Valachi Anna:
A költői labirintus röntgenképei

Beney Zsuzsa közelítései József Attilához

Kötők egymás közt[1] – ez volt a címe annak az antológiának, amelyet 1969-ben jelentetett meg a Szépirodalmi Könyvkiadó, s amelyben beérkezett mesterek ajánlották a tehetségesnek ítélt pályakezdők verseit az olvasók figyelmébe. Beney Zsuzsa költeményeiről Weöres Sándor írt akkor elragadtatottan[2], mintegy példát mutatva, miképp lehet belülről közel férkőzni a lírai szövegek leglényegéhez, és hogyan kell szubjektív olvasat alapján objektív érvényű portrét festeni mások számára a versek alkotójáról, föltárva az illető művészi látásmódjának természetét.

Beney Zsuzsa (1930-2006), aki fiatal kora óta József Attila poézisének bűvöletében élt, ugyancsak költőként közelített a nagy előd műhelytitkaihoz. Az életét tette rá, hogy megfejtse, miképp lehet az elvont fogalmakat sűrített jelentésű, érzéki hatást keltő, komplex képekkel kifejezni. A rokonérzés izgalmával, a kimondhatatlan kimondásának igényével tanulmányozta József Attila életművét – tehát eleve másképpen, mint a filológusok, akik nyelvi-poétikai szabályok, életrajzi adatok, eszmei irányzatok és irodalmi párhuzamok alapján elemzik az irodalmi szövegeket. Empátiáját nemcsak a poétikai csúcsteljesítmény iránti szakmai kíváncsiság mélyítette el, hanem hivatásából és élethelyzetéből fakadó érzékenysége is arra sarkallta, hogy lelki azonosságot érezzen József Attilával, aki az árvaság, az otthontalanság és a folyamatos kudarcérzés megszenvedett tapasztalataiból kivételes költészetet volt képes létrehozni, a tökéletes önkifejezés élményével kárpótolva magát mindazért, aminek a kínzó hiánya megihlette.

A pszichoanalízis rezíliencia néven tartja számon azt a képességet, amikor egy érzelmi sokkhatást elszenvedett, szélsőséges, reménytelen helyzetbe került ember kreativitása kibontakoztatásával megszabadítja magát a kedélyét, életerejét sorvasztó traumától. A művészi alkotófolyamat terápiás hatásának titka éppen abban a fajta magasrendű gyászmunkában rejlik, mely a lelki megrázkódtatást nem hárítással, agyonhallgatással, szándékos feledéssel próbálja meg nem történtté tenni, hanem éppen ellenkezőleg: a hiánnyal való szembenézés, a deprimáló valóság tudatosítása és kimondása révén olyan szellemi elégtételt és örömforrást teremt magának, amely segít elviselni a megváltoztathatatlan élethelyzetet és kárpótol a kiállt szenvedésekért.

Beney Zsuzsát annyi kiheverhetetlen tragédia érte magánéletében, hogy ha lelki túlérzékenysége nem párosul mélyre hatoló művészi tehetséggel, nem tudni, hogyan dolgozta volna föl magában kisfia váratlan halálát, férjének és élete nagy szerelmének elvesztését vagy azt a nap mint nap megkísértő, pusztulás- és reménytelenségérzést, amelyet tüdőgyógyász szakorvosként élt át, amikor fölismerte a segítségére számító betegek menthetetlen állapotát. „Nem ember szívébe való nagy kínok kései” sebezték őt is. Ezeket a traumákat próbálta földolgozni költőként, amikor – József Attilához hasonlóan – egyetemes hiányérzetté tágította gyászát.

1989-ben jelent meg József Attila-tanulmányainak első gyűjteménye a Szépirodalmi Könyvkiadónál.[3] Több évtizedes folyamatos eszmélkedése és értelmezési kísérletei összegzését tárta akkor az olvasók elé. „Tizenhárom éves voltam, amikor József Attila Összes verseit és műfordításait, az egykori Cserépfalvi-kiadást kezembe vettem, és akkor azonnal azzal a ráismeréssel – és egyben felismeréssel is –, amit még most sem sikerült véglegesen megfogalmaznom” – vallotta meg a könyv bevezetőjében, meg is magyarázva, miért vonzódott olyan delejes erővel ehhez a lírához: „Soha, egyetlen más író műveiben nem nyilatkozott meg számomra ilyen erővel a létezés tragikuma. Versei életem minden fázisában jelen voltak, s nem csak mint olvasó azonosultam velük. [...] Újra és újra ugyanazok a versek érintettek meg, azok, amelyekben a magam számára is egzisztenciálisan fontos kérdésekkel találkoztam – csakhogy e versek rejtélyét a magam számára is megfejteni sokszor életre-halálra menő küzdelmembe került”[4] – írta.

Hogy melyek voltak azok a költemények, amelyek Beney Zsuzsát újra meg újra megérintették, s továbbgondolkozásra, korábbi benyomásai felülvizsgálására, majd újabb analízisre késztették, kiderült tíz évvel későbbi esszékötetéből, melynek A gondolat metaforái[5] címet adta. Az Óda, az Eszmélet, A Dunánál, a bűn- és büntetés motívumot variáló istenes versek és a költőnek a női nemhez, anyjához, testvéreihez, szerelmeihez, analitikusnőjéhez fűződő kapcsolata – és az ezek ihletésében született művek – érdekelték elsősorban. Az Eszmélet elemzésének többször is nekirugaszkodott, hogy képzeletgazdag, asszociatív olvasatai tükrében mutassa be olvasóinak a műalkotás megértésének folyamatát.

József Attilát a nyelv, a kimondás „lángelméjének” tekintette, és – mint saját szenvedéseihez tökéletes művészi elaborálási mintát kereső költőt – elsősorban a műhelytitkok izgatták. „Nem az a költészet az igazán titokzatos, ami homályból, sejtésekből, szubjektív szimbólumokból épül – vallotta –, hanem éppen ennek ellentéte, a végsőkig világosan fogalmazott, melynek logikája és képei még az őrületben is kristályosan áttetszőek és tiszták.”[6]

Orvosi tudása, intuitív költői észjárása és női érzékenysége együttesen tágította-árnyalta szemléletét. „Az írást mindig megszólításnak, a Másik megszólításának tartom – írta élete végén, egyik műhelyvallomásában. – A megszólítás feltétele pedig, akárcsak minden emberi tevékenységünké, szembenézés valaki mással. Egyszerre él bennünk a megszólítás és a megszólítottság vágya. A tükörkép megpillantásának vágya, mely létezésünknek talán legrejtélyesebb titka.”[7]

Sajátosan komplex, lélektani és esztétikai alapállásból próbálta rekonstruálni újra meg újra az autentikus József Attila-i versalkotást. Tudta, hogy a titkok burka kívülről nem repeszthető fel, s reménytelen vállalkozás bonyolult szerkezetű zárakat álkulcsokkal feszegetni. Belülről próbált tehát közel férkőzni a versekhez; onnan, ahonnan megalkotójuk szemlélte a világot. De arra is rájött, hogy a mindenség mércéjéhez igazított költészet mélyrétegeinek átvilágításához nem elegendő a ráció fénye. Az értelmen túli tartomány földerítése transzcendencia iránti érzékenységet igénylő feladat – és erre saját szenvedései jelölték ki Beney Zsuzsát.

