Tudom, mi a fogadatlan prókátor fizetése, s szeretném remélni, hogy az enyém is csak az lesz. Azt is tudom, hogy nagyon népszerűtlen feladatot vállalok, amikor szót emelek az általánosan és megyeszerte úrrá lett pedagógus-ellenes hangulattal szemben. Hogy mégis megteszem, arra igazságérzetem, a nevelés ügye iránt érzett tiszteletem, ifjúságunk útja, jövője iránt érzett aggodalmam egyaránt kötelez, s feljogosít rá a szocialista nevelés terén eltöltött tizenegy esztendőm.

Hogy az említett pedagógus-ellenesség él a megyében is, erről — azt hiszem — nem kell meggyőznöm senkit: a pedagógusok a bőrükön érzik, a társadalom pedig újságok hasábjairól, hivatalos szervek s egyének megnyilatkozásaiból tapasztalja. Nem vitatom, hogy egyes pedagógusok megnyilvánulásai, tettei, szavai méltán keltettek jogos felháborodást. Az is kétségtelen tény, hogy akadt egy-két nevelő, aki a katedrát a politikai szószékkel cserélte fel az ellenforradalom napjaiban. (A sors iróniája, hogy leginkább azok, akik politikusoknak sem bizonyultak jobbnak, mint nevelőnek.) S méltán nyeri el büntetését, aki vétett a nép ellen, vagy kormányunk rendteremtő erőfeszítéseivel szemben ténylegesen fellépett — akár röpcédula gyártással, akár uszítással tette azt.

Nem érthetek egyet azonban az általánosítással: egyes megtévedt emberek hibái miatt százak elítélésével — akár burkolt véleménynyilvánítás, akár nyílt fenyegetés formájában történjék is az.

Hogy ne essem az "általában beszélők" hibájába, lássuk a tényeket. Kezdjük az enyhébb vádakkal:

Gyakran elhangzik a vélemény: "Csalódtunk a pedagógusokban. Nem álltak hívatásuk magaslatán az októberi napokban." Kétségtelen, hogy együtt mentek a kezükre bízott fiatalokkal a tüntetésekben, s az sem vitás, hogy a legtöbben örömmel mentek ott. Ezért elítélni őket nem lehet, hiszen a tüntetésben kirobbant elégedetlenség forrásai jogosak voltak. A menetben egyébként nem csak tanulók és tanárok voltak. Viszont az is tény, hogy a tanulóifjúság éppen nevelőik jelenléte miatt is mindenütt fegyelmezetten viselkedett.

Azért sem ritka a felelősségrevonás, hogy leszedték a csillagot az iskolák homlokzatáról. Vajon másütt nem tették meg ugyanezt mostani felelősségrevonás nélkül?

Részt vettek többen a "forradalmi bizottságokban" s nem tiltakoztak egyes helyi vezetők leváltása ellen, sőt megszavazták azt. Tehetett-e egyebet (Hangsúlyozom, most az "átlag" pedagógusról beszélek, aki sem jobb, sem rosszabb másoknál: ember, emberi gyöngeségekkel.) hiszen, mint a falu írástudóját, őt is bevonták a tanácsba, s ember lévén, neki is eszébe juthatott sok sérelem, baromfiösszeírással vagy erőszakos tsz-agitációval eltöltött kínos óráktól kezdve az öntiszteletére, önmaga által megrendezett "Pedagógus nap"-ig. Vagy egyszerűen gyáva volt szembeszállni a hangoskodókkal. Az vesse rá az első követ, aki azokban a napokban nyiltan ki mert állni ellenük.

Akadtak — gondolom — hazafias szónokok is közöttük, s a hazafias érzés felszínre törése őszinte volt. Hogy részleteiben nem felelt meg a szocialista hazafiság-proletár nemzetköziség magasztos eszméjének (pedig hej, de sok jegyzetet készített róla, s mennyit izgult miatta ősz fejjel a konferenciákon) azok felelősek érte, akik tíz éven át sovinisztának nevezték, ha azt merte mondani, hogy a Tisza a legmagyarabb folyó, s kozmopolitának, ha a repülőgép feltalálását a Wright-fivérek nevéhez fűzte.

