A múltkor szóltak, hogy kiutalnak nekem egy háromszobás lakást, de nem értem, mi történhetett, mert nem is tudtam örvendeni az egész helyzetnek.

Úgy éjfél fele volt, hallottuk, hogy kopogtatnak az ajtón, szólítottak románul, hogy domnu Donki, domnu Donki. A feleségem meg volt ijedve, hogy a rendőrségtől, vagy ki tudja honnan keresnek, mert a flotáns még mindig nem volt megcsináltatva. Hát én el voltam aludva, félálomban voltam, amikor ajtót nyitottam, ott állt Szőcs és a gondnoknő. Nem tudom, mit kerestek ezek éjfélkor az otthonban, elég az hozzá, hogy Szőcs megkérdi:

- Maga az a Donki?

Még tette ott magát Szőcs, hogy nem ismer!

- Igen, én vagyok - mondom neki.

Benéztek a szobába, szét akartak nézni, felgyújtottam nekik a villanyt, és azt mondja Szőcs:

- Maga rég lakik itten?

Mintha nem tudná kívülről!

- Március elsejétől - mondom.

- Na, barátom - azt mondja -, van valami mondanivalóm.

- Tessék, mondja!

- Holnap feltétlenül jöjjön be hozzám az irodába, kell hogy beszéljünk valami nagyon fontosat négyszemközt.

- Jó - mondom -, de meg szabad kérdeznem, mi az a fontos?

- Hát csupán annyi egypár szóban vázolva, hogy meg akarom szabadítani ebből a pokolból.

- Rendben van, hány órakor menjek?

- Nyolc, fél kilenc felé.

- Köszönöm.

Délben mentem be a gyárba a gyerekkel, hamarabb nem lehetett, a feleségem jött ki a munkából, és délutános voltam. Hát nem mondom, volt bennem... Úgy sikerült, hogy azelőtt találkoztam egy kollégámmal, három deci pálinkát megittam, de azért józanságot beszéltem. Bemegyek Szőcshöz, s azt mondja:

- Lehet magával beszélni normálisan?

- Miért, nem úgy nézek ki?

- Dehogyisnem... Na ide figyeljen, arról van szó, hogy valami lakást akarok adni magának, egy háromszobásat.

- Köszönöm szépen - mondom -, ha éppen arról van szó, kettővel is megelégszem.

- Nem, én ilyet adok magának! Elfogadja, vagy nem?

- Hát - mondom -, nekem talán jobb a kvártély vagy az otthon, azt hiszi?

- Meg van elégedve?

- Nem is tudom - mondom -, nem jön, hogy elhiggyem.

- Na, akkor jó - azt mondja -, vegye fel a kapcsolatokat Covaci Péterrel az öntödéből, még egyelőre ő lakik abban a lakásban, neki most adtunk négyszobásat, és ahogy elköltözik, maga megy a helyébe. Menjen ki hozzá, nézze meg a lakást, aztán eljön, és megmondja nekem, hogy tetszik-e, vagy sem, hogy tudjam megcsinálni a végleges papírmunkát.

Ezzel kimentem, a kapuban várt a feleségem, hogy mondjam meg neki is, hogyan intéződött a dolog. Neki az volt a véleménye, hogy biztos valami garzonlakást kapunk, ilyen szoba-konyhát. És ahogy meglát, azt mondja:

- Na, milyent adnak?

- Háromszobásat.

Hát ő úgy megörvendett neki, azt mondja:

- Háromszobásat?!

- Azt, de még én sem tudom, hogy milyen, nem láttam, de régi lakás lehet, régi blokkban, valaki most költözik el onnan, mert kapott újat, nagyobbat.

- Nem baj - azt mondja -, most már ne mind búslakodj, fogadjuk el, akármilyen, inkább kínlódunk mi rajta, rendbe hozzuk, mégiscsak különb, mint az otthon.

Megbeszéltem Covaci-csal, hogy másnap délelőtt kimegyek, ő akkor ért rá, úgyhogy a gyerekkel mentem, a feleségem dolgozni volt. Akkor pillanatnyilag úgy három-négy perc alatt végignéztem a lakást, semmi különöset nem vettem észre.

