V.

A tanulószobában gubbasztok. Százötvenen görnyedünk a tankönyvek fölé, pisszenni sem szabad. Ezt utálom. Otthon, ha kedvem tartotta, elindultam pecázni a Csukás tóra, beszélgettem az öregekkel vagy az asszonyokkal az udvaron, vagy elcsavarogtam a haverokkal... Itt viszont naphosszat ücsörgök, és azt sem tudom, mit olvasok. Egyetlen sort átfutok vagy tízszer, aztán szórakozottan újrakezdem, de az eszem Kocskoron jár. A fiókomból előkotrom piros fedelű emlékkönyvemet, mohón lapozgatom.

– Felvettek a szakközépiskolába.

– Na ugye?

– Itt az emlékkönyvem. Ugye, beírsz valamit?

– Be hát...

A veres kurva kotorászik a rozzant szekrényben, mindenféle vackot kihajigál, aztán előhúz egy könyvet. Lapozgatja, beleolvas itt is, ott is. Végül írni kezd.

Két hajó úszik a Tiszán
Az egyikbe ülsz te
A másikba én
A két hajó egymástól elszakad
De a mi barátságunk
Örökre megmarad
Emlék Lacinak Borikától

Belekandikálsz a nő emlékkönyvébe, silabizálod a szöveget, amit kimásolt.

– Ezt ki írta?

– Ezt? Az első fiúm.

– Hány éves voltál?

– Tizenhárom.

– És ő?

– Huszonkettő.

– Mi lett vele?

– Megölték.

– A háborúban?

– Ó, te buta... – kacag Borika. – A Gyarlóban. Féltékenységből.

– Szeretett téged?

– Igen.

– Más is?

– Más is.

Sötét van még, mintha Julis nénéd fekete szoknyája alatt kuporogna Kocskor. Fogod a pecabotot, a biciklit, elindulsz.

– Hová mész? – kérdezi a sötétből Borika.

Összerezzensz. Nem gondoltad, hogy bárki is idekint lehet a lakók közül. Esetleg Jólhágó Mihály bátyádat lested volna a kerítés tetején.

– Pecázni – nyögöd meglepetten.

– Hányadikos vagy?

– Nyolcadikos.

Az erős női ujjak végigfutnak a karodon. Megfeszíted az izmaidat.

– Te vagy a legerősebb az osztályban?

– Hát... – vigyorogsz gyámoltalanul.

A nő megsimogatja a mellkasodat, aztán az arcodat, erősödő szőreidet borzolgatja. A nyelved is kiszárad.

– Segítenél odébb húzni a szekrényt?

– Igen.

Nagyon kicsi a szobája, apróbb, mint a tietek, itt még a parányi főzőfülke sem tartozik a lakáshoz. Egy kopottas dívány, egy ócska szekrény, egy megrokkant szék, egy elnyomorodott mosdóállvány. Ennyi.

– Ülj csak le! – mutatja a széket, s ő maga az ágyra telepszik.

Remeg a lábad. Úgy ülsz, mint aki futni készül.

– Kaptam száz forint fizetésemelést – mondja a nő maga elé. – Bementem a főnökhöz, mondtam, nem ezt ígérték, kitörölheti a százassal az ülepét, ennyiért én nem fogom a nyerstéglát pakolni. Hogy így, hogy úgy. Mondom, ne féltsen maga engem, egy éjszaka az ötszörösét megkeresem a maga híres fizetésemelésének. Kiléptem a téglagyárból.

– Igaz, hogy maga kilopja a palik zsebéből a pénzt? – kérdezed ártatlanul.

– Honnan tudod?

– Mondják. Mindenki mondja az udvarban.

Borika idegesen rágyújt, dacosan fölveti a fejét.

– Na és, ha kilopom? Miért nem vigyáznak rá?

Beharapod az ajkad, lehajtod a fejed, nem állod a veres kurva kihívó, ugyanakkor aggódva fürkésző tekintetét. Ültök, bámuljátok egymást. Végül a nő zavartan felnevet.

– Nem vagyok ám olyan öreg!

A szájadban megöregszik a nyál, a szájpadlásodhoz tapad, akár a rágógumi. Valamit motyogsz, bizonytalanul pislogsz az ajtó felé.

– Nem bizony. Csak huszonkilenc. Nyugodtan tegezhetsz.

Nem tudod hova tenni a kezedet, minden porcikád viszket, a hátgerincedben elindulnak a hangyák. Mocorogsz a széken, félénken köhécselsz.

– Hát akkor... izé... visszük a szekrényt?

– Ja persze! – pattan fel Borika, és nézelődik a szűk lukban. – Látod, milyen rövid az eszem?

– Hová tegyük? – kérdezed megélénkülve.

– Hová? Hová is lehetne?

– Szerintem sehová, mert akkor nem lehet kinyitni az ajtót.

– Tényleg. Na akkor itt egye meg a fene, ahol van, nem igaz?

Rád kacag, furcsa kis grimaszt vág, mintha elnézést akarna kérni, aztán egyetlen teátrális mozdulattal ledobja a fürdőköpenyét.

– Ne lökdöss, te hülye, így nem látom!

– Odanézz, ott az ikterbakterfeketeszatying!

– Mit akarsz az ablaknál? – firtatja a pucér nő.

– Beláthatnak.

– Ugyan már! Mindenki alszik.

– Hátha.

– Akkor süljön ki a szemük.

Téblábolsz, szakad rólad a víz, úgy érzed, lángol az arcod, talán a ruhád is.

– Hát akkor... – nyúlsz tétován, fölöttébb esetlenül a kilincs után.

– Gyere ide, kérdeznék valamit!

Elfullad a lélegzeted, tátogsz, akár a kifogott potyka, a Csukás tó náddal prémelt partjain. Mintha falábakon járnál.

– Itt vagyok.

– Tudod te az én nevemet?

Veres kurva.

– Ki mondta?

– Mindenki.

– Tudod, hogy miért vagyok kurva?

– Mert szereti...

– Ezt a sok tetves állatot? Ezeket a barmokat szeretni? Utálom őket.

Bambán, tágra nyílt szemekkel állsz, múlik a forróság, a remegés, meghallod az egymásnak felelgető kakasok kukorékolását is, eszedbe villan a bicikli, a pecabot, türelmetlenül kérdezed.

– Hát akkor?

– El akarok innen menni! Érted? Elmenni ebből a dzsumbujból, erről a lepratelepről... Ugye érted?

– Igen.

Szeretnél eliszkolni, berekeszteni a társalgást, és észrevétlenül lelépni, kámforrá válni, amikor Borika a mellére teszi a bal kezedet. Hirtelen kiver a verejték, és beléd szorul a szusz. Érzed, amint bénult ujjaid alatt megkeményedik a mellbimbó.

– Szép lakást akarok. Szép bútort. És gyereket.

– Igen – hebeged zavarodottan.

– Elmegyek majd az ország másik végébe. Csak legyen annyi pénzem.

– Ühüm...

A nyakadat csókolgatja. Megremegsz, mint akin végigfut az áram. A jobb kezedet a lába közé húzza...

– Szabó bácsi!

– Tessék, fiam.

– Mi az, hogy szerelem?

– Jobb lenne, ha Istennek tetsző dolgokon gondolkodnál.

– Mi tetszik Istennek? Amin a nagyok gondolkodnak?

– Az.

– Akkor az is tetszik neki, amin Másfélfejű Szarkáék gondolkodnak?

– Min gondolkodnak?

– Hogy a lopott mosóport, babkávét és villanymotort kinek adják el.

– Az ilyesmi nem tetszik Istennek, de még a keresztény embernek sem.

– Szabó bácsi keresztény?

– Az vagyok.

– Katolikus?

– Fiatal koromban az voltam.

– Már nem?

– Már nem.

– Miért?

– Tudod, fiam, akkor volt az első világháború. Nagyon vallásos voltam...

– Azt mondják, hogy Szabó bácsi Isten marhája.

– Hát... Ilyen voltam akkoriban. Aztán egyszer, bevetés előtt, beszélt nekünk egy pap. A mellén kitüntetések fityegtek. Azt mondta, hogy ahová magyar katona lép, ott fű se nőjön többet, öljük meg az anyák karjában mosolygó csecsszopókat is. Ezt mondta, pedig mit parancsol a Szentírás? Nem azt, hogy szeresd felebarátodat? Hogy ne ölj? Én akkor azt mondtam, nekem ilyen Isten nem kell. Soha többé nem gyóntam. Nem mentem templomba. Soha...

– Ne sírjon, Szabó bácsi!

– Majdnem hitetlen lettem.

– A háborúban mindenki az lesz?

„Én éjeliőr voltam és egyedül Kocskoron százvalahány sőre bika kétszáz szilaj üsző jópár darab csikó 18 pár igás ló. Veszéjes vólt a szólgálat nagyon sűrűn előfordult a bika viadal jó párszor ösze is törtek így jó párszor a kórház lett a vége és ijen álapotban kerültem én időnap előt leszázalékolás formájába. Egyépként már öt éve özvegy vagyok 3 családom van 2 fiú 1 lány házasok 7 unoka déd is. Beteg vagyok meg is halok belekel nyugodnom a sórsomba. Máskép panaszom nincs. Most pedig köszöntöm a Cse Szlovák népet és az egész nemzetiséget.”

Egy áttetsző, ernyedt kéz elhúzza előlem a piros emlék- könyvet. Csonti, a nevelőtanár. Belelapoz, ámuló pofával olvas.

Egy szempár nép le rád, utad bármerre visz,
Nem illet soha vád, ha lelked benne hisz.
Nincs semmi rejtekhelyed, mely tőle elfedez,
Mindent tud felőled, mi benned gerjedez.

Csonti bazedovos szeme kikerekedik, jól megnéz magának.

– Te imakönyvet olvasol egy szocialista kollégiumban?

– Ez csak emlékkönyv.

Megint beleüti a fejét, fennhangon olvas: Szeretettel jegyzé Szabó bácsi.

– Ki ez a Szabó bácsi?

– Az udvarunkban lakik. Prédikátor. De amúgy nem rossz ember.

– Szóval prédikátor. És rendes.

– Ühüm. Például anyám gyomorfekélyére is kevert valami gyógyszert. Már elfelejtettem, miből. Méhviasz is volt benne.

– Honnan szalajtottak téged, fiam?

– Kicsit messziről. Kocskorról.

– És más is lakik még abban az udvarban?

– Lakik. Aki az emlékkönyvembe írt, az mind ott lakik.

Csonti lapozgat, eltúlzott csodálkozással hümmög, ironikusan olvassa.

Szép vagy ha szíved jó
Jó vagy ha lelked nemes
E kettő boldoggá tesz
S a világ által szeretve leszesz.
Szeretettel jegyzé Julis nénéd.

