Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







ÖTÖDIK BESZÁMOLÓ

A munkahelyi állapotokról,
Donki Ákos sikertelen hadakozásairól,
nagy emberek nagy mondásairól,
kis emberek kereseteiről és egyebekről

Na, írtam a szerkesztőségnek. Megbeszéltem közösen a feleségemmel, és azt mondta:

- Ákos, a próba mindig szerencse.

Én is pontosan így érzem.

Röviden lefestettem nekik a helyzeteket, és ilyeneket is odaírtam:

"Tudom azt is, hogy pártunk és kormányunk óriási gondokat fordít a gyerekekre, ezeknek az egészségvédelmére, boldogságára, a holnap embereire, kik tovább viszik népünk vívmányait, a nemzetiséget, és ezt még szebbé, boldogabbá teszik. Én itt csupáncsak a gyerekemért küzdök, mert szülői kötelességem, hogy hazafias és hazaszerető emberré neveljem gyermekemet."

Jó lesz így, igaz?

Csak azt nem tudom, megkapták-e, mert már tíz napja elküldtem, és még sehol semmi. Úgyhogy most egy kicsit ideges vagyok az állapotom szempontjából.

A múltkor keveset említettem a munkahelyemről, gondoltam, most már a többit is kibeszélhetnénk. Hogy minden benne legyen, készítettem egy vázlatot is, majd belekukucskálok pillanatnyilag.

Nagyon gyenge a munkahely megvilágítása. De nem azért, mert kiiktatták a világítótesteket, hanem azért, mert elfelejtették őket újra pótolni. A mintegy kétszáznegyven négyzetméter felületű műhelyben alig négy-öt darab hatvanöt wattos fénycső pislákol, próbál megküzdeni a sötétséggel. Ezek java részét is úgy hordtuk fel az öltözőből, pedig nem voltunk ilyesmire szakképesítve, de a szükség, a szükség az, ami sok mindent megtagad és megkövetel. Aztán a neoncsövek oldalt vannak, a gépek középre esnek, sehonnan nem kapnak megvilágítást.

A gépeken volt lámpa, leégett a trafó, mondtuk, cseréljék ki. Azt válaszolták, hogy mi tettük tönkre. Hát kérem, én megértem, jó, hibáink is vannak. De egyszer amit az ember használ, az idővel megkopik. Ha éppen arról van szó, és ők úgy kívánják, tegyék a múzeumba azt a lámpát, zsírozzák be, ott nem kopik. Ez világos. Viszont a műhely sötét, és mi ott a sötétben nem tudunk rendesen dolgozni, szerintem ez hozzájárul a minőséghez és a balesetek elhárításához. A havi munkavédelmi gyűlésen kértem, hogy ezt oldják meg, de csak megígérték, és az ígéret szép szó.

Egy másik vágyam a munkahely és a gépek tisztán tartására összpontosult, de itt sem értem el nagyobb sikert. A munkások egymás között veszekedtek, hogy nincs seprű, nincs seprű, ki lopta el a seprűt? Nyilvánosságra hoztam a dolgokat, és rámutattam a seprű és a textilhulladék hiányára. Hamarosan megkaptam a választ:

- Vegyetek seprűt.

Volt rá eset, hogy összepótoltunk, vettünk seprűt. De miért mi vegyünk?

Mi csak állami vállalattól vásárolhatunk - mondja a főnök -, azok meg nem gyártanak seprűt. Csak szövetkezeti egységek gyártanak, velük nem kereskedhetünk.

Na, jó, én megértem, nem lehet venni seprűt. Viszont mégsem értem meg, hogy miért nem lehet venni. Mert azt mondták, a vállalatnak van erre pénze, vehetne. Lehet, hogy a papírmunka miatt, ehhez nem értek, kivonom magam alóla. De ha azt tekintjük, hogy a gépek importból vannak, és biza éppen elég nehezen vettük meg, akkor miért ne lehetne megbecsülni?

