Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







TIZENEGYEDIK BESZÁMOLÓ

A helyzet olyan alakulásáról,
amely Donki Ákos számára váratlan és hihetetlen,
ám mások nem lepődnek meg

Hát egészen el vagyok keseredve...

Délutános voltam éppen, s amikor bementem a gyárba dolgozni, egyenesen a műhelybe léptem, és a csoportfelelősöm azzal fogadott, hogy ki van téve a sürgősségi lista azokkal a személyekkel, akik az idén vállalati lakásban részesülnek. A csoportfelelősöm tudja a helyzetemet, nagyon együttérez velem, meg kell hogy mondjam az őszinte igazat, amikor költöztem, tudta a nehézségeimet, ő volt az alapemberem, akinek bármikor elmondhattam a bajaimat, és ha pénzhiányom volt, neki szóltam, volt olyan eset, hogy hétszáz lejt is kölcsönzött. De ha azt mondtam neki, tizenkettő, az tizenkettő volt, vagy a huszonhét az huszonhét, előleg vagy fizetés, mindig pontosan megadtam a tartozást.

Szóval, együttéret velem, és azt mondja:

- Megjelent a sürgősségi lista, de téged nem láttalak kiírva.

- Hol van?

- A fürdő bejáratánál.

Érdekes, én nem láttam egyáltalán a listát, pedig a fürdő bejáratánál jöttem le, csak éppen nem mentem be fürödni, mert én a munka után szoktam.

Megyek oda, nézem. Garzon, kétszobás, háromszobás, négyszobás, hát engem a kétszobás érdekelt, mert annak idején azt ígérték nekem.

Rá is dobom a szemem, végignézem, látom, hogy kétszobásból ki van utalva harminc lakás, ott szerepel harminc személy, ezek az első fontosságú sürgősek. Mert vannak elsőrangúak és másodrangúak. A harminc személy után van egy vonal, az alatt következnek a másodfokú sürgősek, vagy tizenöt személy, ezek legközelebb következnek majd sorjában, én nem vagyok feltüntetve, sőt egyáltalán sehol nem vagyok feltüntetve.

Ilyenformán megtudtam, hogy én ebben az évben lakást nem kapok.

Ez azt jelenti, hogy a sürgősségi helyzetbe én egyáltalán nem voltam besorolva.

Persze, nekem olyan rosszulesett akkor pillanatnyilag... Szégyelltem magam a kollégáktól is, mert állandóan kérdezgették, hogy mi a helyzet, én meg mondtam, hogy rajta leszek ezen a listán, s ők is mind biztattak, valahogy szégyelltem és restelltem magam visszamenni a műhelybe.

De muszáj volt visszamenni, azt mondja az egyik:

- Hát azt mondtad, te is megkapod az idén, meg, hogy fel leszel írva a sürgősségi listára. Hát nem vagy kiírva!

- Az nem az én hibám - mondom -, valószínű kifelejtettek.

Vagy tudom is én...

Jött Frank Lala is:

- Na, Na, Donki, mit intézett? Mert látom, nincs kiírva a listára.

- Ha nem vagyok kiírva, mit intézhettem?

- Na - azt mondja -, megmondtam magának, ugye, hogy nem ér el semmit azzal a színészkedéssel, hogy behozza a gyereket a gyárba!

- Ide figyeljen, Lala bácsi - mondom neki -, hogy nem értem el idáig semmit, azt nem mondhatom, s maga sem mondhatja, mert a felét a dolognak elértem. És el fogom érni legközelebb a másik felét is, de mindenhez idő kell.

- S aztán miért nem tudta elintézni eddig?

Mondom neki, lehet, hogy Tulbure elvtárs még nem intézte el azt a letelepedési engedélyt, hogy a néptanácsnál változtassák át vállalati lakásra.

- Hát ez nem a Tulbure elvtárs kötelessége - azt mondja -, maga kellett volna hogy elintézze személyesen. Még érdekes, hogy kiszolgáltatná magát velük.

- Én nem szolgáltatom ki magam - mondom -, ők akartak segíteni ezzel rajtam, hogy menjenek hamarabb a dolgok.

Még felhányt ott egypár olyan szót, ami engem sértett, és mondom neki:

- Ide figyeljen, azért ne gondolja, hogy engem éppen a dzsungelből fogtak el lasszóval, vagy a gólya hozott, mert én sem most szálltam le a falvédőről. És előbb-utóbb úgyis elintézem.

- Jó, a maga baja - azt mondja -, majd meglátjuk.

S ezzel el is ment.

