|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



EGY
(Ahogy egy regény elkezdődik)

  Ha jól emlékszem, október vége volt, mégpedig a hónap utolsó hétvégéjén egy szombat délután.
  Az biztos, hogy korán sötétedett, mert amikor Rabcsák Gézához átmentem, már fel kellett kapcsolni a szobában a villanyt, márpedig nem mehettem át túl későn, mert tanulni akartunk, s miközben ültünk a könyv fölött, bejött az apja, aki a rádióban a hatórás körkapcsolást hallgatta, és azt mondta, hogy hiába ígérte meg a rendőrség, hogy a Dózsa-meccs előtt nem bolygatják meg a Honvédot, tessék, most mondták be, hogy vesztegetés vádjával előzetes letartóztatásba helyezték a bajnokcsapat vagy féltucat játékosát.
  Arra is emlékszem, hogy a mérkőzést vasárnap játszották, és így, tartalékosan is győzött a Honvéd, a találkozó egyetlen gólját Füle rúgta, és Varga még tizenegyest is hibázott, bár ez utóbbiban már nem vagyok annyira biztos.
  Mint ahogy abban sem, hogy voltak-e esetleg a csapatban olyanok is, akik már napokkal előtte belekeveredtek a bundabotrányba.
  Most kérdezze meg akárki, hogy dehát mi köze van ennek a történethez, vagy miért nem ütök fel inkább egy 1988-as naptárt, hogy kikeressem a pontos dátumot, azonban ezeket azért akartam mindenképpen elmondani, mert azt gondolom, hogy hozzátartoznak annak a délutánnak a hangulatához.
  S azt is tudniuk kell még, hogy Rabcsák Géza beteg volt a héten, én vittem neki minden nap a leckét, szerdán viszont témazárót irtunk történelemből, amit már ő sem kerülhetett el, szóval azért mentem át hozzájuk, hogy együtt vegyük végig az anyagot.
  Az is igaz, hogy nem önszántamból mentem, mert péntek délután, amikor mint rendesen, náluk számítógépeztünk, bejött a szobába Rabcsák Géza anyja, hogy Géza, mi lesz azzal a történelem témazáróval, utána már egyből mondta is nekem, hogy Bence, te annyira tudod a történelmet, légy szíves, segíts már ennek a lökött gyereknek, vegyétek át együtt az anyagot, mert muszáj ötöst írnia, egyedül meg képtelen felkészülni.
  Jó, mondtam erre, esetleg holnap délután együtt tanulhatunk, azért nem vasárnap, mert vasárnap már a hétfői leckét veszem át, magamban azonban egyáltalán nem örültem az ötletnek, mert utáltam szombaton tanulni, úgy gondoltam, hogy a szombat délután a békés unalomé, amikor az embernek nincs kedve elmenni otthonról, mert délelőtt a haverokkal már kifocizta magát, megebédelt, és most fekszik az ágyon, esetleg olvas, de inkább ordítatja a magnót, később meg a rádióra figyel, hogy mit játszik a kedvenc csapata.
  Szóval, lőttek az ilyen délutánnak, átmentem Gézához, az öccse meg rögtön elkezdett duzzogni, hogy neki ilyenkor miért kell mindig átmennie egy másik szobába, miért nem maradhat ott, ahol a nagyok, erre az apja csendet parancsolt, és kinyitotta előtte a nagyszobába nyíló ajtót, nekünk meg azt mondta, hogy csak tanuljunk nyugodtan, mindjárt kész a puding.
  Akkor kipakoltuk a könyveket, a füzeteket és a történelmi atlaszt, az íróasztalon már ott állt egy literes kóla és két pohár, Géza rögtön töltött magának, aztán ideadta az üveget, hogy szolgáljam ki magam, s én miközben öntöttem az italt, arra gondoltam, hogy nálunk, otthon, soha nincs se kóla, se semmiféle üdítő, amellyel a vendégeinket meg lehetne kínálni.
