|
HATODIK BESZÁMOLÓ
Nagyot rúgnak Donki Ákosba,
s erről az intelligencia jut eszébe;
aztán más is
Most meg
tetszik ijedni.
Volt nálam
az újságíró, és
nagy baj lett belőle.
Január
vége felé írtam azt a
levelet, február tizenharmadikán beállított a szobámba. Azt hiszem,
megijedhetett pillanatnyilag, csak a gatya volt rajtam, a gyerek sírt.
Le sem
akart ülni, csak azt mondta:
- Látom,
rosszkor zavarom,
sok időm most nekem sincs, csak beugrottam. Ha holnap délután megfelel,
eljövök, és akkor majd nyugodtan beszélgetünk.
- Jó,
kérem szépen - mondom
-, rendben van.
Másnap
eltakarítottunk,
rendbe tettük, amit lehetett. Kerítettem egy kis piros zászlócskát,
feltűztem a
gyerekágra, csak sajnos a református falinaptárt ott felejtettem
mellette a
falon, és bizony csak akkor vettem észre a helyzetet, amikor már késő
volt.
Jött úgy,
ahogy megígérte,
bemutatkozott, mondta, hogy ő Szántó elvtárs, és megmutatta az
igazolványát,
nehogy azt higgyem, hogy valaki más. Én el is vettem, megnéztem, nem
nagyon
hasonlított a fénykép az ábrázatára, és érdekes, észrevette, hogy mire
gondolok, mert azt mondja:
- Az egy
régi képem, még
óvodás koromban készült.
- Rendben
van - mondom -,
elhiszem.
Aztán
elmeséltem neki is az
eseteket, de nem tudom, megértett-e mindent, úgy láttam, hogy ideges,
nagyon
izzadt, de hát a gyerek miatt muszáj volt meleget csinálnom. Azt mondja:
- Nincs
valami innivalója?
Hát ha
szeszes italra
gondolt, ez elég sajnos, mert nekem éppen nem volt, nem tudtam venni,
nem
álltam úgy anyagilag.
- Egy kis
borvizem van -
mondom neki -, ha esetleg az megfelel...
- Jó lesz
a csapvíz is -
mondta, és aztán megivott vagy kétliternyit.
Még nem
értem a végére, s
azt kérdi:
- Maga
most mit akar? Hogy
kapjon a vállalattól lakást, vagy hogy felvegyék a feleségét
munkásnőnek?
- Hát ha
adnának lakást, az
lenne a legjobb - mondom -, mert akkor a gyerek hamarabb kerülne olyan
életkörülmények közé, hogy javuljon a helyzete. De ha ezt nem lehet,
akkor
legalább a feleségemnek kellene egy helyet kapni, és ha ketten
dolgoznánk,
tudnám vállalni, hogy befizetek pénzes lakásra.
Mert ahogy
mondtam és
kiszámítottam, egy fizetésből ezt nem lehet. És akkor azt mondja:
- De mit
csinál a gyerekkel,
ha az asszony is dolgozik? Hazaviszi a szüleihez?
Mondom
neki, hogy nem lehet.
Hogy miért? Elmagyaráztam, na jó, ezt is megértette.
- Akkor
beadja a bölcsődébe?
- azt mondja.
Hát én nem
tudom, hogy ugye
újságíró, és nem ismeri a törvényeket, vagy nem figyelt az azelőtti
beszédemre,
nem tudom, mi volt a helyzet.
- A
bölcsődébe nem veszik be
- mondom -, elsősorban azért, mert nincs városi buletinem. Másodsorban,
ha
lenne is, amíg a gyerek beteg, nem vállalják érte a felelősséget, ugye
szívbeteges a gyerek, a bölcsődébe be kell adni egy orvosi papírt, és
az orvos
sem mer hamis papírt kiadni. Úgy gondoltam, hogy ellentétes váltásban
dolgoznánk a feleségemmel, s vagy kapnák egy idős nénit arra a
két-három órára,
míg a váltáscsere lezajlik, persze, megfizetnénk, vagy amikor megy be
az
egyikünk, viszi magával a gyereket és a gyárkapuban átadja a másiknak,
amelyik
éppen jön ki.
- Na jó -
azt mondja -, majd
utánanézünk a dolgoknak.
Ezzel
készült is menni,
úgyhogy nem tudom, mit mondjak. Semmi biztatást nem mondott, semmi
közelebbit.
