SZABÓ LÁSZLÓ:
NAGYPALUGYAY ÉS BODAFALVI IFJ. PALUGYAY IMRE ÉS MUNKÁSSÁGA
     1. Vannak olyan tudományos munkák, kézikönyvek, amelyeket széltében-hosszában használnak, s maga a munka azonosul szerzője nevével. Ilyen pl. "A Vályi", amely valójában Vályi András: "Magyar Országnak leírása." I-III. Buda, 1796-1799. című történeti-statisztikai-geográfiai művét takarja. De említhetjük a magyar írók életrajzi lexikonát, amit "A Szinnyei"-nek, a "Magyar szófejtő szótár"-t, amit "A Bárczi"-nak neveznek; de itt van "A Hómann-Szekfű", "A Györffy" vagy, hogy a jászok bibliájáról szóljunk "A Fodor" is. E munkák sorába tartozik "A Palugyay" is. Mindenki forgatja, aki a Jászkunsággal, Külső-Szolnokkal, Békés-Csanáddal, Honttal vagy szabadkirályi városokkal akar megismerkedni. S ha Somoggyal vagy Baranyával kezdünk e vidékekiek munkához, kínzó hiányát érzzük "A Palugyay"-nak. Alapmű ez, amely méltán illeszkedik abba a kiadványsorba, amelyet a rendszerváltásokor megalakult Jászok Egyesülete elindított, s facsimilében azóta is kiad.
     Elsőnek természetesen Fodor Ferenc: "A Jászság életrajza" című munkája jelent meg, majd Gyárfás István nagy műve "A jász-kunok története" négy kötete, de Herbert János: "Jászárokszállás nagyközség monográfiája" is ide tartozik; ismerjük a sorozattervet, amely minden bizonnyal nem áll meg a Jászárokszállás-Jászszentandrás műemlékeinél, hanem folytatódik majd Jászapáti, Jászalsószentgyörgy vagy Jásztelek történetében és olyan munkákban, mint a Sipos Orbán 1879. évről szóló alispáni jelentése vagy más még kéziratban lévő munkák. S hogy így lesz, erre bizonyság az a sok régészeti, ökológiai, történeti, művészettörténeti, néprajzi előadás, amelyet a Jászok Egyesülete szervez.
     A facsimile kiadványok missziót is teljesítenek. Az elmúlt évtizedekben ugyanis némelyik munkába csak kutatók tekinthettek bele vagy legalábbis ezt tartották kivánatosnak; közreadásukat ideológiai okok miatt ellenezték. A jász és kun tudat ápolása szempontjából elengedhetetlen ezek új kiadása, de megvan tudományos hasznuk is: egy új nemezedék könyvtárában válhatnak bőségesen buzgó kútfőkké, indithatnak el új kutatásokat, miközben az érdeklődő közönség is kézbeveheti.
     Amikor az a megtiszteltetés ért, hogy "A Palugyay"-hoz írjak utószót örömmel válltitleam, s mitagadás könnyűnek itéltem. "A Palugyay"-t ismertem, számtalanszor használtam (még Hont megyére vonatkozóan is), de hogy ki lett légyen Palugyay maga, erről mit sem tudtam. Elvegyült e névvel jelzett munka a többi hasonló kézikönyv között, hisz Marczali, Szilágyi, Jerney, Czuczor-Fogarassy vagy Beöthy sem az, akiről sokat tudunk, s műveiket mégis nevükkel haszáljuk a történelemben, nyelvészetben, irodalomban. Más azonban utószót írni egy munkáról. Ott meg kell nevezni a szerzőt is. S ekkor döbbentem meg: hogy ki volt nagy-palugyai és bodafalvi ifj. Palugyay Imre cs. és kir. tanácsos, nem tudjuk. Legtöbbet "A Szinnyei" ír róla, de Mádon, ahol született nem ismerik, noha nála jelentéktelenebb embernek emléktáblát avatnak; Zemplén megye gyűjteményeiben nyoma sincs nevének, sőt művei is alig fordulnak elő (Sárospatak, Sátoraljaújhely); tudós emberek csóválják fejüket, amidőn adatokat keresek róla. Pedig, ha ő ifj. Palugyayként jelöli magát más neves Palugyaynak is lennie kellett, s volt is (ismét "A Szinnyei" a legbővebb!).
     Szinnyei adatai szerint sejtéseim voltak, s 1854-ben ha valaki cs. és kir. tanácsos ez is árulkodó. A történeti multat olyigen őrző Zemplén megyében szembesültem azonban a valósággal, azzal, miért nem tud Mád, a szülöte megye -, s miért nem is akar tudni - ifj. Palugyay Imréről. Zemplén rebellis megye: Rákóczi és Kossuth neve éppen elegendő hivatkozás. Palugyay Imre - aki kiváló statisztikus és szakember -, a szabadságharc után Bach-huszár. Olyanok között van, akikről, mint Jókai írja a megyegyűlésen úgy emlékeztek meg 1860-ban, hogy "meghótt". S olyan, akiről ezt Keleti Károly az Akadémián 1874. április 30. ülésén elhangzott emlékbeszédében (8 évvel halála után!) ezt le is írja. "Palugyay Imre hivattitle viselt azon kivül, hogy iró volt, s viselte e hivattitle a legszomorúbb, az ötvenes években... A mily természetes volt, hogy a hosszan lenyűgözve tartott elemek az 1860-diki események folytán felszabadulva; szabad mozoghatásuk örömérzetében s szemplőtlenül megőrzött hazafiságuk öntudatában végig harsogták az országon a "meghtitle" szót mindazok fejére, kiket balsorsuk az elmult rendszert szolgálni kényszerített...", olyan méltánytalan is volt bizonyos esetben. Az érdemeket másképp kell megítélni; mondja Keleti Károly a modern magyar statisztika atyja; ám rosszallását emlékbeszédében végig érezni, s azt, hogy kellemetlen neki ilyen emberről szólni; hogy ezt az Akadémia kényszerű kötelességévé tette.