Szóval, ez egy olyan pökhendi pasas, egy volt munkás, különben ő a szakszervezeti elnök a részlegen, vagyis ő szokta begyűjteni a tagsági díjakat. Neki nem tetszett az, ő is kiabált akkor, hogy hát minek kellett ilyesmit csinálni, ez nem megoldás, és nehogy azt higgyem, hogy én ebből kapok majd valamit. Neki azóta se tetszik az én pofám. Hogy miért, nem tudom. Nem tudunk egyezni.

Viszont máson segített Frank Lala!

Abban az időben, amikor még sokat jártam Szőcs elvtárshoz a lakásügyben, egyszer éppen Frank Lala hozott oda egy lányt, aki nálunk dolgozik, és az almérnökire jár, s azt mondja Lala bácsi Szőcsnek, hogy né, ennek a lánynak el kell intézni a problémáit. Hát a lány, ugye, nem volt családos, garzonlakás kellett neki, olyan feltételre kérte, hogy az anyja mellett nem tud tanulni, mert ő iskolázik, és az anyja zavarja, ha pedig ő tanul, akkor ő zavarja az édesanyját.

Na, a lánynak ott kedvesen mosolyogtak, neki felfogták az egész témáját, és szépen intézték. Én ott várakoztam, várakoztam, a végén aztán engem kezdtek legyúrni s lebeszélni:

- Magának nem adunk, nincs városi buletinje.

- Kérem - mondom -, én megértem, hogy nincs városi buletinem, de most már azért ismerjünk el valamit! Vajon mindenkinek volt, aki itt az elmúlt évek alatt kapott? Már én is kezdem ismerni az embereket a gyárban, és tudom, ki vidéki születésű, kinek van városi buletinje, akárhogy is, munkatársak vagyunk, a társaságot nagyjából ismerem.

Akkor erősen megnéztek engem, s összenéztek ott pillanatnyilag, hogy hát tényleg én ilyen keresztkérdést dobtam fel nekik. Ők ebből valamit biztos megértettek. De aztán duma, duma, ez, az, s a végén kilőttek velem, na:

- Majd meglátjuk…

Most aztán megláttam, az almérnökis leányka kapott garzont, hogy ne zavarják egymást az anyjával a háromszobás lakásban…

Hogy hol hibáztam el, nem tudom. Kellett volna többet járnom a fejükre?

Máskülönben én megmondom az őszinte igazat, én már szégyelltem annyit mászkálni hozzájuk. Én nem vagyok az az ember. Én őszintén beszéltem velük mindig, én megtettem mindent. Amit lehetett, megtettem, és nem úgy, hogy mind kopogtassak és kéregessek. Hanem amit a munkahelyemen kértek tőlem, a termelés szintjén, a munkafegyelem szintjén, a hazafias munkában, az odaadás szintjén, én a magamét mindig megtettem, sőt voltak olyan esetek, hogy elnéztem mások hibáit.

Így volt a szabadsággal is, mert itt van egy bizonyos alaptörvény. Ha az ember az egyik évben áprilisban volt szabadságon, akkor a következő évben előreszámítanak három hónapot, hogy más negyedévben menjen. A tavaly áprilisban voltam, az idén megint áprilisra írtak ki. Szóltam a mesteremnek:

- Hát én megint áprilisban megyek szabadságra? Akartam vinni a gyereket üdülni a hegyek közé, azt ajánlotta az orvos, hogy sétáltassam vagy két hetet hegyi friss levegőn.

- Most már legyél elnézéssel - azt mondja -, s fogadd el így, jövőre majd júliusban mész.

- De ha most megint áprilisban küld szabadságra - mondom neki -, akkor két egymás utáni évben júliusra kérem.

- Azt már nem lehet - azt mondja.

Szóval, én jó viszonyban vagyok a mesterrel, le a kalappal, tisztelem is, ő is tisztel igazán, mostanában ahányszor bejön a műhelybe, mindig kezet fog velem, megkérdi, hogy megy a munka... Úgyhogy beleegyeztem ebbe a szabadságos dologba, még ha károm is származott belőle, gondoltam, ne mérgesítsem meg, ne haragítsam magamra, mert a lakásosztásnál őt is egész biztosan megkérdik, és mégis, most a lakás a legfontosabb.

És volt egy olyan eset, hogy a csoportfelelős nem írta be az éjszakai óráimat, egy éjszakáért tizenkét lejjel több jár, ő meg hat éjszakát egyszerűen elfelejtett beírni nekem. Amikor megkaptam a fizetést, néztem azt a kis cetlit a borítékban, amire mindent felírnak, a munkaórákat, a hiányzást, a részletlevonást, mindent ismertetnek, s szóltam a csoportfelelősömnek:

- Ne haragudjon, de a múlt hónapban én is voltam éjszakai munkán úgy, mint a többiek a váltásból.

