Mrena Julianna:
Válogatott fikcióim

A vak ember kutyája

A vak ember kutyája szomorú volt. Egy nagyon szomorú németjuhász, túl vékony derékkal. A lesoványodós kutyakorban már. A vak ember kutyája szomorú volt, és arra gondoltam, biztosan azért, mert a vak ember is szomorú. Meg azért, mert pontosan tudja, hogy nem tud segíteni a vak emberen, hiába viszi el bárhová, és hiába szól neki, hogy ne lépjen ki az autó elé az úttestre, mert a vak ember nem lát, és emiatt dühös, és úgy gondolja, nincs értelme az életének, mint addig volt, amíg látott. Látszott ugyanis a vak emberen, hogy nem született vak, sőt, talán egészen kezdő vak, esetleg baleset érte, vagy cukorbeteg, tömpe, vaskos, húsoshájas combjai voltak a vak embernek, és ez valahogy megerősíteni látszott ezt az elképzelést, persze tudom, hogy igazából teljesen alaptalanul.

A vak ember szomorú kutyája és a vak ember összevissza hányódtak a villamoson, valahányszor kanyarodott velünk. Úgy néztek ki, mint akik hajóhoz szoktak, meg hullámzáshoz, és tényleg lehet, hogy mondjuk az előző hat hónapot egy vitorláson töltötték, mert bárhol lehettek végül is azelőtt, hogy én láttam volna őket a villamoson. A vak ember szeme csukva volt, és tulajdonképpen így első ránézésre maga a vak ember is csukva volt, és valami komor ült neki a homlokán, a vak ember kutyája pedig szomorú volt és sovány, és én elképzeltem, hogy a vak ember mondjuk ül otthon egy újabb sötét estén, amiről nem látja, hogy este, és iszik, és amikor már berúgott, odahívja magához a kutyát, és elkezdi verni. A kutya pedig nagyon sokáig nem sír, mert megtanították neki, hogy viseljen el mindent, meg még többet, és a vak ember üti, konokul, kiszámítottan, módszeresen, méghozzá azért üti, mert a kutya lát, ő meg nem, és emiatt gyűlöli halálosan, és üti, és üti, és akkor a kutya végre elkezd sírni, jajong, igazából szánnivalóan és rekedten, és meggyőződés nélkül, és akkor egy idő után a vak ember is elkezd sírni, aztán csak fekszik a hátán, amíg egyszer csak újra reggel nem lesz.

A körtéren kiszállunk. A hátuk mögül figyelem a lassú, óvatos lépéseket. Meg ahogy az emberek kerülgetik őket, mint egy nagy, kövér tabut. A vak ember tabu, és ezen még a vak ember kutyája sem változtathat, pedig őt majdnem mindenki szeretné megsimogatni. Átvágunk a körtéren, a fehér burkolaton egy asszony azt játssza, hogy köztéri szobor, nem látni belőle semmit, csak a kabátját és a kendőjét, arccal lefelé borulva kuporog, mint egy ájtatos muzulmán, csak éppen nem Mekka felé fordulva, úgy van ott, mint bazalt vagy gránit, emlékmű vagy gyanús fekete bucka. Tovább. A zebránál egy kivénhedt modern kentaurnő, a lába helyén kerekei vannak, az arcán semmi, csak a nyavalyásság, meg a piafoltok, a haja kócos, a kezében kosár, és szólongatja a népet, hogy segítsenek. Áthaladok az úttesten, a közért elé érve még látom a vak embert meg a szomorú kutyáját, ahogy a Himfy utca szélén állnak, félig kitakarja őket egy furgon, és csak állnak, és arra gondolok, bizonyára arra várnak, hogy a furgon odébb menjen, és nem tudják, hogy a furgon leparkolt, úgyhogy biztosan várnak majd jó darabig, mire újra elindulhatnak valamerre.

Aztán odaérek a buszmegállóhoz, és közben azon gondolkozom, hogy ezt le kellene írni, de közben már engedem is el a történetet, ami igazából sohasem volt, és a buszmegállóban meglátok egy öregasszonyt, akinek szép bézsszínű télikabátja van, fehér, bodros haja, sápadt, szép arca, és tűzpirossal van kifestve a szája, és akkor arra gondolok, miért van az, hogy az ember kényszeresen történeteket rendel arcokhoz, és miért van az, hogy mindig belebotlom az ilyenekbe, másokat meg észre sem veszek. És hogy nekem mi lehet az arcomra írva.

Karmafogócska

Részt vehetnek benne annyian, ahányan csak akarnak. Mármint lelkek. A szabályok egyszerűek. Az egyik lélek a fogó, a többiek szabadon szaladgálnak. Ha a fogónak sikerül valakit megfognia, szerepet cserélnek. A játék 99 körön keresztül tart, utána mindenki hazamegy vacsorázni.

Alapvetően az a trükk, hogy ügyesen kell tudni inkarnálni. Ha nem tudsz ügyesen inkarnálni, akkor mindenki ki fog nevetni, és olyanokat fognak énekelni, hogy ilyeeen-fogóóómeeeelleeett aaaluuuudniiiiisleeeeheeeet. Ami pedig nagyon cikis tud lenni.

Szóval amikor elkezdődik a játék, a játékvezető jelt ad, és mindenki szétspriccel, különféle életekbe. De amilyen gyorsan csak tud. És akkor a fogó elkezdi keresni az emberét. Illetve nem feltétlenül ember, mert lehet bármi más is, és még az is trükkös az egészben, hogy a fogónak addigra a leghalványabb fogalma sincsen arról, hogy ő a fogó. És nagyon sokszor csak annyit vág le az egészből, hogy A) agyoncsapott egy szúnyogot a tarkóján B) kihúzott a földből egy répát, esetleg C) disznót vágott a rokonokkal. Ott van még amúgy az is, amikor D) brutális gyilkosságért háromszoros életfogytiglani kap, és persze csak utólag tudja meg, hogy az egész nem egyéb, mint karmikus ugratás. A játszótársak ugyanis néha szeretik szívatni egymást. („Jó, de a lábamat miért kellett levágni?” „Olyan viccesen néztél ki féloldalra dőlve. Hihihi.”)

Aztán, amint már írtam, a játék 99 körön belül véget ér. De amúgy nagyon-nagyon sok karmafogócska zajlik ám párhuzamosan. A karmafogócska egész biztosan az univerzum legnépszerűbb szabadidős foglalatossága. Csak most valahogy senkinek sem rémlik. Én még nem inkarnálok valami jól. Lassú is vagyok. Meg kicsit béna is. De azért bírom. Jó játék.

Álomadalomazálmod

Meg kéne keresni azt a személyt, aki álmodik engem, és elbeszélgetni vele. Jó bonyolult álma van. Talán túlságosan sokat evett, ráadásul éjjel. Vagy esetleg az a baja, hogy egyedül alszik. De talán épp ellenkezőleg, valakinek a lábaujja éppen belelóg a szájába, és ezért álmodik most engemet. Szóval elmondható, hogy egy lábujj a létezésemet kiváltó ok.

A személy, aki álmodik engem, szerintem eléggé régen alhat. Persze esetleg tévedek: tulajdonképpen pár perces bóbiskolás is elegendő lehet több évtizedet betöltő izé kitalálására, szóval lehet, hogy mindjárt rázkódni kezd a vonat, amelyen az illető személy utazik a Mende-Sülysáp vonalon, netán Nakonxipánban, és akkor vége az egésznek, meghalok, készpassz.

Az orvosok nem tudják majd, hogy mi bajom volt, a hasukra ütnek, és írnak valamit a halotti bizonyítványomra, talán fel is boncolnak, de a boncolási jegyzőkönyv is teljesen légből kapott lesz, mert amikor kinyitnak, mintha csak be lennék cipzározva, nem is lenne bennem semmi. Illetve semmi lenne bennem. Az orvosok nem tudnák, hogy ez az egész azért van, mert ez egy álom, de hát nyilván őket is álmodná valaki éppen úgy. Egyvalaki tudná csak, hogy mi történt, egy hét rőf hosszú szakállas boszorkányos öregember, valahol a világvégén, és ő beírná egy vastag könyvbe, hogy a halál oka ébredés. De azt úgyse olvasná el soha senki, az öreg csak úgy magának írná be, mert szereti számon tartani a dolgokat.

Meg kéne keresni azt a személyt, aki álmodik engem, mielőtt felébred. Milyen lehet vajon? Szerintem egy fiatal férfi. Tetszene, ha az lenne, csodálkozó nagy barna szemekkel. De lehet, hogy inkább egy kutya. Vagy egy elefánt. Vagy meztelen csiga. De igazából csak azért írom ezt le ide, mert hátha akkor jobban kihallatszom annak a személynek az álmából, és révetegen válaszol valamit esetleg, és akkor az visszhangozni fog majd hosszan a fejemben, és akkor majd megtudok valami többet az életről, a világmindenségről, meg mindenről, kivéve persze, hogyha mégsem.

Van egy személy. Álmodni szoktam vele. Meg kéne keresnem. Meg kéne találnom, mielőtt ő talál meg engem. Különben, amikor felébredek, meghal. Ha elalszom, újjászületik. Anesztézia. Szinesztézia. Inkarnál. Reinkarnál. Szabó Lőrinc amúgy tudna erről mesélni. Meg Dzsuang-Dszi. Meg a lepke.

Százévmagány

És nem lenne akkor már sehol senki. Én se lennék. Vagy nemtom. Lenne a lakásom, nyitott ablakkal, ahogyan nyáron szokott, az ablakban a lepkés szélcsengő, néha légáramlat simogatna végig a bútorokon, de ennyi. Csönd lenne, és odakinn körülbelül huszonhat fok. Bent meg huszonnégy. És legalább három napon át délután három óra lenne. Vagy háromnegyed négy esetleg. Nem lenne sehol senki, a falon egy légy dörzsölgetné a lábait. Én se lennék. A kísértetem meg ott ülne az ablakban, egy kispárnán, a lepkés szélcsengő alatt, és gyógyteát inna bögréből vagy fröccsöt az egyik virágos üvegpohárból, teljesen mindegy, mert egyébként úgysem érezné az ízét, legfeljebb azt hinné, hogy érzi.

