Neked!
Hát kinek másnak? 1/A
  Figyelmükbe ajánlom Szegény Bencét, ahogy az Örs vezér terén leszáll a százhatvannyolcas autóbuszról, s az aluljárón át elindul a metró végállomása felé, miközben jobb kezében szorosan markolja esernyőjét, hosszú ballonkabátjának öve hátul a földre lóg!
  A látvány - hm, milyen is?... Semmiképpen nem megkapó, és azt is megkockáztatnám, hogy egyáltalán, nehéz lenne bármi jelzőt is találni arra, ahogy Szegény- Bence halad lefelé az aluljáró lépcsőjén, és jobb vállára dobva cipeli a könyvekkel megpakolt sötétbarna bőrtáskát... Olyan bőrtáska ez, amilyet többnyire a fővárosi értelmiségiek hordanak (Budapestről, Magyarország fővárosáról van szó), talán annál valamivel nagyobb, mert Szegény Bence úgy kérte ezerkilencszázkilencvennégy karácsonyán, hogy "elférjen benne függőlegesen egy A/4-es lap, pontosabban egy ilyen méretű dosszié". Szóval, nagy táska, jól lehet bele pakolni, az aljában mindig van egy fekete műanyag neszesszer - így hívják? azt hiszem -, abban egy hátulról kitámasztható (s ekképp az asztalra állítható) borotválkozótükör, egy fehér uzsonnakendő (amely nem uzsonnázásra szolgál, hanem arra, hogy a kontaktlencse be- és kivételénél ne kenődjön össze az asztal) törött nyelű fésű (direkt törték el a nyelét, hogy beleférjen a neszesszerbe), tartalék fogkrém és alkalmi fogkefe (arra az esetre, ha Szegény Bence nem otthon alszik), egy reklámbicska, műanyag hüvelyben injekciós tű (szálkakivételre), szemüveg, behemót nagy sötétbarna bőrtokban, valamint ötszázötven milliliteres kontaktlencse-tisztító- és tároló folyadék, fehér kontaktlencse tok, olykor egy-két gumióvszer. A neszesszer mellett függőlegesen pont elfér az összecsukható esernyő, amelyet most Szegény Bence markol. De a hozzávaló tok azért -ott van (ott lapul) a fekete műanyag neszesszer és egy válogatott Kosztolányi-kötet mellett, a könyvet Szegény Bence a százhatvannyolcas buszon olvasta a Tarkarét utcától egész az Örs vezér teréig, és most, mikor majd metróra száll, ugyanezt fogja lapozgatni az Örs vezér terétől a Deák Ferenc térig.
  Ez egy dolog, hogy Szegény Bence könyvet hord magánál, és lépten-nyomon azt olvassa, a BKV járatain, a vonaton, valamint akkor, amikor valahol várakoznia kell valamire, vagy netalán valakire. (Nem mindegy! Gondoljunk csak bele, az az igazi, ha valakire várunk - valamire várni, az olyan "snassz", például buszra, az Intercityre, az óra kezdetére az egyetemen, arra, hogy felforrjon a teavíz, a zacskós leves vize, meg arra, hogy mikor ússzuk le végre a húsz hosszt a BVSC-uszodában. Történetünk kezdetén - idején, mert ezt az időt pontosan meg fogjuk határozni - Szegény Bence többnyire csak valamire vár, ez pedig vélhetően a szomorúbb állapot.)
  Szóval, egy Kosztolányi-kötet, a Magyar Remekírók-sorozatból, hátul, a borító belső oldalára ceruzával odaírva az ár, "Válogatott novellák, karcolatok", kívül szürke, keményfedeles. Mellette egy piros műbőr tolltartó, a cipzár fogantyúja letörött, így nehezebb kinyitni, három toll fér el benne, valamint a belevarrott zsebben egy radír, ceruzahegy, tartalék tollbetét, és egy acélrugó. Van még itt egy előjegyzési naptár is, ahová a fontosabb dolgokat lehet előre beírni, meg azokat a címeket, telefonszámokat, amelyek jók, ha bármikor kéznél vannak.