Olyan valóságnak fogta föl a nagy költőelőd ránk hagyott, kristálytiszta logikájú lírai építményét, a tökéletes formájú gondolatsűrítmények halmazát, amely mögött ott lapult a jelenség által eltakart, rejtőzködő lényeg is: a vers-fogantató titok; ennek a közelébe akart férkőzni minduntalan. Pór Péter – Beney Zsuzsa költészetének legértőbb kritikusa – szerint ezzel a fáradhatatlan, szüntelen kereséssel „a teremtést akarhatta újra meg újra megpillantani.”[8]

Az oly gyakran emlegetett „női szempontot” a megközelítés módjában, a ritka azonosulási készségben fedezhetjük föl. Ő is megszólítva érezte magát, amikor József Attila költeményeit beleérzően és önmagára vonatkoztatva olvasta, akárcsak a többi versrajongó, nemtől és életkortól szinte függetlenül – de nála néhány olyan készség is aktivizálódott, ami másoknál nem. Egyszerre volt képes kívülről és belülről tanulmányozni azt a rejtélyt, ami izgatta. Nyilván az orvosi gyakorlat során alakult ki benne az a készség, amelyet Kosztolányi Dezső írói alapattitűdként fogalmazott meg Számadás című versében. Szemében „éles fény” volt „a részvét”, úgy közeledett a szenvedők felé; nem „a törtet” tekintette „és csonka részét”, „de az egész nem-osztható egészét”, tudván tudva, hogy „ki senkié sem, az mindenkié”.[9]

Óhatatlanul mindenkinek a személyiségén nyomot hagynak a hivatása gyakorlásához szükséges követelmények, elvárások – különösen akkor, ha a szakmai szempontok olyannyira egybevágnak a magánéleti tapasztalatokkal, mint Beney Zsuzsa esetében. Biztos vagyok benne, hogy A két anya című esszéje nem születhetett volna meg, ha nem éli át maga is a fiúgyermekét gyászoló anya, egyszersmind – betegei kiszolgáltatottságán keresztül – a pótanyák közelségére vágyódó, szerelmi kapcsolataiban kudarcot kudarcra halmozó fiatalember megalázottságának fájdalmát. (Akárcsak Nemes Lívia, a 2006-os esztendő másik, számunkra fontos felismeréseket közvetítő halottja, aki pszichoanalitikusként arra a kollektív tapasztalatra figyelmeztetett, amit szakmájából fakadóan – mint potenciális anyaimágó – József Attila sorsával és verseivel szembesülve maga is számtalanszor átérzett: hogy mennyivel jobb anyja, szerelme, illetve megértő barátai lettünk volna mi, kései olvasói, a sokat szenvedett költőnek.)[10]

Beney Zsuzsa, miközben a számára oly fontos költészet műhelytitkait tanulmányozta, nem tudta – és nyilván nem is akarta – orvos mivoltát megtagadni. Röntgenszemmel világította át a tündöklő gondolatokból épített, talányos lírai labirintust. Egyszerre barangolta be belülről és tanulmányozta kívülről „az értelemig és tovább” hatoló ihlet tartományát, melyben – a kétdimenziós Möbius-szalag vonalvezetését követve – szabad átjárás nyílik az idő kapuján a lét és a nemlét, a valódi és a transzcendens világ között.

A lehetetlen megkísértése ez, de Beney Zsuzsa posztumusz kiadványként megjelent utolsó esszékötetének[11] kedvenc metaforaválasztása a tárgyi valóságban létező, szimbolikus alapot sem nélkülözi. A különböző dimenziók megtapasztalására alkalmas Möbius-szalagnak ugyanis csak egyetlen, végtelen felülete és éle van: ha rálépnénk, át tudnánk sétálni a „túlsó partra” (igaz, akkor az eredeti pozíciónkhoz képest fejjel lefelé érkeznénk meg). Erdély Miklóstól származik az a felismerés, hogy az ilyen felületek „poétikus, tisztán szellemi alkotások, melyekben magának a tudatnak az elve manifesztálódik. E ténynek jelentősége abban áll, hogy az autonóm, a tapasztalattól független szellemi világban pusztán játékos kombinációk révén nemcsak új, de az érzékelhetőknél egyszerűbb elvek is megszülethetnek.[12]

Útra kelve mások életében – eljuthatunk önmagunkhoz. Ez a felismerés sarkallta Beney Zsuzsát is, amikor József Attila költészetének tükrében önmagát kereste. Műhelyvallomásában így fejezte ki ezt a törekvést: „Tudom, hogy minden versben, minden regényben, és még a teoretikus művekben is saját magamat olvasom, hogy valamennyi megértéséhez (pontosabban: a vélt megértéshez) önmagamon vezet át az út.”[13]

Az orvos azonban akkor sem tud kibújni a bőréből, ha nem valódi röntgenkészülék előtt áll, hanem könyv fölé hajol, és az értelem fényével szeretné átvilágítani a számára titokzatosnak tűnő, ellenállhatatlanul vonzó, megfejtésre váró költői szövegeket. József Attila verseivel szembesülve Beney Zsuzsa úgy érezte, hogy „a létezés feszültségének mélységes és állandó átélése” volt az az ősok, amely a költő életének alapállapotává tette a szenvedést. Szerinte akkor vált tragédiája egy visszafordíthatatlan folyamat kezdetévé, amikor a szenvedésteli életérzés gondolattá vált benne. Ezt a fordulatot – melyet az 1934-ben keletkezett Eszmélettől datált – úgy jellemezte, hogy ezt követően József Attila képtelen volt „a lét elviselhetetlen feszültségéről megfelejtkezni”, az „lerakódott csontjaiban, átjárta és megbetegítette a lelket és a testet is – a személyiség létállapotává változott”.[14] Ennek a felismerésnek a fényében érthetőbbé válik a kései József Attila-versekben érzékelhető öngyötrő küzdelem is: az a halállal kacérkodó, egyszersmind az életbe kapaszkodó, paradoxonokban megnyilvánuló csiki-csuki játék, amely a költő – „nem pszichopatológiai, hanem ontológiai értelemben vett – skizofréniáját”[15] táplálta-szította.

Később azonban – nyilván az egykori orvosi eskü szellemében – akkor is betegként tekintett a költőre, amikor nem „ontológiai skizofréniáját” és különleges észjárását kutatta, hanem pszichoanalitikus írásainak közlése ellen tiltakozott. Ez volt az egyetlen fontos és lényeges különbség a szemléletünk között. Ő a nyilvánosságnak kiszolgáltatott és megalázott magánember posztumusz jogait védelmezte – míg azok az irodalmárok, pszichológusok, akik a „Miért fáj ma is”[16] kötet publikálásban részt vettek (beleérve magamat is), a költői műhelymunka szellemi nyersanyagait látták József Attila önanalitikus följegyzéseiben. Ő is, mi is meggyőződéssel ragaszkodtunk álláspontunkhoz – de mindvégig tiszteletben tartottuk egymás érveit.