  Persze, gondoltam tovább, mihozzánk ritkán érkezik vendég, anyám egész nap dolgozik, hétvégeken meg inkább pihenni szeretne, néha följön ugyan egy-két osztálytársam, olyankor gombfocizunk és beszélgetünk, de ez többnyire csak akkor van, amikor anyám nincs otthon, és ha ő időközben hazaérkezik, a haverok elköszönnek, és elmennek tőlünk.
  Nem azért történik ez így, mert anyám nem látná szívesen, netán nem szeretné a vendégeinket, hanem mert anyám egy szomorú asszony, s amikor a bevásárlószatyrával és a sárfoltos válltáskájával az izzadságszagú ruhájában hazajön a kórházból, talán, úgy gondolom, a haverok rosszul érzik magukat attól a rossz hangulattól, melyet ilyenkor magából áraszt.
  Én akkor sem haragudtam, és ma sem haragszom anyámra, mégcsak nem is sajnálom őt, most is úgy gondolom, nálunk ez a dolgok rendje, így éltünk mindig, és ez majd ezután is így lesz.

  Ahogy így írom szép sorjában ezeket a dolgokat, közben az is felmerült bennem, hogy vajon voltunk-e aznap színházban, vagy sem, de úgy emlékszem, nem voltunk, színházba mindig a vasútállomásnál lévő buszpályaudvarról indultunk, az pedig Rabcsák Gézáék lakásához van közel, úgyhogy olyankor én mentem át őhozzájuk, és együtt indultunk tovább.
  Hogy a színházról is mondjak még valamit, diákbérletünk volt, kéthavonta egyszer szombat estére szólt, fenn ültünk az erkélyen, annak is a legmagasabb pontján, a színpad jó messze volt, a színészek arcából már alig láttunk valamit, a nézőteret figyeltük, és nagy röhögések közepette mutogattuk egymásnak az alattunk ülőket.
  A szomszédok persze többször is lepisszegtek bennünket, de ez annál rosszabb volt, mivel ilyenkor a pulóverünkbe dugtuk a fejünket, és úgy próbáltuk visszafojtani a röhögést.
  Egyébként meg nem mindig néztük végig az előadást, volt úgy, hogy az első szünet után otthagytuk, kimentünk az utcára, és a városban mászkálva töltöttük el az időt, amíg véget nem ért a darab, és úgy gondoltuk, most már lehet hazamenni.
  Rabcsák Gézáék a vasútállomás melletti lakótelepen egy kilencedik emeleti lakásban laktak, az ablakukból egész a város szélén túlra is el lehetett látni.
  Amikor az ember fölment a lifttel és becsöngetett, a kutya egyből elkezdett ugatni, egy kis zsemlyeszínű ölebük volt, ha jól tudom, ezt hívják pincsinek, vagy pekingi palotakutyának, nemrég megpróbáltam utánanézni egy kynológiai szakkönyvben, de hiába volt a sok száz fénykép, Totót nem ismertem föl egyiken se.
  Arra is emlékszem még, hogy ez egy mérges kis jószág volt, egy pillanat alatt föl lehetett bármivel hergelni, és mivel állandóan púderezték, nagyon erős szagot árasztott magából.
  A minap jártam megint Rabcsák Gézáéknál, Sziszit kísértem el, mert ő meg elkért tőle egy kazettát, és Totó persze egyből nekünk esett, hiába mondogattam a nevét, csak gyanakodva figyelt, aztán egyre mérgesebb lett, szóval nem ismert meg, igaz, már eltelt azóta vagy hat-hét év, amikor utoljára Rabcsákéknál jártam.
  Egyébként ma már nem a lakótelepen laknak, kiköltöztek a Kertvárosba, a folyó másik oldalára, egy családi házba, Rabcsák Géza egyszer, amikor még építkeztek, azt mondta nekem, hogy ez egy olyan előre gyártott elemekből készült ház, amelyet pár hónap alatt össze lehet rakni, viszont csak harminc évig vállalnak rá garanciát.