Szóval ülne ott a kísértetem, és nézegetné a csupasztéglás tűzfalat szemben, a kéményeket, a távolabbi galambdúcot az egyik háztetőn, meg az eget, meg az ecetfát az ablak alatt, meg a kétszintes ház lakóit, illetve azokat nem, mert már nem lennének ott, legfeljebb néhány kísértet, mert ugye már nem lenne sehol senki, se az a fehér puli, amelyik tegnap olyan nehézkesen húzta a hátsóját, amikor kiszaladt a labdáért, se az a szőke lány, aki elé a puli farkcsóválva elindult, se a fiú, aki várta a lányt a lépcsőn, se az a nő, akit este kilenctájt meglestem meztelenül, pedig nem is akartam. Egy se lenne ott.

A kísértetem mondjuk ezen már nem lepődne meg egyáltalán, mert már régen tudomásul vette volna akkorra ezt a dolgot, és akkor hallaná, hogy valahol elkezd csörögni egy telefon, de amúgy nem azzal a bántó, digitális csörgéssel, ahogyan ezek mostanság szoktak, hanem azzal a jó kis repedtfazékbanfakanállalcsörömpölős, ellentmondást nem tűrő csörgéssel, amilyen csak nehézkagylós tűzpiros vagy fekete telefonnak tud lenni, és hát szóval a telefon csak csörögne, pont úgy mint a Száz év magány vége felé Macondóban, és csak csörögne, és csak csörögne, de most nem venné fel senki, és nem kérdezné meg senki a vonal túlsó végéről, hogy vajon vége van-e már a háborúnak, mert már nem lenne senki, aki fölvegye a telefont, csak én, de az nem számít, mert én se lennék, csak a kísértetem.

Ezért a telefon csak csöngene és csöngene tovább, volt nekünk amúgy egy ilyen feketében, az a régi postai, egyszer elromlott, és összevissza csöngött, aztán meg az lett, hogy nem is kellett felvenni a kagylót, kapcsolt anélkül is, és lehetett beszélgetni kihangosítva úgymond, mert rejtélyes módon a hívót is jól lehetett hallani, ez még abban az időben volt, amikor a telefonszámok maximum ötjegyűek voltak, a mienk talán valami olyan, hogy 11-302, nem lényeg, de furcsamód itt van valamelyik agyzugomban, csak előbújnia nem akaródzik. Szóval elromlott a telefon, és a nagymama ült a hokedli előtt, amin a telefon volt, egy szépiabarna öreg kissámlin, és a hibabejelentővel beszélt, pontosabban közelhajolt a fekete postai telefonhoz, és úgy győzködte, mert a hibabejelentős nő nem hitt neki, úgy gondolhatta, hogy megint egy hibbant öregasszony, a nagymama meg csak mondta neki a nagy hasával meg a kötényében előrehajolva, hogy de hát értse meg, hogy most is úgy beszélgetek magával, hogy nincs felvéve a kagyló, a hibabejelentős nő meg még mindig nem hitt neki.

Szóval az a fekete telefon például pont úgy csörgött, ahogyan ez csörögne, amikor már nem lenne senki sehol, és én is kísértet lennék. Egyszer amúgy azt írtam K.-nak, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy Pilar Ternera vagyok-e a Száz év magányban, vagy inkább a földevős Rebeca, esetleg a szegény boldogtalan Carmelita Montiel, akinek még azelőtt meghal a szerelme, hogy elvehetne a szüzességét, így járt, nincsen tovább, nem lesz vele semmi, mert ez egy viszmajor. Aztán K. erre csak annyit írt vissza, hogy ő hamukereszt szeretne lenni Buendía ezredes egyik fiának homlokán, és valamiért ez volt a tökéletes válasz, bár ezt most nem teljesen tudom, hogy miért mesélem el.

És akkor már nem lenne senki. És a telefon csak csöngene tovább, és úgy egyáltalán soha, soha, semennyi csörgés után nem venné fel a telefont senki, mert már nem lenne, aki felvegye, sőt, akkorra gyanús lenne, hogy igazából az sincsen, aki bármilyen számot felhívjon, mert már mindenki meghalt és elutazott, és már nincs idehaza senki, csak a kísértetem, aki viszont fütyül a csörgésre, és telefonálni meg egyáltalában nem telefonál. Szóval a telefon csak úgy csöngene magától, máshogy nem is tudna szegény, mert a hozzá tartozó számot már nem hívják fel soha többet, és addigra én ezt már mind tudnám, illetve a kísértetem tudná. És addigra már az is gyanús lenne, hogy egyáltalán nincs is telefon, és csörgés sincsen, pláne nem délután három és háromnegyed négy között, a konyhaablakban ülve huszonhat celziuszfokkal, mit tudom én, ilyesmi. Ez lenne. Ez lenne akkor, amikor már nem lenne senki sem.

De mondjuk könnyen lehet, hogy már most is ez van, csak még nem tudom.

Tetoválj ki

A hátam. Nevek lennének rajta. Szép sorban. A strandon látszana például az egész lista, kivéve a bikinimadzag alatt, heverésznék a Balaton-parton mondjuk, és mindenki láthatná az egész tetkómat, ami végül is egy névsor lenne.

És ha megkérdeznéd, hogy mi ez, akkor elmesélném, hogy az úgy van, hogy amikor eléggé megszeretek valakit, akkor rátetováltatom a nevét a hátamra. És azt is elmondanám, hogy mire megöregszem, valószínűleg az egész hátam tele lesz varrva, és ez jó, mert ez egyrészt azt jelenti, hogy jó nagy szívem van, másrészt meg ez olyan jelentőségteljes, vagy mi. Egyszer talán még valami híres fotós is jön, aki megörökíti az Öreg Tetovált Hölgyet. Szóval ezt így elmesélném, és te mosolyognál rajta, hogy ez milyen már. Akkor azt mondanám neked, hogy figyelj, ha már téged is eléggé szeretlek, akkor majd a te nevedet is hozzáíratom a listámhoz, és akkor úgyszólván oda leszel varrva hozzám képletesen. Ezen egy kicsit nevetnél, és azt mondanád, hogy végül is neked mindegy, ha nekem ez kell, hát jó. És akkor nevetnék én is, és elmennék bevizezni a bőrömet, mert túl meleg lenne. És aztán észrevennéd, hogy a listában vannak nevek, amelyek át vannak húzva. De nem mondanál rá semmit.

Kódiskóbor

Hol volt, hol nem volt. Valaha, egyszer, régen. Hol volt, hol nem volt, egyszer, azelőtt Tartoztál Valakihez, de már Nem Tartozol. Nem tudni pontosan, mi történt, talán elkódorogtál, vagy elvesztettek valami tűzijátékos estén. Az is lehet, hogy csak úgy kiraktak a sztráda mellett egy piszkosfehér kombi ázott szagú hátsó üléséről.

Először Nem Érted. Tanácstalanul leülsz az út szélén, valószínűleg fúj a szél, az eső is esik, a lábaid gyengén remegnek, a hasad horpad, mert összehúzza a zsigereidet valami, ami mintha a Félelemhez hasonlítana, de nincs most értelme ezzel foglalkozni. Alig hallható nyüsszögések törnek elő, aztán már egészen hangosan szűkölsz. Persze később abbahagyod.

Elindulsz aztán valamerre. Szaglászol. Hátadon borzas a bunda. Sokkal inkább téblábolsz, mint mész, és elég gyakran összerezzensz valami hangra, amellyel azelőtt nem törődtél. Mert azelőtt Tartoztál Valahova, de most már Nem Tartozol.

Felfedezed a szeméttárolókat és azokat a zugokat, ahol hideg reggeleken meleg levegő áramlik az utcára. Rájössz, hogy akármi van, nem tud kipusztulni belőled az élés. Élhetés. A helyek új jelentést kapnak. Mint ahogyan a szagok is.

Megszokod. Lassacskán kialakul. Találkozol Barátságos Emberekkel, akik neked adják a szendvics végét, vagy kicsit megvakargatnak. De persze nem visznek haza magukkal, és te nem is akarnál velük menni, mert Nem Tartozol Oda. Így hát végül is éppen jó, ha megetetnek, esetleg azt mondják: jaj de Aranyos Kis Dög. Vagy: Szegény. Vagy: végül is Nem Is Olyan Ronda. Vagy: Hazavinném, De Hát Nekem Nem Való Állat. Te pedig úgy hívod magadban magadat néha, hogy Kódis. Magadban, magadat. Mert amúgy nincsen többé neved.

Találkozol Más Kóborokkal. Alkalmi falkákba verődtök, de sokan eltünedeznek. Ki ezért, ki azért, nem is akarod tudni igazán. Néha olyanok is hozzád szegődnek, akiken látszik a jólét, mert szeretnek kalandozgatni, és Rossz Kutya lenni. De ezek aztán hazamennek.

Vágysz. Vágysz, egyre halkabban, de vágysz azért. Egyszer majd lesz egy Gazdád. Friss vízzel teli tálkát rak majd eléd, meg konzerveledelt, és bolhairtós samponnal alaposan lecsutakolja rólad az utcát. Saját kosarad lesz, és a Gazda kölykei mindennap megdögönyöznek, és a Gazda pórázon visz majd sétálni, igen, és a pórázt ugyan nem szereted, de azért örülsz neki, mert így látszik, hogy Tartozol Valahova, és különben is, később lekerül, mert a Gazda Bízik Benned, mert Jó Kutya vagy. Amúgy még a kanapéra is felenged.

De persze pontosan tudod, hogy tulajdonképpen valószínű, hogy nem lesz semmiféle Gazda. Pedig szeretnéd. De egyre inkább úgy sejted, hogy az Olyanoknak, Mint Te, nem is való Gazda egyáltalán.

Pedig lehet, hogy csak Akarnod Kéne.

Ami tényleg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, aki csak a tükrökben látta magát. Egyebütt nem volt neki arca. Nem volt neki teste. Ha lenézett, hogy szemügyre vegye a kézfejét, elmosódó foltot látott csupán.