Az a mód, ahogy Beney Zsuzsa nemcsak végiggondolta, hanem egzisztenciális értelemben újraélte és érzékelte József Attila legfontosabb emberi viszonyulásait – anyjához, apjához, Istenhez, szerelmeihez, barátaihoz, analitikusaihoz –, kezdettől fogva egy új irodalomkutatási nézőpont termékenységét szemléltette. Működés közben láthattunk általa egy teljességre törekvő, igényességében is nagyon emberi, tapintatosan megnyilvánuló költői titokfejtő szenvedélyt, amely nem fosztotta meg ízeire szedett tárgyát izgalmas sokrétűségétől, hanem a föltárt rejtelmekkel az elemzett művet is, olvasóit is tovább gazdagította.

Élete utolsó hónapjaiban Beney Zsuzsa egy héten át netnaplót írt a litera.hu internetes irodalmi portálon. Egyik blogjában József Attilával kapcsolatos szenvedélyes együttgondolkodásáról is beszámolt: „Be kell vallanom – írta –, hogy az, akinek műveivel majdnem egy életen át foglalkoztam, ismerősen marad ismeretlen a számomra, hogy mindaz, amit József Attiláról leírtam, elmondtam, nem költészete lényegéről, hanem csakis az én olvasatomról szólt. Nagyon sokszor kérdezték tőlem, hogy miben látom ennek a kimagasló költészetnek poétikai lényegét – és mindannyiszor, még ha válaszoltam is, nem a lényegről beszéltem. Vigasztalásomra szolgál-e az, hogy ezt a lényeget mások, a róla szóló szakirodalom legkiválóbb műveiben sem tudtam megtalálni?”

Ennek ellenére így zárta eszmefuttatását: „Talán mégsem volt hiábavaló a hosszú éveken át tartó keresés, talán most, a végén, sikerül meglátnom azt, amit én, saját olvasói tükrözésemben a vers lényegének látok.” Konklúziója mindnyájunk számára reménykeltő. Mint írta: „A vers megszólítottja mindig ismeretlen. Csak annyit tudunk róla, hogy a Másik.[17]

Tehát ahány olvasó, annyi titok. Ezért nem görbülhet meg soha „a világ gyémánt-tengelye”.

Rigó Béla:
Az én József Attila-versem

A József Attila évet (az előkészületekkel és a félbehagyott munkák befejezésével együtt) szorgalmasan végigdolgozó kutatók a költő halálának hetvenedik évfordulójára emlékezve, jutalomképpen elszavalhatták kedvenc J. A.-versüket. E sorok írója az alábbi, címtelenített szöveggel lepte meg hallgatóit:

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szívem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Nekem mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj én felettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra –
ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.

Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Gyúlékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

Vad habzó nyálú tengerek
falatjaként forgók, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

Megdöglök – lélegzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!

A fentiekhez három megjegyzés kívánkozik.

1. A szöveg.

A trükkre, gyorsan rá lehet jönni: a fenti verset két másikból állítottam össze. (Az igazán profik azt is konstatálták, hogy ez a kettő tulajdonképpen három.) A Nem emel föl és a Bukj föl az árból című verseket játékból egy műnek fogom fel, amelyet alkotója folytatásokban tett közzé a Szép Szó 1937 márciusi, illetve április-májusi számában. Itt egy sajátosan József Attilára jellemző jelenség tanúi lehetünk. Vannak költők (sokan!), akiknek fejében egy költemény üzenete, gondolati váza fogalmazódik meg először, ez valósul meg az alkotás folyamatában. Vannak, akikben egy kész dallam reinkarnálódik egy új szövegben. (Mivel ez ritkább jelenség, példát is mondanék rá, Weöres Sándor alkotott népdalból, bakanótából vett ritmusokra verseket, és Arany Jánost nevezte meg ebben mesterének.) A J. A.-vers egyik sajátossága, hogy képei, sorai, mondatai, kisebb gondolati egységei születnek meg először. Nagyon fontos: ezek már önmagukban is önálló művek! Előadóművészek szívesen állítanak össze egy-egy füzért a „töredékek”-ből. (Hogy ez mennyire sajátos, erre akkor jöttem rá, amikor Illyést udvartartása rábeszélte töredékeinek kiadására.) A J. A.-ra jellemző verskezdemények, versmodulok akár pusztán sorba állítva is összeállhatnak valamilyen egésszé. (Lásd: Eszmélet!) Szolgálhatnak építőanyagként más – szigorúbb struktúrájú – versek számára. (Például: Levegőt, Hazám stb.) Néha több lépésben érik el a végső helyüket.

(Elnézést, hogy evidenciákat vagyok kénytelen mondani. Ezek a folyamatok minden J. A.-kutató számára ismertek, matematikai egzaktsággal leírhatóak, grafikusan ábrázolhatóak. Ugyanakkor máig nem váltak evidenciává. A J. A.-év egyik kiemelt eseményének számító Kerekasztal – amelynek anyaga folyóiratban, könyvben is megjelent, és része lett a Mindentudás Egyetemének is –, nyugtalanító példákkal szolgált e téren. Egy nagy tekintélyű akadémikus úgy vélte, hogy az „Akár egy halom hasított fa / hever egymáson a világ” kezdetű szakasz első öt sora költői kísérletképpen került át a Magad emésztő című költeménybe. A neves tudós nagyvonalúan megfeledkezik Stoll Béla negyedszázados szövegkiadásáról, nem veszi észre: a Magad emésztő – egy véletlen találkozás hatására – gesztusversként született, ám a költő beleszeretett a lehetőségbe és egyre vállalhatatlanabb intimitásokat próbált belezsúfolni a megbántott atya-mesternek küldendő üzenetébe. Végül fiókjába temette az elvetélt költeményt, a legértékesebb részt azonban átmentette legfontosabbnak tartott művébe. Még azt sem bánta, hogy az Eszmélet versformáját meg kellett erőszakolnia. (A francia balladából átvett 8 / 9 / 8 / 9 / 9 / 8 / 9 / 8 szótagos strófaszerkezet ebben az egyetlen szakaszban megfordul: 9 / 8 / 9 / 8 / 8 / 9 / 8 / 9, csupán az ABABBABA rímképlet marad változatlan.

A szövegvándorlás irányvonalai József Attilánál törvényszerűek: a töredékek a megkomponált műalkotások felé tartanak, a kisebb versek alkotó részei a nagyobb, jelentősebb művek irányába. A helyüket megtalált szövegelemek pedig már nem vándorolnak tovább. (Legfeljebb újra megrajzolt képeikkel, újra megfogalmazott gondolataikkal találkozhatunk.)

A korábban szerveződésnek nevezett folyamat azonban nem áll meg a kész művek határainál. J. A. életművében még vannak legalizálásra váló ciklusok is, hiszen a Hazám hét szonettjének kohéziójához hasonlót mutat az a szonett sor, amelynek felolvasását szintén vállalhattam volna. A jobb felidézhetőség kedvéért nem a címeket, hanem a kezdő sorokat mondanám el: A kártya ki van osztva..., Az ember él, habár üres a kamra... Leülepszik, nem illan el bajom... Családunkban a jó a jövevény... Boldog hazug, kinek van Istene... Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanítást... Mint gyermek, aki bosszút esküdött... A bűn, az erkölcs J. A. költészetének alapkérdései, és ebben a ciklusban találjuk meg – gondolatilag – legteljesebb kifejezésüket.

