Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







HATODIK BESZÁMOLÓ

Nagyot rúgnak Donki Ákosba,
s erről az intelligencia jut eszébe;
aztán más is

Most meg tetszik ijedni.

Volt nálam az újságíró, és nagy baj lett belőle.

Január vége felé írtam azt a levelet, február tizenharmadikán beállított a szobámba. Azt hiszem, megijedhetett pillanatnyilag, csak a gatya volt rajtam, a gyerek sírt. Le sem akart ülni, csak azt mondta:

- Látom, rosszkor zavarom, sok időm most nekem sincs, csak beugrottam. Ha holnap délután megfelel, eljövök, és akkor majd nyugodtan beszélgetünk.

- Jó, kérem szépen - mondom -, rendben van.

Másnap eltakarítottunk, rendbe tettük, amit lehetett. Kerítettem egy kis piros zászlócskát, feltűztem a gyerekágra, csak sajnos a református falinaptárt ott felejtettem mellette a falon, és bizony csak akkor vettem észre a helyzetet, amikor már késő volt.

Jött úgy, ahogy megígérte, bemutatkozott, mondta, hogy ő Szántó elvtárs, és megmutatta az igazolványát, nehogy azt higgyem, hogy valaki más. Én el is vettem, megnéztem, nem nagyon hasonlított a fénykép az ábrázatára, és érdekes, észrevette, hogy mire gondolok, mert azt mondja:

- Az egy régi képem, még óvodás koromban készült.

- Rendben van - mondom -, elhiszem.

Aztán elmeséltem neki is az eseteket, de nem tudom, megértett-e mindent, úgy láttam, hogy ideges, nagyon izzadt, de hát a gyerek miatt muszáj volt meleget csinálnom. Azt mondja:

- Nincs valami innivalója?

Hát ha szeszes italra gondolt, ez elég sajnos, mert nekem éppen nem volt, nem tudtam venni, nem álltam úgy anyagilag.

- Egy kis borvizem van - mondom neki -, ha esetleg az megfelel...

- Jó lesz a csapvíz is - mondta, és aztán megivott vagy kétliternyit.

Még nem értem a végére, s azt kérdi:

- Maga most mit akar? Hogy kapjon a vállalattól lakást, vagy hogy felvegyék a feleségét munkásnőnek?

- Hát ha adnának lakást, az lenne a legjobb - mondom -, mert akkor a gyerek hamarabb kerülne olyan életkörülmények közé, hogy javuljon a helyzete. De ha ezt nem lehet, akkor legalább a feleségemnek kellene egy helyet kapni, és ha ketten dolgoznánk, tudnám vállalni, hogy befizetek pénzes lakásra.

Mert ahogy mondtam és kiszámítottam, egy fizetésből ezt nem lehet. És akkor azt mondja:

- De mit csinál a gyerekkel, ha az asszony is dolgozik? Hazaviszi a szüleihez?

Mondom neki, hogy nem lehet. Hogy miért? Elmagyaráztam, na jó, ezt is megértette.

- Akkor beadja a bölcsődébe? - azt mondja.

Hát én nem tudom, hogy ugye újságíró, és nem ismeri a törvényeket, vagy nem figyelt az azelőtti beszédemre, nem tudom, mi volt a helyzet.

- A bölcsődébe nem veszik be - mondom -, elsősorban azért, mert nincs városi buletinem. Másodsorban, ha lenne is, amíg a gyerek beteg, nem vállalják érte a felelősséget, ugye szívbeteges a gyerek, a bölcsődébe be kell adni egy orvosi papírt, és az orvos sem mer hamis papírt kiadni. Úgy gondoltam, hogy ellentétes váltásban dolgoznánk a feleségemmel, s vagy kapnák egy idős nénit arra a két-három órára, míg a váltáscsere lezajlik, persze, megfizetnénk, vagy amikor megy be az egyikünk, viszi magával a gyereket és a gyárkapuban átadja a másiknak, amelyik éppen jön ki.

- Na jó - azt mondja -, majd utánanézünk a dolgoknak.