Van egy kis előszobaszerűség, utána ajtó nincs, egyenesen a nagy szobába lehet lépni, amit ők konyhának használtak, mert konyha nincs, az csak egy másfél méternyi beugró rész, nincs fallal leválasztva. Akkor a nagy szoba túlsó falánál két ajtó van, azon keresztül lehet bemenni a két kicsi szobába, hát ezek nem olyan túlzottan nagyok, nyolc négyzetméteresek. A fürdőszoba elég szűk, egy vécékagyló van benne és egy tusoló, fürdőkád és mosdókagyló nincs. A nagy szobából Covaci leválasztott egy kis részt, az a kamra, mert eredetileg nem építettek kamrát ezekhez a lakásokhoz. Ez a kis lyuk egy olyan nyolcvanszor nyolcvan centis alapterületű, a padlótól a mennyezetig húzta a téglafalat, ajtaja van, szellőztetőnyílása a lépcsőház felé.

Amikor találkoztam a feleségemmel, kérdezte, hogy mi a helyzet, én meg mondom neki. Ő pedig hogy menjünk ki, menjünk ki. De ellentétes váltásban vagyunk, együtt nem lehet kimenni, mondom neki:

- Menj ki te a gyerekkel, megadom a pontos címet.

- Hát én nő létemre hogy menjek oda? Még azt hiszik, hogy sürgősen ki akarjuk rakni őket onnan.

- Na - mondom -, akkor várjad meg te is a végét, és akkor majd meglátod!

Visszamentem Szőcshöz:

- Na, Donki - azt mondja -, mi a véleménye?

- Nekem bőven elég.

- Akkor csináljuk meg a papírokat?

- Tessék megcsinálni.

Aláírtam egy papírt, hogy elfogadom a lakást, és többet nem reklamálok, s akkor Szőcs azt mondta:

- Amikor elköltözik Covaci, mi értesítjük magát, kap egy papírt, azzal elmegy a lakáshivatalhoz, és ott megcsinálják magának a lakásszerződést.

- Rendben van, köszönöm szépen.

- Ne köszönje - azt mondja.

Aztán Covaci bejelentette nekem, hogy hamarosan költözik. Na, akkor szóba elegyedtünk így közelebbről is, kérdeztem, mi hogyan megy ott, mert blokkban nem laktam. És elmagyarázott mindent, hogy van csendóra s a többi. Mondom neki:

- Ha esetleg van valami, amire magának nincs szüksége az új lakásban, hát én megvenném.

- Jó - azt mondja -, ott van például a csengőgomb, a csengő, és a kályha is eladó.

- Na, mondja az árát, én nem kezdek alkudozni.

- Hát a csengőt száznegyvenért vettem...

- Adok érte egy százast.

- Igen sok, elég egy ötvenes is.

- Covaci bácsi, én adok egy százast! S a kályha?

- Hogy őszintén megmondjam, háromszázért vettem a kályhát - azt mondja -, kettőért odaadom.

- Nem, én adok kettő-ötvenet!

Gondoltam, ne kelljen még szereltetni kályhát, a gázszerelő, ez, az úgyis többe kerül.

- Jól van, Donki - azt mondja -, rendben van.

Egyik nap mondja aztán Covaci, hogy na, vasárnap költöznek. Jó, én is készülődtem már, összecsomagoltam a ruhaneműt, az apróságot. Vasárnap reggel hazavittük a gyereket a szüleimhez, hogy tudjunk majd nyugodtan költözni, az esti vonattal visszajöttünk. A feleségemnek olyan óriásian nagy vágya volt, hogy menjünk ki, nézzük meg a lakást legalább kívülről, ha nem is megyünk be. Na jó, legyen meg a kedve, menjünk. Felültünk a buszra, kimentünk, láttam, annyira örül, nem akartam elrontani az örömét, ő is kíváncsi volt, na. Mondom neki:

- Na gyere, menjünk fel.

Felmegyünk, hát akkor látom, hogy a csengőgomb le van szerelve, nincs kit keresni, a névtáblája is leszerelve. Kilép a szomszéd, és mondja, hogy Covaci-ék még tegnap délután elköltöztek, s azt üzeni nekem, hogy menjek ki hozzájuk a kulcs után.

Szóval, kilőtt velem szépen, nem mondta meg, hogy szombaton költözik, hogy lehessek én is jelen. Pedig valójában úgy lett volna szabályos és hivatalos az egész helyzet, hogy a költöztetésnél legyek én is jelen.

