Legszebb éveim

Alig egy éve költöztünk a garzonba, de már csaknem szétégett a fürdőszobában a vízmelegítő lemeze, elromlott a vécétartály is, túlfolyik, kitartóan csöpög belőle a víz, egyre sűrűbben kell lehúzni, ráadásul a szobaajtót sem lehet kilincsre csukni, így viszont csapkodja a huzat, ugyanis az erkélyre nyíló ajtó mellett ujjnyi rés van, már az ágy is megnyekegősödött, pedig új volt, amikor idejöttünk, az asszony nagyon el van keseredve, csak az tudja megvigasztalni, ha tovább nyekegősítjük az ágyat, ilyen, amint eléállok, hogy mondjak neki valamit, rögtön arra kíváncsi, hogy ivarérett vagyok-e?

Az éjjel cementet és sódert pakoltam álmomban, csuromvizesen ébredtem, bementem a hivatalba érdeklődni az új lakás után, mondták, nyugi, még lógok nekik egy gyerekkel, na jó, ma este összehozzuk, az asszony egyébként is szereti, ha az erogén zónáin időzök, még ki se mondtuk a nemzeti színű ember előtt a holtomiglan-holtodiglant, ő már a gúnár nyakát kereste az alsóneműmben.

Ma éjjel bútorokat cipeltem álmomban, reggel úgy éreztem magam, mint akit ledaráltak, az asszony hőbörgött, hogy jobb lenne, ha a fürdőkádban aludnék, mert ott csak leereszteném magam alól a verejtéket, mekkora pofája van, leültem tervezni egy újabb családi házat, jó három éve maszekolok télen a vécén ülve, nyáron az erkélyen, hátha összejön egyszer a pénzünk.

Itthon fekszem, az orvos szerint idegkimerültség, furcsa dolog egyensúlyi zavarokkal élni, nekimegyek mindennek, az asszony ideges, a két gyerek ordít, kiesett a maszek munka is, az új lakásról semmi hír, én pedig csak szimulálok az asszony szerint, nem érdekel a családom, sőt még az sem érdekel, hogy az asszony vénuszdombja új huzatot kapott a szülés óta.

Korábban mentem haza a melóból, gondoltam, maszekolok egy kicsit, nyitnám az ajtót, nem megy, csöngetek, semmi, csöngetek, semmi, később hallom a motozást, ki az, kérdezi az asszony, én, azt mondja, rosszkor jöttél, gyere vissza később, aha, most pásztorórázik, mit tegyek, nem állhatok itt, egy emelettel följebb kötöttem ki, éppen a fölöttünk lévő lakásban, ahol egy őrült nőt gyanítottam, esténként ugyanis furcsa hangokat szoktunk hallani, mi ez, kérdezi ilyenkor az asszony, nem tudom, biztosan elütöttek egy kutyát, mondja ő, ráhagyom, pedig sejtem az igazságot, nem is tévedtem, öt perc múlva az ágyban voltunk, nyihogott a nő, a kocogósához érve pedig kitartóan visítozott, reggelig visíttattam, akkor leballagtam, kérdezi az asszony, hol voltál, mondom, elütöttem néhány kutyát.

Az asszony csupa izgalom volt, rendezkedett az új lakásban, ez a mi szobánk, ez a gyerekeké, én egy félreeső zugot szerettem volna a tervezés miatt, de az asszony még a gondolatot is sértőnek találta, majd tervezel éjszakánként a konyhában, rendben, minden rendben van, az új lakás mesés, a bútor is, ezután ennek a törlesztésére is kereshetek, pedig azt hittem, nyugisabb időszak következik, esetleg még olvashatnék is, dehát egyelőre csak a szekrényeket tologatom, az asszony és az anyósom mindig jobb helyet talál a tárgyaknak, talán ide; mutatják, odacipeljük az apósommal, nem, nem, itt mégis jobb helye lesz, megint hórukk, így ment egész délelőtt, aztán ebédelni hívtak, de kiderült, hogy kicsi a konyha, az apósommal már nem fértünk be, a második turnusban abrakoltunk, igaz, addigra minden kihűlt, azért jó volt, aztán tologattam tovább a bútorokat, de azokból túl sok volt, kicsi a lakás, mondta anyósom, ühüm, bólintottam, holnap be kell adni a papírt minőségi cserére, be, mondtam fáradtan, vártam az estét, közben a nők a nyolcadikról a lakótelepet szemlézték, sehol egy fa, mondta az asszony, feltétlenül vennetek kell egy hétvégi telket, hallom anyósomat, feltétlenül, bólintottam én, mielőbb, szólt az asszony, mintha megmozdult volna a parketta a talpam alatt, közben hallottam, már kocsit is kell venni, csak nem busszal járunk a birtokra, nem igaz, csak bólintottam és leültem, mert már mindent homályosan láttam, később noszogattak, hogy a fotelomat vigyem át a másik szobába, felemeltem, becéloztam az ajtónyílás közepét, csatt, neki az ajtófélfának, az asszony hangja is csattant, elejtettem a fotelt, kapaszkodtam valamibe, imbolyogtam, pocsékul éreztem magam, s hirtelen átvillant a fejemen, hogy istenem, hiszen ezek voltak az én legszebb éveim!