Ennél sokkal humorosabb a textilhulladék hiánya. Azt mondja nekem valaki a műhelyvezetőségből:

- Donki, maga nős ember, biztos akad a feleségének kiselejtezett hálóinge, kombinéja meg ehhez hasonló, amivel megtörölhetné a gépeket. Hozza be!

Megszégyelltem magam, de azért megfogadtam a tanácsát. Sajnos, a kiselejtezett ruhadarabokból hamar kifogytam, és maradt ismét a régi helyzet. Talán most kisegíthetne az illető hasonló ócska holmikkal, hisz biztos vagyok benne, hogy az ő felségének is akad kiselejtezett alsóneműje, ha már ő ezeket kedveli jobban.

Ezek az emberek vagy elfelejtették, vagy soha nem is tudták, hogy a közvagyon védelme állampolgári kötelesség lenne. Talán majd egyszer rádöbbennek, amikor az olajos mozaik munkabalesetet okoz, és a milliós értékű gépek termelőképtelenekké válnak. Ahogy én vettem észre, már elég hibásak a gépek, nagyon gyakoriak a problémák velük, pontosan az elhanyagoltság miatt.

Ott van épp a francia gép, addig zavarták, amíg csak egy lánc, egy szíj volt rajta. És hányszor szóltunk, hogy a gép nem megy jól, duplázik, annyit üt, amennyit akar, az embernek nincs kiszámítása, nem biztonságos a gép. A karbantartók nem csinálták meg, mert azt mondták, van egyéb, fontosabb, így, úgy, addig, amíg a gép kidöglött. S most, hogy kidöglött, csupán a főtengely hetvenezer lejbe került. Még most sem biztos, hogy jól fog menni, megcsinálták, bejáratás alatt van. Körülbelül négy héten keresztül állott, és ha figyelembe vesszük, hogy nyolc óra alatt körülbelül hatvanezer darabot gyártott, biza ez nagy veszteség, millió, millió és millió, plusz a főtengely.

Akkor felvetettem egy másik dolgot, mert a mi anyagjaink nem felelnek meg a gépnek. Hát ez nem a mi hibánk, hogy mások sokkal hamarabb kezdték el a technikát, mi éppen előrehaladottak vagyunk a fejlődők között. A mi anyagjaink nem annyira megfelelőek, de elég jók ahhoz, hogy tudjunk kihozni egy darabot belőle, sőt exportálunk is. És akkor szóltam, hogy ez nem jó, itt valamit segíteni kellene.

Mert mi a helyzet?

Ez az automata gép is kétgombos, dupla kézi kapcsolásos, de az egyik gombot itt leblokálták egy vasdarabbal. A másikat benyomjuk, így indítjuk el a gépet, és bal kézzel tolni, segíteni kell az anyagot. A szerszámok hosszúak, az anyag olajos, és pillanatok dolga vagy a véletlen szerencse hozza, és becsúszik az ember keze, lelapítja az ujjait. Na, de amikor jön a munkavédelem, mert ki szokott jönni a fővárosból, jobbról, balról, akkor mindegyik főnök félti a bőrét. Akkor szaladnak:

- Dobjátok le a vasat, dobjátok le a vasat, dobjátok már le azt a patkót!

S megkérdeztem őket:

- Most miért dobjuk le? És akkor hogy indítjuk el?

Ketten a gépet elindítani nem szabad, nem lehet összehangolni két embert, így írja a munkavédelmi szabály. Megkérdeztem három mestertől is:

- Ha beüt egy ilyen ellenőrzés, mit tudunk tenni? Megáll a gép és nem dolgozunk? Megkérdik, miért nem termelünk, mit válaszolunk? Vagy csak állunk s nézzük őket?

