Éder Zoltán:
Az Ungarische sprachlehre (1817) jelentősége mai szemmel

Az Ungarische Sprachlehre Verseghy pályájának ahhoz a szakaszához tartozik, amelynek Császár Elemér Verseghy a helytartótanács szolgálatában címet adta (l. Császár Elemér: Verseghy Ferencz élete és művei. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1903, 307. old.) vagyis amikor a helytartótanács megbízásából tankönyveket szerkesztett, amelyek egytől egyig Budán a Királyi Magyar Egyetemi Nyomdánál jelentek meg.

Ezeknek a tankönyveknek sorát 1816-ban az Epitome Institutionum Grammaticarum Linguae Hungaricae [A magyar nyelv grammatikai szabályainak foglalata] című, hangtant és alaktant tartalmazó munka nyitja meg, amely az anyagot a második osztálytól kezdve a gimnázium öt osztálya számára öt kötetecskére (tomulus) osztja el.

– Közbevetőleg említem meg, a Verseghy-bibliográfia öregbítésére, hogy az Epitome 1821-ben újra megjelent. Ez a harmadik kiadás abban tér el az eredetitől, hogy a nyelvtannak mind az öt kötetecskéje külön címlapot kapott, s a változatlan szöveget, az impressum tanúsága szerint, Stereotypo Wattsiano, vagyis az Egyetemi Nyomdához 1818-ban szerződtetett amerikai nyomdásznak, Watts Jánosnak újonnan bevezetett stereotípia eljárásával nyomtatták. (Watts János működésére l. Iványi Béla és Gárdonyi Albert: A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda története 1577-1927. Szerkesztette Czakó Elemér. Budapest, 1927, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 147-150; 202, ahol a „stereotipizált iskolakönyvek” között az Epitome nincs föltüntetve.)

Az Epitomé-vel együtt, de külön címlappal látott napvilágot az Exercitationes Idiomatis Hungarici secundum regulas Epitomes concinnatae... [Magyar nyelvi gyakorlatok az Epitome szabályai szerint összeállítva.] Ezt követi, még ugyanabban az évben, a Magyar Ortografia... Bevezetés gyanánt a’ Magyar Nyelvtudományba, majd 1817-ben ennek német nyelvű változata, az Ungarische Rechtschreibung, als Einleitung in die Ungarische Sprachlehre. E két „bevezetés” után következik előadásom tárgya; az Ungarische Sprachlehre, ugyancsak 1817-ben, majd pedig valamennyi tankönyvének betetőzéseképp, nyelvtani munkásságának szintézise, a Magyar Grammatika, avvagy Nyelvtudomány, 1818-ban. Az Ungarische Sprachlehre, tehát ezeknek a tankönyveknek sorába tartozik, ezekkel a tankönyvekkel van szoros és kölcsönös összefüggésben.

Ezek a tankönyvek (–) egységes szemléletet tükröznek, azonos eljárással készültek, nevezetesen a nyelvtani anyagot katekizmus módjára, kérdésekben-feleletekben adják elő. Külső formájukban, beosztásukban is szembetűnően eltérnek Verseghy részletes leíró nyelvtanaitól, mégpedig egyfelől az 1805-i Neuverfaßte Ungarische Sprachlehré-től, másfelől az 1816-1817-i Analyticae-nek Etymologia és Syntaxis című köteteitől. Az eltérést azért hangsúlyozom, mert már elöljáróban előadásom tárgyára vonatkozó bibliográfiai tévedésre kell rámutatom.

Az 1817-i Ungarische Sprachlehrét ugyanis előbb Petrik Géza könyvészete (Magyarország bibliographiája 1712-1860, Harmadik kötet. Dobrowsky Ágost, Budapest, 1891. 773), majd nyomában Rékasy Ildikó Verseghy Ferenc-bibliográfiája (Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, Szolnok, 1994. 109. tétel, 52), s végül Rékasyra hivatkozva a Borda Antikvárium katalógusa (22. Ajánlójegyzéke, Budapest, 1997. 8270. tétel) a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre második kiadásának tünteti fel. Ám, mint a következőkből ki fog tűnni, az Ungarische Sprachlehre – címének részleges hasonlósága ellenére – nem korábbi német nyelvtanának második kiadása, hanem attól céljában, tartalmában és szerkezetében eltérő, új munka. Eljött tehát az ideje, hogy Verseghynek ezt a hatodfélszáz oldalt kitevő, két kiadást megért könyvét fellapozzuk, és kijelöljük helyet életművében.