A királylány minden éjszaka azt álmodta, hogy ő egy tükörlakó. Tükörből tükörbe sétált át meg át, és csodálatos dolgokat látott. Izgő-mozgó, szuszogó embereket, akik mind az ő bal füle mellett, valahol a hátsó semmiben keresték a saját arcukat. Néha aztán látott olyanokat is, akik közömbös arccal siettek el a tükör mellett, és ezeket néha szerette, néha pedig haragudott rájuk, amiért semmibe vették a tükröket. Egyszer-kétszer pedig előfordult, hogy valaki összetört egy-egy tükröt, és olyankor a tükörlakó eléggé megijedt, mert arra gondolt, hogy mi lesz akkor, ha ő is össze talál törni a tükörrel együtt.

Minden éjszaka ilyeneket álmodott a királylány. Aztán lenézett, és megnézte az elmosódó foltot, ami a keze volt. Aztán belenézett a tükörbe, és látta a kezét, amely egyszer ilyen volt, egyszer olyan, ráncos öregasszonykéz egyszer, gyermek párnás kezecskéje másszor, tündér kecses kacsója vagy parasztlány mosástól kiveresedett tenyere. A királylány néha arra gondolt, hogy még szerencse, hogy az arcát így is, úgy is csak a tükörben láthatná, mert különben fogalma sem lenne, hogy milyen. Hogy mi van ott igazából, ahol amúgy a folt van.

Egyszer volt, hol nem volt a királylány, aki csak a tükrökben látta magát. Aztán egy napon a királylány megrántotta a bal vállát (ezzel egyidejűleg a királylány álmában a tükörlakó is megrántotta a jobb vállát), és kimondta a varázsszavakat, amelyekre már senki sem emlékezett, még maga a királylány sem.

Azt mondta a királylány:

– Jó, hát akkor ne.

És soha többet nem volt neki tükörképe. Akkor aztán meglátta, hogy a keze feje éppen olyan, mint akárki másé.

Szív

Egyszer majd az lesz, hogy fenn felejtem a szívemet a villamoson. Szándékosan persze. És majd hagyok mellé levelet is.

Úgy lesz, hogy a szívem majd egy barna, maszatos kartondobozban hever, hússzor harmincasban például. A dobozra, amiben a szívem lesz, rá lesz rajzolva egy szív. A félreértések elkerülése végett. Meg figyelemfelkeltésképpen is. És ezt írom majd, hogy mindenki tudja, miről van szó:

Kedves Idegen!

Ez itt a szívem, illetve az volt. Nekem többé már nincsen rá szükségem, rájöttem, hogy igazából teljesen felesleges, és csak húzza lefelé a mellkasomat, meg sustorog összevissza. De azért ez egy nagyon jó kis szív, és sok érzelmes emlék is köt hozzá. Ezért hát arra gondoltam, hátha más még örülne neki. Jártam a vöröskeresztnél, a máltai szeretetszolgálatnál, és még egy kisállatmenhelyen is, de végül egyik helyen se hagytam ott. Aztán eszembe jutott ez a megoldás.

Szóval, kedves idegen, ez itt a szívem. Örülnék neki, ha a továbbiakban a te szíved lenne. Gondját viselnéd, szeretnéd, becsülnéd, mert mint mondtam, azért igazán jó kis szív ez. És persze azért érdekel, hogy mi lett vele. Úgyhogy légy szíves, majd dobj egy ímélt erre a címre, és írd le benne, mi lett a szívemmel. Izé, a szíveddel. A szívünkkel. Érted már.

Beszámoló soraidra számítok: villamosonhagytamaszivem_kukac_gmail.com

Üdvözöllek,

Az, Akinek Egyszer Szíve Volt.

Jurkovics János:
Nagyapám öreg háza

A hetvenes évek elején készülhetett az a fekete-fehér fénykép, amelyen anyai nagyapám és nagyanyám hajadonfőtt, kézen fogva állnak a régi, tornácos házuk előtt. Úgy néznek a lencsébe, mint két megszeppent, idős szerelmes. Egymás kezét érintik, holott mások előtt sohasem vetemedtek volna ilyesmire. A parasztemberek nem tartották ezt illendőnek. Valamelyik családtag felcsapott alkalmi fotósnak, s így állította be őket, erőszakot téve a szemérmességükön.

Annak idején hasonló tartással toporoghattak mindketten a lányos házban, amikor a nagyapám, apa híján, merthogy az atyja Amerikába vándorolt ki, egyedül ment leánykérőbe. Leplezve alacsony termetét, kihúzta magát a leendő anyósa, özvegy Pósán Györgyné Szabó Mária előtt, nagy levegőt vett, és feleségül kérte a négy lány közül az egyiket, Ilonát, akinek talán a kezét is megfogta akkor.

Attól a pillanattól kezdve csak álltak, álldogáltak egymásba kapaszkodva az idő sodrában, fölöttük sebesen gomolyogtak a felhők, váltakoztak az évszakok, s a hajuk deressé, a bőrük ráncossá vált. A hátuk mögött a nádtetős ház cserépfedelet kapott, az udvari facsemeték lombos fákká terebélyesedtek, s az öt kisgyermekük felnőtté cseperedett. Egy kivételével ki is repültek a családi fészekből.

A tornácos ház, amely előtt drótkerítéssel védett, keskeny kert is húzódott, hogy a háziállatok, főleg a libák ne férkőzhessenek a meszelt falakhoz, már nem áll, a család kalákában lebontotta. A helyre szüksége volt nagyapám legkisebbik fiának, aki a négy bátyja közül utolsóként adta fel a legényéletet, és a szülői háznál maradt a feleségével. A hajlék azonban szűkösnek bizonyult a két öreggel négyük számára. Másra, újra volt igény.

A bontást egy május végi vasárnapra időzítették. Összecsődült a rokonság férfihada. Fél évvel túlléptem a felnőttkor küszöbén, ott volt a helyem nekem is. A tetővel végeztünk a leghamarabb. A mohás, repedezett cserepekből alig lehetett megmenteni pár tucatot.

Még a tízet sem ütötte el, már lecsupaszítva meredeztek a korhadt, szuvas szarufák, lécek, amelyek épp, hogy maguktól össze nem dőltek. A tapasztott mennyezetet azonban az utolsó pillanatig szorosan ölelte magához a mestergerenda. Az utca felőli résszel kezdtünk, csákányokkal döngettük a szinte kővé keményedett, törekkel kevert agyagos sarat, amelyet régen a gerendák közé fektetett akáckarókra terítettek szét. Szállt a por, beleragadt az izzadt bőrbe.

A plafon csak araszról araszra adta meg magát, mígnem felülről elénk tárult a tisztaszoba. Ide nekem bemenni kisgyerekként nem volt ildomos, ha nem akartam korholást. Legfeljebb a pitvar felőli üveges ajtón kukkanthattam be, már amennyire engedte a horgolt függöny. Benn, ahol sosem volt fűtés, évtizedeken át nem változott semmi. A dunyhákból magasra vetett ágy a sarokban, a székekre terített tiszta ruhák, a szentképek a falon – mind-mind a mozdulatlanság ékszerfoglalatai voltak.

Itt öltötte magára nagyapám a fehér ingjét, a vastag, sötétszürke zakóját, kalapját, amikor a téeszszervezés idején a hatóság beidézte. Nyakkendőt nem kötött, ellenben az ingjét az álla aljáig begombolta, fekete bőrcsizmát húzott, és úgy indult gyalogosan végig az Erdei utcán a hallomásból már ismert „elbeszélgetésre”. Azon a reggelen alighanem a vánkosa alatt hagyta a szabad paraszti életről, a kiszámíthatóságról szőtt álmait.

A mozi épületében folyt az agitáció. Nagyapámat másodmagával, egy ugyancsak nyakas gazdával, Kerezsi Jánossal együtt győzködték az agitátorok, de eleinte mindketten hajthatatlanoknak mutatkoztak. Éjszakára sem engedték haza őket, csábítottak, ígérgettek. Másnap is, harmadnap is.

Anyám a húgommal volt áldott állapotban, amikor úgy gondolta, ebédet visz az apjának. Az ajtóban ketten is útját állták, de addig erősködött, hivatkozott a várandósságára, mígnem beengedték. Amint benyitott a terembe, és meglátta az elcsigázott nagyapámat, fúriaként támadt az agitátorokra.

– Ne merjenek az apámhoz nyúlni, hallják?!

– Menjen innen, jó asszony, semmi keresnivalója itt! – rivallt anyámra az egyikük, és a kijárat felé taszigálta.

Onnantól kezdve anyám minden este a homoklankán fekvő Nyíl utcából, ahová ötvenhétben férjhez ment, a Bíró-dűlőn leballagott a szülői házhoz, és nagyapám sorsát firtatta nagyanyámtól. A harmadik estén odabenn korán elfújták a petróleumlámpát. Anyám megkocogtatta az ablakot, és bekiáltott:

– Anyu, hazaengedik mán aput?

– Haza, lyányom – válaszolt álmosan nagyanyám a sötétben.

– Nem hiszem el – replikázott anyám. Nagyanyám nem gyújtott világosságot, inkább az urához fordult:

– Szóljál mán hozzá, nem hiszi el, hogy itthun vagy!

– Itt vagyok, lyányom – dünnyögte nagyapám, de a hangjából keserűség áradt. – Te meg mit csavarogsz éccaka terhesen?! Menjél hazafele!

Anyám nem tágított:

– Bántották, apu?

– Nem bántottak, lyányom.

– Mi lett a főddel, beadta?

– Nyóc hódat, a többit meghatták.

– A Balkányi-rísz megvan?

– Meg, lyányom, nyugodjál meg.

A Balkányi-részen fekvő földet nagyapám úgy vette meg a két világháború között, hogy az anyja, Balogh Borbála dunyhákat, párnákat adott el, meg minden mozdíthatót a ház körül, így rakta élére a pengőt. Ahhoz a földhöz túlontúl sok veríték tapadt, és megszenvedték a kuporgatást, semhogy szíre-szóra beadják a közösbe.

A bontáskor a tisztaszoba közepén porfelhőben úsztak a lehullott mennyezetdarabok. Egyre nagyobb kupac rakódott belőlük. Mintha egy sírhant vagy tán ravatal feketéllett volna a döngölt padlón.

