Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







TIZENKETTEDIK BESZÁMOLÓ

Donki Ákos felköti a gatyáját,
és bátran fenyegetőzik

Már elbeszéltem egyszer, hogy bizonyos baksisok bejönnek ezért a játékért, a lakásproblémáért, szóval, hogy meg kell kenni a kereket, na! Viszem az új kérvényt Szőcshöz, és találkozom az egyik kollégámmal, azt kérdi:

- Ezrest keresed?

- Mire keresném az ezrest?

- Hát így mondják Szőcsnek. Ezres, így hívják. Te nem tudtad?

- Én most hallom tőled.

- Ez már régi vicc - azt mondja.

Szóval, ez már vicc is.

Hát nem vicc, ami azt illeti, pláne, ha igaz! És most már mind több bizonyítékom van arra, hogy igaz.

Vagyis ők jól élnek, velem nem is törődtek, és a végén még visszaadják majd a papíromat, hogy nem adnak lakást, hanem vegyek magamnak.

Elhatároztam, hogy most már csak azért sem hagyom magam, mert a legtöbbször hintáztattak, csupán ezért. Ez erőt ad nekem, s ha arról van szó, végigjárjuk az egész kellemetlenséget. Az én részemre nem hiszem, hogy nagy kellemetlenségek lennének, mert nincs ami legyen. Ha ők ennyire nem látják be a helyzetet, és hazugságban tartják az embert, hát én is ebben formálom meg a visszavágást. Ha kell, majd megnyitom a nyilvánosság előtt a helyzetet, hogy egyszer már érjen véget az ő hülyeségük is.

Az egyik délután kijöttem a gyerekkel sétálni, többek között el akartam vinni a parkba, de fújt a szél, gondoltam, esetleg elkap az eső, bementünk a sörözőbe, megittam egy üveg sört, vettem neki egy csokit, de neki is inkább sör kellett. És bejön egy kollégám, leül az asztalunkhoz, annak idején együtt végeztük a szakiskolát. Beszéljük ott a helyzeteket. Kérdeztem, megkapta-e a lakást, s azt mondja, hogy még nem, neki befizetéses lakása lesz, és eltoloncolták még egy évet, mert hát nincs gyerek meg ehhez hasonló dolgok. Meg a másik, hogy neki nem is tetszett ott, ahol adták volna, és kérdi tőlem:

- Te hogy állsz?

- Még sehogy.

- Befizettél?

- Nem - mondom neki -, de adtam be kérést vállalati lakásra, most májusra vártam, mind ígérgették, de látom, hogy kifelejtettek a listáról.

- Látod te - azt mondja -, egyeseknek milyen marha szerencséjük van. Ott van egy bizonyos személy, nem akarok nevet mondani, nehogy meggyűljön a bajom vele, de az illető befizetett egy háromszobásra, és a sürgősségi listán is rajta van, kap vállalati kiutalt lakást is. Persze, nem az ő neve szerepel a listán, hanem a felesége van kitéve névileg. Ez valami furfangos csel, valami festett csóka galamb formában.

- Nincsenek elválva?

- Dehogy vannak... Mindenesetre jól kibogozhatta a dolgokat, éppen beszéltem vele a napokban, és mondja, hogy nemsokára meg kell kapnia a lakást, amire befizetett. Közben kapja az ingyenlakást is, s akkor a másikat szépen el tudja adni feláron egy olyannak, akinek nagyon sürgős.

Hát én provokálni kezdtem a helyzetet, és mondom a kollégának:

- Te, mégis ki az?

- Ott dolgozik nálunk ő is, a felesége is.

Gondolkoztam, vajon ki lehet az.

- Nem árulhatom el a nevét - mondja közben a kolléga -, mert probléma lesz belőle, cirkusz, szembesítés, minden, nem akarok ilyesmibe keveredni.

- Ó, hát ilyennek ismersz - mondom -, hát végeredményben én tisztelem és becsülöm azt az embert, aki ilyen ügyesen ki tudja játszani magának az életet, és megteremti magának a megfelelő feltételeket, semmi közöm vele. Csak hogy lássam mégis, hogy informálódjak én is, hogyan is megy nálunk ez a dolog.

