A Debreceni Tanítóképző Intézet szolnoki konzultációs központjának létesítése ügyében az első tájékozódó lépéseket már 1970 tavaszán-nyarán megtettem.

Alig féléves könyvtárigazgatói tapasztalatom ugyanis arról győzött meg, hogy a jobbára szakmai képesítés nélkül dolgozó könyvtárosi és népművelői káderállomány szakmai képzettségének jelentős emelése nélkül elképzelhetetlen a megye művelődésügyének mérhető fejlődése.

Miután mind a Művelődésügyi Minisztérium illetékes osztálya, mind a tanítóképző akkori vezetői megértést tanúsítottak, és a tagozat indításához szükséges feltételek megszületése esetén hozzájárulásukat ígérték. 1970. október 6-án felterjesztést tettem a Szolnok Megyei Tanács vb művelődésügyi osztályához. A felterjesztésben kifejtettem a tagozat szükségességének indokait. A már említett sürgető személyi feltételeken kívül utaltam a megyénkbe fölöttébb gyengén csordogáló képzett káderutánpótlásra és nem utolsósorban az ügy előkészítettségére.

Az előterjesztés kedvező fogadtatását segítette az 1970 nyarán életre hívott Olvasó Népért Mozgalom Szolnok Megyei Társadalmi Elnökségének erkölcsi súlya s a művelődésügyi osztály vezetőjének egyetértése.

Mindezek eredményeképpen — amikor a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága 1970. december 1-jei ülésén a megye könyvtárhálózatának helyzetét tárgyalta, 36/1970.(XII.1.) vb sz. határozatában a következőket rögzítette: "Növelni kell a népművelésben —ezen belül a könyvtári területeken — a szakképzett főfoglalkozásúak arányát. Tárgyalásokat kell folytatni az illetékes szervekkel annak érdekében, hogy a debreceni Tanítóképző Intézet népművelés-könyvtár szakának kihelyezett tagozata létesüljön Szolnokon."

A jogszabályi előfeltétel birtokában azonnal meghirdettük a jelentkezési lehetőséget. A helyi tanácsok közel 30 népművelőt és könyvtárost küldtek az 1971 elején a TIT közreműködésével indított felvételi előkészítő tanfolyamra.

A felvételi vizsgán megjelent 45-50 jelöltből 28-an nyertek felvételt, s közülük 23-an tettek eredményes államvizsgát 1974-ben. Addig azonban még hosszú volt az út. Anyaintézetünk rendkívül gondosan készítette elő az első 1971/72-es tanévet. Valamennyi konzulens tanárunk — akik egyébként a Megyei Könyvtár, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ vezető munkatársai, valamint a legjobb középiskolai tanárok közül kerültek ki —, részt vett a tanszéki eligazításokon.

Így felkészülve, a helyi viszonyok figyelembe vételével összeállított és anyaintézetünk által jóváhagyott tan- és óraterv alapján indult meg a havonta három teljes napon át tartó konzultációs tevékenység, amelynek a Megyei Könyvtár adott otthont. A népművelési gyakorlatok bázisintézménye pedig a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ lett.

Már 1972-ben Pest megye is elküldte első hallgatóit a szolnoki tagozatra, majd 1975-től Nógrád megye is bekapcsolódott az itt folyó képzésbe. Az egyre növekvő hallgatói létszám elhelyezési, szervezési gondjainkat növelte. Újabb és újabb helyeket kellett keresnünk a tanulócsoportok elhelyezésére.

Két gimnázium, egy kollégium segített bennünket a két alapintézményen kívül ilyen jellegű gondjaink megoldásában. Tanévnyitóinkat a Városi Tanács nagytermében rendeztük, az államvizsgákat, kollokviumokat a Megyei Könyvtárban bonyolítottuk le.

Csak a legmélyebb elismerés hangján szólhatok mindazokról, akik az adminisztratív-technikai problémák megoldásában segítségünkre voltak. Nagyon jó érzés számomra, hogy még vállalatok segítőkészségét is tapasztaltuk — főleg vidéki hallgatóink elszállásolásában. A Megyei Könyvtár és a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ munkatársainak megértése, támogatása, különösen "egyszemélyes tanulmányi osztályunk" és a Megyei Könyvtár gazdasági igazgatóhelyettesének és közvetlen munkatársainak segítsége nélkül aligha tudtam volna megoldani 40-60 hallgató elméleti és gyakorlati foglalkozását, vizsgáik adminisztratív-gazdasági jellegű lebonyolítását.