Ezzel készült is menni, úgyhogy nem tudom, mit mondjak. Semmi biztatást nem mondott, semmi közelebbit. Egy papírra leírta nekem a telefonszámát, hogy hívjam fel, ha valami változás van. Akkor arra gondoltam, milyen változás lenne, meg sem fordult a fejemben, hogy két óra múlva lesz.

Szóval, amikor Szántó elvtárs elment, én is kiszaladtam a városba, a gyerek éppen beteg volt, kellett hozzak neki gyógyszert. S amikor megérkeztem a patikából, már messziről láttam, hogy a házigazdám áll a kapuban, persze várt engem. Megérkeztem, köszönök neki, ő meg nem fogadja a köszönésem. Bemegyek az udvarra, ő jön utánam, megfog, és azt mondja:

- Gyere csak be egy kicsit hozzám.

- Jó - mondom.

S bemegyek, a felesége éppen olvasott, Gyuri bácsi meg elkezdi ott nekem:

- Miféle dolgok ezek, amiket te művelsz itt nálunk?

- Miféle dolgok? - mondom.

- Hogy te itt írsz jobbra-balra, és beírtad abba a levélbe, hogy a lakás vizes, nem egészséges, hát akkor én miért tartalak téged?!

Persze már tudtam, hogy a szomszéd kvártélyos kihallgatózott mindent, vékony az a fal, és amikor beszéltem az újságíróval, ő mindent hallott, s biztos megmondta az öregnek.

- Gyuri bácsi - mondom -, értsen meg végre engem is. Tudja jól, hogy a gyerek beteg, és valójában ne sértődjön meg, de nem megfelelő neki a lakás. Ha a levélbe azt írom, hogy a lakás megfelelő, akkor nem segítene senki rajtam, és én sohasem kapnák egy másikat.

- Hát szégyelld meg magad - azt mondja -, ki volt ez az ember?

- Az újságtól.

Na, ettől még jobban kiförmedt.

- A jóistenedet! A kutya úristenedet!! Ez most aztán meggyűjti nekem a bajom. Volt már dolgom az újságírókkal, én már ki voltam egyszer írva az újságba a kvártélyosok miatt, mert jó voltam velük szemben, fedelet adtam a fejük fölé... És te most ugyanezt a szerepet játszod?

- Gyuri bácsi kérem - mondom -, nem arról van szó. Lényegében itt az én balsorsomról van szó. Egyáltalán nem is beszéltünk a házról meg a lakbérről vagy olyasmiről, amit maga elképzel, hogy elveszik a házát miattam, vagy hogy rendőrségre kerülne s ilyen hasonló problémákat.

- Engem nem érdekel - azt mondja -, te beszélj, amit akarsz, én már tudom, idősebb vagyok, voltam már ilyen esetben, ez nagyon jól jött annak a hülye újságírónak, jó téma ez nekik, nekem ebből elég! Né, fiam, ma csütörtök, vasárnap estig pakolj fel mindent és menj el innen.

- Mondja meg, Gyuri bácsi, hogy hova menjek!

- Engem ez egyáltalán nem érdekel - azt mondja -, nem akarom, hogy kellemetlenségem legyen miattad.

- Na - mondom -, jó.

Láttam, hogy ideges, beleegyeztem abba, amit mondott, csak hogy hagyjon békémet. Persze én is felidegeskedtem, mert véletlenül ért az egész támadás, mikor meghallottam, hogy vasárnapig... Tudom, mit jelent kvártélyt keresni, ez után járni, hogy mennyi időbe kerül, és hogy az ember milyen nehezen kap.

Másnap akartam megint beszélni a házigazdámmal a dolgokról, még akkor is ideges volt. Hát én közben megtudtam az egész helyzetet, hogy az udvaron lakó többi kvártélyos felhúzta, ők is féltek, nehogy most kidobja őket is, és mondták neki, hogy ha nem dob ki engem, hát nem ember, meg ehhez hasonló. Mi is hallottuk a falon keresztül, egész gyűlést hívtak ott össze az udvaron lakók, futkároztak ott jobbra-balra, és a végén úgy dőlt el a helyzet, hogy sikerült az öreget annyira felhúzni, hogy tényleg rászánja magát s engem kitegyen.