Egy papírra leírta nekem a telefonszámát, hogy hívjam fel, ha valami
változás
van. Akkor arra gondoltam, milyen változás lenne, meg sem fordult a
fejemben,
hogy két óra múlva lesz.
Szóval,
amikor Szántó
elvtárs elment, én is kiszaladtam a városba, a gyerek éppen beteg volt,
kellett
hozzak neki gyógyszert. S amikor megérkeztem a patikából, már messziről
láttam,
hogy a házigazdám áll a kapuban, persze várt engem. Megérkeztem,
köszönök neki,
ő meg nem fogadja a köszönésem. Bemegyek az udvarra, ő jön utánam,
megfog, és
azt mondja:
- Gyere
csak be egy kicsit
hozzám.
- Jó -
mondom.
S
bemegyek, a felesége éppen
olvasott, Gyuri bácsi meg elkezdi ott nekem:
- Miféle
dolgok ezek, amiket
te művelsz itt nálunk?
- Miféle
dolgok? - mondom.
- Hogy te
itt írsz
jobbra-balra, és beírtad abba a levélbe, hogy a lakás vizes, nem
egészséges,
hát akkor én miért tartalak téged?!
Persze már
tudtam, hogy a
szomszéd kvártélyos kihallgatózott mindent, vékony az a fal, és amikor
beszéltem az újságíróval, ő mindent hallott, s biztos megmondta az
öregnek.
- Gyuri
bácsi - mondom -,
értsen meg végre engem is. Tudja jól, hogy a gyerek beteg, és valójában
ne
sértődjön meg, de nem megfelelő neki a lakás. Ha a levélbe azt írom,
hogy a
lakás megfelelő, akkor nem segítene senki rajtam, és én sohasem kapnák
egy
másikat.
- Hát
szégyelld meg magad -
azt mondja -, ki volt ez az ember?
- Az
újságtól.
Na, ettől
még jobban
kiförmedt.
- A
jóistenedet! A kutya
úristenedet!! Ez most aztán meggyűjti nekem a bajom. Volt már dolgom az
újságírókkal, én már ki voltam egyszer írva az újságba a kvártélyosok
miatt,
mert jó voltam velük szemben, fedelet adtam a fejük fölé... És te most
ugyanezt
a szerepet játszod?
- Gyuri
bácsi kérem - mondom
-, nem arról van szó. Lényegében itt az én balsorsomról van szó.
Egyáltalán nem
is beszéltünk a házról meg a lakbérről vagy olyasmiről, amit maga
elképzel,
hogy elveszik a házát miattam, vagy hogy rendőrségre kerülne s ilyen
hasonló
problémákat.
- Engem
nem érdekel - azt
mondja -, te beszélj, amit akarsz, én már tudom, idősebb vagyok, voltam
már
ilyen esetben, ez nagyon jól jött annak a hülye újságírónak, jó téma ez
nekik,
nekem ebből elég! Né, fiam, ma csütörtök, vasárnap estig pakolj fel
mindent és
menj el innen.
- Mondja
meg, Gyuri bácsi,
hogy hova menjek!
- Engem ez
egyáltalán nem
érdekel - azt mondja -, nem akarom, hogy kellemetlenségem legyen
miattad.
- Na -
mondom -, jó.
Láttam,
hogy ideges,
beleegyeztem abba, amit mondott, csak hogy hagyjon békémet. Persze én
is
felidegeskedtem, mert véletlenül ért az egész támadás, mikor
meghallottam, hogy
vasárnapig... Tudom, mit jelent kvártélyt keresni, ez után járni, hogy
mennyi
időbe kerül, és hogy az ember milyen nehezen kap.
Másnap
akartam megint
beszélni a házigazdámmal a dolgokról, még akkor is ideges volt. Hát én
közben
megtudtam az egész helyzetet, hogy az udvaron lakó többi kvártélyos
felhúzta,
ők is féltek, nehogy most kidobja őket is, és mondták neki, hogy ha nem
dob ki
engem, hát nem ember, meg ehhez hasonló. Mi is hallottuk a falon
keresztül,
egész gyűlést hívtak ott össze az udvaron lakók, futkároztak ott
jobbra-balra,
és a végén úgy dőlt el a helyzet, hogy sikerült az öreget annyira
felhúzni,
hogy tényleg rászánja magát s engem kitegyen.