- Azoknak mennyi van beírva? - azt mondja.

- Hat éjszaka, s nekem egy se.

- Lehet, hogy te nem dolgoztál éjszaka.

- Hát maga a főnök - mondom -, maga programálja itt az egész váltást, nekem megvan a csoportom, én velük együtt forgok.

- Hát - azt mondja -, nézzed el ezt az esetet.

Én el is néztem, nem egyébért, de ő is mindig megértett engem, gondoltam, ebből nem csinálok cirkuszt, azért a hetvenkét lejért, egyáltalán nem. Sőt megkért, menjek le segíteni neki kertet ásni, a gyerek beteg volt, a feleségem beteggondozási szabadságot vett ki, elmentem három délután is munkaidő után, egyenesen a csoportfelelősöm lakására mentem, segítettem neki kertet ásni meg veteményezni. Egy árva banit nem vettem el tőle, csupáncsak két pohár bort, amivel megkínált, azt elfogadtam, úgyhogy ebből sem csináltam problémát.

Én a legtöbbször bedőlök, és itt az egész helyzet, hogy mindig én maradok a kárral!

Tudtam volna én is egy olyan helyzetet kialakítani, hogy nem én maradok a kárral, hanem ők. Mert a legtöbben óriási cirkuszt csinálnak az ilyesmiért, ha igazságtalanul kevesebb pénzt kapnak, sőt keményen kilépnek, hogy azért a pénzért ők megdolgoztak.

Én mindig azt nézem, ha az ember egyszer megjegyezteti magát, akkor annak nyoma marad. Én ezt sose akartam. És emiatt engem kedvelnek is, ahogy én elfigyeltem a dolgokat. Egyszer a gyerek éppen a kórházban volt, szóltam a mesternek, hogy aznap hamarabb szeretnék elmenni.

- Mehetsz nyugodtan - azt mondja.

Másnap bementem, mondom:

- Mikor pótolhatom be a hiányzást?

- Azt a két órát nem kell bepótolni - azt mondja -, ezt megengedtem én jószántamból, ezért én felelek.

Szóval, kisebb dolgok azért vannak mégis, amit belátnak, csak a nagyon nem akarnak segíteni.

Én nemhogy nem cirkuszolok, de ha azt mondják, ezt kell csinálni, akkor én megcsinálom. A legtöbb részét azért önkéntesen szoktam választani, jelentkezni szoktam mindig a takarítási részbe vagy az anyagpolc elrendezésébe. Jött a műhelyfőnök, szétnézett, látta, milyen szép rend van, és hogy megvan az akarat bennem, és mégis van valami tevékenységem a bizonyos termelésen kívül is, mert ez termelési idő alatt ment végbe. A gépem ment jól, és én vállaltam, hogy rendet csinálok.

Vagy ha észreveszem, hogy a csoportfelelős dolgozik valamin, s látom, hogy szüksége volna segítségre, veszek egy kulcsot, odamegyek a másik oldalra, felfogom a csavarokat, közösen megoldjuk a problémát. Pedig nem hív oda senki olyan esetben, nem nevez meg sem engem, sem mást, hogy segítsünk neki, de hát én oda szoktam menni, és segítek, na, ez munkatársi kötelesség.

Én nekem is jólesne, ha olyankor, amikor segítségre szorulok, hát segítenének is szó nélkül rajtam. Én is jó néven venném.

Került a részlegünkre egy fiatal almérnök, nemrég végezte az iskoláit, fel akartam mérni a különbséget a képességeinkben, a felkészültségünkben, hadd lássam, hogyan néz ki egy fiatal almérnök, mit tud, mert egész biztosan többet tud, mint én. Hát odajön, és azt mondja nekem:

- Mikor volt itt utoljára KISZ-gyűlés?

- Körülbelül két éve - mondom.

- Nem hiszem.

- Pedig tessék elhinni.

Erre kijelentette, hogy ezután nagyobb lesz itt az aktivitás, mert ő is beállott valamilyen körbe, ő képviseli ott a műhelyt. És mindjárt el is kezdte nálunk a szervezést:

- Valami hazafias munkák lesznek, ki akar belépni az ilyesmibe?

- Ezt nem így kell kérdezni - mondom neki -, hanem meg kell szervezni, ez a lényeg, s aztán nyomás! Ha már tényleg akarnak valamit csinálni...

Na, akkor kijelentette a társaságnak:

- Hallom, túl kevés összejövetel volt, a jövőben nagyobb hangsúlyt fogunk erre fektetni!