Gúnyosan ismételgeti a „leszesz” szót, a tanulószoba felszabadultan kuncog.

– Ez a prédikátor felesége?

– Nem. Ez a vén kulák felesége, Jólhágó Mihályné.

A diákokból kirobban a röhögés, dobálják magukat, csinálják a cirkuszt. Csonti pulykamérges, az asztalra csap egy fejes vonalzóval, elordítja magát.

– Mi ez a cécó?

Nagy nehezen elcsendesedik a banda, de vigyorogva várják a további fejleményeket.

– Amiért a többiek tanulási idejéből ilyén sokat elraboltál, még egy óra hosszáig itt maradsz takarodó után, és tanulsz. Megértetted?

Jó lenne belerúgni ebbe a szarháziba. Mérges vagyok magamra, amiért ilyen gyáván eltűröm a szemét húzásait. De mit tehetnék? Azért is megjátszott tahósággal bőgöm a képébe a választ, hadd röhögjön a társaság.

– Ühüm.

„Tehát a 68 dik ezred néven el érkeztünk a magyar határig. Ez az az ország akire úgy vágytunk. Az első álomásnál már minthatörtént vólna valami először is az al tiszt urak úgy gondolták hogy Szólnokon elfoglajjuk a katonai laktanyát és a csillagokat amiket le vagdostak a Cse emberek újra felvarták sőt teroriálisan akartak viselkedni. Az első álomásnál se bakter se főnök a pincékbe ömlik a bor had testek feküdtek a borba. Az al tisztek keztek be rúgni így ezek szerint gorombáskodtak is a legénységgel szemben de még eszt gyáván eltűrtük.”

Az emberek kíváncsi gyűrűje a Gyarló kocsma előtt, középen István bátyám fekszik. Kalán, a kövér cigány árokvízbe mártott rongydarabbal dörzsölgeti az öreg szívét.

– Mindjárt jön az orvos! – lihegi Mifinom.

Egy vézna, kopott öltönyös alak halad a járdán.

– Hé, Sípszóda! – kiáltja Kalán a kitüntetésekkel felcicomázott férfi után. -Gyere már ide, koma!

– Minek? – kérdezi Sípszóda.

– Hát csak annak, hogy itt fekszik az apád – emelkedik fel a termetes cigány.

– Csak megjátssza magát az öreg – legyint Sípszóda, és máris továbbindulna.

– Meggyújtalak, az anyád szentségit, utána hordhatod magadra a vizet! -fenyegetőzik Gyökér.

Megérkezik az orvos.

Az öreg Pejke elgyötörten közeledik. Kis táskáját nehézkesen leteszi a földre, hangsúlyozott erőfeszítéssel, két kézzel nyomja le a kapukilincset. Az udvarbeli asszonyok sebesen köréje sereglenek.

– Meggyógyult, István bácsi? – kérdezi Másfélfejű Szarkáné.

– Majd a sárga földben, lányom.

– Mit mondtak az orvosok? – érdeklődik Julis néni.

– Nem mondanak azok semmit.

– Valamit csak mondtak tán a kórházban.

István bátyád fájdalmas arckifejezéssel kotorászik a zsebében, papírokat húz elő.

– Gyere ide, kisfiam! – int magához. – Olvasd már el! Itt a papír...

Akadozva, bizonytalanul betűzöd.

„Az egyedül élő férfibeteget so-ma-ti-cus... izé... symp-to-mákkal, melynek hátterében Char-cot-s com-po- nen-sek húzódtak, dep-res-si-ós hangulatzavarral vettük fel osztályunkra.”

Az asszonyok zavartan köhécselnek, István bátyád kiveszi kezedből a papírt.

– Ez még az előző betegségemből való.

Két ujját gondosan megnyálazva, ügyetlenül széthajtogat egy másik iratot, belepillant, és elégedetten nyújtja feléd.

„A betegen ismételten kifejlődik qu-e-ru-lans magatartással és con-ver-si-ós panaszokkal járó jelentős u-tu-li-ta-ri-us com-po-nensekkel is rendelkező Char-cot-s állapot.”

Hümmögtök, tétován néztek egymásra, az asszonyok elbizonytalanodva topognak.

– Na látják, milyen súlyos a bajom? – kérdezi az öreg diadalmasan, és ragyogó képpel elvonul.

Kaponya oldalba bök. Kissé kihúzott fiókjából kikandikál egy pornólap. Szinte égetik a szememet azok a formák, azok a telt didik...

– Megülnéd a szőrén, mi? – vigyorog.

Cinkosan rákacsintok. A hátgerincemben megindulnak a hangyák.

– Odanézzmárpucér!... Vankalapjanincskalapjavankalapjanincskalapja...

Óvatosan Csonti felé sandítok, még az hiányzik, hogy ezzel is lebukjak. A nevelőtanár azonban éppen valami totóval vagy lottóval szarakodik. Kaponyától átveszem a pornólapot, s fél szemmel állandóan Csonti felé sandítva, lapozgatom. Egy csaj olvas az ágyon, bal kézzel a bugyiban babrál. A másik képen ugyanez, de már telefonál. A harmadikon jön egy fickó, biztosan azt hívta telefonon. Azannyát! A negyediken a csaj kigombolja a srác sliccét, előkapja a nagy családi tárogatót, és játszani kezd rajta, csak úgy köszönés helyett. Hűha!...

Keringesz az osztályteremben, akár egy bolond birka, korán van, senki sincs még itt. A táblán ott a „KÁCIÓ”, valamelyik hülye felírta, pedig szó sincs még ilyesmiről. Időről időre megszagolod a kezedet, bólintasz, mint aki azt mondja, „rendben”. Végre benyit a legjobb haverod, Kirják. Belöki a táskáját egy padra, a táblához csoszog, letörli a „K”-betűt, szép lassan az „Á”-betűt is, aztán meggondolja magát, abbahagyja. A „CIÓ”-ra mutat.

– ]ó is lenne, mi?

– Ühüm.

– Kész a matekod?

Nemet intesz. Kirják leül veled szemben, szórakozottan nézeget.

– Mi van? – kérdezi.

– Semmi.

A haver nagyot köp az olajos padlóra, lassan, megfontoltan elkeni a cipőjével, aztán megint téged bámul, idegesítően sokáig.

– Hazudsz.

– Nem.

– Valami volt.

– Nem volt.

– Na, ki vele!

Eszedbe villan, hogy az egész osztály szerelmes Borikába, az összes pörsenéses arcú, pihés kölyök arról álmodozik, hogy nála szabadul fel.

– A veres kurvánál voltam.

Kirjáknak, ahogy mondani szokták, leesik az álla, döbbenten felhördül.

– Nem igaz!

– Itt dögöljek meg, ha nem igaz!

Élvezed a helyzetet, kedvtelve nézegeted a barátodat, akinek az inge hirtelen facsaró víz lesz.

– És?

– Levetkőzött előttem.

– Mi volt még? – fulladozik izgatottan szipogva a haverod.

– Megfogtam a csecsit.

– Nem igaz! Nem igaz! – nyögdécsel Kirják sírósan.

– Megfogtam az ikterbaktert is.

– Hazudsz.

Kirják felugrik, eszelősen szaladgál az osztályteremben, aztán megáll, legörbülő szájjal mered maga elé. Az ujjadat az orra alá nyomod, fölényesen, röhögve biztatod.

– Szagold meg, ha nem hiszed!

A barátod aggodalmasan szimatolja, egészen belesápad a felismerésbe, nagyokat szippant, és elképedve rebegi:

– Azannyát!

Újabb fiúk nyitnak az osztályba. Kirják nekikrohan, érthetetlen kiáltásokat hallatva a földre teperi őket, aztán felugrik, őrült izgalommal dobog, és indiántáncot lejt a padok tetején.

– Laci megkefélte a veres kurvát! Szagoljátok meg a kezét, ha nem hiszitek!

A váratlan támadást követően még Kirjákra fenekedő srácok megtorpannak, nem akarnak hinni a fülüknek, aztán mindenki körülötted tolong, rángatják a kezedet.

– Hohó! Lassan a testtel! – óbégatsz méltatlankodva. – Álljatok sorba!

A fiúk marakodnak, mohón lökdösődnek, végül kialakul a sor. A kövér Turgonyi áll elöl, a doki fia, aki a tízóraiért kapta meg ezt a jó helyet, no meg egy doboz amerikai cigiért. Előregörbül, a kezed felé nyomja húsos orrát, orrcimpái úgy tágulnak, akár a versenylovaké.

– Két forint – mondod vigyorogva, és gyorsan elhúzod telihold arca előtt az ujjad.

A srác reszkető kezekkel guberálja a pénzt, a többiek türelmetlenül nógatják. Végül odanyomod az ujjadat az orra alá, büszkén felfújod magad.

– Na?

– Kurva jó! – lelkesedik Turgonyi.

– Na mit szólsz? – súgja. Kaponya.

– Kurva jó! – vigyorgok szélesen, megbabonázva.

Felcsattan a Csonti hangja.

– Mi folyik a tizenhármas asztalnál?

A színes pornólapot gyorsan visszacsúsztatom Kaponyának, s felajzott képzeletem a budiba röppent egy viharos vankalapjanincskalapjára.

– Na kérem: nemcsak Komor László marad fent takarodó után még egy óra hosszáig, hanem az egész asztaltársaság. Kezeskedem róla, hogy megtanulják a rendet.

Halkan, csúfondárosan heherészünk.

– Na, Komor, halljuk, miért van olyan jó kedved?

Lomhán felállok, kedélyesen mosolygok a tanári asztal felé, pontosan úgy, ahogyan Csonti szokta.

– Mert fent maradhatok, tanár úr.

– Nem tetszik?

– Ó, igazán nagyon tetszik. Nem lehetne esetleg két óra hosszáig fent maradni?

Csonti bepörög, lángot vet az a sápkóros képe, olyan, mint a majom segge, végül mégis meggondolja magát, átveszi a hangnemet, gúnyosan nyájaskodik.

– Hogyne lehetne! Akár három óra hosszáig is.

Kaponya vigyorogva, teátrális gesztusokkal könyörög.

– Négyig, ha lehetne, tanár úr! Négyig...

– Akár hajnalig is, gyermekeim!

– Jaj, de jó! Jaj, de jó! – tapsol az egész tizenhármas asztal, néhányan lelkesen hurráznak is, az elragadtatástól a levegőbe hajigáljuk a tankönyveket. Csonti már tehetetlenül őrjöng. Kíváncsiak vagyunk, meddig képes még piszkoskodni ez a szaralak: önfeledten hergeljük. Forradalmi hangulat támad a tanulóban.