Az utcalány legszebb napja

A presszóban sokan ücsörögtek. Kint hűvös volt, kellemetlen, nyirkos idő, szemerkélő eső. Talán ezért ez a zsúfolt ház. A közeli pályaudvar is taszít ide néhány vendéget, olyanokat, akiknek csak másfél-két óra múlva indul a vonata, s nem szeretik a mocskos csarnokot, a zsebeseket, a sok őgyelgő gyanús alakot. Az egyik asztalnál vonatra várt egy férfi is. Kávét rendelt. Később gondolt egyet, talán a hűvös idő miatt, még egy konyakot is. Olvasott. Egy női hangra eszmélt. Szabad? Hogyne, parancsoljon! Utcalányok voltak, ketten. Egymás között fecsegtek fodrászról, filmekről. Aztán az egyiket elhívták. Na, munkára fel! – mondta, és elment. A szebbik maradt. Megnézte, mit olvas a férfi. Ő is szeret olvasni. Beszélgetni kezdtek. A lány egy Pest környéki faluból származik, érettségi után a téeszirodára került, az egyik este szinte letépte róla a ruhát az elnök, még ütötte is. Aztán megtörtént. Az íróasztalon. Nagyon keveset keresett ott. Úgy gondolta, akkor már inkább keressen sokat, az elnöknél mocskosabb állatot pedig úgysem lehet találni. Hát, ez vagyok én, mosolygott a lány. Nem zavar, hogy egy kurva ül az asztalodnál? Nem. Arról beszélgettek, hogy a lány szülőfalujában éltek valamikor a férfinak is rokonai, anyai ágon. A lánynak rémlett a nevük. A férfi megkérte, meséljen a faluról, szeretné tudni, milyen helyen éltek az ősei. A lány mesélt. A gyerekkoráról is. Az apjáról, akit imádott, s aki korán meghalt. Az egykori macskájáról. Az udvaron sertepertélő csókáról. A szomszéd néniről, aki sváb volt, és paplevesnek hívta a bablevest. A lány mesélt, mesélt, s a férfinak nem volt szíve félbeszakítani. Három vonatot késett le miatta. Amikor elfáradt a lány, sokáig csend volt. A férfi szedelőzködött. Menned kell? Igen. Hallgattak. Szeretlek, mondta a lány. Hallgattak. Nem mozdultak.

Lovak

Arra ébredt, hogy fáj a feje. A halántékát kezdte nyomogatni. Nyöszörgött. Hány óra lehet? A sötétben kitapogatta a rádiót, bekapcsolta. Lágy, édeskés könnyűzene szólt, abból a fajtából való, amit a lány nagyon utált. Kikapcsolta a készüléket. Elmúlt éjfél, motyogta. Odakint csak a kutyák csaholtak.

Amikor ismét felébred, már majdnem dél van. Nem bánja, hogy elaludt, ilyen pocsék éjszaka után úgysem volt kedve iskolába menni. Járhat még eleget, motyogja. Ettől a mai hiányzástól még simán lehet nyomozó, gondolja, miközben vaja kenyeret eszik kakaóval. Eddig csak a fiújának mondta, hogy zsaru akar lenni, kiskora óta ez az álma. Kár volt elárulni. A fiú szó nélkül otthagyta. Pedig ő már éppen ledőlt az ágyra, pucér volt, várta a párját. Tizenhat éves volt, amikor először... A lány mosolygott. Másfél éve. És most eljárt a szája. Legalább utána árulta volna el!

A kultúrház körül ólálkodik, társakat keres, hátha nem ment valaki más sem iskolába. Benéz a nagyterembe. Odabent táncpróba folyik, nyolcadikos lányok jönnek be marssal, majd a lengetőset próbálják, lengetik a lábukat, de a tanárnő szerint nem elég kecsesen, mérgesen rikácsol, hogy lovak vagytok, lovak!

A buszmegállóban egy idős férfi ácsorog, percek óta egy valószínűtlenül vékony tizenéves fiút néz szúrós szemmel, összeráncolt homlokkal. A lány megáll az öreg mellett, ő is megnézi a fiút. Az öreg megszólal. Ebből lesz a jó dolgozó! A sok munkától hogy megizmosodott! Mint a mocsári szúnyog. A lány nevet.

Lófrál a faluban. Sehol semmi. Milyen hülye volt, hogy elárulta a fiújának ezt a zsaru-dolgot! Most milyen szépen eltöltenék az időt! Nincs otthon senki egész nap. Nagy hancúrozást rendeznének... Nem értette, miért hagyta őt faképnél a fiú ilyen ártatlan ügy miatt?

Besötétedett. Ismét a kultúrház környékén csellengett. Hiába. Senki. Hazament, evett valamit. Leült a televízió elé. Kedvetlen volt. Nem tudott a műsorra figyelni. Korán lefeküdt. Másnap reggel az autóbuszon iskolatársai újságolták neki, hogy az éjjel betörőt fogtak a postán. A fiúd volt, mondta egy diák. A lány elkomorodott. A volt fiúm! És elfordult. Lovak vagytok, motyogta. Lovak!

Kaland

Tegnap egy ifjú pár költözött a házba, fogadott emberek cipelték a bútorokat, a férfi lent, az asszony a szobában parancsolgatott, a szomszédok szerint orvosok, ahogy mondják, rendes népek.

