Az idő telik, és úgy látom, az én dolgommal nem haladunk semmit. Bizony elég kellemetlen.

Főleg, hogy most nem tudom, mit forgat Ispas a fejében, de nagyon ki akarja követelni tőlem azt a flotánspecsétet, tetszik már tudni, azt a rendőrségi bejelentkezést. Találkoztam vele a műhelyben, és azt mondja:

- Na, Donki, bejelentette az új lakhelyét a rendőrségen?

- Milyen új lakhelyemet? - mondom.

- Hát a munkásszállást.

- Most muszáj azt bejelenteni? - kérdem tőle. - Hát ott úgyis rövid ideig leszek, azt tetszett mondani, hogy egy-két hónap, és kapok rendes lakást.

- Azért jó, ha megvan az a flotánspecsét - azt mondja -, aztán a többit meglátjuk.

Hát ő ezt állandóan fújja, amikor találkozom vele, mindig megkérdi, hogy megcsináltattam-e. Nem értem, miért olyan fontos ez Ispasnak, mert ha elkapna engem egy rendőr, hát a titkár elvtársnak semmi bántódása nem lenne egyáltalán, nem ő fizetne ezért büntetést, ezért neki még nem is szólnának. Engem kérdeznének, hogy na, tudja a kötelességét, a törvényeket ismeri? Igen. Na, akkor ennyi és ennyi a büntetés, és tessék megcsináltatni.

Vagy azért mind mondja Ispas ezt a dolgot, hogy akkor ő nyugodtan tudjon engem ott tartani az otthonban évekig? Mert ugye, megvan a flotánsom, nyugodtan ülhetek a munkásszálláson. Lehet, hogy ez magyarázná az egészet?

Na mindegy, ha egyszer kéri, akkor kéri, elmentem a rendőrségre, jelentkeztem a szolgálatos milicistánál, hogy meg akarom csináltatni az ideiglenes bejelentkezést, kértem két nyomtatott típusszelvényt is erre a célra. Az illető adott, hazamentem, vásároltam rá okmánybélyegeket, és másnap megint jelentkeztem a rendőrségen, beálltam a sorba. Na, odajutok az ablakhoz, nézi a rendőr a két szelvényt, és azt mondja:

- Ki az, aki magát befogadja ideiglenesen?

- Hát - mondom -, a vállalat, beírtam oda a házigazda helyére.

- Az nem jó - azt mondja -, mert így nem hivatalos, a papír hivatalos kell hogy legyen.

S visszaadta a két szelvényt, én elmentem a vállalathoz, kértem Şoarece elvtárstól egy papírt pecséttel ellátva, hogy a vállalat munkásszállásán lakom, és hogy jogom van ott lakni. Visszamentem, felmutattam a milicistának, ő meg visszadobta.

- Ez nem jó - azt mondja -, a szelvényeket kell pecsételtetni mind a két felén!

- Jól van - mondom -, megértettem.

Visszamentem Şoarece elvtárshoz.

- Né - mondom -, nem jó, amit tetszett adni, nem tudom megcsináltatni a flotánspecsétet addig, amíg nem tetszik nyomni erre a két szelvényre két-két pecsétet.

- Jó - azt mondja, és nyomott rájuk vagy hatot.

Megint odajutok a rendőrségen az ablakhoz, a milicista megvizsgálja a szelvényeket, és azt mondja:

- Rendben van, de el kell mennie a katonai központhoz, és be kell jelentkezni ott is, nyilvántartásba kell hogy vegyék ők is az új címét, aztán visszajön ide.

- Na jó - mondom -, elmegyek oda is.

Elmentem, mondtam az altisztnek, hogy nagyon sietek, el szeretném érni a rendőrségen a programot még ma. Na, intézte is hamar, és azt mondja:

- Adjon harminc banit levelezőlapra, hogy esetleg tudjuk értesíteni, ha valami van, és szükségünk van magára.

- Hát - mondom -, én hoztam készen levelezőlapot is, még az új címemet is ráírtam, én tudom, mi a helyzet, s hogy bármikor esedékes lehet az én leértesítésem.

- Maga egy komoly fickó - azt mondja. Szépen fejezte ki magát.

