Eger az 1552-diki ostromtól a legujabb időkig.
     Eger várának 1552-diki védelme történelmünk egyik legdicsőbb fénypontja, mely a mohácsi gyászos hanyatlás után a legszebb fényben és magasztos dicsőségben tünteti fel a tántorithatatlan hazaszeretet, törhetetlen vitézség és harczias bátorság rendkivüli és megható jelenetét, s mely a honfit és honleányt ajtatos kegyelettel és hazafiui büszkeséggel tölti el. De nem szándékunk itt a vár hősies védelmét magasztalni, mely úgyis arany betűkkel van feljegyezve s örökitve a történelem lapjain; hanem annak csak kitünőbb jeleneteit akarjuk történetiróink előadása nyomán itt röviden rajzolni.
     A mint a török 1552 dik év nyarán az erős szolnoki várat Nyáry Lőrincz várnagy őrseregének gyáva megszökése következtében minden ellentállás nélkül elfoglalta: Egernek tartott, mit sem kételkedve, hogy miután az erősebb Szolnok oly könnyen birtokukba jutott, Eger is, melyet Aly basa Amhed vezir előtt gyenge akolnak nevezett, az első felhívásra megadandja magát. De itt becsület- és hazaszerető hős férfiukra találtak, kik készebbek dicsően meghalni, mint a hüségökre bízott várat feladni. A vár Dobó István és Mecskey István várnagyok védelmére volt bizva, kiknél jobbakra nem is eshetett volna a választás. Még Temesközben időzött Amhed, midőn a gondos várnagyok sejtvén az ellenség terveit, a királyhoz, a püspökhöz, s a szomszéd vármegyékhez követeket és leveleket intéztek, kérvén őket sietnének segedelmet nyujtani az annyira fontos vár védelmére, mely a felföld kapujának tekinthető, s mely csak 200 lovas és ugyanannyi gyalog által őriztetik. A király segélyt nem adhatott, másfelé is sok baja lévén, s minden gyámolitása csak abból állott, mikép a felső magyarországi nemességnek megparancsolta, hogy az egri várba, melynek megvédése az ő házi tűzhelyeit és családjaik fentartását is feltételezi, fegyveres népet küldjenek. Minek folytán az előkelőbb s lelkesebb hazafiak, a felső vármegyék és királyi városok nem késtek segéd csapataikkal a vár őrségét növelni, úgy hogy ennek száma némelyek szerint 1900- mások szerint 1935- mások szerint pedig 2000-re ment, kikhez Dobó a kézi munkákra hét kovácsot es lakatost, öt ácsot, kilencz molnárt, nyolcz mészárost, tizenhárom sebészt, tizenkét sütő főző nőt és mindenféle szolgálatokra száz parasztot rendelt a várba. De mi volt ez a törökökhöz képest, kiknek számát némelyek hatvan ezerre, mások százötven ezerre teszik.
     A török, még mielőtt a vár alá érkezett volna, felkérte azt levele által, melyben leggőgösebb hangon felszólitja a várnagyokat és az őrséget, hogy miután már Magyarország nagy részét meghóditották s győzhetetlen seregöknek semmiféle erő nem állhat ellent, adnák fel önként a várat, s ezt cselekedvén, oly szabadon fognak ezentúl is élni, mint régi királyaik alatt; ellenben ha a semmikép meg nem tartható várat védeni fognák, nemcsak vagyonukat, de egyszersmind nejeiket, gyermekeiket, sőt életöket is elvesztendik.
     E levélre, melyet a vitézek gyülekezetében felolvastak és Vas Miklós általa királyhoz küldöttek, azzal felelének: hogy annak hozóját vasba verték, azután a vitézeket megeskedtették, hogy mindnyájan készebbek meghalni, mint a várat feladni, s közakarattal elvégezték, hogy az ellenség küldötteit bebocsátják ugyan, de leveleit olvasatlanul vetik a tűzbe; továbbá, hogy a ki a vár feladását csak szóba is hozná, vagy árulást tervezne, legyen az fő vagy közember, halállal bünhődjék. A két várnagy pedig kötelezte magát, hogy a hadnagyok tudta és beleegyezése nélkül semmi fontosabb dologban nem intézkedendik.