Induljunk ki címéből: Ungarische Sprachlehre zum Gebrauche der ersten Lateinischen und Nationalschulen im Kőnigreiche Ungarn, und anderen Kronländem [Magyar nyelvtan az első gimnázium és a nemzeti iskolák használatára a Magyar Királyságban és a többi örökös tartományokban.] Szemben tehát a magyar nyelv általános és teljes igényű leírásával, amilyen korábbi német nyelvű rendszeres nyelvtana volt, ez a tankönyv speciális céllal, egy meghatározott, részleges feladat teljesítésére készült.

Erről a sajátos feladatról és megoldásáról Verseghy az előszóban (Vorinnerung) tájékoztat. Miután ugyanis – mint mondja – az Epitome kedvező fogadtatásban részesült, a helytartótanács úgy rendelkezett, hogy iskolai nyelvtanát anyanyelven (értsd: nem latin nyelven) készítse el a gimnáziumok első osztálya, valamint a nemzeti iskolák számára, sőt azoknak a felnőtteknek is, akik magántanulás útján kívánják alaposan elsajátítani a magyar nyelvet. E legfelsőbb rendelkezéseknek megfelelően – így folytatja – összeállította azoknak a szabályoknak teljes gyűjteményét, amelyek mind a magyar nyelvnek etimológiáját, vagyis alaktanát, mind pedig szintaxisát, vagyis mondattanát, magukban foglaljak. („Um diesen Allerhőchsten Befehl unterthänigst vollzuziehen,... liefere ich hier eine vollkommene Sammlung der Regeln, welche sowohl die ungarische Etymologie oder Wortforschung, wie auch die Syntax, oder Wortfügung enthalten”)

Császár Elemér – aki monográfiájában féloldalnyi terjedelemben egyedül foglalkozott a munkával, úgy vélte, hogy az Ungarische Sprachlehre a helytartótanács „ferde okoskodásának köszöni létrejöttét”. A magyart ugyanis „csak a második gimnáziumban, a II. grammatikai osztályban kezdték az Epitome-vel tanítani, az elemi iskolák és az első gimnáziumi osztály számára nem volt könyv”, a helytartótanács „megbízta tehát Verseghyt, hogy pótolja ezt a hiányt, szerkesszen olyan könyvet, mely a magyar nyelv egész rendszerét, tehát a mondattant is elmagyarázza, és az említett két iskolán kívül magánhasználatra is alkalmas legyen.” Hogyan lehet ezt a két homlokegyenest ellenkező célt összekötni, arról a helytartótanács nem nyilatkozott – teszi hozzá Császár Elemér, s így folytatja – „Verseghynek kellett volna kitalálnia, neki kellett volna elsimítania azt a pedagógiai gondolkodásnak ellentmondó képtelenséget, hogy az oktatás alsó fokán az egész nyelvet, a fölsőbbön pedig csak az alaktant ismerje meg a tanuló.” (Császár, i.m. 313).

A Verseghy védelmében említett pedagógiai balfogás mellett, világosan látnunk kell azt, hogy a helytartótanács az előzőktől eltérő, új típusú tankönyv megszerkesztésére adott megbízást Verseghynek. A megbízás hátterében ugyanis a következő elgondolás munkálhatott: írjon Verseghy kezdő tanulók (és felnőttek) számára olyan magyar nyelvi tankönyvet amely magában foglalja mind az etimológiát, mind a szintaxist, ilyen értelemben tehát teljes grammatikát; mégpedig a magyarnak hagyományos módon, latin közvetítő nyelv segítségével történő oktatásának iskolai gyakorlatával szakítva, élő közvetítő nyelvet alkalmazzon, német nyelven magyarázza meg a nyelvtani fogalmakat és szabályokat.

Nézzük most már meg közelebbről: hogyan felelt meg Verseghy a megbízásnak.