Ez is megvolt, megyek vissza a rendőrségre, és persze beálltam a sor végére, ahányszor mentem, mindig végigálltam a soromat. Mondjuk, állhattam volna előre, már több esetben jártam ott ezzel az üggyel. Mondhattam volna nyugodtan, tessék, voltam a katonai központnál, s itt vannak az iratok. A milicista biztos nem csinált volna ebből problémát, nagyon sokat láttam, hogy elöl álltak ilyen esetben, és elfogadták az iratokat.

De gondoltam, miért még mérgesítsek sorba álló embereket, végigállom a soromat, most már itt vagyok, előttem úgyse zárják be azt az ablakot.

Amikor a milicista megnézte a papíromat, a kezembe ad egy bog dossziét, és azt mondja:

- Keresse ki a nevét, és amikor megkapta, szóljon.

- Rendben van, kérem, megértettem.

Le is ülök oda egy padra, s nézem. A dosszié a jóváhagyásokkal kapcsolatos, hogy a különböző vállalatok kiknek engedélyezték az ideiglenes letelepedést a városban. Hát java része a hetvenkilences évre szólt, és a nyolcvanas évre csak a januári és a februári hónapokra volt leadva. Márciusra és áprilisra egyáltalán semmi lista nem volt. Odamegyek a milicistához, s mondom neki:

- Sajnos, nem vagyok a listán.

- Akkor, sajnos, én sem tudom megcsinálni magának a flotánspecsétet mindaddig, amíg a vállalata nem hagyja jóvá a letelepedést - mondja, és visszaadta a papírjaimat.

Hát nem tudom, nem lehetett volna ezzel a dossziéval kezdeni az egészet! És akkor nem járkálok annyit összevissza feleslegesen és töltöm az időmet hiába.

Sőt még kezdett cirkuszolni velem, hogy hát mióta lakom abban az otthonban, és miért: nem vagyok bejelentkezve?

- Kérem szépen - mondom -, ha egyszer tőlem a vállalatnál húzzák a lakbért, akkor biztos, hogy nyilvántartásba vagyok véve, akkor kell tudniuk rólam.

Miután jól lekapott, azt mondja nekem a milicista:

- Na, most menjen és kapja le az illetékeseket a vállalatában éppúgy, ahogy én lekaptam magát.

S ezzel belátta, hogy tényleg nem vagyok hibás ebben, mert én nem írhatom meg azt a listát, és nem küldhetem el a rendőrségre, ez a vállalati illetékesek dolga.

Na, akkor kerestem Ispast, mert ő mind sürgette nekem a bejelentkezést, meg aztán láttam a múltkor, hogy ha itt valami el van akadva, akkor hozzá kell menni, csak ő mozdít valamit. Meg is találtam, és mondom neki:

- Né, Ispas elvtárs, nem sikerült a flotánsom, mert itt a vállalatnál nem tettek fel a listára.

- Hát ezzel is én foglalkozzak?! - azt mondja. - Hagyjon nekem békét, van elég bajom, menjen a kádereshez!

Úgy ki volt rám förmedve, hogy láttam, itt most vétettem, nem ide kellett volna jönni ezzel a helyzettel. Bocsánatot kértem, és lementem Tulbure elvtárshoz, nézi a papírjaimat, és azt mondja:

- Na, mi van, Donki, hordoztatnak, járatnak össze-vissza?

- Igen - mondom.

- Hát most mi a baj? - azt mondja.

S mondom neki, né, miről van szó, nem tudom elintézni a bejelentkezést, mert nem vagyok a listán, hogy itt a vállalatnál engedélyezik az ideiglenes letelepedést.

- Hát ezt nem én intézem személyesen - azt mondja -, menjen ki, s a folyosón az első ablaknál szóljon az ott levő nőnek, hogy írja fel magát a listára.

Jó, hát az első ablak zárva volt, megyek a másodikhoz, éppen Kurucz elvtársnő volt ott, és mondom neki:

- Ne tessék haragudni, né, miről van szó, flotánsat szeretnék csináltatni, és szeretném, ha felírna arra a listára, amit a rendőrségre küldenek.

- Ezzel nem én foglalkozom - azt mondja -, várja meg, amíg Şuba elvtárs visszajön!