Pedig
azelőtt soha semmi
nézeteltérés nem volt, egy rossz szó közöttünk nem volt, erre nem
számítottam,
hogy azért, mert járt nálam az újságíró, ebből olyasmi fakadhatna, hogy
kirakjon éppen olyan egyszeriből. Nem hittem volna, nem is látszott ki
belőle,
de sajnos a lakók elérték azt, amit el akartak érni, észrevették, hol
van a
gyenge pontom. Rátapintottak, és kész.
Persze, én
itt vesztettem.
Mondom,
másnap próbáltam
behívni hozzám a házigazdát, hogy még beszéljük meg a dolgokat, nem
jött be,
ott kinn egyezkedtünk. Végül is valamennyire sikerült meggyőznöm,
annyiba
beleegyezett, hogy hát valójában nem megfelelő határidő a két nap, én
ennyi idő
alatt nem tudok lakást keresni, a gyerek éppen beteg volt, látta ő is,
hát azt
mondja:
- Na, én
annyiba
beleegyezem, hogy két hétig maradhattok. De március elsejéig hagyjátok
el a
lakást!
- Jó -
mondom.
- Ha be
lennétek jelentve,
nem szólnék semmit - azt mondja, és itt jön valami, amit meg akarok
magyarázni.
Tetszik
tudni, ha valaki nem
állandó lakosa egy városnak, vagy nem született ott, tehát nincs városi
buletinje, akkor a rendőrségen be kell üttetni az ideiglenes lakos
pecsétet,
úgy mondják, hogy flotáns. Ezt egy bizonyos ideig adják egy bizonyos
lakcímre,
ha lejár, be kell jelenteni és meg kell újítani.
- Hát
nagyon érdekes -
mondom -, Gyuri bácsi, kérem, már ami azt illeti, elég rég le van
járva, és ha
nem tévedek, magának van egy bizonyos könyve, a házkönyv, abba be
vannak írva a
lakók, hogy én hogy s mint állok a flotánssal.
Na,
elszólta magát:
- Te nem
is vagy beírva.
Hát
ilyenformán ő kapta
tőlem a pénzt, az államnak nem fizetett semmit utánam, nem is merte
bevallani
minden lakóját. Mert amikor a flotánsom lejárt, én szóltam neki:
- Lejárt a
flotánsom, meg
kellene újítani.
- Na jó,
majd
megcsináltatjuk - azt mondja.
Szóltam
közben még
egypárszor, de aztán féltem, nehogy a végén megharagudjon s ezért
kidobjon.
Úgyhogy elhallgattam, nem tettem bejelentést a rendőrségen, ezzel
szolgáltam a
házigazdám érdekeit, mert rá voltam kényszerülve azért, hogy védjem a
saját
érdekeimet. Valahogy így jött ez ki.
Amikor
hozták ki a
gázfogyasztást, azt mondta a házigazdám, hogy ki van utalva nem tudom,
hány
köbméter gáz, ami csak az övé, és osszuk be, mert abból kell
fogyasztanunk, és
ha túllépjük a határt, lezárják a gázt. Nekem már akkor gyanús volt,
hogy
számomra azért nem utaltak ki egy bizonyos mennyiséget, mert nem is
vagyok
bejelentve. Akkor megint mondtam neki, ha bejelentkeznék, akkor több
gázt
utalnának ki. De ő azt felelte, hogy járt fenn a néptanácsnál, s ott
azt
mondták, a kvártélyosoknak nem jár gáz. Hát ha nekem valójában nem jár,
akkor
én kicsi gyermekkel mit tudok ott csinálni? Beteges gyerekkel
különösképpen.
Egyáltalán semmit. Muszáj volt hallgatnom.
Aztán
megint szóltam neki
abból a tekintetből, hogy jönnek a választások, én nem leszek rajta a
listán,
ha nem intézzük már el azt a flotáns dolgot. Akkor kezdett belemenni.
De most,
hogy kirúgott, most
már nem akarja. Azt mondja, miért nem jelentkeztem be eddig, most még
azt is
letagadja, hogy én akartam, és ő halogatta. Én benne lennék, hogy most
megcsináltassam a flotáns pecsétet, pedig nincs pénzem, de ő hallani
sem akar
róla, csak azt akarja, hogy menjek el.
