|
"Hirdessék egyebek más városit ősi hazánknak, (...) Én kül-Szolnoknak sükeres térségeit áldom, hol remegő szemeimbe az első napragyogás ötlött. Itt hempelyeg enyves iszapján a Tiszavíz; itt ömlik ölébe Zagyvánk. Egybevegyűlt vizeinn a szőke folyónak a szép híd: a szandai dombig két sor fűzfa között izmos töltések; utánok szőllők a varsányi határig." |
Negyven éve is elmúlt, hogy először találkoztam Szurmay Ernővel.
1955-ben történt. Akkor érettségiztem Mezőtúron. A XVI. századi alapítású egykori református főgimnáziumot már rég államosították, de még őrizte hagyományait, s kiváló tanári kara volt. Ezt a négyszáz esztendőt és ezt a nagy tudású tantestületet becsülhették meg azzal, hogy a megyeszékhelyről, Szolnokról kaptunk tekintélyes elnököt.
Szurmay Ernőnek hívták.
Nevét érettségi bizonyítványom, gesztusait emlékezetem őrzi. Titokzatos tapintattal elnökölt. A nyúlánk, jól öltözött fiatal férfit valami rejtély lengte körül. Nem tanügyi hivatalnoknak, hanem úriembernek látszott: udvarias volt és segítőkész, ritkán és halkan kérdezett, inkább örömmel helyeselt. Ha cigarettát vett elő, kiment a folyosóra vagy a tanárival egybenyitott iroda messzi sarkában ült le a kisasztal mellé, és oly elegánsan gyújtott rá, mint egy spanyol diplomata.
Valamikor a 60-as évek végén futottunk össze ismét, immár Szolnokon, ahol valaminő barokk irodalmi előadást kellett tartanom, a szavalóművész Jancsó Adrienn közreműködésével. Megismertük egymást, nem tablóképi emlékek nyomán, hanem mert figyeltünk a másik munkáira.
Szurmay Ernő modora, habitusa, szerénysége, csendje most is "a spanyol diplomatát" idézte. Pedig már jól benne jártunk az úgynevezett konszolidációban, és nála több társadalmi megbizatást aligha viselt Szolnok megyei értelmiségi. Amikor később tanári, szerkesztői, könyvtárosi, közművelődési tettei és publikációi már országszerte ismertté tették, meglepetéssel olvastam "a diplomatáról", hogy egy Zagyva menti gátőrházban született, és ő volt a tisztes szegénységben élő család "kilencedik és utolsó gyermeke".
Sorsszerű egybeesésnek vagyunk tanúi. Ennek a "Szolnok határában" épült gátőrháznak a környezetét a város nagy szülötte, Verseghy Ferenc rajzolta meg látnoki pontossággal 1805-ben írt Külső Szolnok című versében. Amit e horatiusi mértékre és mintára készült városleíró versből mottóként idéztem, szinte szó szerint rászabható a Verseghy-örökség ébresztésében oly sok eredményt elért Szurmay Ernő legmeghatározóbb életrajzi-topográfiai tájélményére. Őneki persze nem "térkép e táj", hanem felnevelő és visszaváró menedék, aminek "sükeres" földjét érintve erőre kap, mint Antheus. (Verseghynek ez a régies szava a búzaszem erejét adó "sikér"-ben él máig, versbeli jelentése: "agyagos, tapadós talajú" vagy "lapályos térség" — amilyen egy vízparti gátőrház környéke.)
A Szurmay-gátőrház nem olyan volt, mint a többi: "a környező tanyák parasztjai számára afféle szellemi központ"-nak számított; "otthona" volt a könyveknek, újságoknak is. Ismerem az ilyen töltés szélére vetett mikrovilágot (a háború éveiben egy Mezőtúr melletti vasúti őrházban laktunk); ismerem, és tudom, hogy az Isten háta mögötti töltések mellől hosszú az út az egyetemig.
Szurmay Ernő a maga erejéből tette meg ezt az utat, és szerencsés volt, mert emlékezetre méltó évfolyamtársak és tanárok közé került. A pesti kollégiumban együtt lakott a költőnek s irodalomtörténet-írónak készülő Gerézdi Rabánnal, a Pázmány Péter Tudományegyetemen nagy professzorok: Horváth János, Pais Dezső, Zsirai Miklós és Keresztury Dezső óráit látogathatta.
Az egyetemről, ahol magyar-német szakos tanári diplomát szerzett, a besorozás elől már 1944-ben visszatért a szülőföldre: Besenyszögön szervezett háborús magániskolát, majd Szolnokon lett középiskolai tanár, később igazgató. 1970-ben kezdte meg tizenöt évig tartó megyei könyvtárigazgatói szolgálatát, és ezt a könyvtárat a Szolnok művelődési intézményei közül ma is fájdalmasan hiányzó felsőoktatási kutatóműhely rangjára igyekezett emelni. Mindeközben is aktív ismeretterjesztő, tudományművelő, társadalmi és politikai funkciók betöltője; fáradhatatlan kezdeményező és véghezvivő. Aligha van Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében és Szolnok városában olyan területe az oktatásnak és közművelődésnek, a sajtónak és az irodalomnak, a színháznak és a könyvtárügynek, ahol ne hagyta volna ott a cselekvő részvétel, a jobbítás jelét.
