BALESET

  - Hová megy?
  A portás váratlanul tornyosult eléje. Az öregasszony zavarba jött. Lesimította az újságpapírt a kosarán.
  - A boncirodára ... ruhát hoztam.
  A portás bólintott.
  - Egyenesen menjen, azután jobbra.
  A pavilon egészen hátul volt, a kórház kerítése mellett. Meredek, keskeny lépcső vezetett az emeletre. Fönt az öregasszony egy kicsit kifújta magát, csak azután nyomta le a kilincset.
  Az ajtóval szemben íróasztal, fiatal lány ült mögötte. A kopogtatásra hunyorogva felnézett. Szemüvegének vastag lencséje óriásira nagyította a pupilláját.
  - Tessék!
  - A papírokért jöttem ...
  - A nevet tessék mondani!
  - Az enyémet?
  - Az elhaltét.
  - Kocsis Vince.
  A lány kihúzott egy papírt a mértani pontossággal szétrakott aktacsomók közül. Íróasztala a rend szigete volt az elsárgult, poros papírokkal, törött bútorokkal telezsúfolt szobában.
  - Festenek - mondta. Észrevette az öregasszony elkalandozó pillantását. A lapot egészen közel emelte a szeméhez. - Stimmel.
  Nem nyújtotta a papírt. Az öregasszony nem mert előbbre lépni az ajtóból, és a kosarát sem tette le.
  - Tudja, hogy mi a további eljárás?
  - El kell menni a tanácsházára.
  - Az nem olyan egyszerű. Először a halotti anyakönyvi kivonatot kell kikérni az anyakönyvi hivatalban, azután a szállítási engedélyt, ehhez ötvenforintos okmánybélyeg is kell, végül azzal mehet a Temetkezési Vállalathoz.
  Meleg volt a szobában, de az öregasszony nem gombolta ki a kabátját, és a kendőt sem oldotta meg az álla alatt.
  - Tehát: anyakönyvi kivonat, szállítási engedély, Temetkezési Vállalat.
  A lány végre felállt, és átnyújtotta a papírt. Az öregasszony előrement, és a két ujja közé fogta. Menni szeretett volna, de még várt, hogy a lány mond valamit, hogy ennyit vagy annyit kell fizetni, vagy kész, befejeztük, de a lány hallgatott.
  - Fizetni ... nem kell?
  Egy kicsit megemelte a papírt.
  - Nem.
  - Hát akkor nagyon köszönöm. Az Isten áldja meg!
  Elindult, de a lány hangja még a küszöb előtt megállította:
  - Hozta a ruhát?
  - Igen.
  - Tudja, hogy kinek kell odaadni?
  - Hát ... megköszönném, ha eligazítana ...
  - A boncmesternek.
  - Azt hol találom?
  - Lemegy a lépcsőn, azután az ajtótól balra indul, a fal mellett. Az épület túlsó oldalán van a lakása. Nem lehet eltéveszteni. Az öltöztetésért adjon neki valamit!
  Az öregasszony megkerülte az épület sarkát. A másik oldalon lépcsők vezettek az alagsorba, ahol egy kis előtérből három ajtó nyílt. A középsőn tábla volt, rajta felirat: "Boncmester". Az öregasszony bekopogott. Alacsony, kék köpenyes nő nyitotta ki az ajtót.
  - Kit tetszik? ...
  - A boncmestert keresem.
  - Tessék.
  Az öregasszony zavarba jött.
  - A boncmestert ...
  - Én a felesége vagyok. Ha ruhát hozott, adja ide!
  Az öregasszony átnyújtotta a kosarat.
  - Jöjjön!
  Beléptek a jobb oldali ajtón. Az öregasszony azt várta, hogy valami raktárba vagy irodába mennek, ahol a boncmester felesége megkérdezi a nevét, beírja valahová, azután ad egy papírt, hogy átvette a ruhákat. Csak néhány lépés után nézett körül, és olyan irtózat fogta el, hogy megtántorodott.