  Ez azt jelenti, kérdeztem, hogy akkor harminc év múlva össze fog dőlni, mire Rabcsák Géza röhögött, aztán nagy komolyan azt mondta, hogy igen, voltaképp még az is elképzelhető.
  Mi is lakótelepi lakásban lakunk, három utcával arrébb, gyalog mindössze öt perc, a különbség az, hogy a Gézáék háza modern hetvenes évekbeli betonépület volt, a miénket viszont még téglából emelték, talán az ötvenes években, vagy valamivel még előbb, a lakótelep, amelyhez tartozik, mindössze négy egyforma, sárga színű, két emeletes épületből áll, és a dohányfeldolgozó területén fekszik, az itt lakók többségében a vállalat dolgozói közül kerülnek ki, kivétel ez alól az egyes kis lakásokban élők, mint például anyám és én, akik a kórház és a dohányfeldolgozó közötti egykori jó kapcsolat folytán kerülhettünk ide.
  A lakótelep a teherpályaudvaron túl fekszik, ott ér véget a város belterülete, ha az ember átmegy a síneken, hamisíthatatlan kültelki hangulat fogadja, nem dzsumbuj ez, igazi iparnegyed, gyárakkal, raktárakkal, a megyei kórházzal, augusztusban, mikor bejön a vállalathoz a dohány, a környéket belepi a frissen leszedett levelek illata, ilyenkor olyan, mintha az ember folyton tubákot szívna, igaz, nem prüszköl, de az orrában végig megmarad a csiklandozó aroma.
  Nem szerettem, ma sem szeretek igazán itt lakni, de akárcsak anyámról, erről is azt tudom röviden és talán fölöttébb durván mondani, hogy már megszoktam, hogy itt élek, itt nőttem föl, ez az otthonom, ismerem a környék minden zegét-zugát, minden pillanatát, költőien szólva, ismerem a városrész összes hangulatát a nyáron vadvirágoktól és gyomnövényektől párolgó gátoldaltól kezdve a sötét, ködös téli reggeleken át, amikor a házunk előtt a fagyott úttesten csikorogva dübörög el a cukorgyár és a papírgyár felé a dolgozókkal tömött egyperá, egész az esős őszi délutánokig, amikor az ablakban könyöklök, és nézem az ártér fái mögött megbúvó piszkossárga folyót.
  A mi lakásunk mindig gázszagú, iskola után, amikor hazaértem, és kinyitottam mind a három biztonsági zárat, elsőként a konyhai vízmelegítő lángja alól szivárgó gáz szagát éreztem, másodjára a falakból áradó nedvesség nehéz párolgását, harmadjára annak a tejnek és a párizsinak az émelyítő illatát, amelyeket reggel a konyhaasztalon felejtettem.
  Anyám mindig haragudott ezért, több ízben is dühösen rám ripakodott, mennyire pazarló vagyok, tudtam én, hogy nem lopja ő a pénzt, egyszerűen mikor reggel fölkeltem, megmosakodtam, megreggeliztem, majd bepakoltam a táskámba, rendszerint már csak annyi időm maradt, hogy futva induljak a buszmegálló felé, étkezéseim maradványait pedig a konyhaasztalon felejtettem.

  A közelség ellenére mégse ismertem Rabcsák Gézát egész addig, amíg a gimnáziumban osztálytársak nem lettünk.
  Rabcsák Géza anyja a megyei tanácsnál dolgozott, és ott magas pozíciót foglalt el, egyszer magyar órán Gézának leesett a vérnyomása (ez mellesleg rendszeresen előfordult nála, és ilyenkor sohasem szimulált), szóval rosszul lett, és én kísértem haza, de előtte még beugrottunk az anyja irodájába.