     A törökök szeptember 10-dikén megérkezvén, következő napon megkezdék az ostromot, s a vár falait több napig erősen töreték félmázsás golyókot szóró roppant ágyúikból. Dobó, bár összesen csak kilencz tüzére volt, s ezek segedelmére parasztokat kénytelenittetett alkalmazni, eleinte négy öt napig élénken viszonzá az ellenség tüzelését nehány nagyobb ágyuiból; de utóbb a porral való gazdálkodás végett a tüzelést meglassitá. A mely rést az ellenség nappal lőtt, azt éjjel a várbéliek földdel töltött kasokkal, hordókkal és gerendákkal megerősitett földhányásokkal csinálták be. A megszállás tizenharmadik napján a várbeliek minden ügyekezete daczára is már több helyen nagyon meg voltak rongálva a vár falai, a mit latván a vívók, ismét levelet küldének a várbéliekhez, felszólitván őket a vár megadására; de a levelet megégeték, s a hirnöket vasba verék. A következő négy napon a nyitott réseket az ellenség ujra nagy tűzzel tágítá és már annyira meg volt rongálva a püspöklak előtti várfal, hogy Amhed helyén látta szeptember 29-dikén rohamot parancsolni. Reggeltől délig három izben ujittatott meg a roham, s ugyanannyiszor veretett diadalmasan vissza a törökök nagy veszteségével, kik közül ezeren maradtak halva a bástyákon és az arokban. De a várbéliek sem jutottak ingyen a diadalomhoz: közülök is sokan elestek, még többen megsebesittettek: amazok között Bolyky Tamás, Gyulay György, Nagy Imre és Posgay János hadnagyok s velök több vitéz magyar halála volt a nap dicsőségének ára; emezek közül Pető Gáspár hadnagy sokáig képtelen lőn a bajnoki munkára.
     A törökök azt hivén, hogy a kiállott harcz a várbélieket megfélemlitette, más nap Arszlán székesfejérvári bég Sáry Endre nevü magyarral ismét felkérő levelet vitetett a várba. Dobó a levélhozót vasra verette, s a levelet elszaggatván, felét megégette, másik felét Sáryval elnyelette. Csak az ostrom után tudták meg a börtönbe vetett Sárytól annak tartalmát, mely szerint a török magasztalván vitézségöket, nagy jutalmakkal ösztönzé őket a vár feladására; s ne hogy Losonczy sorsától tartsanak, biztositá őket, hogy mig a várból kivonulnának, a török had három mértföldnyire vonul vissza, Arszlán basa pedig tuszúl adatik nékik mindaddig, mig biztos helyre nem költöznek.
     A törökök folytaták az ágyúzást, a rések törését; de a várbéliek ernyedetlen munkássága ismét csak betölté, kijavitá azokat. E közben a diadal által lelkesült védsereg lovas csapatai nem akarván veszteg maradni, a várból gyakori kirohanásokat tettek. Többi között egy ízben a Szirmay Pál és Balogh János vezérlete alatt kirohant csapat a törökökben nagy kárt tett. Porkoláb Kálmán kirontása is gyérité a vivók sorait, noha ő maga elesett. Azonban egy ezen kirohanások közűl roszul ütött ki. Paksy Jakab egy csapat lovassággal a füvelés- és favágásra kiment törököket támadván meg, közölök sokat levagdalt, de a spahik nagy számmal sietvén segitségökre, körülkerittettek, s a helyett, hogy hősi halált kerestek és találtak volna, letett esküjök ellenére fogságra engedték magokat hurczoltatni, kiket Amhed basa boszuból és a várbeliek elrettentése végett egy magasabb helyen vért fagylaló kegyetlenséggel végeztetett ki a foglyul maradt Paksy kivételével.
     De a várvédelem fénydús történetéből még egy árnyképet kell felhoznunk. Ugyanis Hegedűs István, a Serédy Gáspár által küldött segédcsapat hadnagya, akár elrettentve a kegyetlenségtől, melylyel a magyar foglyok kivégeztettek, akár elcsábitatva a törökök igéretei által, ingadozni kezdett hüségében, és suttogni nehány társával, s a várat árulás által az ellenség kezére akarta játszani, szándéka lévén a gondjára bizott sáncznál a törököket bebocsátani. De Dobó jókor észrevévén a fondorlatot, hogy a harapódzó veszélyt szikrájában elfojtsa, s az árulás vétkétől mindenkit elrettentsen, a hütlen Hegedűst a várbéliek közakaratával a vár piaczán felakasztatta, s társainak fülét levágatta.