Nem
vitatkozom vele, nem is
jelentem fel, bár megtehetném. Még ha majd találkozom vele az utcán,
olyan
természetű, hogy kitámadja az embert, és biza én megint ilyen szégyent
elviseljek, hogy nekem utcán ordibáljon, hát nem szeretném. Inkább
legyen, ami
lesz belőle, de ne kerüljünk oda. Maradok én a kárral, ő a nyereséggel.
Úgy
látszik, ő mindent
átgondolt, miután járt nálam az újságíró, pedig kevés osztálya van,
vagy négy.
De mindent átgondolhatott, hogy milyen kellemetlenségei fakadhatnak az
egészből, hogy még nyerekedett is rajtunk vagy ehhez hasonló.
És még
aláíratott velem egy
olyan papírt, hogy helyesnek találtam elsejéig elhagyni a lakást, hogy
két hét
áll rendelkezésemre, és amennyiben kitudódik, hogy nekem nem volt
flotánsom, én
fizetem és állom a büntetést, nem keverem bele őt.
Aláírtam,
de annyit mondtam
neki:
- Legalább
egy indigót tett
volna alá, s két példányban írta volna meg, és írta volna maga, nem
pedig az
udvaron egy akármelyik kvártélyos. Megtehetném azt is, hogy ne írjam
alá,
csinálja meg maga a papírt, ha éppen ezt kéri, lássam a maga írását,
nemcsak az
aláírását, a maga fogalmazását és dupla példányban! Az első marad
magának, a
második nekem... És maga mindig azt fújta, ha bárki jön, mondjuk, hogy
csak
száz lejt fizetünk a kvártélyért, és nem ötszázat, mint a valóságban...
- Ki
mondta? Én ilyesmit nem
mondtam.
- Hát
Gyuri bácsi, édes,
maga mondta.
Persze ő
nézte a nyereségét,
én néztem a helyzetemet, hogy szükség esetén nincs hova mennem, nincs
lakásom.
Ezért kellett nekem kilépni a törvényekből, halogatni a bejelentkezést
s
valahol ott kóricálni, ahol nem lett volna szabad. Ha esetleg
rákényszerítettem
volna, könnyen kirak még annak idején. Úgyhogy ez csak eltolódott, mert
megtörtént most.
A
feleségemmel is
összevesztünk, azt mondta:
- Te vagy
a hibás, ha nem
írsz az újsághoz, most nem kerültünk volna az utcára.
- Én ezt
megértem - mondom
neki -, de ha jól emlékszem, te is benne voltál, hogy írjak, és akkor
most csak
én vagyok a hibás?
Még
megjegyezném, hogy
amikor készen voltam a levéllel, és elolvasta, hát nagyon tetszett
neki, azt
mondta, hogy milyen nagy fejem van, milyen nagy fejem van...
De hiába
na, ilyen
körülmények között hogy a lakás, a betegség meg miegyéb, nem is csoda,
hogy
kiborul, a feleségem is gyenge, és idegileg van legyengülve, ezt már
észrevettem, és jónak látom, hogy valami kezelési módot találjunk erre.
Azért,
hogy úgy mondjam, nagyon
kiálltuk a helyzetet. Sokszor inogtunk ott, hogy más már könnyen azt
mondta
volna, itt lelépünk, ez a válás. Mondjuk, legrosszabb esetben fizetem a
gyerektartást, nem érdemes így kínlódni, az ember nem megy semmire.
Érdekes,
ott a szélén az ember keresi az egyensúlyát, és mi mindig megkaptuk,
megnyugodtunk, visszajöttünk. Persze mindig összekötött a gyermek, s
emiatt
jöttünk mindig vissza. Aztán megint elkerültünk oda, nézeteltérések,
hiányosságok, nehézségek, minden, szóval sokszor álltunk ott a peremén.
És
bármennyire is gyenge idegileg, mindig az utolsó pillanatban megállt ő
is.
Mit is
csinálna nélkülem?
Nincs kihez menjen, kellene járjon egy lakás után,
munkahelye
sincs, abból a pénzből, amit én adnék, nem élhetne meg. Nem akar
elmenni
egyáltalán, nem akarja, hogy szétszakadjunk.
Ez a
kapcsolat nagyon erős
lehetett közöttünk, mert máskülönben széthullottunk volna mind a
ketten. Amikor
még nem voltunk összeházasodva, azt mondta:
- Csak egy
fedél legyen a
fejünk fölött, és legyünk jól. A többi nem fontos.
Hát elég
jól voltunk, nem
mondhatok semmit.