  Tágas, dermesztően hideg teremben voltak. A mennyezet alatti apró ablakokon alig jött be világosság. A plafonon két csupasz villanykörte függött, azok sárgás fénye világította meg a helyiséget. A szürkére koszolódott, meszelt falak mellett, a padló szintjénél vagy fél méterrel magasabb betonpadkán holttestek hevertek. Három férfi és egy öregasszony, már feketében, összezárt bokákkal, összekulcsolt kezekkel. Hátrább még kettő, fehér lepedő alatt.
  Az öregasszony émelygett. Szerette volna elfordítani a tekintetét, de csak egy-egy pillanatra sikerült. A viaszszínű bőr, a szinte átlátszó, lezárt szemhéjak, a kihegyesedett orrok és a kétoldalt behorpadt arcok látványától nem tudott szabadulni.
  - Valami baj van?
  - Nem ... semmi - motyogta. - Nincs semmi baj.
  A boncmester felesége a lepedővel letakart holttestekhez ment. Letette a kosarat, és intett az öregasszonynak.
  - Jöjjön csak!
  A lábai remegtek. Mintha a térdén járna.
  - Ez a férje?
  Föllebbentette a lepedőt.
  Ő volt. Minden ráncot, minden szemölcsöt ismert ezen a hosszúkás, sovány arcon. Fel tudta idézni az őszülő szemöldök ívét, a bal halántékon húzódó fehér sebhelyet. Ő volt, de a vonásaiban már megjelent valami idegenség. A száját sohasem zárta ilyen szigorú-szorosra, a szeme még lehunyva sem volt soha ilyen mozdulatlan.
  A kék köpenyes nő egy darabig tartotta a lepedő sarkát. A másik kezével hátrasimította fésületlen, szürkülő haját.
  - Ő az - mondta az öregasszony, és hirtelen az ajtó felé indult. A boncmester felesége csak kint érte utol.
  - Nagyon sápadt - mondta. - Kér egy pohár vizet?
  Az öregasszony mélyet lélegzett. Melegebb volt a levegő, mint odabent, a langyos szél rügyek illatát hozta.
  - Nem kérek.
  - Legalább üljön le egy kicsit!
  - Köszönöm, már jobban vagyok.
  - Megijedt?
  - Nem is tudom. Olyan váratlanul ...
  - Ezek már senkit sem bántanak - mondta az asszony. - Csak az élő, csak az pusztítja a másikat.
  Az öregasszony hümmögött. Hallgattak egy darabig.
  - Kipakolom a ruhákat.
  A boncmester felesége eltűnt a középső ajtó mögött, majd újra megjelent egy pillanat múlva, és átnyújtotta az üres kosarat.
  - Nem tudom, hogy az öltöztetésért mennyit gondol ...
  - Igaz, az öltöztetés! Teljesen elfelejtettem ...
  Zárt, fekete autó kanyarodott a lejárathoz. A vezetőfülkéből két férfi ugrott le. Koporsót húztak ki a hátsó ajtón, és lehozták a lépcsőkön. A két asszony utat engedett nekik. A férfiak eltűntelv a halottaskamra ajtaja mögött.
  A boncmester felesége bekiáltott a középső ajtón:
  - Józsi! Megjöttek!
  - Megyek!
  - Nem tudom, mennyit gondolt?
  Zavartan toporogtak.
  - Egy százas elég lesz?
  - Persze hogy elég! Legyen nyugodt, mindent elintézünk.
  A boncmester felesége gondosan összehajtogatta a százast, a köpeny zsebébe tette, és kívülről le is simította néhányszor.
  Sokat adtam - gondolta az öregasszony.
  Csepergett az eső, amikor a kapuhoz ért.
  - Elintézte?
  A portás a fülke ajtaja előtt állt.
  - El.
  Az öregasszony nem lépett ki az utcára, hátha a portás még kérdez valamit.
  - Az állomásra megy?
  - A városházára.
  A portás az órájára nézett.
  - Három perc múlva jön a busz. Megáll a tanácsháza előtt is. Innen indul, a kapu elől.
  - Köszönöm.
  Hallgattak egy darabig.
  - Az ura volt?
  - Igen.
  Az öregasszony megtörülte a szemét. A portás nem nézett rá, zavarban volt. Otthagyni nem akarta, de a beszélgetés is nehezére esett.
  - A foglalkozása mi volt? - kérdezte végül, mielőtt még túlságosan hosszúra nyúlt volna a csend.
