Heltai Jenő verses vígjátéka a Szigligeti Szinházban

Rég és sokat töprengtem azon, miért idegenkedik a szolnoki közönség a prózai daraboktól, hogy lehet az, hogy a Marica grófnő vagy a Gyertyafénykeringő előadásról előadásra táblás házakat vonz, ugyanakkor a Bánk bán minden erénye ellenére sem tudott "lábra kapni" Szolnokon. A Bánk bán tragikum felhőzte világa, súlyos gondolatai bizony nem adnak enyhelyet a megnyugvást keresőknek, de az is való, hogy a színház sem mondhat le közönségnevelő szerepéről. Kell, hogy a közönség a komoly vagy éppen tragikus tartalmú darabokban is meg tudja látni a szépet, az örök emberit, s megtalálja bennük nem utolsó sorban az emelkedettebb szórakozás, a lelki gyönyörűség lehetőségeit is. Persze, mint minden nevelés, ez is kétoldalú. A közönségnek is akarnia kell megtalálni, vagy legalább befogadni azt a szépséget és igazságot, amit a színpadon ad elébe "nevelője", a színház. A színháznak viszont meg kell találnia azt az utat, azt a módot, amellyel legbiztosabban hozzáférkőzhet közönsége szívéhez, eszméletéhez. Azt legfeljebb Rousseau engedhette meg magának egy sokkal ráérősebb korban, hogy Emiljét önmaga által, tetteinek következményei által neveltesse. A színház nem mondhatja közönségének: "Nem kellett a Bánk bán? Élvezd csömörig a operettet!" Ehelyett nagyobb gondot kell fordítania a fokozatosság betartására, a fajsúlymérce helyes alkalmazására. A tragédia megértéséhez s főleg élvezéséhez vezető úton az első kilométerkövek látványos, érzelmekre ható, esetleg verses színművekből épülnek.

Így jut el a színház és közönsége (a szolnoki is) — véleményem szerint — A néma leventétől akár a Hamletig anélkül, hogy eltávolodna vagy éppen elszakadna egymástól.

Ezeket a gondolatokat forgatva fejemben ültem be kicsit félve, kicsit reménykedve a Szigligeti Színház nézőterére Heltai Jenő: A néma levente című verses vígjátékának bemutatójára. De szorongásom hamar feloldódott: színház és közönség egyaránt jól vizsgázott. Heltai vígjátékában a közönség megtalálja a vonzót és a szórakoztatót, a szépet és a felemelőt. Agárdi Péternek, Mátyás király hadnagyának és Ziliának, a szép olasz özvegynek szerelmi története az élet szépségének, az igaz szerelemnek diadalát hirdeti. Pedig a hősöknek a legnehezebb akadályt: az önmagukban rejlő rosszat kell legyőzniök. De a szerelem tisztítótüzében hitvány semmiséggé olvad a büszkeség, a gőg, a hiúság és a dac rendíthetetlennek vélt ereje.

Zilia féltve őrzött asszonyi erényéről hatástalanul pattan le minden megközelítési kísérlet. Kérőt már hatot visszautasított, s hiába ostromolja gazdag ajándékkal, ékes szóval Agárdi Péter is. Alamizsna-csókot kap csak a szenteskedő, gőgjében elvakult asszonytól, azt is kegyetlen árért: három évi némaságért. Hiúsága s hódító erejébe vetett elbizakodottsága "életveszélyes" kalandba kergetik, amelyből csak a nagy király bölcsessége s a szerelmes férfi állhatatossága menti ki. Kemény lecke után salaktól tisztult szerelme elvezeti végül őt is, Agárdi Pétert is a boldogsághoz.

Így elmondva sivár váz lenne a darab, ha élettől nem telítené a jellemek gazdagsága, a szerkezet egysége, a gyönyörű magyar nyelv s a gondosan cizellált pompásan gördülő verselés. A szerző ügyesen kormányozza a darab sajkáját a tragédia és a vígjáték sziklái között úgy, hogy a néző egyszerre aggódva és mosolyogva kíséri hősei sorsának alakulását. Ennek az egyensúlynak a megtartása nem kis feladatot ró a két főszereplőre, különösen, ha meggondoljuk, hogy egyiküknek csaknem egész felvonáson át némán kell játszania. De a Ziliát és Agárdit alakító Lóránd Hannának és Iványi Józsefnek csaknem maradéktalanul sikerül is ez.