Pedig azelőtt soha semmi nézeteltérés nem volt, egy rossz szó közöttünk nem volt, erre nem számítottam, hogy azért, mert járt nálam az újságíró, ebből olyasmi fakadhatna, hogy kirakjon éppen olyan egyszeriből. Nem hittem volna, nem is látszott ki belőle, de sajnos a lakók elérték azt, amit el akartak érni, észrevették, hol van a gyenge pontom. Rátapintottak, és kész.

Persze, én itt vesztettem.

Mondom, másnap próbáltam behívni hozzám a házigazdát, hogy még beszéljük meg a dolgokat, nem jött be, ott kinn egyezkedtünk. Végül is valamennyire sikerült meggyőznöm, annyiba beleegyezett, hogy hát valójában nem megfelelő határidő a két nap, én ennyi idő alatt nem tudok lakást keresni, a gyerek éppen beteg volt, látta ő is, hát azt mondja:

- Na, én annyiba beleegyezem, hogy két hétig maradhattok. De március elsejéig hagyjátok el a lakást!

- Jó - mondom.

- Ha be lennétek jelentve, nem szólnék semmit - azt mondja, és itt jön valami, amit meg akarok magyarázni.

Tetszik tudni, ha valaki nem állandó lakosa egy városnak, vagy nem született ott, tehát nincs városi buletinje, akkor a rendőrségen be kell üttetni az ideiglenes lakos pecsétet, úgy mondják, hogy flotáns. Ezt egy bizonyos ideig adják egy bizonyos lakcímre, ha lejár, be kell jelenteni és meg kell újítani.

- Hát nagyon érdekes - mondom -, Gyuri bácsi, kérem, már ami azt illeti, elég rég le van járva, és ha nem tévedek, magának van egy bizonyos könyve, a házkönyv, abba be vannak írva a lakók, hogy én hogy s mint állok a flotánssal.

Na, elszólta magát:

- Te nem is vagy beírva.

Hát ilyenformán ő kapta tőlem a pénzt, az államnak nem fizetett semmit utánam, nem is merte bevallani minden lakóját. Mert amikor a flotánsom lejárt, én szóltam neki:

- Lejárt a flotánsom, meg kellene újítani.

- Na jó, majd megcsináltatjuk - azt mondja.

Szóltam közben még egypárszor, de aztán féltem, nehogy a végén megharagudjon s ezért kidobjon. Úgyhogy elhallgattam, nem tettem bejelentést a rendőrségen, ezzel szolgáltam a házigazdám érdekeit, mert rá voltam kényszerülve azért, hogy védjem a saját érdekeimet. Valahogy így jött ez ki.

Amikor hozták ki a gázfogyasztást, azt mondta a házigazdám, hogy ki van utalva nem tudom, hány köbméter gáz, ami csak az övé, és osszuk be, mert abból kell fogyasztanunk, és ha túllépjük a határt, lezárják a gázt. Nekem már akkor gyanús volt, hogy számomra azért nem utaltak ki egy bizonyos mennyiséget, mert nem is vagyok bejelentve. Akkor megint mondtam neki, ha bejelentkeznék, akkor több gázt utalnának ki. De ő azt felelte, hogy járt fenn a néptanácsnál, s ott azt mondták, a kvártélyosoknak nem jár gáz. Hát ha nekem valójában nem jár, akkor én kicsi gyermekkel mit tudok ott csinálni? Beteges gyerekkel különösképpen. Egyáltalán semmit. Muszáj volt hallgatnom.

Aztán megint szóltam neki abból a tekintetből, hogy jönnek a választások, én nem leszek rajta a listán, ha nem intézzük már el azt a flotáns dolgot. Akkor kezdett belemenni.

De most, hogy kirúgott, most már nem akarja. Azt mondja, miért nem jelentkeztem be eddig, most még azt is letagadja, hogy én akartam, és ő halogatta. Én benne lennék, hogy most megcsináltassam a flotáns pecsétet, pedig nincs pénzem, de ő hallani sem akar róla, csak azt akarja, hogy menjek el.