     Az árulásnál még nagyobb veszély fenyegette a várbélieket october 4-dikén. Ugyanis a lőpor, mely jobbára a templom sekrestyéjébe volt felhalmozva, esetleg felgyulván, a sekrestyét, a mellette lévő két száraz malmot, s a várfal egy részét, s az ott állomásozó vitézek közül Nagy Pált, Báthory drabantjainak hadnagyát, nyolczadmagával légbe röpitette. Az isszonyu dördülés nagy zavart okozott a legénységben; de még nagyobb baj volt az, hogy a porkészlet tetemesb része elveszett, s malom sem létezett több a lisztörlésre. Amhed látván a tüzet, embereit a falak tövéhez küldötte, s újra szabad távozást igértetett a várbelieknek, ha felhagyván a hasztalan erőködéssel, átadják a várat. De a várnagyok kürt és dobszóval belovagolták az erősséget, s az incselkedő szózatok elmerültek a zajban, s a Jézus kiáltásban, melylyel a parasztok a tűznek oltásához láttak. A kénkő és salétrom-rakhely sértetlenül maradván, száz és száz kéz nehány nap alatt helyre pótolta a lőpor-veszteséget, kijavitotta a megrongált falakat, s a két malom romjaiból hamarjában előállott egy új, mely a szükségnek megfelelt, s az eleséghiányból származott aggodalmat eloszlatta.
     Arszlán basa a Bolyki- és Bebek-bástya közötti mély árkolatot be akarván töltetni, roppant sok szálfát hányatott abba, hogy arról könnyebben hághassanak fel a falakra. Mikor már a nagy töltés készen volt, egy éjjel Bornemisza Gergely kénkővel és szurokkal vegyitett csávákot gyujtatott s hányatott a szálfák alá; utóbb hordókba zárt apróbb töltött fegyvereket, lőport s granátokat bocsátott közéjök. A faalkotmány ekkép meggyuladt, s a törökök nyakrafőre siettek a tűz oltására; de az épen akkor szétrobbant hordók öldöklő szereikkel sok tűzoltónak kioltották életvilágát. E pusztitást még inkább nevelé a várbeliek sürü lövöldözése, kik a tűz világánál jól czélozhattak, s a törököket visszariaszták a tűz oltásától.
     October 12-dikén éjjel nagyszerü rohamhoz készült a török tábor, mely hajnaltól késő alkonyig folyt három oldalról mindakét részről igen nagy tűzzel. De mind hasztalan: az őrség, melyet Dobó, Mecskey, Bornemisza, Zoltay és Fügedy szóval és példával nem szüntek lelkesiteni, mindenütt visszaverte a vívókat, kik ez alkalommal is igen nagy veszteséget szenvedtek. A várbeliek közül Nagy István az őrség egyik hadnagya halva maradt, Mecskey is sebet kapott. Ezen a napon husz mázsa lőport fogyasztottak el a várbeliek.
     Amhed e makacs ellentállás miatti dühében Aly basának élénk szemrehányásokat tőn, s hadnagyaival más nap gyülést tartván, october 14-dikére még egy rohamot rendele, győzzön vagy veszitsen, az utolsót, buzditván mindenkit, ne türnék, hogy szégyennel kelljen elvonulniok. A zsibongás, a zaj, mely a várba a török táborból mindjárt éjfél után felhatott, sejteté az őrséggel, hogy e napon minden eddiginél keményebb harczot kellend kiállniok. A roham mindazáltal csak dél felé kezdődött, melyet Amhed maga intézett az ágyu telepei védelmére felhányt sánczokból; Aly, Uloman, Arszlán basák, s a többi hadnagyok az egész sereget talpra állitották, hogy ujabb és ujabb csapatokkal támogathassák a lankadókat. A szégyentől ösztönözött Aly basa első kezdé meg a rohamot a tömlecz-bástyánál; de ott Dobó maga álla vitézeivel a réseken, s bár lábán és jobb kezén megsebesittetik, bár a halál sürün dúl mellette, s maga aranyos sisakját tartó apródja is elesik mellőle, Pető Gáspár dandárjától megsegittetvén, hosszu harcz után végre e pontról teljesen visszaveré a vívókat. Ekkor észreveszi, hogy a földbástya nagy veszedelemben forog, Aly basa aranyos bíbor zászlaja már fenlobog annak ormain. Rögtön intézkedik, hogy a lankadó legénység felfrissitésére egynehány csöbör bor, segélyére pedig pihentebb