István bátyádat a kapu előtt ápolgatják. Feldúltan elrohansz, végig a hosszú Kötöny utcán. A kocsma előtt megtalálod ifjabbik Pejke Istvánt, aki az ámuldozó cigányoknak meséli legújabb hőstettét: felfedezte, hogy ég a daráló, villámgyorsan értesítette a tűzoltókat, és ráadásul félelmet nem ismerő elszántsággal segített nekik oltani. Egy ideig ingerülten hallgatod, aztán elszántan csúfolni kezded.

– Sípszóda! Sípszóda! Ég a gyomrom, oltsa el!

A férfi meghökken.

– Takarodj innen! – sziszegi, majd a körülötte állókhoz fordul. – Biztosan az apám bérelte fel, hogy piszkoskodjon egy kicsit.

– Sípszóda! Sípszóda! Ég a gyomrom, oltsa el!

Erre már elindul feléd. Állsz, nem tudsz elszaladni, a lábaid nem akarnak engedelmeskedni, egyre bizonytalanabbul, ám vadul, gonoszkodva fújod a gyermeteg mondókát. Sípszóda megmarkolja a pajeszodat, felfelé húzza. Már lábujjhegyen állsz, dühödten köpködsz.

– Nem félsz, rohadt kölyök?

– Nem! – kiáltod, de már könnyes a szemed.

Sípszóda élvezettel kínoz, egyre jobban húzza a hajadat, miközben a lábfejedet tapossa.

– Miért piszkoskodsz, mi?

A könny végigpereg az arcodon, elcsuklik a hangod.

– Keresse meg István bátyámat!

– Aztán minek?

– Mert beteg.

– Nocsak! Aztán mi baja van?

– Az, hogy egyedül van.

Sípszóda csúfondárosan cöcög, odább lép, kinyújtott karral, népes közönségére sandítva, hanyag eleganciával tépi a hajadat. Belerúgsz a sípcsontjába. A férfi felüvölt, a lábához kap. Most sem futsz el, megátalkodott pofával ácsorogsz. Sípszóda ököllel vág az arcodba. Ismét belerúgsz a lábába. Megint kapsz egyet. Belekapaszkodsz a kabátjába, némán leszaggatod a kitüntetéseit. Aztán ott fekszel az árokparton. Elősántikál Főnök Rudi, a tanácselnök.

– Pejke elvtárs, maga kihágást követett el, tettlegesen megverte ezt a gyereket...

– A bolond anyádba! – kiáltja Pejke, és őt is leteríti.

Ott kucorogtok Főnök Rudival, törölgetitek az arcotokról a vért.

„Egy faluba értünk itt fergáterungot kiabáltak de nemigen mozgot senki csak az al tisztek piszkoskodtak sőt mindenél töb amit elkövetek. Vasvilás parasztok áldogáltak vagy 30 azaz harminc lépésre. Ugyan ijen távólságra egy kis civil csóport majdnem összebújva a nőknél szép kendők. A váró terembe 6 azaz hat aszony és 4 azaz négy al tisztünk egyre iszogatak jó nagy üvegekből és az aszonyók kiabálták hógy ezeket a civileket mind agyon kel verni és nem mesze ahógy áltam két fiatal embert már az al tisztjeink úgy összevertek hógy alig vólt emberi ábrázat rajtuk és ezek még jajgatni se tutak ki nyúlva feküdtek a vérbe. Majd be ugrotam a puskámért a vagónyba épen danólni akartak mire beléptem a váró terembe. Majd kérdőre vontam az egyik aszónyt hogy miért kel azokat agyon verni? Azért lelkem mert azok mind bolsevikiek. És kérdem hógy ki annak a vezére? Aszt monta hógy Rózsa Sándor. Na mamám most mán fogja be a pofáját mert azonal keresztül lövöm. És a vasvilás parasztok felé szalatak. Az al tisztek a mózdony felé szalatak hógy azonal induljunk. Az én őr vezetőm aki Prágába megrugdosót puskacsővel verte a fejüket azoknak az ártatlan embereknek mert még egy kicsit mozgót valamék. Mondomnéki hogy miért ütöd azokat? Aszt felelte hógy kus de ekorára én is megatam a választ úgy szájba vágtam a puska tusal hógy bele hencseredet a vér tócsába. De iparkódtam mert még két ütés hátra vólt de gyorsan meg kapta azt is. A vonat már jó mozgásba vólt már alig érkesztem elkapni.”

Másfélfejű Szarka kinyitja a nyervogó nagykaput, óvatosan betolat a termetes teherautóval. Még időben észreveszed, felkapaszkodsz mellé a fülkébe.

– Azt mondta az orvos, hogy megveszi a babkávét.

– Akkor jó.

Aggodalmasan lesi a visszapillantó tükröt: a nagyseggű autó az orgonabokrokat súrolja.

– Szarka bácsi!

– Mi kéne, ha volna?

– Magát azért hívják Másfélfejűnek, mert olyan nagy feje van?

Egy pillanatra rád mered a nagy mafla képével, csodálkozva ráncolja a homlokát, aztán szó nélkül farol a kocsival tovább, hátra, egészen a fáskamráig.

– Segítesz kipakolni?

– Segítek.

Fölmászik a pótkocsira, lead néhány doboz csokoládét és mazsolát, berakod a fáskamrába, a kávé mellé.

– Maga is el akar innen költözni?

– El.

– Jobb lakásba?

– Jobb lakásba.

– Azért tetszik lopni?

Másfélfejű megáll, tamáskodva bámul, mint aki nem hiszi el, amit hall.

– Elmehetsz – dörmögi tétován.

– De...

– Eleget karattyoltál.

A sötét udvaron felfelé bandukolsz: az udvarbeli sofőr ugyanis nagyon vigyáz arra, hogy mindig sötétben tolasson hátra.

– Kap még ez a madár olyan kalitkát!...

Megrémít a váratlan hang, összerezzensz. István bátyád áll melletted.

– Milyen madár? – kérdezed megnyugodva.

– Ez a szarkaféle. Ki más? – int a teherautó irányába.

Együtt ballagtok az utca felé. Az öreg a markodba nyom egy csomó papírt.

– Úgy gondoltam, ezt neked adom.

– Mi ez? – kérdezed.

– Az életem, fiam.

– Olvassak belőle?

– Majd magadnak. Nekem már nem kell.

– Örökbe adja, István bátyám?

– Örökbe.

Belesel a Borika ablakán.

– István bátyám! Ismeri az ikterbaktert?

– Hát az meg mi a szentséges nyavalya?

– Az ni – vigyorogsz, és bemutatsz az ablakon.

Kaponya oldalba lök.

– Mi van? – kérdezem súgva.

– Láttad már Csonti feleségét?

– Nem. Hát te?

– Én láttam.

– Milyen?

– Térgyig csecs, púpig pina.

Kirobban belőlünk a röhögés.

VI.

Kedves Borika! Én jól vagyok, kívánom, hogy levelem téged is hasonlóképpen találjon. A pénzt megkaptam. Nagyon köszönöm, hogy fizeted az albérletemet. Ez egy elég jó kis szoba, a háziak régebben nyári konyhának használták. Igaz, hogy az alja beton, és elég hideg a szoba, mert a kályha csak füstöl és nem melegít. A paplan, amit adtak, középen ketté van vágva és kétfelé csúszik a huzatban, úgyhogy ráterítjük a nagykabátot is, meg az összes ruhafélénket, mert fázunk. De amúgy jól kijövünk Kaponyával.

Kérdezed, hogy miért csaptak ki a kollégiumból. Ezt nem volt időm megírni a múltkori levelemben. Lázadást csináltunk Kaponyával meg a többi fiúval, de csak kettőnket vágtak ki. Van itt egy olyanforma pacák, mint otthon Sípszóda, csak ez nevelőtanár, és Csontinak nevezzük, mert olyan sovány, mint a csontváz, de biztos lehetsz benne, hogy azt a kevés húst is leverem róla, ami esetleg van rajta. Szóval, fent kellett maradni takarodó után tanulni. Elővettük az irodalom tankönyvet, és elkezdtük szavalni a Toldiból azt, hogy amott gubbaszt egy túzok magában, fejét szárnya alá dugja. Valahogy így van. Közben őrá mutattunk. Utána azt szavaltuk, hogy rendet, rendet, rendet végre, ki a szemetet a szemétre, és megint Csontira mutattunk. A nagy szavalásra lejöttek a többiek a hálókból a tanulószobába, leültek, csak úgy egy szál gatyában, és akkor énekeltünk, hogy előre, ország népe harcra, ma diadal vár... Képzelheted. Csonti teljesen megőrült. Azóta nagyon sokat olvasok, szeretem az irodalmat. Persze jövőre megpróbálok bejutni a kollégiumba, hogy ne kerüljek neked olyan sokba. Gyűjtöm a pénzt, mert vagont rakni még mindig járunk. Más újság nincs. Sokat gondolok rád. Ugye, ha a szünetben hazamegyek, eljössz velem, és meglátogatjuk a testvéreimet? De anyámat nem merem megkeresni, félek attól, hogy így lássam. Levelem zárom. Üdvözletem küldöm. Laci.

VII.

Éktelen visítozásra rebbennek fel az udvaron trécselő asszonyok. A folyosón áll a bál. Borika a vén nagysága haját tépi, ám a vénasszony sem hagyja magát, rugdossa a fürdőköpenyes nő lábszárát. Borikán szétnyílik a köpeny, de az elszánt viaskodásban észre sem veszi, pucéran hadakozik tovább. Anyád, akár egy fúria, kiugrik a konyhából, közéjük ront, vitézül szétválasztja őket.

– Emberek legyünk! – fontoskodik hevesen.

Közben odaér a többi asszony is.

– Miért eszi magukat a fene? – tudakolja Julis nénéd a ribillió okát.

– Nem adja ide a vécé kulcsát – szipogja panaszosan a vén nagysága.

– Mert a múltkor is lepiszkolta az ülőkét – tajtékzik Borika.

– Nem igaz!

– Maga vén zsidó kurva!

– Maga nagy veres kurva!

Julis nénéd csípőre vágja a kezét, elbődül.

– Kuss!

A küzdő felek kényszeredetten elhallgatnak. Jólhágóné megfontolt magyarázatba kezd.

– Hát ugye vécézni csak kell. A kulcsot az ajtóban kell hagyni. A deszkát le kell mosni. Na áncváj, hogy a ragya verje ki magukat!

Kivágódik Másfélfejű Szarkáék ajtaja, átlátszó hálóingben megjelenik a borzas, püffedt szemű asszony.

– Hát, nincsenek tekintettel az emberre! Nincsenek. Éjszakás az ember, és meglopják az álmát – rikácsol sírósan.

Julis nénéd felbőszül.

– Még a neved is szarka, te repedtsarkú, hát ne beszélj a lopásról, mert még el találom mondani valahol, hogy mi mindent lop az urad!

Kijön Másfélfejű Szarka, mezítláb, klottgatyában topog a hideg kövön.

