Az akkori Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat, benne a Szolnok megyei szervezet megalakulását a politikai életben 1953-ban bekövetkezett viszonylagos enyhülés tette lehetővé. A közel fél évtizedes zsibbadtságból eszmélő magyar értelmiség a Társulatban találta meg azt a közösséget, amelynek keretében alapvető értelmiségi feladatainak: a tudományos munkának, az önművelésnek és a tudományos eredmények népszerűsítésének egyidejűleg tehet eleget.

Amikor 1953 szeptemberében megyénkben is zászlót bontott a TTIT, a megyeszékhely és a megye legtevékenyebb, a maguk szakterületén legelismertebb értelmiségiek sorakoztak fel alatta. Alig telt el néhány hónap a szervezet megalakulása után, egyre nagyobb igény mutatkozott egy olyan időszaki kiadvány iránt, amely egyrészt biztosítaná a tagság hiteles tájékoztatását a megyei szervezet életéről, tevékenységéről, másrészt teret adna a tudományágak szerinti szakosztályokba tömörült tagság tudományos, illetve kutatómunkájának eredményeit tükröző vagy az előadók felkészülését segítő ismeretterjesztő jellegű írásainak.

A találkozások, baráti beszélgetések során felmerült ösztönös igény boldogult barátom, Kisfaludi Sándor révén öltött testet. Az 1953-54-es tanévben a Megyei Tanács Oktatási Osztályán működött egy úgynevezett továbbképzési csoport, amelynek

Sándor volt a vezetője, jómagam pedig a csoport tagja. Így közvetlen tanúja lehettem a folyóirat születésének, a cím és tartalom formálódásának. A rotaprint eljárással készült, A/4-es formátumú, 800 példányban az olvasók elé kerülő Jászkunságot a Magyar Nemzeti Múzeum és a Történeti Múzeum nyomdájában nyomták. A szerkesztés munkája Kisfaludi Sándor, Kaposvári Gyula és dr. Selmeczi László vállán nyugodott. A szerkesztő bizottságba bevonták Péteri István újságírót és értelemszerűen Vida Bélát, a megyei szervezet titkárát, hiszen a folyóirat a TTIT megyei szervezetének közlönyeként jelent meg.

Ugyanez a szerkesztő bizottság gondozta az 1955-ben már a szolnoki nyomdában készült, új köntösben, 48 oldalon, kéthavonként, árazva megjelent folyóiratot. Ezzel a Jászkunság a szélesebb nyilvánosság elé is került, s elindult a maga húsz éves pályáján. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy már ekkor felvetődött a folyóirat irodalmibbá tétele. A szerkesztő bizottság azonban határozottan állást foglalt a lap ismeretterjesztő jellege mellett, s eme állásfoglalás mellett kitartott mindaddig, amíg a társulat folyóirataként jelent meg, tehát 1974-ig.

Az MDP Megyei Bizottsága jogot formált arra, hogy a szerkesztő bizottságban helyet kapjon a Megyei Bizottság illetékes osztályának munkatársa. Így a Kisfaludi Sándor felelős szerkesztő által irányított szerkesztő bizottság a II. évfolyam 4. számától Dencső Istvánnal bővült.

Az egyre gazdagabb ismeretanyagot hordozó folyóirat már 1955-56-ban rendkívüli népszerűségnek örvendett nem csupán a TTIT tagok, hanem a megye csaknem egész értelmisége körében. A Jászkunság szépen ívelő pályáját az 1956. évi forradalmat követő időszak törte meg — szerencsére csak időlegesen —, így a folyóirat 1956. évi 5. száma, amely október közepén már nyomdakész állapotban volt, nem jelenhetett meg. A szerkesztők, akiknek száma a sajnálatosan korán, 44 éves korában elhunyt dr. Selmeczi Lászlóval megfogyatkozott, kénytelenek voltak az eredeti kéziratanyagot bővítve, az 5-6. számot kettős számként közreadni. Joggal kérdezhetné bárki, milyen jogon szólok a Jászkunság idézett korszakáról, hiszen akkor még nem voltam a szerkesztő bizottság tagja. Ez így igaz, de mint az irodalmi szakosztály elnöke, állandó munkakapcsolatban voltam a szerkesztő bizottsággal. Egy-egy írással, szerzők felkérésével, lektorálással segítettem a folyóirat szerkesztőit. Így folyamatos áttekintésem volt az ott folyó igen komoly, gyakorlatilag társadalmi munkáról.