  Az olyan volt, hogy úgy kellett telefonon felszólni, aztán a titkárnő nyitott ajtót, bevezetett bennünket egy külön szobába, amelynek párnázott volt az ajtaja, és hatalmas bőrfotelek terpeszkedtek mindenfelé, ott volt Rabcsák Géza anyja, megkínált Róna üdítővel, aggodalmas pillantásokat vetett Gézára, aztán telefonon hívott egy taxit, és utána megmondta, hogy melyik rendelőbe menjünk, mert mire odaérünk, ott már várni fognak.
  Gyakran irigykedve tűnődtem el azon, hogy mennyire más minden Rabcsák Gézáéknál, mint minálunk.
  Olyanokat gondoltam, hogy végül is az ő lakásuk is egy szokványos lakótelepi lakás, persze jó nagy, egy szoba és két fél, meg a házuk is hatalmas, modern tízemeletes épület, tele emberrel, de Gézáék lakásában mégis van benne valami, mármint értik, amolyan finom előkelőség.
  Ahogy a szülei tévét néztek, arra gondoltam, hogy az én anyám napközben még hétvégeken sem néz tévét, legföljebb csak szombat este, és Rabcsák Gézáéknál állandóan jégkrémet meg fagylaltot ettünk, mert volt egy nagy fagyasztóládájuk, amely tele volt jégkrémmel, és hozzá rengeteg kólát megittunk, s nem zavart senkit sem, amikor péntek délutánonként a család egyetlen színes tévéjén órákon át számítógépeztünk.
  Igen, állandóan a Commodore-ukkal játszottunk, hatvannégyesük volt, és volt egy klassz futballprogramjuk is, szabadrúgással, szöglettel, meg minden ilyesmivel, a kapussal nagyokat lehetett vetődni, és a góloknál zúgott a nézőtér.
  Azzal játszottunk naphosszat, de mivel Gézának nagyobb gyakorlata volt benne, mint nekem, többnyire ő győzött, és én nagyon tudtam örülni egy sovány döntetlennek is.
  Volt olyan délután, amikor elhívtunk másokat is, elsősorban Bolla Petit és Fedor Tibit, aztán körmérkőzéseket játszottunk, a tornát a házigazda magabiztos fölényével Rabcsák Géza nyerte, és én boldogan kürtölhettem világgá ezüstérmemet.
  De azon a szombat délután nem játszottunk a számítógéppel, átmentem Rabcsák Gézáékhoz, egy sárga nejlonszatyorban vittem a könyvet és a füzetet, leültünk az íróasztalhoz, azzal megpróbáltuk közösen átnézni az anyagot, de mind a ketten rettenetesen untuk az egészet, úgy értem, az összes királyt a csatáikkal együtt, és ekkor jött be fölmentő seregként Géza apja, aki a rádiót hallgatta, s mondta azt, hogy már a rendőrségi fogdában ülnek a Budapesti Honvéd legnagyobb ászai, tessék, így higgyen az ember az illetékeseknek, mert ugye a Dózsa a Belügyminisztériumé, a rangadó előtt pedig még a Honvéd volt az esélyesebb, de így, legyintett Géza apja, így most hogy fog vajon kiállni a csapat?
  Bennünket rettenetesen felizgatott a hír, félrelöktük a könyveket, a füzeteket meg a történelmi atlaszt, elővettünk egy papírt, és neveket írtunk föl rá, megpróbáltuk kitalálni, milyen összeállítással lehetne így vasárnap pályára lépni, össze is vitáztunk azon, hogy ki melyik poszton játsszon.
  Akkoriban a futball számunkra igazán húsbavágó kérdés volt, ha lehetett, szívesen ruccantunk föl hétvégeken meccseket nézni Budapestre.
  Már pénteken délben, az iskolai menzán erről beszéltünk, de úgy, hogy a többiek is hallják, megbeszéltük, hogy akkor holnap melyik vonattal menjünk, mert még előtte bemegyünk az Adidas boltba, meg később, amikor már az is megnyílt, a Nyugatinál a McDonalds-ba is, utána föl a metróra, és irány Kispest, a Bozsik-stadion, aztán hétfőn pedig büszkén lehetett mesélni, hogy mi minden történt.