Hatvanhárom húsvétján a tisztaszobában ravatalozták fel dédnagymamámat, Balogh Borbálát. Pár héttel azelőtt szélütést kapott, és már nem tudott megszólalni. A pitvar ágyán feküdt, rémült arccal mutogatott mindenkire, el akart búcsúzni. Anyám megfogta a kezem, és a haldokló elé vezetett. Dédnagymamám megsimogatta a fejem. Mennyire féltem tőle szótlanságában is! Ő volt az, akinek korábban a gondjaira bíztak a szüleim, amikor eljártak dolgozni. Szigorú öregasszony volt, szorongtam a felügyelete alatt. Nem egyszer megesett, hogy elszöktem tőle. Az utcakapu kilincsét alig értem el, észrevétlenül lenyomtam, legalábbis azt hittem akkor, és kilopóztam. Haza, a Nyíl utcába indultam volna. Csak néhány métert tettem meg futva, amikor dédnagymamámnak feltűnt a hiányom. Nem volt nehéz kitalálnia, merre keressen. Öregasszonyként is fürgén szedte a lábait, képtelen voltam elszaladni előle. Nyakon csípett, és visszacipelt. A sokadik próbálkozásom után megunta az üldözést. Keresett egy hosszabb madzagot, és a karomnál fogva kikötött a sebhelyes törzsű almafához. Úgy álldogáltam a zöld levelek alatt, mint egy szomorú kiskutya. A madzag csomóját nem mertem kioldani, mert tartottam dédnagymamámtól.

– Meg ne praubáld még eccer, mer’ szíjat hasítok a hátadbul! – parancsolt rám.

A koporsóban fakó arccal, fekete fejkendőben feküdt. Mellette tömzsi gyertyák pislákoltak, a szobába bevitt lócákon öregasszonyok zsolozsmáztak hangosan. Egyikük fohászkodása után a többiek kórusban ismételték az imát. Akkor jajdultak fel, amikor a férfiak a helyére illesztették a koporsófedelet, amelyet nyomban le is szögeltek. Sokáig kísértett engem a kopácsolás hangja.

Dédnagymamám nyolcvannégy éves korában hunyta le a szemét. Anyámtól tudom, hogy hányatott élete volt. Elhagyott asszonyként a falu lakodalmaiba fogadták fel szakácsnőnek, mert nagyon jól főzött. Máskor meg alamizsnáért a csendőrök ruháját mosta. Minden fillérre szüksége volt, mert az ura, Szabó György kiment Amerikába, magára hagyta három fiúgyermekkel, a negyedikkel négyhónapos terhes volt. A tengerentúlon dédnagyapám újra megnősült, és ugyancsak négy fiút nemzett amerikai feleségének. Soha nem tért haza. Az itthon maradt gyermekeinek küldött egy-egy borotvát, a Jóska fiának, nagyapámnak egy mechanikus hajvágót. Ennyi életjelet adott magáról.

A borbélyszerszám birtokában nagyapám a család önjelölt házi fodrásza lett. Az én hajamat is rendszeresen ő nyírta. Mivel sosem tanulta a szakmát, rosszul is kezelte az amerikás eszközt, amely talán életlen is volt, ezért húzta-vonta a hajszálaimat. Ha felszisszentem, rám mordult: ne nyafogj! Büntetéssel ért fel a fodrászkodása. Az egyik óvodás kori fényképemen, amelyen matrózingben, profilból vagyok látható, a tarkómon egyenetlenül felnyírt haj őrzi nagyapám keze munkáját.

Hatvanhat késő őszén elköltöztünk a faluból. A következő év nyarán még hazaküldtek a szüleim a Nyíl utcai házba, ahol apai nagyanyám lakott egyedül. Rá egy évre ő is elköltözött Debrecenbe. Utána már az Erdei utcára szűkült a szülőfalu.

Délre, állandó porfelhőben, a pitvar fölött járt a családi csapat. Nagyapám és nagyanyám a falaktól távolabb, a körtefa alatt egy hokedlin ülve nézte az öreg ház rombolását. Nem szóltak egy szót sem, csak nagyanyám emelte néha a zsebkendőjét a szeméhez. Úgy tett, mint akinek por száll a szemébe...

Valaha a pitvarban zajlott az élet. Ott állt a csikós spór, amelyben kukoricaszárral tüzelt nagyapám. A plattján egy nagy fazékban víz melegedett, hogy ha kell, merni lehessen belőle. Meleg vízre mindig szükség volt a háznál. Nagyanyám itt szűrte a tejet, amit a csarnokba én toltam el egy nagyméretű, kannatartós férfi biciklin, amelyen váz alatt tekertem visszafelé, ha nyaranta néhány hetet náluk töltöttem.

Nagyapám a pitvarban tárgyalta meg esténként nagyanyámmal, hogy másnap, harmadnap melyik földjükre mennek dolgozni. Nem volt naptárjuk, mégis pontosan tudták, hogy a téeszesítés után megmaradt nadrágszíjparcellák közül az Asszonyrész, a Fucskó-tag, a Bornyúkátyó vagy a Balkányi-rész, esetleg a Zsidókert következik. Az egyiken domboldalra kapaszkodó szőlőjük volt, amelynek sorai egy akácerdő ölébe futottak, a másikon kukorica, amit ők tengerinek mondtak, a harmadikon búza, még dohánnyal és málnával is bajlódtak.

Nagyanyám már este megfőzte a másnapi ebédet, a levest mindig ugyanabba a kisebb, fületlen, zománcozott kannába öntötte, a fedelét a tej szűréshez használt ruhával szorította le. A másodikfélét egy lábasba tette, amit ő kaszrolynak hívott, a fedőt gumival fogatta le.

Hajnalban óracsörgés nélkül keltek, korán befogták a két tehenet a szekérbe, és elporoszkáltak a földjükre. Ha mentem velük, leginkább én tartottam szóval őket, amúgy a bakon ülve nagyokat hallgattak volna. Úgy voltak vele, hogy megbeszéltek ők már ötven esztendő alatt sok mindent. Minek a fecsegés? Nagyapámnak az volt a szavajárása, hogy „egyszóval”. Szinte minden mondatát így kezdte vagy zárta. Mondhatta volna azt is, hogy „kérlek alássan”, de az ő világától távol állt az efféle városi finomkodás. Ha egy vitát le akart zárni a feleségével vagy a gyerekeivel, ennyit mondott: „Üres szalmát csípeltek.” Itt ért véget az érvelése.

Mindössze két osztályt végzett, írni, olvasni épp, hogy tudott. Józan paraszti ésszel gondolkodott, és talpig becsületes ember volt. Még tanácstagnak is megválasztották a faluban. Ha gyűlésre ment, gőzölgő vízben levendulaszappannal megmosakodott, nyeles borotvával lehúzta az arcszőrzetét, fehér inget vett fel és zakót. Tisztálkodása után egyszer belenyúltam a lavórba. A kezem alig állta a meleg vizet. Hogy bírta azt a forróságot? A mezőn nyaranta a déli hőségben is legfeljebb ingre vetkőzött, és a legváratlanabb pillanatokban szólt oda nagyanyámnak vagy nekem: „Hozzátok a mellínyemet, valahun jég esett.”

Kisgyerekként a tehénre vigyáztam, amíg a két öreg kapált. A Kati nevű tehén szarvaira egy másfél méteres fényes láncot erősített nagyapám, így vezettem a több mázsás jószágot. A Katit szállták a legyek meg a böglyök, ezért a fejével hirtelen oda-odakapott, ahol a legjobban csípték. Én meg mint nápolyin hizlalt, nyápic gyerek, ívben repültem a lánc végén. Majd’ kiszakadt a karom. Sírva panaszkodtam nagyapámnak, hogy nem bírok a Katival, mindig elránt. Ő meg azt mondta anyámnak, amikor értem jött a nyaralás végén, hogy „ej, lyányom, nem ért ez a fiú a fődhö”, se az állatokho’, meglásd, nem lesz ebbül jau parasztember.”

Meglehet, fájt neki, hogy bennem, a legidősebb unokájában nem ismert magára.

Amikor tizenhárom múltam, már nem kellett tehénpásztorkodnom, a négy évvel fiatalabb unokaöcsémre bízták a Katit. Nem sírtam vissza őkelmét, de nem is törlesztettem neki, pedig egyszer, amikor nagyapám nem látta, felkaptam egy vesszőt, és úgy döntöttem, megdorgálom a régi gonoszságaiért. Ahogy azonban nézett rám a nagy, ártatlan szemeivel, megsajnáltam. Végtére is a tején nőttem fel. Jó messzire hajítottam a pálcát.

Hetvennégy őszén középiskolába mentem Debrecenben. Azon a nyáron még utoljára belekóstoltam a paraszti munkába. Szénát forgattunk nagyapám egyik rétjén. Ő kaszálónak nevezte azt a dús gyeppel benőtt földet, amely két-három nyíri lanka völgyében feküdt. A rét már-már giccses látványt nyújtott: a szélén patak folydogált, a partján egy szomorúfűz árválkodott. Délben annak árnyékában ettük meg az ebédünket. Elmondhatatlanul jólesett azok után, hogy a napokkal korábban rendre vágott füvet, amely szénává aszalódott a tűző napon, átforgattuk villával.

Pár nap múlva újra a réten voltunk. A petrencerudakkal felszerelt szekér a rendek mellett araszolt, mi pedig nagyapámmal villával dobáltuk fel rá a szénát. Ahogyan magasodott a halom, felmásztam a tetejére, és ott igazgattam szét. A végén már öt méter magasan lehettem. Kötéllel lefogattuk az óriási boglyát. Aztán már nem is szálltam le róla. Az volt a jutalmam, hogy maradhattam. Úgy indultunk haza, hogy nagyapám a két tehén előtt ballagott hátra tett kézzel, ostorra nem is volt szüksége, mert a Kati és a Csonka tudta, merre kell menni. Az út menti házak udvaraiba bekukkanthattam lombmagasságból, miközben fetrengtem a puha, friss szénán, amelynek az illata semmi máshoz nem volt fogható.

Az öreg ház kamrájából létra vezetett a padlásra, de ha hű akarnék lenni az ottani tájszóláshoz, azt írnám: lábtó vezetett a padra. Ezt a nyírmagyar mondatot azonban csak ott értik. Az a kamra, amelynek ajtaján kerek lyukat vágott nagyapám a macskáknak, hogy az egereket távol tartsák onnan, sosem volt üres. Csíkos zsákokban állt a búza, a kukorica, néhány hordó bor, és fenn, a magasban egy vízszintesen felerősített rúdon sonkák, szalonnák meg temérdek kolbász lógott. Forró nyarakon a zsírjuk a padlóra csöpögött.