     Súlyos szó a "meghótt", a "meghtitle", de valójában Palugyayval ez történt. Műve - mert jó - fennmaradt, őmaga személyében feledésbe merült. Most a Jászok Egyesülete feltámasztja, kiadva kitűnő alapművét. Fel kell-e személyét is támasztanunk, hisz ez oly hites kortársak elveivel ellenkezik, mint Keleti Károly - aki inkább temette, mint emlékét megörökítette -, vagy Fényes Elek, aki 1848-ban meghívta munkatársként az akkor felállított statisztikai hivatlaba, de amelyet ő elhagyott?
     Úgy vélem igen.
     Ma hasonló korszakot élünk, s épp Palugyay Imre életének felidézése lehet példa. Példa arra, miként válasszuk szét az embert és a művet, s miként kellene eljárnunk ma, ha igaz emberek akarunk maradni válságos időben. Miként kellene felnőnünk 1848 nemzedékéhez.
     Másfelől ezt megkívánja a tudományosság is. Palugyay e munkája csak úgy érthető meg igazán, ha munkássága egészébe ágyazzuk. Márpedig ezek szemlélete, politikai állásfoglalása a 48 felé ívelő úton nem mentes a politikai tartalomtól sem. Ő maga politizált kutatóként is, s ezt nekünk forráskritikai szempontból is értékelnünk kell.

     2. Lássuk előbb életpályályának adatait!
     1818. október 6-án született a Zemplén megyei Mádon rómaikatolikus családban. Apja Palugyay Pál, anyja Derekassy Zsuzsanna. Nem megyei nemesek. Ősi birtokaik Liptó megyében voltak. A család Nagy Iván szerint Károly Róberttől kapott adománylevelet 1317-ben Nagypalugyára, amelyből Bodafalva is kiszakadt. A Palugyay család több megyében is hivattitle viselt, közéleti szereplést válltitle. Mádra is családi kapcsolatok révén került a család egyik ága. A katolikus többségű Mádról ifj. Palugyay Imre a sátoraljaújhelyi piaristákhoz kerül tanulni, majd bölcseletet Rozsnyón, jogot pedig Kassán végez. Itt nagybátyja Palugyay Imre (ő az "idősebb") a megyés püspök 1831-1838 között, s minden bizonnyal környezetében, s szellemi hatása alatt nevelkedik. A tehetséges fiatal jogász rövid ideig Zemplén, majd Borsod megye patvaristája, s 1840. szeptember 24-én avatják ügyvéddé. Ezév végén már a helytartótanács gyakarnoka. Az alig egy év patvarista gyakorlat után e hirtelen emelkedéshez köze lehetett nagybátyjának, aki ekkor már nyitrai püspök és jeles szereplője 1839-40-ben az országgyűlésnek, ahol a vegyes házasságok ügyében tartott beszédeivel emelkedik ki, mint aulikus politikus is.
     Ifj. Palugyay Imre 1841-ben "Ügyvédek. Korszerű tervezet ezek ügyében." című, Budán kiadott munkájával tűnik fel először. Korrekt helyzetfelmérés ez, amely a fennálló törvényes keretekhez igazodik, s azon belül tesz korszerűsítési javaslatokat. Ezt követi az 1842-ben megjelent kisded munka "Werbőczy István életrajza", majd 1844-1848 között négy kötetben kiadott "Megye-rendszer hajdan és most. Törvény-történet-oklevelek s egyéb rokon kútfők után előadva" című fiatalkori nagy munka. Ez utóbbi pályája további emelkedését segítette elő, immár saját érdemei alapján.
     1846. julius 16-án a tanulmányi bizottsággal egyesítve volt királyi könybírálófőhivatal tollvivője, majd 1847. december 29-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lesz 29 évesen. 1848-ban tartja akadémiai székfoglalóját "Történeti vázlatok Dalmatiának hazánkhozi viszonyairól" cimmel (megjelent 1852-ben Budán). S ezévben jelenik meg egyik leginkább méltatott kis műve "Túrmező oklevelekkel kísért jogtörténeti ismertetése" is.
     1848-ban Fényes Elek és Szemere Bertalan belügyminiszter megállapodnak a régóta dédelgetett elképzelés, az Országos Statisztikai Hivatal felállításában, s kidolgozzák a terveket. Fényes Elek - a radikális tudós, Kossuth barátja, akiről Széchenyi azt írta 1847-ben naplójába, hogy "a magyar Marat, akihez képest még Robespierre is pecsovics" - a minden munkájában konzervatív szemléletű, de kitűnő szakember Palugyay Imrét is munkatársul fogadja. E jeles hivatal olyan munkatársakkal büszkélkedhet, mint Jerney János, Bajkay Endre, Kőváry Láaszló, Bárándy János, Galgóczy Károly és ifj. Palugyay Imre. Ők készítík elő az első magyar választási statisztikát, s számos tervet dolgoznak ki Fényes Elek vezetésével a gazdasági statisztika megalapozására is. A hivatal alig több, mint fél évig működött, mert Windischgraetz seregei az 1849. január 1-5 között kiürített fővárost birtokba veszik. Fényes Elek más megbizatást kap, Galgóczy Károly honvédszázadosként harcol. Palugyay Imrét azonban 1849. februárjában már osztrák szolgálatban találjuk. A Windischgraetz által ideiglenesen alakítot polgári közigazgatás tanulmányi osztályának titoknoka, majd - s ez jelzi a szabadságharchoz való viszonyát -, szeptemberben a budapesti főispánság titkára. Időközben elkezdi publikálni élete fő művét "Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása. I-V. Buda-Pest, 1852-1863. A munka befejezetlen marad.