Csak
kisebb nézeteltérések
voltak, mert az ember még ideges, mondjuk, felhúzzák a munkatársak,
vagy a
munkára mérges. Ezeket nem lenne szabad hazavinni, mert ő nincs
felkészülve,
két-három szóból észreveszem, hogy hoppá, én voltam a hibás, akkor
persze
elhallgatok. Nála már nem éppen ugyanaz a helyzet, mert ő idegileg
gyengébb, és
akkor nekem kell megint fordítani, nem szabad idegességgel válaszoljak,
hanem
nyugodtan le kell hogy üljek, vagy nyugodtan elbeszélgetek vele, vagy
várok
addig, amíg esetleg megszűnik. Utána mindig megbánja:
- Ne
haragudj, tudod jól,
hogy ideges vagyok, és ne haragudj, hogy egy kicsit magas volt a hangom.
- Jól van,
fiam - mondom -,
tudom, megértettem.
És
előbb-utóbb valahogy úgy
alkotom meg a helyzetet, hogy ahelyett hogy idegesítsem, inkább
megnyugtatom.
Megmagyarázom neki, hogy ez az egész idegesség hiábavaló, nincs értelme
az
idegességnek, ez mind oda vezet, hogy az embert tönkreteszi még jobban.
A végén
rájön, s azt mondja, tényleg igazam van, és legtöbbször, általában
mindig előfordul,
hogy ilyenkor meg szokott ölelgetni vagy megcsókol, s azt mondja:
- Ne
haragudj, látod jól,
hogy ideges vagyok, az én idegeim már tönkre vannak menve, tudod jól az
életemet.
- Dehogyis
haragszom, fiam -
mondom.
Amikor
kikapok egy-egy olyan
pillanatot, hogy a gyerek alszik, vagy hasonló eset, akkor leülünk, és
ezt
többször megtettem már. Elmagyarázok neki mindent. Veszem elejétől a
dolgot,
amin keresztülestünk, és ezt az idegállapotot. S próbálom megértetni
vele, hogy
lényegében semmi értelme az egésznek. S használt.
A múltkor
is volt egy ilyen
beszélgetésünk egy este, fenn ültünk egy jó órán keresztül, s mondom:
- A gyerek
egy olyan
periódusban van, hogy kezd beszélni, itt kell eléje menni a dolgoknak.
Legalábbis nem szabad hogy hallja az olyan különösen csúnya szavakat,
vagy hogy add ide. Mert én úgy szeretném tanítani, ha már ő
városban
született,
akkor látszódjon is rajta, hogy városi születésű. Ne értsél félre, nem
azért,
hogy nem szeretem a falusiakat, lényegében mindenki ember, és egy
falusi ember
is lehet éppen művelt, ami azt illeti, lehet tanult, megvan rá a
lehetősége.
Csak éppen az odaadás kell.
- Jó -
mondja a feleségem.
Ilyenkor
mindig meghallgat
engem, sőt neki is vannak egyes javaslatai. A múltkoriban megegyeztünk,
hogy
amelyik ideges, az kimegy anélkül, hogy idegesítené a másikat. Vagy ha
látjuk,
hogy valamelyik ideges, a másik egyáltalán nem szól semmit. Mert
megtörténtek
egyes esetek, ilyen körülmények között biza nem is csoda, és
elkerülhetetlen.
Hát ez nem azt jelenti, hogy én most felpofozom, mert mondjuk, az
ideges
természetem miatt megtehettem volna, de jogtalanul pofoztam volna fel,
ami azt
illeti. A végén biztos én is megbántam volna, ezért ezt igyekeztem
általában
elkerülni. Ha észrevettem, hogy ideges vagyok, elmentem, leültem,
rágyújtottam
egy cigarettára, kettőre, háromra, nyolcra, mert tudtam, hogy mind a
ketten fel
vagyunk forrva, és ez azért van. S a végén mint két gyermek, megbánjuk
az
egészet, és egyet kacagunk, muszáj elkacagni az egész dolgot, hogy
milyen is az
ember.
Így
családi viszonyban
egyáltalán nem vagyunk rosszul, látom, hogy a feleségem küzd az
életért,
odaadó, mindenáron dolgozni akar, csak ez a lehetőség, ahogy mondtam,
még nem
adatott meg. Neki is vannak bizonyos tervei, hogy ezt veszünk, azt
veszünk, így
csináljuk, úgy rendezkedünk. Kézimunkázni akar, mert ezek általában
szépek a
bútorokon. Elkacagjuk a dolgokat, s folytatjuk tovább az élet útját.