Arra riadtunk az éjszaka, hogy a nő visítozott, segítség, kitódultunk az erkélyre egy szál munkaruhában, hát ki a francot érdekli ilyenkor a nagyestélyi, a szemközti ház erkélyén is ott szobroztak a lakók, majdnem alattunk rikoltozott a nő segítségért, én csak annyit láttam, hogy az erkély korlátjába kapaszkodott, a férje pedig megpróbálta szép gyengéden becsalogatni a szobába, ettől sikoltozott anyu, valahogy nem értékelte apu kitartását, ugyanis az a csuklójára tekerte a nő rozsdavörös haját, és annál fogva kérlelte nyájas úri modorban, hogy gyere be, te vörös ribanc, ilyen szépen, jé, hát nem az új szomszédok csinálják a műsort, az asszony nyomta tovább az esóest, mi a fenét csináljunk, a túloldali házban már biztosan nem voltak olyan álmosak, egy férfi átkiabált, hogy azonnal fejezzék be, mert hívom a rendőrséget, feljelentem, hogy lejáratja a pártot, miért éppen vörös az a ribanc, he, de a súlyos szavak hallatára se lett vége a műsornak, talán mert a szigorú férfi is csak úgy natúr jelent meg az eseményen, nem lehetett elég komolyan venni, elvégre ruha teszi az embert, ennek ellenére jól kitalálta, ha ezer évig rágom a körmöm, akkor se jutott volna eszembe ez a kézenfekvő megoldás, a rendőrség, nem vagyok valami találékony, ez még amolyan gyermekkori sérülés lehet nálam, amikor ölték az apámat, és anyám sikoltozott így, hogy hívom a rendőrséget, apám azt hörögte elhaló hangon, hogy ne hívd, anya, még valami bajom esne, igaz, apámat a téeszbe invitálták csak, ezt a spinét viszont a szobába, de oda sem megy, pedig mindjárt hívják a rendőrséget, ám a doki nem egy félős gyerek, visszakiáltott a fenyegetőző pacáknak, hogy ne szólj bele, mert meggyógyítalak, erre olyan lett a két ház, mint egy röhögő nudistatelep, a doktor úr pedig szórakozott tovább a felesége hajával a csuklója körül, az viszont még jobban acsarkodott, hogy tudod mi vagy te, egy állat vagy, érted, egy állat, ebben aztán mindkét ház egyetértett, lassan aludni tértünk, ugyanis a verekedés már különösebb incidensek nélkül folytatódott, hiába, csak ma költöztek ide, még nem érzik eléggé otthon magukat, de majd felenged bennük ez a feszélyezettség, addig is aludni kéne.

Reggel kitántorgok az erkélyre, szívom, szívom, szívom a levegőt, jóga, hátha felébrednék, szívom, szívom, szívom, belégzés, tartod, kilégzés, valóban ébredezek, egy-két ászana a könnyebbek közül, friss vagyok, rákönyökölök a korlátra, lenézek, hát mit látok, ott ballag az ifjú pár, az állítólagos orvosék, a frissen költözöttek, kart karba öltve, egymást szorosan átnyalábolva, puszi, nagy-nagy szerelemben, puszi, hát ki érti ezt?

És ezután mindig. Esténként megy a csihi-puhi, reggelente pedig olvadoznak a szerelemtől. Lassan megszoktuk. Utálom az erőszakot, de... de lehet, hogy ilyen az igazi szerelem?

Az egyik reggel belégzés, tartod, kilégzés, ászanák, lenézek, hát mit látok, ott megy a doki, a keskeny járdán udvariasan előre tessékeli a feleségét, nahát, ezek nem kapaszkodnak össze, hűvösen előzékenyek egymással, morcosak is, jé, mondom magamban, ezek az este mintha nem pankrációztak volna, csak nincs köztük valami baj, attól kezdve figyelni kezdtem őket, aznap este sem verekedtek, másnap sem, s mindegyik reggelen elegáns undorral lépkedtek egymás után, az asszony arcán sehol egy szerelmetes zöld folt, az orvos kezdett kimaradozni, a nő örömtelenül sorvadozott, az egyik este, amikor levitte a szemetet, lesbeálltam a sötét lépcsőházban, megragadtam a haját, keményen magamhoz rántottam, durván markolásztam, és vertem a fenekét, mire ő engedelmesen hozzám simult, és felparázsló hangon súgta, hogy ne itt...

A baleset

A fiú sírásó volt. Nem érdekelték a halottak, nem hatották meg a zokogó hozzátartozók. Unta a papok beszédét, az énekeket. Csak a pénz érdekelte, s hogy mikor engedik el a munkából.

Ásta a sírt, s közben a motorozásra gondolt. Az igen! Azt nagyon szerette. Lobog a haja a szélben, rohannak a fák... Feltűnt a temetőben a falu bolondja, aki kacsákat őrzött, s akiről az hírlett, hogy szerelmi viszonyt folytat a tojóival. Megállt a sírgödör szélén, nézte a fiút.

– Ebben víz van – állapította meg a bolond.

– Van – bólintott a fiú.

– Akkor most nem halunk meg.

– Te nyugodtan meghalhatsz.

– Miért?

– A kacsák tudnak úszni.

A bolond rögöket markolt fel, azzal dobálta a röhögő fiút.

Munka után a fiú felpattant a kismotorra, száguldozott a faluban. Bement a klubba, sörözött a haverokkal. Tíz óra körül felültette a motorra a nőjét, kimentek a határba egy szalmakazalhoz. Szeretkeztek. A lány visongott, hangosan jajgatott. Amikor kielégült, a fiú meggyújtotta a kazlat. Vörös izzás, forróság... Neki most lett jó. Másik úton mentek haza, hogy ne találkozzanak a tűzoltókkal.

Másnap is ásta a sírokat, mint rendesen. Csak cammogott az idő. Amikor végre leléphetett, kimotorozott a kiserdőbe szarvasagancsot keresni. Sokáig bolyongott a fák között. Végül talált egy nyolcvan centis agancsot. Legalább két kilósnak saccolta. Lelkesen vitte haza. Vacsora után még elmotorozott a klubba. Söröztek. Később előkerült az egyik haverja, vérzett az orra, az egyik szeme bedagadt.