Lóránd Hanna túlzásmentesen hozza felszínre Zilia jellemének egy tőről fakadó, mégis eltérő vonásait. Az első felvonásban a szenteskedő álarc mögül észrevehetően villantja ki asszonyvoltának tagadhatatlan jeleit: hozzá méltatlannak mondja Agárdi epedő udvarlását, mégis magának követeli azt. Fennhéjázó gőggel utasítja vissza Agárdi szerelmét, s hiúsága diadalmaskodik, mikor egyetlen csókjáért némaságot fogad a szépszavú levente. A második s méginkább a harmadik felvonásban változik játéka képe. Hiúsága teljes kielégítését jelentené a néma levente megszólaltatása. Ezért veti latba asszonyi ravaszsága minden eszközét. De a harc tüzében lángralobban ő is, és lesz azzá, amivé a természet törvénye rendelte: alázatos, szerelmes asszonnyá. Ennek az átalakulásnak nagyszerű megformázása Lóránd Hanna maradandó érdeme. Életteli játéka különösen a harmadik felvonás második képében ragadja meg a nézőt. Külön dícséret illeti szép beszédejtéséért, természetes verseléséért.

Iványi József a játék első részében romantikus hévvel alakítja a szerelemtől égő Agárdi Pétert. Széles taglejtéseinek jelentőségét csak akkor érti meg a néző, amikor a második felvonásban látja: íme, ilyen merev, rendíthetetlen is tud lenni az a szinte önfeledtségig szerelmes ifjú. Néma játéka kemény színészi próba, s ő becsülettel megállja, mint a darab hőse, a némaság próbáját. Egy-egy mozdulata, arcjátéka, tekintetének egy villanása elárulja mégis, hogy most már ő játszik a talaját vesztett Ziliával. Nehezebb dolga van Setét Lajos képében, hiszen itt meg játék nélkül csupán hangjával operálhat. Versmondása az elején kissé gyors, olykor nehezen érthető, ezen azonban némi mérséklettel könnyen segíthet.

Méltán arat sikert a két társalkodónő szerepében Pálffy Alíz és Nagy Magda. Pálffy Alíz játéka egyszerűbb, kissé talán halványabb is a kelleténél. Nagy Magda ügyesen aknázza ki a szerep adta lehetőségeket. Jó érzékkel hangsúlyozza a csattanókat. Játéka sokszor fakasztja derűs nevetésre a nézőt. Kellemes meglepetés a fiatal Kalmár Zsóka Carlotta komornája, kedves csintalansága, huncutkodó enyelgése Beppóval. Zilia iránti hűségének külső kifejezése új színt jelent a színpadon.

Igen jó alakítást nyújt Agárdi csatlósának, Beppónak szerepében Prókai István. Örülünk, hogy most már nem csak mint igazgatót, hanem mint remek színészt is megismerhettük. Beppót, ezt a minden hájjal megkent, asszonyok nyelvén értő, fortélyos eszű csatlóst eredeti, erőtől duzzadó módon játssza meg. Csak jót mondhatunk e szerep másik alakítójáról, Ruttkai Ottóról is. Szép beszédével, nyugodt természetes játékával s nem utolsó sorban élethű maszkjával tűnik ki Seregi László főrendező Mátyás Király szerepében. A mondákból, anekdotákból ismert Mátyás-alakot formázza meg sikeresen. Egyike a leghitelesebb figuráknak. Beatrixet, Mátyás feleségét Győri Ilona alakítja. Bájos renaissance dáma, mintha régi mesterek képeiről lépne elő. Elhisszük róla, hogy birtokolni tudta nagy királyunk szívét, de Beatrix gőgje hiányzik belőle. Lelkiismeretes színészi munkát végez Márkus Erzsébet, a dajka, Cserény Béla Galeottó, Halász László, az udvari bolond és Lázi István, az öreg pap életre keltésében. Lényeges azonban, hogy hármójuk jelenete pergőbb legyen, verselésük tisztább.

Máskor egy futó mondatban elintézzük, valahogy így: a rendezés, a díszletek, ruhák hozzájárultak az est sikeréhez. Most külön szeretném hangsúlyozni, hogy oroszlánrészük van a sikerben. Pauló Lajos rendezése tökéletesen tükrözi a mű romantikus hangulatát, renaissance könnyedségét. Ritka dolog Szolnokon a díszletnek szóló nyíltszíni taps, s most jónéhányszor felhangzik spontán lelkesedéssel Siki Emil munkáját dícsérve. Különösen a harmadik felvonás két utolsó képe kelt lenyűgöző hatást. Beállításuk és korhűségük egyaránt remek. A szép és korhű ruhák Oláh Éva és Luczó Mihály gondos munkájáról tanúskodnak.

Azt mondottam az elején, jól vizsgázott a szolnoki közönség is. Valóban, érezni lehetett ezen a bemutatón a színpad és a nézőtér egységét, a gyors reakciót a színpadi cselekményre. A közönség nem mérte fukar kézzel a tapsot sem, hiszen igen jó előadást látott. Én pedig remélem, szolnoki viszonylatban is

"Az idők múlását, hogy sokáig állja

A néma levente szép históriája."