Ebbe a körbe tartozónak érzem azt az önzetlen — mert anyagi haszon nélküli — munkát is, amelyet a Megyei Könyvtár kötészetének, sokszorosító részlegének dolgozói végeztek egyes jegyzetek sokszorosításával biztosítva a mi és más konzultációs központok, olykor anyaintézetünk oktatómunkájának zavartalanságát is.

Itt szólók helyi tanáraink lelkiismeretes oktató- és nyugton hozzátehetem, nevelőmunkájáról, anyaintézetünk pedagógusainak áldozatos, fáradságot nem ismerő, szigorú, de igazságos, mindig a hallgatók nevelését is szolgáló vizsgálati tevékenységéről. Ha szabad egy szubjektív megjegyzést is tennem, alkonyuló életem máig hatóan melengető elemei maradtak azok a baráti-emberi kapcsolatok, amelyek a képzés kilenc éve alatt szövődtek. Anyaintézetünk vezetése sem mulasztotta el a közvetlen és mindig segítőkészséget sugárzó tájékoztatást, lett légyen az akár személyes, akár levélbeli eszmecsere.

Mindezek összhatásaként, s természetesen a 6 félév alatt lehallgatott 198 óra könyvtári, 56 óra közművelődési szakismereti, 264 alapozó és 96 óra kiegészítő foglalkozás eredményeként 1974—1980 között Szolnokon járt és végzett 284 hallgató (ennél ugyanis némileg magasabb az itt csak államvizsgázottak száma) mind szakismeret, mind általános tájékozottság, mind pedig problémaérzékenység, nyitottság, emberi tartás tekintetében jó alapozást kapott. Ezt — úgy vélem — nem elsősorban a tagozat 9 évi működése alatt lebonyolított 7 államvizsga átlageredménye igazolja.

Ennél sokkal többet mondanak számomra a hallgatói levelekből annyi év után is kötődést sugárzó szavak, a meleg hangulatú évfolyamtalálkozók s mindenekelőtt a tényeket tükröző számadatok.

Az évfordulóra készülődve levéllel fordultam volt hallgatóink közül azokhoz, akiknek a címe még rendelkezésemre állott. A kiküldött 228 levélre 148 válasz érkezett, 20-at pedig címváltozás miatt a posta küldött vissza. Volt hallgatóink csaknem háromnegyed része tehát jelét adta kötődésének.

A beérkezett válaszok azt tanúsítják, hogy volt hallgatóink 79 %-a választott pályáján maradt, s 30 %-uk vezető állást tölt be (műv.ház-igazgató, igazgatóhelyettes, vagy könyvtárvezető). 16 %-uk kapcsolódó munkahelyen dolgozik. A pályát mindössze 5 % hagyta el.

A számok is érzékeltetik, hogy hallgatóink az önképzésre is megfelelő indíttatást kaptak. A visszajelzést küldő 148 hallgató 32 %-a egyetemet, főiskolát vagy főiskolai kiegészítő államvizsgát tett.

A legtöbben elvégezték az OSZK valamelyik szaktanfolyamát, a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, ill. szakosítóját, vagy egyéb (pl. vezetőképző) tanfolyamot. A miniszteri vagy egyéb kitüntetésben részesülteket nem vettem számba. Csupán az első évfolyamról van olyan adatom, hogy 22 közül 15 valamilyen magasabb elismerés birtokosa

Az itt elmondottak során végig igyekeztem tárgyilagos maradni, csupán a tényekre szorítkozni. Azt hiszem azonban, ezek is elegendők annak megítélésére, hogy a népművelő—könyvtáros képzés jól betöltötte-e hivatását, s büszkék lehetnek-e mindazok, akik ezt a képzési formát életre hívták és gyakorlati megvalósításában valaha is közreműködtek. Éppen ezért, ha az említett tárgyilagosságot mégsem sikerült maradéktalanul megőriznem, szolgáljon mentségemül, hogy a tagozat élén töltött kilenc esztendő bennem is kitörölhetetlen szép emlékeket hagyott.