Robinson az árokparton

A társaság

Először a férje halt meg. Azután a megőszült, bádogos tekintetű kutyája. Utoljára a macskáját ütötte el egy teherautó. Ekkor végleg egyedül maradt Rózsika néni, pedig egész életében pezsgett körülötte az élet. Jó tanár volt.

A valamikor szebb napokat megélt ház ma elég nyomorúságos képet mutat. Málladozik a vakolat. A salétrom engesztelhetetlenül kúszik a szekrények dereka felé. A tetőgerenda megroggyant. A kertben a dudva uralkodik.

Rózsika néni a karosszékben horgol. Néha, talán kéthavonta levelet ír egyetlen élő és fölöttébb távoli rokonának. Legutóbb csak ennyit írt: „Megrémülnél, ha hallanád ezt a csöndet.” Öregségére vásárolt televíziót. A csönd ellen. Igaz, nem színes, nem új, de megteszi. Ül a készülék előtt, horgol, néha a képernyőre pillant és megszólal.

– Egyem azt az okos pofádat, Pubikám!

Ez az elragadtatott megjegyzés a közismert külpolitikai riporternek szól. De Rózsika néninek mindig van egy-két keresetlen szava a népszerű énekesnőhöz („Te ribanc!”), a fontoskodó rendőrfelügyelőhöz („Az a gyilkos, te hülye, nem látod?), és persze másokhoz is. Így telnek Rózsika néni napjai. Azt mondja, egyszer majd rátalálnak: ott hever a földön a televízió vibráló, kékes fényében.

Útban

Bontanak. Lánctalpasok tologatják a vályog- és téglatörmeléket, markolók pakolják testes teherautókra. Tisztul a terep. Az erőgépeknek és a teherautóknak azonban folyton kerülgetniük kell egy elaggott házacskát, Egy hivatalos ember győzködi a gazdát.

– Jobban jár, Kékesi bácsi.

– Nem bánom én, kérem.

– Jobb, kényelmesebb lakást kap.

– Nem kell nekem, kérem. Itt maradok.

– De hát miért?

– Itt születtem, itt éltem egész életemben, itt akarok meghalni.

– Ez az utolsó szava?

– Ez.

A hivatalos ember tanácstalanul néz az építésvezetőre, aki int a fejével, hogy menjenek. Elindulnak. Kékesi bácsi elégedetten néz utánuk: látja, erősen magyaráznak egymásnak. Két nap múlva az öreg elmegy a piacra. Vásárol. Nem lakik messze, de nem tud már sietni. Mikor hazaér, látja, a ház egyik sarkának nekiment a gép. A ház ugyan nem omlott össze, de életveszélyessé vált. Azt mondják, véletlenül történt. Az öregnek nincs több szava a világhoz.

Erdősávban

Hetven év körüli parasztember kotorászik az asztalfiókban, papírokat halászik elő. Kórházi zárójelentések.

– Látja a bal vállamat?

– Látom.

– Kajsza. Lejjebb van, mint amaz.

– Mitől?

– A zsákolástól. Majd beleszakadtam a munkába. Nehéz volt, de hát kellett a kenyér a hét kölyöknek.

Nézem ezt a kis csenevész embert, el sem tudom képzelni, hogy akár ereje teljében is fel tudott volna emelni egy tele zsákot. Közben a kezembe nyomja orvosi papírjait, olvassam. Nem értem a latin szöveget, de engedelmesen futtatom a szemem a sorokon.

– Így volt – folytatja az öreg. – Felnőttek a gyerekek, régen a szárnyukon vannak. Saját háza van mindnek. Már csak a legkisebb fiam lakott idehaza, egyszer aztán mondja. Idesapám, nősülnék. Te tudod, fiam. Így gondoltam, apám. Na jó. Úgy gondoltam, majd elleszek én ezeknél, jó gyerek, költözzenek ide, minek kínlódnának az építkezéssel? Odajöttek. Én kipakoltam a nyári konyhába, jó az a magamfajta öreg cselédnek. Aztán jöttek, hogy írassam rájuk a házat. Na, nem bánom. Átírattam. Igen ám, de egyszer azt mondja a menyecske, hogy én elloptam száz forintját. Másnap azzal jött, hogy ő nem takarítja a mocskomat, mert sáros cipővel hevertem az ágyra.