A forradalom leverését követő hónapokban az értelmiség iránt megnyilvánuló általános bizalmatlanság, a TTIT szaktitkárának indokolatlan perbe fogása és elítélése, jó néhány tagtársunk meghurcolása, a Közlekedés Műszaki Egyetem Szolnokról való eltávolítása (az egyetem rektora volt a TTIT megyei szervezetének elnöke) súlyosan érintette magát a TTIT-et, s hatása alól a Jászkunság sem vonhatta ki magát. Így esett ki formálisan a folyóirat életéből az 1957-es esztendő. Azért hangsúlyozom a formalitást, mert a folyóirat tematikus számának tervezett, és Verseghy Ferenc születésének 200. évfordulójára neves szerzők által írt Verseghy-tanulmányok Kisfaludi Sándor volt felelős szerkesztő szerkesztésében, a Megyei Könyvtár kiadásában önálló kötetben láttak napvilágot. Többek között a Mód Aladár részvételével folyó, hosszú, egyeztető tárgyalások után 1958-ban sikerült a Jászkunságot újra útjára bocsátani.

A TTIT megyei elnöksége engem bízott meg a felelős szerkesztői teendők ellátásával. E megtiszteltetést nyilván annak köszönhettem, hogy sem a megyei értelmiség, sem a Megyei Pártbizottság bizalma nem rendült meg irántam. A forradalom heteit ugyanis a Szovjetunióban töltöttem egy pedagógus delegáció tagjaként, s az 1957-es helyi megtorló akciók idején írásban is kiálltam az ártatlanul meghurcolt értelmiségiek védelmében. A szerkesztő bizottság tagja maradt Kisfaludi Sándor. A kialakult gyakorlatnak megfelelően helyet kapott benne a Megyei Pártbizottság képviselője, Császtvay István, a TIT akkori titkára, Lévai István. Új tagként Mészáros Ferenc és Cservenyák Emil kapcsolódott be a munkába.

A IV. évfolyam 1-2 összevont számaként megjelent Jászkunságban újra rögzítettük a folyóirat ismeretterjesztő jellegét. Meghatároztuk, hogy benne helyi szerzők munkái mellett szívesen látjuk az ország bármely területéről való szerzők Szolnok megyéhez kapcsolódó tanulmányait is.

Az 1959. évi 3. számtól a szerkesztő bizottság Barna Gáborral, Szolnok város akkori főmérnökével és Soós Istvánnal, a Megyei Tanács osztályvezetőjével bővült, viszont Császtvay István távozott. Megnövekedett teendőim miatt — megtartva a felelős szerkesztőséget — a szerkesztés napi munkáját Kisfaludi Sándor vette át. Ebben az összetételben dolgoztunk 1960-61-ben annyi különbséggel, hogy a bizottság munkájába bevontuk Sári Mihály újságírót is.

Már ekkor jelentkeztek a terjesztés gondjai. Hiába tartottuk a folyóirat tartalmi színvonalát, csökkent az előfizetők száma, nőtt a remittenda. Kísérletképpen a VII-VIII-IX. évfolyam terjesztését átadtuk a Vásárhelyi Pál Közgazdasági Technikum leánykollégiumának. A kisérlet azonban a kezdeti sikerek után nem hozta a várt eredményt, így a X. évfolyamtól újra a Magyar Posta vette át a terjesztést. Közben annyi változás történt, hogy 1962-től a szerkesztő bizottság elnökeként tevékenykedtem, s ez a szerepköröm maradt mindaddig, amíg a folyóirat a TIT kiadványaként élt. Ugyancsak 1962-ben vette át a szerkesztés munkáját Kaposvári Gyula Kisfaludi Sándortól, aki a Megyei Könyvtár éléről Budapestre került. A Pedagógiai Könyvtár és Múzeum osztályvezetője lett, de még évekig, 1966-ig megmaradt a szerkesztő bizottság tagjának.