A múltkori
beszélgetésünkkor
mindent megértett. Mondom neki:
- Nézz
ide, lehet, hogy egy
kicsit valamivel jobban tudom az egész helyzetet, mint ahogy te
elképzelted.
Lehet, nem volt meg a lehetőséged, hogy tanulj meg viselkedni éppen
annyira. Én
se vagyok, mit tudom én, író vagy ehhez hasonló, de megpróbálok az
ember
mellett alkalmazkodni. Ha észreveszem, hogy az ember egészen egyszerűen
beszél,
hát akkor valamivel fölényesebb vagyok fölötte. Nem túlságosan, mert
akkor
legfennebb azt mondja, né, nincs semmije, s teszi a nagyot. Úgy úszok a
felületen, ahogy megköveteli a helyzet. Ha meg olyan emberrel
találkozok össze,
aki sokkal többet tud, mint én, ennek meg kell adni a tiszteletet
feltétlenül,
akkor igyekszem valahogy úgy beszélni, nehogy azt mondja, né, ez egy
egészen
egyszerű ember. Látszódjon bennem az, hogy hát valójában én is
törekedek hozzá
hasonlatos lenni.
- Ez igaz
- mondta a
feleségem, és helyeselt.
Sőt nekem
van egy
elképzelésem az intelligenciáról.
És miért?
Látom a
kisebb korúakat a
buszon, a vonaton, bárhol, és úgy tapasztaltam, hogy a mai fiatalok
valahogy
egy kicsit félre vannak billentve. Ezt a jó helyzetek, a jó élet hozza
magával,
a szülők megtesznek mindent, nem kell ezt, azt csináljanak, persze
vígak.
Felszöknek a buszra, ha egy nő kisgyerekkel jön, kikacagják. Ezért nem
volna
olyan rossz, ha ebből az intelligenciából egy tantárgyat alkotnának.
Van miről
beszélni, egész tankönyvet lehetne kinyomatni erről.
Nevelési
óránk nekünk is
volt, az osztályfőnöki óránk, de ilyesmiről kevés szó esett, és
aránylag kevés,
amit ilyen téren az intelligenciáról beszélnek.
Én se
vagyok mit tudom én
milyen kicsiszolt, még sok van ezen a téren, amit nem tudok. De van egy
könyvem, Más is ember, ez a címe, abban ilyen részletek vannak,
hogy egy
társaságban hogyan mutatkozunk be, hogyan illik a szobában, hogyan az
utcán.
Vagy ha egy ember bemegy a vendéglőbe, hogyan is kell forgatni a
kanalat, a
villát. Vagy például, valaki megy be egy üzletbe és valaki jön ki, hát
itt is
vannak bizonyos szabályok, valójában a kor is közbejátszik meg ehhez
hasonlók,
na, ilyen esetben ki megy be hamarabb vagy ki jön ki hamarabb? Ezeket a
részeket bizonyos ideig mind áttanulmányoztam, és fel is fogtam egyes
eseteket
belőle, sőt van, amikor zavarba jövök.
Van egy
olyan eset például,
amit nagyon sok ideig kutattam hiába: nőt bemutatni férfinak vagy
fordítva, ez
hogyan játszódik le? Vagy: hogyan viselkedik az ember az orvosnál? Hát
egy
miniszternél?
Nagyon sok
mindent lehetne
erről beszélni, de inkább az elemi iskolában kellene, és erről minden
órán
lehetne felelni. Mert abban a könyvben írja a buszon való viselkedést,
a
vonaton, a vendéglőben, az evést, mindent... Abszolút csekély dolgok,
de ha az
ember elmegy valahova, biza megbírálják érte. Észre se veszi, s a háta
mögött
megbírálják, hogy né, egyszerű ember, és nem képes enni, vagy paraszt
vagy
hasonló.
Nem is
olyan régen, mikor
hazalátogattam a szüleimhez, a buszmegállóban egy idős bácsit láttam,
lehetett
egy olyan hatvan-hetven éves, egy szerencsétlen ember, félig rongyos,
sétapálcával, az inge kifolyva, de nem volt részeg. Valami fiatalok
voltak
körülötte, ott ugrándoztak, megfogták a sapkáját, beleköptek,
odacsapták a
földhöz, akkor a botját elvették, és eldobták. Hát én nem akartam
közbeszólni,
gondoltam, még valami probléma lesz belőle, előbb-utóbb nekem ugranak.