Nem vitatkozom vele, nem is jelentem fel, bár megtehetném. Még ha majd találkozom vele az utcán, olyan természetű, hogy kitámadja az embert, és biza én megint ilyen szégyent elviseljek, hogy nekem utcán ordibáljon, hát nem szeretném. Inkább legyen, ami lesz belőle, de ne kerüljünk oda. Maradok én a kárral, ő a nyereséggel.

Úgy látszik, ő mindent átgondolt, miután járt nálam az újságíró, pedig kevés osztálya van, vagy négy. De mindent átgondolhatott, hogy milyen kellemetlenségei fakadhatnak az egészből, hogy még nyerekedett is rajtunk vagy ehhez hasonló.

És még aláíratott velem egy olyan papírt, hogy helyesnek találtam elsejéig elhagyni a lakást, hogy két hét áll rendelkezésemre, és amennyiben kitudódik, hogy nekem nem volt flotánsom, én fizetem és állom a büntetést, nem keverem bele őt.

Aláírtam, de annyit mondtam neki:

- Legalább egy indigót tett volna alá, s két példányban írta volna meg, és írta volna maga, nem pedig az udvaron egy akármelyik kvártélyos. Megtehetném azt is, hogy ne írjam alá, csinálja meg maga a papírt, ha éppen ezt kéri, lássam a maga írását, nemcsak az aláírását, a maga fogalmazását és dupla példányban! Az első marad magának, a második nekem... És maga mindig azt fújta, ha bárki jön, mondjuk, hogy csak száz lejt fizetünk a kvártélyért, és nem ötszázat, mint a valóságban...

- Ki mondta? Én ilyesmit nem mondtam.

- Hát Gyuri bácsi, édes, maga mondta.

Persze ő nézte a nyereségét, én néztem a helyzetemet, hogy szükség esetén nincs hova mennem, nincs lakásom. Ezért kellett nekem kilépni a törvényekből, halogatni a bejelentkezést s valahol ott kóricálni, ahol nem lett volna szabad. Ha esetleg rákényszerítettem volna, könnyen kirak még annak idején. Úgyhogy ez csak eltolódott, mert megtörtént most.

A feleségemmel is összevesztünk, azt mondta:

- Te vagy a hibás, ha nem írsz az újsághoz, most nem kerültünk volna az utcára.

- Én ezt megértem - mondom neki -, de ha jól emlékszem, te is benne voltál, hogy írjak, és akkor most csak én vagyok a hibás?

Még megjegyezném, hogy amikor készen voltam a levéllel, és elolvasta, hát nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy milyen nagy fejem van, milyen nagy fejem van...

De hiába na, ilyen körülmények között hogy a lakás, a betegség meg miegyéb, nem is csoda, hogy kiborul, a feleségem is gyenge, és idegileg van legyengülve, ezt már észrevettem, és jónak látom, hogy valami kezelési módot találjunk erre.

Azért, hogy úgy mondjam, nagyon kiálltuk a helyzetet. Sokszor inogtunk ott, hogy más már könnyen azt mondta volna, itt lelépünk, ez a válás. Mondjuk, legrosszabb esetben fizetem a gyerektartást, nem érdemes így kínlódni, az ember nem megy semmire. Érdekes, ott a szélén az ember keresi az egyensúlyát, és mi mindig megkaptuk, megnyugodtunk, visszajöttünk. Persze mindig összekötött a gyermek, s emiatt jöttünk mindig vissza. Aztán megint elkerültünk oda, nézeteltérések, hiányosságok, nehézségek, minden, szóval sokszor álltunk ott a peremén. És bármennyire is gyenge idegileg, mindig az utolsó pillanatban megállt ő is.

Mit is csinálna nélkülem?
  Nincs kihez menjen, kellene járjon egy lakás után, munkahelye sincs, abból a pénzből, amit én adnék, nem élhetne meg. Nem akar elmenni egyáltalán, nem akarja, hogy szétszakadjunk.

Ez a kapcsolat nagyon erős lehetett közöttünk, mert máskülönben széthullottunk volna mind a ketten. Amikor még nem voltunk összeházasodva, azt mondta:

- Csak egy fedél legyen a fejünk fölött, és legyünk jól. A többi nem fontos.

Hát elég jól voltunk, nem mondhatok semmit.