A kamra mennyezete után már csak a vályogfalak maradtak, de napszálltára leomlottak azok is. Amit heteken, hónapokon át építgettek az ősök, tíz-tizenkét óra alatt a semmivel lett egyenlő. A romok maguk alá temettek vagy százévnyi szegénységet, bánatot, de igazságtalan lennék, ha a vigalmakról nem tennék említést, hiszen itt tartották mind az öt gyerek lakodalmát. Az egyikre azért is emlékszem világosan, mert egy faluszerte ismert kéregető asszony, Jobbágy Erzsébet, aki talán értelmi fogyatékos is volt, a kapuhoz merészkedett, rongyokban, és ételt kunyerált. Valakitől kalácsot kapott. A cigányzenekar brácsása épp a sárga homokkal felszórt udvaron álldogált, és valamiért ráförmedt a szerencsétlen nőre, majd haragjában vagy csak heccből utána is rúgott. A lábát találta el. A muzsikus elégedett arccal, mosolyogva fordult vissza.

Ötéves gyerekként olyan zaklatott lettem az ágrólszakadt asszony bántalmazása miatt, hogy sírva fakadtam. Felnőtt fejjel is sokat gondolkodtam azon, vajon miért is alázott meg egy nyomorult egy másik nyomorultat? Imponálni akart a vendégseregnek? Valamiféle elismerést várt azért, mert elriasztott egy koldust, akinek a jelenléte nem illett a lakodalom hangulatához? Ez már rejtély marad.

Hetvenkilenc nyárutóján katonának hívtak be. Akkor láttam utoljára nagyanyámat. A következő év tavaszán halt meg a debreceni kórházban. Táviratot küldtek a szüleim a seregbe, de nem engedtek el a temetésre, mert az alakulatunkkal egy hónapon keresztül katonai díszszemlére készültünk Budapesten. Majdhogynem hermetikusan zártak el bennünket a külvilágtól. A parancsnokok nem hittek a táviratoknak, átlátszó trükknek vélték valamennyit. A szüleimnek megírtam, hogy nem tudok hazamenni, viszont benne leszek a tévében április negyedikén. Le is rajzoltam, hogy a teherautó platóján hol ülök majd, géppisztollyal a kezemben. Utólag tudtam meg, hogy a képernyőn csak egy apró, felismerhetetlen pontnak látszottam.

A leszerelésem után még kétszer találkoztam a nagyapámmal. A barátnőm és a szüleim társaságában látogattam meg őt. Láttam rajta, roppantul megviselte a nagyanyám elvesztése, nem találta a helyét. Naphosszat üldögélt az udvaron, de akkor sem ölbe tett kézzel, hanem kukoricát morzsolt, és etette, gondozta a háziállatokat. A kisebbik fia meg a menye esténként csábította a tévé elé az öreg ház helyére épített sátortetős, palás házban, ahol neki is jutott egy szoba, de szívesebben mászkált a szabadban. Azt súgta nekem, nem érti, az emberek hogyan férnek el a tévében. Valószínűleg ezen gondolkodott mindig, és nem is figyelt a filmekre. Jól feladta a leckét. Megvakartam a fejem. Meséltem volna neki a katódsugárról, a képcsőről meg pár dologról, amit fizikából tanultam, de inkább hagytam a csudába az egész technikai szemfényvesztést. Inkább kísérgettem őt az udvaron, a kertben. Megmutatta a veteményesét. Benéztünk az istállóba is, ahol a jászol előtt már nem kérődzött egy tehén sem, bár a szaguk beleivódott a falakba. Eljött az a pillanat, amikor nagyapám megérezte, hogy öregen nem boldogul velük, túladott hát rajtuk. Csak a gerendák tövébe fészkelt fecskék szálldostak ki-be az alacsony ajtón, amely mellé egy fotó kedvéért odaálltam, de mintha Lilliputban jártam volna: a szemöldökfa a vállamig ért.

Nagyapámnak akkor csillant fel a szeme, amikor Nyíregyházáról beszéltem neki. Büszkélkedtem, hogy ott tanulok, s egyszer majd, ha minden jól alakul, tanári oklevelet szerzek.

– Látod, lyányom, megmondtam én neked, ez a fiú nem lesz parasztember – fordult igaza tudatában anyámhoz. Aztán nekem szegezte a meghökkentő kérdést:

– Kisfiam, oszt Nyíregyházán megvannak méig azok a szalmatetőüs házak az állomás mellett?

– Á, nincsenek, nagyapa, csak emeletes házak vannak már – válaszoltam.

– Na, csak azé’ kérdem, mer’ kilencszázharmincegybe’, amiko’ katonának mentem oda, nagy vaut ott a szegínysíg.

Nagyapámat Nyíregyházára hívták be akkor is, amikor a második bécsi döntés után a magyar csapatok kelet felé indultak, hogy első lépésben felszedjék a határköveket, a sorompókat Magyarország és Románia között. Aznap kétszer is elmondta nekem, hogy úszott a boldogságban, amikor bevonultak Erdélybe, amit ő, ki tudja, miért, következetesen Erdelynek hívott, két e-vel.

A rendszerváltozás után szembesültem azzal, amikor megnézhettem videón az ezerkilencszáznegyvenes erdélyi bevonulásról készített korabeli híradós felvételeket, hogy miért is lehetett életre szóló élmény egy nyírségi parasztembernek a határ átlépése. Az ottani, népviseletbe öltözött lányok virágszirmokat szórtak a magyar katonák lába elé, a nyakukba ugrottak, és összevissza csókolták őket. Szem nem maradt szárazon. Nehéz leírni azt az eufóriát...

Nyolcvanhárom őszén nagyapámat kórházba szállították. Rákot állapítottak meg nála. Megműtötték, de az eredmény nem sok jóval kecsegtetett. Anyám telefonon hívott, hogy siessek haza, ha még életben akarom látni nagyapámat. Akkor már fotózgattam. Színes filmet fűztem a Zenitbe, és átvonatoztam Nyíregyházáról Debrecenbe. A kórházi ágy körül összegyűlt a rokonság egy része. Nagyapámat felültették, a párnát a háta mögé tuszkolták, hogy mégse hanyatt fekve fényképezzem őt. Sápadt volt, és halkan beszélt, a fájdalmakat szótlanul tűrte. Feltűnt, hogy mindkét kezén az ujjvégi percek iszonyatosan elgörbültek.

Szaporán csattintgattam az orosz masinával. A kórterem betegei együtt érzően néztek rám. Tudták, amit mi is és a nagyapám is, hogy ezek lesznek az utolsó képek róla. Épp, hogy a halál nem látszott a háttérben, amint a rokonok gyűrűjében megbújva elővillantja kaszájának hegyét. Nagyapám azt mondta viccesen: egy vakbélműtétet már a kórházi portás is el tud végezni, ahhoz nem kellenek orvosok. De az ő bajánál megállt a tudomány.

Azelőtt nem hallottam, hogy bármikor humorizált volna...

A kórházból átlátszó nejlonzsákban adták ki. A temetésén a hosszú görög katolikus szertartás alatt az jutott eszembe, hogy nagyapám hetvenhét évet élt, de sosem látta a tengert, még a Balatont sem. Neki a nyíri lankákon hullámzó gabonatáblák jelentették a tengert, a föld a mindent, az életet.

Anyám kívánsága az volt, hogy a koporsót a ravatalról az unokatestvéremmel emeljük le, rokoni segítséggel. Így vittük őt a gyászkocsiig, onnan pedig a megásott sírig, amelynek az alján előtűnt a három évvel korábban elhunyt nagyanyám földszítta koporsójának a széle.

Esztendő múltán a család dupla kőkeresztet állíttatott a sírra. A nevek fölé egy-egy ovális porcelánba nagyapám és nagyanyám arcképét kopírozta a sírköves arról a fényképről, amely a régi, tornácos ház előtt készült. A portréik kicsit messzebb kerültek egymástól, de a családtagok tudják, hogy az eredeti fotón fogják egymás kezét...

Nagyapám igazságosan végrendelkezett, a halála után mégis vita támadt a testvérek között bizonyos parcellák sorsát illetően. Anyám mint egyetlen leányörökös egy virág-cserépnyi földre se tartott igényt. A valaha nagyon féltett, Balkányi-részen fekvőre sem, ahová jó pár évvel a kárpótlás után elvetődtem, pusztán kíváncsiságból. A határt sok helyütt felverte a gaz, látható jelét mutatva annak, hogy egyre kevesebben akarnak már a földből megélni. Mintha nyűg lenne.

Nem tudom, hogy a Tejút peremén kószáló nagyapám látja-e idelenn azokat a szekérutakat, amelyeken hosszú évtizedeken át nap mint nap baktatott a teheneivel, az én gyerekkoromban a Katival meg a Csonkával. Ha igen, bizonyára elszorul a szíve, hogy majd’ mindegyiket benőtte már a fű, s az öreg ház után a keréknyomokat is eltűntette az idő fogatostól, porfelhőstől, visszavonhatatlanul.

Árpási Zoltán:
Aki nem szerette az oldalakat

Beszélgetés Simonyi Imrével Szabó Dezsőről, Németh Lászlóról (1987)

(Az alábbi beszélgetés egy hosszabb interjú része.
Az előzőekben arról volt szó, hogy Gyula város közvéleménye
nem fogadta el a költőt, számos kérdésben nem értett vele egyet.)