* * *

Az előszó, valamint a részletes tartalomjegyzék után az 527 lapot kitevő munka két részre oszlik. Nagyobbik fele, 352 lapon a grammatikát tartalmazza két fejezetben, mégpedig: I. Theil: Die Wortforschung (pp. 1-159), II. Theil: Die Wortfűgung (pp. 160-352 címmel; kisebbik fele, 175 lapon, gyakorlati jellegű, a szókincs különféle rétegeinek és csoportjainak megismerésére, illetőleg elsajátítására szolgál (pp. 353-527). Ennek megfelelően először a grammatikát elemzem, utána a gyakorlati tananyagot tárgyalom.

Ami a grammatikát illeti, Verseghynek olyan redukált nyelvtani összeállítást kellett szerkesztenie, amit az alkalmazott nyelvészet az 1970-es évektől kezdve pedagógiai grammatikának nevez (l. erre pl. Stern, H. H.: Fundamental Concepts of Language Teaching, Oxford University Press, London, 1983, pp. 175-177, 181). Vagyis: a nyelv általános és részletes leírása helyett, illetőleg annak alapján, az oktatás meghatározott céljának, a tanulók felkészültségének, szükségleteinek, igényeinek stb. megfelelő speciális, súlypontozott, vagyis rövidített, iskolai nyelvtant kellett írnia. Mégpedig kezdők számára és német nyelven.

Verseghy képzettsége és munkássága alapján igen alkalmas volt e feladat elvégzésére. Hiszen egyfelől nemrég került ki tolla alól az Epitome; az Analyticae első, Etymologia című kötetének, a gimnáziumi oktatás céljaira készült, rövidített változata; másfelől pedig a német nyelvű grammatikaírásra előzményként keze ügyében volt a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre. A további kérdés tehát, hogyan használta fel saját munkásságának eredményeit, s ennek során hozott-e újat azokhoz képest.

Császár Elemér sommás véleménye szerint: „Az alaktan nem egyéb, mint az Epitome paragraphusainak rövidített fordítása, elhagyta mindazt, ami nem tartozik szorosan a nyelv leírásához, s a latin helyett a német nyelvvel hozta kapcsolatba a magyart; a mondattan pedig kivonat a régi német nyelvkönyvéből...” (i.m. 313-314).

Császár Elemér bár a szövegek összevetésével nem hitelesítette észrevételeit, Verseghy lényeges eljárásaira rátapintott. Kézenfekvő lenne, hogy én most itt az összehasonlító elemzés hiányát pótoljam, s a Császár Elemér által tömören vázolt eljárásokra példákat sorakoztassak fel. Ám a dolog sokkal összetettebb, mint gondolhatnánk. Verseghynek az alaktani részben végrehajtott változtatásai ugyanis még az első látásra egyszerűnek tűnő esetekben is többnyire olyan szövevényesek, hogy bemutatásuk a jelen előadás kereteit és lehetőségeit meghaladják. A mondattani rész pedig annyira elüt rendszeres német nyelvű nyelvtanáról – ennek vázlatossága és tömörsége, amannak részletessége és aprólékossága tekintetében –, hogy összehasonlításuknak nincs közös alapja.

Összefoglalva az eddig elmondottakat: az Ungarische Sprachlehre a kezdők szükségleteihez igazodó, új nyelvtant tartalmaz. Német nyelvűsége, valamint a magyarnak a némettel való összevetése folytán, a magyar mint idegen nyelv oktatásának történetében is fontos helyet foglal el. Egyúttal jelentős állomás Verseghy tankönyvírói munkásságában: a latin nyelvű Epitome után átmenetet alkot Magyar Grammatika című művéhez. Ugyanis az Epitome holt nyelven, a latin grammatikával összehasonlítva tanítja a magyar nyelvtant gimnazista diákoknak. Az Ungarische Sprachlehre élő nyelven, németül, német nyelvtani sajátságokkal összevetve ismerteti a főbb magyar nyelvtani szabályokat a németet beszélő vagy ismerő tanulóknak. A Magyar Grammatika, avvagy Nyelvtudomány pedig immár magyar nyelven, a magyar nyelvben kinyomozható analógiák alapján, magyarul beszélő tanulóknak és tanítóknak nyújt teljes és részletes magyar leíró nyelvtant.

