|
|
Rékasy Ildikó: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
Ha volna mód újjászületni,
nem kívánnék sorsot cserélni,
a nekem rendelt életet
szeretném másképp újraélni,
hogy mint egy szép követ, csiszoljam,
minden salaktól megtisztítsam.
Hogy hófehér ingként felöltsem,
minden üres percét betöltsem,
ne lenne több és jobb esélyem,
ne járnék nagyobb szerencsével,
nem érdekelne, mint szeretnek,
csak én magam jobban szeressek.
Fájó tudás mondatja vélem,
hogy elhagyottnak lenni könnyebb;
az ember elvájkál sebében
egy ideig, s megkönnyebbülhet,
de akit te hagytál el egyszer,
az soha többé nem ereszt el.
Ha volna mód újjászületni,
másodszor talán megtalálnám
a kaput, melyet csak miattam
őriztek ott, az égi vártán,
másodszor talán sikerülne
belépni rajta idejében,
s mindhalálig együttmaradni
gyermekéveim Istenével.
Behúzódtam nyugalmas otthonomba,
kopogásodra nem nyitottam ajtót,
csak lapultam lélegzetvisszafojtva.
Bánom azóta, bocsáss meg nekem,
nem tudtam én, hogy nem térsz vissza többé
s örökre elveszítlek, Istenem.
Elszökkenőben a földről a nyár,
zöld szoknyáján átüt a sárga szín,
tüllben zizegve lábujjhegyre áll,
mint a táncosnők Degas vásznain.
A nappalokból még erőt merít,
de búcsút int egy fáradt éjszakán;
őszi ökörnyál száll az égen is
a szitakötő-csillagok nyomán.
Sok titkomat osztottam meg veled,
menj békével és emlékezz reám!
Nővérem voltál; s én követtelek,
kezed fogtam az élet hajnalán.
Évek múltán, hogy elcsitult a láz,
a csöndes ősz szelídebb álmot ad.
Ha visszatérsz, s akkor még itt találsz,
úgy fogadlak, mint édes húgomat.
Mécsek gyúlnak egymásután,
míg kriptájába tér a nap,
fehér, sárga és rozsdaszín
borzas fejek bólintanak.
Márványlapok közt lépdelek,
áttetsző, vékony köd szitál,
néma üvegharang a csend,
a nyelve mozdulatlan áll.
Az ég alján halványpiros
a gyöngéd bőr, olyan finom,
mint seben régi forradás:
tapintása virágszirom.
Halottaim vesznek körül;
nem gyászos, sápadt sírlakók:
mosolygó ajkak és szemek;
élnek, lobognak, boldogok.
Mint visszanyert életöröm,
oly drága kincs, olyan mesés
e váratlan-jött napsütés
kornyadt depresszió után.
A nyúzott ólomszürke arc
új színt kapott megint: az ég,
s november ázott üstökét
puha felhők törülgetik.
Ez a csalóka pezsdülés
azonnal gyógyulást igér;
a zsibbadt testet újra vér
meleg árama járja át.
Egy kis fűzfának szél cibálja
sok vékony ágba font haját,
a három nyárfa gyertyaláng,
hosszúra nyúlva úgy lobog.
Szeretek széllel-szembe menni;
az ösvényen megfordulok,
s akár a meglazult hurok,
lehull a fáradtságom is.
Könnyű vagyok, olyan szabad,
mint amikor, örök jelenben,
még az élettel-szembe mentem,
s tavaszi volt a napsütés.
Azt hittük, megválaszolatlan
kérdéseinkre majd felel
a felnőtt élet. Nem sejtettük,
hogy a kérdések kopnak el.
E szégyenletes igazságot
takargatták a jó szülők,
míg reményt keltve titkolództak,
mint holmi összeesküvők:
„Megértesz mindent idejében,
csak várni és tanulni kell.”
S megértettük végtére – őket.
Nem segíthettek semmivel.
Hegyek, havas harangok,
zúgásuk megtörik;
üvegfalakat húz körénk a csend,
kik jégcsipkés ablakaink mögött
gyermekként kuporogva
szárnysuhogást vélünk hallani
a korbácssuhogtató télben.
Egyedül kuporgunk,
megfeszített érzékekkel, szorongó
lélekkel várakozva,
elmúlt karácsonyok kísértete
lebbenti sápadt fátylait,
szívfacsaróan érzelmes képek
dermednek tátogó pupillánkra,
jó volna anyánkhoz bújni,
megolvadna a jégzár,
tűz duruzsolna az emlék-
cserépkályhák öblén,
s halottaink között
megszépülnének gonosz napjaink.
Megborzong a liget az ősz leheletétől,
Szél jár az utakon, avarszőnyeget görget;
Hozzád is elviszi néhány zarándok álmom,
Ha a hulló lombokkal tovaringott, keringett.