  A táska tartalmát ilyenképp át is tekintettük, most vessünk újra egy pillantást a lépcsőn lefelé haladó Szegény Bencére!

  (Olyan ez, mint egy Polaroid fénykép: megörökítjük a pillanatot, és mire hősünk - annyit már elárulhatok, hogy ennek a regénynek a hőse, pontosabban az egyik hőse ez a képen látható úriember lesz - leér a lépcsőn, már a kezünkbe is vehetjük a róla készült fotót, azért, hogy pontosan tudjunk tájékozódni. A magam részéről ez persze tájékoztatást jelent, az Önök irányába, hogy szó ne érje a ház elejét: "Dehát, Bodrogi úr, ki a fene ez a manusz? "Mondjuk, hogy huszonkettő és huszonhárom között van az éveinek száma, egyetemista, és regényíró, néhány oldalt ideadott szíves közlésre készülő regényéből, mely A NAGY DEGENERÁCIÓ címet viseli, egyéb dolgairól egyelőre inkább nem szólnék, mert akkor Önök már el se olvasnák ezt a könyvet, se az övét, sem az enyémet, mivel mindkettő Szegény Bencéről szól, úgy gondolom hát, derüljenek ki a dolgok majd szép lassan, sorjában, ahogy haladunk előre az események között.)

  A következőt látjuk: a hosszú ballonkabátot, amely ehhez a görnyedt testtartáshoz nem áll igazán jól, az öve hátul, ahogy azt már mondtam, a földet söpri, elöl nincs is begombolva - ez nem szokása Szegény Bencének -, alatta fekete, vagy inkább sötétkék zakó valamelyik turkálóból, a mandzsettáján nagy fényes sárga gombok, mintha tűzoltó-egyenruha lenne. Koptatott szürke farmer és széles fekete bőröv, utóbbi túlságosan is összeszorítva, a zakó alatt kockás vászoning, alatta - ezt már nem látják, de én elárulom - narancssárga póló. Cipő, khaki színű, vagy inkább méregzöld, a jobb lábason elöl, a lábujjaknál egy sötétebb folt, valami egyszer odacsöppent, nyomot hagyott, és már nem jön ki többé, fekete cipőfűzű, sötétszürke - alighanem hosszúszárú - zokni...
  ...S akkor most ér le Szegény Bence a lépcső aljára, utat vág a tömegben, odalent mindenütt az árusok - magyarok, románok, ukránok, cigányok, kínaiak -, hangosan rikácsolva kínálják portékáikat - zöldpaprika, virág, teflonsütő, Budapest-térkép, modellautó, vastag zokni, intim betét, kézitáska - ha rendőr jön, egy szempillantás alatt mindent összepakolnak, és már túl vannak árkon-bokron, de most nem jön rendőr, tehát nehéz rajtuk átvergődni, minden irányban elállják az utat, ráadásul az aluljáró egyik vége felől özönlenek azok, akik most szálltak le a metróról, a másik vége felől pedig azok, akik most szálltak le a HÉV-ről, el tudják képzelni, nagy a keveredés, erre szokták egyesek azt mondani amolyan - fogalmazzunk így: - szeretetteljes malíciával, hogy "A jó öreg Örs vezér tér!" (A kifejezés mellesleg nem pontos, mivel a hivatalos elnevezés Örs vezér tere, dehát ki tud ehhez csak úgy hirtelenjében ragokat és jelzőket simítani? A magyar nyelv szerencsére ennél jóval rugalmasabb, lám, hogy alkalmazkodik!)
