Kirándulás

A kocsmában nagy a füst és a hangzavar. A férfi a szájához emeli a korsóját, iszik, habos marad a szája. A társa folytatja a mesélést.

– Na, csak azt akarom ebből kihozni, hogy ez a Jani aratáskor csak lecsetkelte a búzát. De annyira csak a hegyit vágta le, hogy a seggét szúrta a tarló.

A férfi nem tudott a másikra figyelni. Elege lett hirtelen az emberekből, a zajból, a nagyvárosból, mindenből. Csendet akart és zöldet. Elköszönt, átfúrta magát a tömegen. Az utcán megállt egy pillanatra, mély lélegzetet vett, az égre nézett, hunyorgott, tüsszentett, aztán biciklire ült. Elsuhantak mellette a külváros sivár díszletei, az ótvaros tűzfalak, a szeméthegyek, a korom, a füst, a gyárak lepusztult épületei. Kitartóan tekerte a pedált, s hamarosan a város szélére ért. Még sohasem járt erre. Előtte mély gödrök ásítoztak, tele szeméttel, guberálókkal, két-három összeeszkábált viskóval. Észrevett egy keskeny földutat, amely a gödrökön túlra vezetett, egy erdő irányába. Senkivel sem találkozott. Egy rétre ért. Leült egy kicsit, mély lélegzetet vett többször is, mint aki gondosan kiöblíti a tüdejét. Jó volt. A távolban egy hatalmas fa állt. Olyan szép ez a táj, mint egy ízlésesen berendezett szoba, gondolta. Felállt, körülnézett. Izzott a nyári nap. Odébb az erdő sötétlett. Elindult felé. A réten álló óriásfánál megállt, megbámulta. Sokféle madár ugrált, hangoskodott az ágain. Elámult. Mint egy város, mondta hangosan. Ismét a nyeregbe pattant, hajtott az erdő felé. A ritkás erdőszélen megállt, szemügyre vett egy kisebb fát. Milyen értelmesnek látszik! – motyogta. Beljebb ment, lába alatt ágak roppantak, zörgött az avar. Egy bokor mellett haladt el, hozzáért. Visszafordult: úgy simogat, mint egy asszony. Letámasztotta a kerékpárt, a sűrű felé ballagott. Enyhült a hőség, itt már kellemes volt a hőmérséklet. Olyan az erdő, mint egy fűtött otthon, gondolta. Ment tovább. Itt már magasak voltak a fák, félhomály dereng a lombok alatt. Mint egy templomban. Csörtetett, ment egyre csak előre. Váratlanul egy kis tavacska bukkant elő. Mi lehetett itt? – töprengett. Bombatölcsér? Leült a parton. Sima volt a víz, mint a gondosan lesimított lepedő: Néha egy-egy buborék buggyant fel: a halak alulról csókolgatják a víztükröt, gondolta. Leheveredett. Úgy érezte, nem illik ide. Hát ideillik az, aki a tájat egy berendezett szobához hasonlítja? Aki az óriásfa lombját egy városhoz hasonlítja? Akinek egy fáról az jut eszébe, hogy értelmes? Hogy a bokor úgy simogat, mint egy asszony? Akinek az erdő a fűtött otthont juttatja az eszébe? Meg a templomot? A víztükör pedig a lepedőt? Hát ideillik az ilyen? Nincs egy egészséges hasonlata, egy romlatlan gondolata, töprengett. Reménytelenül városi vagyok – ezzel a mondattal aludt el. Amikor felriadt, egy szarvas ivott a közelében. Megrémült, amikor a hatalmas állat elrobogott. Már kezdett alkonyodni. A férfi az utat kereste a biciklihez: Pánikba esett. Rohangált a fák között. Már egészen sötét volt. Kétségbeesett, Mi lesz vele? Nem találta a kerékpárját. Eltévedt. Elátkozta a pillanatot, amikor kirándulni támadt kedve. Nem látott. Lekuporodott egy fa tövébe, várta a reggelt.

Férfiak

Nagydarab, busafejű magyar állt meg az ajtóban. Kezében egy hatalmas, degeszre tömött szatyor, s egy tízliteres kanna. Elrikkantotta magát.

– Szevasztok, haverok! Vannak itt jó nők?