Ami pedig publikációinak szakmai hányadát és tudományszervezési vállalkozásait illeti, azokból határozott elképzelés és egymással összefüggő két téma iránti vonzalom rajzolódik ki.
Az egyik a szolnoki Verseghy-kutatások kezdeményezése és következetes gazdagítása. Már 1972 végére elkészült a megyei könyvtárban a latin Verseghy-nyelvtan, az Analitycae... magyar fordításának első kötete, majd sorra láttak napvilágot más Verseghy-kiadványok és szerveződtek a szolnoki Verseghy-konferenciák. Ezek előadás-anyagából négy gyűjtemény is megjelent.
Szurmay Ernő másik kedvelt kutatói foglalatossága a Szolnok megyei irodalmi hagyományok számbavétele. Ekképpen nemcsak Szolnok megyében leélt hetvenöt esztendejével, de százhetvenötnél több saját munkájával is követte a Külső Szolnok költőjét; ő is a szülőföld és a szülőváros szeretetteljesen pontos, ihletett megörökítője.
A művelődés, az irodalom történésze a maga módszerével dolgozik: összegyűjti és történeti rendbe állítja a tájirodalmi szövegeket, dokumentumokat. A Verseghy-életmű csak az epicentrum; ami előtte s utána történt, kevésbé ismert. Ezt a Verseghy körüli teljességet akarja megismertetni Szurmay Ernő. Javára szolgál, hogy a "külső-szolnoki" miliőből hozott szociális és művészi érzékenységgel jól belátja a megye messzibb és apróbb zugait is: a Kurjantásnyi Magyarország-ot. Ezt a Serfőző Simontól kölcsönzött címet annak a biztos ízléssel, tömörségre törekvő szelekcióval szerkesztett antológiának adta Szurmay Ernő, amelyben mindössze huszonhét verset közöl "Szolnok tájáról" (1980). Eldobta tehát a dilettáns és sematikus szövegeket — és berajzoltatta mindenhová, ahol a versmérték és tájnyelvi ejtés miatt hosszú ékezetre volt szükség. Jobbára emlékezetes, maradandó versek! Petőfi, Verseghy, Vitkovics, Bányai Kornél, Szélpál Árpád, Szép Ernő, József Attila, Illyés, Erdélyi József, Kiss Tamás, Kertész Péter, Csukás István impressziói és emlékképei Mezőtúrról, Tiszaroffról, Szolnokról, Karcagról, Kisújszállásról, a tiszai tájakról égetnek erős színeket "a kövér határra". De nem Juhász Gyula ámuló szegedi impresszionizmusával, hanem drámaibb, sokfélébb, szikárabb módon. (Ha ünneprontás is, kötelességem megjegyezni, hogy az összevillázott Új Magyar Irodalmi Lexikonnak akkor is fel kellett volna vennie szócikkei közé Szurmay Ernőt, ha csak ezt az egy antológiát adja sajtó alá.)
Ahogy a Verseghy nyomában támadt sereglés tovább gazdagodik — vagy elfullad — más műfajokban, irodalom-gyökereztető kísérletekben, újrakezdésekben, annak adalékait megint csak Szurmay Ernő szedte össze. Tőle tudjuk, miként van jelen Szolnok megye a magyar irodalomban, és miként jelenlévő a táj irodalma s az irodalomszerveződés akarata a megye művelődéstörténetében. Verseghy Ferenctől a Verseghy Irodalmi Körig, a Tinódi megénekelte szolnoki városromtól az útleíró Kiss Istvánig, az esztétika-fordító Szép Jánosig — sugallják a Szurmay-kutatások — létezik egy lappangó "megyei irodalomtörténet".
Mióta tisztségviselője lehetek az 1911-ben alapított Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, s megérhettük, hogy Szurmay Ernő elnökletével létrejött a Társaság Szolnok megyei Tagozata is, találkozásaink rendszeresebbé váltak. Örömmel értesülünk Szurmay Ernő és kollégái kezdeményezéseiről, hiszen "Szolnok egyik legnagyobb patriótája", "a város művelődésügyének" ötven éve "alakítója" (az epitetonokat egyik méltatójától idézem) tekintélyt kölcsönöz a Tagozatnak, és észrevételeivel a mi munkánkat is segíti. Joggal nehezményezte például nemrég, hogy az V. Országos Magyartanári Konferencia időpontja szeptemberben egybeesett a szolnoki Verseghy-ülésszakkal, és hogy a Szolnok megyei Tagozat emblémáját régtől fogva csak tervezzük bekeretezni.
Szurmay Ernő iránti tisztelettel és szeretettel adom tudtára mindenkinek: a vízimadaras, oroszlános, lovasvitézes szép, színes megyecímer immár méltó keretben, üveg alatt tündököl a Társaság bölcsészkari irodájának főfalán, a budapesti egyetemen.
Nekem mindig az ifjúságunk és a köztiszteletnek örvendő legszolnokibb magyar, Szurmay Ernő jut eszembe róla.
Budapest, 1997. november 29.