Tűzből kimentett hajszál

Táj, fent kéményfüst

Ismerek nőket is és fér-
fiakat is, akik üreget vájtak
munkájukba, és abba
rejtették el sorsukat.

A hadra fogható csöndek
egyik fele odakint, a másik
fele idebent várakozik.

Van, mert az élet elölnézete
egybeesik a halál felülnézetével.

Írások az igazságok által
bekódolt valóság
gyanús eseteiről.

Iszapban merül el
így a kő, mint a mögötted hagyott
időben a kimondhatatlan.

Táj, fent kéményfüst,
lent üres házhelyek.

Levélrészletek a táborból 1.

Kedves mama, nincs gondom
a boldogsággal, a kedvetlenséggel
meg még annyi se.
Elméleti vakvágány, érzelmi
darázsfészek, testösszefonódás.
Csak mosolygok, ha a vadászatról
üres kézzel tér vissza képzeletem.
Pont az van, mint amikor egy orvlövész
a káoszt szíven találta.
Csak azt tudom értelemmel
felruházni, mama, mit céljaimmal
összhangba tudok hozni.
Csak azt sikerült átlendítenem
a kimondhatatlanon, ami a szó
és a tett egyesülésekor fogant meg bennem.
Súgólyukból kituszkolt analfabéta.
Csak neked mondom el, mama;
az önmagámból láthatót
Isten szájmozgásáról olvastam le.

Levélrészletek a táborból 2.

Kedves mama, volt szerencsém
megtapasztalni, milyen egyöntetűen
jó érzés, ha az embert sok-sok
nő veszi körül. A lélek a nő második
otthona. Mielőtt azonos szintre
hoztam a semmi maximumát
a van minimumával, tanulmányoztam
a nőként létezés fortélyait.
Ha egy nő történetesen nem
a szépsége hátterében áll,
ő már valaki más.
A férfiak és a nők kapcsolatában, mama,
öröklétet feszegetően vannak jelen
az egymást keresztező sorsárnyak.
A téma megalapozója az ember,
a történetek csúcspontja viszont az Isten.
Emlékszel-e még rá, mama, mit írtam
utolsó levelemben? Egy gondolat
csak akkor minősíthető jövőt
alakítónak, ha egyféle mutat
lényeglátásommal.

A gyengeség látszata

Vannak dolgok, miket
a következetes mellőzés
tart életben.

Emlék emléket tesz el láb alól,
ha nem igazolja a bevétel
vágyad előzetes számításait.

Ahol felületes érvekkel
operál a kreativitás,
ott csak áthidaló megoldásként
jöhet számításba a valóság.

Legyen bár a fent
és a lent igazad foglalata,
az Isten se moshatja le
engedékenységedről
a gyengeség látszatát.

Nyári álmod etalonja

Észak összerakja, dél szétszedi.
Haptákba vágta magát
az öröklét a pillanat előtt.
Vérnyomok, úszó ökörnyál.

Nem hasonlít a megszokottra.
Bújik beléd a végtelen.
A vesztőhelyre vezetett holdfény,
nyári álmod etalonja.

Ugorj át, ha bajod van velem!
Vérábra és csöndiszap.
Szót mentett a mondat.
Világlik sorsod legmélye.

Véletlenül megérintett hegedűhúr

Hihetsz-e annak az embernek, aki
életfilozófiáját (miként ő mondja)
a kimeríthetetlen semmire alapozza?

Csak nehogy már ott is,
ahol fényes nappal is lopják
a csöndet működtető üzemanyagot!

Akitől valaha sokat kaptál,
és akinek ma mindent megadsz,
ugyan az a személy.

Jaj, nehogy már megint a besötétedést
jelölje ki elérendő célnak a napfelkelte!

Ahol kellemesen teltek el
az egymást követő napok;
ott kellett volna boldognak lenned!

Annyi intimitást minden
versnek tartalmaznia kell,
amennyi két együtt megöregedett
ember kézfogásába belefér.

Tudja valaki?

Amire az értelem rámutat,
a szív is arra szavaz?

Csak nehogy már ott is,
ahol a poézis és a forgalomból
kivont pénznem
fedi egymást az értékskálán.

Attól retteg a tél,
utoléri az ősz sorsa.

Szaporodjatok és sokasodjatok,
mondta az égbolt a felhőknek.

Jaj, már megint és újra ott,
ahol behódol a való a kimódoltnak!

Bármit, ha megszilárdult
az önálló életre vágyó
talpa alatt a talaj.

Hol vannak már azok az idők,
amikor reggeltől napestig
a temetők szív küldi szívnek
műsorát hallgattad?

Van, mint két tisztán
érthető mondat között
a háborús készülődés.

Kevés hozzá a végtelen

Kívül esik a költészeten,
de még belül van az irodalmon.