Az álmatagon heverésző betegek felkapták a fejüket. Új hang volt ez a kórterem szigorú csendjében. A férfi, az újonc, elhelyezkedett, pizsamára vetkőzött, felfészkelt az ágyra, s pusztítani kezdte a dundi szatyor tartalmát. A kolbász finom illata terjengett a kórterem áporodott levegőjében. Amikor az újonc jól teleette magát, öntött egy pohárral magának a tízliteres kannából, egyből lehúzta, nagyot sóhajtott, megtörölte a bajuszát, s így szólt.

– Na, ez vérré válik!

Körülnézett, észrevette a betegek sóvár tekintetét.

– Isztok egyet, haverok?

– Iszunk! – vágták rá habozás nélkül.

Előkerültek a poharak, az újonc megbuggyantotta őket, szertartásosan emelte a magasba.

– Na, Isten, Isten!

Iszogattak. Megeredt a nyelvük. Az újonc mesélt először, természetesen a nőkről, hogy ő hogyan és kivel, és milyen hőstetteket mívelt az ágyban, s miféle legendákat mesélnek róla a gyengébb nem képviselői. Feküdt ott egy kamionos, aki ugyancsak megérte a pénzét, féktelenül növő sűrű haja és bozontos szemöldöke alól ő még nagyobbakat hazudott. A lényeg az volt, hogy jól szórakoztak, és fogyott a bor. Egy-egy tankolás után az újonc, aki egyébként dunántúli szőlősgazda volt, eldugta a kannát a szekrényébe, nehogy rajtuk üssön a nővér. A beszéd fonala szeszélyesen kanyargott, már az egyik alföldi atyafi adta elő évtizedekkel ezelőtti munkáját, a szérűkészítést és a nyomtatást, de a társaság ennyi pohár után már ezen a témán is éppen olyan jól szórakozott, mint a nőügyeken.

– Az országban öt ember sincs, aki el tudná készíteni a szérűt. Ha mégis, akkor üdvözlöm. Amikor még fiatal voltam, termeltem kölest, amit nem tudtam elcsépelni. Nagyapám öccse mutatta meg a szérűkészítést, nyomtatást. Na, kérem, mondjuk, ez a tanyaudvar. Kiválasztjuk a legpartosabb helyet, megnyessük, döngöljük. Ez a kör alakú hely a szérű. Vagy hatvan centi vastagon megterítjük búzával, árpával vagy kölessel. Ez az ágyás. Erre rávezetjük a lovat és körbe-körbe járatjuk, tapostatjuk a terményt. Közben a szalmát állandóan forgatjuk, hogy a szem leszóródhassék. Mikor kinyomtattunk, a szalmát félrehúzzuk, a szemet zsákokba gyűjtjük. Még a háború alatt is csináltam ezt!

Mikor eddig ért az elbeszélésben, a szőlősgazda fájdalmasan felüvöltött.

– A bor!

A szekrényben elborult a demizson, az ajtaja alján szépen csordogált a bor, hatalmas tócsában áztatta az ágyak lábát. A szőlősgazda leugrott, a törölközőjével igyekezett felitatni a drága nedűt. Ekkor lépett be a nővér.

– Mi ez a cefreszag?

Ilyen letolást és kioktatást még otthon sem kaptak a kórterem vétkes lakói. Amikor elvonult a vihar, megszólalt a kamionos.

– Pedig még alig ittunk két litert!

– Nincs baj, cimborák! – hunyorított a szőlősgazda. – Én kocsival jöttem

– És?

– A saroglyában van még egy demizson. Mindjárt felhozom.