- Hát - mondom -, ezt lényegében nem fektetni kell, hanem odaadással kell csinálni. Ez egy állampolgári kötelesség, ami azt illeti.

De falra hányt borsó.

Jöttek valami új fiúk, most végezték el a szakiskolát, ők sem értettek semmiből semmit, mint én annak idején, amikor idekerültem. Mert ez itt egész más ahhoz képest, amit a szakiskolában tanítanak. És én nekifogtam, és elmagyaráztam nekik, az első pillanatban kijelentettem:

- Ne haragudjatok meg, hogy kezdek itt dumálni nektek, én nem akarok felületes lenni, vagyis kimagaslani a többiek közül. Én is csak azt ismerem, amit ismerek, valahogy így értsetek meg. De a saját érdeketekben mondom, én már itt vagyok egypár éve, ha valamit nem értetek, és ha kedvetek van, megkérdezhettek, szólhattok nekem, hogy né, ezt hogyan csináljam. Mert felelősség van akárhogy is. És elsősorban a munkabalesetet kell elkerülni, mert senkinek sem tetszik, hogy otthagyja az ujját vagy a fél kezét, ami viszont nagyon lehetséges.

Hát el is fogadták, és általában a fiatalokkal mindig jól kijövök. Eleinte magáztak, de én ezt nem engedtem meg nekik.

- Miért - mondom -, éppen annyira idős vagyok, hogy ilyen viszonyban részesüljünk? Egész nyugodtan tegezhetsz, és lehetünk barátok, kollégák, munkakollégák, én nem kérem ki magamnak.

Pedig volt olyan velem egyidős munkás, amelyik kikérte magának, hogy őt Zoli bácsinak szólítsák a fiúk, mert ő már huszonhat éves, a fiúk meg tizennyolc. Én nem vagyok ilyen pretenciós.

Látták, hogy segíteni akarok rajtuk, hát a legtöbb esetben odajönnek hozzám:

- Na, most mit csináljak?

Oda szoktam állni mellé, és megkérdem:

- Fel akarod tenni a szerszámot?

- Igen, utasítottak, hogy fel kell tenni.

- Na, fogjál neki! - mondom.

És engedem addig, amíg elkövet egy hibát, persze nem olyan esetre utalok, hogy isten őrizz, levágja a kezét vagy valamijét. De mondjuk, van egy olyan, hogy hamarabb mindig felül kell meghúzni a csavarokat, és azután alul, mert így helyezkedik el jól a szerszám, fordítva megferdül, és ez veszélyes lehet, eltörhetik, s mondjuk, kiveri a szemét. Hagyom, hogy hibázzon, persze a gép le van állva, veszély nincs, és akkor megállítom a fiút:

- Na, nézd meg, elkövettél egy hibát. Fedezd fel, milyen hibát követtél el!

Akkor pillanatnyilag végignéz, amelyik odaadóbb, az fel tudja fedezni egyedül, amelyik nem, annak megmondom én. Igaz, kedvelnek is. Ha valami problémájuk van, olyan, hogy nem merik megkérdezni a főnöküktől, akkor eljönnek először hozzám. Aztán én meg szoktam mondani, hogy ebben az esetben mondd azt, hogy edzésre kell menned, vagy a másik esettel menj a mesterhez, amazzal pedig a mérnökhöz. Ők még nem tudják az ilyesmiket. Szóval, a munkahelyen nagyon jól vagyok a kollégákkal.

Ilyen fiú vagyok én a gyárban!

De látom, hiába van odaadásom, mert nem olyan a törülköző, amilyen a mosdó, és jótett helyébe nem lehet jót várni, ezt a két mondást össze lehetne kötni.

Megkérdeztem az otthonban a gondnoknőt:

- Mégis, körülbelül még mennyi ideig fogok itt lakni?

- A sürgősségi listára fel van írva? - azt mondja.

- Nem, egyáltalán nem.

- Hát, ha egyáltalán nem, akkor több mint valószínű, hogy még sokat fog itt lakni.

- Mennyi lehet az a sok?

- Abból lehet egy év, két év, három év...

- Hát ne tessék haragudni - mondom -, de én mit tudok csinálni itt évekig? Elsősorban az a helyzet, hogy beteg gyerekünk van, a szüleimnél nincs biztonságban, mert általában beteges, szívbeteg, amióta itt vagyunk az otthonban, már kétszer került kórházba, valahogy meg kellene oldjam a helyzetét. Ha volna lakásom, felvennék valakit, de ide nem tudok felvenni senkit. Akárhogy is, nem lehet egy idegennel egy szobában az ember, fürödjek előtte vagy küldjem ki sétálni addig a városba? A másik pedig, hogy ez a szoba nekem volt kiutalva, és nemigen tarthatok itt még egy személyt. Az otthon legtöbb részét férfi lakja, még kellemetlenségek keletkeznek, egyáltalán nem bevált ez a módszer.