– Ki volt az? – kérdezték.

– A kotrósok.

Felkaptak a robogókra, kiszáguldottak a csatornához, amit a kotrógépkezelők építettek. Vasrudakkal beverték a lakókocsik ablakait és a kotrógépen lévő üveget, aztán elhajtottak. Roppant elégedettek voltak.

Másnap a fiú délig aludt: Megette a vasárnapi ebédet, aztán a haverokkal átmotoroztak a szomszéd faluba, nézelődtek a búcsú forgatagában. Ittak. Az egyik árusnál késeket válogattak nagy élvezettel. Egyikük felkapott egy rugós kést, ráemelte a fiúra, aki elkapta a kezét, lenyomta, a kés belement a srác lábába. Hazafelé menet gyorsasági versenyt rendeztek a terepen. Lobogott a hajuk a szélben, kiáltoztak, mint az indiánok. Egy fűvel benőtt árok állította meg őket. A fiú feküdt a fűben, nem tudott megmozdulni. Most először gondolt a halálra.

Naptár

Kedd. Ma odajött hozzám Jozsó. Jó a szövege. Nagyokat röhögött a saját poénjain, de az igaz, hogy jó poénok voltak. Ó, Jozsó!

Péntek. Jozsó megfázott, ezért nem láttam pár napig. Hiányzott. Piros a drága kis nózija, és furcsán beszél. Imádom. Jozsókám!

Szombat. Imádlak egyetlen gyönyörűségem! Szeretlek! Jozsóm!

Hétfő. Ma láttam az én Jozsókámat: szuper srác. Már nem taknyos. Rohant valahova, de odaintett. Imádom az én Jozsókámat!

Szerda. Mariann túl szép, egy beképzelt majom. Jozsó után eszi a fene. Nem adlak, Jozsókám!

Csütörtök. Ma mellém ült a suliban Colos. Valahogy más lett, mint volt. Már borotválkozik. Mariann Jozsókázik. Jaj, Jozsókám!

Szombat. Moziba mentem. Ott volt az édes Colika is. Nem vett észre, csak a film után. Nézett. Én is néztem. Tehát néztük egymást. Nem tudom, jön-e a holnapi buliba? Igaz, ott lesz nekem az édes kis Jozsókám is.

Hétfő. Tegnap nem mentem el a buliba. Féltem látni Mariannt és Jozsót. Pedig még mindig. Édes szerelmem... Jozsó? Coli?

Szerda. Mariann fel van fúvódva a méregtől: Bea megcsapta tőle Jozsót. Én meg csak tanulgatok itthon az ágyikómban. Beállított Coli. Benyúlt a paplanom alá. Csók, Colfikám! És Jozsókám.

Csütörtök. Felöltöztem, és tűztem Colihoz. Nincs itthon az édes kis anyukája. Szeretlek, Coli!

Péntek. Ma szintén eljött Coloska. Megtanítottam jósolni. Mellém libbent az ágyra. Hű! Meleg volt. Aztán tűztem fürödni. Szerelmem, Coli!

Vasárnap. Írtam Colinak egy verset. Megmondtam neki, hogy szeretem. Ő nem szólt semmit. Most mi a dörgés? Szeretem Colit!

Szerda. Rohadt a világ. Sokat bőgtem. Hülye vagyok.

Péntek. Coli, a kis édes, nagyon betoji alak. És szédül. Nem jött, pedig egyedül voltam.

Vasárnap. Colika kámforosdit játszik. A piszok! Sétáltam, hátha látom. Azt mondogattam magamban, hogy érted élek, Colikám!

Kedd. Pangás. Coli ma a kis kerójával végigsüvített a főutcán. Rám se pillantott.

Péntek. Mindenki látja Colit, csak én nem. A mai napig se tolta el a kis pofikáját. Zolika vérszemet kapott, fel akar csípni. De én szeretem, szeretem, szeretem... Colit.

Hétfő. Feladtam a reményt. Coli egy nevezetes Klárival jár. Így állunk. Zolikával kevertünk. Nem is olyan rossz hapsi! Na jó: szeretlek, Zolikám!

Szerda. Robika szerelmet vallott. Hát ez óriási! Egész jó volt vele! Imádlak, Robikám!

Csütörtök. Ma belerúgtam Jozsóba. Ő ezt vallomásnak vette. Együtt voltunk. Szeretlek, Jozsókám!

Péntek. Körülöttem sündörgött Bandi a diszkóban. Muris srác. Jó fej. Szeretlek, Bandikám!

Szombat. Már szünet van, nyár van, szabadság van. Szeretlek, mindenki.