A mai napig sem adtak megoldást erre, hogy hogyan lehetne azt a gépet valahogy úgy beállítani, hogy az ember veszély nélkül elindíthassa. Mert a mi anyagjainkat fél kézzel tolni kell. Éppen elég veszélyes. Szerencsére az automatáknál még baleset nem történt, és ezt le kell kopogni valahova. Mert a fülem mellett nincsen kert meg falra hányt borsó, én így olvasom le a dolgokat, sehol semmi biztosítás.

Na jó, mondjuk, ez egy olyan probléma volt, amit könnyen le lehetett tárgyalni, de fontos, mert a minőséghez és a testi épséghez hozzájárul.

A másik a pazarlás. Én megértem, hogy egy olyan korszakban vagyunk, ahol mindent recsirkulálni kell, jól megforgatni, legalábbis én így értelmezem: Pazarolni egyáltalán semmi értelme.

Miért?

Anyag éppen bőven van nálunk, ez már attól függ, ki értelmezi és hogyan. De az a bányász kibányássza, hát az elég nehézkes munka. S akkor minek elpazarolni azt az anyagot? Nincsenek megfelelő polcaink, legutóbb én raktam rendbe rajta az anyagokat, ez az én munkám, én vállaltam, ott vágtam el a kezemet is. Szépen címkéket raktam, hogy melyik milyen anyag, többféle méretünk van. Tetszett nekik, de nem tartott sokáig. Közösen vagyunk ott többen, leveszik az anyagot, nem fogy el az egész, akkor hajigálják ahelyett, hogy szépen összekötnék és feltennék a polcra.

Akkor javasoltam, ha ez már úgy megy, hogy az ember pazarol, hát csináljanak fából egy keretet oda, rá dróthálót, ez egy ajtószerűség lenne, és akkor be lehet zárni a polcot. A kulcs legyen a főmérnöknél, aki a műhelyben sétál, és ő adja ki az anyagot. Azt mondták, nem lehet, mert neki más dolga van, követi a termelést. Na, megértettem, hogy valójában kell egy ilyen ember is, aki követi, mert ha a munkást szabadjára hagyják, akkor esetleg kilép a hámból. Ilyenek kellenek.

De vannak most végzett fiatal mérnökök, még úgy sincsenek benne a szakmában, az életben benne vannak rég. Nálunk is van egy ilyen, mondtam, hogy esetleg ő adná ki az anyagot a munkásnak, csak éppen annyit, amennyit egyszerre elhasznál. Mert ha a munkásnak ki van adva a kezére, ott felelőtlenség, nemtörődömség, pazarlás van. És mi sárgarézzel dolgozunk, az pedig elég borsos árú. És azt mondja, ő tulajdonképpen nem tud ezek után járni, nincsen ideje, egyéb dolga van.

Jó. Nem tudom, mi a dolga, de jó. Hát akkor ott van a csoportfelelős, ő adná ki, vagy valaki csak kiadná! De erre sem találtak valami különösebb megoldást. Csak hogy rakjuk rendbe. Rendbe rakjuk, és két nap alatt visszament az egész helyzet.

A másik: egy csomó anyagot nincs hol tartani, lerakták a földre, elzárták vele az utat, amit a munkavédelem megint tilt. A múltkoriban éppen valakit vártak, valami fontos látogatót, akkor hirtelen nagy rendezésbe fogtak, azt is eltakarították. Hát olyankor nagyon érdekes, mindig kerül rongy, mindig kerül seprű, mindig kerül egy hely, ahova az anyagot rendesen le lehet tenni. Máskor pedig nem kerül semmi. És ha az ember szól, akkor még meg is sértődnek.

Nahát, én általában nem szoktam megsértődni az ilyesmiért. Én valahogy elkönyvelem magamnak, hogy ennek így kell lenni, mert ők így akarják, így szeretik. Viszont nem nyugszom meg, ez bennem fő. És idegesít.