  Határozzuk meg a dátumot is: kedd van, ezerkilencszázkilencvenöt november huszonegyedike, idő szerint reggel kilenc óra körül, a Vörösmarty téren mostanában nyit a lemezbolt, a Szervita téren pedig fél óra múlva, oda igyekszik Szegény Bence, mert ma jelenik meg a Beatles Antológia (igen, a három dupla cédéből álló sorozat sorozat) első lemeze, és a hírek szerint ezen a napon már Magyarországon is kapható lesz. Ez nem kis izgalommal tölti el hősünket, bár, ahogy a barátainak és ismerőseinek mondani szokta - és ez való igaz, tényleg így is érzi -, a dolog valahogy már nem a régi, a Beatles, a jó öreg Beatles még itt van, de a láz már alább hagyott.
  - Tudod - mondta a minap például Bakonyi Dénesnek - , ez olyan, hogy amikor hazamegyek és fáradt vagyok, felteszek egy lemezt, s az megnyugtat. Végigheverek az ágyamon, és becsukom a szemem.

  (Pontosítanom kell: a CD-lemezt nem feltenni szokták, hanem betenni a lejátszóegységbe, Szegény Bence pedig olyan sokáig nem csukhatja be a szemét, mert akkor a kontaktlencséje miatt nem kapna elég oxigént a kötőhártyája, a szeme bepirosodik, és szörnyen éget.)

  - Akkor már csak megszokásból vagy Beatles-rajongó - vetette oda dühösen, és nem kevés lenézéssel Bakonyi Dénes.
  - Ez azért nem teljesen van így - válaszolta Bence -, de el kell hogy ismerjem, van benne igazság.
  A párbeszéd talán korántsem zajlott ennyire kifinomult stílusban, de a lényege körülbelül ez volt, s Bakonyi Dénes még azt is hozzávetette, hogy azért megnézné, milyen arcot vágna Bence akkor, ha a híresztelésekkel összhangban mégiscsak összeállna a megmaradt három Beatle, és valahol a világon színpadra lépnének, mitöbb, turnéra is indulnának.
  - Nem örülnék neki - mondta Szegény Bence.
  Bakonyi Dénes nevetett.
  - Nem-e? Odáig lennél a gyönyörtől.
  - Nem - rázta a fejét Szegény Bence. - Nem lenne jó ötlet. Minek bolygatnák meg azt, ami már elmúlt, és ami úgy kerek, ahogy volt?
  Ez a párbeszéd napokkal ezelőtt zajlott Bakonyi Dénesék lakásán, abban a vidéki városban, ahol történetünk, jobban mondva, Bence története játszódni fog. Dénes óvodáskori ismeretséget jelent Bence számára, persze, nevezhetném barátoknak is őket - kérdés, hogy van-e ennek jelentősége -, azonban ezzel a kifejezéssel olykor mégis inkább óvatosabban bánnék.
  - Téged már nem érdekel a zene - mondta szigorúan Bakonyi Dénes. - Olyan vagy, mint az egyik évfolyamtársam, aki az Élet és Irodalomba rajzol. Korlátolt művész.
  - Hogyhogy? - kérdezte Bence, és szomorúságot érzett.
  - Az is utál színházba járni. A múltkor meg azt mondta, hogy a fél életét egy olyan szobában töltötte, ahová be volt állítva egy hatalmas versenyzongora, amelyet állandóan kerülgetni kellett, és ezért utálja a zenét.
  - Én nem utálok színházba járni - válaszolta Bence.
  - A múltkor a Katharina Blum elvesztett tisztességét láttam. S a zenét sem utálom.
  -Akkor is korlátolt művész vagy. Csak az irodalom, mi?!...
  Az ilyen megjegyzés mindig nagyon bántja Szegény Bencét. Dénes pedig az utóbbi időben már rendszeresen ilyesféléket vet a szemére, s most már látjuk, talán miért nem megengedhető a barát kifejezés. (Mellesleg én meghagytam volna, hiszen ebbe a szóba azért annyi minden belefér, Bence azonban ragaszkodott hozzá, hogy ne nevezzem őket barátoknak.)