Ügyintézés

Az ügyfél kissé elfogódottan óvakodott be a falusi irodába. Szerencsére egyetlen várakozó sem volt, a férfi fellélegzett, remek, legalább hamar végzek, gondolta. Kitöltünk egy űrlapot, egy aláírás, egy pecsét, és kész. Odaállt a pulthoz. Az ügyintéző, jó harmincas, ápolt nő, valami hosszabb szöveget gépelt. Kivágódott az irodavezető nevét hirdető ajtó, egy terebélyes, ötvenes nő tele szájjal harsogta az ügyintéző felé. Te, Jolán, isteni ez a zsebró! Olyan finom, hogy le a smicivel! Ajtó bevágva, ő eltűnt mögötte. Jolán kényszeredett mosollyal nézett az ügyfélre, aki megkérdezte. Nem zserbót akart mondani? Mindig zsebrónak ejti, kuncogott az ügyintéző. Az ügyfél somolygott. És ha valami nagyon tetszik neki, akkor le a smicivel? A nő széttárta a karját. Igen. A férfi hunyorított. Faiskola? Az ügyintéző cinkosan bólintott. Az ügyfél úgy érezte, remekül összejött ezzel a csinos nővel, nem kétséges, hogy simán elintézi az ügyét. Rátért a lényegre. Az ügyintéző készségesen bólogatott, hogyne, természetesen, kihúzta a jelentést az írógépből, befűzte az űrlapot, kérdezte az adatokat, keze sebesen járt. S férfi roppant elégedett volt. Amikor az ügyintéző kihúzta a papírt a gépből, már szedelőzködött is, hiszen csak a pecsét és az aláírás volt hátra. S ekkor megszólalt ez a kedves, készséges nő. Nézzen be egy jó hét múlva! Az ügyfél értetlenül állt. Miért? Addigra talán készen lesz. De már készen van! Még aláírja a főnök. Hol? A központban. Hol a központ? Itt! – mutatta a nő az irodavezető ajtaját. Akkor vigye be neki! Postán kell elküldenem. A szomszéd szobába? Igen. A férfi égre forgatott tekintettel fohászkodott egy sort. Ki rendelte ezt el? Az ügyintéző az ajtó felé intett. Zsebró? – kérdezte az ügyfél. Az. A férfi kitámolygott az irodából, de az ajtóból még visszaszólt. Le a smicivel!

A maffia kijátszása

Az idegen elég elveszetten bolyongott az idegen városban. Az első napon a legbiztosabb tájékozódási pontja egy vak koldus volt. Keresztény ember lévén nem mulasztott, el pénzt dobni a kalapjába, talán hálából is, hogy tudtán kívül ugyan, de tájékozódási pontul szolgált. Az idegen jött-ment, nézelődött reggeltől estig, az utcai árusoktól vett valami harapnivalót, mint a helyiek többsége, vizet pedig a világért nem ivott volna, inkább teázott. Este még szokott helyén találta a vak koldust. Betért egy közeli kocsmába. Teát kért. Lassan szürcsölgette. Szerette. Egyszer megszólalt mellette egy hang. A szokásosat! A kocsmáros már nyújtotta is a poharat. Az idegen a szomszédjára nézett. A vak koldus volt. Éppen levette sötét szemüvegét, újságot húzott elő, olvasgatott. Másnap is dobott pénzt a koldus kalapjába. Izgatni kezdte ez az ember. Miközben a városban csatangolt, egyre az járt a fejében, beszélni kéne vele. A kocsma környékén kószált. Mikor közeledett az idő, egy közeli utcából figyelte a koldust. Észrevette, mások is figyelik. A koldus felkelt, elindult. Két férfi lépett melléje. A koldus kiszedte a zsebéből a pénzt, átadta. Az egyik férfi lehúzatta vele a zokniját. Néhány bankjegy volt benne. Pofonok csattantak. A kocsmában szótlanul ültek egymás mellett. Itták a szokásosat. Másnap este megismétlődött az utcai jelenet, pofonok nélkül. Harmadnap ismét. A kocsmában már szinte ismerősként ültek egymás mellett. Némán. A következő nap az idegen nem dobott pénzt a koldus kalapjába. A koldus csodálkozva nézett utána. Este a kocsmában kérték a szokásosat. Nem beszéltek. Az idegen, mielőtt elment volna, a koldushoz fordult. Ha megengedi, én most adnám oda. És letette a pénzt.

