűen említett nézetkülönbségeinek műveik alapján történő elemzése. Ez azonban már meghaladja ennek a dolgozatnak a kereteit.
Az emlékeztető dátumok véletlen egybeesésén túl mindkét hányatott sorsú, tudósnak és költőnek, embernek és hazafinak egyaránt jelentős személyiség börtönévekkel és keserű száműzetéssel terhelt s mégis gazdag életével rászolgált arra, hogy a késő utókor alkotó módon s értőn forduljon a magyar nyelv és irodalom és az egész hazai művelődés szerves részét képező életművük felé. Az ő sorsvállalásuk és sorsközösségük fájdalmas kiteljesedésének 200. évfordulója most ezt a hazafias feladatvállalást még időszerűbbé teszi.
/Jászkunság, 1994. aug.-szept. (4. sz.) 28-32. p./