A fenyők fényűzése

A mi időnk

Hónapra hónap, évre év,
nő bennünk az idő,
valamikor a csúcsra ér
a lassan eltűnő.

Mint szikla gödrében a víz
összegyűlt s elfolyik,
ahogy a hold, ahogy a hús
kitelt s fogyatkozik.

Felhőalakzatok

Szétszélednek és összeállnak;
bizarr figurák egy mesében,
Rorschach-tesztje a nyári délutánnak;
a fűben úszom, ők az égen.

Valósak és álomszerűek,
akár az élet mindenestül.
Szobrok tünékeny, éteri anyagból:
könnyű párából, képzeletből.

Lenni vagy nem lenni

A koraérett lányka
s regényes ifjú nő
érettebb korba lépve,
kissé lehűlve szert tett
a helyzetéhez illő
és kellő bölcsességre.

Léte rejtelmes célját
sem firtatja tovább;
kevesebbel beéri:
lenni – míg működik
test, szellem és humor –
öncélúan megéri.

Nem kíván osztrigát,
hiszen (ét)vágya épp
csak egy falat kenyérnyi:
kis örömök, barátok,
néhány jó könyv, s kivált
tíz évet még megérni.

Vadrózsa-tűz

Miféle isten
hírnöke ez a
csipkebokor
lobog a pusztán
mint Hóreb hegyén
valamikor

holokausztum:
várja a hórák
legszebbikét
piros lángokkal
falja az ágat
el mégse ég

káprázik tőle
szem és a lélek
ha odatűz
meleget áraszt
nem rőzsetűz bár
csak rózsatűz

A fenyők fényűzése

Messziről hallani
a fenyők kórusát,
ahogy kitárt karokkal
a szélben énekelnek.

Lombhullató társaikat
pucérra vetkőztette már
a nyomor évszaka.
Siratót értük zengnek.

Erősnek, gazdagnak születtek.
Ezüstzöld kabát, puha prém
burkolja testük. Maguk
miatt miért sírnának?

Részvétük édes fényűzés.
Elvont érzés, hisz a magasból,
ahol az elit tündököl,
arctalanok a hársak.

A szél

Nem pályázik rokon-
szenvünkre ez az ősz.
Mint aki sokat élt,
közömbös, keserű.

Könnye is elfogyott,
mosolya sincs. S a szél!
Semmi lengedezés.
Akár a köszörű.

Sivít, kövön a kés –
meddig köszörüli?
Vijjog, visít az ég,
a madárnélküli,

s e mégis-vércsehang
mindenen áthatol.
Tenyerem fülemen,
ki mégse zárhatom.

Már majdnem megfagyott,
csak szörnyű hangja él:
ez a félig-halott
üvölt az életért.

Más kor

Az a sötét középkor
tobzódott a színekben.
A barbár századok
kezén még érintetlen
a természet suhancos bája:
ártatlanság, vadság, erő.
Idill mögül leselkedő
veszély: buja lápok világa.

Az idő mintha állna.
Ámbár a nemzedékek
gyorsan helyet cseréltek
a sírig viselt jelmezekben:
páncélosan, palástosan,
csuklyásan, marokra fogott
pallossal, jogarral, kereszttel.

Így ropták táncukat
a pompás hölgyek és urak,
püspökök és parasztok, karjukat
a vigyorgó kaszás karjába fűzve;
körülöttük máglyák lobogtak,
járvány dúlt, véres háború;
fejek nézték karóra tűzve.

Csukaszürke uniformisban,
megregulázott környezettel
ez a civilizált világ ma
mintha egész másféle volna.
Ő a vöröset, feketét,
– a vér színét s a pestisét –
bőre alatt, legbelül hordja.

A pokol tornáca

Ez a pokol tornáca, nézd:
“Kutyával őrzött terület”.
Nem lehet ám csak úgy betörni:
ördögképű, hegyes fülű
lelkek gunnyasztanak körül,
mint a Notre-Dame vízköpői.