  Anyám nem nagyon örült ennek, féltett is, meg hát pénzbe került, de megértette, hogy számomra ez az egyetlen, igazi szórakozás, és amikor szóltam neki, mindig ideadta a vonatjegy és a belépő árát.
  Egyszer meg, ez már talán harmadikban volt, Rabcsák Géza hozott magával egy papírba csomagolt góliátelemet, a vonaton a kezembe adta, hogy fogjam, nézzem meg, milyen klassz súlya van, tényleg jó nehéz volt, megkérdeztem, mire kell neki, azt felelte, ezzel akarja fejbedobni a Csepel kapusát.
  Aztán amikor vonultunk az Ady Endre úton a Határ úti metróállomás felé, Géza ordított, rázta az öklét, én meg ballagtam a többiek után, és néztem, ahogy lángba kap az ellenséges szurkolótábortól megszerzett zászló.
  De azon a szombat délutánon, vagyis ezerkilencszáznyolcvannyolc októberének végén, még úgy volt, hogy Rabcsák Géza a legjobb barátom, akivel eljárunk ide-oda, és akivel az iskolai ünnepélyeken végig lehet röhögni a Himnuszt, mivel annak végeztével majd egyszerre fogunk tapsolni és éljenezni, ahogy az vérbeli szurkolóknál szokás.
  S akkor nagyon örültünk annak, hogy nem kell a német-római császárokkal és Timur Lenkékkel foglalkoznunk, helyette arra a papírra írtuk össze a Budapesti Honvéd másnapra várható kezdőcsapatát, Géza apja is részt vett benne, mert neki is megmutattuk a lapot, szomorúan bólogatott, hogy milyen nehéz idők járnak a kedvenc csapatunkra.
  Tök jó, hogy a faterod is honvédos, mondtam Gézának, az enyémről azt se tudom, hogy érdekli-e egyáltalán a foci.

  Hogy aztán pontosan hogyan kezdtünk az új lányról beszélni, már nem emlékszem, az biztos, hogy az is ezen a szombat délutánon történt, mert miután emigyen kifutballoztuk magunkat, valamelyikünknek eszébe jutott, hogy van az a csaj, aki majd jön hétfőn, az az erdélyi, aki odaátról lógott át.
  Te láttad már, kérdeztem Gézát, nem, ő se látta, viszont Sziszi látta, ahogy ott ült a tanári előtt, az ölében egy sárga hátizsákkal, és várta az osztályfőnökünket.
  Nna, majd meglátjuk, mondtam erre, kíváncsi vagyok, milyen lesz.
  Bence, nevetett Géza, hát komolyan gondolod, hogy lehet jó nő a mi osztályunkban?
  S röhögött, és én is azon röhögtem, hogy ahol okosak a csajok, ott a Napra lehetne ugyan nézni, de őrájuk már nem érdemes.
  Ilyeneket mondtunk, és úgy emlékszem, azt Géza mondta, hogy ez az erdélyi csaj biztos nagy kommunista lesz, például egyenruhában akar majd iskolába járni, meg ilyesmi, mire én azt fűztem hozzá, hogy szerintem munkásmozgalmi dalokat fog mindig énekelni, és lesznek olyan dolgok, amelyekről nem lehet előtte csak úgy beszélni, mert majd megijed, hogy itt is lehallgatják, meg hogy különben is, hogy mondhatunk ilyeneket?
  Mire Rabcsák Géza összegörnyedt, annyira röhögött, utána a fal felé fordult, szétvetette a lábait, a tenyerét a tapétához nyomta, és kiabálni kezdett, hogy könyörgöm, ne bántsanak, bevallok mindent, Szegény volt, Rabcsák volt, ő mondta, ő mondta, én csak úgy hallottam az egészet, az ő szájukból, de különben is, én nem, én nem...
  Én is annyira röhögtem, hogy kétrét görnyedtem, aztán meg le kellett ülnöm a szőnyegpadlóra.