Jelek

A férfi félénken óvakodott be a kocsmába. Szétnézett. Odaült két másik, hozzá hasonló korú melóshoz. Beszélni kezdett, megállíthatatlanul, miközben amazok kortyoltak néha a sörből. Én benneteket meg akarlak menteni, mert barátaim voltatok az iskolában. Figyeljetek rám! Isten országa a mi napjainkban valósul meg itt a földön. E gonosz világ pusztulását és Isten országának győzelmét hirdető jeleket csak a vak nem látja. Jézus Krisztustól a tanítványai érdeklődtek e jelek felől. Jézus azt mondta: Hallotok majd háborúkról és háborúk híreiről. Az igazi végidő nemzedéke 1914-ben kezdte meglátni a jeleket. A Máté evangyélioma 24, 25, Márk evangyélioma 13, Lukács evangyélioma 21, Jelenések könyve 6, a Timótheushoz írott II. levél 3. rész, Péter II. levele 2. rész 1, 2 verse így számol be róla: Nemzet támad nemzet ellen és ország ország ellen, és lesznek éhínségek, járványos betegségek, földrengések. Sok hamis próféta támad majd, és sok embert elhitetnek. A bűnözés megsokasodik, a szeretet elhidegül. Az emberek önzők, pénzsóvárak, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, kérlelhetetlenek, rágalmazók, a jónak nem kedvelői, vakmerők, felfuvalkodottak, élvhajhászok, inkább a pillanatnyi gyönyörnek, mint Istennek szeretői lesznek. A tanítók Istentagadásra nevelnek. Lesznek jelek a csillagokban. Az emberek elalélnak a félelemtől, amikor a tenger zúgni fog, és az égnek erősségei megremegnek. A férfi a zavartan kortyolgató két melósra pillantott, és prédikátori hangon dörögte: Látjátok-e ezen jeleket? A két melós megvonta a vállát, és újabb két sört rendelt. A férfi az arcukba hajolt. Figyeljetek rám! Vajon nem támadt-e nemzet nemzet ellen ország ország ellen az első világháborúban? Majd a második világháborúban? S azóta is mennyi háború volt, és van ma is! A második jel: Lesznek éhínségek. És nincsenek? Hány ember hal éhen a világon? Nagyon sok. A harmadik jel: Lesznek járványos betegségek. Fejlődött a tudomány, megszüntetett ebben a században sokféle járványt, de jöttek újfajta betegségek. Halálosak is. A negyedik jel: A földrengések szaporodása. Elég a híreket figyelni, mindenütt sűrűn lehet hallani természeti katasztrófákról. Az ötödik jel: A bűnözés elszaporodása és a szeretet elhidegülése. Mit lehet hallani? Lopás, csalás, rablás, gyilkosság, nemi erkölcstelenség, részegeskedés, ártatlanok vádolása, tisztátalanság, kábítószer... A férfi megrázta az egyik melós vállát. Na, látod már a jeleket? Én már látom! – mondta a melós. Mit látsz? Ott áll – mutatta a melós. Odanéztek. A kocsmaajtóban állt a másik melós felesége két kezét csípőre vágva, akár egy felbőszült, kitörni készülő vihar. Igazad volt – mondta a férfinek a férj: Tényleg itt a világvége.

Álmok

A fiú álmot látott. Másnap az iskolában mondta a haveroknak, hogy mostantól a gonosz szolgálatában áll, tartsanak vele! És mit csinálunk majd? Pusztítunk! Az avatási szertartást egy városon kívüli halmon végezték el. Tüzet raktak, körbeugrálták, aztán átugrották hatszázhatvanhatszor. Köveket raktak a tűzbe, s amikor már átforrósodtak, csupasz kézzel kivették a parázsból. Íme a bizonyság, hogy a gonosz hű szolgája leszek! – mondta egyik a másik után. Ettől kezdve naponta találkoztak. Békákat fogtak, kővel dobálták, vagy eltaposták őket. De a békának nem volt vére, pedig ők vért akartak látni. Macskát fogtak. Egy kriptában gyűltek össze. Magnóról kemény, agresszív zene szólt. Ittak is. Aztán elkezdődött a szertartás. Feláldozlak téged a gonoszhoz való hűségem bizonyítékául! – recitálta a fiú. És megölte a macskát. Élvezték az állatok szenvedését. Később ablakokat kezdtek bezúzni. Mentek az utcán, s csupasz ököllel vágtak az üveg közepébe. Másnap egy másik utca ablakait verték be. A kisvárosban félni kezdtek az emberek. Korán bezárkóztak, ahol volt, leengedték a redőnyöket. A falakon furcsa jelek jelentek meg: valakik fordított keresztet, fordított ötágú csillagot, és fordított 666-os számot festettek itt is, ott is. A jelek napról napra szaporodtak. Esténként a temetőben tüzek lobogtak, száraz sírkoszorúk lángja világította meg a sötétséget. A temetőcsősz nem mert kimenni, annyira rettegett, hogy másnap beköltözött a városba egy rokonához. A síremlékeken is megjelentek a festett jelek. A kriptákban széthányt koporsókat és csontokat találtak. Egyre több macska tűnt el a házaktól. Az emberek mindenfélét beszéltek, tudni véltek sokféle gazságról és égbekiáltó bűnről. Az egyik reggel feltörve találtak egy templomot: a falon és a képeken ott éktelenkedtek a festett jelek. A földön szertegurult üres üvegek, dorbézolás nyomai. Az már szinte fel sem tűnt, hogy néhány kerékpár kámforrá vált a városban. Az elsőt a temetőben találták meg. A második egy asszonyé volt, akinek az arcát látta a fiú, éppen akkor, amikor az felfedezte biciklije eltűnését. Leírhatatlan, néma keserűség volt rajta. A fiú megvárta az estét, bezörgetett az asszonyhoz, visszaadta a kerékpárt, még némi pénzt is a kezébe akart nyomni. Az asszony boldog volt. A fiú tudta, ma éjjel ismét álmot lát.