Csak kisebb nézeteltérések voltak, mert az ember még ideges, mondjuk, felhúzzák a munkatársak, vagy a munkára mérges. Ezeket nem lenne szabad hazavinni, mert ő nincs felkészülve, két-három szóból észreveszem, hogy hoppá, én voltam a hibás, akkor persze elhallgatok. Nála már nem éppen ugyanaz a helyzet, mert ő idegileg gyengébb, és akkor nekem kell megint fordítani, nem szabad idegességgel válaszoljak, hanem nyugodtan le kell hogy üljek, vagy nyugodtan elbeszélgetek vele, vagy várok addig, amíg esetleg megszűnik. Utána mindig megbánja:

- Ne haragudj, tudod jól, hogy ideges vagyok, és ne haragudj, hogy egy kicsit magas volt a hangom.

- Jól van, fiam - mondom -, tudom, megértettem.

És előbb-utóbb valahogy úgy alkotom meg a helyzetet, hogy ahelyett hogy idegesítsem, inkább megnyugtatom. Megmagyarázom neki, hogy ez az egész idegesség hiábavaló, nincs értelme az idegességnek, ez mind oda vezet, hogy az embert tönkreteszi még jobban. A végén rájön, s azt mondja, tényleg igazam van, és legtöbbször, általában mindig előfordul, hogy ilyenkor meg szokott ölelgetni vagy megcsókol, s azt mondja:

- Ne haragudj, látod jól, hogy ideges vagyok, az én idegeim már tönkre vannak menve, tudod jól az életemet.

- Dehogyis haragszom, fiam - mondom.

Amikor kikapok egy-egy olyan pillanatot, hogy a gyerek alszik, vagy hasonló eset, akkor leülünk, és ezt többször megtettem már. Elmagyarázok neki mindent. Veszem elejétől a dolgot, amin keresztülestünk, és ezt az idegállapotot. S próbálom megértetni vele, hogy lényegében semmi értelme az egésznek. S használt.

A múltkor is volt egy ilyen beszélgetésünk egy este, fenn ültünk egy jó órán keresztül, s mondom:

- A gyerek egy olyan periódusban van, hogy kezd beszélni, itt kell eléje menni a dolgoknak. Legalábbis nem szabad hogy hallja az olyan különösen csúnya szavakat, vagy hogy add ide. Mert én úgy szeretném tanítani, ha már ő városban született, akkor látszódjon is rajta, hogy városi születésű. Ne értsél félre, nem azért, hogy nem szeretem a falusiakat, lényegében mindenki ember, és egy falusi ember is lehet éppen művelt, ami azt illeti, lehet tanult, megvan rá a lehetősége. Csak éppen az odaadás kell.

- Jó - mondja a feleségem.

Ilyenkor mindig meghallgat engem, sőt neki is vannak egyes javaslatai. A múltkoriban megegyeztünk, hogy amelyik ideges, az kimegy anélkül, hogy idegesítené a másikat. Vagy ha látjuk, hogy valamelyik ideges, a másik egyáltalán nem szól semmit. Mert megtörténtek egyes esetek, ilyen körülmények között biza nem is csoda, és elkerülhetetlen. Hát ez nem azt jelenti, hogy én most felpofozom, mert mondjuk, az ideges természetem miatt megtehettem volna, de jogtalanul pofoztam volna fel, ami azt illeti. A végén biztos én is megbántam volna, ezért ezt igyekeztem általában elkerülni. Ha észrevettem, hogy ideges vagyok, elmentem, leültem, rágyújtottam egy cigarettára, kettőre, háromra, nyolcra, mert tudtam, hogy mind a ketten fel vagyunk forrva, és ez azért van. S a végén mint két gyermek, megbánjuk az egészet, és egyet kacagunk, muszáj elkacagni az egész dolgot, hogy milyen is az ember.

Így családi viszonyban egyáltalán nem vagyunk rosszul, látom, hogy a feleségem küzd az életért, odaadó, mindenáron dolgozni akar, csak ez a lehetőség, ahogy mondtam, még nem adatott meg. Neki is vannak bizonyos tervei, hogy ezt veszünk, azt veszünk, így csináljuk, úgy rendezkedünk. Kézimunkázni akar, mert ezek általában szépek a bútorokon. Elkacagjuk a dolgokat, s folytatjuk tovább az élet útját.