– Na mit máléskodsz? – dohog a felesége. – Meg sem véded az embert?

– Ha ekkora fejem lenne, elmennék tuskónak – heccelődik Borika.

Másfélfejű pirosodni kezd, fenyegetően felemeli a kezét.

– Te... te...

Megakad benne a hang, mert meglátja a szétnyílt köpeny alól elővillanó pucér testet. Borika csak most néz végig magán, még jobban széttárja a köpenyt, és gúnyosan kérdezi.

– Ismerős, te bamba? Tudja már anyu, hogy befeküdtél az ágyamba? Hogy számoltál el a kétszáz forinttal, mi?

Másfélfejű zavartan köhécsel, húzza a feleségét a dohos szagot lehelő szobájukba.

– Gyere... Hülyék ezek...

Csúfondáros hahota visszhangzik a salétromos falak között.

– Na ezeket jól elküldte, Borika! – rikkantja Julis nénéd, és elégedetten, ragyogva, méltósággal elvonul.

– Mihály bátyám, sokba kerül egy ház?

– Attól függ.

– Mitől?

– Attól, hogy milyen. Mert a putri az nem olyan drága.

– Hát az amolyan? A bérház?

– Elszámolni sem tudsz addig. Pedig nem embernek való hely. De egy jó kertes ház is borzasztó drága.

– Sok idő alatt lehet annyit keresni?

– Beleőszülsz, mire összekaparod. Hacsak nem lopsz.

– És ha lopok?

– Akkor hamarabb boldogulsz.

Köpsz egyet, gondterhelten eltaposod. Gondolkodsz.

– Valahogy máshogy kéne.

– Ásd ki a hegyesbori kincset!

– Milyen kincset?

– Van ott egy domb. A határban. Egy halom. Azon állt valamikor egy szárazmalom. Ez elavult, földdé vált. De egy nagy malomkő fent maradt a föld tetején. Az idő nem bántotta. Megvolt magának. Majd vagy száz esztendő múlva a malomtulajdonosnak valami dédunokája megjelent itt, kérdezte az öregeket, ismerik-e Hegyesbor dombját. Mondják aztán, hogyne ismernénk! Erre kérdi az idegen, hogy ott van-e még a malomkő? Ott hát. El is vezették oda. Na ott levette a hátáról a hátizsákot, elővett egy kalapácsot, hidegvágót, egy papírfélét, azt nézte, vágta a malomkő közepét. Mikor elért valami vasszerkezetet, valami vasfélét, elővett egy kulcsot, megforgatta a zárban, kinyílt a szerkezet. Kivett belőle tíz kiló aranyat, tizenkét kiló arany karikagyűrűt, négy aranyórát. Utána elpakolt, a malomkövön lezárta a vasalást, betömte a lyukat.

Csalódottan legyintesz.

– Elvitte.

– Ahol kicsi volt, fiacskám, ott még nagy is lehet.

Felderül a képed, látod magad előtt a töméntelen kincset, szinte káprázik a szemed a nagy ragyogástól.

– Kaponya!

– Mi van?

– Mit vennél, ha sok pénzed lenne?

– Egy motort.

– És ha még több pénzed lenne? – faggatom makacsul.

– Egy magnót is vennék.

– De ha nagyon sok lenne! Mondjuk egymillió.

Kaponya mogorván elhúzza a száját, vonogatja a vállát, idétlenségében belelép a lepattogzott zománcú lavórba. Mérgesen csurgatja a cipőjéből a vizet.

– Jól berugnék.

– Aztán?

– Aztán megint.

– Hülye vagy. Én egy nagy házat vennék. Hazahozatnám anyámat, fogadnék mellé ápolót. Hazajönne az öcsém, a húgom, mindegyik külön szobát kapna. Ott nem lennének lakók.

„Nagyon nehezen de mégis haja jutótunk a szüleink karjába éhesen, fárattan piszkosan kiálva teljesen. Édesanyám megvetete az ágyamat tiszta pehejből. A katona ruhám a kemencébe került mert bőven vólt bene tetű. Én meg lefeküdtem azal a hiszemel hógy ithon jó hejen fekszek sóha töbet felse kelek. A puskámat 12 azaz tizenkét kézigránátot és a bróvingot gojóstúl és Olgikámnak aszt a 21 azaz huszon egy szál haját góndosan mind fel agatam a fogasra. Nagyón gyorsan teltek a napok eljöt a karácsony és az újév is. Éjfél után édes apám jöt boldog új évet kívánt és kezembe nyómta a kis lapos üveget igyál egy kis szilva pálinkát. Majd a Hindenburg csapat lóvas dandárja nem meszi tőlünk vonult haza felé egy német bejöt hozánk gyufát kért majd behívtam a szobába és monta gut gut és megláta a fegyvereimet és mondta hógy jönek az olájok.. Köszönt és el ment. Retentő nagy gondba estem. Idők teltivel az olájok már közeletek és féltem atól a perctől mikora el kel köszöni megint édes szüleimtől. Édes apám korán kelő ember vólt bejöt hozám és mongya hógy közelednek az ágyú dörgések. Környes körül dörögtek. Majd egy újság került a kezembe hógy Kun Béla a vezér nem Rózsa Sándor és hógy áljunk be Veres Katonának.”

Szakadt katonakabátjában beoldalog a kapun az alázatos, sunyi képű Gyökér, az asszonyoktól tudakolja, melyik a vén nagysága ajtaja.

– Ott az ajtaja – mutatja Julis nénéd. – Mi dolgod vele?

– Lenne itt valami kis munka...

Az asszonyok találgatják, miféle munka lehet itt egy lusta cigány számára?

– Férfimunka – kacsint Borika cinkosan. – Táncosnő volt valamikor az öregasszony.

– Hol? Kocskoron? – kutat az emlékezetében Julis nénéd.

– Pesten. Minden este más palija volt. Onnan hozta el szegény Ödön bácsi.

– Nem is olyan öreg még a naccsága – bizonygatja Másfélfejűné. – Ötvenhat éves. Láttam az igazolványát.

Kilép a nagysága, csudára kirittyentette magát, csillog rajta az arany. Gyökér előzékenyen nyitja neki a kaput.

– Talán vesz valamit, és a cigánnyal hozatja haza – véli Julis nénéd.

– Vagy rendbe teteti az ura sírját.

– Majd jól becsapják! – mondja Másfélfejűné. – Egy kicsit már dilis a naccsága.

Érthetetlen izgalom támad benned, közömbös pofával kioldalogsz a kapun, és a furcsa pár után lopakodsz. Szótlanul mennek a temetőig. Ödön bácsi kriptájához igyekeznek. Mindig féltél ettől a takaros kis épülettől, azt hitted, könnyen megvaduló denevérek tanyája. A vén nagysága és Gyökér megáll a kripta díszes kovácsoltvas ajtajánál. Sírtól sírig osonsz, ahogyan azt a harcos filmekben láttad, észre ne vegyenek. A közelükben lapulsz, egy bukszusbokor mélyén. Gyökér nógatja a vén nagyságát.

– Mondjam? – kérdezi az idegesen.

– Mondja!

A nagysága kapkodva megigazítja a frizuráját, megnyalja petyhüdt ajkát, mély lélegzetet vesz.

– Itt van, Ödön, kérem?

– Itt vagyok kérem, Rozál, kérem – hallatszik a kriptából.

A megdöbbenéstől csaknem kiesel a bukszusbokorból. A nagysága is hátrahőköl, de Gyökér türelmetlenül, szelíd erőszakkal tolja vissza a kongó kriptához.

– Ödön, kérem!

– Itt vagyok, kérem. A kriptájban vagyok, kérem.

A vén nagysága óvatosan körülkémlel, aztán elfogódottan beszól a vascirádák között.

– Megengedi, Ödön, kérem, hogy jóba legyek ezzel a Gyökér cigánnyal?

– Igen, kérem, én már úgyis meghaltam, kérem, egész nyugodtan, kérem.

– Nincs ellene kifogása, Ödön, kérem?

– Dik anyám, kérem, már hogy lenne, Rozál, kérem? Rendes ember ez a Gyökér, kérem, legyen vele jóba!

– Maga hol akarja? – kiált be a kriptába türelmetlenül Gyökér.

– Én, kérem, itt a kriptáj mellett, a temetőcsősz szénáján, feküdjön oda, Rozál, kérem! Csak az az egy kívánságom van, kérem, hogy a feleségem tegye le ide a kriptáj ajtajába a gyűrűjét meg a nyakláncát, mert azt mindet tőlem kapta, kérem.

– Igen, Ödön – rebegi áhítatosan a vén nagysága, és engedelmesen kezdi lepakolni az aranyat.

– Fülönlógója is van! – kiáltja Gyökér.

– Azt is tegye le, Rozál, kérem! Minden aranyat.

Ledőlnek a szénára. Remegsz az izgalomtól, a gerincedben futkároznak a hangyák. Gyökér nekiveselkedik, akkurátusan köpül. A kriptára sandítasz, hátha kiugrik belőle Ödön bácsi és közibük ver. Hirtelen meghűl benned a vér: eltűntek az aranyholmik. Sebesen átfut az agyadon, hogy még téged is meggyanúsíthatnak a lopással. Ügyesen, akár a csík, a sírok között kúszol, a temető szélénél felpattansz, nekivágsz a széles, vörösre égett legelőnek. Kocskor szélső házai felé rohansz.

– Szabó bácsi! A halottak tudnak beszélni?

– A halottak?

– Azok. Lehet velük beszélni?

Az öreg szelíden csóválja a fejét, azonnal könnybe lábad a szeme.

– A halottakkal csak Isten tud beszélni.

Suttyomban rápillantasz Jólhágó Mihály bátyádra, az meg rád.

– Hát kutya egy valami még ez az Isten is! – simogatja búbját Mihály bácsi.

– Ne beszéljen így a mi Urunkról!

Az öreg Rívó Szabó remegő kézzel kotorászik a zsebében, előhúz egy koszlott papirost, megindultan széthajtogatja.

– Miért ne? – vakarja az ülepét Mihály bátyád.

– Mert megveri magát. Ebben a versemben leírtam, milyen hatalmas a mi Urunk. Felolvasom maguknak, jó?

– Jó – mondod készségesen.

Az öreg rákezdi:

Te vagy néped fölött az Úr, Király,
Tied a föld, tied a menny,
Te magad vagy az igazi fény,
Nem fér hozzád homály, semmi szenny.

Mire idáig ért Szabó bácsi, már csorogtak a könnyei. Volt még jó néhány versszak, de azokat már nem értettétek, úgy reszketett az öreg hangja, s annyira csörgött a kezében a papír.

Egyszer már ötemeletnyit mentél a kórházi lifttel: a Csukás tavon az örvény is van olyan mély. Beleveted magad, seregsz, forogsz, és már lent is vagy az elmerült faluban. Megérkezel, egyenesen a boltba igyekszel, elfogódottan benyitsz.