     1855. márciusától a budapesti főispánságon kerületi tanácsos. 1858. január 10-től császári tanácsos címmel a csász. kir. magyar helytartóság pozsonyi osztályánál titkár. E minőségében nyugdíjaztatta magát, s mint Keleti Károly írja "végleg visszavonulva a közélettől, nagybátyja a nyitrai püspök által neki átengedett kis családi birtokra" éldegélt, "...teste akkor már meg volt törve, szellemi tevékenysége megapadt, és - roncsolt családi viszonyaiban sem lelvén támaszt vagy boldogságot, - rideg egykedvűséggel hanyatlott kora sírjába" negyvennyolc évesen, 1866. december 7-én Kispalugyán Liptó megyében, a Palugyayak ősi birtokán.
     E pályafutást mindenképpen össze kell kapcsolnunk idősebb Palugyay Imrének, a kassai, majd nyitrai püspöknek néhány életrajzi adatával, hogy megérthessük a fiatalon elhunyt ifj. Palugyay Imre pályafutását, s ennek segítségével majd munkái szellemiségét.
     Már uttitleunk arra, hogy Kassán joghallgatóként az ott élő tekintélyes nagybácsi hatással lehetett rá. A püspök nagybácsi az ősi birtokon élt, s Nagypalugyán született 1780-ban. 1831-től kassai megyéspüspök, 1838-től 1858-ig bekövetkezett haláláig nyitrai püspök. Az 1839-1840-es évek országgyűlési szerepléséről már szóltunk. De mindennél beszédesebb az, hogy 1849-ben megkapja Ferenc Józseftől a Szent István rendet és valóságos és belső titkos tanácsos lesz. 1852-ben a vaskorona elsőosztályú rend, 1854-ben a Lipót rend nagykeresztje tulajdonosa lesz. Nyitra megyében mint szegényeket pártoló, adakozó kedvű, zárdát, de rangos püspöki palotát (Mocsonok, Nyitra megye) is építő egyházi méltóságot számon tartják, bár a Borovszky-monográfia a jeles megyebeliek között nem említi meg. Ő is láthatólag feledésre itéltetett a kortársak által.
     Az ifj. Palugyay Imre minden tehetsége ellenére e családi terhet is hordozta: a befolyásos nagybácsi szellemisége, gondoskodása kivonta őt a kor nagy áramlataiból, meghatározta munkásságának szellemiségét; bár nem tudjuk, de sokak által említett meghasonlását, munkakedv vesztését és korai halálát is ez okozhatta.

     3. Palugyay fő műve a Magyarország leírása. Minden előző műve valamilyen formában ezt készítette elő. Nem haszontalan ezért ezek szemléletét szemügyre venni.
     Webőczyről szóló könyvének Császár Ferenc költeményéből választott mottót:

     "...A' kik hont 's királyt egyenlőn
     Szeretnek, egykép hívek mindenikhez;
     Kik őrzik ennek szent jogát; hiven
     Védik 's szilárdul a' hon' szabadságát."

     Királyhűség és honhoz való ragaszkodás nála elválaszthatatlan. Ez e korban természetes még akkor is, ha perszonálunió van, s Ausztriához való viszonyunk nem éppen felhőtlen. Werbőczyben is ezt keresi. Zápolya pártiságát, s Habsburg Ferdinánd ellen fordulását azonban nehezen tudja magyarázni, mert ez korának a Habsburg ház iránti hűségét is sérti. A hatvani országgyülés eredményeinek megsemmisítése, egyéni sors, s a Zápolyával való rokonság a magyarázat e "tévedésére".
     Munkájának azonban nem is ez a része érdekes számunkra, hanem az egész mű koncepciója.
     Úgy indítja, hogy Mátyás király érdemeit méltatja, s szinte az egekig felmagasztalja. Azt írja, hogy majd minden neki köszönhető: mecénása a tudományoknak és művészeteknek, ő állítja fel Európában az első "rendes katonaságot", s "...királya volt népének, lelke kormányának! - Minden általa, semmi nélküle nem történt". Ám éppen ezért őt nyomja "...köz emberi gyarlóságának súlya is." Mindenért ő felelős, ami halála után romlásban Magyarországon bekövetkezett: "...Milly keveset tett ő a' magyar nemzetiségért, holott pedig olly sok vala hatalmában tennie! 's mennyire erősíthette 's tisztázhatta volna erős lelke 's világos esze polgári alkotmányunkat! - a' helyett jövendővel nem gondolván, gyászos bizonytalanságra hagyta hazáját." (Szerzőnk még a Dózsa felkelést, s az azt követő 1514. évi 14. törvénycikket is Mátyás nyakába varrja). S mégis ő az igazságos az utódok szemében, ő a nagy ember.
     Másokról, igazi nagyokról pedig a hálátlan utókor megfeledkezik. Ilyen Webőczy István is: "Vannak nevek - írja - mellyek a' késő századokon túl és egy nemzetnek igénylik tiszteletét, 's háláját; mert életük -, nem röppent el, mint az egy napos virág' színvegyülete', - de halhatlanítva lőn tetteik' nagyságában! - Ilyen honi jogtörténetünk' fentebbi árva korszakában a Webőczy név..." Werbőczyt, mint jogalkotót európai embernek tartja, s méltatlanul elfeledettnek. Hibáit - mint Zápolyához pártolását is - nagy igyekezettel magyarázza, hogy koncepcióját áteröltesse.
     Figyelemre méltóbb azonban fiatalkori nagy műve, mely a megyerendszerről szól, hisz ezért akadémiai tagság is járt, sőt Fényes Elek is ezt becsülve választotta maga mellé.