A múltkori beszélgetésünkkor mindent megértett. Mondom neki:

- Nézz ide, lehet, hogy egy kicsit valamivel jobban tudom az egész helyzetet, mint ahogy te elképzelted. Lehet, nem volt meg a lehetőséged, hogy tanulj meg viselkedni éppen annyira. Én se vagyok, mit tudom én, író vagy ehhez hasonló, de megpróbálok az ember mellett alkalmazkodni. Ha észreveszem, hogy az ember egészen egyszerűen beszél, hát akkor valamivel fölényesebb vagyok fölötte. Nem túlságosan, mert akkor legfennebb azt mondja, né, nincs semmije, s teszi a nagyot. Úgy úszok a felületen, ahogy megköveteli a helyzet. Ha meg olyan emberrel találkozok össze, aki sokkal többet tud, mint én, ennek meg kell adni a tiszteletet feltétlenül, akkor igyekszem valahogy úgy beszélni, nehogy azt mondja, né, ez egy egészen egyszerű ember. Látszódjon bennem az, hogy hát valójában én is törekedek hozzá hasonlatos lenni.

- Ez igaz - mondta a feleségem, és helyeselt.

Sőt nekem van egy elképzelésem az intelligenciáról.

És miért?

Látom a kisebb korúakat a buszon, a vonaton, bárhol, és úgy tapasztaltam, hogy a mai fiatalok valahogy egy kicsit félre vannak billentve. Ezt a jó helyzetek, a jó élet hozza magával, a szülők megtesznek mindent, nem kell ezt, azt csináljanak, persze vígak. Felszöknek a buszra, ha egy nő kisgyerekkel jön, kikacagják. Ezért nem volna olyan rossz, ha ebből az intelligenciából egy tantárgyat alkotnának. Van miről beszélni, egész tankönyvet lehetne kinyomatni erről.

Nevelési óránk nekünk is volt, az osztályfőnöki óránk, de ilyesmiről kevés szó esett, és aránylag kevés, amit ilyen téren az intelligenciáról beszélnek.

Én se vagyok mit tudom én milyen kicsiszolt, még sok van ezen a téren, amit nem tudok. De van egy könyvem, Más is ember, ez a címe, abban ilyen részletek vannak, hogy egy társaságban hogyan mutatkozunk be, hogyan illik a szobában, hogyan az utcán. Vagy ha egy ember bemegy a vendéglőbe, hogyan is kell forgatni a kanalat, a villát. Vagy például, valaki megy be egy üzletbe és valaki jön ki, hát itt is vannak bizonyos szabályok, valójában a kor is közbejátszik meg ehhez hasonlók, na, ilyen esetben ki megy be hamarabb vagy ki jön ki hamarabb? Ezeket a részeket bizonyos ideig mind áttanulmányoztam, és fel is fogtam egyes eseteket belőle, sőt van, amikor zavarba jövök.

Van egy olyan eset például, amit nagyon sok ideig kutattam hiába: nőt bemutatni férfinak vagy fordítva, ez hogyan játszódik le? Vagy: hogyan viselkedik az ember az orvosnál? Hát egy miniszternél?

Nagyon sok mindent lehetne erről beszélni, de inkább az elemi iskolában kellene, és erről minden órán lehetne felelni. Mert abban a könyvben írja a buszon való viselkedést, a vonaton, a vendéglőben, az evést, mindent... Abszolút csekély dolgok, de ha az ember elmegy valahova, biza megbírálják érte. Észre se veszi, s a háta mögött megbírálják, hogy né, egyszerű ember, és nem képes enni, vagy paraszt vagy hasonló.