- Na - mondom a feleségemnek -, sajnos, nem láthatod meg most sem a lakást. Majd meglátod holnap, elhozom a kulcsot, és meglátod. Vagy holnapután vagy azután vagy ki tudja? Soha...

Egy kicsit zsémbelt, de mondtam aztán, hogy most már legyen türelemmel, és legyen elég a dünnyögésből.

Elmentem Covaci új címére, bemegyek, s azt mondja:

- Ó, kolléga, megjött, megkapott?

- Meg - mondom. - S ha nem haragszik, a kulcsokért jöttem, mert maga elköltözött és elhozta a kulcsokat.

-Jó, rendben van, itt vannak a kulcsok, de egyet még magamnál tartok, mert el kell hoznunk a kályhát, az még ottmaradt.

- Hát a kályhát elviszi?

- A sógorom kérte, nekiadtam.

- Nagyon sajnálom az esetet - mondom -, már kezdtem arra gondolni, hogy ha odaköltözünk, annyi koplalás után végre főzhetünk mi is egy levest.

- Most már ne haragudjon, tudja, hogy van, a sógor az sógor, ha nem adom, megharagszik.

- Jó, én megértem, hogy megharagszik - mondom -, de amikor én kértem, a sógora még nem kérte.

- Igaz, de megmondom őszintén, az asszony csinálta az egészet, hagyjuk a fenébe.

Eljöttem a kulcsokkal, találkoztam a feleségemmel, kimentünk együtt a lakásba, kíváncsi voltam, vajon mit szól. Én sem láttam addig a lakást üresen. Hát nem azt mondom, hogy nem tetszett a feleségemnek, de…

Kezdtem mutogatni neki:

- Nézd meg te, az az ablak is hibás, itt meg hiányzik az ablaküveg, az ablakokról hiányoznak a zárak, nem lehet őket rendesen nyitni és csukni, a parkettlécek fel vannak jőve, ha az ember nekikezd rugdosódni, a parkettel kirúgja az ablakot...

- Ó, hagyj békét - azt mondja -, ne búsulj most már, valahogy rendbe rakjuk, inkább örvendj te is, hogy megvan!

Nagyon tetszett neki a lakás, mind nyüzsgött, rohangált benne, s azt mondja:

- Valahogy leragasztjuk azokat a parkettléceket, ne idegeskedj, lássalak már kacagni.

- Jó, akkor holnaptól kezdve nekifogunk itt a munkának.

- Jó, nekifogunk.

- Itt festeni kell ajtót, ablakot - mondom -, meszelni kell, mert ahogy elnézem, itt vagy tíz éve nem meszeltek, s akárhogy is, frissüljön fel a lakás.

- Mi lenne, ha itt aludnánk - mondja a feleségem -, nehogy valaki átejtsen bennünket?

- Te, tényleg igazad van - mondom neki -, nem is kéne visszamenjünk az otthonba, ott úgyis lakat van az ajtón.

Azért gondoltam, hogy jó lesz ott aludni, mert többen figyelmeztettek, hogy ez egy olyan lakónegyed, ahol különben is sok az illegális lakó, tele van ezzel a vándornépséggel. Az egyik munkatársam ott lakik a közeli blokkban, és azt mondja:

- Ügyelj, Ákos, mert ha üresen hagyod a lakást, két óra alatt könnyen beköltözhetnek. Feltörik az ajtót, és bepakolnak. Neked pedig öt-hat hónapba is belekerülhet, amíg kirakatod őket onnan. Ezek olyan hét-nyolc gyerekes családok, az utcára nem lehet kihajítani őket a törvény értelmében, előbb kell nekik kerítsenek más lakást.

- Jó, hogy szólsz - mondom.

- Akarsz festeni előbb?

- Igen.

- Na, vigyázz, valami bútort vagy limlomot vigyél rögtön oda, ha nem is költözöl be rögtön, mert akkor már nem számít üres lakásnak, és a betörőket másképp ítélik meg.

Aztán még mások is mondták, hogy ez egy erősen veszélyes probléma ebben a negyedben, hát elhatároztuk, hogy már az első éjjel ott is alszunk.

Odavittünk néhány apróságot, a nagy szőnyeget és a díszpárnát. A nagy szőnyegen aludtunk, a díszpárnát odaadtam a feleségemnek, én meg leheveredtem, úgy ahogy tudtam, a parkettre. Reggel, amikor felkeltünk, fáradtabbak voltunk, mint este, amikor lefeküdtünk, úgy megkínzott az a kemény parkett azon az egy szál szőnyegen.