Nagy dolgok

Tudod, most először történtek velem lényeges dolgok. Majdnem tizenöt év telt el fontos esemény nélkül. Na de most! Azt hittem, hogy összejöttem Dezsővel, de később azt mondta Zsófinak, csak hülyült velem. Hát ez szép! Kirándulni voltunk, és Dezső állandóan velem foglalkozott. Először talán tényleg hülyült, de aztán ilyeneket mondott. „Szép vagy, drága nőm. Szeretlek.” Aztán tapizás meg minden. Én azt hittem, komolyan gondolja. Rengeteget hülyéskedtünk. Jó érzés volt. A buszon égett a hátam, s a végén elaludtam Dezső karjaiban. Arra ébredtem, hogy Bözse megkérdezte Dezsőt. „A háremedből melyiket szereted a legjobban?” Dezső megütögette a fejem, hogy ezt. Itthon meg jön azzal, hogy csak hülyült. Ki érti ezt? Na, mindegy! Szép is volt, jó is volt, talán igaz se volt. Majd elfelejtem, így gondoltam. Elmentem moziba, a tizenkilencedik sorba vettem jegyet, a tizenkettedik székbe. Mit gondolsz, ki ült a hetesen? Dezső! Addig variáltam, míg melléje kerültem. Közben az egyik részeg hapsi kitette a piát. Irtózatos illatok kezdtek terjengeni a légben, s mindenki elmenekült a tett helyszínéről. Dezső eltűnt, egyedül mentem haza. Egy ürge rám akart ragadni, de sikerült leráznom. Otthon tévét néztem. Átjött a barátnőm, Zsófi, aki a film után lefeküdt mellém. Huncutkodtunk egy kicsit, izgi volt. Aztán elég kényelmetlenül aludtam a szűkös hely miatt. Másnap délben a kajánál olyan hideg kólát ittam, hogy majd’ lepetéztem a gyönyörtől. Azt mondták, Miki és Béci meg akar verni engem. Nagyon várom. A verést. Másnap találkoztam Mikivel, megkérdeztem, miért akarnak megverni? Azt mondta, hogy meg akarnak, de nem verni. Akkor főleg nagyon várom. A suliban feleltem: siker a köbön! Kiharcoltam egy hármast. Kiderült, hogy mehetek a táborba. Ott lesz ő is! Ezt tudtam. Itt a vakáció! Ez a lökött Dezső pedig Kati után fut. Nem baj. Elég kövér a csaj, és nem is túl szép. Nem jön a táborba sem. Úgyhogy enyém a pálya. Mondtam Zsófinak, hogy ha Dezső nem foglalkozik velem a táborban, ráhajtok a srácára. Ő már úgyis unja, másba van belezúgva. Reggel tovább lustálkodtunk. Én, a kis frissecske hamar kibújtam az ágyikóból, és mostam. Aztán főztem az ebédet. Lecsót. Elég fincsi lett, csak egy kicsit túl erős a paprikától. Anya beteg, fáj a keze. Én egészséges vagyok, le is kopogom: kopp, kopp, kopp! Aztán elindultunk a táborba. Dezső és Zsófi mögöttem ült, a bőröndök tetején, egyre jobban belejöttek a tapizásba. Nahát! Megérkeztünk, elhelyezkedtünk a táborban. Átvándoroltam Dezső sátrába, mire Zsófi megjött, én már a srác ágyán feküdtem. Zsófi kezdett begörcsölni. Főleg akkor, amikor odatartottam Dezső lényegéhez a lábamat. Zsófi úgy meglökte, hogy akaratlanul is megrúgtam Dezső kis kukiját. Pedig inkább babusgattam volna. Dezső dühödten rámvetette magát, de éppen belépett a tanár, leparancsolta rólam. Ah, édes súly! Sajnos, többet nem éreztem, mert Zsófira szállt rá. Úgyhogy kukitlan maradtam. Nagy dolog! Akkor ezt most lekopogom: kopp, kopp, kopp!

Leánynapló

Újra kezdődik a legenda, újra sok szerelem lesz benned, újraéledek, és te is újra vagy. Új érzés. Kezdem a szombati diszkóval. Haláli volt az egész estém. Zoli a pénteki napot elfelejtve újra felpofozott. Hiába beszéltem neki. Persze, hamar vége lett a beszédnek, és vele voltam. Jó volt. Verés után mintha jobb lenne.

Vasárnap. Elmentünk a bandával moziba. Egyszer odajött hozzám Sanyika, s azt mondta, hív Zoli. Kimentem. Nekemállt, hogy jövök én ahhoz, hogy mással vagyok! Rögtön tudtam, hogy Sanyika telebeszélte a fejét, össze akar minket veszíteni, mert tökig belém van zúgva a kis szemétke. Így aztán miatta megint kaptam a bőrkesztyűvel. Hát, mit mondjak? Haláli az élet! Azért még mindig szeretem.

Kedd. Zolival megkötöttük a barátságunkat. A presszó előtt rengeteget hülyéskedtünk, aztán átmentünk a parkba egy kis piával. Iszogattunk. Ettől elfelejtette, hogy már csak barátok vagyunk. Elkapott. Zsófi! Nagyon kívánlak. Nem próbáljuk meg? Bepörgött, és nagyon megpofozott. Hogy ezután milyen jól esett!

Szerda. Margitnak adtam egy képet magamról. Nem valami jól sikerült, de megjárja. A kis stünci mókuska megmutatta a kis Zolikának, aki természetesen elkobozta tőle. Margit szerint teljesen bezsongott. Elrohant hozzánk. Egyedül voltam otthon. Le akart teperni, de nem engedtem neki. Erre piszokul megpofozott. Utána isteni volt vele. Majdnem lebuktunk.

Vasárnap. Zolit még a mai napig nem láttam, nem tudom, mi lehet vele. Rájöttem, hogy egy nagy hülye vagyok, amiért még most is szeretem. Nem kellene, hiszen olyan rohadtul szokott viselkedni velem. Például ver. Ennek vége. Elmentem moziba Bécivel. Nagyon jó fej. Magas, izmos.

Szerda. Teljesen belezúgtam Bécibe, már négy levelet kapott. Szörnyű, mennyire szerelmes vagyok. Szeretem! Szeretem! Szeretem! Kifújtam, nem írok tovább.