S akkor azt mondja:

- Na jó, hát Köblösről van szó.

- Hiszen nekem Köblös osztálytársam volt!

- Ő az, együtt végeztük az iskolát.

Másnap nézem a listát, s hát tényleg, ki van írva háromszobásra Köblös Doina.

Megkerestem Köblös Karcsit, és kérdem tőle:

- Na, megkaptad a lakást?

- Még nem - azt mondja.

- Az órákat ledolgoztad érte?

- Még nem, mert a leánykám eddig mind a fejemen volt, de majd megcsinálom.

Ebből rögtön következtettem, hogy nem járok téves úton, mégiscsak az ő felesége az a Köblös Doina, ők azok a Köblösök, akik ki vannak írva, mert csak a kiutalt lakásokért kell ledolgozni azt a bizonyos száz munkaórát, vagyis hazafias munkát, a fizetéses lakásokért nem kell.

Na, egyből elmentem a személyzeti osztályra, és mondom Kurucz elvtársnőnek:

- Né, kérem szépen, nem kerültem fel a sürgősségi listára, és ez nekem nagyon rosszulesik. Holott tetszett látni, amikor a szanitéccel kint jártak, hogy elég sürgős nekem, a gyerek beteg, asztmás, szívbeteg.

- Hát ez elég súlyos - azt mondja. - Hát hogy-hogy nem írták fel magukat?

Akkor hirtelen feldobtam a problémát neki:

- Nem tudom, az enyém miért nem sürgős, és közben vannak olyanok, akik sürgősen igénylik a lakást, sürgősen meg is kapták, kiutaltak nekik háromszobás vállalati lakást, s közben be vannak fizetve pénzes lakásra is, napok kérdése, hogy megkapják.

- Ki az? - azt mondja.

Volt ott egy másik fehérnép is, az is beleszólt:

- Nyugodtan mondja csak meg a nevét, hogy ismerjük meg mi is, mert ilyen esetről nem tudunk, ilyen nem is létezhet.

Hát én megmondtam nyíltan.

- De nem akarok problémát - mondom -, hogy aztán menjek az illetővel szembesülni, hogy én kivágtam alóla a fát vagy irigylem a helyzetét vagy ehhez hasonló.

- Nem mondjuk meg - azt mondja -, nyugodt lehet.

S akkor mondtam, hogy mi a helyzet.

- Hát - mondja Kurucz elvtársnő -, lehet, hogy az illetékes szervek, akik itt a vállalatban intézik a lakásproblémákat, elnézték a dolgot, vagy nem tudtak róla, hogy az illető már azelőtt befizetett saját lakásra.

Hát ezt nem értem! Ha be van fizetve, arról hivatalos iratai vannak, hogy a nevén már van egy lakás. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy befizetett, a nevén a lakás. Ha egyszer valakinek a nevén van egy lakás, ezzel a körülményei meg vannak teremtve, hát akkor én nem tudom, hogyan lehet kiutalni még egyet, egy állami lakást, egy vállalatit. Ezt csak úgy egyszerűen nem lehet elintézni, sem elnézni, sem nem tudni róla, én az ilyesmit nem tudom elképzelni sehogy.

Ott van a komám még mindig albérletben egy szobában, azon az udvaron, ahol én is kvártélyos voltam legutóbb. Ő is nálunk dolgozik a vállalatnál, csak egy másik részlegen, s mondta a mesterének:

- Né, három gyerekem van, se építkezési engedélyt nem kapok, sem vállalati lakást, a kérvényem évek óta be van adva, bezzeg, akinek van valami, amivel el tudja intézni a dolgot, az megkapja.

- Kicsoda az? - kérdi tőle a mestere.

- Hát itt van iksz ipszilon - mondja neki a komám -, kapott blokklakást, és elkürtölte, hogy ő ötezer lejjel játszódta meg a dolgot. Parasztember, nemrég állt be munkásnak, de elintézte.

- Ide figyeljen - mondta a mester -, szerezzen két olyan embert, aki biztosan tudja állítani a helyzetet és bizonyítani, hogy az az iksz ipszilon tényleg adott ötezer lejt a lakásért. És akkor majd elintézzük mi az ügyet.

