1968. 08. 22.
(A bevonulás hírére)

A holnapunk
a kútba lett taszítva,
félhomályba
vész.
az életünk.

1968. 08. 25.
(Újabb hírek után)

Feketében
a szó.
Gyászol.

1968. 08. 29.
(Szétpillantva városa tribünlakói között)

Micsoda falusi okodalom!
Bálványuk a villanyműköny.
Fogadkozásuk földrendítő.
Szerintük e barom Kelet: bájhon.
Hogy láthassam
eltünésüket,
kétszáz évig élni volna jó.

1968. 12. 31.
(Midőn pályamódosításra gondolt)

Isteni lenne, ha fölvennének őskövületnek!
Lágy pihepárna-hab emberek arca hajolna fölém és
billió éves vad vigyorom versengve szapulnák.

1969. 03. 15.
(Petőfire emlékezvén egy lehangoló napon)

Állunk e szürke színpadon,
statiszták,
szerepünket a súgó sem...

Pedig itt a nyilam!

1969. 05. 01.
(Az ünnepet nézve)

Idillt
szellent
a virágok
tarka
leányserege.

1971. január
(Bratislava, leánykori nevén Pozsony, napfényben)

Az óváros szűk, macskaköves,
girbe-görbe utcái
ráncok a város homlokán,
az időről meditál a kő.

A klarisszáktól
ünnepélyes orgonaszó hömpölyög elő,
gyalogosok, huszárok, dragonyosok,
repülők vonulnak,
szétgurult gyöngy az idő.

A Duna fölött a hegy
a búbjára tolja a várat,
megtörli izzadt homlokát,
régi házacskák omlanak porba.

1971. 01. 07.
(Midőn kívülről nézte magát a szlovák lánnyal)

Csevegő csermely-csend,
Kacagó karvaly-hang,
Fent keserves est eseng,
Bang ragyamart nagy harang.

És a szerelmesek
összesimulnak,
miként a
levelesganék.

1971. 01. 09.
(Midőn egy külhoni leánynál aludt)

Fonott kalácsvidék.
Doromboló ágy.
Szép pokol.

1971. január
(Prága, egyedül)

Habzsolom Prágát.

Csavargás az óvárosban, hol filigrán udvarok
huzatában aléltan leng néhány abrosz-madár.

Kortyolgatom a remek sört, Hasek jut eszembe,
később, már a kiismerhetetlen, szűk utcákon,
Kafka. Közönyösen elhaladok a Hradzsiny
előtt, rá sem nézek, észre sem veszem
a Károly-híd szobrait, elkerülöm Krejca színházát.

Közben anyámra,
egyre anyámra gondolok: vigyáznak-e rá a nyárfák,
az Alföld hórihorgas éjjeliőrei?

Ám közben sóvárgok. Sóvárgok
Prága után.

1975, fehér éjszakák
(Petrodvorec, nyári rezidencia)

Aranyszobor-tumultus.
A szökőkút lépten-nyomon feltör,
mint otthon a káromkodás.

De én csak a tenger, a tenger felé...
Itt van karnyújtásnyira.
– Ha egyszer eljuthatnék ide!
– Hiszen itt vagy! – mondja egy lány.
Csak mosolygok rajta.
Ha egyszer eljuthatnék ide!
Itt van minden a látvány mögött.
Távcsőközel.

A varázslat tovalebben,
s mint rossz filmnegatívba,
a fehér éjszakába fakul.

Vodkázni hív egy részeg úr.

1975. augusztus
(Gdansk)

Békebeli tűzoltósisak, papagáj,
zöldülő mozsár, könyvek, sebtében kifaragott
faszobrok, friss péksütemények, fapapucsok
között a Mária napi vásáron Gdansk
óvárosában, a Királyok útja mögött
annak a cipómeleg, lágy öregasszonynak
a képe égetődött belém, aki el sem adott,
nem is vett, csak volt, s nélküle
az egész ünnep hamis lett volna,
a közeli templomban is csak obulusok
potyogtak volna a síró Jézus szeméből,
nem könnyek. Ám ott volt az a kis
öregasszony, aki miatt jó lenne lengyelül
tudni, talán neki is vannak olyan
zsebkendő sarkába kötött tájszavai,
mint az én nagykunsági vénségeimnek.
Ott állt a békebeli tűzoltósisak, papagáj,
zöldülő mozsár, könyvek, sebtében kifaragott
faszobrok, friss péksütemények, fapapucsok
között, ott állt, nem vett, nem adott el,
csak volt.