A 60-es évek második felétől megpróbálkoztunk tematikus számok megjelentetésével. Így, egy-egy témakört, a politikai, társadalmi és gazdasági élet szemszögéből sokoldalú megvilágításban tudtunk az olvasók elé tárni. Ezek a számok ma is hű képét adják megyénk akkori arculatának.

Az 1967-es, tehát a XIII. évfolyam 3. számától jelentős változás történt a szerkesztő bizottság összetételében. Kisfaludi Sándor megüresedett helyére Imre Lajos irodalomtörténész, az újságírói helyre Simon Béla került. Ekkor lett a bizottság tagja Mohácsi Ottó és Elek Lajos is.

A szerkesztő bizottságnak s főleg a szerkesztőnek egyre több gondja adódott a nyomdával, a terjesztéssel, s így néha előfordult, hogy egy-egy szám alapos késéssel, esetenként két számot összevonva került az olvasók kezébe. Ez bizony egy negyedévenként megjelenő folyóirat esetében nem kis problémát okozott.

1970-től, a XVI. évfolyam 1-2 összevont számától ismét változás történt a szerkesztő bizottságban. A tragikus sorsú Imre Lajos helyett dr. Lukács Pál, akkor a Megyei Statisztikai Hivatal elnöke került be. Ez a szerkesztő bizottság (1973. 2-3. számtól Barna Gábor nélkül) működött azután 1975-ig, a XXI. évfolyam 1-2 összevont számának megjelenéséig, amikor a folyóiratot átvette a Szolnok Megyei Tanács VB Művelődési Osztálya. Ezzel a TIT szerepe — s benne a miénk — a folyóirat életében véget ért.

A visszaemlékező nehéz helyzetben van, amikor önmagáról, a folyóirathoz való viszonyáról kell szólnia. Az eddig leírtak tényszerű adatok, de bennük van munkám érdemes és elmarasztalható vonása egyaránt. Talán javamra írható, hogy a legnehezebb időben hozzájárulhattam a folyóirat újraindításához, és újra meg újra sikerült összhangot teremteni az esetenként változó összetételű szerkesztőbizottságban. Az MSZMP Megyei Bizottságának különböző fórumain történt beszámoltatások alkalmával mindig meg tudtam védeni a lap ismeretterjesztő profilját minden onnan kiinduló irodalmasító törekvéssel szemben. Személyem, cikkeim, tanulmányaim bizonyos egyensúlyt tudtak biztosítani a pártirányítás és a tudomány semlegességének megőrzése között.

Többet kellett volna azonban tennem a terjesztés, a propaganda érdekében, s különösen a 60-as évek derekától a szerkesztő bizottság aktivizálásáért. A szerkesztő bizottsági ülések levezetésén, az esedékes számok fő irányvonalának egyeztetésén, egyes szerzők bevonásán kívül eléggé magára hagytam a szerkesztőt. Legfeljebb magyarázatul, de nem mentségül szolgálhat az átlagosnál nagyobb leterheltségem. Csak példaként említem, hogy 1963-66. között egyidejűleg voltam a Vásárhelyi Pál Közgazdasági Szakközépiskola igazgatója, a Szegedi Tanárképző Főiskola szolnoki kihelyezett nappali tagozatának vezetője és Szolnok Város Tanácsának társadalmi elnökhelyettese. Egyéb, fontos társadalmi megbízatásaim sorolása már illetlen lenne.

Mindent összevetve, a Jászkunság bűvkörében eltöltött 20 esztendő, s különösen a szerkesztő bizottság élén lepörgetett másfél évtized életem legszebb, legtevékenyebb, s talán azt is mondhatom, a köz szempontjából leghasznosabb szakasza volt. Végső szavaim igazát húzza alá az a tény, hogy a Jászkunság egykori számai ma is nélkülözhetetlen és hiteles forrásként szolgálják a helyismereti kutatók népes táborát.