     A mű erősen konpillációnak tekinthető. Rengeteg a hosszú, másoktól vett idézet. Olykor egész fejezetek is. Ma úgy látjuk, hogy ez a munka - ha hosszabb ideig él és alkot, ha befejezi a Magyarország leírását teljesen - élete végén újra, s magasabb szinten, teljes önállósággal ismét megíródott volna. Valójában Magyarország leírása csak közbeeső állomás, egy új, megyerendszert feltáró mű megírásában. Korai halála a köztes állomást tette (csonkán) fő művévé.
     Ez a mű kifejezetten konzervatív, amely szemben áll a reformkor összes ma értékelt és a kortársak által is méltatott törekvéseivel. Konzervativizmusa oly szilárd, hogy ezt írja: "...olvasóinkat bátrak vagyunk forrásunk, b. Wesselényi Miklós 'Balítéletek' czímű munkájára utasítani." Azaz bátran idézhet - igaz, számára bizonyító erejű, s kiragadott részeket! - Wesselényitől, s Deáktól is, mégis neki van igaza.
     A mű bemutatja a megyerendszer történetét, a megyei hivatalokat, s az akkori megyerendszer felépítését, a megyei kiadásokat, bevételeket statisztikai összehasonlításban. Úgy véli, hogy "Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek," s ez fanyar vigasz. A magyarságnak azonban van egy nagy megtartó ereje a megyerendszer, amely 'csodaművünk', s amely minden vihar ellenére is a magyarságot és államiságot megóvta. Albionhoz hasonlít, amelynek fiai sok tekintetben jobbnak veszik a mienket (közigazgatási tekintetben), mint a magukét. Persze sok önkény, durvaság és visszaélés is van e rendszerben, de ezen úgy lehet segíteni, hogy megismerjük a történetében és jelen állapotában is a megyét. "És hogy e' hiányokat - írja szószerint - orvosolhassuk 's megszüntethessük a' megyei élet' tágkörén elkerültt viszaéléseket - ismernünk kell a' hiányokat, ismernünk a' visszaéléseket, ezeknek okait 's természetét - 's mindezekért: részletesen ismernünk kell megyei életünket!" Nincs egyedül ezzel a gondolattal ekkor, de megkésett vele. A reformkor kezdetén még jól hangzottak volna, de 1843-44-ben már elavult szemlélet, még ha a megye megtartó szerepében sok igazság is rejlik. A nemesi vármegye koncepció már nem tartható. S hogy mennyire nem arra jó péda, ha kiragadunk műből néhány problémakört, főként a jobbágyságot, s a jobbágy-nemes viszonyt. Nem saját gondolatait közli, hanem Sárváry Ferencre, a konzervatív jogászra hagyatkozik egy egész fejezeten át egyetértőleg, noha az nem politikailag, hanem csupán tényszerűen írja le, hogy az utóbbi két országgyülés miként próbálta a jobbágy kérdést megoldani, szabályozni.
     A tézis a következő: a nem nemesek és jobbágyok az egyenes és közterhek viselői; ezért a törvény logikusan a jobbágyság kezében (használatában) levő földről rendelezik, mert ez adóalap. Adóalap és nem társadalmi kérdés. Az államnak biztosítania kell az adót, s ennek érdekében hozott intézkedéseket az országgyülés.
     Melyek ezek?
     I. Gondoskodott a törvényhozás, hogy ezen adóalapot csökenteni ne lehessen, mert a földesúr jobbágytelket el nem vehet, vagy ha elvett vissza kell adnia; a jobbágytelket használó nemes adófizetővé válik; s nem engedtetik meg, hogy a földesúr, a közbirtokosok és a község egyugyanazon helyen földet szerezzenek.
     2. Gondoskodott a törvényhozás, hogy az adóalap kellőleg míveltessék, s 4 teleknél több senkinek nem lehet a kezén, de negyednél kisebb sem képezhet önálló egységet; s megvan engedve, hogy a jobbágy a maga telkének haszonvételét eladhassa (ususructuatio). Mindezek az adóalapot jelentő telkek javítására ösztönzik majd a jobbágyot.
     3. Gondoskodott a törvényhozás, hogy az adóalap a maga céljának megfelelhessen, vagyis mérsékelték a földesúri terhet, hogy a jobbágyok adó- és közteherviselők lehessenek. Ehhez az kellett, hogy meghatározott földesúri terheket pénzben, munkában, természetben és állandó haszonbérben megszabjanak, s ez még a jobbágyok hozzájárulásával se legyen emelhető.
     4. Gondoskodott a törvényhozás, hogy az adóalap mindinkább megerősödjék, s így a jobbágy örökbérlő lett (ami majdnem tulajdon!), de ha magát akarja megválthatja.
     5. Gondoskodott a törvényhozás, hogy a földesúr és jobbágy között szellemi kapocs legyen, azaz a földesúr "részesíttetett" a jobbágyok feletti bíráskodásban, a jobbágy községek belső igazgatásában, úgy, hogy szükséges és megfelelő törvényszerű ellenőrzés is létezik.
     Az eszmefuttatás Sárváry szavaival, de Palugyay egyetértésével így végződik: "Megnyugvással tekinthet a' törvényhozás; mert időszerinti kötelességét teljesítette", hisz "törvényhozásunknak nem uj viszonyokat kelle alkotni, hanem a' meglevőket szabályozni." "Ezért a földes úr és jobbágy közötti viszonyokat úgy kelle elrendeznie: hogy egyfelől általánosan az országnak nemcsak jelen állapotja biztosíttassék, hanem egyszersmind jövendőjére is előkészítő lépések tétessenek..." Ezt európai szinvonalú megoldának, sőt némely ponton azt meg is haladónak vélik a szerzők (Sárváry-Palugyay), hisz a törvényhozás "kellő figyelmet fordított" a földesúrra, a jobbágyról pedig "atyailag gondoskodott".