* * *

Áttérve a kötet második, gyakorlati tananyagot közlő részére, egyértelműen kideríthető: mit használt fel Verseghy korábbi munkáiból, és mi újat hozott az előzőkhöz képest.

Az első négy feladat közül hármat az Exercitationes-ből ültetett át, a latin megfelelőket a német nyelviekkel helyettesítve; egyet pedig, kisebb kihagyásokkal a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehré-ből vett át szóról szóra.

Így érkezünk el a gyakorlati tananyag utolsó, leghosszabb s egyúttal a kötetet záró fejezetéhez, a Beszéllgetések – Gespräche címűhöz (pp. 449-527): A különféle, többnyire a hétköznapi élet témáiról szóló, kétnyelvű beszélgetések Bél Mátyásnak Der Ungarische Sprachmeisteré-től (1729) kezdve, a hazai nyelvkönyveknek állandó, a grammatikát kiegészítő részei. Maga Verseghy is közölt ilyen párbeszédeket mind a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehré-ben, Barátságos beszéllgetések – Freundschaftliche Gespräche címmel (pp. 366-392), mind pedig az Exercitationes-ben Barátságos beszéllgetések – Dialogi Familiares címmel (pp. 29-43). Mindkettőben öt-öt, szövegükben egymástól eltérő beszélgetések találhatók.

Az Ungarische Sprachlehre számára tizenöt új beszélgetést szerkesztett. Ez a kötet legeredetibb része. A párbeszédekben – mint az Előszóban utalt rá – „figyelme főként az országok, városok, városrészek, házi eszközök, majorsági állatok, a kézművesség és a mesterségek elnevezésére irányult,, („findet man hier ... einige Gespräche, in welchen mein Hauptaugenmerk auf die Benennungen der Länder, und Städte, der Theile einer Stadt, der Gerátschaften in einem Hause, der Thiere in einem Meyerhoff, der Handwerke, und Kűnsten ... gieng”). A szokványos témák mellett tehát, mint amilyen az étkezés vagy a ruházkodás, Verseghy elemi fokon a szakszókincs néhány rétegét kívánta megismertetni a tanulókkal. Az a Verseghy, aki 1793-ban, a Proludiumban először vetette fel szakszótárak megírásának tervét (vö. Gáldi László: Verseghy, a szótáríró. Magyar Nyelvőr 1957:263).

Fordítsuk most figyelmünket az Előszóban kiemelt témák közül a városrészek leírására, vagyis a IV. Beszéllgetés-re (pp. 481-489), amelyben Budát, a várnegyedet és környékét mutatja be. Mielőtt azonban megismerkednénk a leírással, villantsuk fel ennek életrajzi fogantatású hátterét.

A pálos rend feloszlatása után Verseghy egzisztenciája éveken át bizonytalan volt. Előbb azt tervezte, hogy Egerbe költözik, de mostohaapja halála után 1790-ben „Budát maradandó lakhelyének választván [....] özvegy édes Annyát önmagához Budára hozta” – mint első életrajzírója, Sághy Sándor feljegyezte. ( L.: Verseghy Ferencz’ Maradvánnyai és Élete. Budánn, 1825, 147). Császár Elemér kiderítette, hogy a vízivárosi Medve utcában talált egy alkalmas kis lakást (Császár, i.m. 38). 1792-ben vízivárosi szomszédságába költözött régi barátnője, az egykori apáca, Herpi Krisztina . Verseghy naponta felkereste őt, s többnyire társaságában töltötte az esti órákat (Vö. Császár, i.m. 116-119). Szép szerelmes óráinak, idillikus napjainak, ha más nem, 1794-ben letartóztatása, illetve fogsága vetett véget.