Hát szerintem ilyen embert nehéz volna megkeresni. Az, aki már megjátszódta így a dolgot, és a másik elintézte neki, akkor mégsem annyira pofátlan, hogy beköpje és kivágja alóla a fát, mert mindenki a saját érdekét nézi.

Ezt csak hivatalos állami szervek tudnák kinyomozni!

Ott van, mondjuk, a gazdasági milícia, ez olyan eset volna, hogy itt aztán nincs mentség, és nem lehet fizetgetni jobbra-balra. Meg vagyok győződve, hogy ezek el tudnák intézni.

Hát egyelőre én még nem akartam olyan messzire menni ezzel az üggyel, gondoltam, először megpróbálom szépen intézni, hátha mégis valahogy megtörik a szívük, és valahogy belegyőződnek, hogy segítsenek rajtam.

Elkezdtem járni a káderesnek, Tulbure elvtársnak a fejére. Mentem, mind hintáztattak, hogy meg kell nézniük, mi is a helyzet a kérvényemmel, hogy hol is vagyok. Hát ilyenformán bele sem néztek az én kérvényembe. S mondom Tulbure elvtársnak:

- Hát önök ígérték, hogy adnak lakást, és még ön a saját jószántából elvette a letelepedési engedélyemet, ami befizetéses lakásra volt érvényes, s azt tetszett mondani, elintézi, hogy ne kelljen még egy évet várjak.

- Igen - azt mondja -, majd utánanézek annak a papírnak.

Tehát ezek szerint ők kijátszódtak velem, ha egyszer nem is tudja, hol van az a papír, nem is érdekelte őt egyáltalán, hogy sürgősen elintézze. Én így veszem, hogy kijátszódtak velem, aztán nem tudom, hogy ők hogy veszik, de ez tiszta kijátszásnak vehető ebben az esetben. Ha egyszer vállalták, most hogyhogy nem tudja, mi van az én papírommal?

Egy alkalommal megint felmentem a kádereshez, és azt mondja:

- Donki, még nem jött meg a néptanácstól az a bizonyos papír, de azt mondták, hogy csak napok kérdése.

- Jó, rendbe van.

Hát én figyelembe vettem azt is, hogy meddig lehet megreklamálni a lakáskiutalásokat, ki volt írva a sürgősségi lista aljára, hogy ha valakinek valami különösebb problémája van, meddig lehet még ezt a dolgot megjátszani.

Utolsó nap, amikor még lehetett volna reklamálni, felmentem, és azt mondja Tulbure elvtárs:

- Na, Donki, megjött a papírja, éppen most!

Aláíratta velem, hogy átvettem, és azt mondta, vigyázzak nagyon rá, mint a szemem fényére.

- Ez az, amit maga annyira várt - azt mondja -, s erre lesz szüksége a továbbiakban.

- Köszönöm szépen - mondom, s ezzel kijöttem.

Gyorsan leszaladtam, kerestem Szőcs elvtársat, gondoltam, hátha még sikerül ebben az utolsó órában valahogy becsúszni a reklamálással s a papírommal. Őt, sajnos, nem kaptam ott, és még jó időn keresztül nem kaptam ott. Na, amikor végre sikerült elcsípnem, odaadom neki, és azt mondja:

- Jól van, Donki, megértem, hogy maga elhozta ide ezt az iratot, ez feltétlenül szükséges, ez a legfontosabb a dossziéjába, ez az, ami hiányzott, de tudja jól, hogy a listák már le vannak zárva, az idén több lakást nem utalunk ki, most már nincs mit csináljak magával.

- Hát - mondom -, legalább tessék elfogadni, hogy a legközelebbi alkalomkor tudjanak valahogy besorolni.

- Mégis azt ajánlanám magának - azt mondja -, hogy készítsen erről a papírról egy xeroxmásolatot, és azt hozza le nekem, mert itt nálam eltűnhet, elvesztődhet, s akkor maga marad megint a semmivel. Nekünk megfelel a másolat is.