– Csókolom, Ödön bácsi!

Az öreg rád mosolyog, biccent, szorgalmasan méricskéli tovább a kenyeret.

– Maga vette el a nyakláncot? Meg a többit...

Ödön bácsi megütődik, rád néz, az arcodat fürkészi.

– A kripta ajtajából – magyarázod türelmetlenül.

A hosszú, szikár ember elmélázik, szomorúan int nemet. Vakarózol, izegsz-mozogsz, egyik lábadról a másikra állsz.

– Én azért nem egyeztem volna bele, ha a maga helyében vagyok! – kiáltod indulatosan.

Ödön bácsi kezében megáll a kés, fáradtan, egykedvűen figyel.

– Hát tudja, nem?

Az öreg megvonja a vállát, csóválja a fejét.

– Dehogynem! – hadarod ingerülten. – Nem maga engedte meg, hogy Gyökér megkupakolja a nagyságát?

Ödön bácsi lehangoltan bámul, aztán a kezedbe nyom egy jókora kenyeret. Int, mehetsz. Ekkor a toronyban nagyot kondul ama híres harang. Megrémülsz, beleáll a gyomrodba a fájás. Rebeka nénéd már többedmagával az örvénynél ácsorog, kitartóan lesnek felfelé. István bátyádat hozza az örvény. Leér, szétnéz, Rebeka nénéd a nyakába ugrik, sír. A többiek eloldalognak. István bátyád meglát, felszabadultan mosolyog, odaint. Lekezeltek. A belső zsebedből előhúzol egy papírcsomót, mutatod az ünneplő ruhás idős párnak.

– Nagy ember volt István bátyám. Nem akárki, de nem ám! – hajtogatod Rebeka nénédnek.

Az asszony kérdőn néz az urára, az meg büszkén int, hogy olvass egy kicsit.

„Édesanyám. Édesapám. Elmegyek Veres Katonának. It most már nincs más hátra esküt teszek Kun Bélára. Édesanyám édesapám tik vagytok és tik érzitek legjoban hógy a rabláncok hógy csörögnek de azért hógy azok vasból vanak ha mi öszefogunk azok is szét patanak. Egyszer élünk egyszer halunk de rabláncot mégse tűrünk mert most már mink fiatalok életünket és vérünket a szabadságért oda agyuk.”

Az öregek szélesen mosolyognak, kézen fogva ellebegnek. Sokáig nézed őket, aztán beugrasz az örvénybe, irány a tó felszíne. Ücsörögsz a Csukás tó partján, szórakozottan hajigálod a kenyérgalacsinokat a vízbe.

Anyád a lépcső tetején áll, savanyú arckifejezéssel tapogatja a gyomrát. Jólhágó Mihály a lépcső aljáról adja neki a tanácsokat.

– Én mondom, Etuska, a fekete retek reggel étek, délben méreg, vacsorára orvosság.

– Ne mondja!

– Úgy, ahogy mondom. Ismertem egy juhászt, az is beteg volt a gyomrával. Egyik juhász cimborája ajánlotta, hogy egyen retket. De az nem. Na majd megoperálták, kivettek belőle egy nagy gübőt, olyan szép csontszerű valamit. Hazavitte a juhász. Emlékbe. Majd meglátta nála egy késárus. Elkérte, hogy csinál neki abból egy késnyelet. Úgy is volt. Egyszer aztán retket vágtak odahaza a késsel karikára. A kés nyele véletlenül belecsúszott a tányérba, a retek közé. Ha hiszi, Etuska, ha nem, megette a retek.

– A késnek a nyelét?

– Azt. Akkor vette észre a juhász, hogy jobb lett volna, ha retket eszik, nem kellett volna megbicskázni.

– Jól van, Mihály bácsi, kipróbálom.

– Érdemes, meglátja. Enélkül is van maguknak éppen elég bajuk.

Anyád egy pillanat alatt elpityeredik.

– Nem is tudom, mi lesz velünk...

– Van egy ember Kisvárdán vagy hol a csudában, azt mondják, az meg tudná gyógyítani.

Anyád egyre jobban zokog.

– Mi lesz a gyerekekkel, mondja meg!

– Könnyen megtalálhatja, úgy mondják, közel lakik a vasúthoz. Meg az a rengeteg autó a háza előtt... Külföldiek is. Jönnek orvosságért. Próbálja meg, Etuska!

– Harminc kilót fogyott! – szipogja anyád.

Neked is sírhatnékod van, szomorúan eloldalogsz.

A szomszéd bérház falára már kezd felkapaszkodni a vadszőlő. Ennek a tövében ücsörögnek az udvarbeli asszonyok.

– Nem sokáig lakik már itt a vén naccsága – újságolja Borika.

– Lakást kap? – csillan fel Másfélfejűné szeme.

– Azt.

– Gázosat? – firtatja Julis nénéd.

– Gázosat.

– Pedig még csak két esztendeje lakik itt! – dohogja nekikeseredve Másfélfejűné.

– A szanált háza helyett kapja.

– Ilyenbe megy, mint ez? – int Julis nénéd a háta mögötti bérház felé.

– Ilyenbe.

– Maga is ilyet szeretne, nem?

– Dehogynem – bólogat Borika.

– Majd csak meglesz az is – sóhajt Julis nénéd.

Másfélfejűné erősen ráncolja a homlokát, elmereng, aztán sürgős dolga támad odabent. A másik két asszony komótosan rágyújt, egy ideig némán fújják a füstöt.

– Julis néni! Miért hívják az urát Jólhágónak?

– Az a vén bolond egy éjszaka háromszor is nekem szalad, de csak nem tud felszabadulni.

– Tán sokallja?

– Én még fiatal koromban is sokallottam, nemhogy most. Nem bántam én soha, hogyha másnál ette a fene, így is eleget molesztált. Le is akartam szoktatni a fütykölésről.

– Még ilyet! – hüledezik Borika. – És?

– Hát... Rosszul sült el...

– A fütykös?

–A leszoktatás. Nem hagyott aludni, ahányszor felém fordult, annyiszor kezdett dikelni. Még álmában is. Egyszer oszt megelégeltem. Este magamhoz vettem egy csukafejet, vártam, hogy nekem szaladjon az ember. Akkor oszt összecsippentettem vele a szerszámát.

– És?

– Úgy megvert, a ragya verje ki, hogy azóta sántítok.

– És nem szokott le?

– Nem. Mikor hazajön a kocsmából, rögtön a faromat lesi.

– Jó időálló ember.

– Kínálja már meg egyszer-kétszer azt a vén pokolravalót, Borikám! Tegye meg a kedvemért!

Nagy ricsaj hallatszik odafentről, a közös folyosóról. Összecsődül a nép. Anyád nekivadultan tépi a nagyságát. Julis nénéd egykettőre szétcsap köztük.

– Megyek a rendőrségre! – sipítozik a nagysága.

– Azt hiszi ez, hogy mindent megengedhet magának, csak mert proli az ember...

– Itt közveszélyes őrültek laknak – tapogatja rohamosan ritkuló haját a vén nagysága.

– Képzeljék el! – hüppögi anyád. – Csak képzeljék el... Bejön hozzánk egy kistányérral, és azt mondja, hogy a csirkecsontot a cicukának hoztam, a bőrét pedig maguknak...

Julis nénéd átöleli a vállát, simogatja kócos, csapzott haját, és gyengéden csitítgatja.

– Nyugodjon meg, Etuskám, ne izgassa fel magát!

– Nem bírom! Nem bírom!

Kiperdül a folyosóra Másfélfejű Szarkáné, rátámad az anyádra.

– Tudom én, miért bántod ezt a szegény nagyságát! – ordítja. -Kéne a lakása, ugye, tetves? Már egy padlónyaló ribanc is palotát akar! De a nagysága lakásáról lecsúsztál, mert az enyém lesz.

Csattognak Borika szapora pofonjai, Másfélfejűné visítva menekül, az ajtaja mögül a rendőrséggel fenyegetőzik.

– Nem bírom ezt az életet, nem bírom tovább!...

– Dehogynem bírja, Etuskám! Gondoljon a szegény árváira! – vigasztalja Julis nénéd.

Elpityeredsz, átöleled anyádat, magadhoz szorítod és bömbölsz, hogy „miféle árváira, miféle árváira”. Szeretnél kifutni a világból.

„Édesanyámat átkaroltam és magamhoz szorítotam édesanyám sovány karja a nyakamat át karolta és a szép fehér hajával a fekete dús hajamat betakarta majd a bús könyeivel meglocsolta. Isten veled édesanyám édesapám a lóvadat ideadjad édesapám édesapám megértete az istálóból kivezete majd a fokosához ugrót és előkapta a Hadak Útját megmutata. It van fiam a fokosom de a fokosomra jól vigyázál potyára ne vagdosál ne vágjál a levegőbe egyenest vágjál a Tőkébe. A ló kantárszárát elengette és a kis pejkó megugrót és percek alat a határból kiugrót. Édesanyám sikoltozót fájdalmában a két karját is széjeltárta hogy megölelne utoljára de eszt most már mindhiába mert az idő nagyon drága kis pej lovam ne néz hátra mert most megyünk a nagy csatába. Kis pej lovam csak előre mert az ágyú dörög mindenfele mert van elenség bőven németek osztrákok rácok olájok meg a Tőke. Fegyverbe fiatalok verjünk csak közéje. Gyerünk pejkó gyerünk de csak a felegek felet keresük meg gyórsan a csilagos eget. A fokos a kezembe van az üstökös is előtünk van de most már minden csilag még csak a huló csilagok is sorban áltak hógy mentül gyórsaban a Hadak Utjára rátanájak. Két út ált előtem mejiket válaszam egyik a Keservesi út ez meg a Hadak Utja. Jajj de széles jajj de hosszú ez a Hadak Úja recseg a heveder ropog a kengyelcsat édesanyám ha kengyelvast megtalálod a nyárfa gajra a szűröm alá akazd. Igaz hógy ez a negyedik sugár jegenye seminek se vétet mégis egy vilám hószára két felé repesztete pedig a cifra szűröm ara vólt akasztva inkáb az a ménkű a báróba vágot vólna mint sem hógy a szűrömet lángba borítota. Hoplá pejkó it a Tisza kanyarba megálunk egyenlőre továb nem vágtatunk mert a patkó szegek mind ki hultak a patkó vasak meglazultak.”

– Nincs tovább? – kérdezi Kaponya.

– Eddig érkezett írni.

– Egy kicsit hibás volt az öreg, mi? – mutatja a fejét vigyorogva.

– István bátyám? Miért?

– Minek ennyi marhaságot leírni? Te tudod?

– Szeretett volna valaki lenni. Valaki.

– Ezzel a vacakkal?