     Mit mondhatunk e felfogásról Kölcsey, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth után, három-négy évvel 1848 előtt? Mit még akkor is, ha Palugyay bizonyos finomításokal él a következő részekben? Mit, ha későbbi pályáját nézzük, amelynek mottója ott van a Werbőczyről írott munkájában szinte hitvallásként, amikor Werbőczy nádori hivatalvállalását magyarázza: "...vannak helyzetek, mellyekben a' polgári lét bátor szót, 's a' hon' sorsa hivatalviselést parancsol."
     S vegyük nagy munkájának, a Bach-korszakban született Magyarország leírásának néhány vonatkozását is szemügyre. A Jászkun Kerületekről és Külső Szolnok megyéről szólva egyértelműen Habsburg párti. Minden királyi Magyarország ellenes mozgalmat elitél. "...a hazánkban annyi zavart okozott Bethlen Gábor erdélyi fejedelem"-ről szól; a 70 éves békét "a békétlen gr. Tököli Imre háborította meg", akinek "hazánkszerte kegyetlenkedő fegyveresei" vagy Tokay Ferenc égető, pusztító, a német öltözetű embereket felkoncoló zendülői megbélyegeztetnek; Rákóczi Ferencet csak pártosnak mondja, de hadait Szolnoknál kegyetlennek, s az iméntihez hasonlóan pusztítónak írja le, míg végre 1710-ben Szolnok vára "a törvényes hadak birtokába" jut, azaz bevonulnak a császári seregek. 1848/49-et forradalomnak nevezi, a forradalom leveréséről szól, s ez bizonyos kiállás is, bár ha meggondoljuk, hogy Fényes Elek ugyanekkor megjelent munkája a Pest-Budát ostromló császári sereget nyíltan ellenségnek nevezi (1852!), akkor legfeljebb csak tisztességről szólhatunk. De ha elolvassuk a Magyarország leírása sorozat nyitó kötetét, amely Pestről és Budáról szól, s az 1849-es várostromot (Hentzi löveti Pestet), lehetetlen a császáriak iránti szimpátiát nem érzezni igen erősen, Hentzi kétségtelen hősies magatartását, hősi halálát, ugyanakkor Görgey és a hadak zavaros magatartását, amely már-már csőcselék. Óvatos a fogalmazás, ám mégsem eléggé pártatlan, a Cliora is hivatkozik a szerző.
     Úgy véljük szilárd meggyőződését, életpályája egész ívét neveltetése, családi helyzete, s igaz meggyőződése kormányozta, de érezte, hogy lemarad, kimarad kora valós mozgalmaiból, a "fő sordort" elkerüli, pedig képzettsége, tehetsége erre predesztinálta volna. Amikor a jobbágyság eltörtléséért harcoltak legjobbjaink; amikor a nemesi előjogokat vitatták, akkor ő ezek konzerválását célozta; amikor a függetlenségről volt szó, ő a királyhűséget, habsburgpártiságot tartotta helyesnek; s amikor a nemzet passzív ellenállásba menekült, ő hivattitle válltitle, s ezért "meghótt". Meg a szó fizikai értelmében is, befejezetlenül hagyva egy nagy művet, amelyhez pedig tehetsége, szakértelme megvolt.
     Keleti Károly szavait idézzük: "Palugyay élete és működése, politikai szereplése és irodalmi munkássága között bizonyos disharmonia létezett, mely akadály és gát volt arra nézve, hogy sorsszabta szűk hatáskörén túlemelkedhetett volna. Negyvennyolc előtt jogi s történelmi tanulmányokra adta magát, mikor az ország színe-java a "társadalmi reformok" mozgalmába merült. A negyvennyolczadik átalakuláskor hajlamának megfelelőleg hivatalosan is a statisztikát művelte volna, ha a "politikai mozgalom" erre egyáltalán tért enged vala. A 49-diki események után, ha nem is szerepelt politikailag, de szolgálta a "közigazgatás" gyülölt rendszerét akkor, mikor az egész ország apathikus tétlenségbe vonult meg." Később pedig már egészsége, kedélye és munkabírása rokkant meg, s "rideg egykedvűséggel hanyatlott kora sírjába."
     "De ha ki csak egy fát is ültetett életében - írja Keleti Károly -, nem haszon nélkül élt az utókorra nézve; mennyire kell becsülnünk az oly férfiu működését, ki fáradhatatlan tevékenységgel dolgozott és munkálkodott a szellemi élet terén!" S Palugyay ilyen volt.
     Nem válhatott naggyá, mert kimaradt a fő áramlatból, sőt annak ellenébe evezett. Munkáit korlátozta az ókonzervatív felfogás, de épp azért mert maga is a politikai tudományokkal (jog, statisztika, geográfia, közigazgatás történet) érintkezett, vagy éppen azt művelte. Szakértelme, képzettsége, műveltsége és tehetsége azonban rövid és hányatott, bár eseménytelen életében megadta neki azt, hogy mégis maradandót alkosson. S mostmár ezt kell figyelembe vennünk.

     4. Gyárfás István nagyszerű kötete a "Jász-kunok története" 1686-ban ér véget, s ma sem bukkant fel az ötödik, megírt kötet kézirata. Palugyay Imre munkája ezért a következő, a redempció korára vonatkozóan is forrásértékű, kortársként pedig múlhatatlan értékű satisztikai adatokat adott közre. Ez utóbbi vonatkozik a Külső-Szolnok vármegyére is. Ha pedig nemcsak a Jászkunság szemszögéből, hanem a későbbi Jász-Nagykun-Szolnok vármegye szempontjából nézzük kétrészes művét, elmondhatjuk, a megye közvetlen előtörténetét tartjuk kezünkben. Sőt nem is az 1876-ban létrejöttét - amelyből Tiszafüred környéke hiányzik -, hanem az 1950-es, Szolnok megye néven létrehozott közigazgatási egységét, a teljes tiszafüredi járással.