Így is csináltam, de egyúttal két másolatot készíttettem, ha már azt mondja, hogy nála olyan könnyen elveszhet. Beadtam neki, de mondom, különösebb biztatást nem kaptam tőle, mert minden le van zárva. Ezt nehéz kibogozni, hogy ők miért húzták az időt addig, amíg lehetett reklamálni, s csak akkor kaptam kézhez a papírt, amikor már nem sokat értem vele.

Na, akkor vettem szépen a másik irányt, s kezdtem járogatni Ispas elvtárshoz, a párttitkárhoz, mert annak idején az egészet ő ígérte meg, és ami azt illeti, előttem aláírta mindegyik kérvényemet.

Első alkalommal, amikor az irodájában találtam, mondom neki a helyzetet:

- Én nem vagyok kiírva a listára, mi lesz itt a helyzet?

- Meg kell értenie - azt mondja -, hogy vannak, akiknek nagyon sürgős...

- Én megértem - mondom, a szavába vágtam, igaz -, én megértem, hogy vannak olyanok, akiknek nagyon sürgős, de hát végeredményben nekem miért nem sürgős?

- Mondja - azt mondja -, nem elég magának, hogy a feleségét felvettük dolgozni?

- Igaz, maguk végeredményben segítettek rajtam, de maguk ígérték meg a lakást is, s akkor én ahhoz tartottam magamat, azért is fogadtam el a szobát az otthonban. Azért a négyszáz lejért az ember ott eltűri azt a zajt, azt a piszkot, azt a rendetlenséget, azt az egészségtelen szobát, s kicsi gyerekkel...

- Én is voltam kvártélyban - azt mondja -, tudom, mi a nehézség. Na, majd meg kell hogy nézzük, mi van a maga kérvényével, majd megkeressük Szőcsnél, aztán majd meglátjuk.

Két perc alatt, még ennyi sem volt az egész idő, amíg ezt a dolgot elmagyarázta, azzal kezet fogott, és azt mondja:

- A viszontlátásra, jöjjön egy másik alkalommal.

Hát én észrevettem mindjárt, hogy ő csak meg akar szabadulni tőlem minél hamarabb, és valamit mondott csupáncsak azért, hogy ne engedjen el válasz nélkül.

Rájöttem, hogy amikor azon a bizonyos gyűlésen osztották a lakásokat, én nem is voltam számításba véve! Nagyon ki voltam haragudva, hogy épp egy olyan ember, mint ő, ugye, párttitkár, egy fiatallal szemben éppen így beszél. Ahelyett hogy mondta volna meg az igazat, hogy né, nem akarunk adni, vagy nem tudunk adni, vagy nem tartjuk magát megfelelőnek, vagy sürgősnek az ön helyzetét... És nem úgy, hogy engem hintáztat, meg járattat, hogy jöjjek holnap, jöjjek holnapután meg ilyen dolgok. Meg kellett volna mondania egyenesen, hiszen olyan szervezet, hogy illet volna neki megmondania valóságot.

Rájöttem, hogy hintáztat, valahogy neki nem volt a kedvére, amikor kiprovokáltuk azt a helyzetet, és hogy a feleségem bekerült a munkába. Többször felmentem hozzá újra, de Ispas elvtárs mindig igyekezett megszabadulni tőlem...

Kíváncsi voltam, mit is akar mondani, hogy mi a helyzet a kérvényemmel, és mikor lesz abból valami, mert azt ígérte, megnézi. Ezért jártam és kerestem több alkalommal.

Egyszer éppen jöttem le a lépcsőn, azelőtt az irodája előtt várakoztam egy darab ideig, végül is láttam, hogy nem jön, gondoltam, lejövök a műhelybe és szétnézek, hátha véletlenül ott van. Hát ő akkor jött felfele a lépcsőn két fehérnéppel, észrevett engem és nagy dumába elegyedett velük. Amikor mentem el mellettük, köszöntem, megállítottam és megszólítottam:

- Titkár úr, ha nem tetszik megharagudni, bocsánat, csak egy pillanatra...

- Jó, Donki - azt mondja -, maga tudja jól, hogy fogadóórám nekem nem mindig van, de azért általában bármikor szoktam fogadni az embert, viszont most annyira foglalt vagyok, jöjjön egy másik alkalommal, mondjuk, hétfőn.