– Ez az élete. Az is vacak volt.

Kaponya szórakozottan hümmög, közben totojázva öltözködik.

– Elmehetnél egy kicsit! – kacsint rám vásott pofával.

– Minek?

– Mert jön hozzám egy csaj.

– Nem engedik be a háziak.

– Bízd csak ide!

– Ha lebuksz, lőttek az albérletnek.

– Nem bukom le.

– Észreveszik.

– De beszari lettél! Egyébként nem veszik észre, hátul jövünk. Az öreg Mojzi felől. Ezen az ablakon mászunk be.

– Beköp az öreg.

– Nem hiszem. Vittem neki pálinkát.

– Itt nem férsz be – nézegetem a szomszéd kertre néző ablakot.

– Dehogynem! Kipróbáltam.

– És a csaj? Nem valami nagy seggű pipi?

– Öregem, ennek olyan püspökfalatja van!...

Sírni tudnék az irigységtől. Kifordulok az ajtón, rovom az utcákat, céltalanul kóborlok ebben az átkozott városban, amelynek az utcáin oly sokszor végigharsogtam, hogy vörös Csepel, vezesd a harcot, meg azt, hogy munkásőrnek egy baja, így van ez, hát igen, így van ez, illetve csak így volt, amíg kollégista voltam, már utáltam moziba vagy színházba menni, mert menetelni kellett és énekelni, mint a katonáknak, a csajok meg ott ácsorogtak a járdán, és vihogtak, már nem is a film miatt mentek moziba, hanem bennünket kiröhögni...

Sírva bebotorkálsz a kapun. Az asszonyok körülvesznek, faggatnak.

– Meghalt István bátyám! – hüppögöd.

– Pejke? – ámuldozik Julis nénéd.

– Ühüm. Fél napig feküdt a kocsma előtt.

– Miért? – kérdezi Borika.

– Azt hitték, szimulál.

Az asszonyok egymásra néznek. Julis nénéd szólal meg elsőnek.

– Na, akkor kiigénylem a lakását.

Borika élesen felcsattan.

– Azt már nem! Énvelem szomszédos a lakása.

– Velem is szomszédos... Majd áttörjük a falat.

– Majd töröm én a maga fejét, ne féljen! Minek már maguknak nagyobb lakás?

– Elhallgass, te ribanc, ez az egész ház az enyém volt!

– Volt, volt...

Egymásnak ugranak.

VIII.

Kedves Borika! Kaponyával elhatároztuk, hogy a tavaszi szünetben kiássuk a hegyesbori kincset. Ha még rossz idő lenne, akkor az érettségi szünetben feltétlenül kiássuk. Most félévtől megint kollégista vagyok, de itt nem szeretek lenni. Az igazgató meg a nevelőtanár takarodó után hallgatózik a hálószoba ajtaján, hogy mit beszélünk. Egyszer bunyóztunk Kaponyával, a többiek meg drukkoltak. Elég nagyot bevágtam neki véletlenül, lett a szemén egy monokli. A többiek röhögtek, és énekeltek neki, hogy kék a te szemed, ooó... Ekkor bejött a tanár. Azt mondja, úgy látja, nem bírunk az erőnkkel, de majd ő lefáraszt minket. Levitette velünk az emeletes ágyakat az emeletről a földszintre, az előtérben sorba kellett állni. Egy gatyában ácsorogtunk, mezítláb, rohadt hideg volt. Azt mondja Csonti, a nevelőtanár, hogy úgy látja, már nem vagyunk olyan nagy legények. Csörgött a fogunk. Az a tróger meg csak vigyorgott, és azt mondta, hogy na ugye, most egy hangunk sincs. Erre Kaponya fingott egy nagyot, mi pedig összeestünk a röhögéstől. Nem tudom, de lehet, hogy ebből még ügyet csinálnak. Hétvégén már nem engedélyezték a kimenőt. Vagont rakni se engedtek ki. Más különös újság nincs. Sokat gondolok rád. Laci.

IX.

Reggelre fehérre festette valaki az ajtótok üvegét, és a még nyers festékbe belekarcolta: „Hüjék”. Tudod, hogy ebből megint balhé lesz, megremeg a gyomorfalad, szaporán, szép csendben megpróbálod lekaparni a festéket. Nem megy.

– Mit piszmogsz itt? – kérdezi türelmetlenül anyád, és melléd penderül.

Jól sejtetted: rögtön elpityeredik, és keservesen nyögdécsel.

– Nem bírom, én ezt nem bírom tovább...

Gyámoltalanul betámogatod, de már vigasztalni sem tudod. Mit mondhatnál?

– Másfélfejűné volt! – pattan fel hirtelen, s apádnak kezd magyarázni. – A vén naccsága lakása miatt...

Apád ágya alól előkotorja a bűzlő bilit, kinyitja az udvarra néző ablakot, lesbe áll.

– Na, kotródjatok játszani! – kiáltja. – Nincs itt semmi bámulnivaló.

Kisomfordáltok, ténferegtek az udvaron, de a közelben maradtok. Aggodalmasan pislogtok az ablak felé, mely alatt gyanútlanul csoszog Szabó bácsi, aztán Mihály bátyád, majd egy úrféle ember, akinek most készült el a garázsa az udvar mélyén. Beveszed magad az orgonabokorba, rosszat sejtesz. A macskád elszántan körülhízeleg, szórakozottan simogatod, de hirtelen egy kötelék húz el fülsiketítő zúgással a ház fölött, a macska rémülten elrohan, te is megrettensz. Az újabb hullámban érkező repülőgépeket már várod, jönnek is, ahogy szoktak, elsüvítenek Bengecseg felé. Feszülten figyelsz a házra, látod a remegő ablaküvegeket. Lassan múlik az idő, de amint kilép az udvarra Másfélfejűné, felgyorsulnak az események: anyád leönti. Az asszony hisztérikusan toporzékol, mint akit nyúznak, sivít, lomhán csorog róla a sok csúnyaság a blúzára, szoknyájára, nekivadult szitkait az ablakban hahotázó anyádra szórja, fenyegetőzik.

– Megyek a rendőrségre! Megyek...

Egy pillanat alatt összesereglik az összes lakó, felhőtlen derűvel figyelik az eseményeket, csak Szabó bácsi csóválja komoran a fejét.

– Testvéreim, nem Istennek tetsző dolog az ilyesmi...

– Testvére magának a hóhér! – rikkantja kihívóan Borika.

Julis nénéd harciasan a csípőjére vágja a kezét.

– Hogy beszél ezzel a nyolcvanhat esztendős emberrel? Már a kort sem tiszteli?

A veres kurva idegesen kacag, ridegen csattan a hangja.

– Olyan ez a ház, mint egy szociális otthon. Tele van ilyen tisztelni való vén hülyékkel, mint maguk.

Szomorúan oldalogsz a kapu felé, tudod, a két nő azonnal egymásnak ugrik, kíméletlenül tépik majd egymás haját, olcsó ruháját. Utálod ezeket a lassan mindennapossá váló cirkuszokat, hányingered van a lakóktól, ettől az ocsmány háztól szintén, mostanában sokat gondolsz egy sokkal nagyobb házra, a középiskola kollégiumára, amelynek hamarosan lakója leszel, itt hagyod ezt a rohadt életet, más emberré válsz, régi önmagadról csak úgy beszélsz majd, mintha valaki másról lenne szó. Eleged volt. Kifordulsz a kapun, hanyagul zsebre vágod a mancsodat, fütyülni akarsz, de nem hagyja el a hang összecsücsörített ajkaidat, mert két rendőrt látsz akkurátusan ballagni az utcán. Visszafordulsz a hírrel.

– Jönnek a rendőrök!

Nagy csend támad, a kakaskodó asszonyok sietősen rendbe szedik magukat, zavartan elpárolognak. Hallod a csizmák súlyos koppját. De az is lehet, hogy a szívdobogásod ilyen hangos. Most elviszik anyádat. Beleolvadsz az orgonasövénybe. Most érnek a kapuhoz. A két rendőr azonban továbbhalad a Kötöny utca vége felé. Nem érted.

– Biztosan eltévesztették a házszámot – súgod a melletted pihegő Julis nénédnek, aki aggodalmasan pislog a kapu irányába, fülel.

A Gyarló kocsma előtt ültök az árokparton. Az iskolatáska ott hever az öledben, kiteríted rajta az oroszfüzetedet. Főnök Rudi megfontoltan diktál, gondosan jegyzed a bolond szavait, osztálytársaid pedig fuldokolnak a visszafogott röhögéstől.

– Mink elismerjük, hogy a munkásosztály vagyunk – fontoskodik az elnyűtt, rongyos férfi. – Ilyen drágaságot a nép nem akarta, nem akarta, hogy drágaság legyék. Én megtárgyaltam eztet, és nem fogadtam el. Ezt a hibát mi követtük el, hogy idáig néztük a szegényt. És a tanácselnökkel beszélgettem a gyűlésen, kiemeltük, hogyhát ne legyen ilyen drágaság. Ezt mondtuk egyhangulattal. Kürtösi elvtárs is tudja, hogy ilyen drágaság van, de mást mond, hát ha ő ezt bírja, akkor vegyen nekem, ami kell.

Főnök Rudi eltűnődik. Kirják testét rázza a felbuggyanó nevetés, visszafogná magát, kínjában az akácfa törzsét rágja.

– Diktálod még? – kérdezed a bolondtól.

– Kész – közli elégedetten.

Megcímzed a borítékot, gondosan, csupa nagybetűvel írod a tanácselnök nevét, ahogyan szoktad, így biztosan megkapja. Bedobod a kocsma előtti postaládába.

– Iszol egy pohár sört? – kérdezi Főnök Rudi. – Fizetem – adja a nagyot.

A Gyarlóból kilép két rendőr, Sípszódát vezetik. Odabentről kiözönlenek az emberek.

– Biztosan sikkasztott – véli a kopasz kocsmáros.

Hurcolkodik a vén zsidó nagysága, a szép régi bútorokat Agyas Ambrus stráfkocsijára emelgeti Trombitás és Mifinom. Anyád borzasztóan izgatott, lepakol a kis konyhaasztalról, egészen az ajtóhoz húzza, leselkedik a függöny mögül.

– Kész? – kérdezi a fuvaros, és kézbe kapja az ostort.

– Kész – jelenti Trombitás. – Indulhatunk.

A vén nagysága kíséri a kocsit, szaporán tipeg a járdán. Anyád kivágja az ajtót, éktelen zajjal húzza az asztalt. Amarról viszont Másfélfejűné szalad egy ócska karosszékkel. A vén nagysága ajtajában összeütköznek, egymás hajába kapnak, némán, kétségbeesetten huzakodnak. Egy kövér idegen szuszog felfelé a lépcsőn, a jelenet láttán meglepődik, megáll, a légszomjával küszködik.