csapatok álljanak a résre; sebeinek daczára maga is oda siet, s míg a segély megérkeznék, egy csoport parasztot és nőket állít a lankadók támogatására, kik nemöket felűlhaladó bátorsággal küzdöttek, s mondhatni a küzdelemben a férfiakkal versenyeztek. E pontról is visszaszoriták a vívókat, sőt még Aly zászlaját is elfoglalák. Nem kisebb volt a veszély a bolyki bástyán, hol Arszlán fejésvári bég vezérlé a rohamot. Itt a könnyen megmászható résen a vívók oly hevesen rohantak előre, kogy az őrséget visszanyomván, több zászlót tűzhettek ki a falak ormaira. De Bornemisza, Zoltay és Fügedy látván a végveszélyt, lelkesitő szavakkal buzditák vitézeiket, mondván; "csak még egy óráig tartsák magokat, ez az ellenség utolsó rohama; ha őt most visszaverik, nem fog többé visszatérni, s kitartásukat dicsőséges hírnév jutalmazandja." Mire a vitézek föllelkesedve uj erővel rohanták meg és verték vissza a vívókat e pontról is, hol száznegyven vitéz magyar látta utoljára a napot; de ezer és ezer török feküdt rakásra ölve az árokban. Nem kisebb dicsőséggel küzdött az ó-kapunál, hol a jancsárok agája intézte a harczot, ötszáz lövészével Mecskey, kit a tegnapelőtt kapott sebe sem tartóztathata vissza, hogy részt ne vegyen az új veszedelemben s az új dicsőségben. S csak az alkony vetett véget az ostromnak, mely nyolczezer török halálával végződött.
     Még négy napig táborozott Amhed a rommá lőtt és mégis megtörhetetlen erősség tövében, és habár a falak annyira megvoltak rongálva, hogy több helyen lóháton is fel lehetett volna nyargalni, még sem intézett több rohamot e romok ellen, melyek megett annyi vitézséget, s oly megtörhetetlen erkölcsi erőt tapasztalt őrködni. A törökök elvonulásának napját, october 18-dikát, a várbéliek háláadással s örömlövésekkel ünnepelték, s a székesegyház előtt halmokra rakott tizenkét ezer nagyobb golyó, melyeket a vívók a várba lőttek, hirdette a lefolyt harmincznyolcz nap hallhatatlan dicsőségét. Igy végződött az egri vár hősies védelme, melynek csak egyes jeleneteit vázoltuk itt röviden.
     A leirt ostrom Eger várát és városát majdnem romokból álló kőhalommá változtatta át, s évek teltek el, míg a város romjaiból csak valamennyire fölépült, s a vár ismét megerősittetett. E tekintetben legtöbbet tőn annak két híres püspöke Oláh Miklós és Wrancsics Antal; az első Eger polgárainak kiváltságlevelet eszközölt ki a királytól, melynél fogva azok minden rendes és rendkivüli adózások- és segélyezésektől felmentettek. Ezt később Vrancsics is megerösiteté, ki egyszersmind az ostrom után ujjáteremtője lett Egernek, amennyiben nemcsak a templomot, hanem a várat is nagy költséggel fölépité, vagy kijavitá, s mindent elkövetett a város szellemi s anyagi jólétének felélesztésére. Különben is ezen nagy eszü és tudományu püspök nemcsak mint főpap, hanem úgy is, mint diplomata és iró, nagy szolgálatokat tett a hazának és kitünő érdemeket szerzett magának, melyek püspöki székére és Egerre is fényt és dicsőséget árasztottak.
     Minthogy Eger Felső-Magyarország kulcsa és kapuja lett, és félni lehetett, hogy a török annak vivását ismét meg fogja kisérteni, Vrancsics idejében 1564-ben nemcsak az egri vár, hanem a püspöki jószágok igazgatása is azok jövedelmének tetemes részével bizonyos feltételek alatt Magócsy Gáspár volt gyulai várkapitányra bizatott; Vrancsics püspöknek pedig idiglenesen némi kárpótlás- és lakásul a turóczi prépostság adományoztatott. A püspök távolléte alatt a hitujitás, mely Perényi Péter alatt Eger vidékére beszivárgott, Magócsy pártolása által ujra terjedni kezdett, ki arról vádoltaték, hogy a vár kapuit azért tartja csukva, hogy a kath. hivek a várban lévő székesegyházba istentiszteletre ne járhassanak.