     A Jászkunság, Hajduság, s a Palugyay Imre által külön is vizsgált Túrmező vagy Turopolya (Zágráb mellett), s a szepességi városok kiváltságos területek voltak az országon belül, és nem illeszkedtek bele szervesen az újkori megyerendszerbe. Éppen ezért, valahányszor modernizálni kívánták a közigazgatást, ezek külön jogai mindig veszélybe kerültek. A török kiűzése után épp úgy, mint II. József korában. Mindig a modern, egységes, európai mintájú közigazgatás volt a hivatkozási alap, amely nem tűr meg külön (feudális eredetű) jogokat. Világos után elérkezett az idő, hogy az amúgy is megszünt nemesi kiváltságokkal együtt megszüntessék e privilégizált területeket, s a nemesi vármegyét is átalakítsák. Így került sor olyan közigazgatási átrendezésre, amely megbontotta a közös múltú, etnikailag a török után már egységesült és külön jogokkal körülbástyázott jászkun közigazgatást, s végrehajtották a Heves és Külső Szolnok vármegye reformját is, visszaadva Külső Szolnok vármegye önállóságát. Nem tartjuk lehetetlennek, hogy ehhez köze volt a 'megyeszakértő'-ként ismert Palugyay Imrének is, aki épp Külső Szolnok létrehozásáról elégedetten emlékezik meg, mint a forradalom utáni korszak egyik közigazgatási téren elért eredményről.
     A Jászkun Kerületek érdekes átalakuláson mennek át (s ebben benne van az 1876-os átalakítás lényege is). Két járás jön létre a Jászságban: a jászberényi és a jászapáti. Az előzőhöz közigazgatásilag hozzácsatolják Pusztamonostort, Tarnaörsöt és Kerekudvart, az utóbbihoz Alattyánt és Jánoshidát, amelyek soha nem voltak a Jászság részei (legfeljebb úgy, mint Kerekudvar). Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy az apáti járás része a kiskunsági Kara, Kocsér, Mizse és Tótkér, miközben nem tartozik a Jászsághoz, hanem a kiskunfélegyházi járásba olvad Szentlászló, s a kunszentmiklósiba Bene, Kerekegyháza, s Lajosmizse. A Nagykunságban egy járás, a karcagi van, amelyhez puszták is tartoznak (Csorba, Hegyesbor, Mesterszállás). A Kiskunság három járása a kiskunfélegyházi, a kiskunhalasi és a kunszentmiklósi, beolvaszt olyan pusztákat is, amelyek részben vagy egészében ekkor még a jászoké. Palugyay könyve tehát erről az átformált közigazgatási területről szól.
     A két részes könyv felépítése hasonló. A Jászkun Kerületek és Külső Szolnok megye összevont történetével kezdi, s okleveleket is közölve kiemeli a kulcsfontosságú vagy érdekes és jól dokumentálható eseményeket. Ezt követi a jászkunok sajátos társadalmának, közigazgatásuk történetének bemutatása, ami hiányzik Külső Szolnoknál, hiszen itt az átlagos megyei szerkezetet kellene leírni. Történeti forrásként Bonfini, Istvánffy, Thuróczy krónikái és Horváth Mihály, Horváth István, Horváth Péter oknyomozó munkáit használja, s közvetlenül merít oklevél kiadványokból, apróbb korabeli munkákból. Nem széles történeti adatbázisa. A történeti statisztikai tekintetben a korábbi adatok Korbinszkytól, Fényes Elektől származnak leginkább.
     A munka további részében már elsősorban saját korából, s számára státusa miatt közvetlenül megközelíthető forrásokból merít. A történeti rész után ugyanis geográfiai, statisztikai és közigazgatási leírás következik, amely az éghajlati, föld- és vízrajzi leírással kezdődik. Ezt követi az élővilág bemutatása (ásványok, természetes növény- és állatvilág, majd a termesztett növények, tenyésztett állatok), amelyben történeti vonatkozások már csak utalásként bukkannak fel. Ez kora állapotának hiteles és alapos rajza. Részlezető statisztikai adatok jönnek, melyek olykor táblázatba foglalva összehasonlító jellegűek. A házak, a népesség (a beszállásolt katonaság), a vallás, a nyelv, a nemzetiség, a táplálkozás, az ipar- és kereskedelem, a különböző intézmények, egyletek, alapítványok, a tan-, a börtön-, az adó- és egészségügy adatai (ez utóbbiban az egészségügyi hatósági intézkedések és járványügy is benne van) részletezve, községenként, járásonként bontva és együtt is megjelennek. De bizonyos - a katona állítás szempontjából fontos - antropológiai adatok, rövid néprajzi jellemzés (népnyelv, ruházat) is helyet kap, s végül a posta- és úthálózat (megyei és állami fenntartású utak) zárja a sort.