Félszemük mindig nyitva van,
megmorogják az idegent,
az illetéktelen belépőt,
de járhat-kelhet szabadon
minden törzsvendég; tőle itt
nem kérnek érvényes belépőt.

Forró fürdő, hideg zuhany,
felfrissít, mint a szauna.
Porhüvelyed akaszd a szögre;
hevítsd, hűsítsd a szellemed,
csak vigyázz, meg ne szokd nagyon,
csak le ne horgonyozz örökre.

Képzelődés

Azt képzeled, hogy élsz,
lenyomod a kilincset,
s máris kilépsz esőbe, fénybe
a májfoltos falak közül.

Azt képzeled, hogy a szavak
nem porladtak el a szádban,
örömre vagy bánatra válthatók,
megszólíthatsz bárkifiát.

Azt képzeled, emlékszel pontosan
tetteid sok, bonyolult okára,
ízekre, verssorokra,
s halottaid eleven arcát
akarva felidézheted.

Azt képzeled, hogy az idő,
hiába pusztította el
sejtjeid több milliárdját,
elég egy gyönge pillanat,
s azt képzeled, hogy élsz.

Sors

Honnan tudhatná azt a kő,
mit rejt belül s mi lesz a sorsa,
míg formátlan tömb, mielőtt
a véső átütötte volna?

Ismerheti előbb a kínt
vagy a beteljesült gyönyört,
melytől a súly lebegni kezd
ha majd kerubként szárnyat ölt?

Bűnös, ha a zengő csapások
elkerülik, megmenekül
s mindörökre csak kő marad
emlék nélkül s jövőtlenül?

Szívedbe zártad

Szívedbe zártad, és
mint kagyló belsejében,
fogolyként élt szegény
a gyöngyfényű sötétben.

Hogy ne sorvassza úgy
az álmatlan magány,
véred adtad neki,
féltékeny pelikán.

De mert elvetted tőle
az édes levegőt,
mindez hiába volt,
mégis megölted őt.

Vágyad beteljesült,
már megmarad neked,
kővé dermedt szíved
a koporsója lett.

Nők

Petyhüdt kéz, négy ujján gyűrű,
arany. Szatyrot cipel.
Egykor bársonyosan simított.
Ugyan! Ki hiszi el?

Indiai fátyolruhában
dagadt térdek, bütykös cipők.
A viselőjében, szegényben
ki lát igazi nőt?

Májfoltok púderfolt mögött,
ráncok rózsásra kenve.
Egy sugárzónak szánt mosoly –
mintha százéves lenne.

Testünk előbb másnak jelez,
nekünk visszajeleznek.
Soká emlékszel még magadra,
mikor már elfeledtek.

Sirály

Költő volt és királyné,
legszebb asszony s anya,
mégis tövist virágzott
gyönyörű homloka.

Álmában csak sirály volt,
mikor nem látta más,
Starnberg egét hasító
hófehér villanás.

Érzékenység

Kezdetben, sziklahasadék-sebe
aprócska zúzódás volt, karcolás,
amelyre csak legyintett volna más;
egy Sylvia Plath elvérzett bele.

Négysoros

Az arc a kézre hajlik.
Milyen szép mozdulat!
Fűz lombja a víz tenyerében.
Ringatják álmukat.

Kedvenc képem

Kávéházban csöndes terasz.
Kerek asztalnál egyedül,
itala mellett elmélázva
csokornyakkendős férfi ül.

Magas, keskeny a képmező,
összeszorítja a teret,
így épülnek gótikusan
egymás fölé a részletek.

A fehér háttérből kiválik
kint néhány ácsorgó alak,
s fehér tetők sejtetik távol
az elmosódó házakat.

Sötétkék tó az éjszaka.
Benne piros és sárga gömbök
úsznak, talán lampionok
vagy sűrű lomb között gyümölcsök.

Olyan, mint egy hóbortos éden:
a friss gyümölcstől roskadó
fák, álomszerű hóesésben.
Nakonxipánban hull a hó.

{fel}