A jósnő

A férfi ráérősen közeledett a régi pártbizottsági épület felé azon az utcán, amelyet ő, éppen a fenti épület miatt, egyszerűen csak Bronnajának nevezett. A sarkon befordult, ahogy ő hívta ezt a másik utcát, a Patriarsije Prudin, s elindult az áruház felé. Céltalanul nézelődött az órák és a bizsuk, a női fehérneműk és a férfi öltönyök között, majd felment az emeletre, bár a cipők, a szőnyegek és a műszaki cikkek sem érdekelték jobban, mint az eddig látottak. Megnézte a óráját. Még van harminc perce az autóbusz indulásáig. Lement a lépcsőn. S ekkor meglátta a jósnőt. Szép volt, fiatal, az eléje tartott tenyereket szemlélte figyelmesen, s egy számítógépbe táplálta be az adatokat. Ő tudja, miféléket. A férfi sokáig nézte a titokzatos műveletet, melynek végén a számítógép kiadott egy papírt, amiből a kíváncsi kliens mindent megtudhatott magáról. A jósnő rávillantotta zöld szemét. Uram? Odatartotta a tenyerét. Jó érzés volt, ahogy a nő hozzáért. Elkészültek, a jósnő nyújtotta a papírt. Ráírná a nevét? – kérdezte a férfi. Tudjam, legközelebb kit keressek! Jó. És ráírta: W. Annuska. A nő talányosan mosolygott. Mögötte a polcon napraforgóolaj volt. A férfi megnézte az óráját. Még van jó tíz perce. Igyekezett a buszhoz, ahogy ő nevezte tréfásan, a Szadovaja felé, menet közben azonban mohón átfutotta a számítógépes jóslást. Milyen okos ez a gép! – gondolta, miközben azt olvasta magáról, hogy érzékeny, józan, bölcs, megértő, tapintatos, jó modorú, szeretetre méltó, kreatív, következetes, hűséges, kapcsolataiban komoly és mélyérzésű, gyengéd. Amikor azt olvasta, hogy az ön testének a gyenge pontja a torka, s hogy egy rendkívül nagy sorsfordulóra számíthat éppen akkor, amikor e sorokat olvassa, a férfi rögvest lehülyézte magában a számítógépet. Aztán tovább böngészte a papírt. Vigyázzon, mert az ön torka különösen érzékeny a kamionokra! – óvta őt a gép. Micsoda baromság! – gondolta a férfi. Hogy jön ide a kamion? Közben lelépett az úttestre. A fékcsikorgásra és a női sikolyokra összeszaladt a nép.

A várakozó

Ült az előszobában, várta, hogy behívja az igazgató. Az új munkájára gondolt, ha ugyan az előzőt, a tanulást, annak lehet nevezni. Mit fog itt csinálni? – ha egyáltalán felveszik. Várt. Hát akkor pukara, gondolta, s óvatosan, hogy a titkárnő ne vegye észre, elkezdte a belégzést. Az első récsaka után úgy döntött, abbahagyja, mert túl hangos a kilégzés. A titkárnő gyanakodva nézte. Ő mosolygott. Az orosz érettségire gondolt, a barátja feleletére. A tanárnő felmutatott egy ceruzát.

– Sto eta?

– Hm.

– Eta karandás?

– Da, eta karandás!

– Sto eta?

– Da, eta sto!

A tenyerébe temette az arcát, a titkárnő ne lássa, hogy röhög. Biztos azt gondolja a csaj, hogy milyen komolytalan ez a kis vankuj gyerek. Szerette az ilyen különös szavakat: vankuj. A nőről eszébe ötlött történelemtanára. Mindig mesélt az órán, hogy volt, mint volt, amikor még ő is? A lányokkal. Arra eszmélt, hogy kicsengettek. Hadarni kezdett.

– Mit vettünk ma? Mohácsi vész? Itt vannak a törökök, itt vannak a magyarok, huj, huj, hajrá! A többi ott van a könyvben.