     Legnagyobb válság következett Egerre 1596-ban, midőn III. Mahomed vagy Mehemed szultán azt kétszáz ezerből álló seregével september 27-dikén megszállotta, october 14-dikén az őrség gyalázatos árulása folytán elfoglalta. Ekkor Nyáry Pál vezérlete alatt e vár őrsége négyezer ötszáz magyar, német, cseh és belga vegyes katonaságból állott, tehát kétszeresen is többől, mint amennyivel Dobó megtudta volt azt védeni; de hiába, ezek idegenek voltak, kiket a magyar hazához semmi sem kötött, s a hazaszeretet nem lelkesitett. Eleinte ugyan, Istvánffy előadása szerint, ezek is jó kedvvel látszottak harczolni, s egy hétig a városban maradtak, s oly bátorságot mutattak, hogy még a város kapuit sem csukták be, sőt a törökökkel kisebb csatákba is ereszkedtek, melyekből győztesen tértek vissza; csak midőn látták, hogy a várost meg nem oltalmazhatják, akkor gyujtották azt fel, s vonultak a várba: még itt is két ostromot szerencsésen vertek vissza úgy, hogy a második ostrom alkalmával három ezer töröknél több maradt halva a bástyákon és sánczokban; de miután a több napi ágyuzás a vár falain több helyen rést tört, és közülők is négyszáz már elesett: ez a belga és német katonákat annyira lehangolá, hogy a vár feladását kezdék sürgetni. Nyáry Pál s a többi főtisztek, kik az árulást mindenkép meggátolni, elfojtani törekedtek, annak kezdőit elfogatták s fel akarták a vár piaczán akasztatni; de a többiek is fellázadván, őket kiszabaditák, s a vár feladását fenyegetések között követelék. Vezéreik mindent elkövettek szándékuk meggátlására; Nyáry Pál, Istvánffy előadása szerint, térden állva kérte őket az Istenre, lelkök üdvösségére és letett hitökre, hogy ne tennék ezt a gyalázatot; de mind hiába, valamint a fenyegetés, úgy a szép szó, kérelem, és igéret is hasztalan hangzott el; az árulók csakugyan alkudozásba bocsátkoztak a törökkel, s miután a szultántól élet- és vagyonbiztositó levelet nyertek, a várat 18 napi ostrom után feladták. Azonban árulásokért keserüen bünhödtek, mert a török a németeket s vallonokat, kik a vár feladását leginkább követelték, a Hatvanban elkövetett kegyetlenségek megtorlásául mind leölette; a tiszteket elfogatta s Belgrádba záratta, mig magokat kiváltanák. Nyáry Pál, ki a jancsárok agájának adatott át őrizetül, a keresztesi ütközet alkalmával megmenekült. - Az egri vár elestével a szomszéd cserépi, siroki és szarvaskői várak is török kézre jutottak.
     Eger feladása kiszámithatlan következményeket vont maga után nemcsak a városra, hanem az országra nézve is, s e vidéken a török uralmat majdnem egy századra megalapitá. Azért e várnak elestét az ország is felette sajnálta, amint ez megtetszik az 1597: 29-dik t. czikkből, mely rendeli: hogy Eger várának fel adói büntettessenek meg. 1599-ben Rudolf király is megkisértette egyezkedés utján Egret visszaszerezni; de a török sokkal nagyobb fontosságot tulajdonitott e helynek, hogysem azt kezeiből könnyen kibocsátotta volna.
     Miután az ozman Eger birtokába jutott, a vár és városban lassanként mindent török lábra állitott: az egyházakat mecsetekké vagy laktanyákká alakitotta, csupán a sz. domokosrendüek templomát és monostorát hagyta meg a vele bejött s itt megtelepedett görögök számára, a mi azután folyvást azok birtokában maradt; a dervisek számára azon a tájékon, hol most az érseki-lak áll, kolostort épitett, mit a magyarság "Bolondvár"-nak nevezett; az itt maradt magyarok nagy része lassanként áttért az izlámra vagy pedig a protestantismusra; mivel a török jobban kedvezett a protestansoknak, mint a katholikusoknak; minek folytán Egerben és vidékén majdnem kihalt a kath. vallás, s azt nagyrészben a gyöngyösi sz. ferencz-rendüek buzgósága tartotta fen, kiknek a töröktől meg volt engedve, hogy a szentségek kiszolgáltatása s a hivek lelki-vigasztalása végett Egerbe járhassanak. A püspökök és káptalan át tették lakásukat Kassára, s innen kormányozták, - amint a körülmények engedték - megyéjöket, s itt folytatták müködésüket; egymás után következett tizenhárom püspök közül csak az egy Lósy Imre látogathatta meg 1633-ban székvárosát Egret az egri basának eleve kinyert vagy pénzen megvett engedélye mellett. Ilyen vala Eger sorsa s állapota a török uralom alatt.