– Aki nem ért egyet velem, azzal – nagyon egyszerű – én se értek egyet, ilyenformán nagyon jól megvagyunk. De értsük mind a két mondatot: én nem értek egyet magával, s maga nem ért egyet velem. Nem bánom, uram, ha elég értelmes, akkor három érvet mondjon például vagy tizenhármat. Én odafigyelek, aztán majd elmondok két érvet. Az egyiket Szabó Dezsőtől lopom. Szabó Dezső egyszer pregnánsan azt írta: „A jobboldali világnézetnél csak a baloldali világnézettől undorodj jobban, s a baloldali világnézetnél csak a jobboldali világnézetet kerüld el messzebbre”[1]. Ez a világnézetem, ez az igazság. Ez a Szabó Dezső-i aranyköpés a világnézetem. Nem szerettem az oldalakat soha. Én nem voltam oldali. Én én voltam. Most írt egy Esztergomban élő nagyon okos orvos egy csodálatos Szabó Dezső-kötetet. Ebben bukkantam rá egy fantasztikus Szabó Dezső-mondatra, így hangzik: „Ingyért ennyire buta nem lehet valaki.”[2]

– Nagyon jó szöveg!

– Óriási! Tipikus Szabó Dezső-i mondat: ingyért ennyire buta nem lehet valaki. Hogy milyen kontextusban, szövegösszefüggésben van ez és hol? Nem írta. Most majd írok neki, hogy méltóztasson megírni, hogy utánanézzek. „Ingyért ennyire buta nem lehet valaki” – ezt mondja. Örökké Herczeg Ferenccel[3] szórakozott, lehet, hogy pont Herczegnek tett be vagy Szekfűnek[4]. Kettőjüket nem bírta.

– Gyuláról, a gyulaiságodtól indultunk, és most Szabó Dezsőnél tartunk. Verseid szerint nagy szerepe volt a jellemed alakulásában. Hogyan találtál Szabó Dezsőre?

– Szabó Dezsőnek volt egy havonta megjelenő füzete, a Ludas Mátyás Füzetek. Száz-százhúsz oldalas kiadvány volt, amit egymaga töltött meg.

– Ami valójában Szabó Dezső Füzetek néven jelent meg, de mivel a címlapján Ludas Mátyás kiadás szerepelt, ez lett a közkeletű neve.

– Igen, és az ebben közölt írások jelentős része aztán Az egész látóhatár című háromkötetes esszékötetében megjelent. Ez csúcsteljesítmény volt nekem, amivel teljesen megfőzött. Tizenhat éves koromban kezdtem el olvasni, és tizennyolc éves koromra már mindent tudtam.

Az esszékötetben írja, hogy levelet kapott öt egyetemistától (szerintem kitalált levélről van szó), akik megkérdezték tőle, hová csatlakozzon a magyar ifjúság? A levél írói tizennyolc és húsz év közöttiek, de még egyszer mondom, szerintem ő írta, hogy a válasz egy szó lehessen: „Hova csatlakozzatok? Sehova.”[5]

Menet közben aztán rájöttem, hogy Szabó Dezső írónak nagyon rossz, de ehhez sok év kellett, mert politikailag nagyon elbűvölt. Sőt, azt kell mondjam, az én politikai alapállásomat máig ez az elmebeteg ember határozza meg.

– No, itt álljunk meg egy pillanatra! Fiatalemberként, majdnem gyereket mondtam, Márait és Szabó Dezsőt olvastál. Akik finoman szólva úgy viszonyultak egymáshoz, mint tűz a vízhez.

– Utálták egymást. Olyannyira, hogy Márai megvetette Szabó Dezsőt, mint írástudatlan hőzöngőt, Szabó Dezső pedig nyafka nagypolgárnak tekintette Márait. Hogy ezt miként tudtam feldolgozni, miként rendeződött el bennem, nem találok rá magyarázatot. Mást mondok, annak idején, ha volt két egymást kizáró ok, akkor Sinka Pista mélyparaszti világa és az ő nagypolgári világuk az volt. De bennem ezek soha nem zárták ki egymást.

Ami Szabó Dezsőnél furcsa volt – kommunista szemmel ezért is támadható –, hogy a nácikat, ha kicsit szigorú akarok vele lenni, akkor nem annyira világnézeti, mint faji alapon ítélte meg. Nem büdös náciknak, hanem büdös sváboknak tekintette őket. Ez volt a sorrend nála. Ezen a ponton tehát őt nagyon könnyen tudják támadni, ha akarják. Néha akarják, néha nem.

Szabó Dezső emellett kórosan magyar fajvédő volt. Neki szent volt a magyar paraszt, és büdös a sváb. Nála ebből állt a világnézet, mert a paraszt az ő számára rögeszme volt. Ebben nem követte őt Németh László sem, meg más népi írók sem. Így nem. Én is a parasztsághoz álltam a legközelebb, de nem voltam úgy egyértelmű, mint Szabó Dezső. Én nem láttam a parasztban a nagy kivezető utat – hiszen ez a paraszt száz éve még jobbágy volt –, amit ő gyönyörűen glorifikálva, misztifikálva fölvázolt. Azt, hogy a paraszt egyenlő a kivezető úttal és a megváltással, Szabó Dezső még meg is hirdette.

– Ha jól tudom, politikailag hol ide, hol oda csapódott.

– Azt hiszem, a két forradalom, tehát a ‘18-’19-es forradalmak mellett kiállt egy rövid ideig. Károlyi mellett mindenképp, a másikban már nem vagyok annyira biztos, de mintha amellett is. Ugyanis Az elsodort falu Kun Béla idejében jött ki. Kun Béla vagy szemet hunyt, vagy nem tudom, mi történt. Valaki egyszer – már ebben a világban – nagyon a védelmébe vette Dezsőt, és okosan védte, mert néha meg kellett az Öreget védeni. Azt mondta – hogy ki volt, már nem tudom –, sokan állítják, hogy tulajdonképpen nagy politikai szélkakas volt. Hiszen Ferenc Jóskáig visszamenőleg nem volt olyan politikai áramlat, aminek – ha időlegesen is, de – mellé ne szegődött volna. Ehhez tudni kell, hogy ezek a messianisztikus alkatú emberek mániákusán messiások...

– ... mármint Szabó Dezső és a hozzá hasonlók?

– Igen, és nagyon könnyen odaszegődnek valakihez. Az illető, aki megvédte, nagyon jó elme. Azt mondta: egyvalamire figyeljünk, mindig hatalma teljében volt az illető, amikor Dezső ellépett mellőle. Ez viszont hallatlanul nagy érdeme. Nem a bukás után, hanem még a hatalma alatt. Kun Béláék időszakát valóban nem tudom megítélni, mert nagyon rövid ideig voltak hatalmon, mindössze négy hónapig. De Károlyi alatt például Krúdy is ott volt, ő írta A kápolnai földosztás című dolgozatot. Akkor annak a habsburgiánus, fél-habsburgiánus világnak az összeomlását tulajdonképpen az egész ország várta. Az ország értelmesebb része meg egyértelműen. A négyéves háború mindenkit annyira megviselt, hogy ez természetes volt. Károlyi mellett nem merek állást foglalni, mert szerencsétlen helyzetben volt.

– Teljesen reménytelen volt a helyzete.

– Az ország megcsonkítás előtt állt, amibe nem ment bele. Hogy mi lett volna, ha uralmon marad? A szellemessége rokonszenves, de hogy valójában milyen képességű ember volt, számomra soha nem derült ki.

– Nem is tudta igazából megmutatni.

– Valóban, nem tudta megmutatni. Ha valakinek nem volt irigylésre méltó a helyzete, az övé bizonyosan nem. Ha miniszterelnök marad, akkor neki kellett volna aláírnia Trianont, amit nem fogadott el. Máig nem tudom, mi történt, önként adta át a hatalmat, vagy lemondatták? Ti hogy tanultátok? Kun Béláék hogy vették át a hatalmat? Semmi hiteleset nem tudok.

– Hivatalosan átadta nekik a hatalmat, de olyan politikai nyomás nehezedett rá, hogy nem volt más választása.

– Így érzem én is.

– Károlyi Mihályt alapvetően becsületes embernek tartom, aki nem tudta vállalni az akkori helyzet megoldását. Nagy tömegnyomás nehezedett rá, forradalmi nyomás, hogy „mi majd megoldjuk a helyzetet”, aztán még jobban összekuszálódtak a dolgok. Az orosz példa nagyon lelkesítette az itteni bolsevikokat, azt gondolták, majd összekötik Leninnel a magyar tanácshatalmat. Hál’ Istennek, nem sikerült.

– Szabó Dezsőnek van egy óriási mondása a két forradalomról. Mint említettem, időlegesen Károlyi mellett állt. Hiszen amikor elérkezett a pillanat, akkor nem bírt nem ott állni. Később írt egy nagyon szellemes dolgozatot, ebben olvasható az a bizonyos mondat: „Az őszirózsás megmutatta, hogyan nem lehet, Kun Béla megmutatta, hogyan nem szabad forradalmat csinálni.”[6] Nagyon szellemes, az egész cikk nagyon jó. Egyáltalán nem Horthy szájíze szerint beszélt. Azt hiszem, A magyar szociáldemokrácia[7] című, 1923-ban megjelent írásában olvasható, amelyet Az egész látóhatár három kötetének valamelyike közli. Nagyon megfogott.

Szabó Dezsőt nem kell megvédeni. Azt, hogy mi nem lettünk fasiszták, ennek az embernek köszönhetjük. A fene tudja, mi lett volna, ha nem ilyen iskolát járunk ki. Te nem tudod, milyen szólamok voltak akkoriban: földosztás, a nagybankok államosítása – mind gyönyörűen hangzott. Egy tizenhét éves gyereknek nagyon szép volt, amiket ők mondtak. Szálasi ugyanezeket szajkózta.

Egyvalamit ne felejts el! Nem árt, ha a mai fiatalok tudják: hihetetlenül zengzetes, hangzatos szociális szólamok voltak a nyilasok tárházában.

– A nemzetiszocializmus szó ezt sejtetni engedi.

– Így van, ha nincs egy olyan nagy figyelmeztető egyéniség, mint Szabó Dezső, hogy be nem ugrani, mit tudom én, hogy hová ugrottunk volna be. Épp azért, mert szociális töltetűek voltunk, fájt a szívünk a szegényekért. Nem volt nekünk filozófiai ismeretünk, csak láttuk, hogy a galbácskerti gyerek télen nem tud iskolába menni, mert nincs cipője. És ez nekem fájt. Ehhez kellett Szabó Dezső, akinek olvastam irdatlan írását, a Szálasiékat ’38-ban leleplező Hungarizmus és halált[8]. Sokszor adok hálát az istennek, hogy ennek a szent őrültnek a szavára figyeltünk.