Ebben a nagyon mozgékony szövegvilágban csupán az egyik jelenség a továbbíródó vers. Hogy egy, a miénkhez közelálló példát hozzak fel, megemlíteném a Szappanos víz című költeményt, amelynek első három szakasza az Udvarban címmel jelent meg korábban, ezután kapott – némi átdolgozással együtt – még három versszak toldalékot. A Nem emel fölt is először egy három szakaszos verssel folytatja költője Isten címen. Honnan veszem, hogy folytatja? A tematikai azonosságokon túl a sajátos versforma változatlan továbbélése is figyelmeztet. Az ötödfeles és négyes jambusokból összeálló keresztrímes strófákra számtalan példát tudunk hozni J. A. és mások költészetéből. De itt megfordul a sorrend, a költő a rövidebb hímrímes sorral kezd és a hosszabb női rímessel zár. Mintha az Eszméletben, vagy korábban a Vigaszban kialakított sajátos ballada formában akarná versét kezdeni, aztán meggondolja magát, és nem fordítja meg az egész rímszerkezetet, hanem kezdi elölről a következő szakaszban.

2. Rejtelmek

Itt nem zengenek a rejtelmek, de nem véletlen, hogy a Nem emel fölt ugyanaz a Szép Szó szám publikálja, mint az öt részes Flóra ciklust. (Reményteljes ifjaknak ajánlok egy témát: Stoll Béla lírai megnyilvánulásai a J. A. kritikai kiadás jegyzeteiben. A kiváló filológus ugyanis tökéletesen érti az általa gondozott szövegeket. Ám begyűjti hozzájuk az ismertebb magyarázatokat is. Amikor azok nagyon elrugaszkodnak az elemzendő textustól, és inkább a magyarázó írói munkásságának részét képezik, Stoll rendkívül változatos formákban próbálja megüzenni számunkra saját véleményét erről a nélkül, hogy megsértené munkakörének szabályait.) Stoll finoman jelzi most is, nem igazán fogadja el, hogy a Nem emel föl és főleg a második szakasz egyértelműen Babitsot szólítaná meg. Sajnos, szeretjük az egyedibbet az általánosabbal keverni. Egy más versből vett példával élve J. A. hajlamos volt rá egész életében, hogy szerelmeiben anyát is keressen, ám az ilyen módon választott nőkhöz írt verseket nem feltétlenül kellene egybemosni a közvetlenül az anyjához címzettekkel. Az apakeresés szintén egész életre tartó programjává vált. De kimutatható volt minden – megfelelő korú, kvalitású – férfiú felé irányuló gesztusaiban. Nem véletlenül vonzódott a nagy, erős Nagy Lajoshoz és nem véletlenül közeledett híres versében gyermekként Thomas Mannhoz. Ebben az apakereső programban a legtragikusabb projektje volt az a harc, amelyet Babitsért, Babits – és saját jól felfogott érdekei – ellen folytatott. De az isten már a kezdetek óta célszemély ebben az apakeresésben. Élete végén a korábbi tendenciák csupán felerősödnek.

Más szempontból érdekes, hogy a Bukj fel az árból utolsó előtti szakasza valóságos példatára az intertextualitásnak: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok...” rögtön eszünkbe jut a Munkások: „Egy nyál a tenger, termelő zabálás...” A közeg ugyanaz, csak a nagyságrend egészen más. A Munkásokban a kozmikussá növekedett gonoszságú tőkés birodalmak kontinenseket („lágy Ázsiát, borzolt Afrikát”) falnak. Itt az ismeretlen zabáló nyálában falatként csupán a költő forog. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a J. A.-i képek nem puszta szemléltető eszközök, hanem a látvány és a gondolat egymásra találásában felismert igazságok. (Ebben a rendszerben, ha a penész térkép, akkor a Munkásokban „hazánk határát penész jelzi körben a málló falon...”. Egy évvel és egy verssel odébb a Külvárosi éjben pedig a „nyomor országairól térképet rajzol a penész”.) A tenger-nyál azonosságot elemezve azonban egy másik vers is előbukkan. J. A. a Zöld napsütés hintált címen megírta egy – valószínűleg gyermekkori – tengeri kalandját, amikor egy hirtelen rátörő viharban valóban tehetetlenül forgott a megvadult hullámok között. (Lehet, hogy nem csak interpretálóinak jutott eszébe a születés nagy kataklizmája, hanem neki is, de ezzel úgy vagyok, mint a Vesztegzár a Grand Hotelben mixere, aki nem érti, mi szüksége volt a haragos hittérítőnek a szimbolikusan odacsapott pezsgőspohárba jégkockákra. A vers ugyanis részletezően pontos leírása egy tengerben átélhető természeti jelenségnek, tanúsíthatom, magam is átéltem.)

3. Magánteológia

Végre eljutottunk a lényeghez. Ebben a versben (versekben) J. A. apakeresése istenkeresésbe torkollik. Az utóbbi nagyon köznapi jelenség. Ám az istenkeresők túlnyomó része egyszerűen föladja korábbi ellenállását, mindent elfogadó, buzgó (sőt túlbuzgó) hívőként próbálja levezekelni eddigi hitetlenségét. J. A. versének azonban a lényege az, hogy ő csak a saját feltételrendszerében hajlandó megtérni. Nem kevesebbet kíván, mint hogy Isten fogadja fiának. Méghozzá nem úgy, hogy egy tékozló felnőtt fiút adoptáljon, hanem kezdjék elölről, egy gyermek és apa viszonyában. Hiszen az ő szíve még mindig kisgyerek, újra öcsödi lelencnek érzi magát, aki retteg a paraszti udvar félelmetes állataitól, elsősorban a lovaktól. (Ezért sorolhatjuk Beney Zsuzsa költői fantáziájának termékei közé, hogy Delacroix lova tévedt be J. A. versébe.) A gyermekszerep természetesen hatásos eszköz lehet egy apakeresésében, hiszen fölkeltheti a megszólítottban a szánalmat, a szeretetet, az apai érzés komponenseit... Itt azonban van egy különleges szerepe is. A költő tudja, hogy irracionális dolgokat kér Istentől. Ezt próbálja indokolni, hitelesíteni föltámasztott gyermek énjével. Hiszen egyszerre valóban túl sokat kér: mennyei apja szeresse őt, szerezze meg számára mások szeretetét, vigyázzon rá, üssön a kezére, ha ártani akar magának. Ne kényszerítse árvasággal kegyetlenségre, morállal önsanyargató bűntelenségre.

Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy az önpusztítással, öngyilkossággal fenyegetőző lírai hős sajátos gyermeki logikája lényegében valóságos, csupán önmagunk előtt is titkolt önző felnőtt logikánkat fedi fel. J. A. nem pusztán hitetlen volt, hanem öntudatosan vállalta ezt a hitetlenségét. („Én Istent nem hiszek, s ha van, ne fáradjon velem; / majd én föloldozom magam...”) Ezt a hitetlenségét – gyermeklogikával – most is erénynek látja, hiszen így magára vette az Isten gondjait. Most már azonban nem bírja egyedül saját növekvő gondjainak terhét. Belenehezült a sárba, újjá kellene teremteni őt teremtőjének. De közben ő továbbra is szabad akar maradni! Szabadon kívánja eldönteni, hogy higgyen-e, vagy sem. Istennek ezt nem csupán el kell viselnie, hanem segítenie is kell gyermekét hitében, hitetlenségében egyaránt. Lehetőségeket kell adnia neki, „hogy mennybe lásson”, és el kell fogadnia, hogy a fiú tagadhatja atyját, de az nem tagadhatja ki őt.