     A törökök kilenczvenegy évek lefolyása alatt, a mig t. i. Egret birták, innét gyakran kicsaptak távolabb eső vidékekre, s ottan portyáztak, csatáztak, vagy pusztitottak; de ezen kiütések, más vidékeken folytatott csaták, vagy végbevitt pusztitások nem tartozván szorosan Eger történetéhez, azokat itt mellőzzük.
     Midőn 1686-ban Buda több más várakkal együtt a török iga alól kiszabadult, a következő évben Egerre került a sor, melyet Rustan vagy Rusten basa őrzött négyezer jancsárral. Ennek vivása s visszafoglalására Caraffa tábornok küldetett, ki 1687 tavaszán a marchio Doria, gr. Koháry István, Gombos István, putnoki és Vécsey Sándor hajnácskői várnagyok alatt álló mintegy tizenkét ezernyi hadsereggel körülkerité s ostrom alá vévé a kevés élelmi szerrel ellátott Eger várát és városát, s egyúttal a közlekedés meggátlása s az ostrom biztositása végett megszállá a szomszéd cserépi, siroki és szarvaskői várakat is; és midőn ezek nyár derekán feladták volna magokat: Caraffa felkérte az egri várat is; de Rustan basa, ki még az ostrom elején feleskedtette volt seregét, hogy inkább éhen vesznek el, mintsem a várat és várost feladják, Caraffa felkérő levelét el sem olvasta, el lévén határozva az erős falak- és bástyákkal övedzett várat és várost tovább is tartani. Sőt gyakran még kirohanásokat is intézett az ostromlók ellen s nagy pusztitást vitt végbe azoknak seregében. Egy izben Koháry István csapatjára ütvén, annak sorában nagy pusztitást tett: mely alkalommal Koháry is elveszté jobb karját a csata tüzében, s azon hely, hol a csata folyt, mai napig is Koháry völgyé-nek neveztetik. Ez alatt a vivók a várat és várost erősen lövöldözték, de minden siker nélkül: az élelmi szerekből kifogyott benszorultakat nemcsak a vivó sereg, hanem még az éhség is kezdé ostromolni, még sem akarta a mindig török segélyt váró és máskép is elszánt hős várnagy a várat feladni. A vár- és városban lévők száma a hosszas ostrom, éhség, döghalál és szökések által huszezerből mintegy ötezerre olvadt le, kik szükségből eleinte füvet, gyökeret, férget, utóbb macska- és kutyahust is ettek, s a lóhúst nyalánkságnak tekintették. Az elszánt Rustán látván félholtakként lézengő embereinek szörnyű inségét és rémitő nyomorát, hogy becsülettel végezze be pályáját, a várat lőporral akará felvettetni; de észrevévén ezt emberei, meggátolák szándékában. Végre miután Caraffa ismét felkérte volna a várat, tudtára adván Rustannak: hogy hiába várna segélyt, mert Szoliman nagyvezér saját hadai elől Nándorfejérvárról Konstantinápolyba szaladt, s ott fellázadt seregének sürgetésére lefejeztetett, s e lázadás folytán november 8-dikán letett Mohamed szultán helyébe lépett testvérének hatalma még igen gyarló lábon áll; - és miután saját emberei is kérték, hogy illendő feltételek alatt adná fel a várat; mert tovább semmi áron sem tarthatják magokat: kénytelen volt az erős lelkű várnagy a körülmények hatalmának s a nagy többség kivánatának engedni, s a tarthatatlan várat deczember 17-én feladni a következő feltételek alatt:
     1-ször a vár és a város minden ágyúval s más hadi szerei- és készleteivel együtt az azokról felvett jegyzék szerint minden csalárdság nélkül Caraffa vezérnek át fog adatni: úgy szinte a rejtékhelyek s üregek (minák), bár hol legyenek is, ki fognak jeleltetni.
