Mint a vízbe hullott, aki felszínre jutva teli tüdővel szívja be az éltető levegőt, úgy lélegeztem be a színház megszokott, de régen nélkülözött kicsit festékszagú, de annál kedvesebb levegőjét, amikor december 23-án kéthónapi kényszerszünet után először csapódott szét a függöny a Szigligeti Színházban. A néző kétszeres ünnepnek érezte ezt a napot, amely nemcsak egy volt a bemutató előadások sorában, hanem nagyszerű bizonyítéka annak is, hogy színházunk ereibe is újra visszatér az élet. Szép és kifejező szimbóluma volt népünk élniakarásának. Ez az akarat tudott — mint már annyiszor vérzivataros történelmünk során — ha üszkös romokon is, ha elesettek sírja fölött is, de mindannyiszor új életet teremteni.

Ennek a Vörösmarty Szózatában megfogalmazott felemelő gondolatnak volt méltó tolmácsolója Kautskí Ervin, aki mélyen átérzett szavalatával megadta a bemutató előadás alaphangját: a nemzeti érzés őszinte, frázismentes kifejezését. A János Vitéz az a daljáték, amelyet mindenki ismer, majd mindenki látott már, mégsem unt meg senki. Sokan s hivatottabbak elemezték már a darab népszerűségének titkát, de kimondatlanul minden magyar ember szívében benne él a magyarázat. Petőfi meséjének csodálatos világa elringatja s ugyanakkor szárnyalásra készteti a lelket, Heltai dalszövegei, Kacsóh dallamai gyermekkorunk óta sajátunkká váltak. Észre sem vesszük és önkéntelenül fütyüljük vagy dudorásszuk a "Kék tó..." az "Egy rózsaszál" s a többi közismert dal melódiáját. Összhatásában pedig azt a húrt pendíti meg érzelmeink skáláján, amely a leginkább sajátunk, amely mindennél mélyebben benne él szívünkben, amelyet — fonákul hangzik bár — az sem tud kiírtani magából, aki szándékosan meg akarja tagadni: a hazaszeretet érzését. Ez az érzés szólítja haza János Vitézt Tündérországból, az örök hajnal és szakadatlan boldogság honából, s ezt érzi mindenki, aki más tájakon, idegen földön keresi vagy véli feltalálni a boldogságot.

A Szigligeti Színház együttese így a János Vitéz előadásával kedves ajándékkal lepte meg Szolnok színházlátogató közönségét. Nehéz körülmények közepette kellett felkészülnie a színháznak erre a bemutatóra.

Kedves rendezői ötlet volt az első felvonás élő napraforgója és öreg fűzfája, amelyek egy-egy mozdulatukkal nyomon kísérték az eseményeket. Sikerült a rendezőnek azt a népi naivitást is érzékeltetnie, amely annyira sajátja a naiv eposzoknak, népdaloknak s a népmeséknek is. Gondolok itt a második felvonás színpad-képére, az első felvonás bájos pillangó kergetésére, amely akarva nem akarva Móricz Pillangójának hangulatát idézte.

Nem mondható ilyen szerencsésnek a harmadik felvonás rendezése, amelyen erősen érződött az összeszokottság, a kellő kidolgozottság hiánya. Nem érződött élesen a Sötétség országa és Tündérország közötti ellentét, nem érezte a néző, hogy Tündérország valóban az öröm, a gondtalan boldogság hazája, amelyet egy oly sokat hányódott s szerelmét is ott feltalált embernek, mint János Vitéz, nem könnyű elhagyni egy furulyaszóért, egy falu végi nádfödeles viskóért, a más földjén ringó búzatáblák hajladozó aranyáért. A fentiek hiánya pedig éppen az alapmondanivaló erejét gyöngítette. Ezen azonban egy változás beiktatásával, az utolsó kép kifejezőbbé tételével aránylag könnyen lehet segíteni. (A bemutató óta valószínűleg meg is történt már.)