Történetünk idején, élete utolsó éveiben, Verseghyt saját házában találjuk. Édesanyja halála után ugyanis Ositzki Jánossal, a nádor egykori ajtónállójával és feleségével költözött össze – amint erről ugyancsak Sághy tudósította az utókort – „ama házacskában, mellyet saját közös pénzen vettek, ‘s melly a’ hozzá tartozó kertecskével a: várhegynek lejtős oldalánn napkeletre való kies fekvése miatt méltán kedvelt csendes menedékhelye volt a’ Világ zajjától visszavonúltt, csupán a’ Músákkal foglalatoskodó Tudósunknak.” (I.m. 222.). Császár Elemér tudomás szerint a közös házvásárláshoz Verseghy az Epitome honoráriumával járult hozzá (Császár, i.m. 360.). Azt elég pontosan megállapíthatjuk, hol állt a ház; címet ugyanis maga Verseghy Horváth János veszprémi kanonoknak, 1820. március 20-án írt levelében így adta meg: „Házunknak adresse ez: Wasserstadt in der neuen Gasse beim Aug Gottes N. 699. gerade unter der Hauptkirche der Festung.”‘ (In: Horváth Konstantin: Az „Egyházi Értekezések és Tudósítások” (az első magyar kat. teol. folyóirat) története 1820-1824. Verseghy Ferenc és Horváth János levelezése 1820-1822. Veszprém, 1937, 53) Vagyis: Víziváros, Új utca 699. szám. közvetlenül a Vár Főtemploma alatt. Hogy melyik ez az utca? Íme: „A mai Donáti és Szeder utca sarkánál kezdődő, majd a Batthyány és Fiáth János utca sarkán végződő kanyarulatos utca [...] a Várhegy lejtős terepen, amely „épületsoros utcává csak a [ XVIII. ] század végén alakulhatott, és mint új útvonal Neue Gasse = Új utca nevén a XIX. sz. elején szerepel.” Ebben az utcában született 1805-ben Schedel Ferenc, a későbbi Toldy Ferenc, s 1872-ben róla nevezték el az utcát. (L. Horler Miklós et al.: Budapest műemlékei I. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1955. 686. Magyarország műemléki topográfiája IV. köt. Szerkesztő Pogány Frigyes.).

Kedvelt házát Verseghy műalkotásában is megörökítette. A Teremtésnek Képe című költeményének bevezetőjében: „Csendes, mint a’ sír, és setét volt az éjszaka, egy álomkép hajnal felé végét szakasztván nyugodalmamnak, térgyeimre késztetett nyoszolyámbúl, hogy az Isteni Felségnek éjjeli oltalmáért hálákot adgyak. Felöltvén köntösömet, kiültem a’ nyári hüsnek kedvéért Budai házamnak érké[lyé]re, honnan nappal a’ Dunát, ‘s az egész Pesti térséget látom.” (Verseghy Ferencz’ Maradvánnyai, i.m. 133.)

Hogy milyen volt a kert, Verseghy azt is Horváth János kanonoknak írta le, 1821. szeptember 26-án, miután hiába várta ígért látogatását: „A‘ kertben az új tekék és fahempelykék [fabábuk]már penészednek: az ökölnyi őszi baraszkok lehúllottak; a‘ veres pedig az éréstűl elijedt, hasztalan várván naprúl napra a‘ kedves vendégeket.” ( Horváth Konstantin, i.m. 123).

Előzőleg pedig, 1821. április 22-én, így invitálta őt budai időtöltésre: „Ragadgya ki magát a’ sok munka közűl egy üdőre, jöjjön hozzám. Ha megúnnya virágos kertecskénket, rándullyon ki a’ váras‘ majorjába, Pestnek múlató erdőcskéjébe, Vácra, Esztergomba, Szent Gellért’ hegyére, csillagokat nézni, a’ fürdőbe, melly házunktól nem messze van.” (Horváth Konstantin, i.m. 110.)

Az idézett életrajzi források nyomán kirajzolódik előttünk Verseghynek, a budai polgárnak alakja. Évtizedeken át élt ebben a városban, járta utcáit, tereit, lépcsőit, ismerte épületeit, intézményeit, nevezetességeit, élvezte hajnali és alkonyati hangulatát, gyönyörködött az eléje táruló kilátásban. Szerette ezt a várost, ahol élete utolsó éveiben, annyi viszontagság után, megnyugvást talált.

Horváth Jánoshoz írt leveléből érezhető, hogy ez a személyes kötődés készteti arra, hogy másokkal is megismertesse a várost. Az Ungarische Sprachlehré-ben pedig a párbeszédes forma lehetővé teszi, hogy mint egy idegenvezető mutassa be, ne feledjük: Magyarország akkori fővárosát, mégpedig a magyar nyelvet tanuló ifjúságnak.