Közben még áthordtuk az apróbb dolgainkat, vettünk festéket, elhívtam a komám, ő foglalkozik szobafestéssel, nekifogott a munkának. Hát egy jó hétbe telt, amíg rendbe rakta, le kellett mosni a falakat. Azelőtt nem rendes szobafestékkel volt festve, és az sehogy sem akart lejönni a szappanos létől, le kellett hogy kaparjam késsel. És akkor ki kellett javítani, a fal le volt verve, a sarkok különösen, a gyerekek eljátszották.

- Na - mondom a feleségemnek -, a fene hogy egye meg, vagy két hónapot felvesz, amíg rendbe tesszük.

A komám is hallotta, beleszólt:

- Te ne törődj semmivel, előbb-utóbb elrendezzük, s akkor legalább a tied, nem háborgat senki. Ne mind idegeskedj, és ne búslakodj már annyit!

Hát ez a Covaci nem hogy elvitte a csengőt és a csengőgombot, pedig megegyeztünk, hogy megveszem, hanem olyan mélyről vágta le a csengőgomb vezetékét, vagyis a drótszálakat, hogy vagy jó két órát kínlódtam, amíg a falat kivéstem, és megkaptam a szálakat, mert tőből levágta vagy kitépte. Kitoldtam, aztán összejártam az egész várost, nem kaptam csengőgombot. Egy munkatársam szerzett végül is két üveg sörért.

Csengőt én készítettem saját erőmből, tekercseltem hozzá trafót, sikerült is minden, nem melegszik egyáltalán.

Még a biztosítékpatronokat is mind elvitték, vettem újakat, mert a törvény értelmében tilos ezeket drótszálakkal helyettesíteni.

De a legnagyobb difi nem itten volt.

A feleségem nem tudom, allergiás vagy mi a fene a bogarakra, amik a lakásban tartózkodnak, egész éjszaka kellett hogy égessük az éjjelilámpát ott a szőnyegen. Első este, amikor ott aludtunk, egyszer felgyújtom a villanyt, hát kezdtek előjönni. Ez a ruszni, vagy hogy mondják ennek az utálatos bogárnak, olyan rozsdás színe van. Van svábbogár is szerencsére, hogy legyen változatos. A feleségem elkezdett jajgatni.

- Ne törődj velük - mondom neki.

- De hátha rám mászik, én félek tőlük.

- Na - mondom -, égve hagyjuk az éjjelilámpát, feküdj le, és végezd a dolgodat!

Hát egész éjszaka majdnem semmit nem pihentünk, a feleségem egyáltalán semmit nem aludt, ő leste a bogarakat. Mikor meglátott egyet szaladgálni körbe a szegőléc mellett, ő már ült fel.

- Öld meg - azt mondja -, nézd meg, már megint jön errefelé!

Ezzel foglalkoztam egész éjszaka.

- Na - mondom a feleségemnek -, te azért ne búsulj, hogy van bogár a lakásban, ezt ki lehet irtani.

- Mivel?

- Vannak ilyen rovarirtó szerek, jól beadagolok nekik, becsukjuk az ajtókat, ablakokat, egy napig nem jövünk erre, biztos, hogy végük lesz.

Másnap vettem rovarirtót, megvártam, hogy legyen kész a meszelés, becsuktunk ajtót, ablakot, és körbe a szegőléceknél, ahol a repedések vannak, mind a két dobozzal befecskendeztem nekik. A legnagyobb mértékben a fürdőben voltak, beszéltem a kollégáimmal, azt mondták, náluk is van, és hogy a vezetékeken jön fel, szereti a nedvességet, és az ételhez is fel szokott jutni.

Mikor permeteztem őket, akkor pillanatnyilag tűntek is el, láttam, hogy megkínozta őket az a vegyszer, mondom a feleségemnek:

- Ne búsulj, mert többet itt nem lesz semmi.

- Vajon?

- Majd meglátod két-három nap múlva.

Tényleg, annyira eltűntek, egy része kipusztult, amelyiket direkt elkaptam, más része pedig elmenekült.