– Összevesztek?

– Kitettek a kamrába a morzsolt kukorica mellé.

– Aztán?

– Aztán ott is útban voltam. Na, nem baj, mondom, van még nekem hat gyerekem, jó helyem lesz azoknál.

A történet végkifejletét előre jelzik a könnyei, el-elcsuklik a hangja, minden porcikája remeg. Aztán erőt vesz magán.

– Elpakoltam. Megyek a kis tarisznyámmal az egyik gyerekhez, aztán a másikhoz, sorban mind a hathoz. Mindegyik azt mondta, hogy ha a házat a legkisebbnek adtam, akkor egyem csak az ő kenyerét.

– Nem kellett?

– Nem. Eleinte az erdősávban aludtam, de tél volt, a hideg bekergetett a faluba, onnan a szomszéd városba. Hol az állomáson aludtam, hol a buszváróban. Amikor kizavart a rendőr, akkor egy csendes utcában kucorodtam le a fal tövébe, ott szundítottam.

Szétnézetek az odújában, ami azelőtt valami ólféle lehetett. A piciny helyiség földes. Az ajtó nagyon alacsony. Az ablak tenyérnyi. Egy dikó, rajta rongyok. A falban néhány szög, lógó ruhadarabokkal.

– Most itt lakik?

– Ez a jóember megengedte, hogy itt meghúzzam magam. Még enni is ad. Csak a birkára kell vigyáznom.

Árokparton

Az egyik faluban mesélik:

– Van itt egy öregember, az egyszer fél napig feküdt az árokparton, senki se nyúlt hozzá.

– Miért?

– Részeges volt az öreg, elég sokszor feküdt az árokparton. Megszokták. De most az egyszer tényleg rosszul volt, s nem az ital terítette le. Kórházba került végül.

Másik esetről is tudnak. Egy asszonyt emlegetnek, aki úton-útfélen összeesik.

– Néhány napja a boltban lett rosszul – mondja az orvos. – Lefektettük, kapott egy injekciót, rendbejött.

– Mi a baja?

– Szervi baja nincs, sokszor szimulál. De én úgy teszek, mintha elhinném a panaszait. Ha ellene mondanék, addig csinálná a dolgokat, amíg be nem bizonyítja nekem is, no meg a környezetének, hogy igenis beteg. Hogy komoly baja van.

Egy másik faluban is tudnak példákat.

– Van itt egy idősebb asszony – mesélik a boltban –, annak mindig felakad a szeme. Állandóan csinálja a cirkuszt. De valósággal úgy néz ki, mint aki az utolsókat rúgja. Még a tévében sem tudják így eljátszani. Volt is már vagy háromszor az idegosztályon.

– Miért csinálja ezt?

– A fene tudja! Egyedül van, mint az ujjam.

Falusi orvos meséli:

– Amikor ebbe a faluba kerültem, feltűnt, hogy rengeteg színlelt rosszullét (mi úgy mondjuk, hogy Charcot syndroma) fordult elő. Ezeket komolyan kellett venni, mert az indítékokra esetleg csak utólag derült fény, ha fény derült egyáltalán. Hej, de sok éjszaka felköltöttek ilyesféle problémákkal! Nem egyszerű dolog ez a színlelés: igen nagy feszültség van az ilyen emberekben, átélik a szerepüket, s ez szaporább szívverést, izzadást is okozhat. A szándékos ájulásnak mindig valamilyen oka van. Magányosak. Mint Robinson.

Az ismerősöm meséli. Ballagott a faluban, szembe jött vele egy öregember. Kezében két kanna. Egyszercsak megállt, nagy csörömpöléssel összeesett. Az ismerősöm odarohant hozzá, emelgette az öreg fejét, paskolgatta az arcát. Szétnézett. A kút mellől ketten is figyelték. Odakiáltott.