Az utóbbi évtizedekben az idegennyelv-oktatás szerves részévé vált az ún. országismeret. A magyar mint idegen nyelv oktatása történetében ezzel az olvasmánnyal Verseghy elsőként nyújtott példát ilyen ismeret közlésére. A szóbanforgó beszélgetést mint Budának és környékének magyar nyelvű, valósághű leírását helytörténeti szempontból is értékelnünk kell. Nem meglepő tehát az sem, hogy a szövegben nyelvtörténetileg becses adatot találunk. Itt fordul ugyanis elő nyomtatásban először a német Stadtmeyerhof elnevezésnek magyar megfelelője, tükörfordítása váras’ majorja alakban. (Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótárában. Aka-démiai Kiadó, Budapest, 1988. 2. kötet, 737) az első adat, térképről, 1833-ból való.)

Hallgassuk meg, e bevezetés után, az Ungarische Sprachlehré-ből a Ferenc és húga közt folyó IV. Beszéllgetést (elhagyva német nyelvű változatát).

IV. Beszéllgetés

Ferencz és Húga.

Húg. Ugyan, kérlek, beszélly nekem valamit arrúl a’ Budárúl. Asszonyanyánk sokat emlegeti.

Ferencz. Szívesen.

Húg. Asszonyanyánk azt mondgya, hogy mikor az ember szép üdőben eggy hegyre feljut, egy tekintettel láttya maga előtt feküdni Pestet, Budát, Ó Budát, Szent Endrét és Váczot.

Ferencz. Az a‘ Czinkotai hegy. De a’ Budai várbul is szép a‘ kilátás, mert innen a‘ Dunát is látni.

Húg. A’ Duna Pest és Buda között folyik, ugye?

Ferencz. Igen is. A’ híd az eggyik várasbúl a’ másikba negyven egynéhány hajónn fekszik.

Húg. Boldog Isten! nagyon széles lehet tehát a’ vize.

Ferencz. Elhiszem azt. Van azonnkivül repülő híd is azon esetre, ha talán a’ hajóhadat a’ szél vagy más mostoha eset megrontaná.

Húg. Repülő hidat még soha sem láttam. Az oskolák a’ várban vannak?

Ferencz. De ott ám egy bástyánn, mellyrűl Váczot, a’ Vízi Várast, és az egész Pesti térséget Pesttel együtt látni.

Húg. A’ várnak hány kapuja van?

Ferencz. Négy, és a’ gyalogosok’ számára három födött garádics.

Húg. Mond[d] el nekem előbb a’ kapukot.

Ferencz. Napnyugot felé van a’ Bécsi kapu; dél felé a’ Fejérvári; napkelet felé az új; éjszak felé pedig a vízi kapu.

Hug. Hát a’ födött garádicsok hol vannak?

Ferencz. Az eggyik a’ Bécsi és a’ Fejérvári kapu között, melly a’ Krisztina’ várassába visz; a’ másik az oskola mellett; a’ harmadik pedig a fő templom mellett. E két utolsó garádicsonn a’ Vízi várasba járnak.

Húg. Vallyon a’ vár magában nagye?

Ferencz. Elhiszem azt. Hisz egész egy váras.

Hug. Így hát több útszái vannak?

Ferencz. Az útszákot mindgyárt elmondom. Ammint az ember a’ Bécsi kapunn bemegy, a’ két középső a’ váras’ házánál, melly a’ vár’ közepénn fekszik, a’ másik kettő pedig a fegyverháznál végződik.

Húg. Hát innentűl fogva nincs több útsza?

Ferencz. Csak egy viszi le az embert a’ Királyi palota mellett az új kapunn a’ Rácz várasba. De a’ Krisztina’ várasa felé van a’ bástyánn egy igen szép, és hosszú sétáló hely két sor agáczafák között.

Húg. Gyöppel be födve?

Ferencz. Nem, fejér kőporral van meghintve.

Húg. Ott én gyalog sétálni nem szeretnék.

Ferencz. Miért?

Húg. Hisz a’ legkissebb szellőnél teli van az ember’ szeme kőporral; talpai pedig a’ hőségben megégnek.

Ferencz. Azelőtt a’ pázsit között kopár útak voltak.