Hétfőn a feleségem délelőttös volt, én maradtam otthon a gyerekkel. Előbb arra gondoltam, nem megyek be a gyerekkel, féltem, hogy esetleg magas hangon kezdünk ott beszélni, mert már egészen ki voltam rúgva attól a sok járkálástól, és gondoltam, a gyerek megijed, nekikezd sírni, akkor meg ez probléma. Akárhogy is, gyerek nem való ilyen helyekre, ahol ráforszíroznak az emberre bizonyos dolgokat, és az ember ellen kell hogy álljon, ha valamit el akar érni az életben ebben az esetben.

Aztán mégis úgy döntöttem, hogy felköltöm a gyereket, fel is öltöztettem, és bementünk a gyárba, jobban mondva csak a gyárkapuig, mert a kapus nem engedett be, azt mondja:

- Vigye innen ezt a gyereket, ne is lássam! Jól lekaptak a múltkor maguk miatt, mert jószívű voltam, és beengedtem ide a gyereket meg a feleségét...

- Jól van, kapus bácsi - mondom -, megértettük.

Megkértem, engedje meg, hogy telefonáljak be a műhelybe, aztán kijött a feleségem, és a kapun kívül fogta a gyereket addig, amíg beszaladtam Ispashoz. Azt mondták, nincs a gyárban, aztán később megtudtam, hogy mégis bent volt.

Már kezdtem belátni, hogy ebben az évben nincs mit kotorásszak, de Ispas elvtárssal csak akartam még egyszer beszélni. A következő héten elmentem kihallgatásra, amikor fogadóórája volt.

Elmentem és megérdeklődtem, hogyan is megy ez a kihallgatás a párttitkárnál, azt mondták, erre különösebben nem kell feliratkozni. Az ember megjelenik ott, pénteken tartják fél háromkor ezt a kihallgatási periódust, meg kell jelenni, és akkor az embert beszólítják, ha látják, hogy ott álldogál az ajtó előtt.

Hát azon a napon, amikor én ott a kihallgatásra készülődtem, ő éppen nem volt az irodában. Vulpescu elvtárs, a helyettese, az ottan volt...

Tegyem még azt is mindig hozzá, hogy elvtárs?

Na, szóval ott volt Vulpescu, és kérdeztük tőle:

- Mi lesz itt a helyzet, megjelenik itt ma a titkár vagy sem?

- Én nem tudok róla - azt mondja.

Egy darabig ott maradt, várakozott ő is, lehetett három óra, Ispas még mindig nem jelentkezett, Vulpescu fogta szépen a táskáját, és elment.

Közben ment el az igazgató is, és megkérdezte:

- Maguk mit várakoznak itt?

Voltunk körülbelül vagy tizenöten az ajtó előtt, és mondom az igazgatónak:

- Erre a bizonyos kihallgatásra várunk, a fogadóórára.

- Jó, várjanak nyugodtan - azt mondja -, csak nem tudom, hogy ma visszajön-e még az elvtárs vagy sem.

Körülbelül ketten-hárman elmentek a várakozók közül, a többi része ottmaradt.

Fél négy körül meg is érkezett Ispas. Na, akkor pillanatnyilag mindenki ráállott, hogy hát tart-e fogadóórát vagy sem, s azt mondja, siet, mert ilyen problémák vannak s olyan problémák, de azért mégis megtartja így átmenetileg, hirtelen.

Na jó, ezzel is szóba elegyedett, azzal is, kivel a folyosón, kit meg behívott, kinek aláírási problémák kellettek, kikkel meg ilyen titkosabb megbeszélés folyt. S én várakoztam, hogy na, végül is megszólít-e engem. Megkérdi-e, hogy mi a problémám? Mert engem már elég jól ismer, ami azt illeti, és tudja jól, hogy nekem mi a problémám állandóan.

Én voltam a legutolsó, meglát ott a folyosón, és elkezdi:

- Maga különben mit is akar?

- Hát - mondom -, akarnék egy kicsit beszélgetni önnel.

- Jó, de miről?

- Ezzel a lakásproblémával kapcsolatosan...

- Mit akar még erről beszélni?! - azt mondja.