Lehull a tarka lomb a bokrok rejtekébe,
Törékeny ágak közt bujkál a napsugár,
Aranyzöldes szemét még megvillantja néha
Lágybőrű levelek sárgás hamván a nyár.
Elhullajt pár percet a hosszú délután is.
Fáradt madár a csönd, a nagy platánra fészkel,
Képzelt szökőkutak szitáló csobogása
Ingerli pajkosan kedves, fehér neszével.
Jó volt itt a padon a válladhoz simulni.
Lehunyt szemmel ülök, érzem lélegzeted:
Az álomvalóság álmunkban folytatódik,
Soká nem mozdulok, hogy fel ne költselek.
Bár sose fogyna el, olyan szép ez az óra,
S a táj hervadt szíve oly lázasan dobog!
Tedd csak rá kezedet! Betűzd ki lüktetését:
A szerelemről szól, mint minden más dolog
Ebben az őszi parkban, az őszi fák tövében
S szívem csöndjében is, mely csak Neked beszélt,
Mióta érintésed úgy őrzi testem, lelkem,
Új elixír gyanánt, mint a növény a fényt.
1956, Szeged – 1996, Szolnok
Ha olvasom verseidet
– oly fiatalok és sugárzók! –
mintha tűnt életünk felett
hajolna át az ifjúságod.
Elnémultál nagyon korán,
hajlott koromban nyíltam én meg;
csönd rejti el homlokzatán
két torzóját egy párbeszédnek.
Csontszilánkok, tépett zászlók, keresztek,
ékköves kard, címeres korona;
szentek, hősök sok rekvizituma
együtt sem ér előttem oly sokat:
szentebb ereklye az a kerti pad,
ahol törékeny vállad átkarolva
melletted ültem, s meggyóntál nekem
lelkedben sziklasúlyúvá növesztett
nevetséges kis apróságokat.
Hisz jó barátok voltunk mindig is.
Válladra raktam minden terhemet,
s Te, gyöngébb, jószívvel viselted ezt.
De az a sápadt őszi délelőtt
– két évvel talán halálod előtt –
villámcsapás volt, reveláció,
hogy kis idő még – s elveszítelek.
Hogy bírtam azt el akkor, nem tudom.
Botorkáltam néptelen utakon,
kergetett, mardosott a bűntudat,
mindenütt, mindig Téged láttalak,
s tizenhárom év alatt megtanultam,
végórádra gondolnom nem szabad.
Gyönyörű voltál harmincévesen,
bár nem láttalak, csak fényképeken,
késői gyermek, akinek sugárzón
szép ifjúságod: rege, színes álom.
De úgy bejártam, és úgy megfogott,
mint fénytelen, fakó öregkorod.
A közbeeső néhány évtized:
hétköznapok, cívódó szeretet,
olyan, mintha öröktől tartott volna,
s csöndben, titokban most is folytatódna.
Mióta békém újra megtaláltam,
mintha aludnál a szomszéd szobában,
lélek-függöny mögött mellettem élnél;
meg se rezdülnék, ha egyszer kilépnél.
Messzi harangok halk zúgása kél,
a szűz havát kongatja már a szél,
halálod havát s születésedét is,
s amelyben benned megfogantam én is.
Szelíden omló őszi sugarak,
mint gyöngéd kéz, érintik vállamat,
míg levél-suttogásod hallgatom
melletted ülve egy fehér padon.
Gyermekem nincs,
húszévesen nem akartam,
azóta magam élek.
Szeretteim közül
többen meghaltak,
mint akik élnek.
Tárgyak és emberek
között egyaránt
idegenül mozogtam,
amire vágytam,
magam előtt is
inkább letagadtam.
Bűntudat, bánat,
depresszió,
mind régi társam;
nehéz lesz bármi
jót is találni
e számadásban.
És ami szép volt,
ma az is fakó,
régi emlék.
Múljék el tőlem?
Kezet magamra
mégsem emelnék.
Hogy mi köt ide?
Magam sem tudom,
de erős kötelékkel,
és visszanézek,
már nem a magam:
a toronyőr szemével.
Én türelmes akarok lenni,
nagylelkű minden áron,
hogy könnyebb szívvel megbocsássam
saját fogyatkozásom.
Mert egy gyökerű a szorongás
s minden tanult erényünk,
ha gyöngébb ösztönnel születtünk,
s önmagunk lenni félünk.
Színtelen táj. Bármerre fordulok,
mintha kialudt tűz nyomába járnék.
Az erdőben, amelyre pár hete
még pompás, vörös lángsátor borult,
megszenesedett már az avar is.
Köröskörül kopár fatörzsek
kúsznak-csavarodnak az ég felé,
mint szürke füstszalag.
Pernyeszagú a szél.