1978. 10. 03.
(Midőn elnézte főnökét)

Vikszelt pofa.
Kapcsolatjobbágy.
Arcán a kopómosoly.

1978. 11. 10.
(Egy diáktársra)

Otthonról, iskolából nem hozol mást,
csak a fénytelen hallgatást.

1978. 11. 12.
(Midőn újságíró volt)

És mi van,
ha nem csupán
a központilag kijelölt
horizontig látok?

1979. 04. 04.
(Midőn végignézett a fent lévőkön)

Fi donc!

1979. 05. 26.
(A kunmadarasi támaszpont mellett elhaladva)

Szegény hazám,
Barbaricum,
hadseregek
segge alatt
meglapulunk
– fűben a gyík –,
élni talán
nem lehet itt,
ámde muszáj.

1979. 08. 02.
(Midőn sejteni kezdte, hogy ebből elég)

Sima bőröd
verítékemtől mosott.
Így nézett rád mind,
ki rég összefogdosott.

1979. 10. 23.
(Egy ismerőshöz)

Azt akarják,
hogy mint a kutyák
mámorosan locsold a fát,
s ne akard tudni,
ki verte görnyedtre nagyapád!

1980. 01. 20.
(Mozgó Világ)

Beszélni vétség.
Hallgatni sötétség.

Vétkeztem.

1980. 05. 13.
(Midőn belátta végzetes ballépését)

Azt hiszed,
bölcs vagy,
csak mert állad
kiszőrösödött,
mint macskaszar
a pincében?

1980. 12. 01.
(Midőn kirúgták az újságtól)

Hogy te messze ne juss,
van rá §.

1980. 12. 02.
(Álláskeresőben, avagy hogy ityeg a fityeg, mikor leprásnak nézik az embert)

Úgy érzem magam,
mint egy húsvéti csonka.
A polcon lévő nyerspolgár
bazsalyászik, napraforog,
kacarog, elfordul.
Nem hiszi el, hogy rohadunk.
Akkor hát: béke szavainkra.

1980. 12. 05.
(Midőn átnéztek rajta)

Jó herceg! Ne vonogasd a vállad!
Öklömben ugrásra feszül az állat.

1981. 04. 18.
(Midőn először találkoztak)

Udvaromon láncon ugat a Hold.
Emlékeim csak lehulló morzsák.
Reggelre szétpereg Magyarország.
A világ helyett beérjem veled?

1981. 04. 22.
(Midőn eldöntötte, hogy hazaköltözik)

Láttam egy bolondot.
Hozzávasalták egy méteres,
vastag fatörzshöz.
Ha odébtette, léphetett
egyet. Így tudott haladni.

Az éjjel a bolond helyébe
álmodtam magam. Amihez
hozzá lettem vasalva
nem fatörzs volt: leginkább
egy szikes földdarabra
emlékeztetett. Csak
együtt haladhattunk.

1981. 04. 26.
(Midőn ismét találkoztak)

Milyen zöld mező a szemed!
Szívemre kell, hogy tűzzelek.

1981. 06. 06.
(Midőn kopók kísérgették lopva)

Szarvas fut előttem,
patái a föld homlokán robajlanak
akár a leomló szállodák,
bőg, mint a megvadult hajókürtök:

A kutyák? A kutyák szemében
ágak, döglött bogarak, korhadt deszkák,
zöld békanyál, akár
az elhagyott kutak mélyén.

Az üldözött sorsa
az erdő fáiba vésve.

1981. 08. 27.
(Midőn már döntött)

Születtél huszonöt éve,
baba, tankok elé téve.
Nekem.

1981. 08. 28.
(Előérzet)

Beleszerettem egy jegenye-lányba.
Simogatom: dobog, lüktet a szíve.
Lassan baltává élesedem.

1981. 10. 23.
(Midőn elbújt szülővárosában)

Ami vár rád,
sejted,
Aktaion-végzet.

A kutyák
már
szimatot kaptak.

1983 nyara
(Midőn a politikai rendőrség embere verset elemzett)

Jó herceg! Látom, forgatod versemet,
de nem a színét, csak visszáját lesed.
Ezért, mély tisztelettel, azt üzenem néked,
ne a vers hátulját bújd, hanem az enyémet!