– Maguk mit csinálnak? – pihegi a homlokát törölgetve.

Az asszonyok elengedik egymás haját, a ruhájukat igazítják.

– Költözködünk – fújtatja Másfélfejűné.

– Hová?

– Ide – mutatja a két elcsigázott nő.

– Ki engedte meg maguknak?

– Mi köze hozzá? – pityeredik el anyád.

– Csak annyi, jóasszony, hogy én a tanácstól vagyok.

Erre már felcsillan Másfélfejűné szeme, elrendezi blúza kivágásában a mellét, mosolyog.

– Maga utalja ki?

– Én.

– Utalja ki nekem, nem bánja meg...

– Engem illet! – kiáltja anyád kétségbeesetten. – A három gyerekkel, a beteg urammal abban a vizes lukban!

– Na menjenek innen! -int morcosan, türelmetlenül a tanácsi ember.

– Az én uram nagyon beteg! – bömböli anyád. – Már úgy áll, hogy nem is ül...

Az idegen erre bántóan felröhög. Anyád nyúzott arca megrándul.

– Ez nem nevetséges.

– Ide Csike Istvánék költöznek – közli határozottan a hivatalnok, megfordul, mintegy jelezve, hogy nem vitázik tovább, majd kiszól az udvarra. – Jöjjenek be!

A dögészék, akiknek tegnap este leégett a házuk, s akik most sunyítva lapulnak a fal mellett, kerülve a kíváncsiskodók tekintetét, bizonytalanul megmozdulnak, csoszognak a kövön.

– Ezeket akarja idepakolni? – kiáltja szederjes képpel anyád.

– Azt hiszi, hogy eltűrjük ezt a dögszagú bandát? – rikácsolja Másfélfejűné is.

– Pakolják őket az öreg Pejke lakásába!

– Még mit nem? – háborog Borika és Julis nénéd.

– Oda is jön lakó – közli a tanácsi ember.

Anyád leroskad az ócska, didergő asztalra, ványadt kis testét rázza a zokogás.

– Új lakó, ugye? – hüppögi. – Biztosan valami szanált. Aztán az is megy az új lakásba, mint a vén zsidó naccsága… Csak minket hagynak a nyomorúságban... Nekünk nincs hova menni...

– Jól mondja, Etuskám – simogatja anyádat Julis nénéd könnybe lábadt szemmel.

Üres az osztály, elrepült belőle
Sok dalos ajkú, jókedvű diák...

Csak azt tudnám, hogy miért kell egy diáknak feltétlenül dalos ajkúnak és jókedvűnek lenni? Én sohasem voltam dalos ajkú, főleg az iskolában nem. Jókedvű is ritkán. Most sincs valami hajde kedvem, szomorú sem vagyok az elválás miatt, pedig úgy illene.

Most búcsúzunk és elmegyünk,
A mi időnk lejárt.
Itthagyjuk kedves iskolánk,
Indulunk messze már...

Lenne már vége! Minek ez? Mindenkinek itt feszít az apja, anyja, pereputtya, a nagy alkalomra fölöttébb kicsípték magukat, hát igen, a kisfiuk kilép az Életbe, ezért most bőgnek, mint az apaszamár, a kisfiuk pedig vigyorog, integet a sorból, és baromságokat énekel. Én nem integetek. Nincs kinek. Este jön a bankett, aztán kalap. Errefelé sem látnak többé. Esetleg Csonti – álmában. Lidérces álmaiban.

Ballag már a vén diák
Tovább, tovább,
Isten veletek cimborák
Tovább, tovább,
Ez út hazámba visszavisz,
Dolgozó leszek magam is,
Tovább...

Az leszek, nincs mese. Dolgozó. Egy kis senki. Tovább. Továbbra is. Öregkoromban leírom az életemet. Tovább, tovább és így tovább. Ismételgetjük ezeket a csöpögős nótákat, totyogunk, ballagunk, már mindent elénekeltünk legalább háromszor.

Ez út hazámba visszavisz...

Visszavisz. Hajnalban megy a vonat. Ki lakhat most a mi lakásunkban? Borika írta, hogy valami idegen.

Anyád egy tanárféle emberrel perlekedik, aki mustárszínű autójával az udvar mélyén lévő garázsa felé igyekszik.

– Nem tud vigyázni? Felborít a vacak tragacsával!

– De kérem...

– Azt is megérjük még, hogy...

– De asszonyom... Várjon!

– Hogyhogy várjak? Majd megvárom, hogy elüssön!

– Maga oldalt állt az úton...

– Nem tud arrébb menni? A frász essen magukba, az összesbe…

– Maga egy hülye!

– Micsoda? Hallják, asszonyok? El akar ütni, és még neki áll feljebb! Tanult embernek mondja magát, de még a cigányok is különbek... Szégyellhetné magát... Annyira fel vannak már ezek az idegenek a mi udvarunkban hatalmasodva, úgy kinyílott a szemük, hogy azt hiszik, csak övéké a világ! Az udvarra sem lehet kijönni, mert mindenkinek nekimennek...

Már nem szeretsz otthon lenni. Örökké áll a balhé. Még jó, hogy vár rád a Csukás tó, a hatalmas, csendes víz. Milyen nagy szerencse, hogy felvettek a középiskolába! Elkerülsz ebből a pokolból.

Másfélfejű Szarkáék fia fáradhatatlanul rázza a kereplőt az ablakotok alatt. Anyád fáradtan kiszól.

– Ejnye, kisfiam, beteg van a háznál, legalább arra lennél tekintettel!

De a keszeg kölyök csak idétlenül vihog, és kerepel tovább. Biztosan az anyja parancsára. Kiszaladsz. A taknyos próbál elinalni, de villámgyorsan felgáncsolod. Szánkázik a képén. Kiosztasz neki egy zsák pofont is, ha már bömböl, legyen miért...

Kaponya a vaságy szélén ül, egy ócska magnóval szerencsétlenkedik. A kazettáról fülsértő zaj, dübörgés hallatszik.

– Tied ez a vacak?

– Az enyém.

Felerősíti. Mintha a mikrofon előtt egy nyervogó taligát tologatnának. Aztán anyám panaszos, sírós hangja.

– Nagyon megüti a bokáját...

A nyikorgás erősödik, elnyomja a hangját. Valaki csörömpölésbe kezd, taktusra. Ismét anyám elcsukló hangja.

– Ezt csináljátok. Ezt...

Majd istentelen motorbőgés következik, elviselhetetlenül sokáig.

– Mi ez? – kérdezi Kaponya.

– Motor. Az udvarra szolgáló kis ablak előtt bőgette Másfélfejű Szarka.

– Minek?

– Hogy minket idegesítsen.

Legalább negyedóráig a motorbőgést hallgatjuk.

– Elzárhatnád – mondom.

– Végig ez van rajta?

– Nem.

Kaponya egykedvűen előretekeri a szalagot. Rikácsolást hallani.

– Na mered-e most kiabálni a lófaszokat, te girhes dög? Ugye most hallgatsz, hogy odabent van az orvos fia? Nem mered mondani...

– Ki ez? – kérdezi Kaponya.

– Másfélfejűné.

– Hát az orvos fia?

– Anyám hívta át, hogy magnóra vegye a cirkuszt.

– Minek?

– Bizonyítéknak. A bíróságra.

– Hallgasson már! Beteg az uram! – hallom anyámat a szalagról.

– Beteg? Hát dögöljön meg! Nem érdekel! Hülyének nézitek a másikat? Nem szégyellitek magatokat? Majd megmutatom én, hogy milyen erőm van! Meg ám! És ha nem tetszik, vegyetek nekünk lakást! Ezt a tanács adta, papír van róla. Mit gondolsz, te girhes, a tied lesz itt minden? Mutogatod a karodat az orvosnak? Teszek én rá másik foltot is... Az orvost is lefizettétek! Mindenkit lefizettetek! Rohadtak... Azt hiszitek, hogy örömmel lakik itt az ember? Utálom már, mikor a pofátokat meglátom…

– Aztán anyám sírós hangja.

– Belekötnek mindenkibe...

– A piaci legyek! Nehogy elmenjél az ablakom előtt, te girhes dög, mert megtaposlak!

– Majd megtudná, ha ember lenne az uram! – zokogja anyám.

– Hogy lehet így viselkedni a mai szocializmusban – harsogja a szomszédasszony. – Hordjátok ide a tanúkat... Szép dolog... Nem tetszik, hogy ideköltöztek testvéremék is? De az tetszik, hogy elénk seperd a szemetet?

– Azt előbb maga seperte ide...

– A börtönben lenne a helyetek...

Fellapozod az újságot: „Gyújtogatott, hogy olthasson”. Az egész utca ezt olvassa.

– Aj, de kár, hogy az öreg Pejke nem érte meg! – sóhajt Mihály bátyád.

Az bizony kár, gondolod. Kitették az újságba Sípszódát, István bátyád felvágós fiát, jaj, de olvasná ezt az öreg. Ez biztos, hiszen még te is olyan mérhetetlen élvezettel falod a mondatokat.

– Mit ír? – kérdezi Mihály bátyád.

– Azt, hogy gyújtogatott. De hát Mihály bátyám már olvasta!

– Azért csak mondjad! – somolyog az öreg.

– Azt írja, hogy Sípszóda gyújtotta fel a dögészék házát, meg a darálót, a Kovácsék házát is, meg a Kun László utcában...

– A Pejke gyerek?

– Az. Sípszóda.

– A fene a bőrit – heherészik az öreg.

– Ő gyújtotta meg a téesz szalmáját is...

– Rávarrják arra most a villám tüzét is...

– Nem baj az, hogy rohadna meg a börtönben!

– Aztán minek csinálta?

– Azt írják, hogy így akart kitűnni. Érdemeket szerezni.

– Aha... Még úri tempója volt, hallod-e? Pedig a magunkfajtának nem érdemeket kell szerezni.

– Hát?

– Türelmet, te fiú, de sokat.

– Minek az?

– Hogy mindent kibírjál, annak.

– Gyere már be egy cseppet, Zsiga, mondanék valamit. Ha nem restelled...

– Sok a bajom, Julis néném, nemigen érek rá.

– Tudom én, tudom, de mégiscsak te vagy itt a tanácstag, a mi hivatalos emberünk.

Szelíden behúzza Molnár Zsigmondot az udvarra.

– Csináljál már valamit, Zsiga fiam, mert az emberek itt teljesen összeölik egymást.

– Miért?

– Lakás kéne nekik, nem ez a nyomorúság.

A tanácstag gondterhelten ráncolja a homlokát, fontoskodva rágja a szavakat.

– Ugye tudja Julis néném, hogy szocialista társadalmunk mekkora erőfeszítéseket tesz...