Persze lehetne mindez költői játék. Pár hónap múlva azonban J. A. megírja, hogyan fogadta Isten korábbi kérését. A helyszín továbbra is a sár.

„Négykézláb másztam. Álló Istenem
Lenézett rám és nem emelt föl engem.”

Szóval elutasították? J. A. úgy értelmezi, hogy segítséget kapott.

„Ez a szabadság adta értenem,
Hogy lesz még erő, lábra állni bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett...”

Pontosabban leírva:

„Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.”

Még pontosabban fogalmazva: Isten a hiányával kényszeríti őt – és általában korunk emberét –, hogy szembenézzen saját problémáival. Visszatérve a kiinduló szöveghez, mi már nem Istennel, csupán csak hiányával vagyunk kénytelenek farkasszemet nézni. Mint J. A. példája mutatja, ettől nagyon megedződik a lelkünk, de bele is halhatunk.

Szűcs Sándor:
Messiások között megváltásra várva

(Spiró György: Messiások. Magvető, Bp., 2007.)

Spiró György a Fogság után újabb nagy regénnyel jelentkezett. Valójában a Messiások története nem új keletű, Jövevény címmel egyszer már megjelent. Az írói nyilatkozatokból tudjuk, hogy az a regény nem véletlenül maradt ismeretlen; nehezen olvasható, nehezen követhető, bonyolult nyelvezetű mű volt. Igaz – tegyük hozzá rögtön – a Messiások sem tartozik a könnyű olvasmányok közé. A nyelvezet erős koncentrációt követel az olvasótól, a figyelem pillanatnyi kihagyása is újraolvasással jár.

A Messiások története az 1830-as és 70-es évek közé esik. A Poroszország, Ausztria és Oroszország között háromszor felosztott Lengyelország 1830-ra maradék függetlenségét is elveszítette. Napóleon (aki – bár nincs jelen – a regény eseményeinek mégis az egyik meghatározó figurája) bukása után a lengyel függetlenségi remények hosszú időre elszálltak. Az 1830-as júliusi párizsi forradalom újabb lehetőséget teremtett, legalábbis a lengyel nemesség és értelmiség egy része így látta. Tévedésükért súlyos árat fizettek. Osztrolenkánál Bem és Dembinsky megsemmisítő vereséget szenvedtek Paskievics orosz hercegtől. A vereség után megindult a lengyel menekültáradat nyugat felé, a végcél általában Franciaország volt. Ebben a történelmi szituációban születik a „Lengyelország a népek Krisztusa” mítosz, amely kitűnő táptalaja volt a messianisztikus elképzeléseknek.

Döntően a keresztény-lengyel és különböző zsidó Messiás-elképzelések ideológiai tengelye körül forog a mű. Érintőlegesen az ír megváltásvágy és az amerikai, Emersonhoz kötődő, ezoterikus elképzelések is szerephez jutnak. Spiró az ábrázolt időszakban a Messiásvárást világjelenségnek tartja. A korai protestáns misztikából (Böhme, Angelus Silesius) és a zsidó Kabbalából kinövő miszticizmus újabb és újabb iskolákat, inspirációkat teremtett.

A Messiásvágy vagy a nemzeti eszmével, vagy a korszak súlyos társadalmi, szociális kérdéseivel fonódott össze. E különös szinkretizmusok azután igen gyakran torz, irracionális „vallásokat” generáltak. Spiró a regényben elsősorban a Towianskihoz köthető keresztény kabbalizmust és a különböző zsidó vallási iskolák tanításait vizsgálja. Ez utóbbiak inkább csak példázatként, a Towianski-féle miszticizmus háttereként szerepelnek. Spirót nem annyira az eszmék tényleges tartalma, mint inkább a köréjük épülő szervezet foglalkoztatja. A szervezeti forma kialakulása, megszilárdulása paradigmatikus folyamat. Egyik oldalon ott áll a római katolikus egyház a maga évezredes struktúrájával, megkövült hierarchiájával. A szervezetet már régen nem az eszme, a krisztusi üzenet működteti, hanem a nagypolitikai viszonyrendszerhez történő alkalmazkodás. Az Úr Ügyének Köre, mely Towianskiban Mózes és Jézus után egy újabb inkarnációt látott (sőt később egyenesen Isten megjelenését), evvel szemben akart alternatívát állítani, illetőleg újra életet lehelni az egyházba. Az emberi természet azonban a megszilárdult formákat kedveli, így aztán a Kör is az egyházzá válás útjára lépett. A kisszerű emberi vágyak és törekvések (a még nem is létező hatalmon kezdenek osztozkodni), a hatalmi ösztön, az önkiválasztottság hamis tudata itt is politikai struktúrát teremt. Igaz ez természetesen a többi megvizsgált szervezetre is, a Zóna és Jeruzsálem zsidó közösségeire, mozgalmaira. Az alapesetek persze különböznek egymástól. Van olyan mozgalom, amely valódi rajongásból született, például a Kör vagy a zsidó mozgalmak; van, ami politikai haszonszerzés céljából (Dániel O’Connell); és van, ami az emberi természet idealizálásából, torz ismeretéből és tudományosnak gondolt előfeltevésekből származott, mint a marxizmus.

A lengyel mítosz megteremtésében a kor legnagyobb költőjének, Mickiewicznek az érdemei tagadhatatlanok:

„Ó Uram, már látom a keresztfát – ó, mily

sokáig

Kell vinnie – Uram, irgalmazz szolgádnak.
Adj neki erőt, mert elesik és kimúl

útközben –

Keresztjének hosszú, egész Európát átfogó

karjai vannak,

Három kiszáradt népből, mint három

kemény fából szögelték. –

Már vonszolják; már Nemzetem a trónusra

szögelt.

(részlet az Ősökből).

Ez a típusú megváltástan a magyar irodalomban sem ismeretlen. Elsőként a reformáció korának protestáns-nemesi panaszköltészetében jelentkezett, majd a 19. század első felének nemzeti romantikájában a nemzethalál gondolatában teljesedett ki. Mégis, egészen más ez a költészet. A lengyel (vagy orosz) irodalom erős miszticizmusa teljesen idegen a kor magyar költészetétől. Ami nálunk megszületik, az konkrét, körülírható, szinte realista művészet. Példaként említhető Vörösmarty, a látomásos költészet talán legnagyobb alakja. Sehol semmi homályosság, minden gondolat pontosan körüljárható, konkrét, a metaforák jelentésszerkezete tökéletesen feltárható, értelmezhető. Ez a költészet is transzcendentális irányultságú, de nem misztikus, sokkal inkább mágikus. A versmágia erőteljesen nyelvhez kötött, talán ezért is lehetetlen a magyar líra fordítása. Nem gondolatokat kell tolmácsolni, hanem minden verssel egy speciálisan magyar világot. A Messiások azért itt is megjelennek, de ez inkább irodalmi toposz (Petőfi), ösztönös, nem pedig tudatos szerep. Adynál persze más lesz a helyzet, de az már egy ettől merőben különböző korszak.