  - Most már nyugdíjas. Három éve. Azelőtt a bútorgyárban dolgozott.
  Megjött a busz. A portás fellélegzett.
  - A Kossuth téren szálljon le, ott van a tanácsháza!
  Kevesen utaztak a buszon. Az öregasszony elhelyezkedett, nézte az elsuhanó házakat, és arra gondolt, hogy ezután egyedül kell élnie. Nehéz, tompa fáradtságot érzett, alig bírt leszállni a tanácsháza előtt.
  Lábujjhegyen ment át a kihalt előcsarnokon. Az emeleten valahol becsaptak egy ajtót. Az öregasszony összerezzent.
  Föl kellett mennie az emeletre. Az épületben kőművesek dolgoztak, megérezte a friss mész szagát. Ez ismerős volt, megszűnt tőle a szorongása. Hosszú folyosó végén volt az anyakönyvi hivatal. Elhanyagolt, sötét lépcső vezetett előle a földszintre. Minden fordulójában lámpa égett.
  Az öregasszony kopogtatott, de senki sem szólt ki. Lenyomta a kilincset, az ajtó zárva volt. Ismét megpróbálta, majd tanácstalanul hátrább lépett, megnézte az ajtó számát.
  - Jó helyen jár - mondta valaki mögötte.
  Hátrafordult, és hirtelen összeszorult a torka, mert senkit sem látott a folyosón. Azután a keskeny melléklépcső első fordulóján, a villanykörte alatt elvált egy árnyék a faltól.
  - Az anyakönyvi hivatalt keresi?
  - Igen.
  - Elment az anyakönyvvezető, de rögtön itt lesz.
  Az árnyék följebb jött a lépcsőn. Vastagon kifestett, rövid bundás nő volt. Eldobta az ujjai között tartott csikket, gondosan széttaposta, és a korlát rácsai között lerúgta az alsó lépcsőre.
  - Én is őt várom.
  Feljött a folyosóra. Hátát a falnak vetette, és cigarettát vett elő. Remegett a keze.
  - Most dobta el.
  A nő csodálkozva ránézett. A keze megállt a levegőben.
  - Nem mindegy, hogy mitől döglik meg az ember?
  - Nem szabad így beszélni.
  A nő nem válaszolt. Meggyújtotta a cigarettát, azután az ablakhoz állt, háttal az öregasszonynak.
  Az egyik távolabbi ajtón alacsony, szürke ruhás nő lépett ki, és feléjük indult.
  - Engem várnak?
  Kinyitotta az ajtót.
  A nő még mindig háttal állt. Az öregasszony bólintott.
  - Tessék bejönni!
  - Ő volt itt előbb.
  Az anyakönyvvezető a nőhöz lépett, és megérintette a vállát.
  - Engem vár?
  - Majd később bemegyek.
  - Valami baja van?
  - Semmi.
  - Meghalt valakije?
  A nő még mindig nem fordult hátra.
  - A gyerekem.
  - Jöjjön, maga hamarabb itt volt.
  - Majd később.
  Az anyakönyvvezető vállat vont, és kitárta az ajtót. Beléptek. Az öregasszony megállt a foltos íróasztal előtt.
  - Itt van a személyi igazolványa?
  - Az enyém?
  - Az elhalté.
  Előkereste a kopott személyi igazolványt. Amikor a rossz, szürke fotót meglátta, eszébe jutott, hogy milyen sokat nevettek, amikor elkészült. Ebből a képből nem maradt több, tehát most látja utoljára. Összeszorult a torka, és váratlanul nagy melegség öntötte el. Megtörölte a szemét, és maga is meglepődött, hogy mennyi könny maradt a keze fején.
  Az anyakönyvvezető felnézett az írásból.
  - Tessék leülni!
  Szólni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, a fejével intett nemet.
  Az anyakönyvvezető átadta a kettéhajtott, sárgás papírt. Felállt.
  - Fogadja részvétemet!
  Az öregasszony a kosarat tartotta a jobb kezében. Egy pillanatig tétovázott, az asztalra tegye-e vagy a földre. Az anyakönyvvezető keze mintha percek óta fehérlett volna előtte a levegőben. Végül az asztalra tette, de a kosár alja sáros volt. Az öregasszony elvesztette a fejét. A kosarat felkapta, és a kezével próbálta tisztogatni a sarat a papírokról.