     Mindkét rész második fele járási csoportosításban, községi bontásban, előbb a városokat, majd a kisebb településeket tárgyalja azonos séma szerint, de minden rubrikát pontosan kitöltve. Egy-egy település a pontos akkor úgy írott névével (illetve előtte ha van, a település címerével) kezdődik. Megmagyarázza többnyire a község néveredetét (ma ez nem mindig fogadható el: pl. Fényszaru nevét így magyarázza: "nevezetét vette a 'Fényesstarv' Jász-kürttől, melly a monda szerint itt tatatott valaha, mint valaha a Jászok fő tanyáján"; holott a 'fény' - 'föveny', amely, mint talajféleség félívben 'szarv alakban' helyezkedik el a mai névmagyarázat), leírja fekvését, körülhatárolja, jellemzi talaját, élő és holt vizeit, s részletezi táblázatosan művelési ágait, fő terményeit, határának emberépítette nevezetességeit vagy természeti kincseit, klímáját. Pl. Jászfényszaruról így ír: "Határában találtatik az úgynevezett "gyógyító sóstó" és Csán-fele egy képszobor, melly "Jászkép"-nek neveztetik. Levegője a sok mocsár s kiöntések végett egészségtelen..." Ezt népességstatisztikai adatok követik, ahol nemcsak a legfrissebbeket adja meg, de több évtizeddel vissza is nyul, úgyhogy adatsort kapunk részletezve (nemzetiség, vallás, családi állapot). Megjelöli akkori fő 'iparágát' (állattartás, földművelés, gabonatermesztés, szőlőművelés), s nagy érték, hogy diferrenciálja az iparosokat, milyen mesterségből hányan vannak. Ha ezt az 1828-as adatokkal összevetjük, s ugyane területre a hasonlóan részletező Sipos Orbán-féle alispáni jelentést is felhasználjuk, az ipar fejlődésről átfogó képet kaphatunk mind a kerületekre, mind a megyére nézve. A házösszeírás igen összetett adatsor, amely a bel- és külterületet egyaránt feltünteti, elválasztja tőlük a középületeket (lelkész- és tanítólak, községháza, az uradalmi vagy urasági épületeket, s a társadalmi rétegek házait szám szerint). A jobbágyfelszabadítás eredményei közvetlenül, frissen és hitelesen kerülnek művébe. Ez utóbbi Külső Szolnok megyénél rendkívül fontos, hiszen ez nem érintette a kerületeket. Amíg a telkek felsorolása, a telek mennyiség megadása a Jászkunságban következetlen (van ahol ilyen adatot nem is közöl: pl. Kisújszállás, Jászkisér), addig a volt földesúri településeken igen részletező. Pl. Nagyivánról így ír: "Telek összesen 31; ebből 1 1/2 telkes 1, egész telkes 1, 3/4 telkes 2, 2/4 telkes 28, 1/4 telkes 52." Ha más forrásokkal egybevetjük adatait (mint ennél a településnél más vonatkozásban is meggyőződhettem róla) pontos és megbízható. De ugyanígy értékesen részletező az állatállomány adatsora is, fajták, korok és minőség szerint. Nagy gondot fordít az adóügyre (már láttuk korábban, hogy mennyire az államháztartás szemszögéből nézi a jobbágyügyet is), s megtudhatjuk, hogy ekkor is csak bizonyos közösségek voltak csak nyereségesen gazdálkodók, sokhelyütt bizony hiány mutatkozott az évzáráskor. A községi pénztár kiadásai és bevételei sokrétű jövedelmeforrást (kölcsönt is) feltüntetnek, s ugyanígy részletezik a kiadásokat is. Ezekből az adatokból a községgazdálkodás egy adott metszetben tanulságosan meg is írható. Az egyházügy, a tanügy, árvaügy, a kórházak, a vásárok és a heti piacok szintén a legfrissebbek. A korabeli statisztikai munkáknak volt egy meghatározott rendje minden témánál. Így az is, hogy a vallási megoszlást mindig a rómaikatolikusokkal kezdték, még akkor is, ha 1-2 család élt egy-egy településen. Mégis az egyházügy tárgyalásánál a katolikus Palugyay részletezőbb egy tipikus református közösségben, s bővebb adatolást ad, mint a többségi reformátusságról. Idézzük Kunszentmiklós adatait: "r.- katolikusoknak Szent Miklóst védőszentül tisztelő anyaegyháza 1780-ban keletkezék, - s azóta vannak anyakönyvei. Hajdan a Pereghi anyaegyházhoz tartozott. - Egyház-védlő a vallás alap. - Fiókhelyei: Szalk Sz. Márton város 2 - Tass (3 királyokat védszentül tisztelő fiókegyházzal) 1, - puszták: Adacs 1 2/4 - Bábony 2/4 - Baracs 3 - Homok 1 - Kerekegyháza 3 - Nagy-Állás 1 - Sz. Tamás 3/4 órányira. A Plébános a vácui püspök egyháza alatt teljesíti hivatását. A reformatioval egykorú itteni helvét vallásuak egyházának anyakönyvei pedig 1723-1735 évtől vezettetnek. Itt a zsidóknak is van Zsinagogájuk. Lelkészek, egyháziak, egyházfiak s tanitók évi ellátására a község évenként 7440 ft. 50 kr. v. cz. ad."
     Palugyay Imre adatközelben volt. A közvetlen adatokat saját korából a legmegbízhatóbban közölte, s ezért különös forrásértékű e kiadvány; friss kortárs adatokkal világítja meg közigazgatási egységenként, ezen belül településenként azt a korszakot, amely a rendi társadalomból átvált a polgári társadalomba. Adatai e nagy forduló tengelyét jelentik, s megbízhatók, kozmetikázás nélküliek. Hogy mennyire más utat jártak be a jászkunsági települések e váltáskor, mint az úrbéres közösségek, az épp e könyvből tetszik ki. S jó, hogy így egymás mellett, nagyjából azonos szempontok szerint mindkettő elkészült, s most újra megjelenik. A jászok és kunok, hogy magukat jobban lássák, olvassák el a nem jász településeket, hasonlítgassák össze az adatokat, s máris választ kapnak rá: miért lehettek mások, miért emlegetik a jász és kun különleges fejlődést társadalomtudósaink.
     Ha történeti képet nézzük, már korántsem használhatjuk ezzel a megbízhatósággal anyagát. Ennek egyszerű oka van: azóta a történeti, nyelvészeti kutatás meghaladta mindazt, amit akkor tudtak a történelemről. Így különösen óvatosnak kell lennünk a jászok, kunok eredetéről mondottakkal kapcsolatban - csakúgy, mint Gyárfás Istvánnál, s más kortársaknál -, s ott is csak közvetlen adataira, közölt okleveleire kell támaszkodnunk, s nem megállapításaira.