Két szóval is kifejezhető,
de kevés hozzá a végtelen.

Van, mert kiemelkedett a láthatatlanból.
Nincs, mert lemerült a látható aljára.

Ott nagy baj van,
ahol álnéven mutatkozik be a való.

Már megint és újra ott,
ahol a szokás és a lehetőség között
a veszteségtudat az összekötő kapocs.

Miként borostyán a házat,
benőtte a csönd az életművet.

Azzal, hogy hallgatásodban
jövő időre cserélted fel a múltat;
ezen valamennyien elámultunk.

Amikor verset ír a költő

Mondta, dugjam bele
az ujjamat a délután köldökébe,
és én beledugtam.

Van, mert az elmúlástól
eredeztetett jövő
karban tarja a jelent.

A morális helybenjárás
kivételével bármit.

A kép eltűnt,
a festő ecsetje előkerült.

Rohammal azonos
értékű hátraarc.

Amikor verset ír a költő,
pont az önsajnálat nyálkiválasztódása
marad ki életéből.

Hallottad? Ellopták a kötelet
az akasztott ember házából.

Csinálmány

Mindenben van csinálmány.
A füvekben, a fákban,
a megszokott kerékvágásba
visszazökkent gyerekkorban.

Mindenben kimutatható
csinálmány: az elvadult csöndben,
a szúrós gyöngyajakfűben,
a mészlerakódásban.

Mindenben rejtőzhet
csinálmány: a fehérfolyásban,
a szavalatban,
a széklábfaragásban.

Mindenből vonható ki csinálmány:
a koporsóra írt évszámból,
a naplementéből, a bő vérellátásból,
a regény utolsó mondatából,
az élet első megbotlásából.

A csinálmány olykor téged is
elragad az unalomtól
a sorsszerű megbízatásig –,
a metafizikai hontalanságtól
az organikus teljességig.

Egyezség

Már megint és újra ott,
ahol nem mutatható ki különbség
emlék és kóbor kutya között.

A fájdalom súlytöbbletéből
és a csönd helyi értékéből
pont kikerekedett egy mondat.

Bármit, ha szorgalmasan gyakorlod
a költői eszközök pontos használatát.

Van, mert érzékeid
a munkába állás sorrendjében,
egyezségre jutottak
a transzcendenssel.

Csak nehogy már ott is,
ahol még nem érintette meg a zsigereket
az életmódváltás szükséglete!

Beazonosíthatatlan itt és most

Előbb-utóbb az lesz,
amitől kiöblösödött világlátásod.

Ott fényűző
intellektuális udvartartás,
itt a nyomor szintjén
vegetáló csöndek.

Beszélik, szítod az ellentétet
a lagymatag öröklét
és a tűzről pattant pillanat között.

Már megint és újra ott,
ahol a pótcselekvés szolgál
alapul a semmittevésre.

Ki korán kel,
ha aranyat nem is,
de ürügyet
az öldöklésre: talál.

Vaktöltény

Felkavarodott gyomrú égbolt.

Az egyik oldalon
a megmentő szerepében
tetszelgő pénz,
a másikon a merev testbe
visszahanyatlott fájdalom.

Van, de csak akkor,
ha biztosítottad az átjárhatóságot
a tényekből kirakott valóság
és lelkiismereted között.

Hol vannak már azok az évek,
amikor harmadoltad a csöndet,
nyomatékot adva elkülönülésednek?

Addig nincs baj, míg befejezett
habitusod, és világra nyitottságod
kiadja a teljességet.

Addig nincs baj, míg a rend igénye
és a törvény parancsa között
kellemesen érzed magad.
- - - - - - - - - - - - - - - -
A szépnek nem feladata
a rossz jó útra térítése.

Számlálás

Már megint és újra ott,
ahol nincs és soha nem is volt
igény a követhetetlen
logikussá korrigálására.

Már megint és újra ott,
ahol játék puska helyett
vakoló kanalat nyomtak
a lelkiismeret kezébe.

Van, de csak akkor,
ha a titkosított irat is beletartozik
a kibeszélés problémakörébe.

Már megint és újra ott,
ahol a sikerre vár
az elkövetett hibák eltusolása.

Egymásba forgatott ellentétek

Enyém a törvény mankója,
tiéd a fejlődés előtt
szabaddá tett út.

Hol vannak már azok az évek,
amikor illúzióid poharából
az utolsó cseppig kiittad
a varázsitalt?

Akarod, hogy lefordítsam
a jövőt tapasztalataid nyelvére?

Kérdésfeltevésed ott és akkor
se válhat problematikussá,
ha utólag raksz rendet
magad körül.

Semmit ne tépj ki erőszakkal
megszokásaid közegéből!

Az egyik oldalon az öröklét
pillanatsírásója, a másikon
az elvarratlan esőszál.