Szombat. Eltelt két hónap, és én semmit sem írtam erről az időről. Nem csoda: a szerelem... Járogattunk Bécivel ide-oda. Tetszett, hogy Zoli a közelünkbe se mer jönni, mert fél Bécitől. Milyen erős! És rendes is. Szépen beszél velem. Az is tetszett, hogy nem akart lerohanni. Figyelmes volt és udvarias. Szép időszak volt, de egy hónap múlva kezdett unalmas lenni a srác. Csak a kezemet szorongatta, egy-két smárolás a sötétben… Ennyi. Hát ezzel dögunalom az élet! Hívott egy buliba, de már el sem akartam menni. Végül rábeszélt. Frankón összejöttünk, tök jó volt a hangulat. Éjjel kettőkor átvonultunk Bécivel a szomszéd szobába, becézgetett, puszi ide, puszi oda. Elég unalmas volt. Akkor arra kért; mondjam azt, hogy keljfeljancsi! Na jó. Mondtam. Ettől teljesen begőzölt, egy pillanat alatt megszabadított a göngyölegtől, vörösre verte a fenekemet, húzta a hajamat, fojtogatott, úgy megszorított, hogy azt hittem, végem... Őrületes éjszaka volt! Az édes lovag csodálatosat alakított. Többször mondatta a keljfeljancsit. És én mondtam, mondtam, mondtam... Egy hete elszerette Zolitól az új nőjét. Két napja Sanyika cicáját kapta el. Azok is teljesen belezúgtak. Én még ezt sem bánom. Csak verjen pirosra! Csak tépje a hajam! Szorítson! Rúgjon! S amikor elmegyek, azt mondom: Na pá, édeske! Helóbelócska! Így telt el ez a két hónap. Kifújtam.

A rajongó

A lány szőke volt, nem különösebben szép, nem különösebben csúnya, mondhatnánk rá, hogy egy a sok közül. Valami vonzereje mégis lehetett, mert a suliban egy fiú, nem is a legrosszabbak közül való, ahogy a lány mondta, döglött érte. Hiába. Be kellett érnie néhány odavetett, hideg félmondattal, vállrándítással, az osztálytársnők kaján vihogásával. A lány ügyet sem vetett rá. A kollégiumban leveleket körmölt titokban a szilencium alatt, este pedig annak a rock-sztárnak a dedikált fényképét nézegette, akinek a leveleit írta. Az egyik nap aztán felvillanyozva, szinte hisztérikus örömmámorban mutogatta a többieknek a frissen kapott levetet, melyben az énekes közli, hogy egy hét múlva hajlandó vele találkozni délelőtt tizenegykor a lakásán. A lány készült erre a találkozásra. Miután még érintetlen volt, szorgalmasan spárgázott, úgy gondolta, ez fontos lehet. Aztán eljött a nagy nap. A lány korán reggel vonatra ült, el ne késsen, hiszen ki tudja, mennyi idő alatt találja meg Pesten az énekes lakását? Taxiba ült, tíz perc múlva ott volt, még egy óráig keringett a háztömb körül, végül becsöngetett. Az énekes egyszál gatyában nyitott ajtót. Szó nélkül berántotta lányt, az ágyba lökte, csak annyit mondott, hiába sikítozol, úgysem engedlek el. Este már a kollégiumban mesélte a lány a többieknek megpróbáltatása történetét, milyen szörnyű volt, nyakában a lába, úgy tönkretette az énekes, hogy alig tudott kimenni a buszmegállóba. A többiek hüledeztek, irigykedtek, felháborodtak, ki így, ki úgy. Attól kezdve az énekes számait nem hallgatták, a lány pedig másnap kedvesen rámosolygott a suliban arra a fiúra, aki döglött érte.

Sült krumpli

Gyerekkorában mindig a nagyanyjáéknál volt. A szülők dolgoztak, rengeteget költöztek. A kislány azt az órát, amire tanulni kellett volna, kiradírozta az órarendből: Hetedikben kezdték érdekelni a fiúk Ekkoriban jött meg neki. Elsős szakközépiskolás volt, amikor először megesett vele a dolog. Nem volt se jó, se rossz. Utána összevesztek Bandázott. Harmadikban követte el másodszor. Jó volt. Nem vesztek össze az aktus után. A lány hívta a fiút Pestre, ruccanjanak fel egy koncertre. Nem ment. A lány igen, összejött egy sráccal, de a koncert végére összevesztek Hazafelé gyalog jött egy másik fiúval. Három napig tartott az út. A lány első mondata az otthoni fiújának: „Majd megvesztem éhen”. Erre kibékültek Egy hónapig, ahogy mondta, minden oké volt. Akkor jött egy híres külföldi együttes. A fiúja hívta, menjenek fel, de a lány, ki tudja, miért, nem ment. A fiú átfázva, vizesen ért haza.. Locsolták, verték őket, mondta. Egyszer elmentek moziba, de elmaradt a vetítés. Kimentek a falu vasútállomására, ott sok pad volt, utas viszont egy sem. A fiúnak nem jött össze, öngyilkos akart lenni. A szalagavató előtt összevesztek, utána kibékültek Akkor összejött. Aztán összevesztek Jött másik fiú. Ez ragasztózott. A lány anyja nem engedte be, ott feküdt a ház előtt. Ivott is. Háromszor akart öngyilkos lenni. Egyszer a lány is kipróbálta a ragasztózást. Először nagyon jó, magyarázta, forog minden, szabad vagyok, de aztán mindenféle szörnyek jönnek, meg akarnak ölni. Szeretkezni jobb. Olyankor leszakad az ég, de én épen maradok. A csúcsponton megkérdezem a fiútól, hogy szereted a sült krumplit? Miért éppen a sült krumplit? Nem tudom. A lány nem tervezgetett. Koncertekre járt, őrjöngött, egyszer rosszul is lett. Otthon lemezt hallgat, de nem hangosan. Ilyenkor lehúzza a redőnyt. Ez olyan jó, mondja, mint mikor az ember elmesél valamit valakinek Most karatézik a lány. Egy éve. Az egyik este egy fiú ölelgetni kezdte, de ő nem engedte. Erre hátracsavarta a kezét. A lány kiütötte, megrugdosta. Ekkoriban érettségizett. Kicsit döcögve, de sikerült. Imádom a sült krumplit! – kiáltotta, s a levegőbe hajította az oklevelét. Úgy érezte, túl van a nehezén. Nyáron koncertek, Balaton, néhány fiú, aztán beállt dolgozni egy kórházba. Ápolónőnek. Ezt tanulta. Az intenzívre került. Rémülten állt egy súlyos balesetes ágyánál. Úristen! Mi lesz, ha elvét valamit? Körülnézett. Egyedül volt.