Eltelt egy jó hét, közben volt ajtófestés, ablakfestés, gondoltam, először rakjam teljesen rendbe a lakást, utána költözünk. Hát megint veszem észre, hogy kezdenek járkálni ezek a férgek. A feleségem felförmedt:

- Na, jól elintézted őket!

- Hát - mondom neki -, én mit tudjak csinálni, ha előjöttek megint?

- Ne búsulj - azt mondja -, majd ha az ágyban alszunk, nem fognak zavarni, az ágy alatt mind mászkálhatnak.

- Dehogy mászkálhatnak!... Na, nem baj, még veszek két dobozzal, és biztos kimennek.

Még vettem két doboz vegyszert, és az egyiket mind a vécé köré fecskendeztem.

Máskülönben a vécében volt valami különös szag. Mikor először voltam lakásnézőben, és oda benéztem, már akkor éreztem, hogy van valami különösen nehéz szag, olyan izzadságszagféleség, pontosan nem tudtam kideríteni…

És hogy odaköltöztünk ideiglenesen, hát vettem a slagot, szépen felmostam az egészet, és felsúroltam egy súrolókefével. Hát a vécékagyló mögül egy csomó nőies dolog kimosódott... Jó, három nő volt a lakásban, két fiatal férjhezadó lány s az anyjuk, de mondom a feleségemnek:

- A csillagát, három fehérnép volt a háznál, és nézd meg miket mosok ki!

- Biztos nem akarták a kagylóba dugni, nehogy elduguljon.

- Legalább akkor annyira gondoltak volna, hogy beköltözik majd ide az a hülye, a másik, az biztos fog takarítani, mert mindenki úgy csinál, ha valahova költözik, és megkapja ottan, milyen véleménnyel lesz rólunk? ... Na, ne haragudj - mondom a feleségemnek -, de én erre allergiás vagyok, vedd szépen a szemétlapátot és intézd el!

Én a munkám befejeztem, amikor megláttam, miket mosok ki.

Na, akkor jöttek ki először a svábbogarak, mondom a feleségemnek:

- Na, jól nézünk ki, svábbogarunk is van, most már tényleg el vagyunk látva. Jó bogarasak lettünk!... De azért te ne búsulj, mert látom, hogy felül a szellőztetőnek nagy lyukú szitája van, én oda teszek nájlonszitát, hogy ott se tudjanak bejönni.

Amikor Covaci költözött el, levette a küszöböt is, nem fértek ki a bútorjai, azt a lécet sem rakták vissza. Ez alatt ott is sok bogár bemászhatott. Hamar raktam oda küszöböt.

Aztán rájöttem egy érdekes dologra. Szereztem acetont, annak sokkal nehezebb szaga van, mint a rovarirtónak, és egy ilyen rusznibogáron kipróbáltam. Cseppentettem rá egyet, és körülbelül fél perc alatt végzett vele. Na, akkor tollseprűvel engedtem be nekik a szegőléc melletti repedésekbe, úgy menekültek, olyant életemben nem láttam. Ketten a feleségemmel kergettük őket, mint amikor a pillangókat vadásszák. Másnap reggel mind hanyatt voltak, és még integettek, hogy megyünk a másvilágra. Összegyűlt egy szemétlapátra való ilyen mocsok féreg.

- Na - mondja a feleségem -, hagyd el, ne búsulj, a nagyját kiszedtük, most már tudod a módját, még szerzel acetont, és biztos kipusztulnak!

Közben rájöttem, hogy a kamra szellőztetőnyílásán is bejöhetnek, mert ott lyukas tégla van, oda is számítok nájlonhálót tenni, azon biztos nem jön be. Hát én nem hagyok békét nekik, addig üldözöm őket, amíg ők pusztulnak el, vagy én!

Kiderült, hogy van egy ismerősünk a blokkban, épp a mi lépcsőházunkban, az mondta, hogy a közvetlenül mellettünk levő család, a Csáki nevezetűek terjesztik az egészet, náluk rengeteg van. Fiatal az asszony, három gyereke van, ő nem dolgozik, csak a férje, a férje idegbeteg, és azt mondják, nagyon rendetlen a fehérnép. Sokszor viszi a gyereket a gyerekkocsiban, és marékszámra hullnak ki a svábbogarak a kocsiból.

És akkor hallottam, hogy velünk szemben lakik egy nyolcvanhárom éves vénasszony, hát az alig tud mozogni, azt mondják, nála hemzsegnek az ilyesmik, annyi bogár van nála, mint a falun a házinyulak az istállóban.