– Ugorj csak le a tribünről, fiam, eleget szavaltok ti nekünk a rádióban, tévében... Nem a leckét akarom én hallani, fiam, hanem téged. Lehet lakást szerezni, vagy nem?

– Nézze, Julis néném! Megmondom őszintén...

– Na ez a beszéd, fiam...

– Megmondom őszintén, hogy lesz lakás, ha végrehajtjuk a lakásépítési programot...

– Nem az érdekel engem, Zsiga, hogy te milyen jó papagáj vagy, hanem az, hogy ha már a tanácstagunk lettél, mit tudnál tenni ezekért a nyomorultakért?

– Bajos... Esetleg valami ígérvényt a tanácstól.

– Micsodát? – pirosodik Julis nénéd képe.

– Egy ígérvényt a tatarozásra.

– Miféle tatarozásra?

– A háznak a...

– Mit akarsz itt tatarozni?

– Repedés van a falon – mutatja éppen a szobátok sarkát Molnár Zsigmond.

– Milyen repedés? Az agyadon van repedés, de jó nagy! Azon!

Julis nénéd úgy felfújja magát, akár a pulyka, magából kikelve szórja átkait a hebegő tanácstagra, nem kímélve a hangját.

– Elkotródj innen, te hibbant, mert megmarlak, leverem rólad a nagy hivatalt!

Julis nénéd egészen az utcáig szorítja a sietősen faroló, sután oldalgó Molnár Zsigmondot. Odakint észreveszi a Gyarló kocsma felé sántikáló Főnök Rudit, gyorsan kiáll az utca közepére, onnan rikoltozik a tanácstag után.

– Na, Molnár Zsiga, ott megy a te tanácselnököd, éppen olyan vagy te is, mint az... Álljon már meg, elnök elvtárs, várja meg a kutyáját! – süvölti Főnök Rudi felé.

A bolond megáll, szélesen vigyorog.

– Ne igyál többet!

– Nem parancsolsz te abban!

– Nem hát, csak nem akarom, hogy balhé legyen.

Kaponya elveszi előlem az üveget.

– Milyen balhé?

– Esetleg majd szívóskodik a diri.

– De beszari lettél!

Visszaveszem a gyorsan apadó üveget, öntök mindkettőnknek, merengve bámulom a pohár alját.

– Tudod, Kaponya, énnekem mindig mindenki eszembe jutott, mindenkire figyeltem, csak a szüleimre nem. Meg a testvéreimre. Olyan természetes volt, hogy vannak. Hogy mindig is lesznek.

– Elhiszem, de már tényleg eleget ittál.

– Nem is ismertem őket...

– Jól van, haver, ne sírjál!

– Itt van bennem mindenki, az udvar minden lakója, még a macskák, kutyák, orgonabokrok is... És a ház... A ház...

– Gyere, menjünk ki a levegőre!

– Csak az édesszüleimet nem ismertem...

– Sétálunk egy nagyot, haverom, nem lesz semmi baj...

Másfélfejű Szarka az udvarra néző ablak alatt áll, a felesége a folyosói ajtó előtt. Az ember kettőt sem szól, nehézkesen szuszog, téged vár. Tudja, hogy most a ballagásra kell menned. A folyosón az asszony már teljesen felbégázta magát, rugdossa az ajtót, hisztérikusan üvölt.

– Rohadt disznók! Bántani a kisgyereket! A társadalomért pedig semmit sem tettél, te girhes! Semmit. Én tizenöt éve dolgozom a magyar államnak. De te mit dolgoztál? Csak a padlót nyaltad abban a kócerájban. Hát munka az? Az urad is micsoda? Vízőr? Egy fenét vízőr! Egy senki! Egy nulla. Én a magyar államnak tizenöt éve vagyok a dolgozója, éjszakázok az üzemben, hát ezt irigyled, te senki? Kellene a lakásom, mi? Szép, nagyon szép... A mai világban. Spicliskedni, feljelenteni az uramat, a nyakunkra hozni a rendőrséget?... Kiverem az üvegedet, ne félj! Az összes ablakot. Nem elég neked a te lakásod? Semmit sem tettél a magyar államért. Azt sem tudod, mi az a munka. De ki ne gyere, mert megtaposlak! Nem felelek magamért! A kölyködre meg az uram pályázik, nehogy azt hidd, hogy megússzátok! Az uradat már a kórházból is kiadták, az nem fog megvédeni...

Kiugrasz az utca felőli ablakon, rohansz az iskola felé, mint nyolc éven át annyiszor.

Elmúlt éjfél. Elázott, mélabús az egész társaság.

Üres az osztály, elrepült belőle...

Kiimbolygok az utcára. Egy lélek sem jár idekint. Lesekedek az étterem ablakán. A tanárok és zsíros arcú asszonyaik tele pofával röhögnek valamin. Nyilván vicceket mesélnek. Csonti felesége viháncol, odavan a férjétől, minden mondatától elájul. Feltárul az ajtó, kiömlik a rekedtes nóta.

Ez út hazámba visszavisz…

Sietősen elbújok a bokrok mögött. Kilép a diri, hosszan vizel, aztán visszamegy. Le kellett volna ütni! Megint az ablakhoz állok: Csonti felesége szétlökte a lábát. Kibuggyan a ruhájából. Szappanszerű a csaj. Meg kellene tojózni – bosszúból.

– Ne lökdöss, te hülye, mert nem látom!

– Odanézz, ott az ikterbakter!

– Ikter, bakter, fekete szatying, drága szép szőrös fütyülőszerszám! Ikter, bakter...

Belevágni az üvegbe! Belevágni a képükbe! Émelyeg a gyomrom. Nézem a tanári bandát, és egy hirtelen mozdulattal a torkomra dugom az ujjam. Otthagyom a lehányt ablaküveget, sétálgatok. Aztán leroskadok egy fa tövébe. Hazamegyek! Haza! Ott lesz ismét a ház, az udvar, a Kötöny utca, a Csukás tó... Aztán dolgozni fogok, építek egy házat, hazaviszem a testvéreimet, hazaviszem az anyámat...

Ez út hazámba visszavisz...

Felugrok: Csonti lépett ki az ajtón? Nem ő az. Majd csak kijön, mielőtt elindul a vonatom.

Cigányok lépnek ki a Gyarlóból, körülveszik Főnök Rudit. Lázas szemű lányok simulnak hozzá kuncogva, incselkedve.

– Jaj, Rudi, ugye eljössz vélem?

– He, velem gyere el, én jobban tudok!

– Csak vigéckednek ezek a roma kurvák, Rudi, egyedül énrám hallgass!

A bolond kitépi magát a kezükből, sértődötten elhúzódik.

– Ne járassatok le! – fújja dühösen, amitől a cigányok röhögőgörcsöt kapnak.

Kalán elordítja magát.

– Ne járassátok le a tanácselnököt! Sok dolga van neki, nem ér rá véletek foglalkozni!

Gyökér a bolondhoz fordul, komolykodva kérdezi.

– A tanácsnál dolgozol, ugyi?

– Ott hát! – bólint Főnök Rudi leereszkedően.

– Mit csinálsz ott?

– Intézem nektek a szociális otthont.

A kirobbanó nyerítésre egyre többen szállingóznak elő a kocsmából.

– És beszédeket is mondok – fűzi hozzá Rudi.

– Miről?

– Hát, hogy út kék a cigányvárosra, mert a sár...

– Muzi kék oda, te Rudi! – harsogja Kalán.

– Meg jó harcos filmek! – kiabál Gyökér, s ez mindenkinek tetszik.

– Na lesz muzi?

A bolond rájuk hagyja, közben szétnéz, merre inalhatna el.

– Olvasd már el ezt a levelet!

Gyökér a Főnök Rudi orra alá nyom egy üres papírlapot, aki azonban vonakodik, rosszat sejt.

– Hát ugyi, csak te vagy itten az egyedüli tanult ember. El tudod olvasni, nem?

– Ő ne tudná?

A bolond végre olvasni kezd.

– Kedves Lázók Efraim és Csukodi Marika! A levelet megkaptam. Én jól vagyok. Hát tik hogy vagytok? Vettem egy malacot, és a feleségem se beteg már.

Kibuggyan a durva röhögés. Rudi nyugtalanul csavargatja a fejét kutatva a tömegen átvezető utat. Gyökér ráförmed.

– Még nincs vége!

A bolond idegesen megköszörüli a torkát, hadar.

– Sokszor csókollak, és sok szerencsét kívánok, Csukodi Rudolf.

Mifinom átfurakszik a tömegen egy tányér birkapaprikással.

– Egyél, testvér, megszolgáltad!

Rudi behalámol egy jókora falat húst, de azonnal fintorog. A cigányok összesúgnak, kajánkodva biztatják a bolondot.

– Na, egyél hát!

Rudi habozva emelinti a villát, apró húsokat keres, erőlködve rág. A cigányok gyűrűje szorosan körülfogja.

– Egyél! – kínálja Gyökér fenyegető hangon.

Amikor már alig van valami a tányérban, a cigányok lassan visszaszállingóznak a kocsmába, elégedetten bazsajognak.

– Nem volt jó? – kérdezed Rudit.

– Sós volt. Nagyon. Sokat tettek rá. Legalább egy marékkal.

– Miért?

– Hogy szomjas legyek.

– Van egy tízesem, igyál valamit!

Főnök Rudi boldogan rád mosolyog, gyorsan elteszi a pénzt.

– Hogy van?

– Kicsoda?

– A veres kurva.

– Jól.

– Szeret még?

– Téged? Szeret.

– Nem tud aludni?

– Nem.

– Annyira szeret?

– Annyira.

– Akkor írjunk neki levelet! Na írjad!

Előveszed az oroszfüzetedet.

– Kedves veres kurva! Én szeretnék véled beszélni. Estére, ha találkozunk a piacon, jó lenne az eljegyzést megcsinálni. Nálam nem számít a pénz, én keresek annyit, én eltartalak, és otthon végzed a háztartási dolgokat, vasalsz, és ami kell nekem, meg fogod csinálni, ha nem haragszol meg érte. Milyen ruhát parancsolsz, és milyen méter anyagokat? A hajadat meg kell csináltatni, és ez nem számít nekem, hogy mennyibe kerül. Kedden küldjél egy fényképet, akkor nagy képet küldök én is, ha meglátod a fényképemet, nagyot nézel...

Jólhágó Mihály bátyád áll meg az árok partján.

– Laci fiam! Siess haza! – dörmögi komoran.

– Miért? – csodálkozol.

Az öreg elfordul, idegesen tépkedi kunkorodó, deres bajszát.

– Csak. Siessél!

– De miért?

– Takarodj már hazafelé, nem érted? – ordítja Mihály bátyád.

Megdermedsz. A Csukás tóban rettenetesen nagyot kondul az elmerült harang. Kétségbeesetten rohansz végig a Kötöny utcán.

{fel}