  - Pedig Bakonyi Dénes is kulcsszereplője lesz a NAGY DEGENERÁCIÓnak - vetem közbe.
  - Dénes haragosa az egész világnak - mondja csendesen Bence -, úgy érzi, minden azért létezik a Földön, hogy őt bosszantsa, illetve mindenki azért hajt, hogy valamiképp borsot törjön az ő orra alá. Ezt még meg is érteném, azt viszont már végképp nem tudom, hogy akkor miért kell válaszképp mindenkit froclizni? Főleg az olyanokat is, akik nem is tehetnek arról, hogy Dénesnek milyen problémái vannak.

  ("Fölösleges most ilyenekkel foglalkoznunk" - mondják most Önök, és igazuk van, hiszen épp én mondtam pár sorral följebb, hogy nem akarok mindent előre elárulni. Végtére is ez egy regény, amelybe most mindketten belefogunk, és egy regényben apránként kell a végére járni az összes dolognak. Amúgy sem jó mindig elkalandozni a témáról. Ez egyébként különösen Bence tulajdonsága. Ahogy most is olvasom a kéziratát, azt tapasztalom, hogy mikor nagy nehezen belelendül a cselekménybe, észre sem veszi, és már egy egészen másik történetet mesél.
  Ha pedig már az ilyen technikai részleteknél tartunk, hadd mondjam el azt is, hogy Bence kérésére a regény szereplőit én is a kitalált nevükön fogom megszólítani. A NAGY DEGENERÁCIÓ ugyanis nem fiktív történetet mesél el, én talán krónikának mondanám, amely a valóságnak amolyan irodalmi rekonstrukciója, és épp azért, hogy Önöknek minél kevesebb erőfeszítésébe kerüljön e mű befogadása - nekünk ez a célunk, szórakoztatni akarunk, pontos, kerek történetet elmondani - a megváltoztatott neveket a szereplőkkel való kommunikációm során én se fogom visszacserélni.)

  Kanyarodjunk inkább vissza az Örs vezér téri (!) aluljáróba, ahol Bence most egy másik, a túloldali lépcsőn halad, ezúttal fölfelé, majd odafönt megáll, hogy becsukja az esernyőjét! (Azon tűnődöm, hogy vajon esett-e azon a napon az eső? Az is lehet, hogy nem.) A metróállomást ugyanis tető fedi, az ember elhalad az üdítőautomaták között, bent áll a szerelvény, előremegy, jó előre, mert az első kocsikban mindig van bőven ülőhely - az emberek lusták gyalogolni, látják, hogy itt a metró, tesznek pár lépést, és már fel is lépnek rá, úgyhogy amíg a hátsó kocsikban egymást tapossák, addig elöl alig van valaki -, leül, kinyitja a könyvet, és olvasni kezd.
  "Kérem, vigyázzanak! Az ajtók záródnak!"
  "A Pillangó utca következik."
  Az Örs vezér terétől a Deák térig a piros metróval hat megálló, ha a két megálló közötti szakaszt a le- és felszállásokat is beleértve körülbelül másfél percnek számoljuk, az kilenc percet jelent, de számoljunk az egyszerűség kedvéért inkább tíz percet, például azért is, mert Budapest metróvonalai közül közismerten a Népstadion-Keleti pályaudvar közötti szakasz a leghosszabb (hogy miért, azt sosem értem, hiszen a felszínről igazán rövid útnak néz ki), úgyhogy ott számolhatunk nyugodtan két percet is. Szóval, ha kilenc óra után öt perccel indult Bence a metróval, negyed tízre a Deák téren van, kiszáll, a mozgólépcsőn fölmegy a felszínre, és onnan gyalog mintegy öt perc a Vörösmarty tér. A Szervita tér közbeesik, de az a bolt még nem nyitott ki, így Szegény Bence a Vörösmarty téren átvágva bemegy az ottani lemezboltba, és útközben, a szobornál már kezd örülni, mert az üzlet kirakatán biztatólag egy Beatles-plakát díszeleg...