– Az imént egy nagyon fontos dolgot említettél, nevezetesen, hogy mindegyik hatalom még a teljében volt, amikor ellene fordult.

– Igen, egyszer mutatok neked valamit: a háromkötetes zöld-arany könyvét, Az egész látóhatár a címe. Majd kikeresem A magyar paraszt című dolgozatát. Huszonhármas keltezésű a cikk, még erre is emlékszem. Tehát négyéves a Horthy-kurzus, négy éve van hatalmon, s Dezső, az „első fasiszta, a világtörténelem első fasisztája” görénykurzusnak nevezi. Lábjegyzetben indokolja a görénykurzus kifejezés használatát: „Sokáig kerestem a megfelelő történelmi terminust az utolsó négy évi mocsárlázra. Végre ezt találtam aránylag legkifejezőbbnek, mert három jellemző sajátságban egyeznek: a görény sunyi, lop és büdös.”[9]

Amikor érett fejjel most újraolvastam, azt mondtam, nem igaz! Huszonháromban Horthyék pofájába vágni: görénykurzus! Magyarul, ha legörényezünk valakit, annál tovább már nem lehet menni.

Horthy négyéves uralmáról ez a véleménye – egy nyilvános dolgozatban. A „világtörténelem első fasisztájának”. Menjenek a picsába. Korábban valóban antiszemita volt, mocskosul az. Nagyon csúnyán az volt a századforduló idején meg a tízes években. Volt egy kávéházi szólás-mondás, nem tudom, ki mondta, Deák vagy Mikszáth: „Ki az antiszemita? Antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat.”[10]

Ez nagyon szellemes kávéházi meghatározás. Dezső a kelleténél jobban utálta a zsidókat, de a hitleráj idején, amikor ez intézményes lett, akkor a picsába küldte azokat, akik a zsidókat üldözték. Keményen letette a garast a zsidók mellett. Hitlerékről pedig... – a veszett kutyáról különbet írt.

– Szabó Dezső, aki utálta Hitlert, mit szólt az első és a második bécsi döntéshez, amelynek következtében a Führer kezéből visszakaptuk a Trianonban elszakított területek egy részét?

– Szabó Dezsőnek 1939-ben megjelent egy hatvanoldalas kiáltványszerű dolgozata, amelynek nyitó mondatát pontosan tudom idézni. Az egyik Ludas Mátyás Füzetben jelenhetett meg, nincs benne Az egész látóhatár című kötetben, mert az nekem megvan. Ez a bizonyos mondat így hangzik: „Ha húsz esztendeig tudtunk várni, akkor várjunk azzal a tavaszi visszaszerző hadjárattal, mert azt a visszaszerző hadjáratot csak Hitler segítségével tudjuk végigcsinálni.”[11] Ez a háború előestéjén, ‘39 februárjában jelent meg. Akkor már érezhető volt, hogy Hitler törvényszerűen háborúba bonyolódik, s elterjedt a híre egy tavaszi hadjáratnak. Azt írja, hogy várjunk, mert a Führer törvényszerűen elveszíti a háborút, és amit ő ad, azt törvényszerűen visszaveszik. Ez hihetetlen politikai tisztánlátásra vall! Tudom, akkor megrökönyödtem ezen, és tüzet okádtam: hát neki nem fáj a szíve az én falumért?

– Simonyifalváért?

– Igen, de nem csak az én falumról volt szó. Tudom, akkor nagyon megrendültem. Mégiscsak 18 és fél éves gyerek voltam. Aztán rájöttem, ez az őrült ember megint nagyon tisztán lát: Hitler kezéből semmit el nem fogadni! Viszont az a valami, amit Magyar történelmünk vagy valami ilyesmi sorozatcím alatt a Szabad Európa nagyon-nagyon élesre töltve és ízekre boncolgatva sugároz, abban most jutottunk el a második világháború nyitányához. Pontosabban ‘42-nél tartunk, tehát Kállay[12] már átvette Bárdossytól[13] a hatalmat. Ebben nem lehetett okosnak lenni. Bármit csinálunk, egyik sem lett volna jó. Mármost a „csinálunk” alatt a kormányt értem. Nem tudtak mit csinálni.

– Szabó Dezső mennyire tudott hatni a közvéleményre? Mennyire figyeltek rá?

– Igazán hatni csak ő tudott. Mert írni csak ő tudott! Persze, tudott írni Bálint György[14] is, de nem mindig nyitotta ki a száját. Egy zsidó nem mert írni, Bajcsy-Zsilinszky[15] ellenben nem tudott írni, így nem is tudott hatni.

Szabó Dezső – így jellemeztem egyszer – egyszemélyes antinácizmus volt. Mert nem tartozott csoporthoz soha, ő mindig magányos volt. Harmincnyolcban Darányi Kálmánhoz[16], az akkori miniszterelnökhöz írt egy nyílt levelet.

Parádés mondatokat írt le ebben: „Megtörténhetett a magyar országgyűlés házában nyílt ülésen, hogy a magyar nép egyik képviselője felkiálthatott: – Inkább uralkodjék Németország Magyarországon, mint a zsidók! – És ez a fráter még máig is beléphet a magyar biztonság legszentebb várába!”[17] Majd Szabó Dezső azzal folytatta, hogy az illető azért gazember, mert eszébe sem jut, hogy esetleg meg lehetne kísérelni, hogy magyar legyen valaki, ha épp nem zsidó vagy nem sváb.

– Mindezt akkor, amikor egyesek a Magyarországot bekebelezni készülő Németországot éltették.

– Aztán valami iszonyatos következett. Úgy gondolja, hogy negyedszázados antiszemitizmusa talán nyújt annyi garanciát a miniszterelnök számára, hogy filoszemitizmusát úgy-ahogy lenyelje. Itt megint visszatért arra a per fráter honatyára, aki azt mondta: zsidók leszünk vagy németek. Majd így folytatta: „Mi lesz, ha a végképp elkeseredett, altisztnemzetté degradált magyarság elmegy Genfbe a Népszövetség megvékonyult árnyékához, kérni: hogy a Trianontól magyarnak hagyott Csonkamagyarországon adják meg a magyar többségnek legalább a kisebbségi jogot!”[18] Aki ilyen bitang iróniával gúnyolódott a hatalommal, az szent ember volt.

Lukácsék érvei itt elfogynak! Esetleg egy ponton rágódhatnak. Most figyelj! Lehet, hogy nem tudod! Most hallod tőlem a legszebbet! Voltak azok a bizonyos Áprilisi tézisek. Lenin írásáról beszélek. Ugyanezzel a címmel Lukács és Hidasék[19] a harmincas években helyre rakták a magyar irodalmat[20]. Most figyeld meg a bűnösség fokát! Moszkvából nézve 1931-ben az egész magyar irodalom bűnös volt. A legkisebb bűnösök... nem tudom pontosan milyen elnevezést is adtak ennek, de az utolsónál el fogsz ájulni. Amikor először olvastam, azt mondtam, ez nem lehet igaz. Tehát a legkisebb bűnösök a rohadt nagypolgár stricik: Molnár Ferenc[21] és vidéke. Bűnösök, nem tudom miben – újra el kellene olvasnom –, de nagyon bűnösök, még bűnösebbek – második helyen – a népi írók, mert orruknál fogva vezették a népet. Ezek nagyobb bűnösök, mint a rohadt nagypolgár stricik. A harmadik, még náluk is bűnösebb kategóriába már csak egy személy tartozik. Most figyelj, és ha tudod, fejtsd meg ezt a formulát nekem: szociálfasiszta, aki nem más, mint Kassák Lajos[22]. És most feladok egy nagyon nagy kérdést! Legnagyobb bűnösként, fasiszta címszó alatt ki szerepel? Egy ember!

– Hidas Antal nevét említetted?

–Igen.

– Akkor József Attila.

– Igen, József Attila. A legnagyobb élő bűnös 1931-ben József Attila. Mi vezérelte őket ebben? Merem állítani, hogy Molnár Ferencék sem voltak bűnösök. Ők olyan írók voltak, amilyenek. Sőt Molnár Ferenc nagyon jó drámaíró volt. Annak idején Szabó Dezsőék meg a népi írók hatására én is nagypolgárnak, rohadt körúti polgári írónak tartottam. De szeretnék ma olyan darabokat látni, amilyeneket Molnár Ferenc írt. Ez az igazság, a többi csak duma.

A mázok és gőzök idővel lehámlanak az emberről, s élete alkonyán igazságos lesz. Molnár Ferenc úgy tudott írni, hogy nem igaz. A színészek mennybe mentek a szerepeivel, író volt, és a legkisebb bűnösök egyike. De hogy József Attila miért volt a legeslegnagyobb bűnös?

Mit jelent az, hogy szociálfasiszta? Volt egy ilyen formula abban az időben.

– Most is van, legalábbis a kínaiak néhány éve még ilyeneket mondtak az oroszokra. Visszatérve Kassákra, érdekes alakja a magyar irodalomtörténetnek.

– Rendíthetetlen, furcsa ember volt. Nem igazán jó író nekem. A formalizmusát nem tudom szeretni. Az önéletírása viszont nagyon jó.

– Az Egy ember élete?

– Igen, később ügyeskedő nyugati formákkal bajlódott, és elbaszta az életét. Az emberi tisztessége azonban makulátlan volt.

A kommunisták szintén nagyon nagy embernek tartották, de nem volt hajlandó belépni a pártba. Inkább szociáldemokrata volt, bár nem tudom, mit jelentett a szociáldemokrácia a két háború között, majd a háború után. Semmiképpen nem azt, amit a 19. század végén. Nem volt igazi szociáldemokrata, a kommunistáktól pedig – mint mondtam – mindig elhatárolta magát. Ez köztudott.

Hogy mit értett Kassák szocializmus alatt, megmondom őszintén, nem tudom kivenni az írásaiból. Mintha nem tudományos, teoretikus szocializmus lett volna az övé.

– Ösztönösnek mondanám.