Nem is olyan régen, mikor hazalátogattam a szüleimhez, a buszmegállóban egy idős bácsit láttam, lehetett egy olyan hatvan-hetven éves, egy szerencsétlen ember, félig rongyos, sétapálcával, az inge kifolyva, de nem volt részeg. Valami fiatalok voltak körülötte, ott ugrándoztak, megfogták a sapkáját, beleköptek, odacsapták a földhöz, akkor a botját elvették, és eldobták. Hát én nem akartam közbeszólni, gondoltam, még valami probléma lesz belőle, előbb-utóbb nekem ugranak. És érdekes, az egész buszmegállóban a férfiak is, az idősebbrendiek is mind-mind kacagták. Ez nekem annyira rosszulesett, és kíváncsi voltam, mikor kerül meg az az ember, akinek van bátorsága beleszólni, belegabalyodni, mert én nem mertem, voltak vagy hatan. Aztán végül is csak előkerült az ember, egy középkorú férfi, aki azt mondta:

- Úgy látszik, megtaláltátok a magatok emberét, egyek vagytok az öreggel, egy eszetek van.

Közben megfogta a botot, visszahozta, feltette a bácsi fejére a sapkát, és elvezette onnan. Úgyhogy, ha az emberekben volna egy kicsi érzék és egy-egy kicsi intelligencia, akkor nem így cselekedtek volna. Hát kacagni egy olyan idős emberen, szerintem bizony nincs mit kacagni rajta.

Szóval, én úgy gondolom, hogy esetleg nem volna egy egyszerű hülyeség mégis bevezetni az intelligenciát az iskolában. Büszkék lehetnénk, hogy van egy olyan tantárgy, ahol ezt a tanulókba belevezetjük. Ha az intelligencia tantárgy lenne és jegyre menne, talán valami maradna a gyermekben, és ha beleélné magát, akkor mégis sokkal másképp volna az élet.

S ami azt illeti, ha nálunk a vállalatban lennének, mondjuk, egy kicsit is intelligens emberek, akik megértenék az ilyen helyzeteket, hát kiszálltak volna hozzám, s azt mondták volna: hogy tényleg, ez nem jó, ezt el lehet intézni. Mondom, még kaptak olyanok lakást, hogy nem volt városi buletinjük.

Hogy hogyan?

Hát kaptak, na. Érdekes az, hogy kaptak. Ott van például a tűzoltónk lánya, a munkatársaim magyarázták, hogy városi buletinje nincs, de van egy szerelemgyereke, nincs férjnél, és kapott egy kétszobás lakást. Ezt be is lehetne bizonyítani, meg lehetne tapogatni. A hatósági szerveknek jogában is állna megtapogatni, s akkor kiderülne minden, hogy miért kapta, mikor kapta, mikor nyomták bele a pecsétet a buletinjébe.

De nem akarok én olyan nagy cirkuszt, mert előbb-utóbb aztán orrolnak rám, rossz szemmel fognak nézni. Én szépen, emberségesen akartam velük elintézni, beadtam a kérvényt, né, így állnak a helyzetek, ezek vannak, ezek meg nincsenek, gondoltam, valahol letelepszik ez a segélykérés, de még ez idáig kevés a remény hozzá. És Szántó elvtárs is azzal biztatott, hogy hiába, ez zárt város, a törvényt nem kerülhetjük meg.

Nem is volnék annyira ideges, ha nem kellene néhány nap alatt elköltöznöm. Honnan kerítsek egy másik albérletet? Kerestem mindennap. Kijöttem a gyárból, indultam a városba, sehol semmi. A kollégáim is utánanéztek, nem vesz fel senki kisgyerekkel.

Hát azt kell csinálnom, ha letelik az idő, a kulcsot átadom a házigazdámnak, az összeget kifizetem neki, amit kér, amennyit követel. A családomat hogy hova fogom vinni, nem tudom. Mert a rokonokhoz hiába viszem, mondjuk, befogad egy-két napra, de hát az se néz jó szemmel, egy akármilyen rokon. Sőt még lenézi az embert, hogy nem tudtunk elintézni semmit. Olyan rokonaim vannak, hogy egy-két alkalommal eljöttek meglátogatni, aztán többet nem jöttek, mert látták, hogy mi nem állunk olyan anyagi helyzetekkel, mint ők, szóval, ilyen az ember. Nem mindenki tud olyan lenni, hogy állj meg te, annak nincs, de azért megérdemli a tiszteletet. Hogy a segítségről ne is beszéljek.