  Álljunk meg újra egy pillanatra ennél a jelenetnél!
  Szegény Bencét látjuk, a budapesti Vörösmarty téren, egy lemezbolt kirakata előtt, az üveget nézi, az üvegen belülről cellux-szal fölragasztva egy nagyméretű fekete-fehér fotó a Beatles együttesről, készült talán ezerkilencszázhatvannégyben, Ringo Starr dobjára az van írva, hogy "The Beatles Anthology 1".
  Most nem esik az eső, szóval álljunk csak nyugodtan, és figyeljük a jelenetet! Ilyen szusszanásnyi időket muszáj engedélyezni olykor magunknak, ha alaposabban meg akarjuk érteni az elénk táruló látványt, ha a dolgokat mélyebb összefüggéseiben akarjuk meglátni, ha megpróbálunk olyan részleteket is felfedezni, amelyek egyébként elillannának tekintetünk elől. Szóval: Szegény Bence a lemezbolt kirakata előtt, hosszú ballonkabátban, földig érő övvel, a jobb vállán egy degeszre tömött barna bőrtáska, háttal áll nekünk, és arra készül, hogy megvásárolja az előzetesen nagy reklámkampánnyal beharangozott új Beatles-albumot, rajta egy vadonatúj dallal, a klisé szerint a negyedszázad utáni első Beatles- felvétellel, amelyet most készítettek el az együttes élő - és halott - tagjai. Ha nem lesz meg a boltban - és annak nagy esélye van, hogy ilyenkor, nyitás után nem sokkal még nem lesz kapható -, Bence nyilvánvalóan szomorú (csalódott) lesz, mert ő máris meg akarja vásárolni a lemezt, még akkor is, hogyha azt csak otthon, a vidéki városban, ahol majd a NAGY DEGENERÁCIÓ eseményei történnek, fogja tudni meghallgatni, mivel a kollégiumban nincsen CD-lejátszó.
  (Azonkívül Szegény Bencének ismernie kellene azt a marketing fogást is, amellyel a kiadó piacra dob egy lemezt: az első napon még magas az ára, aztán körülbelül egy héttel a megjelenés után hirtelen lecsökken - az album megjelent a bolt forgalmát mutató eladási listákon, a legelszántabb rajongók magas áron is már megvásárolták, következzenek tehát azok, akik nem igazi rajongók, csupán kedvelik a Beatles zenéjét, az ő kedvükért lejjebb szállítják az árat, így egy hét elteltével a szélesebb nagyközönség is birtokába veheti a lemezt.)
  A Beatles együttesnek külön rublikája van, a név már messziről virít, Szegény Bence a lemezek közé túr, egy szempillantás alatt végiglapozza az összeset, aztán tudomásul veszi, hogy az Antológia nincs közöttük. Csalódott, persze hogy az, mert bár az előbb a metrón, Kosztolányi olvasása közben, még arra gondolt, hogy azért nagy csoda lenne, ha már most meg tudná venni, a plakát odakint mégis feljogosította az ilyen hiú reményekre.
  Egy darabig még téblábol a pultok között, de mivel továbbra sem talál semmit, felbátorodik, és odalép a pénztárnál ülő festett hajú lányhoz.
  - Ne haragudj - mondja, és jobb kezének mutatóujjával a kirakat felé bök -, az a lemez még nincs?
  A lány hátranéz, és visszakérdez:
  - Beatles?
  Úgy ejti, hogy bitlisz, Szegény Bence pedig bólint.
  A lány odaszól a Single-k feliratú pult előtt álló magas fiúnak:
  - Mikor lesz új Beatles?
  (Továbbra is bitlisz.)
  - November huszonegyedikén - feleli a fiú.
