Kerek ötven esztendővel ezelőtt két szekérderéknyi tizenéves besenyszögi fiatal kászálódott le a kocsikról, az egykori inasiskola Petőfi utcai, avítt épülete előtt, hogy aztán felsorakozva Kőszegi Endre tanár úr előtt, magánvizsga letételére jelentkezzék a Szolnoki Polgári Fiúiskolában, amely kiszorulva régi, Baross utcai épületéből, akkor éppen ott kapott helyet. A néhány óra múlva sikeresen letett magánvizsgát féléves kemény, iskolarendszerű tanulás előzte meg Besenyszögön. Az iskolát a szükség hozta létre a faluban. A háborús körülmények miatt jó néhány szolnoki, illetve a jászapáti középiskolákban tanuló fiatal volt kénytelen otthon maradni, eleinte az iskolai körülmények rendezetlensége, majd a közlekedés hiánya miatt.

A pesti egyetem 1944. október végi bezárása után a nyugatra való hurcolást megelőzendő, a bevonulásI parancs elől az utolsó éjszakán elszöktem a fővárosból, egy jászapáti évfolyamtársammal együtt. Szolnokra már nem jutottam el, mert szüleim, az otthont adó gátőrház bombázását követően, már a besenyszögi rokonoknál találtak menedéket. Így hát engem is ott ért a november 7-i orosz bevonulás, amelyet aztán heteken át nem túl kellemes "malenykij robot" követett, eleinte bunkerásással, majd hídépítéssel fűszerezve.

Már decembert írtunk, amikor az érdekelt besenyszögi szülők megkerestek, nem foglalkoznék-e otthon rekedt középiskolás gyermekeikkel. A szülői szándékot értve, s a magam sorsának jobbra fordulását remélve, örömmel mondtam igent, s húztam karomra a robot alól mentesítéssel biztató "ucsityelj" feliratú karszalagot.

Most már csak helyiségről, tankönyvekről s némi tanszerről kellett gondoskodnom, mivel valamelyes tanítási gyakorlatom már volt, hiszen az 1943-44-es csonka tanévben a zalaszentgróti Nyilvános Jogú Magánpolgári Iskolában már tanítottam, nem beszélve magántanítóskodásom ezt megelőző, sok-sok esztendejéről.

Helyet a régi óvoda épületében kaptunk a Millér hídjánál, könyveket a gyerekektől gyűjtöttünk be, papírt, néhány füzetet a szolnoki Varga József félig kiégett könyv- és írószer-kereskedésében kapartam ki a kormos hó alól. Jó tanáccsal, biztatással egykori tanáraim, Winter András, dr. Vörös István s az akkoriban oktatási tekintélynek számító Vidor Győző látott el.

Ilyen előzmények után 1945. január 4-én kezdődött el a rendszeres oktatói munka. A tanítás az osztatlan iskolákhoz hasonló módszerrel folyt. Délelőtt a gimnáziumi, délután a polgári iskolai tanulók órái zajlottak. Amíg az egyik osztály írásbeli munkát végzett, a másik csoport szóbeli tárggyal foglalkozott. A polgáristák tanításában segítségemre volt az óvoda előző évben végzett fiatal vezetője, Juhos Lenke, későbbi hitvesem. A hittan, háztartástan, kézimunka, természetrajz, ének tanítása az ő feladata volt, míg a többi tárgy oktatása az én vállamra nehezedett.

A reggeltől estig tartó munkában jelentős könnyebbséget hozott Holub Emilia matematika-fizika szakos tanárjelölt hazaérkezése. Február közepétől ő is bekapcsolódott a tanításba. Ettől kezdve a háromtagú "tantestület" már szigorú órarend szerint folytatta a munkát. Sok olyan gyerek is kedvet kapott a tanuláshoz, aki azelőtt csak a helyi elemi iskolába járt. Felvételüket s elmaradásuk pótlását megkönnyítette a jászapáti gimnázium kollégiumának megnyitása. Így az odajáró növendékeim március vége felé már régi iskolájukban folytathatták tanulmányaikat. A néhány szolnoki leánygimnáziumi tanuló magánvizsgára való felkészítését otthoni korrepetálással oldottam meg. Így az egységesült "polgári iskolában" lényegesen egyszerűbbé — tegyük hozzá: eredményesebbé válhatott a tanítás.

Mi volt a tantestület díjazása? A szülők jóvoltából némi liszt, olaj, a módosabbaktól olykor szalonna. A természetbeni juttatás nemcsak a tanárok, hanem családjuk mindennapi megélhetését is segítette.

A növendékek derekasan helytálltak a magánvizsgákon, s ez minden fizetségnél többet jelentett számunkra. Sajnos a polgári iskola 1945-ös anyakönyvének még levéltárban sem sikerült nyomára bukkanni. A fakuló emlékezet csak néhány nevet őrzött meg. A szolnoki gimnazisták közül Bálint Aranka, Fehérpataki Mária, az apátiakból Boros Dezső s a kisebbik Csák fiú neve maradt meg bennem. A polgáristák közül Bottyán Teréz, Fejes Ernő, Fejes Teréz, Csák Béla, Kálló Sándor, Pap László, Pap Eta, Szurmai Katalin nevére emlékezem.

Az elmondottak hitelét hivatalos anyakönyv hiányában mindössze egy megfakult községi bizonyítvány bizonyítja, amely a bíró és a jegyző aláírásával erősíti meg, hogy e sorok írója 1945. január 4-e óta a községben középiskolai tanulók tanításával foglalkozott. Merem azonban remélni, hogy eme besenyszögi, egyszer-volt középiskola s az ott tanító nevelők emléke tovább él legalább annak a mintegy harminc egykori növendéknek az emlékezetében, akik továbbtanulásukhoz ott és akkor kaptak indíttatást.