Rázkódott a teste a visszafojtott röhögéstől. Elhatározta, hogy nem gondol az iskolára, mert így sohasem veszik fel dolgozni. Akkor mire gondoljon? Kire? Talán a főnökre, akire vár. Milyen lehet? Biztos volt benne, hogy az illető későn nősült. Későn hősült. Arra is megesküdött volna, hogy egy nő taszítja majd nyomorba. Ismét kijavította magát: egy nő taszította gyomorba. A fiú mosolygott. Valamikor biztos egy Casanova volt a nagyfőnök, gondolta. És most? Amire én törekszem, nem megy, mert már öregszem. Nem bírta tovább, kibuggyant belőle hangosan is a röhögés. Látta maga előtt az igazgatót kudarcának színhelyén, a titkárnő ágyánál, amint elsomfordál, és elmotyogja az iménti rémes rímet. Az ajtóra nézett: még mindig zárva. Meddig kell még várni? Elképzelte párbeszédüket, miután bement a szobájába. Ő majd megdicsér egy képet a falon.

– Szép ez a kép.

– Igen. Nagyon derűs – bólint az igazgató.

– Ki festette?

– Fényes Szabolcs.

– Gondoltam. Mindjárt gondoltam, hogy Fényes Adolf.

A titkárnő kávét főzött. Szerette ezt az illatot. Megint a nagyfőnökre gondolt. Lehet, hogy mégis korán nősült? Mondjuk, húsz éves volt, s elvett egy huszonkilenc éves nőt. A főnök anyja úgy hívta a menyét, hogy „öregasszony” Most megint elröhintette magát. A titikárnő mérgesen nézett rá. Nem számít, gondolta a fiú. Ez a nő már nincs is. Nemhiába írta egyik felejthetetlen dolgozatában kedvenc klasszikusa, a padtársa, hogy „Pongráci István szerette a nőket. Mikszáth utoljára Mária Teréziát csókolta meg, és úgy vallotta, hogy ővele kihalt a többi asszony”. Elemi erővel tört ki belőle a harsogó röhögés. Felállt, az ajtóhoz botorkált, kiment. Pedig éppen most hozta neki a hírt a főnöktől kilépő titkárnő, hogy az igazgató úr ma már nem tudja fogadni.

Az átutazó

Az autóval a faluhoz ért. Most szaporábban vert a szíve. Már alkonyodott, de a hajnal jutott az eszébe. Szinte látta maga előtt a peckes kakasokat, amint egymással versengve ébresztőt harsogtak. Látta az apját, éppen kikelt az ágyból, fáradtan a lavórhoz ment, a vízbe mártotta a fejét, aztán kiállt a ház elé, kémlelte az időt. Látta az utcabelieket, amint gyalog, kerékpárral igyekeztek a kukoricaföldek félé. Tudta, a juhász most eteti a fias juhokat. Most nyitott a kocsma, a férfiak egy féldeci után kifordultak az ajtón, siettek a dolgukra. Az egyik szomszéd a jószágokkal bajlódik, a másik szép csendesen tipeg a tüdőasztmája miatt a tyúkudvar felé, szórja a magot a szárnyasok elé. A fia és a veje mellette serénykedik, végzik a nehezebb munkát. A szemközti háznál már kopácsolnak, most teszik az új, házrészre a tetőszerkezetet: A mellette lévő ház már csendes, a család a határban, kapálják a kukoricát. A következő ház gazdája a vállára kapta a puskáját, füttyentett a vizslának, a gyönyörű vadászkutya kölyke a lábuknál bolondozott, de ő most itthon maradt. A legelőn szinte látta a szétterülő juhnyájat, a szép, fekete-fehér foltos kis okos kost, a játékost, s látja gyermekkori önmagát, amint hangosan magyaráz a kis kosnak, hogy hamarosan felnő, és fontos kos lesz belőle, s akkor majd így beszélgetnek: „Kedves kos! Nyáját bemutatná?” „Beee!” „Van vagy kétszáz mögötte!” „Mind jerkeee!” „Bevallja, hogy mind az ön felesége?” „Beee!” „S a juhász is besegít?” „Beee!” Látja magát, ahogy rohan a tajtékzó juhász elől. Látja az anyját és a nővérét, otthon tesznek-vesznek a konyhában, készül az ebéd. Aztán felrémlik előtte a temető, nagyapja sírja: „Munka és küzdelem volt egész életed, legyen nyugodt, békés örök pihenésed.” Jön a vadász, oldalán három fácán lóg. Az iskolából énekszó csapódik ki: „Most szép menni katonának.” A kocsmában két férfi egymással szemben áll, karjuk a magasban, szenvedélyesen ordítják: „Csókolom a pici szádat...” A könyvtár mögötti pályán kugligolyó döngeti a bábukat. Autóbusz jön, féltucat ember száll fel szépen felöltözve, a közeli város kórházába mennek látogatóba. Porfelhő. Hőség. Az egyik öreg szomszéd ilyenkor alszik egy kicsit. Az unokája a televízió előtt, éjszakáig. A juhász egy sánta juh lábát kezeli bicskával és gyógyszerrel. Esteledik, kékes fény villog az ablakokból. A szemközti ház tetejéről lejönnek az ácsok, befejezik a kopácsolást. Malacok visítanak, tehenek bőgnek, etetnek. A televíziók előtt emberek ülnek, fejük lebicsaklik. Szinte látta maga előtt az egész falut. Elszorult a torka. Tekintete fátyolos volt, szaporán vert a szíve. Az autóval a falu másik szélére ért. Nem állt meg. Már nincs kihez bemennie. Gázt adott.