- Meg akarok tudni egyes dolgokat - mondom -, láttam a sürgősségi listán mindegyik személy után azokat a pontokat, hogy kétszázötven, kétszáztíz, százkilencven s így lefele egész negyven-ötven pontig, és szeretném tudni, mi ez a pontozás.

Na, akkor szépen megfogta a vállam, bevitt a szobájába, és azt mondja nekem:

- Foglaljon helyet!

- Köszönöm szépen.

Elővett egy ív papírt, elkezdett ott rajzolgatni nekem, és magyarázni azt a bizonyos pontszámot. Hogy elsősorban veszik, mekkora a jelenlegi lakfelület, amit a tulajdonos használ, erre kap egy bizonyos pontszámot, ha a lakterület kicsi, a pontszám nagy és fordítva. Másodsorban megnézik, hogy milyen is az a lakás, egészséges, nem egészséges, rossz, nagyon rossz, borzasztó, nem megfelelő, valahogy így, erre megint adnak egy pontszámot, minél rosszabb, annál többet. A következő lépésben, azt mondja, veszik, hogy mennyi régisége van a vállalatnál, erre is kap pontot. És figyelembe veszik, hogy milyen funkciója van az embernek, mérnök, mester, munkás meg ehhez hasonló, hogy párttag, KISZ-tag... és felsorolt még ilyen apróbb dolgokat, hogy az illető hogyan dolgozik, voltak-e kihágásai s ilyen problémák.

A végén a pontokat összeadjuk - azt mondja -, és akinek a legtöbb van, az az első, az kap leghamarabb lakást, s akinek kevesebb van, azok úgy csökevényesen következnek a listán utána.

- Végül is én megértem az egész helyzetet - mondom -, de ilyenformán nekem zéró pontom van, ha nem vagyok kiírva egyáltalán.

- Természetesen.

- De hát az én lakásom éppen annyira egészséges? Jó, rá voltam akkor szorulva s elfogadtam, mert jó volt a segítség annak idején.

És elmagyaráztam neki, miken mentem keresztül az otthonban.

- Hát én megértek mindent - azt mondja -, de ez a helyzet. Különben én nem vagyok hibás ebben az esetben.

- Én megértem, hogy nem hibás, nem is mondtam, hogy hibás, de akkor hol a hiba?

- Valószínű, nem volt leadva Szőcs elvtárshoz a maga letelepedési engedélye, s így nem tudták magát besorolni a többiek közé.

- Hát ez elég nagy baj - mondom -, mert én semmi különöset nem akarok, nem azért jöttem fel, hogy veszekedjek vagy egyéb különleges cirkuszt elműveljek itten, én csupáncsak azért jöttem, hogy lássam, mégis kaphatok-e lakást, s ha kapok, körülbelül mikor, mert nekem ez az egy vágyam van. Ha megkapnám a lakást, a többit én saját magam elintézném, a bútorozkodást, mindent, az embernek is mindjárt sokkal nagyobb kedve van munkába járni, az élethez...

- Ó - azt mondja -, nem éppen így van, higgye el, hozzám még nem jött egy ember se, aki azt mondja, né, Ispas elvtárs, ide figyeljen, amiért elintézte az ügyemet, én olyan hálás vagyok, hogy óriásian. Higgye el, hozzám még senki sem jött vissza megköszönni vagy meghálálni valamit.

- Ne tessék haragudni - mondom -, én visszajönnék! Ebben az esetben legalábbis megköszönném. Megmondanám, hogy most már rendben vagyok, s a többi rajtam múlik.

- Hagyja csak - azt mondja -, maga is olyan, mint a többi.

S aztán elbeszélgettünk több mindenről, elmagyaráztam neki, mi van az otthonban, és hogy kellene segíteni valamit ott a helyzeten, mert ez mégis olyan közérdek, na, nem saját tulajdonunk, mert mindenkié, közvagyon. Mondtam neki, hogy a vízvezetékcsapok rosszak, a parkettet megcsinálták, de megint tönkrement úgy, mint az egész meszelés, valamit kéne tenni ennek érdekében.