Nézzük most már közelebbről a regényt. A több szálon futó cselekmény megértését a korszak történelmének ismerete megkönnyíti, de e nélkül sem lehetetlen a történet rekonstruálása. 1831-ben lengyel menekültek ezrei érkeztek Franciaországba, köztük P. (Potrykowski) hadnagy is. Az első 56 oldal az ő sorsát kíséri figyelemmel (egészen haláláig), illetve az ő nézőpontján keresztül kapunk áttekintést a lengyel emigráció belső viszonyairól, mindennapjairól. A hadnagy jó hazafi, mélyen vallásos katolikus, a politikai szövevények azonban távol állnak tőle. Az emigrációban Mickiewiczet tiszteli legjobban, aki számára megfellebbezhetetlen tekintély, a lengyelség prófétája. A költő személye már a következő szerkezeti egységbe vezet át. Itt színre lép mindenki, akinek a későbbiekben bármilyen, kicsit is meghatározó szerepe lesz. Bonyolult viszonyrendszer erővonalai bontakoznak ki. Az emigrációnak alapvetően két pólusa van: a nemzeti liberálisok (Mickiewicz is közéjük tartozik) és a konzervatívok, akiket a korszak legjelentősebb lengyel politikusa, Czartoryski herceg vezet. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű, hiszen a költő a herceg régi pártfogoltja. Tiszteli a herceget, talán a herceg is őt, mindenesetre politikai értelemben hasznosnak tartja. A párizsi viszonyokat a Mester, Towianski érkezése rendezi át. Towianski most jelenik meg másodszor, hiszen a regényt indító másfél oldalas prológus éppen az ő elhívásának, kiválasztásának tényét rögzíti. A magát Messiásnak hirdető Towianski alaposan megosztja az emigrációt: vagy rajongó hívőként a Kör tagjai lesznek, vagy engesztelhetetlenül gyűlölik. A 112. oldaltól kezdődik a regény negyedik nagy egysége, melynek középpontjában a Mester legrégibb híve, Gerson Ram áll. Ram vilnai zsidó, aki Towianski hívására érkezett Párizsba; fontos küldetés áll előtte, bár a küldetés pontos tartalma még nem ismert. Ram alakja szimbolikus, neve is beszélő név. Gerson idegent, jövevényt jelent, s valóban ebben a világban ő az idegen, a jövevény. Zsidó a keresztények között, keresztény a zsidók között, vilnai zsidó Jeruzsálemben, a Zónából jött Londonban. Nemcsak ebben a világban, de a történelemben is idegen. Otthontalanságát neveinek sokfélesége csak tovább erősíti: a Gerson mellett Andrzej Jan, a Ram mellett Romm, Reverend Dzsonirem.

Gerson Ram járja be a legnagyobb távolságokat fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt. Ha van valaki, akin Spiró világszemlélete átsugárzik, akkor ő az. Ram az örök vándor, aki térítő útján Rómában beszél a pápával, Frankfurtban Rothschilddal, eljut a jeruzsálemi zsidó közösségekig, Amszterdamban Lehrenékhez, figyelemmel kíséri az ortodox-neológ küzdelmeket, végül Londonban letelepszik. Lelki értelemben még nagyobb távolságokat tett meg: ortodox pólisi zsidóból haszid zsidó lett, majd Towianski híveként az „újkereszténység” hittérítője, megszállott, az aszkétaságot is vállaló rajongó. Innen jut el a kiábrándulásig, a megváltástanok elutasításáig, az ironikus-cinikus történelemszemlélethez.

A regény ötödik szerkezeti egységének Mickiewicz a főszereplője. Részletesen feltárulnak családi viszonyai, abnormális kapcsolata feleségével, Celinával, s szeretőjével, Xavérával. Ekkorra, az 1850-es évek elejére, már szakított Towianskival, bár felemás módon. Élete utolsó évében özvegyként Sztambulba ment, mert az orosz-török háború újból felvillantotta a lengyel függetlenség reményét. Élete itt ért véget 1855-ben. A mű utolsó része újból Ramhoz kanyarodik vissza. A már minden hangzatos megváltástanban csalódott férfi üzletember lett Londonban. A Brit Múzeum könyvtárában meditálással, olvasással töltötte az időt, Isten titkáról elmélkedett, később szeretőjévé tette ír házvezetőnőjét. Az utolsó, lelkét még felkavaró élmény Mickiewicz halálhíre volt.

A hatalmas történelmi tabló a leghagyományosabb 19. századi regényformában íródott. Műfajilag nehéz lenne pontosan definiálni, hiszen a Messiások legalább olyan közel áll a történelmi dokumentumregényhez, mint a realistához. Leginkább mintha Plutarkhosz regényes életrajzaira emlékeztetne Spiró műve. Az analógiát erősíti az egyén és történelem, egyén és sors kapcsolatának elemző ábrázolása. Másrészről viszont Spiró állandóan jelenlévő ironikus nézőpontja a felvetés ellen szól. Legegyszerűbb talán regényes történelmi monográfiának nevezni a Messiásokat.

Végezetül még egy szempontot szeretnék érinteni, mégpedig a szereplők rendszerét. Alapvetően két nagy csoportja van a regény hőseinek. Egyik oldalon állnak a rajongók, azok, akik a történelemben minduntalan Isten szándékát kutatják, s akik folyton megváltást várnak, megváltó után epekednek. Meggyőződésük, hogy a történelem valamiféle végső beteljesülés felé tart, s a pillanatnyi rossz csak egy jövőbeli jót készít elő. Mindenben jelet látnak, de ha nem az teljesedik be, amit vártak, új jeleket keresnek, s új célokat tűznek ki. Ide tartozik Ram, Towianski, Mickiewicz, a lengyel emigránsok nagy része, a Zóna és Jeruzsálem zsidó közösségei. A másik pólust a politikusok, a realisták alkotják. Ők a történelmet egyéni és csoportos érdekek bonyolult szövedékeként látják. Az érdekek, szándékok felismerése lehetővé teszi a manipulálást, ezáltal a történelmi folyamatok irányítását. Ezt a típust képviseli Czartoryski herceg, Rothschild vagy Louis Loewe, Moses Montefiore titkára.

Ram személye azért különleges, mert az első csoportból nem a másodikba került át; őt már a hatalom sem izgatja, mivel magának a történelemnek az értelmét vonja kétségbe. Ez talán a Messiások végső üzenete is. A történelemnek nincs célja és értelme, semmiféle teleologikus végkifejlet nem létezik. Az ember persze elméleti konstrukciók sokaságát gyárthatja vélt vagy valós történelmi reflexiók alapján, legfeljebb biztos vagy kevésbé biztos tendenciákat képes felállítani. Ez az ismeretelméleti agnoszticizmus az iróniával keveredve lehetetlenné tesz mindenféle katarzist és teljességélményt.