Húg. Hát templom a’ várban hány vagyon?

Ferencz. Három. A’ Bécsi kapunál egy, mellyben a’ Királyok koronáztatnak, de isteni szolgálat egyébkor mindeddig nem tartatik; a’ másik a’ fő templom, mellyet még Mátyás Király építtetett; a’ harmadik pedig a’ Királyi palotának a’ temploma, mellyben szent Istvány’ Király jobb keze tiszteltetik.

Húg. Piarczok is vannak talán?

Ferencz. A‘ koronázás’ templom mellett az első piarcz látszik, mellynek közepénn veres márványbúl épített kút fekszik.

Húg. Ivó vízzel?

Ferencz. Ivóval, melly a’ szomszéd hegyekbűl csövekenn emelkedik fel. A második piarcz a’ fő templom előtt van hasonló kúttal, és a’ szent Háromságnak magos kőképével.

Húg. Hát ennek a’ vize?

Ferencz. Az első kútból vezettetik ide. A’ harmadik a’ Paráda-piarcz, hol a’ fő strázsaház fekszik, a’ negyedik pedig a’ fegyverház előtt a szent György’ piarcza.

Húg. Hát e’ két utolsó piaczonn [!] nincsenek kútak?

Ferencz. A’ szent György’ piacczára [!] feltolatik csövekenn a’ Dunábúl a’ víz egy machinának segedelmével, mellyet szűntelen lovak hajtanak. Innen ugyanazon víz csővekenn a’ másik kútba vezettetik, melly a’ Paráda-piaczon áll. A’ Dunábúl egy másik machina felhajtya a’ vízet a’ Királyi palotába is.

Húg. Látni a’ várban szép épületeket?

Ferencz. A‘ legszebb és legroppantabb a’ Királyi palota, azutánn a’ fegyverház, az ország’ háza, a’ Királyi Kamara, a’ Királyi Könyvnyomtatásnak a’ háza, mellynek saját betűmetszői, betűöntői, és papírosmalmai vannak, azutánn a’ Prezidiális ház, a’ váras’ és a theátrom. Vannak azonnkívül az Uraságoknak is szebbnél szebb házaik.

Húg. A’ vár tehát magos hegyenn fekszik?

Ferencz. Körülötte pedig a’ völgyben a’ külső várasok vannak. Dél felé Kristina várassa, mellynek napnyugoti végénn a’ váras’ majorja, hová mulatságnak okáért sok ember gyűl öszve; a’ várnak napkeleti tájánn a’ Rácz váras szent Gellért’ hegye alatt. A Duna és a’ vár között fekszik a’ vízi varas, ennek napnyugoti végénn az Országút nevezetű külső váras; e’ mellet[t] tovább az Új váras, mellynek házait az Ó Budai házaktúl csak eggy utsza választya el.

Húg. Hát e’ külső várasokban sok templom van?

Ferencz. Valamint a’ vár, úgy a’ Vízi varas is két Plébániára van osztva, mellynek eggyikében a’ Tisztelendő Capucinus Atyák szolgálnak. Van itt azonkívül még a’ fő Parochiális templomonn kívül, melly szent Annáé, eggy másik is, mellynél az Apáczák szent Erzsébet regulája szerint a’ betegeknek szolgálnak, és szent Flórián temploma a’ Katonaispita mellett.

Húg. Mondgyák, hogy Budánn Irgalmas Barátok is vannak.

Ferencz. Vannak az Országúton, hol a’ Plébános hivatalt Capistránus Barátok viselik. E’ vidékben van a’ várasi ispitához tartozó kápolna is.

Húg. Az új várasban hihető csak eggy templom van.

Ferencz. Csak eggy, valamint Kristina’ várassában, és a’ Rácz várasban is, hol a’ második templom az ó hitű Ráczoké.

Húg. Hát a’ szent Gellért’ hegyén nincs épűlet?

Ferencz. Ott vagyon most az új csillagnéző torony, és az Asztronomusoknak lakása.

Húg. Köszönöm fáradságodat, édes Bátyám. Tizeneggy az óra; mennyünk aludni. Kívánok jó éjszakát.

Ferencz. Aludgy jól te is, édes Húgom.

{fel}