Hát megint nem tudom, mi van, mert Şuba az férfi, Tulbure elvtárs csak ismeri azt a négy-öt embert, akikkel egy vonalban dolgozik, és engem, ha csak nem hülyültem meg, egy nőhöz küldött. Mondom a nőnek, Kurucz elvtársnőnek:

- Esetleg nem tudna felírni ön? Mindjárt kell mennem munkába, és még nem is ettem…

- Hagyjon békét nekem - azt mondja -, én nem is tudom, hogy s mint megy ez az egész helyzet, nem értek hozzá.

Hogy mit kell ahhoz érteni, hogy egy papírra felírja a nevemet?... Na, bocsánatot kértem tőle:

- Ne tessék haragudni, hogy zavartam.

- Jó - azt mondja -, nincs semmi baj, nem haragszom.

Nem vártam, mert késő volt.

Másnap megint kerestem Şuba elvtársat, megint nem volt ott. Gondoltam, felmegyek Ispashoz, ha megharagszik, hát megharagszik, de tudósítom a flotánshelyzetről meg Kurucz elvtársnőről meg arról, hogy né, mint állok: ingóban.

Közben aztán érdeklődtem másoktól, találkoztam egy kollégámmal, s azt mondja:

- Te, én novemberben költöztem az otthonba, és csak februárban tudtam megcsináltatni a flotánsomat. Fel kell hogy gyűljön egy bizonyos személyiség, és csak azután küldik el a listát a vállalattól a rendőrségre.

- S ez körülbelül mennyi idő? - mondom.

- Ez attól függ, hányan jelentkeznek egy hónapban.

- Hát akkor én most megint várjak egy hónapot? Addig már kellene lakást is kapnom...

A másik dolog pedig, hogy én a katonai központnál már bejelentkeztem, leadtam a munkásotthoni címemet, közben a buletinemben nem ez a cím szerepel. Most mit csináljak? Menjek el a katonai központhoz és mondjam meg, hogy kérem, semmisítsék meg a címemet a nyilvántartásban, mert nem lakom ott, vagy nem akarok ott lakni, vagy hogy ingóban vagyok? Mit mondjak nekik? Mert ilyen általában nemigen létezik, hogy az ember sehol se legyen, valahol mindig kell lennie.

És lényegében létezik egy alaptörvény, láttam a rendőrségen kifüggesztve: ha valaki új helyre költözik, köteles öt napon belül megcsináltatni a flotánsát. Jó, én ezt megértem, bennem a jóakarat megvan, de ha egyszer nem akarják megcsinálni... Ott a rendőrségen is annyira közömbösek, hogy visszaadták a papírjaimat. És eltelt nem öt nap, hanem mindjárt két hónap, és nem vagyok bejelentkezve, bármikor megbüntethetnek. Én valójában most járhatok nyugodtan, lakhatok ott nyugodtan? Azért ezt sem értem.

Bent az otthonban nagyon felmérgesítettek.

Az egyik este, úgy nyolc óra fele, benyitott hozzám egy fiatalember, és azt mondja:

- Látom, hogy maga családos, legyen olyan kedves, szolgáljon ki egy vasalóval.

- Én nagyon szívesen - mondom -, de azt se tudom, hogy ön kicsoda és hol lakik, nem ismerem.

- Innen az iskolából vagyok - azt mondja -, valami táncosruhákat kellene kivasalnunk, egy negyedóra múlva végeznénk vele.

Hát tényleg, ott lenn nagy zenebona volt, de nem akartam adni neki vasalót, pedig rendelkeztem vele. Kivett kétszáz lejt a zsebéből, odanyomta a kezembe, s mondja:

- Ha nem hisz nekem, itt hagyom a kétszáz lejt, elviszem a vasalót, és amikor visszahozom, visszaadja a pénzt.

Ember akartam lenni vele szemben, fogtam a vasalót, meg se kérdeztem a feleségemtől, hogy adjam vagy ne adjam, odaadtam a vasalót a fiúnak, és mondom:

- Tegye el a pénzét, emberiségből odaadom, mikor végez, visszahozza szépen.

- Jó - azt mondja -, húsz perc múlva visszahozom.