Mentol

Érettségi szünet. Kivett egy albérletet a haverokkal, éjjel-nappal söröztek. Úgy gondolták, jól felkészülnek. A közeli kocsmából kannával hordták a seritalt, ahogy ő szerette nevezni. Fáradhatatlanul buliztak. Hálózsákban vitték a boltba a visszaváltandó üvegeket. Utólag a nagy részegségen kívül emlékezett néhány lányra is. Az érettségi sikerült úgy-ahogy. Utána négyen elmentek a Dunántúlra, egy kétszemélyes sátorban aludt egy lány és három fiú. Kényeztették a lányt. Csak vezényszóra tudtak a sátorban megfordulni. Aztán tengett-lengett egész nyáron. Ősszel egyetem. Az első félévet rögtön meg kellett ismételnie. Aztán megint. Átjelentkezett egy másik szakra. Két évig nem volt baj. Akkor kihagyott egy félévet, megint járt egy kicsit, megint szünetelt, így ment ez hosszú évekig. Egy hétig vedeltek a barátjával, a tájára sem mentek az egyetemnek, aztán napokig igazolás után rohangáltak. Szereztek egy havert a diliházban, az előre gyártotta nekik az igazolásokat. Olyan volt, mint a méh: szállt virágról virágra. Az egyik lány apává tette volna, de elhitette vele, hogy nem áll jól neki a terhesség. Reggel bevette magát egy kocsmába, iszogatott, megvárta, hogy végezzenek a főiskolás lányok, elkapott egyet, vitte az albérletbe. Az egyetem már csak emlékeiben élt. Végül otthagyta. Hazament. Elment raktárosnak. Titokban ivott a munkahelyén, az lett a vége, hogy ott kellett hagynia. Hónapokig csak a kocsmákat járta. Valaki rábeszélte, hogy százalékoltassa le magát. Megpróbálta. Sikerült. Utána elment éjjeliőrnek. Jól volt. Két-három felest, ugyanannyi sört benyomott, akkor már szinten volt. Nem akart ő tajték-részeg lenni, de egy kis eufória kellett. A cégnél hektószámra állt az étkezési etilalkohol. Nem volt nehéz hozzájutni. Ötliteres kanna, megtöltve 36 százalékos finomszesszel. A szekrényében ott állt egy literes üvegben a fele-fele arányban hígított tisztaszesz meg egy pici főzőpohár, azt megbuggyantotta, durr be! Mikor már undorodott a tisztaszesz ízétől, egy kiskanál mentolt hozzádobott, így egész tűrhető lett. Reggelre megitta az üveg tartalmát, kicsempészte, vitte haza a másik litert. Egyszer megpróbált leszokni, két hónapig bírta. Végiggondolta a jövőjét. Neki nem kell lakás, kocsi, hétvégi ház, feleség, gyerek... Akkor miért ne igyon? És ivott. Összebarkácsoltatott egy főzőkészüléket, s háztartási keményítőből, árpából állított elő tisztaszeszt. Vagy vodkát. Egyedül maradt. A régi cimborák lekoptak, megnősültek, megkomolyodtak. Ült a szobájában, és iszogatta a maga kotyvasztotta italt. Bármikor le tudnék szokni, gondolta. Ez megnyugtatta.