Most nézzük a súlyosabb vádakat! Súlyosabbak, mert nehezebben konkretizálhatók, s éppen ezért nehezebb is védekezni ellenük. Itt van mindjárt egy nevelő számára a legfájdalmasabb vád: a lélekmérgezés, az ifjúság megrontásának vádja.

Nem vonhatom kétségbe, hogy a novemberi fegyveres harcok idején s még azt követően is, nem hangzottak el egyes forrófejűek szájából meggondolatlan kijelentések. Előfordulhatott, hogy tanítás közben is használtak meg nem felelő kifejezéseket, amelyeket aztán a tanulók felnagyítva vittek tovább. Nem a felelősség súlyát akarom csökkenteni, amikor utalok arra, hogy a novemberi eszmei-politikai zűrzavar, az események tisztázatlansága, helyes értékelésének hiánya hány ember fejét s lelkét zavarta meg. De azt is látnunk kell, hogy a "sztrájkos" napokban a nevelők mindegyike végezte munkáját, együtt tartotta a rábízottakat, mert kötelességének érezte a gyermekek megóvását a külső behatásoktól, s hogy megyénkben november közepe óta megszakítás nélkül folyt a munka, a kiesés okozta hiányok kettőzött erejű pótlása. Gyermekszemek, tudásra éhes tekintetek előtt nem játszhat ülősztrájkot a nevelő.

Legfeljebb iskolalátogatásaim tapasztalataival tudnám bizonyítani, hogy nevelőinket sokkal inkább lefoglalja a tananyag lényegének közérthető átadása, a tanulóknak az utca s olykor a szülői ház ellentétes hatásától való megvédése, mintsem — esküjükkel is ellentétben — lélekmérgezéssel "foglalkozzanak". Ezért tartom helytelennek s nem eléggé átgondoltnak Rimovszki elvtársnő felszólalását (Népszabadság, 1957. február 13. szám Urbán Ernő cikke) "... a szülők már attól félnek, hogy négy-öt esztendős korukban fegyvert fognak a gyermekeik". Feltételezhető-e hogy az óvónő, aki életalapjává fogadta a szeretet szent igéjét, és sokszor még a saját családjától meglopott szeretet melengető sugarait is kicsinyekre szórja, az öldöklésre, a rombolásra, a halál igéire tanítsa az újhodó élet piciny palántáit?

Lényegében hasonló vád érte a nevelőket a hitoktatás bevezetésével kapcsolatban is. Ujságcikkek sora vonultatott fel kirívó eseteteket az ország különböző sarkaiból. Az érintett pedagógusok felelősségét nem vitatom, de való-e becsületben megőszült, nemzedékek hosszú sorát derék polgárokká nevelő igazgatókat szóban vagy írásban kipellengérezni azért, mert a vonatkozó rendelethez ragaszkodva "szervezték" a hitoktatást?

Az is kétségtelen tény azonban, hogy fiatalságunk fegyelme meglazult, tekintélytisztelete csökkent, önfejűbb, meggondolatlanabb és akaratosabb lett. Ezért egyértelműen csak a pedagógusokat hibáztatni ismét túlzásnak tartom. De vajon mennyit segít, vagy segít-e egyáltalán a fenti hibán, ha a tanuló szem- vagy fültanúja nevelője emberi méltóságában való meggyalázásának? "Jobb belátásra", jobb nevelésre ösztönzik-e a pedagógust a gyalázkodó hangú névtelen levelek, a meghurcolások, a megfélemlítés különböző módozatai, s ha más nem az egy kalap alá vétel, a hibás általánosítás, a ki nem mondott gyanúsítás?

Amit a fentiekben elmondtam az "audiatur et altera pars", a "hallgattassék meg a másik fél is" elve alapján tettem abból a célból, hogy újra megtalálja egymást a társadalom és az iskola egymás felé nyújtott keze, hiszen bármennyire vitatkozunk is, nem lehetünk meg egymás nélkül.

S minél előbb történik meg e kézfogás, a kölcsönös sérelmek hánytorgatása helyett a megbékélés, az együttműködés, annál nagyobb hasznát látja annak mindannyiunk közös ügye: ifjúságunk szocialista nevelése.