Hát nem az, hogy átejtett engem ebben az esetben, de azóta sem jelentkezett a vasalómmal. Pedig felismerném az illetőt, jól végigmértem akkor, egy ilyen sovány alak, egy kancsi valaki, ha nem volt történetesen tökrészeg s ebből kifolyólag... De sajnos, nem láttam azóta többet.

Na, ebből az esetből tanultam. Szoktak még hozzám járni csavarhúzóért, ezért, azért, de többet semmit! Egy csavarhúzó nem a világ, igaz, tíz-tizenöt lejért megvehetném, ha ellopnák, de nem akartam a vasaló dolgát még egyszer végigjárni. Mivel nem volt más lehetőség, és vasaló nélkül maradtunk, hát egy családban állandóan kell az ilyesmi, ez egy fontos szükségleti cikknek vehető, kellett hogy vegyek egy másikat.

Ez egy olyan szép ajándék volt ott nekem, hogy le a kalappal. Persze megtanultam én is, hogy ilyen jövőmenő embereknek nem adok oda semmit.

És aztán én is jól kitoltam a társasággal!

A fürdőben volt egy kagyló, kézmosásra szolgált, de nem arra használták, hanem inkább cipőt mosni, és a sártól a kagyló állandóan eldugult. Kipucoltam, megint eldugták, megsokalltam: éppen csak fel volt oda biggyesztve az állványra a kagyló, megfogtam szépen, és felvittem a harmadik emeletre, ahol nem lakik senki. Gondoltam, ha éppen cipőt akarnak mosni, hát a vezetékből jön a víz, a csövet és a csapot otthagytam, megmoshatják így is a cipőjüket, és nem büdösödik a víz a kagylóban.

A fiúk persze kezdték keresni, s engem is megkérdeztek:

- Nem tudod, ki vitte el a kagylót?

- Több mint valószínű - mondom -, jártak itt a vízszerelők, látták, hogy el van dugulva és leszerelték, biztos ők vitték el, hogy megnézzék, mi a helyzet vele.

Bele is nyugodtak aztán, hogy a kagyló eltűnt, s nem lehet olyan kellemesen cipőt mosni ott, mert a víz mind felveri az embert, a cementről visszaverődik.

A múltkor meg ismét nekifogtam pucolni a vécét, az egyik el volt dugulva, hamar kaptam egy horgot és nekifogtam. Hát én, őszintén megmondom, nem félek az ilyesmitől. Jó, szagos és utálatos, de az ember, mint hogy szagolja és nézze ott napokon keresztül, inkább öt perc alatt megszabadul tőle. Van egy szennyesvedrem, vettem a vedret, feltűrtem a nadrágomat, s kintről belevágtam kétszer-háromszor. Persze amikor az a víztömeg bezúdult oda, jól megkavarta és levitte a szennyet.

Akkor vettem a kefémet, szépen körbe lemostam, lekeféltem belül is meg az ülőkéjét is. Mert hát ezeknek az az úri szokásuk van, hogy inkább lábon állva szeretik végezni a nagyobbik dolgukat, vagy felcsimpaszkodva. Én nem tudom, mit lehetne valamit még modernizálni, hogy tetszedjen nekik az ilyesmi. És körben piszkos volt az ülőke, kefével lesúroltam, a slaggal jól lemostam.

S ekkor jött a rendőr.

A rendőr egy katonával jött, persze a katonánál fegyver, köszöntek, és mondja, hogy ő a körzeti rendőr. Köszönök én is, és azt mondja nekem:

- Mit csinál itt maga?

- Egy kicsi rendet.

- Na - azt mondja -, itt még látszik, hogy emberek is laknak.

Hát a folyosó már fel volt seperve, azon a szinten a lépcsőházat is elintéztem, kinyitottam az ajtót a terasznál, jó huzat volt, jött be a friss levegő, a folyosót már felmostam, és a vécében éppen akkor mostam. Benéztek oda, és azt mondja:

- Ez igen! Így tetszik. De lenn nem úgy néz ki, mintha emberek laknának, hanem mintha állatok lennének.

- Pedig ott lányok vannak - mondom.

- Mindamellett hogy lányok vannak - mondja a rendőr -, óriási hogy mi van ott!... Lesz olyan kedves a személyazonossági igazolványát felmutatni egy kicsit?