Hogy hova fogok menni, egyelőre nem tudom. Legrosszabb esetben leadom a kulcsot, azt a kevés bútort is, ami van, otthagyom, megmondom a házigazdának, tegyen vele, amit akar, én otthagyom. Mert nem lesz hova vigyem. Egyszerűen nem lesz hova vigyem!

És ha majd egyszer kerülne lakás, hát akkor majd vállalom, hogy újból megveszem azt a mosógépet, azt a hűtőszekrényt, kanapét és gyerekágyat, mert ennyi az egész, ami érne valamit, az asztal s a két hokedli ócskaság. Más kiút nincs. Aztán a házigazda tegyen a holmimmal, amit akar, lemondok róla, megmondom neki, nincs semmi követelésem, tartsa meg magának vagy tegyen vele, amit csak éppen akar. Egyebet nem tudok mondani...

De hogy a gyerekkel mit csinálok?

Haza nem vihetem, amilyen a jelen pillanatban az állapota. Beteg, bármikor lehet számítani arra, hogy kórházba kerül, nagyon nehezen szuszog, fullad. De amíg nem ér oda a helyzet, hiába visszük fel, megmondták az orvosok, amíg a helyzet nem súlyos, amíg a láza nem megy annyira fel, addig ne vigyük oda a kórházba. Valójában nem is visszük, mi sem akarjuk, hogy bekerüljön oda, sokkal nagyobb a kellemetlenség, a bánat ilyen esetben. S érdekes, a gyereknek most mégis az lenne jobb, ha alaposan lebetegedne, akkor meg lenne oldva a lakásproblémája...

Nekem most már, ahogy mondta valaki, támadó nőstényoroszlán módjára kellene viselkednem. És most ki kell lépnem! Nem szabad takarnom semmit és senkit, és támadnom kell.

Hogy milyen alapon és milyen irányokba?

Hát erről gondolkoztam. Vagy felmegyek személyesen az igazgatóhoz, valahogy csak feljutnék, hazudnék egyebet, hogy egyéb problémáért megyek, csak hogy feljussak hozzá és megmondjam neki: ennyi nap áll rendelkezésemre, így és így jártam, nincs hova menjek. S vinném neki az összes papírjaimat.

Vagy ha nem tudnék feljutni, értesíteném levélben.

Vagy beszéljek Szőcs elvtárssal, és mondjak meg neki mindent?

De hát ő is húzza az időt, ők ilyenek na, nekik nem fáj. Azt mondta a múltkor is, még próbálkozzak, de nincs remény benne, mert mindenben a döntő a buletin. Na jó.

Ha más megoldás nincs, fogom a gyereket s a feleségemet, és kiviszem őket az állomásra a váróterembe, amíg lesz valami, nem ülhetnek a hidegben az ég alatt. Legfennebb elkap a rendőrség és megmondom: kérem, nincs hol lakjak, munkahelyem van, nyolcadik éve ugyanannál a vállalatnál dolgozom, de nincsen hol lakjak. És elmondom nekik a helyzetet, vagy kiraknak ők is, vagy valami lesz belőle. Nem tudom, na...

Nincs hova menni, nincs hova menni!

Legfennebb, ha eljön a nyár mit mondjak?

Legyek kissé humoros is talán?

Vennék akkor egy sátrat, egy kétszemélyes sátrat, és ha már jó meleg lenne az idő, kinn is el lehet aludni, s előbb-utóbb valami lenne. De amíg téli időszak van, ilyesmire nem lehet számítani.

Az ördög vigye el! Ha nekem volna pénzem, hát én most már megérteném az idők szavát, megértek mindent, hát én is adnék, na! Mert ha ennek így kell lenni, hát legyen így. Pedig nem hivatalos, nem törvényes, de legyen így. Én is adnék, de hát a legjobb jóakarat mellett sem tudok adni neki ötezer lejt, még ötszázat sem.

Hát ennyi, amit én kieszeltem, mert látom, hogy itt valami meg van állva, le van blokálva, és nem tudok előrehaladni, s ha nem lesz egy olyan ember, aki legalább két szót tegyen értem...

Nem tudom, mit csináljak...

Ne telefonáljak Szántónak?







Lap tetejére          Előre