1983. 10. 25.
(Midőn magában őt beszéltette)

Zúgnak ölemben parti hullámok
örvénylik húsom a tested alatt
vérszínű alkony hull a szememre
lágyszavú szellő messze szalad
hullámzik ringat húsban a tenger
zord világunknak rádhagyott része…

1984. 03. 28.
(Midőn megérezte Noé háláját)

Hasad duzzadó halma:
Ararát.

1984. 07. 04.
(A neve: Julianna)

Minden
megtörtént már,
ami
fontos.
Megszületett.

1985 karácsonya
(Felesége hasát nézve)

December,
a csontig.
Néha
ragyog a
havon a
nap.
Ma már
elgondoltalak.

1986. 04. 20.
(Párja már kórházban, veszélyeztetett)

Végigszagolok mindent,
a mosóport, a kilincset,
a párnát, mint a kutyák.
Megnyalom a grízt,
tapogatom a ruhádat,
ízlelgetem a kenyeret,
amit még te vettél.
Téged kereslek.

1986. 05. 10.
(Fia születésekor)

Vártalak. Örömmel.
Most is rólad beszélek.
A falnak. Körömmel.

1986. 05. 11.
(Midőn fiát a klinikára vitték)

Világomból az áldott szél
tegnap elszelelt.
Mosoly nem fénylik arcomon.
Csak barázdákra telt.

1986. 06. 04.
(Fia műtétekor)

Szakáll rejt – félelem bokra.
Álmodom magam habosra.

1986. 06. 06.
(Születésnapi évszakváltás)

Ősz van
a fákról már hullanak az álmok
a sudár jegenyeleány
elhullajtja lenge ruháit

Ősz van
in flagranti testemet
az elmúlással

1987. 10. 26.
(Fia újabb műtétekor)

Én már csak darazsat eszem.
Poklosodom.

1987. 11.20.
(Midőn fia majdnem meghalt)

Csak állok ott,
tagló előtt megkövült barom.
Nem akarom.
Nem akarom.

1988 nyara
(Midőn nem írt)

Beszédes
írói alkat:
hallgat.

1989 ősze
(Egy újdonsült politikushoz)

Szép gondolat.
Nem hamis.
De nem biztos,
hogy igaz.

1990 ősze
(Midőn belevágott a politikába)

Azt hiszed,
tudod,
milyen a dagály,
mert
dinnyét faltál
és most
puffad, feszül
a hasad?

1990. 10. 10.
(Fia újabb operációjakor)

Odakint, már a hűlő gangon,
felsír a fal gyermeki hangon.
Mély sebbel a vályog fölhasad.

1990. 10. 11.
(Midőn megőszült szakálla)

Fekszem. Még hat óra.
Nem vártál, Megváltóm,
a megválthatóra.

1991. 01. 17.
(Midőn virrasztott)

Csavargatom a rádió gombját.
Hiába: süket zúgás.

Az utca mély tavában csüng a hold.

Elpusztult volna a világ,
s ez, ahol vagyok,
a túlélés kicsiny szigete?
Galapagos-szoba?

Csak másnap tudom meg,
hogy elromlott a rádióm.

Milyen valószínűtlen magyarázat!

1994 tavasza
(A vakond, avagy választási előérzet)

Nem volt szél, hó, nem sütött a nap.
De hallott róla, hogy odafent van ilyesmi.
Van meleg, van zöld, édes szellő és tarka
virágok. Már régen arra vágyott, hogy
szabadon hemperegjen a fűben. Elege volt
a sötétségből. Összeszedte minden bátorságát és
kitemette magát erre a fényes más-világra.
Hempergett a fűben, beszívta a virágok
illatát. Jött egy hirtelen felhőszakadás,
jégeső, szélvihar. Aztán tikkasztó kánikula lett,
rozsdaszínűre égett a fű. Később köd telepedett a
tájra, hideg eső szemerkélt, hó szállingózott,
harapott a fagy. Így telt el néhány év. A télnek
nem akart vége szakadni, majd egészen váratlanul
nyár lett, riasztó hőség. Már hazament volna.
Hajszolt volt, apátlan. Panaszkodott,
milyen vaksi és hazátlan. Kereste az otthon-szagú
járatot, a járathoz a lejáratot. Meditált:
ez már útjának kudarca? Meg sem rezdült
a tér csökönyös beton-arca. Fölötte izzott a nap.

1995. 06. 06.
(Ezredvégi hangulat)

Mindnyájam pokla –
én.

1995. 10. 06.
(A Kun emlékhely avatásakor)

Megváltakozás?
Ne csak a Kunságot!
Az országot!