– Hozzanak már egy kis vizet!

Egyikük, egy félmeztelen, középkorú férfi lassan elindult, lóbálgatta a kannáját.

– Siessen már!

– Nem kell idegeskedni! – legyintett.

– Nem látja, hogy...

– Nincs annak semmi baja!

– Hogyhogy?

– Hát csak úgy, hogy tetteti magát.

A félmeztelen ember az egész kanna vizet rázuhintotta az öregre. Az felugrott, káromkodva eloldalgott. A közelben állók röhögtek.

Az orvos szerint nincs olyan szervi baja az idős embernek, ami az ájulást indokolná. Viszont annyira átéli a rosszullétet, hogy még az injekciós tű okozta fájdalomra se reagál.

– Akkor miért csinálja? – kérdezem.

– Szerintem lelkifurdalást akar ébreszteni a gyerekeiben. Ki akarja provokálni, hogy törődjenek vele, szeressék, hiszen a rosszullétei is mutatják, mennyire rászorul.

Magányosan

Felkeresek egy „szimulánst”. Idős férfi. Beszélgetünk erről-arról, közömbös dolgokról, de igen hamar rákeríti a sort a hálátlan gyerekeire, aztán már következik is a betegség.

– Beteg ember vagyok – sóhajt.

– Mi baja?

– A szívem! – tapogatja a helyét. – Meg itt is – mutat a hasára. Kotorászik a zsebében.

– Itt van – mutatja.

Az első zárójelentés a belgyógyászatról való. „Divergáló hasi panaszokkal vettük fel. Felvételkor azt állította, hogy még nem feküdt kórházban. Kivizsgálása során organicus eltérést a hasi szervekben nem találtunk. Később kiderült, hogy hasonló panaszok miatt egyszer már részletesen kivizsgáltuk. Miután inkorrect magatartására figyelmeztettük, távozott. Otthonában csak tüneti terápiát igényel. Ismételt panaszok esetén neurológiára irányítandó.”

A következő zárójelentést már a pszichiátrián írták. „Az egyedül élő férfibeteget somaticus symptomákkal, melynek hátterében Charcot-s componensek húzódtak, depressziós hangulatzavarral vettük fel osztályunkra.”

Egy évvel később, ugyanott fogalmazott papír. „A betegen ismételten kifejlődik querulans magatartással és conversios panaszokkal járó, jelentős utulitarius componensekkel is rendelkező Charcot-s állapot.”

Az Orvosi lexikonban ez áll: „Charcot betegség: a mindennapi idegorvosi gyakorlatban a hysteriát nevezik így, mert a hysteria terminus társadalmilag diminuáló jelentéssel bír nemcsak a laikus, de még az orvosok között is.”

Egy nagy tapasztalatokkal bíró orvossal beszélgetünk, mi az oka ezeknek a mű-ájulásoknak?

– Sokféle oka lehet. Főleg a magány, a szeretethiány, családi és anyagi gondok, egyebek. Az ájulást produkáló ember ezzel a látványos tettével szinte demonstrálja a környezetének, hogy segítségre szorul. Egy-egy ilyen ájulás felfogható amolyan S.O.S-nek is. Az ilyen embernek nem az ájulás a baja, azzal csak a figyelmet akarja felhívni igazi problémáira, amelyek azonban nem a szervezetében keresendők, hanem a környezetében, a családjában, tehát a külvilágban, de ezek a külső problémák apránként hatnak a szervezetére, de elsősorban az idegrendszerére, és (ha a külvilág közönyösen fogadja a vészjelzéseket, az ájulásokat) az út sokszor az öngyilkossághoz is elvezethet.

A cociálista otthon

Amikor utoljára találkoztam Miklós bácsival, a gyerekeire panaszkodott.