  Egyszer olvastam, mondtam utána, hogy amikor a Securitate elkapott a határon egy menekülő nőt, már a vallatásnál olyanokat mondtak neki, hogy az rémültében elkezdett menstruálni.
  Hogy lehet az, vihogott Rabcsák Géza, ilyet még nem hallottam.
  Nem tudom, válaszoltam, csak úgy olvastam egy ilyen riportkönyvekben, hogy bevitték az őrszobába, meg se verték, meg ilyenek, hanem egyszer csak a lába között piros lett a nadrág, de utána átjutott valahogy mégis, mert a riportot, amelyet beletettek a könyvbe, már itt csinálták vele.
  Hát apám, mondta Géza, és a fejét csóválta, ilyet még tényleg nem hallottam, és közben fel-alá mászkált a szobában, a polcon igazgatta a könyveket.
  Hogy ezt jobban el tudják képzelni, elmondom, Rabcsák Géza is amolyan sovány, görbe hátú gyerek, akkoriban még szemüveget hordott, ahogyan én, egyszer valahol azt hitték rólunk, hogy testvérek vagyunk.
  Nna jó, mondtam, azért ez a csaj nem élt át ilyeneket, mivel most már, ahogyan azt Sziszi is látta, egészben van itt.
  Azért klassz, biccentett erre Géza, igazán klassz, hogy van ilyen osztálytársunk is.
  Miért klassz, kérdeztem vissza.
  Csak úgy, érted, Bence, majd ha kitör a háború, akkor...
  Mivel akkoriban sokat emlegették, hogy lehet háború is, olyan rossz a két ország között a viszony, nem a rádióban vagy a tévében mondták, hanem az emberek az utcán, meg mindenfelé.
  Szerintem ez épphogy nem jó nekünk, válaszoltam Rabcsák Géza fölvetésére, mivel ha háború lesz, akkor jön a Securitate, és rajtunk fogják az ilyen szökevényeket keresni.
  De mi nem adjuk ki nekik, felelte Géza, mivel egy nagy csomó hasznos információ birtokában lehetnek, hogy hol milyen laktanyák vannak, melyek az egyes városok lehetséges bombázási célpontjai, és így tovább.
  (A bombázásokról jut eszembe, hogy a Géza számítógépén volt egy olyan játék is, hogy Bombázd le Moszkvát, egy vadászgépet kellett irányítani a Szovjetunió fölött, lehetett bombázni az egyes városokat, de a fő cél az volt, hogy az ember berepülj ön a Vörös tér fölé, és ahogy jönnek ki a Kremlből a vezetők, Gorbacsov meg az ilyenek, a repülőgép géppuskájával kinyírja őket.
  Ezt csak úgy hallomásból tudom, mivel addig mi sosem jutottunk el, felszállni is csak nagy nehezen tudtunk, és alig repültünk valamit, már jöttek a Migek, és lekaptak bennünket.)

  Aztán eljött a vacsoraidő, visszapakoltam a sárga nejlonszatyorba a holmijaim, és kimentünk az előszobába, ahol Géza apja rakosgatott valamit a beépített szekrényben, mialatt az anyja a konyhában készítette elő az ennivalót.
  Géza apja akkoriban vállalati jogtanácsos volt, a kőolajkutatónál dolgozott.
  Jól ment, fiúk, kérdezte.
  Persze, vágtuk rá egyből, már tudunk mindent.
  Akkor csak meg kell írni, mondta Géza apja, és mi udvariasan mosolyogtunk.
  Nna hello, Bence, vigyorgott Géza a lift előtt, nem fogtunk kezet, soha nem volt szokásunk.
  Akkor hétfőn, tette még hozzá.
  Akkor hétfőn, mondtam én, nna hello.
  Elindultam hazafelé, és hiába gondolják úgy, egyáltalán nem az új lányon tűnődtem, igazából nem is nagyon érdekelt.
 

[Tovább]