Szakítás

A nő szép volt, barna, harminc körüli. A férfi mellett hevert az ágyban, fejét a vállán nyugtatta. Sokáig hallgattak. A nő váratlanul beszélni kezdett. Nyolcadikos voltam, amikor először csókolóztam. Egy hetedikes lánnyal. Spontán jött. Arról beszéltünk, hogy milyen a nyelves puszi. Kipróbáltuk Egyre többször. Ő volt az első nőm. Milyen hülyén hangzik egy nőtől: nőm. De azt akarom, hogy mindent tudj rólam. Tizenkét évesen végeztem először önkielégítést. Azóta rendszeresen. Húszéves voltam, amikor egy külföldi úton szerelmes lettem. Az illető akkor annyi idős volt, mint most én. Csinos volt. Szőke. Csak a bikini alsó része volt rajta a tengerparton. Megkért, kenjem be a hátát. Aztán elől. A mellét is. Velem is levettette a fürdőruhám felső részét. Hogy tudott simogatni! Megfogta a mellemet, dicsérte. Az övé is nagyon szép volt. Együtt aludtunk. Utána összeköltöztünk, azóta élek ebben a városban. Hogy tudott szerelmet vallani! Milyen finom volt és tapintatos! Nem úgy, mint az a két-három brutális állat, akivel mégis összehozott a sors az erősebbik nemből. Ha véletlenül lefeküdtem egy férfival, egész nap a forró vízben ültem, és sikáltam magam, mert összetapogattak, és szabadulni akartam az ujjak nyomától is. Most elmegyek, gondolkoznom kell. És elment. Négy nap múlva kereste meg szőke barátnőjét. Az zaklatott volt és hisztérikus. Hol voltál? Hol voltál? Sírt. A barna nő hallgatott. Összeszorította a száját. A szőke porcelánokat vágott földhöz, virágokat söpört le a helyükről. Megcsaltál! Biztos megcsaltál! – zokogta. Ki volt az a némber? A barna ingatta a fejét. Nem nő volt. A szőke elképedt, megnémult. Férfi? Igen. A szőke szimatolgatott. Te vagy ilyen büdös? Én. Mitől? Négy napja nem mosdottam. Pedig te tisztaságmániás vagy. Igen. Akkor miért? Érezni akartam a szagát, az ujja nyomát. A szőke ismét bömbölni kezdett. A barna nézte a barátnőjét, aztán így szólt. Azt hiszem, gyerekem lesz. Remélem. A holmimért jöttem. Összeszedett néhány ruhadarabot, és elment. A szőke fentről nézte, az ablakból. Nem várta senki.

Az igazi

Szól a magnó, I should have known better with a girl like you, Diána és a férfi összefonódva csókolóznak, simogatják egymást. A lány lassan kigombolja a férfi ingét, lefejti a vállakról, lehúzza az izzadt karokról, megoldja a derékszíjat, lehúzza a villámzárat, mosolyog. Csókolgatni kezdi a férfi nyakát, mellkasát, hasát, lassan térdre ereszkedik. Milyen forró, hallja a férfi rekedt, túlfűtött hangját. Csak egy ühümmel válaszol. That when I tell you that I love you, oh, you’re gonna say you love me too, hoo, hoo, hoo oh... A férfi megsimogatja a lány fejét, franciázzunk, mondja. Elhelyezkednek a heverőn, szeretsz, súgja Diána, mire a férfi nevetve dörmögi, hogy most ne moralizálj, inkább oralizálj! A zene szól, If I fell in love with you would you promise to be true, zavartalanul kitölti a szobát, elsöpri a forró lihegést, a lány egy-egy rövid, éles nyögését, don’t run and hide, if I love you, ám amint Diána lovaglóülésbe ereszkedik a férfi fölött, sikkant egyet, gyönyörű, hangja a zene fölé röppen, gyönyörű, sikkantja újra, gyakorlottan rugózik a térdén. If I fell in love with you, aztán mély átéléssel köröz, dörzsöl, and if you saw my love, gyönyörű, you’d love her too... and I love her, végignyúlik a férfi testén, szeretlek, kiáltja, szeretlek, sírósan nevet, mint mikor a csiklandját csiklandják, szeretlek, sikítja, as long as I have you near me, aztán a férfi hemperít rajta egyet, Diána nyög, jaj, de jó, kiabálja, a társa hátába ereszti a körmeit, It’s been a hard day’s night, and I’ve been working like a dog, jaj, de jó, It’s been a hard day’s nigth, I should be sleeping like a log, gyönyörű, gyönyörű But when I get home to you, jaj, de jó, I find the thing that you do will make me feel alright, gyönyörű, jaj, te, te, sikítja Diána...