Lándzsarázó Vilmos Big Band

... a két férfi átlépte a mocskos peronon ücsörgőket, legyezgették a sűrűn gomolygó cigarettafüstöt, a váltó fölött ide-oda billegtek, lassított a vonat, állomás következett. Az óriás váratlanul rábődült egy leszállni készülő lányra. „Elviszel egy levelet a rendőrségre!” Diktálni kezdett a kicsinek. „Mc Lane-e nézniük a ma esti krimit. Simon-vágnak és Mc Gill-kolnak benne valakit. Ha nem jönnek, az egész város Maigretmül.” A lány riadtan átvette a papírt, gyorsan leszállt a szerelvényről. A két fiatal törtetett tovább. Az egyik fülke előtt idős paraszt ácsorgott, a kalapjával legyezgette magát, közben elismerően, leplezetlen csodálattal bámulta a kétméteres fiút. A másikat csak akkor vette észre, amikor az megállt előtte, és az öreg kopasz fejére mutatva felcsattant. „Te aztán szépen meg vagy nyiratválkozva!” Mentek tovább, ügyet sem vetettek a döbbent parasztra. Egy ünneplőbe öltözött, lenyalt frizurájú, középkorú férfi jött velük szembe. Az óriás a falhoz szorította, néhányszor megrántotta az illető gumis nyakkendőjét, és mennydörögve állapította meg: „Ezt nevezem konzisztenciának!... Ööö... akarom mondani, egzisztenciának...” Megvetően elléptek a riadt, lihegő férfi mellett. Elszántan utálták az ilyeneket. Egy sánta cigány kalimpált előttük. A kicsi ráförmedt. „Ugye, te rühelled a kodályos... illetve kedélyes zenét?” Az értetlenül vigyorgott. Ők ketten már egy másik peronon jártak. Itt cigányok hangoskodtak, de amint megpillantották az óriást, elnémultak, félrehúzódtak. A hatalmas ifjú rádördült egy kis keszeg, hajlott hátú cigányra. „Nem iszol mosatlan gyümölcslevet. Igaz?” „Jaj, anyám!” – rebegte az falfehéren. A kicsi egy potrohos cigány képébe süvöltötte. „Hajlamos vagy arra, hogy lehetőleg becsületesen éljél, ugye?” „Olvastad már a Pisztráng és Izoldát?” – rázta az óriás a divatos göncökbe öltözött harmadik cigányt. Átmentek az első osztályra. Egy kopottas öltönyt viselő férfi volt a következő áldozat. „Te aztán gyarmatosítod a feleséged testét, mi?” A férfi méltatlankodott, de az óriás megfogta a torkát. „Hiszel a hasisztikában, ugye?” A másodosztály büdös peronján egy elhasznált melóst egzecíroztattak. „Remélem, te kívülről fújod Napó Leoncavalló című operáját!” A melós elcsigázott volt és szótlan. Fogalma sem volt róla, hogy ez a két fickó tulajdonképpen a Lándzsarázó Vilmos Big Band nevet viselő kísérleti színház, meg akarják döbbenteni az embereket vonatdrámáikkal, egyszóval minden elképzelhető helyet alkalmasnak ítélnek akcióik számára, a színházi épületeket kivéve. A Lándzsarázó Vilmos Big Band tovább nyomult előre. Az egyik fülkében kártyáztak. Az óriás belépett, kiszorított két szemközti helyet, leültek. „Kártyázzunk!” A kicsi egy marék villamosjegyet vett elő. „Megengedik urrraim?” – mordult a kicsi az emberekre. Kevert. „Emelj!” Az óriás felállt, megemelte a másikat. Az osztott. „Hívjak?” „Hívjál!” „Fedák Sári jó lesz?” „Azt csak pancserok hívnak.” „Hát akkor, Fedák Etelka!” „Etelka?” „Ütöm: Etelkaka!” „Na jó, a tied. Eszt ercsináltam. Te hívsz.” „Búbosblanka!” „Erik a fenébe! Nem jön a lap. Emma nem stimmel.” „Tessék: Barnabás!” „Sárgabás.” „Ütöm: Zöldbás!” „Pirosbás!” „Hát nálad van? Hogy az a magasságos csilla...” „...podj!” „Na, hívjál!” „Fedák Bertalan!” „Ajaj, a berfosztóképző...” „Ez még semmi. Hehehehe!” „Hehehehe? Azt hittem, már kiment.” „Lehet. Megnézzük?” „Meg.” Kitódultak az ajtón. Elszántak voltak. A két fiatal átlépte a mocskos peronon ücsörgőket, legyezgették a sűrűn gomolygó cigarettafüstöt, a váltó fölött ide-oda billegtek, lassított a vonat, állomás következett.

{fel}