Ez azért rossz dolog, mert az ember hiába pusztítja, bejönnek a szomszédoktól, annyi nyílást meg repedést kapnak maguknak. De hát én elintézem a bajukat, ezért nem fogok annyit idegeskedni. Megmondtam a feleségemnek:

- Engem egy olyan bogár nem zavar, legfennebb az ételbe ne essen bele, mert ha meglátom, hát abban a pillanatban vége, utolsót imádkozott!

A másik meg, hogy a vécékagyló teljesen tönkre van menve. Rárakódott az a vizeletkő, próbáltuk súrolókefével, drótkefével, azzal se megy le. Ez is valami különös szagot áraszt. Így is, úgy is muszáj vegyünk egy kagylót, mert ezzel nem tudom, mit csináljak, el van valahol törve, a csavarral nem lehet lerögzíteni, amikor az ember ráül, hogy végezze a dolgát, hát gondolja magát, hogy egy rossz repülőgépen van, hol jobbra, hol balra dől rajta. A fedele is tönkre van menve, a lefolyója el volt dugulva, azt is kimostam, onnan hajat bogszámra, marékszámra lehetett kiszedni, meg hajcsatot, nájlonharisnyát, hogy a többit ne mondjam.

Szerintem ezeknél a Covaci-éknál takarítás nem volt.

A szomszédok is mondták, hogy ez az asszony olyan tisztának tartotta magát, hogy óriási, de ők tíz év alatt egyszer sem látták szőnyeget levinni, nem tudni, hol porolta, hol rázta ki.

Na, egyik nap mondják a lakók, hogy amíg mi munkában voltunk, jártak ott valakik és érdeklődtek, hogy mi hol vagyunk. Érdekes, hogy ezek az emberek, akik rá vannak utalva s ilyesmikben járnak, hogy valahogy beköltözzenek, ezek pontosan informáltatják magukat. És a szomszédaim mondták, hogy a régi lakó elköltözött, az új lakó meg munkában van. Erre azt mondták az illetők, hogy ők úgy tudják, a lakás üres, és nekik szükségük van rá. A szomszédaim persze mondták, hogy én már be vagyok költözve, odahordtam bizonyos dolgaimat. Akkor lemondtak.

S két nap múlva ez a család vagy hat purdéval beköltözött a mellettünk levő blokk egyik üres lakásába, feltörték az ajtót, és kész. Aki oda kellett volna hogy költözzön, most járhatja azt, amit én jártam volna, ha nem igyekszem gyorsan oda a bazáraimmal.

Nehogy megjárjuk mi is, mondom a feleségemnek:

- Te, most már tényleg túl kellene költöznünk, nehogy valaki mégis levaduljon, és egyszer, amikor megyünk oda, más fogadjon a lakásban minket.

- Jó - azt mondja -, ha akarod, beszélek a kollégáimmal, hogy jöjjenek segíteni, és pillanatok alatt túldobjuk, amink van.

- Na, hadd el, ezt a problémát intézem én.

Bemegyek a gyárba, beszélek a kollégáimmal, szólok az egyiknek, szólok a másiknak, mindegyiknek problémája volt. Java részük ellentétes váltásban dolgozik a feleségével, nem hagyhatják egyedül a gyereket. Jó, megértem.

Szóltam a komámnak, vannak valami rokonai, ismerősei, jó szipis pasasok, gondoltam, ezekkel meg tudok egyezni. S mondom nekik a napot, hogy mikor jöjjenek. Jó, jönnek.

Éjszakás voltam, előbb hazamentem, nem akartam kocsit taxálni addig, amíg nem jönnek az emberek. Hát jól számítottam, mert csak a komám jött el, ketten voltunk férfiak.

- Ne haragudj - mondom neki -, de ketten itt nincs mit csináljunk. Amikor hoztuk fel a kanapét, hatan cipeltük, és óriási nehéz volt.

- Jó, még várunk.

Vártunk, a többi tag nem jelentkezett. Közben már megvettünk valami pálinkát, költözéskor az ember mindig vesz. Meg egy kis harapnivalót, hideg felvágottat, sört, pálinkát.

- Na - mondom a komámnak -, amíg ezek jönnek, megiszunk egy pohár pálinkát.

- Jó.