     2-szor a török katonák mindnyájan szerdán reggel a várból ki fognak jöni, kiki tulajdon apró és rangjához illő fegyverét magával viheti.
     3-szor a városban lakó törököknek szabad leszen, de fegyver nélkül, a városból kiköltözni s elmenni; a kik pedig itt akarnának maradni, itt maradhatnak és minden ellenvetés nélkül megtarthatják a városban birt házaikat, ide értetvén a renegatok vagy a keresztényekből lett törökök is. Az elmenők számára s a pogy ászaik elszállitására kétszázötven szekér fog rendeltetni: ezentúl szabadságokban fog állani, magoknak kész pénzen ökröket, lovakat és szekereket szerezni.
     4-szer a török tisztek túszul az ostromlók hatalmában maradnak mindaddig, mig a vár és város minden hozzátartozandókkal együtt át nem adatik, s a törökök onnét ki nem takarodnak.
     5 ször a városban lakó törököknek, a kik nem katonák, nem leszen szabad sem ajándék sem más szín alatt puskát, kardot, vagy másnemü fegyvert magoknak kívánni vagy megtartani.
     6-szor az elköltözők mellé bátorság okáért négyszáz lovas katona fog adatni, a kik őket Tokaj felé Nagy-Váradig fogják kisérni; azonban öt alvezér túszul Debreczenben marad, kik azután szabadon fognak bocsáttatni. A Váradra menő törököknek Tokajban négyszáz darab kenyér adatik.
     7-szer minden Egerben találtató foglyok ezen pontok aláirása után azonnal szabadon bocsáttatnak.
     Ezen alku-pontok következtében megnyittatván a vár és város kapui, a rendíthetlen jellemű Rustan basa az ostromlók sorai között fölemelt fővel s büszke diadalérzettel léptetett el, s vonult ki a vár- és városból seregével. S a mit nem is remélett, Caraffa s a többi vezérek igen barátságosan fogadók őtet tisztjeivel együtt, dicséretekkel halmozván el, megvendégelék s három paripával ajándékozák meg: úgy szinte az éhségtől kiaszott ozman legénységet is bő élelmi szereikből minden szükségesekkel ellátva bocsáták el.
     Caraffa az átadott várban 107 ágyút, 800 mázsa lőport, több ezer ágyútekét és apró fegyvert s mindenféle hadi készleteket nagy mennyiségben talált; de csak egy morzsányi eleségre sem lehetett akadni. A földalatti üregekben az éhség által leginkább kínzott keresztény foglyok sorsa és kinézése borzasztó volt. A vár ostromlói egy török mecsetben rögtönözve oltárt állitottak, s Tedeum-at tartottak.
     A törökök közül Egerben maradtak némelyek szerint ezeren, mások szerint hatszázan, kik között kétségkivül voltak renegátok is. S ezen itt maradt mahomedanok később megkeresztelkedtek s megmagyarosodtak, kik az akkori anyakönyvekben egy ideig uj keresztények (neo-christiani) nevezet alatt emlittetnek; többen közülök régi török nevöket is megtartották, mint Aly, Hamzsa sat. A többi között egyik mecset papja is itt maradt, ki később megkeresztelkedvén, Pap Dávid nevet kapott, s mint egri lakos öregedett és halt meg.
     A törökök alatt a városban öt mecset volt: egyik ott állott, a hol most a zircziek temploma van, mely átalakittatván, a jezsuitáknak egyideig kápolnául szolgált; a másik azon a téren állott, hol most az érseki-lak melletti kert van, a hol állott a dervisek kolostora is, mely a magyarok által Bolondvár-nak neveztetett; a harmadik ott volt, a hol most a ferencz-rendüek temploma áll, melynek szentélye a hagyomány szerint a mecset alapjára van épitve; a negyedik azon a telken állott, a hol később a minoriták kolostora épült; az ötödik, a melynek tornya ma is áll az irgalmasok terén.
     A város eltörökösödött lakosainak s az itt maradt mahomedánoknak megtéritésére, s közöttök az Isten igéjének hirdetésére, világi papok hiányában, szerzetes férfiak vállalkoztak, kik a város szellemi s erkölcsi átalakitásán vetélkedve buzgólkodtak. Legelsők voltak a ferencz-rendüek, kiknek azelőtt is volt itt kolostoruk és a jezsuiták, kiknek Caraffa adta vagy mutatta ki azon telket, hol most a zircziek temploma és monostora áll, melyet a jezsuiták épitettek. Úgy szinte nem sokára jelentkeztek a minoriták is, kiknek később Noszvai Ferencz volt török s újkeresztény azon telket hagyományozta, melyen áll most a templom. A serviták egynehány évvel későbben 1694-ben hozattak be Széchényi György esztergomi érsek által.