Pókhálón függeszkedő ősz.

A szükséglet bepárásodott tükre

Féloldalas érzésekkel
remekelni igen, de tartós
sikereket elérni nem lehet.
Az egyik oldalon a kudarchordozó
rögeszme, a másikon az öregedéssel
összefüggésbe hozott
testi-lelki rendellenességek.
Enyém a szükséglet bepárásodott tükre,
tiéd a hegyes csőrű hold hidege.
Próbamondat. Nappal a végtelen,
éjjel a védtelen áll hozzád közelebb.
Írd meg, milyen feszültségeket
gerjesztett benned az igen és a nem
közötti korkülönbség!
Próbarím. Övé lett a pálma,
faképnél hagyta párja.
Miután ráleltél az alapszóra,
a mondat hozzáigazítása
csak idő kérdése.

Tegnap és ma

Mint még soha, megropogtatták
a lángnyelvek a fa derekát.

Steril, de tisztázatlan.

Tegnap az is elfogadta,
akinek nem kellett.
Ma az is visszautasítja,
kinek a javát szolgálná.

Hozzám tartozik, de továbbra is
veled marad.

Van, de csak akkor,
ha a témától elkalandozva is
az igazat mondod.

Van, de csak akkor,
ha bizalmába fogadja
a törvény a véletlent.

Van, de csak ott és akkor,
ha úgy érzel és gondolkodsz,
hogy abból a jövő is
visszatükröz egy keveset.

A szegénység csukamájolaja

Amerre a mondat tart,
a vers útja is arra vezet.

Teljes a siker. Szereplési
lehetőséget kapott
a múlt a mától.

Te hány éves korodig
ittad a szegénység
epekeserű csukamájolaját?

Milyen élet lehet ott,
ahol a hazugság többet
takar ki a valóságból,
mint akármelyik igazság?

Ami okot adhatott volna
a kritikára: nem látszott
a bőség zavarától.

Már megint és újra ott,
ahol az embermelegség
szinkrontolmácsa
hazáig kísérte a végtelent.

Állsz, mint a barométer

Körmöt növeszt a szó,
tépő fogakat az érdek.
Legyezőjével a szél,
hűsíti a tájat.

Írd ki magadból a múlttal
összeforrt ittlétet!
Kívül a részletkérdéseken,
belül a nagy egészen.

Méretre ádámcsutkányi.
Hirtelen elébe vágott
a haszon az érdeknek.
Fénnyel összeizzadt árnyék.
Állsz, mint a barométer.
Az eső a felhő
őszinteségi rohama.

Családon belüli világhír

A törvényekben csalódás
a hibás életfelfogás
logikus következménye.

Hihető, mert neked
csak egy szavadba kerül
a családon belüli világhír
megelőlegezése.

Ott meditációs gyakorlatok,
itt torony iránt tartó
mély fekvésű hangok.

Sötétben tapogatódzó éjszaka.

Elől a szabálytalankodó irodalom,
leghátul a piros lapot kapott költészet.

Baj, nagy baj, ha a semmi képez
hidat az egzisztenciális befejezettség
és a városi csöndet megillető
szuverenitás között.

Lángnyelviskola.

Vele tart a jó is

Jön a rossz, vele tart a jó is.
Rácáfolt a testre a lélek.
Jövőt leső kezdet,
múlttal dacoló vég.

Járadék utáni járkálás.
Kihullott a lehetőségből
mi nem illett bele.
Pindurkányi csönd.

Utánozza a látást a nézés.
Ha egy centivel beljebb megy,
több van egy iszonyattal.
Vázlatos ittlétleírás.

Vezess el önmagadig!

Édes, mint a cukorka.
Hasznos, mint a tolószék.
Parókával az arcán
lyukmániást alakít.

Valóságnyi árnyék.
Vezess el önmagádig!
Mozgástérre vágyom.
Oda-vissza utakra.

Belénk törvénytelenített
a vakvéletlen.
Hold és holtpont.
Porhanyósodik a csont,

Darabokra esett szét a csönd.
Egykor ott senki se.
Ma annál is kevesebben.
Bajt hoztál, jó hírt adtál tovább.

Megint és újra ott

Már megint és újra ott,
ahol valaki vette magának
a bátorságot, és egyeztette a kecskék
és a káposztafejek számát.

A véletlent ért vádak hamisak,
ezt állította maga a törvény is.

Már megint és újra ott,
ahol a meghalni sincs időm után
a terv szerint az érzelmi
andalgásnak kellett volna következni.

Ha a fények jobbra dőlnek,
az árnyak meg balra, vedd
neked szóló figyelmeztetésnek.

Ha nem a kijelölt célnál kötött ki
az általad tető alá hozott vers:
szigorúan betartotta a véletlen
a fokozatosság elvét.

{fel}