Valóban így lenne? Lehet. 1918-ban azért mégis lett Lengyelország. Érdekes kérdés, hogy a Mickiewiczek rajongása vagy a Czartoryskik realizmusa teremtette? Ezt mindenki döntse el magának.

És még valami: a címlap. Csontváry Panaszfalán a reménytelen kőbirodalomban, a reménytelen arcok felett valahonnan kihajtott egy zöld ág. Mégis van remény?

Darvasi Ferenc:
„Valami szent őrület”

avagy egy „félresikerült jézuska” monológjai

(drMáriás: lipót. Noran. Bp., 2007.)

„Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk,
Mint azok, akik ide bezártak,
Őrület, őrület, de van benne rendszer,
És mi majd jók leszünk egymásnak”
(Müller Péter Sziámi: Apokalipszis [itt és most])

A magyar ember számára a Lipót helységnév az elmegyógyintézet szinonimája. Hiába jelöl egy teljes budai városrészt, Lipótmezőről mindenkinek a „bolondok háza”, az (egykori) Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet jut az eszébe. Ebben a többemeletes, sárga, kastélyszerű épületben játszódik, erről a létesítményről és lakóiról szól drMáriás új regénye is: az apokaliptikus víziókban, naturalista, szürrealista, abszurd részletekben és a cselekmény szintjén – gyakran morbid – kalandokban bővelkedő mű egyrészt egy intézmény kálváriáját („ésszerűsítését”, eladását, wellness-központtá alakítását, majd – a hatósági engedélyek hiányában – elnéptelenedését) mutatja be, másrészt és főként pedig lakói, a magukra hagyott, életben maradásukért küzdő, idővel saját(os) civilizációt, társadalmat kiépítő „félkegyelműek” sorsát követi nyomon.

A Lipót elbeszélője (és főhőse) az egyik „ápolt”, Balabál, aki utólagosan meséli el a könyvben foglalt történéseket, melyeket – lázas képzelődése eredményeképp – már miniszterelnökként diktál le titkárnőjének. (Tehát a fikció szintjén valójában nem ő rója le az sorokat, mondandója nem közvetlenül jut el hozzánk, ő csak beszél, de az alkalmazottja ülteti át írásba szavait.) A szöveg hét-nyolc oldalas egységekből épül fel, ezek mindegyike egy-egy hosszúmondatból áll (bár úgy is értelmezhetjük a könyvet, hogy az egyetlen, parttalan mondat, és a tördelés csak egy olvasóbarát gesztus, amelyre mindössze azért volt szükség, hogy a textus ezáltal áttekinthetőbb legyen), melyek a szereplői tudat, egy „őrült” gondolatainak adekvát kifejezői, hisz talán ez a legalkalmasabb forma rá, hogy a beszélő asszociációi lazán, szabadon, kötetlenül juthassanak el a befogadóhoz. Szükség is van erre, mert Balabálból ömlik a szó: újabb és újabb történetekbe csöppenünk bele (a főhős lineárisan meséli el az eseményeket), és ő csak beszél és beszél megállás nélkül. Már a felütésükből, a nyitó tagmondatokból („és akkor a Guszti lehajolt...”; „na és akkor nem kevés nehézség árán...”; „és bár már tél volt...”; „a következő napok is szépek és eseménydúsak voltak...”; de még az utolsó egységet is így kezdi, mintha soha nem akarná befejezni majd a szövegelést: „na és akkor annyira, de annyira elöntött a düh...”) érzékelhető, hogy a narrátor vég nélküli szóáradatot intéz hallgatójához (ugyanilyen sokatmondóak a lezárások, amelyek ismétlődő panelekből állnak gyakran, mintha a megszólaló „hang” képtelen lenne leállni: „felemel a fénybe, fel haza, a napfény lelkébe, a fényörvény szívébe, a szent őrület örvényének a legközepébe”; „s akkor én majd azt csinálok vele, velünk, az egész világgal, amit csak akarok, amit csak akarok, csak”; „elintéz nekem mindent, de mindent az égvilágon, csak végleg, de végleg tűnjek el innen”).

A monológokból ezer meg ezer esemény rajzolódik ki, és közben lassanként az olykor heroikusan viselkedő, olykor érzelmes, sőt érzelgősségre hajlamos és olykor kegyetlenkedő szereplőket is megismerhetjük, már amennyire azt a szerző engedi. Mert drMáriás takarékoskodik az információkkal: bár sok figurát teremt meg könyvében, azok többsége tömegjelenetekben jut szóhoz, s valódi arccal csupán néhány (Balabánhoz közel álló, vele mélyebb kapcsolatba kerülő) alakot lát el, de azokat is épphogy csak bemutatja. Magáról a főszereplőről sem tudhatunk meg túl sokat[18]. A múltjából mindössze annyi derül ki, hogy még kisgyermekkorában elszakították az – azóta istennőként, angyalként imádott – édesanyjától („egyszerűen gyönyörű édesanyám volt, akitől gonosz módon elvettek”); betegségének fizikális tüneteiről pedig az, hogy olykor epilepsziás rohamai vannak. Egyetlen helyen sincs kimondva konkrétan, hogy miért került az intézetbe, az elbeszélés sodrásában azonban számos kórtünetével találkozhatunk: hatalommániás, bizonyos helyzetekben hérosznak képzeli magát, küldetéstudata van, és mindezek mellett infantilisan gondolkodik. Saját szavaival élve: olyan, „mint egy félresikerült Jézuska”, aki valami belső kényszertől hajtva folyton a betegtársai megváltásán töri a fejét. Félresikerült Jézuska és egyben egy kortárs Don Quijote, aki szélmalomharcot vív a többiekért (és azért, ne hallgassuk el, saját boldogulásáért is), eleve esélytelenül küzd meg az elemekkel, az ún. egészségesek alkotta társadalommal. Hatalommániájában főnöknek, királynak, főkapitánynak (stb.) nevezi magát (és mint már említettem, végül arról képzelődik, hogy miniszterelnök lett), s kiharcolja, hogy ő legyen az orvosoktól, ápolóktól magukra hagyott betegek vezére. Példaképe a korábbi főigazgató, akinek tettei (az igazgató aláírat velük egy papírt, amelyben mindenről lemondanak; később ő is aláírat egy ilyet a társaival) és verbális megnyilatkozásai („addig is ő [az igazgató] küzd [...] minden erejével támogatókat keresve [...] már csak azért is, mert ő ennek a vén épületnek a falaiba bizony befalazta élete megannyi évét, mint téglát” – jelenti ki teátrális önimádattal a direktor egy helyen; ez később így köszön vissza Balabánnál: „én vagyok mégis a főkapitány, az, aki a legtöbbet teszem a bandáért, a legtöbbet aggódok, szervezek, gyógyítok, s falazom az életeket, mint téglákat ezekbe a falakba”) is mintaként szolgálnak a számára. Hősieskedik, egyedül igyekszik megoldani az intézetben felejtett kompánia élelmezési problémáit. Az ilyen szituációk egyszerre tragikusak, együttérzést keltők és torokszorítóan szánalmasak. Balabál infantilisságát (illetve gyermekies fantáziavilágát) a nyelvhasználata leplezi le a leginkább. Társaival folyton valamilyen lovagrendet hoz létre (Szarospelenka Lovagrend, Balabál Egészségfejlesztő Lovagbrigád, Ministránselnöki Főlovagrend stb.), de még árulkodóbb, amikor bizonyos kifejezéseket – a megértésük hiányában – átfogalmaz: a miniszterelnökből így lesz ministránselnök, a pszichiáterből ciciáter (és még vagy tíz rontott változatát használja a pszichiáter szónak az elbeszélő). Próbálja megfejteni a szavak jelentését, hol sikeresebben („langalétra”), hol kevésbé („nó-belbizottság”). A gyermeki kifejezések közt természetesen mesei formulák is megjelennek („addig műtünk itt boldogan, amíg meg nem halunk” – mondja Balabál egy hátborzongatóan naturalista részletet lezárva, amikor a „félkegyelműek” orvos híján maguk „műtik meg” egyik társukat). Persze tetteiből – hogy vezérré választtatja magát, hogy „bíróságosdit” játszik a többiekkel – is az infantilizmus sugárzik, mint ahogy a szexualitáshoz fűződő viszonyából is: a testi kontaktust mindvégig, még azután is betegségnek tartja, hogy Mancika beavatja őt a nemiség világába, s így már nem csupán külső szemlélőként kell szembesülnie a közösülés tevékenységével.