- Hogyne, nagyon szívesen! Csak tessék várni egy pillanatot, hogy töröljem meg a kezem.

Odajöttek az ajtóm elé, kinyitottam az ajtót, előveszem a buletinemet. A gyerek bent aludt, ezalatt fogtam neki a takarításnak. Nézi a rendőr a buletinemet, és azt mondja:

- Maga nős?

- Igen.

- A felesége hol van?

- Dolgozni, délutános.

Forgatja a buletint, nézegeti, s azt mondja:

- Miért nincs flotánspecsétje?

- Én megmondom azonnal, hogy miért.

De olyan nagyon nyugodt voltam, pedig máskor ilyen esetekben valami izgalom szokott elfogni. Biztos voltam, hogy meg fogom tudni magyarázni neki az esetet, és megkapjuk az egyensúlyt, s ő is megérti, s én is átesek az egészen. És azt mondja:

- Hogy is állunk akkor a dolgokkal? Mióta lakik itt?

Mondom neki, hogy mióta, s azt mondja:

- Azóta nem volt ideje?!

- De volt, nagyon is sok.

- S akkor?

- Sőt - mondom -, már el is jártam a háromnegyed részét a dolognak.

- A rendőrségen volt?

- Hát hogyne lettem volna.

- Kitöltötte azt a szelvényt?

- Ki.

- A katonai központnál volt?

- Voltam biza.

- Levizálták?

- Le.

- S akkor miért nincs megcsinálva?!

- Mert utána visszamentem a rendőrségre, ott adtak egy bizonyos listát, azon nevek voltak, mondták, hogy keressem ki az enyémet. Nem voltam rajta. Ilyenformán nem tudták megcsinálni, azt mondták, fel kell iratkozni a vállalatnál, és a vállalat ad egy jóváhagyást, hogy igenis beleegyezik abba, hogy iksz ipszilon letelepedjék a városban.

- Természetesen - mondja a rendőr -, manapság csak így csinálnak flotánsbejegyzést. De hát maga miért nem beszélt a gyárban, hogy írják fel magát?!

- Kérem, én éppen ezt magyarázom, hogy fel vagyok írva.

- S akkor miért nem csinálta meg?!

- Azért, mert a listát még nem küldték el a vállalattól a rendőrségre.

- Ezt honnan tudja?

- Onnan tudom, hogy fel szoktam menni a személyzeti osztályra majdnem minden második nap, és megkérdezem, hogy áll a helyzet. És mindig megmondják, hogy most vannak nyolcan a listán, most már van tíz, tizenkettő. S azt mondták, amíg nem lesz legalább ötven, addig nem küldik a listát. Most már érthető - mondom a rendőrnek -, hogy miért nem csináltam meg?... Mert ha azt tetszik mondani, hogy holnap reggel menjek el a rendőrségre, s ott tetszik lenni, hogy megcsináljuk, én hajlandó vagyok, eljövök a munkából, elkéredzkedem, egy óra alatt ott vagyok, és kész. Én hajlandó vagyok, de ha egyszer ők nem csinálták meg...

- Igaz is - azt mondja -, a rendőrségen nem csinálják meg lista nélkül, elhiszem.

- Elhiszem-elhiszem - mondom -, de a napok telnek! A tisztviselők késleltetik a lista leadását, és még talál jönni ide egy másik rendőr, aki nem éppen annyira megértő, mint ön, s engem szépen megbüntet. Igaz?

- Hát az is lehet - azt mondja -, de különben az embert már messziről meg lehet ismerni. Látom, maga nem olyan ember, hogy ne lehessen megérteni.

- Jó-jó - mondom -, megértés ide, megértés oda, de itt átléptük a törvényeket ebben az esetben! Úgy én, mint az illetékesek. De inkább ők a hibásak szerintem, mint én, mert itt van - s kihoztam neki a két kitöltött: szelvényt -, tessék! Tetszik látni? Ki vannak töltve, csak várom éppen az értesítést, hogy a listát elküldték a rendőrségre s mehet.

- Jól van - azt mondja -, még jövünk errefelé.

Na, ezt elintéztük, s akkor megkérdi:

- Még laknak itt valakik?

- Laknak - mondom, s kezdtem magyarázni, hogy melyik szobában kik s mik.