  - Bocsánat!
  - Semmi, semmi, hagyja csak ...
  Zavarban voltalt mind a ketten. Az öregasszony kihátrált, s nagyot lélegzett, amikor becsukta maga mögött az ajtót. A rövid bundás nő még mindig az ablaknál állt, és cigarettázott.
  Az öregasszony lement a földszintre a szállítási engedélyért. Fiatal lány ült a szobában. Elkérte a halotti anyakönyvi kivonatot, és megírta az engedélyt.
  - Kérem az okmánybélyeget!
  - Jaj, azt elfelejtettem!
  - A sarkon van egy trafik. Mire visszajön, aláíratom az engedélyt a főorvos úrral.
  Az öregasszony futva tette meg az utat a trafikig és vissza. Remegett a lába, alig kapott levegőt, amikor az okmánybélyeget letette az asztalra.
  - Igen.
  A lány ráragasztotta az engedélyre, gondosan lesimította, és pecsétet nyomott rá.
  - Készen van.
  - Köszönöm.
  - Ja, és még negyven forintot kell fizetni.
  A tekintete az öregasszony háta mögött kalandozott.
  - Azt mire?
  A lány felfortyant.
  - Mert kell! Legyen nyugodt, nem fizettetünk magával többet, mint amennyi elő van írva!
  Kapkodva elővett négy gyűrött tízest, és letette a lány elé. Az kinyitotta az íróasztal fiókját, és belesöpörte a pénzt. Az öregasszony kifelé indult.
  - Köszönöm, kedves! Isten áldja meg!
  Az ajtóból még visszanézett, de a lány nem emelte föl a fejét.
  A Temetkezési Vállalat üzlete üres volt, amikor az öregasszony belépett. Az ajtónyitáskor éles hangú csengő szólalt meg a feje fölött. Mozgás támadt a szomszéd helyiségben, azután egy alacsony, kopasz férfi lépett az üzletbe. Mélyen ülő, apró malacszemei voltak.
  - Mit óhajt, asszonyom?
  Kissé begörbített derékkal közeledett. Az öregasszony előszedte a kórházban és a tanácsnál kapott papírokat.
  - A temetést szeretném ...
  A férfi futólag belepillantott az iratokba.
  - Szállítás is lesz?
  - Igen. Földvárra.
  - Hát akkor, tessék választani!
  Széles mozdulattal körbemutatott a helyiségben. A falak mentén polcok álltak, a polcokon koporsók. Az öregasszony tekintete határozatlanul futott végig rajtuk.
  - Nem is tudom ...
  - Attól függ, mennyi pénzt tud rászánni.
  Az öregasszony kopott, fekete ruhájára pillantott.
  - Nyugodtan megteszi az olcsóbb. Az is csak a földbe kerül, nem? Tessék talán ezt megnézni! Jöjjön csak közelebb nyugodtan!
  Erőlködve kijjebb húzott egy világosbarna koporsót, és megkopogtatta a fedelét.
  - Olcsó, és mégis mutatós. Nem túl vastag a fája, de hát ameddig kell, addig kitart. És csak nyolcszáz forint.
  - Inkább feketét szeretnék.
  - Fekete is van, de az drágább.
  Fölfelé mutatott, ahol egészen magasan, a mennyezet közelében volt egy aranydíszítésű, fekete koporsó.
  - Mennyibe kerül?
  - Kétezer-hatszáz forint. És meg kell mondanom, hogy mostanában kevesen veszik. Jobban kell a világosabb. Főleg a barna.
  Az öregasszony határozatlanul nézegetett egyik koporsóról a másikra.
  - Hát ... akkor inkább én is azt ...
  A férfi felsóhajtott.
  - Tulajdonképpen nekem jobb, ha a drágábbat adom el, de jót akartam magának. Fölösleges, hogy az ember olyasmiért költekezzen, ami már úgyis teljesen mindegy szegény elhaltnak.
  Az öregasszony megtörülte a szemét. A férfi visszament a pult mögé.
  - Minden kellékre szükség lesz, ugye?
  - Igen.