Hát ő azt tanácsolta, vegyem fel a kapcsolatot az iskola igazgatójával, mert ez a probléma nem tartozik a titkárra. De mit beszéljek az iskola igazgatójával, mikor ez az otthon a vállalaté, s a vállalat munkásai vannak ott? Mindegy, láttam, őt nem nagyon érdekli ez a probléma, láttam, hogy siet, szedelőzködik, eltelt egy fél óra, amíg mindezt letárgyaltuk. Nem akartam tovább fenntartani, mondom neki:

- Na jó, rendben van, de még egy kérdésem lenne.

- Tessék.

- Most már ennek következtében - mondom -, amit itt elbeszélgettünk, végül is mi a válasz? Én kaphatok az idén lakást? Van esélyem arra, hogy kapjak valamit, vagy nincs?

- Hát - azt mondja -, sajnálom az esetet, de az idén már nem kap.

- Na - mondom -, különben én ezért az egyért jöttem. És én ezt az elején is megkérdeztem, de el tetszett barangolni jobbra-balra, ezért kár volt vesztegetni egy fél órát, éppen készültem haza a szüleimhez, és a vonatot is most már lekéstem. Ezt két perc alatt meg lehetett volna magyarázni, hogy így áll a pontozás, és az idén nem kap. S megértettem volna. De így, hogy mind rajzolgatott meg hintáztatott, elbeszélgettünk egy fél órát, s egy félórai beszélgetés után még azt mondja az embernek, hogy nem kap. Na jó, rendben van. Elmegyek és szólok az újságírónak.

- Jó - azt mondja -, menjen. Menjen...

- S megmondom neki, hogy maga nem tartotta be az ígéretét. Mert akkor előtte minden szép volt, most meg nem kap.

Na, ettől mérges lett, a fejébe szállt a vér, aztán egy bizonyos szünet után azt mondja:

- Maga hagyjon békét az újságírónak, jobb lesz, ha nem foglalkozik vele. Ezek az újságírók egyebet sem csinálnak, csak bonyolítják nekünk itt a dolgunkat.

- Ne tessék haragudni - mondom -, de én úgy veszem észre, hogy az enyémet nem bonyolítja.

Megint elkezdett kiabálni

- Hát ha magának az újságíró éppen olyan nagy fej, akkor miért nem intézte el ő személyesen magának a lakást, és adta volna a maga szájába?!

Hát engem ez úgy felháborított ott pillanatnyilag, hogy ő ilyen durván elkezdte ezt a dolgot, s láttam, hogy semmiképp sincs megértés ebben az esetben, hogy én is kezdtem valahogy olyan rosszul érezni magam, s megmondtam neki:

- Hát akkor köszönöm szépen a figyelmet, a viszontlátásra, s ha már éppen ennyire tetszik mérgelődni az újságíró miatt, akkor tényleg szólok neki.

Nehogy azt higgye, hogy én bele vagyok törődve az egészbe. De nem ám! Nem adom fel a reményt, mint apám tette annak idején, hanem építek magamnak egy újat.

Hogy miben reménykedem?

Nem a lakásban.

Nem adnak lakást?

Nem is kell!

De az igazamért küzdeni fogok, mint egy hímoroszlán.

Éppen az ég alatt nem vagyok a gyerekkel, s ha oda kerülök, akkor is lesz valahogy. Ha huzatot kap megint s megbetegszik, beviszem a kórházba, ha meggyógyul, kihozom, s ha megint beüt valami, megint be. Valami csak lesz vele is. A szart meg mossa más, ami azt illeti. Nem érdekel, ha szétmállik az egész szemétdomb.

És tényleg szólok Szántónak, megmondom neki, hogyan megy nálunk a lakásosztás... Felszínre hozom ezt az egész helyzetet, hogy derüljön ki az igazam. Ki fogom harcolni vagy sajtolni vagy nem is tudom, hogy fejezzem ki magam, valahogy legyűrni őket, hogy mégis legyen nekem igazam! Lássák, hogy nemcsak olyan könnyen megy az, ahogy ők éppen elképzelik, hogy hantázunk, ezresezünk meg ehhez hasonló.

Nem kap lakást, azt mondja.

Most már nem is kell.

Majd kaptok ti! ...







Lap tetejére          Előre