     Egernek leirt ostroma- és felszabadulásakor Fenesy György volt az egri püspök, ki igen sokat fáradozott a püspökség és egyház elpusztult jószágai és zilált viszonyai s ügyei rendezésében. - A török uralom alól felszabadult Eger egyuttal szabad királyi városi szabadalmat is eszközölt ki I. Leopold királytól; de a püspökség és káptalan régi jogai és kiváltságai tekintetbe vétetvén, ezen szabadalom egy pár év mulva visszavonatott, s a város Fenesy püspökkeli ujabb egyességre utasittatott, mely egyesség feltételei által a püspökség és káptalan régi jogainak megfelelő tartozások újra meghatároztattak és szabályoztattak.
     Az 1690-ben elhalt Fenesy Györgynek utóda lett Telekesy István, a város és a püspökség másik uj,játeremtője, kit az ő főpásztori intézkedéseiben és buzgalmában akadályoztattak és némileg megzavartak a Rákóczyféle forradalomnak Eger vidékére is kiható mozgalmai. Ugyanis a város önként, a vár pedig rövid ostrom után feladván magát a felkelők vezéreinek, azzal együtt Telekesy is meghódolt, ki, mint jó pásztor, nem akarván juhait a veszély idején elhagyni, a városban maradt. 1705-ben Rákóczy maga is Egerbe jövén, itt tölté a telet, s innen, mint központi főhadiszállásáról, rendezé seregét, mely idő alatt Rákóczy Telekesyvel többször érintkezvén, s benne a buzgó főpapot és hazafit felismervén, őt annyira megszerette és tisztelte, hogy e tiszteletnél fogva csak atyjának nevezte. Telekesy a fejedelemnek ezen személye iránt nyilvánuló bizodalmát és jó idulatát nem utasitá vissza, hanem inkább a papság és a vallás érdekében is viszonzá. Midőn február végén győztes hadjáratából Egerbe visszatérne, és 300 ágyulövéssel, harangzugással, diadalmi pompával fogadtatnék: Telekesy is kimene a papság- és a nemességgel az ő fogadására, hogy a kath. vallást oltalmába ajánlja. 1706-ban Telekesy is a béke érdekében részt vett az érsekujvári sikertelen tanácskozásban. 1707-ben megjelent az ónodi gyülésben is, de nem azért, hogy az ott kimondott detronisatiot szavazatával helyeselje, hanem inkább, hogy azon bizodalom és tiszteletnél fogva, melylyel a fejedelem és a felkelők személye iránt viseltettek, és szavára hallgattak, a tanácskozás netaláni kitöréseit és tulkapásait mérsékelje. Ezen ügyes és bölcs tapintatának tulajdonithatni, hogy a forradalom vihara Eger felett úgyszólván a pusztitás nyamai nélkül vonult el, és megyéjében a papság és kath. vallás nem üldöztetett. És mégis nemcsak roszaltatott ezen eljárása, hanem még a forradalombani részvét vádjával illettetvén püspöki hivatalától is felfüggesztetett a buzgó főpap; de a szent székhez és a bécsi udvarhoz terjesztett ügyes s erélyes védirata folytán püspöki hivatalába ismét visszahelyeztetett, és még azután öt évig folytatta főpásztori buzgóságát.
     S ezzel történetünk azon korszakához jutottunk, melyben Eger a háboruk viharai által okozott romjaiból ismét felépült, s virágzásnak indult, benne az Isten dicsőségére pompás egyházak, az ifjuság nevelésére nagyszerű intézetek, a tudománynak fényes csarnokok állittatván, melyek valamint e várost diszesitik s emelik: úgy alkotóik neveit is örökitik.
     Ime ezen egyes pontok, melyeket Eger történetéből e rövid rajzban felhozánk, halványon vázolva s röviden jelezve is mutatják: mennyi érdekes és tanuságos jelenetei s részletei vannak e város történetének, melyek méltók Klio tollára: egy bővebb és kimeritőbb nyomozás- és kidolgozásra.