– A lányom addig hízelgett, hogy „írassa a nevemre a házat, apukám, látja, olyan szerencsétlen vagyok!”, míg ráírattam. Addig a vejemnek is drága apuka voltam, azóta meg vén szaros vagyok.

Hosszan panaszolja, hogy milyen aljasságokat követtek el ellene. Leöntötték egy bili ürülékkel. Éjszaka beszögelték rá az ajtót.

– Be is megyek én a cociálista otthonba, be én! Már beszéltem is velük, a jövő hónapban odapakolok.

Keresem a szociális otthonban. Egy vézna, munkásruhás öreg mutatatja a folyosón az irányt.

– Arra tessék, ott az iroda!

Az irodában egy jó erőben lévő férfit igazít el egy fehér köpenyes nő.

– Megmondod a hentesnek, hogy szépet adjon, mert nekem lesz. Érted?

– Ühüm – bólint a bamba férfi, mire útnak indítják.

Érdeklődök Miklós bácsi után.

– Elment. Egy hétig volt itt. Pedig jó helye volt.

A várost övező zártkertek egyikében lelek rá. Föld alá vájt veremben él, a tető csutkaszárból készült.

– Jó meleg ez, egymagamnak elég nagy.

– Mit eszik?

– Kerti munkákat vállalok.

– Ennivalóért?

– Azért.

– Nem jól van ez így, Miklós bácsi.

– Igaza van. Nem csutkaszárnak kéne az én fejem felett lenni!

– Nem bizony.

– Hát nem. Nem csutkaszárnak. Földnek.

A kötél

A szomszédunkban lakott Rebeka néni. Sokszor elnéztük töpörödött, vézna alakját, amint karján egy-egy kosár gyümölcsfélével elindult a város piacára. Fogához verte a garast, mindig attól félt, mi lesz, ha leesik a lábáról? Gyümölcsöt aszalt, befőttes üvegben melegítette a napon a gyökeret, sárgarépát. Ilyesmit evett. Vittünk neki süteményt, szabadkozott, nem akarta elfogadni. Nagy nehezen sikerült rátukmálni, de fél óra múlva már beállított húsz tő virággal. Sírt. A testvére miatt aggódott, aki kórházban volt.

– Nem is tudom, mit teszek magammal, ha meg talál halni a bátyám! Én elsinkelem magam.

Rebeka néni sohasem volt férjnél, András bácsi sohasem volt nős. Együtt éltek egy kis házban. András bácsi hamarosan meghalt. Halála után néhány nappal újságolta Rebeka néni.

– Tessenek elképzelni, vettem egy gázpalackot! Meg egy gáztűzhelyet.

– Jól tette, Rebeka néni, könnyebb lesz a főzés.

– Nem főzni vettem én azt, kérem!

– Hát?

– Azért, hogy elsinkeljem magam. Nem élet ez így, tessék elhinni! Mennék a testvérbátyám után, de az Isten nem akar magához szólítani. Na, nem baj, gondoltam, majd segít a gáz.

– Meg ne próbálja, Rebeka néni!

– Már megpróbáltam.

– És?

– Este bekapcsoltam a gáztűzhelyet és lefeküdtem, de azzal ám, hogy többé nem ébredek fel, csak az utolsó ítéletkor.

– Valaki megmentette?

– Nem.

– Hát?

– Elaludtam. Egyszer felébredek, látom, süt a nap. Nézem, ez már a mennyország? A szobám volt. Ott állt a gáztűzhely is. Jaj, de szerencsétlen vagyok, lehet, hogy mégsem haltam meg? Hát nem sikerült, kérem. Állítólag a gáztűzhely biztonsági. Ezért nem haltam meg. Most tessenek megmondani, érdemes volt ezért annyi pénzt kidobni?

Szegény Rebeka néni próbálkozott még gyógyszerrel is, de nem a megfelelőt vette be, így csupán hasmenése lett. Makacsul élt tovább. Nemsokára eltűnt. Néhány nap múlva megtalálták a padlásán. Egy kötélen lógott. A halálára tartogatott tiszta ruha volt rajta.

{fel}