- Ez engem egyáltalán nem érdekel - azt mondja -, ezt rendezze a vállalat vezetőségével.

- De hogy rendezzem?

- Írjon egy másik kérvényt, mert a régit biztos nem minősítették jónak.

Megírtam, megmutattam neki, és azt mondja:

- Na, ez jó lesz, benne van a munkahely, a márkaszám, ez a lényeg, a márkaszám!

Most ha be is adom az új kérvényt, ki tudja, mennyit kell várni, amíg erre válaszolnak, és hogy mi lesz az eredmény?

Minden vágyam az volt, hogy…

Tényleg, már valahogy úgy voltam, mint amikor azt mondják az embernek, hogy na, holnap megkapod a fizetésed, s az ember már eltervezi, mit is vásárol magának, aztán másnap valójában megkapja a fizetését. Így voltam én is a lakással, csak éppen annyi differenciával, hogy nem kaptam meg. Már gondoltunk arra is a feleségemmel, hogy egy kicsi pénzt tegyünk el, spóroljunk valamennyit a bútorokra. A bútort is csak részletre számítottam venni, mert akárhogy is, elég nagy pénz két szobára való bútor, de valahogy csak megoldottam volna, hogy tudjak venni, s egy tévét is, meg ezt, azt, hogy az idén valahogy rendbe jöjjek.

Már harmadik éve elmúlt, hogy megnősültem, reméltem, már végre mi is úgy alakulunk, hogy tudok fogadni egy vendéget, egy rokont, egy szülőt, mert ez idáig nem lehetett. Nem mondom, hogy ez idáig nem jöttek el, de hát amikor eljöttek, nem volt hova leültetni, a bútordarabjaim is olyan kezdetlegesek, ilyen esetben az embert meg szokták vetni. Ezt már a legtöbb esetben éreztem.

A rokonaim és ismerőseim java része kapott lakást, nekik nem tudom, miért, nem hajrázzák annyit a városi buletint. Jó-jó, értem én, hogy ez zárt város, ezt már nagyjából vettem észre. Csakhogy azt is látom, hogy nem mindenkinek zárt, soknak ki lehet nyitni.

Amikor hazamegyek, édesanyámék mindig megkérdik:

- Nem kaptál még lakást?

Már azt se tudom, mit hazudjak.

Meg az a kérdés is valahogy úgy felbőszít, amikor azt mondja:

- Még mindig kvártély? Még mindig munkásszállás?

Ez olyan visszataszító helyzet az embernek, olyan rosszul érzi akkor pillanatnyilag magát.

S gondoltam, végre már egyszer én is tudok a szüleimnek valamit felmutatni, hogy habár nem vettem meg pénzzel azt a lakást, de legalább mutassak egy annyit, hogy szépen be van bútorozva és egy normális családi életet élek én is. Hogy tudom azt a gyereket is rendesen nevelni, megvannak a megfelelő körülmények, s hogy délelőttre betettem egy napközibe. Maholnap tölti a két évet, még egy verset, ezt, azt megtanulna. Ha társaságban van a gyerek, ez fejleszti őt, nyíltabb lesz, iskola előtt ez nagyon sokat segítene. De hát ezek egyelőre ki vannak zárva, ezek a lehetőségek…

Pedig megígérték és aláírták ott előttem a kérvényt, s amikor az igazgató meg a főnökségek az otthonban jártak, mindegyik felírta, és megígérte!

Ez volt minden vágyam...

Amióta megláttam a sürgősségi listát, valahogy annyira elment az egész kedvem, hogy nem is tudom... Azóta még dolgozni sem akarózik. Dolgozom, nem mondom, hogy nem dolgozom, de nem adom le azt a teljesítményt, mint máskor.

Olyan kedvetlen vagyok. Semmi sincs kedvemre...

Engedem a gépet, hogy menjen, ha jó, jó, ha nem, annyi, sétálok, szívom a cigarettákat.

Az bent a legrosszabb, hogy állandóan kérdik:

- Na, beszéltél valakivel? Intéztél valamit?

Kivel beszéljek? Mit intézzek?

Már arra is gondoltam, hogy felhagyok a reménnyel. Mint egy szer apám tette...

Egyáltalán nem kellemes az ilyen helyzet.







Lap tetejére          Előre