Ott a második emeleten benyitottak egy üres szobába, van ott vagy három ilyen, hát csöpögött fentről a víz a plafonon keresztül, a parkett fel volt domborodva. Azt mondja a rendőr:

- Ez a víz miféle?

- Kérem, ez fentről jön.

- Fel lehet oda menni?

- Fel.

S elindultunk felfelé, ő elöl, a katona utána, én leghátul. Észrevettem, hogy a katona nem érzi jól magát. Hát milyen a katona? Teljesíti a kötelességét, őt zavarja, hogy én a háta mögött megyek, nagyon megmarkolta a puskát, és fél szemmel figyelt engem.

- Ne haragudjon - mondom neki -, megengedi, hogy én menjek előre? Nem akarom zavarni.

Elkacagta magát a rendőr is, a katona is. Tartott ő is attól, mert így tanítják az embert, ezt így kell csinálni. Aztán én mentem elöl, s felvittem őket. Benyitottunk minden szobába, a rendőr szétnézett, s azt mondja:

- Kérem, ez le van festve.

- Csak le volt festve - mondom -, de már tönkrement.

A parkett is úgy nézett ki, mint amikor két kocsi összeütközik, olyan taréja volt felfelé, a parkettlemezek kiugorva, pedig tiszta új léceket tettek le. Azt mondja a rendőr:

- Itt nincs gondnok?

- Hát kérem, van. De ez az épület sem a vállalaté, sem a szakiskoláé, és mindkettőé.

- Ezt nem értem - azt mondja -, ez hogy van?

- Úgy, hogy ez semleges. Itt kapus sincs, itt senki nem ügyel, még szerencse, hogy egy rendőr nagyritkán ellátogat ide, ilyenkor az ember még megkönnyebbül.

Kacagta persze. Egy olyan középkorú ember lehetett, nagyon jópofa rendőr volt, ilyet még nem is láttam, ott fenn szépen elbeszélgettünk. Azt mondja nekem:

- Hát miért nem zárja el maga a csapokat?

- Kérem - mondom -, én nem hogy elzárom, hanem megmondom őszintén, ami hiányzik, azt direkt én vettem le. Leszedtem s eldugtam a csapokat, mert aki ide feljön, meg szokta engedni, s amikor elveszik a vizet, úgy szokta felejteni, és engem lent elönt a víz. Levettem, így nem tudják megengedni.

Na, ezt is kacagta, s azt mondja:

- De megvannak a csapok, ugye?

- Persze, meg lehet nézni, betettem a gyerek pótbilijébe.

- Elhiszem - azt mondja -, de akkor miért nem szedte le az egészet?

- Ha azt tetszik mondani, én leszedem. De gondoltam, amelyiket meg tudom javítani, megszorítottam, tettem bele új garnitúrát a kopottak helyett, és így nem eresztenek, szóval, hogy ezeket még hagyom, mert nem csepegnek. Habár ezek is veszélyesek, mert, mondom, nyitva szokták felejteni, s lent a fiúk már panaszkodtak, hogy a feldudorodott parkett miatt úgy járnak a szobában, mint hat domboldalra másznának.

- Miért nem jelentették?

- Hát kinek jelentsük, ha senki sem foglalkozik vele? Semmivel sem foglalkoznak, az ajtók úgy találnak, hogy az ember neki kell szaladjon, hogy be tudja csukni. Nincs kinek szólni. Annyit tudunk, hogy a vállalat húzza a pénzt, a lakbért, de különösebben nem foglalkoznak az épülettel. Egyszer szóltam, hogy küldjenek vízszerelőt.

- Ez mikor volt?

- Ezelőtt két héttel.

- S azóta nem jöttek?!

- De jöttek sokan - mondom -, csak nem vízszerelők.

Na, kacagtak, aztán elköszöntek, elmentek, azt mondták, még jönnek errefelé.

S nem telt bele egy fél óra, megint látogatók érkeztek.