A megérdemelt sikerben főrész jut a János Vitézt alakító Somogyi Gézának és Pálffy Alíznak, a francia királykisasszonynak. Somogyi rokonszenves alakját jól esett már a színpadon látni. Szerepfelfogása a mesék Kukorica Jancsiját állította előtérbe. Gyöngéd és odaadó szerelmes, védelmezője Iluskának, de ha kell, az ország zászlajának is. Kifogástalan népi hős, ha úgy tetszik népi lovag a nép elképzelése szerint. Alakításának egy-egy részlete: kedves évődése Iluskával, a bogáncskirály jelenet, szenvedése Iluska halálhíre után sokáig emlékezetes marad. Adottságánál fogva finomabb egyénisége nehezebben bírkózik meg azokkal a feladatokkal, amelyekben János Vitéz erejét, keménységét, elszántságát kell megmutatnia. Vonzó, és meleg hangja jól egészítette ki azt a kellemes benyomást, amelyet játéka alapján szereztünk róla.

Pálffy Alíz játékáról csak az öröm s az elismerés hangján szólhatok. Örülünk, hogy újra látjuk őt, miután oly hosszú ideig nélkülözni voltunk kénytelenek. Örülünk, hogy újra látjuk bájos arcocskáját, hallhatjuk hangocskája csilingelését. (Kicsinyítő képzőimmel nem gügyögni akarok, csupán kifejezni azt a jelzőkkel nehezen kifejezhető kedvességet, amely ebből a remek színésznőből árad.) Királyleány szerepében most megmutatta, hogy tud szenvedélyes, temperamentumos, ugyanakkor nőiesen vágyakozó és odaadó lenni. Széles síkú játékában jól érzékelteti az érzelmek változását a szenvedélyes haragtól az ébredő szerelmen át a sértett büszkeségig.

Jánossy Kató Iluskája megmarad a szerep nyújtotta lehetőség határain belül. Meglehetősen passzív a szerep is, amelyet játszania kell: inkább szenvedője, mint cselekvő részese az eseményeknek. Jánossy Kató csak villanásnyira tud elég életet lehelni ebbe a passzivitásában bájos leányalakba.

Bagó szerepét Hidvégi Lajos játssza. Játékával, hangjával elénk tudja varázsolni a falu rossza legény duhaj erejét, a reménytelen szerelmes szemérmes bánkódását, a hűséges jóbarát együttérzését. Végig egyenletes jó alakítást nyújt. Harmadik felvonásbeli hazavágyódása őszinte, szívből fakadó és egyszerű.

Ismét sok kellemes percet okozott Kompóthy Gyula, a francia király szerepében. Alakításában a magyar paraszti fantázia által elképzelt királyt testesíti meg. Ilyennek látja az ember az obsitos meséje nyomán Napóleont, vagy a papucs alatt szuszogó Ferenc császárt. Megjátszott pipogyasága, gyávasága, szókeverése nem egyszer harsány kacagásra ösztönzi a nézőt.

A gonosz mostoha szerepében Szöllősy Évát láttuk. Feladatát hűen látta el. Maszkja, hanghordozása, játéka pontosan megfelel a mesék boszorkányának. Különösen az első felvonásban nyújtott maradandót.

Még Benyovszky Béla öreg csőszét említhetem, aki bővérű komédiázással formálta meg a részeges, minden rosszra kapható, kapzsi öreg alakját.

A felvonásközök mesélő Petőfi alakja jó maszkjával és helyes beszédejtésével illúziót tudott teremteni, s közelebb hozta az általa idézett versrészletek révén az igazi Petőfit is. Közvetlensége még jobban érvényesül majd, ha gesztusait mérsékli kissé.

Dicséretre méltó helytállással vették ki részüket az együttes munkájából a kisebb szerepek alakítói is. Külön meg kell emlékeznünk a zenekar munkájáról, amelynek nem kis része volt a sikeres előadásban.

A Szigligeti Színház János Vitéz előadásán Szolnok város közönsége jól szórakozott, és bizalommal várja legnagyobb nemzeti drámánk mielőbbi színrehozatalát.