– Semmilyen irányzat mellé nem tette le igazán a garast. Ez a késői szociáldemokrácia pedig nekem már egy kicsit hamvába holt valami. A 19. század végén és a századfordulón még lehetett jelentése, de az én időmben nekem már semmit nem mondott. A háború után azok léptek be a szociáldemokrata pártba – jóllehet azelőtt életükben nem voltak semmilyen pártban –, akik kommunisták nem akartak lenni, a kisgazdapártba pedig nem volt pofájuk belépni, mert semmi közük nem volt a parasztsághoz. Így jelentkeztek a szociáldemokrata pártba. Például értelmiségünk rendkívül jelentős részének semmi köze nem volt a szociáldemokráciához, a századforduló szociáldemokráciájához, mégis ott kötöttek ki. Negyvennyolcban aztán egy részüket kiszórták, a másik részüket meg bevették az MDP-be.

– Az 1948-ban a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesülésével létrejött MDP-be, a Magyar Dolgozók Pártjába. Aki bennmaradt, kommunista lett, a szociáldemokrata pártba lépés időpontját pedig elismerték a munkásmozgalmi múlt kezdetének.

– Nem tudom, mikor milyen szempontok vezették a kommunistákat, kit szórtak ki a pártból és ki maradt benn?

Hanem már az előbb akartam kérdezni, amikor Tamás Pistáról beszéltünk, hogy jó anyagot írt?[23] Nem arra gondolok, hogy szépet, hanem mint írás, szerinted jó? Érdekelne a véleményed!

– Tetszik a cikk, de nem az átlagnépnek íródott. Okos, jó gondolkodású értelmiségi írása.

– Szerintem nagyon okos. Egyszer majd előkerítem a könyvét, megvan nekem. Több jó írás van benne, de a Füst Milánról írott esszéje, inkább humoreszkje fantasztikus. Márai a legjobb pillanataiban írt olyat. A megjelenésekor külön gratuláltam neki. Amikor még Pesten éltem, nagyon jóban voltunk. Most már keveset dolgozik, lenn él valahol a Balatonnál. Neki van igaza. Én se szeretnék visszamenni Pestre.

– Badacsonytomajon él, onnan küldi írásait a különböző lapoknak.

– Ismerte az írókat, mert ötvenhat után, ‘57-’58-tól vagy tíz éven át ő szerkesztette a Népszabadságnál a versrovatot[24]. Akkor lettünk nagyon jóba húsz, inkább huszonöt éve. Tíz év után átadta a rovatot valakinek, majd jött E. Fehér, akit nagyon nem szeretek.

Közben Pándi[25] is vezette a rovatot, aki furcsa mód nagyon torz ember, nem szeret senkit. De engem a maga torzságában is kedvel, mert valamiért kellek neki. Egyszer azt mondtam, nem akarok úgy meghalni, hogy Potykával (Pándi Pállal – Á. Z.) ne beszéljek[26]. S akkor azt mondanám neki: „Potyka, nézz a szemembe! Mit szeretsz te rajtam? Vagy ha nem szeretsz, akkor miért csinálod ezt velem”? Pándi nem őszinte ember, ezért a kérdésemre nem adna egyenes vagy akár humoros választ sem, hanem egy ideologizáló, húszezer mondatból álló tömkeleget, aminek meghallgatásába vagy elolvasásába belefáradnék. Ugyanis teljesen humortalan. Azt hiszem, meg tudtam fejteni a miértjét, hogy miért szeret. Lenyomozta az én filoszemita múltamat – amit nem volt nehéz megfejtenie –, és mindent a helyére tett. Ezért néha behunyja a szemét.

– E. Fehérrel milyen a kapcsolatod?

– Vele nem vagyok hajlandó szóba állni. Két hete vagy mikor megjelentették egy versemet. Még nem láttam. Valaki szólt, hogy a Népszabadságban benne van egy nyolcsorosom[27]. Tudom, hogy E. Fehér átnézte – a Potyka írta nekem. E. Fehérrel nem vagyok hajlandó levelezni se. Nem állok vele szóba, Ungvárival és Rényivel együtt, nem tudom őket elfogadni. Ők a maguk módján éjjel-nappal olyanokat mondanak, ami Németh Lászlón és Szabó Dezsőn csattan, ami magyarra lefordítva büdös magyarozás. Kijelentik, hogy a László „ott már megint tévedett”, s a végén nem tudom, hogy mi marad belőle? Szóval nagyon nagy író Németh László, csak örökké tévedett. Lehet nagy író valaki, ha egy életen át tévedett? Én ezt már nagyon unom! Rendben, László mélymagyar elmélete – amit a Kisebbségben című munkájában írt – baromság. Nem is volt elmélet, egy sikerületlen könyv az egész. De ezt éjjel-nappal felhánytorgatni neki?

– Ez valóban nevetséges. Egyszer el kell vagy lehet mondani, de lovagolni rajta stílustalan.

– Németh László írásának előzménye, hogy az általa nagyon utált Szekfű Gyula körkérdést intézett az írókhoz „Mi a magyar?” címmel. Erre Németh László nem cikkel, hanem egy egész könyvvel válaszolt.

– Ez a Kisebbségben...

– Igen, és ebben leírta, hogy szerinte mi a magyar. Néhány éve, amikor nem értettem, mi az anyjuk picsája bajuk van ezeknek a Kisebbségbennel, vettem a fáradságot, és elolvastam. Hűha – mondom –, így eltájolódni! Helyenként én magam is felszisszentem. Érdekes, ifjon nem vettem észre, mert amit mondott, akkoriban az nekünk szentírás volt. Mint említettem, újraolvasva helyenként felszisszentem. Jelesül amiatt, hogy különös módon faji alapra helyezkedve, furcsán szelektál. Én magam is úgy vagyok: hűha. Ellenei, akik mérhetetlenül gyűlölik, nem szomorúak attól, hogy László itt tévedett, hanem örülnek neki. Mert egyébként is gyűlölik. Ott, ahol Lászlónak igaza van, azt sem bírják elviselni. Azon lovagolnak, ahol valóban sebezhető.

A Kisebbségben olvasása közben rájöttem, két dologhoz önveszélyes hozzányúlni: a zsidókérdéshez és a magyarkérdéshez. Annyi veszély lehetősége van benne, hogy nem igaz. Lászlót csupa jóhiszeműség vezeti végestelen-végig, és közben baklövések halmazát követi el. Nem hitlerájos faji alapon közelít a kérdéshez, mégis oldalvájszt fasizmust emlegetnek. Nem mondják ki, de sejtetik. Néhány hónapja Ungvári úr nekirontott Németh Lászlónak az Élet és Irodalomban[28]. Sükösd óriási cikkben válaszolt neki, nagyon jó az írás[29]. Ungvári meg merte ezt csinálni! Sándor Ivánnak – aki nagyon becsületes zsidógyerek – megjelent egy könyve Németh Lászlóról.

– Egy esszé-kötet, A Németh László-pör címmel.

– Úgy van, Ungvári ennek kapcsán gurult be, de – mint említettem – Sükösd helyre rakta őt. Ungvári erre válaszolni sem mert. Ungvári kis híján lehitlerjugendezte Németh Lászlót. Gyalázatos módon félig idézett tőle egy mondatot, nevezetesen, hogy László azt írta: „Hitler atya”. Csakhogy ő ezt gunyorosan mondta. Sükösd az említett cikkében kiegészítette a mondatot, vagyis hozzátette a másik felét, s ezzel leleplezte Ungvári csalását[30].

– Mester! Mennyiben zsidókérdésről van itt szó?

– A Németh László-ügy meg a Szabó Dezső-ügy egyesek rossz közelítése a zsidókérdéshez. Keserű dühömben egyszer nagyon durva kijelentést tettem rájuk Pesten.

– Megismételnéd?

 – Nem, hagyjuk. Ez volt az utolsó nagy megnyilatkozás az újságíró klubban – mert ott mondtam. Akkor szóltak nekem, hogy gyorsan tűnjek el Pestről, így jöttem el, hatvanhétben. Többek között Papp Zsolt[31] szólt, aki állandóan írt az ÉS-be. Nagyon okos fiú volt, ifjú éveimben közel álltunk egymáshoz. Ha két hónapig még Pesten maradok, akkor Alsó-Novoszibirszkben kötök ki.

– És akkor megírhattad volna Markovits Rodion Szibériai garnizonjának a folytatását. A világirodalom gazdagabb lett volna egy remekművel.

– Megtörténhetett volna, mert akkoriban már nem bírtam türelemmel ezeket a magyargyalázásokat.

– Mennyiben találkozott ez a hivatalos kultúrpolitikával?

– Nem adták ki, hogy Németh Lászlóékat gyalázni kell. Magánszorgalomból tették. Aczéléknak akkor már nem állt érdekükben Németh Lászlót szidni. Addigra, a hatvanas évek végére bőven meghaladták Lukács stílusát, aki az írta Szabó Dezsőről, hogy ő volt – Hitlert és Mussolinit is megelőzően – a világtörténelem első fasisztája. Arról a Szabó Dezsőről, aki – mint mondtam – megmentett bennünket, a mi ifjúságunkat attól, hogy Hitler uszályába kerüljünk, meg Szálasi vagy Gömbös[32] uszályába.

– Szabó Dezső már elment, Németh László is. Őket már nem zavarja ez a szemlélet. De te itt vagy, és alkotsz. Nem lehet egyszerű ilyen körülmények között verset írni. Nem elég a hatalmat kijátszani, még erre is tekintettel kell lenni.

– Be kell neked vallanom, a nagy tömeg igazán még mindig nem vett észre. E. Fehérek és vidéke, nem is annyira E. Fehér személyesen, hanem Szerdahelyi[33] és legszűkebb köre menet közben fokozatosan változtak velem szemben. Támadást is szerveztek ellenem – rendkívül rosszul, mert a képességem körül támadtak. Jelesül, hogy az egyik legnagyobb versemet tűzték ki céltáblául. Nem tudom, miért, épp az egyik legjobb antináci versemet szemelték ki, ami nagyon nagy antináci vers. Ezek után már nehéz váltaniuk. Hiszen több, mint fél éve megjelent a kötetem[34], és azóta hallgatnak. Most már nem lehet azt mondani, hogy „jaj, elvtársak, eltoltuk, nem a képességeivel van baj, hanem a politikumával”. Ha ezt most kijelentenék, akkor azt kellene beismerniük, hogy az orruknál fogva vezettem őket.

{fel}