     A "jász" név, illetve a "filiszteus" név eredetére vonatkozóan az 'ijjász', a 'jazig' szófejtéseket emlegeti, ugyanígy hamis a "kun" név magyarázata is. Ezek már a kiindulást is bizonytalanná teszik, félrevezetőek. Itt nem kívánjuk e nevek helyes magyarázatát, s a jász és kun nép helyes történetét adni, hiszen Selmeczi László Gyárfás István művéhez írott szavait kellene újra ismételni. Ugyancsak nem szólunk arról, hogy mikor és hogyan telepedtek be a jászok és kunok Magyarországra, mert az idézett műben ezek is pontosan leírásra kerültek. Most csak azt említjük, hogy pl. Palugyay szerint Szent László kunok ellen vívott temesközi csatájának foglyai lennének a magyarországi jászok, s épp a Zagyva vidékén.
     Fontosabb szólnunk arról, hogy kötetében latinul közölve szerepel IV. (Kun) László 1279-es kun privilégium levele, s Károly Róbert 1323- as, a jászokat először említő és a kunokéhoz hasonló privilégiumokkal ellátó oklevele. Ezek közlése után felsorolja a leglényegesebb, királyok adta okiratokat, amelyek Gyárfás István munkájában megtalálhatók. Jól válogatott, amidőn a tizenötéves háború után Thurzó Szaniszló nádor kun védlevelét közzéteszi, s ha nem is részletezi a Német Lovagrendnek való eladatást - hisz ez az uralkodó egyetértésével történt -, az 1715. évi XXXIX. törvénycikket, Mária Terézia 1745-ös redempciós okiratát, 151-ben kelt, a kerületek közigazgatását szabályozó artikulusait, majd az 1799-es Jászkun Statutumokat teljes terjedelmében közli, s ezzel a redempció századának leglényegesebb okiratait, az ezek közötti eseményeket jól világítja meg. A későbbi leírások már adnak annyi fogódzót - időben visszafelé is -, hogy a XIX. század közepe összekapcsolódjék a XVIII. századdal, s így mintegy átfogóan egészítse ki Gyárfás István négy kötetét, pótolja valamelyest az elveszett ötödiket.
     Külső Szolnok leírásánál is a névmagyarázatokra kell elsősorban ügyelnünk, hisz Szolnok nevének három magyarázatát is adja, bár a valós magyarázat is közte van. Tudniillik a "Zounuk" alakban először 1075-ben leírt név "Szónok" ejtésű (a szolnokiak és környékbeliek ma is így ejtik), s 'szószóló'-t, 'szónok'-ot jelent. A történeti kép itt már kevéssé részletes és jól dokumentált, nem éri el a Jászkunságról közöltek szinvonalát. Ennek ellenére eléggé hűen és pontosan számol be Szolnok várának 1552-es építéséről, majd elestéről, ha elfogult hanagon is, de részletezőbben ír Karácsony György Török-(Bala)-szentmiklós ellen vonulásáról, majd a kuruc kor várharcairól, a vár feladásokról. Azt, hogy miért Szolnok az újonnan létrehozott megye központja, egyáltalán nem érzékelteti, pedig erről, mint kortárs, mint közigazgatási szakember, bizonyára többet tudott nálunk. E részhez igen kevés oklevelet csatol, s ez a községeknél is hiányzik, holott a Jászkunság településeinel nem fukarkodott községi iratok közlésével sem. Külső Szolnok leírása történetileg kevéssé használható, kortárs adatai az értékesek. Ennek persze természetes oka, hogy Külső Szolnok az egyesített megye periférikus része volt. A történetírás Heves megyével, annak egyházaival foglalkozott, s ez minden szempontból mostohán kezelt rész volt. Palugyay történetileg nem végzett eredeti kutatásokat, hanem összefogltitle, válogatott. Míg a Jászkunságnak nagy irodalma volt, önálló levéltára, addig Külső Szolnok éppen csak megjelent Heves és Külső Szolnok megye, az egri és a váci egyházmegye történetében, s nehéz lett volna többet mondania róla.

     5. Akik kézbe veszik jelen kötetünket, forrásértékű munkával gyarapodnak a XIX. századot illetően, s részben a Gyárfás István négy kötete mellé egy szűkszavúbb ötödiket kapnak a XVIII. századra vonatkozóan. Feltámasztja ezzel a Jászok Egyesülete Palugyay művét, s kissé magát Palugyayt is, akit kortársai eltemettek, halottnak tekintettek közhivatal választása miatt. Ez is tanulság korunkban, s emberi mérce. Ne is róla beszéljünk zárásként, hanem idézzük Keleti Károlyt, aki akadémiai emlékbeszédében mégis megkísérelte valami módon menteni, s nagy munkája értékét maradandóan megbecsülni:
     "Mai fogalmaink szerint s a tudomány jelen színvonalán talán lehetne kifogásunk a tervezet ellen, mely többet karolt fel, mint a menynyit egy ember kellően betölteni képes. Tekintve azonban, hogy pusztán "földrajzi" leirással el nem éri czélját a közönség irányában; hogy Magyarország akkori "állami" leirása inkább visszariasztja a hazafi kesergésben sinlődő olvasót; s hogy egyedül a "történelmi" leirásban birta a fűszert, melylyel művét közönségünk szája íze szerint berendezheti: helyeselnünk kell a felfogást, méltányolnunk a szolgálatot, melyet megirásával hazájának tett... Ha mellőzve jogi és történelmi tanulmányait, merően csak föld- és államrajzi műveit tekintjük: állandó becsünek kell munkálkodását mondanunk. Adatgyűjtései ma már történeti anyaggá lettek nemzetünk irodalmában, s habár korunk egyik legszomorúbb időszakát rajzolják, a történelem elfogulatlan s magasabb szempontjából oly becsesek, hogy irójának állandóan hálás emléket biztosítanak a haza irodalmi munkásainak sorában."