  Hosszú, nyomtatott listát vett elő, és olvasni kezdte:
  - Szemfedő, lepedő, olajos lepedő, párna …
  Az öregasszony bólogatott.
  - A keresztet itt rendeli meg, vagy Földváron? - kérdezte a férfi, amikor a lista végére ért.
  - Inkább Földváron.
  - Mert ha megrendeli, azt is kiviszi a kocsi.
  - Nem, inkább Földváron.
  A férfi széttárta a karját.
  - Kérem!
  Megírta a számlát, az öregasszony fizetett.
  Amikor kilépett az utcára, megint esett. A buszmegállóhoz menet néha behúzódott egy-egy kiugró eresz alá, várta, hátha szűnik az eső, de hiába. A kendője átnedvesedett, haja elöl a homlokához tapadt.
  Az autóbuszon kevesen voltak. Az öregasszony fölszálláskor rögtön megváltotta jegyét, és leült a kocsi középső részén az ablak mellé.
  Hirtelen észrevette a rövid bundás nőt. Lassú, lusta lépésekkel közeledett. Cigaretta volt a kezében. Az öregasszony megkocogtatta az üveget a körmével. Nem mert erősen kopogni, félt, hogy mások is odanéznek, feltűnést kelt vele. A nő nem nézett föl, lassan elhaladt a busz mellett.
  Az öregasszony megpróbálta a helyébe képzelni magát, de sohasem volt gyereke, hát azt sem tudta, hogy milyen érzés elveszíteni.
  Fájni kezdett a lába. Megdörzsölte a térdét, a lábikráját is megnyomogatta, de a fájdalom nem szűnt meg. A busz elindult, és rázkódása félálomba ringatta. Tompa kábulat volt inkább, mint alvás, percenként felriadt belőle. Nem is álmodott, csak az utasok beszélgetését meg az elsuhanó házakat érezte álomnak.
  Ébren volt akkor is, amikor Földváron a busz elhaladt a Temetkezési Vállalat üzlete előtt, de a lábai túlságosan elnehezedtek, nem bírt leszállni a megállónál.
  Majd a végállomáson - gondolta. - Pihenek otthon egy kicsit, és délután eljövök, megrendelem a keresztet meg a temetést.
  Eszébe jutott, hogy még a paphoz is el kell mennie.
  Sajgott a dereka, amikor leszállt. A talpa is fájt, mintha parázson járt volna. Az eső még mindig esett, senki sem volt az utcákon. Csak egyszer tűnt fel egy kerékpáros a túloldali járdán. Az öregasszony megismerte, és átköszönt, de az nem hallotta meg a köszönést.
  Hideg volt a házban. Az öregasszony leült a vetetlen ágy szélére, és ismét elsírta magát. Azután körülnézett, s a könny prizmáján át is észrevette az asztalon hagyott zsebórát. Az ő órája volt, elfelejtette zsebre tenni, amikor elvitte a mentő. Még járt, pedig az öregasszony nem emlékezett, hogy felhúzta volna az utolsó napokban. Fél egy volt.
  Kiment a konyhába. Teavizet tett a gáztűzhelyre, azután megnyitotta a csapját. Halk sziszegéssel ömlött a gáz. Az öregasszony arra gondolt, hogy ha kiürül a palack, nem lesz, aki kicserélje, vagy a cseréért fizetnie kell valamelyik szomszédnak.
  Az ablakpárkányon tartott gyufásdoboz üres volt. A szobában, a kályha mellett talált egy doboz gyufát.
  Az ágy fölött függött az esküvői képük. Az öregasszony megállt az ajtóban.
  Többé nem csináltathatunk közös képet - gondolta, és megtörülte a szemét.
  Néhány hete, egyszer a fényképész kirakatát nézegették, és a férje azt mondta, hogy menjenek be, csináltassanak egy képet, de ő kinevette, azt hitte, tréfál.
  Amikor megérezte a gázszagot, először csodálkozott, hiszen esküdni mert volna rá, hogy mielőtt a szobába jött, elzárta a csapot.
  Kiszaladt a tűzhelyhez, meggyújtott egy gyufaszálat. A doboz oldaláról kékes láng csapott föl, és egy szempillantás alatt betöltötte a konyhát.