Balabál hatalommániája és hérosztudata összekapcsolódik egyfajta megváltószereppel. Olykor a kórházigazgatót, olykor magát képzeli el Istenként főhősünk. A Lipótban hangsúlyos szerepet kapnak a vallásos (s Baal alakját leszámítva kizárólag keresztény) elemek. Bármiről is legyen szó, a főszereplőnek rögtön valamely bibliai alak vagy – torzított – idézet (lásd a Miatyánk kifordítását: „nem lehet az, hogy sohase jöjjön el, már az ő [a főigazgató, aki itt Jézus szerepébe kerül Balabál tudatában] országa”), netán egy-egy vallásos ének (Ave Maria, Lacrimosa), hagyomány (betlehemezés) jut az eszébe. Persze ez a vallásosság, ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni, eléggé torz és zűrzavaros: a szakrális gyilkosság, Eszter megölése, egy másik, racionálisabb nézőpontból valójában önbíráskodás; és például nem Jézus oldalán, a keresztre feszítéskor jelenik meg a jobb lator itt, hanem a Krisztussá változott Mancika [!] helyezkedik el Isten jobbján. A főhős társaira és magára vonatkoztatva számtalan bibliai motívumot, személyt (bort, bárányt, kígyót, angyalokat, az Istent, Jézust) sző bele monológjaiba, melyek közül az a valóságtól legelrugaszkodottabb, amikor Balabál a harangkötélre felkötve magát, víziójában meglátja társait a mennyben, de úgy, hogy azok – gyermekké visszaváltozva – töltik be az Isten, Szent Péter, Mária Magdolna és Szűz Mária szerepét.

A regény világa deszakralizált (vö.: a kápolnában nincs harang, sőt, pornófilmet forgatnak benne), az emberek szív és érzelmek nélkül tengetik napjaikat. Az ápoltak amolyan szent őrültek itt, legalábbis Balabál látomásában, „valami szent őrület” vezeti őket, a saját sorsukon való változtatási szándék mellett vissza kívánják állítani a hit, az Isten tekintélyét, amely és aki nélkül a monológok szerint értelmetlen élni (innen is interpretálható, miért játszik rá a főszereplő neve az ég istenének, Baalnak a nevére). Persze nem ez az első mű, amely a félkegyelműeket kapcsolatba hozza a vallásossággal – elég most az orosz realistákra, Dosztojevszkijre vagy Tolsztojra gondolnunk. Abban a tekintetben is a kitaposott ösvényen halad drMáriás, hogy a bezárt „bolondok” sokkal egészségesebbnek tűnnek, mint a szabadon élő, ép elméjűnek mondott emberek (ezért tettem a bolond szót és szinonimáit mindvégig idézőjelbe); csupán a társadalmi konvenciókon alapuló szempontok és nem „felsőbb”, senki által sem megkérdőjelezhető elvek szerint dől el, melyik csoport van „bent” és melyik „kint”.

Balabál torz tudatán, képzelődésein, vágyain keresztül látjuk az összes szereplőt. Velük kapcsolatos az egyetlen problémám: az egyébként színvonalas regényt olvasva a figurák megjelenítésének tekintetében hiányérzetem támadt. Bár alapvetően kevés alakot mozgat a szerző, alig tudunk meg róluk valamit (vagy azért nem mutatja be jobban őket az elbeszélő, mert nem érzékel többet belőlük annál, mint amennyit leírat a titkárnőjével róluk?). Balabál alakján kívül igazából csak Mancikáé van jobban kibontva (Mancika a főhős szerelme, anyakomplexusának alanya, egy olyan nő, aki önként vagy kényszerből, de szinte az összes szóba kerülő szereplővel lefeküdt már – s így nem véletlen, hogy Balabál látomásában, a mennybéli metamorfózis során Mária Magdolnaként jelenik meg), a többieké nem. Hiába kerül az olvasó szemé elé rengeteg alkalommal például a csikkevő Guszti, az Istent a kórtermekben kereső István, vagy az ágyához kötözött, a többieket fojtogató Gyula, szinte semmi újat nem tudunk meg róluk, majdnem mindvégig ugyanolyan szituációkban és ugyanúgy viselkedve láthatjuk őket (kivéve a 61-68. oldalon lévő részt, ahol egyre erőteljesebben tör elő minden egyes ápolt betegsége, mert nem kapnak gyógyszert). Ezzel szemben viszont jól működnek a Balabálról szóló részek, és azok, amelyekben a főhős az intézetről, az orvosokról, ápolókról vagy a kint élőkről, továbbá a „bolondok” közmegítéléséről és a normálisnak tartott emberekről beszél (igaz, néhol közhelyesek azok a részek, amelyek arról szólnak, hogy a „bolondokat” legszívesebben mindenki eltörölné a Föld színéről, és hogy a hétköznapinak nevezett emberek gyakorlatilag még betegebbek, mint az „őrültek”). Ügyesen, lassan csöpögtetve az információkat mutatja be a szerző a helyszínt is, az épületet és a kertjét.

Nem először kalauzol el minket drMáriás az elesettek, a megalázottak és megszomorítottak világába. Persze a szociális érzékenység önmagában még nem írói (csupán emberi) erény – ám most (a Lomtalanítással ellentétben, amelyre hasonló problémaérzékenység jellemző, ám nyelvhasználata elnagyoltabb, és karakterei is felejthetőbbek, mert ott az író nem nagyon bíbelődik az apróbb részletekkel, cselekményt cselekmény hátára hány – pedig kísérlete Tar Sándor A mi utcánk c. könyvének nagyvárosi pária lehetett volna, hiszen míg az egy utca, ez egy bérház lakóit mutatja be, hasonló technikával, hol összefűzve, hol meg függetlenítve egymástól a figurákat) egyetlen szereplő hangja mögé bújva sikerül egy komplex, hitelesen és érdekesen ábrázolt világot és világképeket (egy-két megingástól eltekintve) gördülékeny beszédmódba ágyazva bemutatnia a szerzőnek.

{fel}