Később a férfi felöltözött. Elmész, kérdezte a lány. El. Oda? Oda. Már megint? Hívattak. A férfi megnézte az óráját. Várjál meg! Hazaengednek? Persze, nevetett a férfi. A hatalmas épület elé ért. A bejáratnál már várta a nyomozó. Felmentek az emeletre. Az irodában a nyomozó helytelenítette a férfi tevékenységét és ellenzéki szellemű írásait. Vitatkoztak. Kiderült, a férfi egyik írását sem ismeri a nyomozó. Aha, mondta a férfi keserűen. Aztán hozzáfűzte. Mondja meg a főnökének, hogy valami értelmesebb palit állítson rám! És kisétált az épületből.

Otthon egy cédula várta: „Többé nem jövök, ne haragudj! Félek. Diána.”

Írni

Mindenki visszafogta lélegzetét. Az orvost figyelték. Meghalt? – kérdezte az egyik nővér.

A férfi előtt felvillant egy kép. Szép, fiatal nő. Ismerősnek tűnik. Igen. Ő az. Ne haragudj rám! – mondja csendesen a férfi. Aztán egy táj foszlányai következnek. Pusztaság. Végtelen, szikes legelők. Érzed az üröm illatát? – kérdezi a férfi, talán még az iménti arctól. Két kisgyermek arca úszik elő. Nevetnek. A szőke kislány és a barna kisfiú hancúrozik, mint a kölyökmacskák. A férfi rájukmordul: Csönd legyen! A fiú odaáll a férfi elé, elszántan az arcába vágja: Öreg! Kövér! Nagyhasú! A férfi mosolyog. Legalább hazudna! – mondja a feleségének. Aztán éjszaka. Csattog alatta a vonatkerék. Odakint kivilágított, elfutó állomás. Hol vagyunk? – kérdezi. A piac képe villan a férfi elé. Emberek zsibonganak, alkudoznak, tolonganak. Egy idősebb ember magyaráz. Egy részem nem kívánta a kommunistákat! Ha egy kis rész akad bennem, amelyik kívánta, ki lehet vágni, oszt odalökni a kutyának. Szétfröccsen a piac képe. Lábát húzó, lopakodó alakot lát, aki zihálva igyekszik követni egy vállas fiatalembert. Betegtív – állapítja meg a férfi rezignáltan. Aztán egy kisfiú képe. Bandukol a poros földúton, a faluszélen egy korhadó deszkakerítésre írja krétával: Világgá mentem. Váratlanul sötét lesz, majd megjelenik egy vörösen pulzáló felirat: Fogalmi dugó. Hirtelen vakítóan fehér lepedőt lát a férfi, rajta a szép, fiatal nő. Meztelen. Megsimogatja a nő arcát, a mellét, lefelé kúszik a keze. Mit csinálsz? – kuncog a nő. Eléd ülök, s elévülök – nézi szomorúan a férfi. Ismét a kisfiú képe úszik elő. Apa! Én nem látom az Istent. Akkor nincs? A férfi fészkelődik a széken, ráncolja a homlokát. A gravitációt sem látod, mégis működik. A gyerek tágra mereszti a szemét. Mi az a gravitáció? A férfi feláll, fel-alá sétál, vakarja a búbját. A gravitáció? Hm. Mondjuk, ha leesel a padlásról, és összetöröd magad odalent, pedig felfelé rugaszkodtál el. A férfi izzad és fújtat. Iszik egy kortyot. Fények villognak, egy suttogó női hangot hall a mennyezet felől: Gyerünk! Nyomás! Lidércnyomás. Mi más? Más mi? A férfi előtt újabb kép villan fel. Nagyvárosi utca. Elegáns nő közeledik. Ki ez? – kérdezi a férfi. Valami ügyvéd. Jogász – mondja valaki. Ki? Egy jogina. Mit akar? Ő mondja ki az ítéletet – hallja az iménti hangot. Milyen íté... Elúszik a kép. Egy idős asszony ül a karosszékben. Keserűen mosolyog. Nem vagytok rám kíváncsiak? Megint nem jöttetek el. Sötét lesz, vattaszerű. A férfi a saját hangját hallja: Talán. Talán... Ismét a lepedő képe villan elő. A férfi hanyatt fekszik. A nő csókolgatja, egyre lejjebb kúszik. Ez jó – suttogja a férfi. Sokáig csend van. Szeretsz? – kérdezi a nő. Tele szájjal nem beszélünk! – simogatja a nő fejét. Nevet. Aztán a kórtermet látja. Az ágyban ott fekszik az, amit még az imént is a saját testének nevezett, körülötte nővérek, orvosok. Komikus – mondja. Komikus. Hirtelen pekingi utcaképek sorozata, biciklisek, autók áradata, majd az Ég temploma. Kör alakú építmény márványból, lépcsők, amelyeken ő fellépdel. A kör közepén egy apróbb kör, amibe beugrik egy-egy vigyorgó kínai, és tapsol, kiáltozik. Ő is beáll a kör közepébe. Csönd lesz. Mit akarsz? kérdé a Hang. Írni – mondja bátortalanul. Mit? Élni? A férfi összeszedi magát, nagy levegőt vesz, kiabál: Íííííííírniiiiiiiiiiiiiiiii…

Az orvos nagyot sóhajtott, felegyenesedett. Igen – mondta. A férfi arcára húzta a lepedőt.

{fel}