Egy negyven-ötven tagú bizottság volt, köztük a vállalat igazgatója, a párttitkár, a főmérnök, több mester, úgy látszik, túlóráztak. Éppen a vécében kaptak engem, mert miután elszívtam egy cigarettát, visszamentem, hogy fejezzem be a dolgomat, hát térdig és könyökig vizes voltam, a slaggal mostam a földet. A főmérnök ismer engem személyesen, le szokott szaladni a műhelybe termelési ügyekben, meglátott ott a vécében, s kérdi:

- Mi a helyzet, Donki, hazafias munka?

- Miért ne volna - mondom neki -, végeredményben ezt is meg kell hogy csinálja valaki.

Benézett az egyik mester is, katonaság előtt nála dolgoztam, az is kérdi:

- Mit kell itt csinálni, fiú?

Én úgy viccesen odavágtam neki.

- Éppen a budit kellene kidugni a kakától.

- Arra nem vállalkozom - azt mondja.

- Nem is kell - mondom -, már megvan.

Közben többen benéztek oda, megnézték, milyen rendet csináltam a tusoknál is, felmostam, rendben volt minden. Aztán többek között megmondtam nekik, hogy ezt a munkát itt az emeleten én szoktam csinálni, mert más senki se veszi szívügyre a dolgot.

Na, akkor jöttek a szobámhoz, benyitottak oda is, az igazgató meglátta a gyereket, és azt mondja:

- Ez ki?

- Kérem szépen, az enyém - mondom.

Az igazgató elvtárs a többiek felé fordult, és azt mondja:

- Mit keresnek ezek itten?

Akkor átvette a szót Ispas elvtárs, a párttitkár:

- Én hagyom jóvá a kérését, hogy segítsünk valamilyen formában rajta, mert mondta, hogy beteges a gyerek, nincs hol lakjanak itt a városban, s nem tudna ingázni sem, a gyereket se tudja hazavinni. Így engedélyeztem, hogy egy kurta időre ideiglenesen itt lakjon, amíg megkapja a vállalati lakást.

- Hogyhogy itt lakjon - mondja az igazgató -, milyen vállalati lakást?

Ekkor Ispas elvtárs közelebb lépett az igazgatóhoz, halkan mondta, én is alig hallottam:

- Tetszik tudni, ez az, amikor behozta éjjel a gyereket a gyárba... vagyis amikor az újságíró...

- Ja, ez az az eset - mondja az igazgató neki -, de akkor el kell intézni minél hamarabb a helyzetet, ezeket többet ne lássam meg itten!

Közbeszólott a főmérnök, ő is mondta, hogy tényleg el kell intézni az ügyemet, mert ez nem családosnak való hely, mert látja, hogy néznek ki a szobák. Azt mondja:

- Ez nem egészséges, nem megfelelő, különösen kisgyerekkel, fel kell írni őket a sürgősségi listára, hogy az elsők között kapjon lakást az idén.

A bizottságban nők is voltak, közülük is többen benéztek, nekik is az volt a véleményük, hogy ez nem nekem való. Ott a helyszínen meg is fogadták, hogy megteszik, feltesznek a sürgősségi listára.

Aztán még nagyon sokan jöttek és kérdezgettek. A gondnoknő is többször kérdezte, mikor kapom meg a lakást. Mondom neki:

- Ön, valószínű, jobban tudja, mint én.

- Én csak annyit tudok - azt mondja -, hogy nemsokára megjelenik a sürgősségi lista, s maga ügyeljen, hogy legyen rajta, mert nekem itt kell ez a szoba, és minél hamarabb ki kellene ürítse.

Hát hogy ügyeljek én arra? Itt voltak, itt mindenki előtt megígérték, hogy rajta leszek.

Az utóbbi időben szinte naponta jöttek a vállalattól, nem ismerem őket, kérdezték a lakást, és majdnem mindegyik felírt, hogy hát nehogy kifelejtsenek a sürgősségi listáról. Kijött a vállalati szanitéc is két nővel, azokat ismerem, az egyik Kurucz elvtársnő. A szanitéc meg volt hökkenve, amikor meglátta, hogy néz ki az épület, hogy nem zárnak rendesen az ajtók, az ablakok, huzat van, és azt mondta, tényleg, ez nem is embernek való, nemhogy kicsi gyerekkel s beteges gyerekkel itt üljek. Ők is felírtak, s azzal elmentek.

Azóta nem jött senki és semmi.

Várom azt a sürgősségi listát.