Elbeszélgettünk, eljött tizenkettő, mondom a komámnak

- Többet nem tartok fenn, ezek úgyse jönnek.

És megittuk az egész liter pálinkát.

Akkor megint megbeszéltük a dolgot egy másik alkalomra. Találkoztam velük, mondták, hogy problémák jöttek közbe, az egyik megbetegedett, a másik megrészegedett, a harmadik nem józanodott ki. Azt mondták, most biztos jönnek.

Aztán megint ketten maradtunk a komámmal, megint kettesben iddogáltunk. Közben a feleségem egyre jobban idegeskedett, nehogy valaki beköltözzön a lakásba.

Megbeszéltük harmadjára is, hátha mégis valamelyik el tud jönni. Mondom a komámnak:

- Nézz ide, ez a harmadik eset, ha a többiek nem is jönnek, te gyere ki, veled leszünk ketten, és elmegyek a közeli építőtelepre, ott jövő-menő embert mindig lehet kapni eleget. Megmondom, né, ha szabad egy órára, adok egy százast. Egye fene!

- Ez a legjobb - azt mondja -, egy ezeridegennel sokszor jobban lehet értekezni, mint egy ismerőssel.

A komám megint kijött, az ismerősei megint nem jöttek. Le akartam menni az építőtelepre, és akkor a folyosó egyik szobájából kilép egy fiú, és azt kérdi:

- Költözni akarnak?

- Igen.

Hát nekik vásott a foguk az én szobámra, mert rendbe volt téve, és azt mondja:

- Itthon van még három szobatársam, mi segítünk.

- Jó - mondom -, ha arról van szó, én elfogadom, és nem kívánom ingyen, megfizetem.

Jöttek is, mondtam a feleségemnek, ültesse le őket, kínálja meg hidegfelvágottal, pálinkával, én addig elszaladok, nézzem meg, kapok-e kocsit. De ne hordjanak le semmit az udvarra, a végén nem lesz kocsi, s akkor aludhatunk az udvaron a kanapén.

Kijöttem a városba a tehertaxik forgalomirányítójához, mondom a nőnek:

- Kaphatnék egy kocsit? Egy háromtonnásra lenne szükségem.

S annyira felpattant, azt mondja:

- Maga álmodik, hol látott háromtonnás tehertaxit?!

Itt a városban. Gyakran láttam.

- Nekünk nincs, csak öttonnásunk és egytonnásunk. Mije van?

Pillanatnyilag elmagyaráztam, milyen bútordarabjaim vannak, s azt mondja, nyugodtan elég az egytonnás.

- Hát akkor kérek egy egytonnást!

- Az nem olyan egyszerű, az attól függ, hogy a sofőr belemegy-e a témába!

- Hát - mondom -, nem itt lehet megrendelni azt a bizonyos kocsit? Itt kint azt írja, hogy tehertaxi-forgalomirányító.

- Maga ne okoskodjon, mert a rendelést a sofőr veszi fel.

- Akkor teljesen fölösleges egy embert lefoglalni azzal, hogy itt üljön és piszkálja a körmét, ha nekem kell mennem kocsit keresni, sofőrt keresni.

Aztán otthagytam, mert észrevettem, hogy éppen bejött egy kocsi, hamar ki a sofőrhöz, éppen indított is, indult volna tovább az útjára. Na, megegyeztem vele, hogy miután azt a fuvart megcsinálja, kijön hozzám, adtam neki egy százast előlegbe, hamar fel egy buszra, s mondom a kollégáknak, siessünk, hordjuk le, jön a kocsi.

A fiúk eljöttek oda túl is felhordani a dolgokat, közben a feleségemet elküldtem még egy liter pálinkáért. Húsz perc alatt mindent felhordtunk. Tizenkét órára meg volt játszodva minden. Mondom a fiúknak:

- Na, üljetek le, egyetek, igyatok, mi is kell menjünk délután dolgozni.

Adtam egy-egy huszonötöst mindegyiknek, és a volt szobám lakatkulcsát, a sofőrnek egy ötvenest, meg voltak elégedve.

Következő nap megkerestük a bútorok helyét, a nagy szobát berendeztük, a két kicsi még üres.

Elintéztem az iratokat, minden helyre lefizettem a garanciaösszeget, a villanyosokhoz, a gázosokhoz, a lakószövetséghez, úgyhogy ez az ügy nagyjából intéződött.