1995. 12. 21.
(Midőn megtudta, mennie kell)

Huszonöt éve még úgy véltem,
a lét legfőbb kérdése a nemlét léte.
Talán kegyetlenül hangzik,
lenéztem őt, hisz akkori léte
egyetlen gondja (szegények voltunk!)
a napi leves megléte. Ha már
biztos volt a sovány leves levése,
boldogság volt neki a leves evése.
Aztán meghalt. Heves évek ették eves
testemet, s most hallom, munkanélküli
leszek. Azóta titkon számolok, míg
eszek. Azt hiszem, most
vált bizonyossá az ő nemléte.
Rájöttem, halála óta talán nem is leves
ömlött le torkomon, hanem a Léthe.

1996. 12. 26.
(Midőn szomorú volt)

Az  ablakokban  e  víg  napokban – mennyi  arany,  ezüst

fa  van! – Az  utca sáros, – ám  bent sok mákos – rudak-

ban, és persze diós. - Az est tévés meg rádiós, - a csa-

lád  bágyadt,  hever, – mint  kit a nátha lever. – Némán

emésztenek. - Űznék a langy  telet, - a  köhögést, a ví-

rust, – e lucskos, hótlan stílust, – és kívánnak nagyot:

– hódunyhát,  kis fagyot. – Mint  ahogy egy seb level, –

szivárog  az  ünnep  el,  –  csak  csömör  marad és dúlt

epe.  –  Krisztus  urunk  számos szúrt sebe  –  nem fájt

úgy, mint most fáj a magyar:  –  fáj a fej, epe, gyomor,

agyar. – S az asztalon  újra fuszulyka, – kolbász, veres

bor,  fűszeres  pulyka, – gesztenyés  rolád kacsint. – A

magyar  nyög,  makacs,  int:  –  „Nem!  Nem és nem! Töb-

bet  nem eszem!” – Csukva a száj, ám falja a szem. – Ké-

sőbb  csippent  a  kéz, nyílik a száj, – fogak  közt hús

forog...  Futni muszáj, – majd  kagyló, tört derék, ter-

pesz, – szájszögletben  diszkrét  herpesz, – hideglelés,

láz,  fog  vacog, – az éjszaka  ronggyá gyűrt vacok... –

Döglés,   kótyagos   fej,  zaba:  magyar  átok.  –  Csak

sok-sok  film,  nem az  Angyal szól hozzátok. – Pedig az

ünnep szép is lehetett  volna, – beszélgetve, ülve, egy-

mást átkarolva.

1995. 12. 31. – 1996. 01. 01.
(Midőn nem mulatott)

Mi  volt,  mi  nem,  számbaveszem,  –  miközben  a  szám-

ba  veszem  –  a bort, s a múló  évet  faggatom: – élünk,

nem  robbant   fölöttünk  atom.  –  De  volt  földrengés,

szélvész,  szökőár,  –  s a boltjainkban a felszökő  ár –

emelve  vérnyomásunk.  – Lassan  nem  is  lesz  másunk. –

Nem  lett  most  sem  repülőm és tanyám,  –  de  rosszab-

bul  lett  és  meghalt  anyám.   –  Foltozgattuk  zsebünk

növő  likát, – mint  a  Megváltót,  vártuk  harmadikát, –

és  a  hónapokkal  a  kedv  apadt,  – torkunkra  többször

bősz  vírus  ragadt... – E  zord  év  végére  még  pontot

nem  tettem:  –  a  buékra  éppen  állástalan lettem. – E

táj múltból visszatért régi jó – urai szeretnék, ha a ré-

gió  –  (ahogy  egykor  volt  téve és tanítva) – gondosan

lenne  írótlanítva.   –   Mi  jön?  Éhkopp?  Torz  világ,

ahogy  látta  Kafka?  –  Az új év restvérű testvérű cudar

cafka?   –   S  jönnek  földrendítő  fogadkozások?  –  És

tüntetések,  hogy  pénz  nincs,  ám  az  ár  sok? – S jön

majd harag,  mert csak  némelyek  odva  –  lett  a  földi

jókkal  dúsan   megrakodva?   –   Tavaly,  lám,  kiderült

százféle  titok,   –   mégis  minden   talányos,  mint  a

megalitok

1996. 01. 04.
(Midőn munkahelyet próbált keresni)

Árulom magam,
mint egy vénlány.
Hazámnak.

1996. 01. 10.
(Midőn vacakul volt)

Az ember  gondjával  házal:  – vizsgálódtat  a  kórházzal.