  - November huszonegyedikén - ismétli a lány, bár Szegény Bence is nagyon jól hallotta a választ, és egyből rá is vágja:
  - Ma van november huszonegyedike.
  A lány nem szól semmit, csak néz, és a tekintetére van írva, hogy már a pokolba kívánja Szegény Bencét a Beatles-lemezével együtt, úgyhogy ő még kinyög egy köszönömöt, aztán sarkon fordul, és távozik.
  Gyalog indul el a Váci utcán, bár az előbb még tétovázott, hogy visszamenjen-e a Szervita térre, ahol minden bizonnyal kinyitott már a másik lemezbolt, amely egy másik cégé, úgyhogy elvileg megvan rá az esély, hogy megtalálja ott a cédét. Aztán arra gondol, majd inkább délután, addigra talán mindenütt meglesz, és most inkább elsétál - elballag, bár ez nem jó kifejezés, mert Szegény Bence rendszerint lendületesen rohanni szokott - a Szabó Ervin Könyvtárba.
  Adjunk neki akkor mondjuk húsz percet addig, amíg odaér, lehet talán huszonöt is, mert a Ferenciek terén le az aluljáróba, fel az aluljáróból, Julius Meinl, Károlyi-palota - itt forgatták a Vörös grófnő című film jó pár epizódját -, Kecskeméti utca, Kálvin tér, újabb aluljáró. Azután már csak párszáz métert kell megtennie, és ott van a könyvtár központi épülete.
  A ruhatárban leadja a kabátot, és a degeszre tömött bőrtáskát, ahonnét előbb már kihúzott egy nagyalakú zöld fedeles füzetet, valamint a piros tolltartót, aztán felrohan a lépcsőn, és bemegy az olvasóterembe.
  - Tudod, a könyvtárban mindig sok a lány - magyarázza Szegény Bence az Akácfa utcai Kispipa vendéglőben. - Mármint az egyetemista lányok. Az ember nem tudja, hová nézzen, csak kapkodja a fejét. Ahogy ráhajolnak a katalógusszekrények pultjaira, és megfeszül a sok farmerba meg bő szoknya alá bújtatott fenék... Komolyan mondom, tényleg csak kapkodni tudom a fejem.
  Ülök szemben, és nézem Szegény Bencét, de sajnálatot nem érzek.
  - Mindig így érzem - folytatja. - Bemegyek a könyvtárba, és lesem az egyetemista csajokat. Az arcukat, a nyakukat, a mellüket, a feneküket. Ahogy csivitelnek egymással a folyosón, ahogy a fénymásolást intézik, ahogy veszekednek a könyvtárosokkal, ahogy a Nikomakhoszi etika fölött csókolóznak a fiúikkal...
  Megáll, és a levegőbe mered, csak úgy, maga elé.
  - Egyébként erről egyszer már írni akartam egy novellát.
  - S nem írtad meg?
  - Megírtam, de utána eldobtam. Nem sikerült.
  - Piszkozat sem maradt?
  - Letöröltem az egészet. A winchester-ről is, meg a lemezről is.
  - Kár - mondom. - Sokkal könnyebb dolgom lenne most.
  - Az nem olyan biztos - válaszolja.
  - Pontosan miről írtál?
  - Hát erről a napról. A napról, amikor megvettem a Beatles Antológiát. Ez volt a novella címe is.
  - S miért dobtad el?
  - Nem tetszett. Nem tudtam jól megírni.
  Hátradől a székben, most már engem néz.
  - Tudod, úgy akartam megírni, ahogy a CD-hez mellékelt füzeteket szokás.
  - Micsoda? - Ezt tényleg nem értem.
  - Tudod, a CD-khez, egész pontosan, ezekhez a dupla Beatles-CD-khez adnak egy kis füzetet. Benne van a dobozban. Van benne egy csomó kép, meg részletesen leírják, hogy mit kell tudni az egyes számokról, mikor vették föl, hol, ki keverte, hogyan vették föl, ki hogy játszik benne satöbbi. Hát így akartam megírni azt a novellát is. A nap egyes eseményei egy-egy szám lettek volna.