A tisztaság fél egészség, én így tanultam. Miért csak éppen akkor van szükség tisztaságra, ha jön a munkavédelem, vagy egy bizottság vagy egy küldöttég? Máskor nem lehet tisztaságot tartani? Bizony lehetne. Csak kevés az odaadás, a legtöbben nem törődnek ezzel. Ha egy főnök, egy műhelyvezető azt mondja, ezt így kell csinálni, akkor azt a munkás úgy kell hogy csinálja. Ott nem lehet szájalni, hogy kérem, én szeretnék tisztaságot csinálni. Na jó, még ezt is el lehetne viselni, ami azt illeti...

Sok bajunk van a szerszámokkal. Mi szerszámnak nevezzük azt, amit a gépre szerelünk, ami a darabot adja, formálja. Hát ez éppen elég problematikus, mert lassan megy a karbantartásuk, a javításuk. Baj van a hőkezeléssel. A főmérnök megmondta tisztán:

- Kérem szépen, jobbat nem tudunk. Nincs hol, nem tudunk!

Olyan lyukasztókat adnak ide nekünk, hogy amikor rájön a rézlemezre, akkor ilyen ti-ru-ri-rá, összevissza hajlott. Ez pedig egy akkora munka: levenni a szerszámot, kivenni belőle a lyukasztót, betenni egy másikat éppen csak azért, hogy abból is ugyanaz legyen, ez egy fölösleges munka. Ha azt az időt az ember mind haszonra fordítaná, hogy valamit termeljen, hát valójában sokra mennénk.

Éppen emiatt nekünk nincs meg a havi tervteljesítésünk, kilencvenöt százalék körül mozgunk, ez általában így megy. Nagyon sokat zúgolódtunk, mert ha ennyi a tervteljesítés, így kapjuk a fizetést is, többet nem kaphatunk, mint amennyit dolgozunk.

Sokat mondtam, hogy a szerszámjavító részleget jobban össze kellene kötni a présműhellyel, hogy nagyobb legyen a kapcsolat közöttünk. Most elég messze van egymástól a két műhely, mi visszük fel a szerszámokat hozzájuk, fel kell oda cipelni, a lift hol megy, hol nem megy, biza vannak háromszáz kilós szerszámjaink is, az meg, ha a lift nem megy, akkor nehéz.

Egy embernek máskülönben is óriási nehéz egy olyan szerszámot mozgatni. Csak két kézzel lehet felkarikázni az emelőn, és naponta tízszer feltenni, tízszer levenni, közben nem termel semmit sem, a nap eltelt, és akkor vajon mit keresett, ha tényleg a termelés után adnák a pénzt? Semmit sem keresett volna a munkás, mert nem termelt, dolgozni viszont dolgozott.

A szerszámjavítóknak állandóan száztíz-százhúsz százalékos a tervteljesítésük, nekik mindig több van, mint nekünk, mert ők a papír után kapják a pénzt, hogy hány szerszámot javítottak. Legyen meg a papír, és kész, megkapják. Akkor azt mondtam, érjük el azt a célt, hogy ők is úgy kapják a fizetést, mint mi. Nem, hogy megjavítottam, hanem hogyan? Hiába javította meg, ha a szerszám nem termelőképes. Nem termel? Nem. Nem kap pénzt. Szabják meg, hogy egy szerszámnak mennyit kell leszabnia! Hát itt még komoly nézeteltérések vannak...

Na lássuk, a világítást megtárgyaltuk, takarítást, anyagproblémát szintén..., amit most még tárgyalhatunk, ez a KISZ-munka nálunk. Látom, Limbašeanu elvtárs a titkár, ez egy fiatal férfi, ő volt megválasztva, hogy mikor és milyen körülmények között, erről nem tudok, mert nem értesítettek, de a lényeg, hogy ő a titkár, felolvasott ott valami tevékenységi programot nagy hirtelen, hogy miket terveztek ki, és azt kérdezték, kinek van hozzászólása.