Talán az egész évért
vezekel ez a mezítlábas hónap,
hogy két marokkal szórja
fejére a hamut?
Égésnyomok a tájon – és a lélekben is.
Mulasztások jutnak eszembe
és önsorsrontó szenvedélyek.
S hogy nincs mód, kijavítani
a könnyelműen, egyetlen vonallal
odakarcolt művet, az életed.
Lassan megyek, fejem lehajtom.
S míg a szürkület egyre sűrűbb lesz,
az összemosódó háttér falán,
mint káprázatos visszfény, felragyog
újra az élet, ifjúság.
Azt bánhatom meg csak, hogy végetért.
Fény nem jut ki belőle;
az életem fekete lyuk:
szökési sebessége
a fénysebességnél nagyobb.
Égő tenger felett, ahol
épp lebukott a nap,
hangtalanul húz el megint
a vadhattyúcsapat.
Az elsötétült víz színén
mint hamvadó tüzet,
látom visszaverődni még
a tükörképüket.
Szárnyak szántják a sós habot,
tizenegy pár csoda,
s a tizenegy madárfejen
színarany korona.
Ó, későn jött felismerés!
Mint villám sújt sziven,
hogy elveszett fivéreim –
ők azok a vizen!
Szép és szelíd királyfiak,
tizenegy dalia,
emlékké porladt testükön
fényes hattyúruha.
... Szőnék csalánból ingeket
holtig némán, ha még
csak egyet is közületek
ezzel megváltanék!
Mint miniatűr tenger, úgy pezseg
az elalvás előtti pillanat.
Félálomképek rajzanak puhán:
aranyhalak, gyöngyöző víz alatt.
Kagylószemek, parányi fák között
le-lebuknak a néhány centi mélybe,
s megkettőződve, összenőtt uszonnyal
lebegnek az üvegfalakhoz érve.
Kaleidoszkóp! Bűvös akvárium,
jutalma egy lemorzsolt, szürke napnak!
Hosszan csillogtasd álmom szálait,
míg a valótól lágyan elszakadnak.
Míg körbejárt a fény
a márványfalakon,
a szemem beléütközött,
egyedül volt szerény
aranytól csillogó
kincsek, szárnyak, leplek között.
Lába letört virág:
két sápadt, gyenge szár,
hervadtan csüng a kereszten,
sovány bordái közt
verdeső szíve már
haló madár, tovalebben.
Homlokába tövis-
gyöngyöket mart a kín.
Félig lehunyt lázas szemét,
s vértelen ajkain
már nem felejthetem
a szenvedés igézetét.
A vízparti háztoronyból,
egyszemélyes páholyomból
szemközt a hatalmas éggel,
minden este végignézem:
Jelmezeiket felöltik,
a nagy színpadot betöltik
körül az alkonyi fények:
kezdődnek a Jelenések.
Hétfejű szörny hull a porba,
lángot, vért lövell a torka,
s feltündöklik a holdsarlón
egy sugárköntösű asszony.
Megnyílik az éj pecsétje,
alászállunk mind a mélybe:
az aznapi kis halálba,
készen a feltámadásra.
A homokon még lomha és esetlen
teste a vízen bont fehér vitorlát,
fény csillan nyaka meghajló ívén:
hószíntollú madár! így bukdácsoltál,
s siklottál tova álmaid vizén.
Szorongó életed holdkórosát,
hosszú sugarak csalogattak egyre,
önnönmagadtól mindig távolabb,
ki az öbölből a nyílt tengerekre,
amíg a part örökre elmarad.
Mintha a föld gördült volna odább
a szétfutó horizontok mögött;
segélykeresve már hiába nézed,
mert csak a víz, a nagy víz hömpölyög,
s a rácsukódó égbolt is sötét lett.
Öröktől és azóta
érzem, hogy létezem,
cél nélkül hull a porba
mégis az életem.
Bár volnék én a fecske,
ha új nyarat csinál,
magokat csipegetve
az Úr lábainál.
Bár lennék én a bánat,
mely mindig felderül,
ha fanyar italába
egy csöppnyi méz kerül.
Bár lehetnék a gyermek,
aki csodára vár,
s mélyén a rengetegnek
hiszi: hazatalál.
Azóta és örökre
fizetnék bármivel,
ha válhatnék a szóvá,
amely nem hangzik el.
Jónak lenni azokhoz,
akikhez kellett volna,
késő: meghaltak már.
S másokhoz mi közöm?
Elég, hogy nem vagyok rossz;
ezt biztosan megússza,
kinek alkalma sincs.
Könnyű sors; köszönöm.
Egyedül lenni könnyebb.
Akárki megmondhatja,
ha kipróbálta egyszer,
mitől annyira félt.
Pitvarában a csöndnek,
mely házába fogadja,
kezet moshat, leülhet.
Mint aki hazaért.