Amikor a munkatársaim tudomást szereztek róla, hogy kaptam lakást, hát a legtöbben csodálkoztak, hogyan kaptam háromszobásat, amikor csak egy gyerek van.

- Hát - mondom nekik -, én is csodálkozom, azon is csodálkozom, hogyan kaptam egyáltalán lakást, mert azt mondták, az idén nem lehet. Különben nem olyan veszélyesen nagyok a szobák, hogy ne lehessen uralni, az egyik szoba lényegében konyha.

Java részük benne volt mégis, nem irigyelte, azt mondja az egyik:

- Na, Ákos, most már ne törődj semmivel és senkivel, és itt többet ne szomorkodj. Szép lassan bebútorozod, nem kell egyszerre mindennek nekiugrani. Tudod, hogy te laksz benne, te fizeted, csend van, amit eszel, azt eszel, senkivel semmi közöd. Na, ne búsulj, fel a fejjel!

Közben amikor otthon jártam a szüleimnél, mondtam nekik is, hogy befutott valami véletlen dolog. Ők is el voltak hűlve, amikor mondtam, hogy háromszobás. Velük is elbeszélgettem a dolgot, megkérdeztem a véleményüket:

- Mit szólnak, fogadjuk el?

- Hát mennyit kell ott összesen fizetni - kérdezte édesapám -, mennyi az a lakbér s a fogyasztás, minden?

- Körülbelül olyan havi négyszáz-négyszázötven lej.

- Na - azt mondja -, két keresetből az nem éppen olyan veszélyes. Fiam, lényegében el kell fogadni. S ne búslakodj, amíg fizetitek, a tiétek, csak családi megértés legyen.

Aztán a blokkban kezdtem megismerni a szomszédaimat, mondtam, hogy akadt ismerős, akivel lehetne barátkozni; jártam benn náluk, rendesek, nagyon szép a lakásuk, sok perzsájuk van, mondom a férfinak:

- Na, Jóska, látom, ti jobban álltok, mint én.

- Ne búsulj - azt mondja -, amikor idejöttünk, nekünk is alig volt ahol aludni. Nyolc év alatt harácsoltunk össze mindent. Ne búsulj, mire nyolc évet letöltesz itten, annyit biztos tudsz spórolni magadnak, hogy mindezt megvegyed.

- Csak egészség lenne.

- Mit hülyéskedsz, nem úgy nézel ki, mint egy beteg! Biztos csak egy kicsit elfáradtál - azt mondja -, azért vagy ilyen savanyú.

Elbeszélgettünk ottan, ittunk egy jót...

Felmentem, mondom a feleségemnek, mire kell itt ügyelni, mire hívták fel Jóskáék a figyelmem:

- Itt a blokkban nem kell házibarátot tartani. Nem féltékenység miatt, csak megkezdődik a kölcsönkérés, nem kell senkit rákapatni az ilyesmire. Ahogy van, úgy van nekünk, úgy esszük meg az ételt, ahogy kijön, ne járj kölcsönkérni te se. Marisékhoz, ha akarsz, lemehetsz, beszéltem a férjével, Jóskával, nincs kifogásom ellenük, becsületes emberek, jó családi élet van, látom a gyerekekről is, köszönnek mindig előre... Nekünk most olyan periódus jön, hogy spórolni kellene, nem még potyára kölcsönözni másoknak, s aztán nem tudják megadni.

- Jó - azt mondja -, megértettem.

Egyik délután a lépcsőházban beszélgettem valakivel, rá akartam gyújtani, kilép a szomszédasszony, hogy ad ő tüzet, és odatartotta a gyújtóját. Megköszöntem, de nem álltam szóba vele, ez az, amelyiknek a gyerekkocsija svábbogárfészek. Mondom a feleségemnek.

- Nehogy az istenért szóba állj vele, mert idekapnak, elmegy vásárolni, idehozza mind a három gyerekét a fejemre, akkor még ügyeljem azt is, plusz az enyémet, készülök munkába, akkor hova dobjam ki őket?

Na, ezt is megértette.

Az egyik este azon mind gondolkoztam, hogy most már bele kéne jönni abba az úgynevezett családi életbe.

Mert szóval, most ősz elejére itt vagyunk ebben a lakásban, de olyan na, mintha nem az enyém volna.

Ennyi az egész.