És
érdekes, az egész buszmegállóban a férfiak is, az idősebbrendiek is
mind-mind
kacagták. Ez nekem annyira rosszulesett, és kíváncsi voltam, mikor
kerül meg az
az ember, akinek van bátorsága beleszólni, belegabalyodni, mert én nem
mertem,
voltak vagy hatan. Aztán végül is csak előkerült az ember, egy
középkorú férfi,
aki azt mondta:
- Úgy
látszik, megtaláltátok
a magatok emberét, egyek vagytok az öreggel, egy eszetek van.
Közben
megfogta a botot,
visszahozta, feltette a bácsi fejére a sapkát, és elvezette onnan.
Úgyhogy, ha
az emberekben volna egy kicsi érzék és egy-egy kicsi intelligencia,
akkor nem
így cselekedtek volna. Hát kacagni egy olyan idős emberen, szerintem
bizony
nincs mit kacagni rajta.
Szóval, én
úgy gondolom,
hogy esetleg nem volna egy egyszerű hülyeség mégis bevezetni az
intelligenciát
az iskolában. Büszkék lehetnénk, hogy van egy olyan tantárgy, ahol ezt
a
tanulókba belevezetjük. Ha az intelligencia tantárgy lenne és jegyre
menne,
talán valami maradna a gyermekben, és ha beleélné magát, akkor mégis
sokkal
másképp volna az élet.
S ami azt
illeti, ha nálunk
a vállalatban lennének, mondjuk, egy kicsit is intelligens emberek,
akik
megértenék az ilyen helyzeteket, hát kiszálltak volna hozzám, s azt
mondták
volna: hogy tényleg, ez nem jó, ezt el lehet intézni. Mondom, még
kaptak
olyanok lakást, hogy nem volt városi buletinjük.
Hogy
hogyan?
Hát
kaptak, na. Érdekes az,
hogy kaptak. Ott van például a tűzoltónk lánya, a munkatársaim
magyarázták,
hogy városi buletinje nincs, de van egy szerelemgyereke, nincs férjnél,
és
kapott egy kétszobás lakást. Ezt be is lehetne bizonyítani, meg lehetne
tapogatni. A hatósági szerveknek jogában is állna megtapogatni, s akkor
kiderülne minden, hogy miért kapta, mikor kapta, mikor nyomták bele a
pecsétet
a buletinjébe.
De nem
akarok én olyan nagy
cirkuszt, mert előbb-utóbb aztán orrolnak rám, rossz szemmel fognak
nézni. Én
szépen, emberségesen akartam velük elintézni, beadtam a kérvényt, né,
így
állnak a helyzetek, ezek vannak, ezek meg nincsenek, gondoltam, valahol
letelepszik
ez a segélykérés, de még ez idáig kevés a remény hozzá. És Szántó
elvtárs is
azzal biztatott, hogy hiába, ez zárt város, a törvényt nem kerülhetjük
meg.
Nem is
volnék annyira
ideges, ha nem kellene néhány nap alatt elköltöznöm. Honnan kerítsek
egy másik
albérletet? Kerestem mindennap. Kijöttem a gyárból, indultam a városba,
sehol
semmi. A kollégáim is utánanéztek, nem vesz fel senki kisgyerekkel.
Hát azt
kell csinálnom, ha
letelik az idő, a kulcsot átadom a házigazdámnak, az összeget kifizetem
neki,
amit kér, amennyit követel. A családomat hogy hova fogom vinni, nem
tudom. Mert
a rokonokhoz hiába viszem, mondjuk, befogad egy-két napra, de hát az se
néz jó
szemmel, egy akármilyen rokon. Sőt még lenézi az embert, hogy nem
tudtunk
elintézni semmit. Olyan rokonaim vannak, hogy egy-két alkalommal
eljöttek
meglátogatni, aztán többet nem jöttek, mert látták, hogy mi nem állunk
olyan
anyagi helyzetekkel, mint ők, szóval, ilyen az ember. Nem mindenki tud
olyan
lenni, hogy állj meg te, annak nincs, de azért megérdemli a
tiszteletet. Hogy a
segítségről ne is beszéljek.