  - Ez egy jó ötlet - bólintok elismerően.
  - Tudom, hogy az, de látod, hogy el kellett vetnem. Nem tudtam megírni.
  - Sose bánd - vigasztalom. - Még megírhatod.
  - Most már írd meg te - mondja. - A te dolgod legyen.

  Jó, hát megírom:
  A könyvtárban körülbelül négy órát tölthetett aznap Bence, délelőtt tíztől délután kettőig, ez idő alatt anyagot gyűjtött a tavasszal megírandó diplomamunkájához, végigolvasta a napilapokat és a hetilapokat (a Népszabadság az új lemez megjelenése alkalmából interjút közölt Yoko Ono-val, ezt le is fénymásoltatta magának), kiment néha a mosdóba inni meg vizelni (ez többnyire időhúzás jelleggel történt), majd átugrott az egyetemi menzára, ebédelt valamit, és elindult ismét gyalog a Fővám tértől a Váci utcán lefelé.
  A sétálóutcában is található egy lemezbolt, ugyanazé a cégé, mint a Szervita téri, és bár annál sokkal kisebb, a választéka - legalábbis az újdonságokat tekintve - nagyjából megegyezik. Ide ment be három óra körül Szegény Bence megkérdezni, van-e már új Beatles-lemez.
  A bolt közepén a plafonról damilon egy dobot ábrázoló karton lógott lefelé, a dobra az volt írva, hogy The Beatles Anthology I, alá meg hogy Available 21 Nov.
  - Ne haragudj - mondta Szegény Bence az eladó fiúnak -, kapható már ez a lemez?
  - Ma még csak a Blikk szerkesztőségében kapható - válaszolta ő.
  - A Blikk szerkesztőségében? - villanyozódott föl Bence. - S az merre van?
  - Az Árpád hídi metróállomásnál, a Róbert Károly körúton. De holnap már mi is áruljuk - tette még hozzá, miközben Szegény Bence búcsút intett a kezével, és már rohant is ki az utcára.
  A Ferenciek terén vásárolt egy Blikket: "Ma kezdődik a Beatles-őrület!", harsogta a címlap, és Bence a metrón többször is elolvasta azt a pár sort, amely arról számolt be, hogy a lap szerkesztőségében délután háromkor lesz az Antológia és a huszonöt esztendő utáni első új Beatles-szám magyarországi premierje.
  Az Árpád-hídi metróállomáson fölrobogott a villamos megállóba, ott pár percig várta az egyes villamost, aztán amikor az nem jött, gyalog indult el lefelé a Róbert Károly körúton.
  A szerkesztőség bejáratánál egy csomó falra ragasztott Beatles-plakát és két tagbaszakadt smasszer fogadta.
  - Miben segíthetünk? - kérdezték nyájasan.
  Szegény Bence csak lihegett, és a plakátokra mutatott.
  - Odabent árulják - mondták a smasszerok.

  Akkor beléptem - mondja Szegény Bence -, és meghallottam az új számot. Lennon énekelt, a többiek vokáloztak, ahogy annak lennie kell, aztán McCartney is énekelt pár sort, meg Harison is. Álltam, és hallgattam a számot.
  - De közben megvetted a lemezt?
  - Meg, ötezer forintért... Nagyon örültem neki. Valósággal boldog voltam.
  A számlát kérjük.
  - Akkor elolvasom a kéziratodat - igérem meg Bencének -, s megmondom, hogy mit lehet vele kezdeni.
  - Oké - feleli. - Én pedig majd adom a többi fejezetet.
   A Blaha Lujza téren válunk el egymástól. A kabátja övét hátul a földön lógatva indul el a hetes busz megállója felé.