– Mi üzen rosszat? A lép?  Fül?  Epe?  –  A  máj?  Gyomor?

Lenézett  ülepe?  –  Mutatja duzzadt prosztata, – lett egy

elhasznált, rossz tata?  – Iszik szirupos löttyöt, vesznek

vért,  –  s ő nem  kérdezi  meg,  mért  –  háromszor, mért

ékítik  –  vénáját azzal, hogy kékítik?  – Ha zuhan a vér-

nyomás vagy felszökik,  –  jegyzésén szerkezet őrködik,  –

vasmarokkal  meg-megszorítja  a  kart,  –  ébreszt,  pedig

csak  mérni  akart.  –  Kint  tél,  nem jön meg a megváltó

kikelet.  –  Bent pohár, csobog mintának vizelet.  –  Reg-

gelire lekvár, illetve dzsem, illetve jam, – ahogy a nővér

mondja pórias–prózaian.  –  Kékes  kép  pulzál,  a műszer–

vonal le–fel megy:  –  lám, az ember szíve dadogva feszül,

ernyed,  –  és tüdeje  mint pudvás lebernyeg,  –  akár egy

lyukas labda, épp csak szelelget. – Csontja túlvilági fil-

men: árny-fény-üveg,  –  s egy másik  filmen gyulladt arc–

üreg.  –  Gyötört  epéje  szórva finom homokkal,  –  dúsan

felékítve  paprikás–nyomokkal.  –  Szeme  romlik,  fülének

kést ígérnek...  –  Sohasem lesz vége ennek a télnek! – Az

ember  roskad,  bús, dúltan  hazatántorog,  –  rémült, dü–

hös,  káromkodik,  gyógyszert szed, morog,  –  s amíg szí-

vét  ágyban  gond taposta,  –  mohón  nézi,  mit  hozott a

posta.  –  Amire vár: jó szó, zöld tavasz. Apróság. – Csu-

pa avittas új–ság. Csupa friss ó–ság.

1996. 12. 11.
(Körmendi István, 1689 - 1773. 12. 11.)

Már csak
általam
élsz.

1997. 06. 15.
(Midőn Buharaj Ravil Karcagon járt)

Ami téged éltet,
az Egység.
Engem a kétség.

1997. szeptember eleje
(Midőn állandóan köhögött)

Ugat
a halál
kutyája.

1997. 11. 01.
(A temetőben)

Ezt írtam egykor:
„én azonban
már
az
Istennek
sem
hiszek
el
semmit”.

Néha
hülyeséget beszél
az ember,
Uram.

1997. 11. 02.
(Midőn régi írásait nézegette)

Azt íratta velem
az ifjúi gőg, hogy
„dühünkben
szájbakurjuk
istent”.

Mintha
parazsat vinnék,
égetnek már
ezek a szavak,
Uram.

1997. 12. 20.
(Könyve megjelenésekor, Juliannának)

Öt perc az élet,
de talán van még belőle kettő.
Veled.

1998. 10. 28.
(Midőn a vizsgálóasztalon feküdt, az orvos szólt, „rák”, elsötétült a világ, s gyors búcsút mondott magában a kunságiakhoz )

Úgy tűnik,
ennyi.
Jó volt köztetek.

1998. 10. 29.
(Egy áttépelődött éjszaka után, már megnyugodva)

Szarás, halál –
ha menni kell,
hát menni kell!
Pedig
milyen sok dolgom
lett volna még!

1998. 10. 30.
(Midőn töprengett)

Egy fiatal azt hiszi magáról,
hogy halhatatlan.
Egy halhatatlan
másként beszél a halálról,
mint egy halandó.
Én az eszemmel ugyan tudtam
a halált,
de csak most,
ötvenkét esztendősen
fogadtam el,
hogy halandó vagyok.
Eddig tartott volna
az ifjúság?

1999. 04. 14.
(Midőn Nagy Gazsira gondolt)

Izzik-e még ama Örök nyár…?
Szabadság? Közel van vagy távol?
Tények: ötven év, Bérbaltavár.
Lapok A fiú naplójából.

Már elzúgtak forradalmaink?
Velünk a halál parolázgat?
Álmodunk, az örök éj ha int,
Éveket, hitelmentes házat.

Hol vannak már a szép hetérák?
Félrelöktek és a lét megunt?
Marad a kín, a kórház, a rák.
Azért sem adjuk meg magunk!

{fel}