Hogy hova
fogok menni,
egyelőre nem tudom. Legrosszabb esetben leadom a kulcsot, azt a kevés
bútort
is, ami van, otthagyom, megmondom a házigazdának, tegyen vele, amit
akar, én
otthagyom. Mert nem lesz hova vigyem. Egyszerűen nem lesz hova vigyem!
És ha majd
egyszer kerülne
lakás, hát akkor majd vállalom, hogy újból megveszem azt a mosógépet,
azt a
hűtőszekrényt, kanapét és gyerekágyat, mert ennyi az egész, ami érne
valamit,
az asztal s a két hokedli ócskaság. Más kiút nincs. Aztán a házigazda
tegyen a
holmimmal, amit akar, lemondok róla, megmondom neki, nincs semmi
követelésem,
tartsa meg magának vagy tegyen vele, amit csak éppen akar. Egyebet nem
tudok
mondani...
De hogy a
gyerekkel mit
csinálok?
Haza nem
vihetem, amilyen a
jelen pillanatban az állapota. Beteg, bármikor lehet számítani arra,
hogy
kórházba kerül, nagyon nehezen szuszog, fullad. De amíg nem ér oda a
helyzet,
hiába visszük fel, megmondták az orvosok, amíg a helyzet nem súlyos,
amíg a
láza nem megy annyira fel, addig ne vigyük oda a kórházba. Valójában
nem is
visszük, mi sem akarjuk, hogy bekerüljön oda, sokkal nagyobb a
kellemetlenség,
a bánat ilyen esetben. S érdekes, a gyereknek most mégis az lenne jobb,
ha
alaposan lebetegedne, akkor meg lenne oldva a lakásproblémája...
Nekem most
már, ahogy mondta
valaki, támadó nőstényoroszlán módjára kellene viselkednem. És most ki
kell
lépnem! Nem szabad takarnom semmit és senkit, és támadnom kell.
Hogy
milyen alapon és milyen
irányokba?
Hát erről
gondolkoztam. Vagy
felmegyek személyesen az igazgatóhoz, valahogy csak feljutnék, hazudnék
egyebet, hogy egyéb problémáért megyek, csak hogy feljussak hozzá és
megmondjam
neki: ennyi nap áll rendelkezésemre, így és így jártam, nincs hova
menjek. S
vinném neki az összes papírjaimat.
Vagy ha
nem tudnék feljutni,
értesíteném levélben.
Vagy
beszéljek Szőcs
elvtárssal, és mondjak meg neki mindent?
De hát ő
is húzza az időt,
ők ilyenek na, nekik nem fáj. Azt mondta a múltkor is, még
próbálkozzak, de
nincs remény benne, mert mindenben a döntő a buletin. Na jó.
Ha más
megoldás nincs, fogom
a gyereket s a feleségemet, és kiviszem őket az állomásra a
váróterembe, amíg
lesz valami, nem ülhetnek a hidegben az ég alatt. Legfennebb elkap a
rendőrség
és megmondom: kérem, nincs hol lakjak, munkahelyem van, nyolcadik éve
ugyanannál a vállalatnál dolgozom, de nincsen hol lakjak. És elmondom
nekik a
helyzetet, vagy kiraknak ők is, vagy valami lesz belőle. Nem tudom,
na...
Nincs hova
menni, nincs hova
menni!
Legfennebb,
ha eljön a nyár … mit
mondjak?
Legyek
kissé humoros is
talán?
Vennék
akkor egy sátrat, egy
kétszemélyes sátrat, és ha már jó meleg lenne az idő, kinn is el lehet
aludni,
s előbb-utóbb valami lenne. De amíg téli időszak van, ilyesmire nem
lehet
számítani.
Az ördög
vigye el! Ha nekem
volna pénzem, hát én most már megérteném az idők szavát, megértek
mindent, hát
én is adnék, na! Mert ha ennek így kell lenni, hát legyen így. Pedig
nem
hivatalos, nem törvényes, de legyen így. Én is adnék, de hát a legjobb
jóakarat
mellett sem tudok adni neki ötezer lejt, még ötszázat sem.
Hát ennyi,
amit én
kieszeltem, mert látom, hogy itt valami meg van állva, le van blokálva,
és nem
tudok előrehaladni, s ha nem lesz egy olyan ember, aki legalább két
szót tegyen
értem...
Nem tudom,
mit csináljak...
Ne
telefonáljak Szántónak?
|
|