Közben a társaság, fiatal fiúk és lányok, tele élettel, egyik jobban zúgolódott, mint a másik, a másik meg csipkedte a leánykát, ez matatta, az motozta, hát jó, fiatalok, meg lehet érteni. És amikor kijöttünk, mondom a titkárnak úgy baráti alapon, már ismertem azelőttről:

- Te, ha valaki meglátja, hogy mi itt mit csinálunk, még azt mondja, hogy mi nem értünk semmihez vagy egyáltalán nem érünk semmit..

- Mit akarsz ezzel kifejezni? - azt mondja.

- Hát hogy legalább egy mestert nem tudtál elhívni? Szólni neki, hogy né, kérem, miről van szó, a műhelyből vagyunk, ide tartozunk, kérjük, hallgasson meg minket és legyen itt. Mint képviselő.

- Te, Donki - azt mondja -, a lényeg az, hogy a gyűlés legyen meg papíron.

- Na - mondom neki -, ha te így véled, akkor hidd el, hogy rosszul véled a dolgokat.

Különben, gondoltam, nincs kivel tárgyaljak, csináld, ahogy akarod. Ezt nem mondtam meg neki hangosan, mert meg is haragudhatott volna, és előbb-utóbb nem nézne jó szemmel. Ez elhalt dolog, ő elfelejtette, én meg nem felejtettem el.

Kérdem egy alkalommal a mesteremet:

- Hol tartják a KISZ-gyűlést?

- Hát én honnan tudjam?! - azt mondja.

Szóval, én arra vonatkoztam, hogy melyik műhelyben, mert három van. Hát ha ő nem tudja, akkor én kihez menjek, kit keressek, fiatalt egyet se láttam sehol, csak idős munkásokat, akik más csoportulásba tartoznak. Kit kérdezzek most? El voltam késve, mert épp a gépemmel bajlódtam, hogy hozzam rendbe, azelőtt volt szétszedve, és ha otthagyom, előbb-utóbb eltűnik egy alkatrész, van, aki elcsenje, akkor a gépet fel lehet akasztani a falra dísznek. Addig szaladgáltam, amíg megkaptam őket, a hátsó műhelyből hallottam a zajt, na és akkor történt ez az eset.

Nem tudom, Limbašeanunak megvan-e a KISZ-statútum, ahol előír mindent. Én is voltam KISZ-titkár, még otthon nálunk az iskolában, most is megvan odahaza a statútum magyar kiadásban, abban minden megtalálható: milyen időnként kell összejöveteleket csinálni, milyen feladatai vannak a KISZ-nek, milyen kötelességei, és abszolút minden, ami az ifjúsági szervezetre tartozik.

Ahogy mondtam, Limbašeanu felolvasott ott millió kirándulást bizonyos dátumokhoz kötve, hogy kirándulunk majd ide, kirándulunk oda, tapasztalatcsere, szánkaverseny, futballverseny, ilyen verseny, olyan verseny, az is bele volt téve, hogy minek mikor és hol lesz a helye, na jó. Ezt megértettem. De viszont ebből semmi sem lett. Nem voltunk sehol kirándulni, mert rossz volt a szervezés, és füstbe ment terv lett az egészből, ahogy Petőfi megmondta még annak idején.

Viszont a múltkor bejött hozzánk a műhelybe vagy negyven fiatal, és kérdezték, milyen kategóriában vagyunk, nehéz-e a munka, hogy javítunk meg egy szerszámot, hogy szereljük fel s a többi. Tehát máshonnan jöttek hozzánk fiatalok tapasztalatcserére.

Tőlünk is mentek, de kik?

Mentek a reglorok, a mesterek, a főnökök. Mi is szerettünk volna menni, különösen a fiatalok, mert mi az életből keveset tudunk, jóformán azt sem tudjuk, mi a munka... Hát én valamiket tudok erről, mert vannak bizonyos feljegyzéseim haladó szellemű emberektől, akik meghatározták és véleményt mondtak a munkáról, majd ebből is idézünk mindjárt egypárat.

Szóval, mi nem mehettünk tapasztalatcserére, kellett a hely másoknak.

Hogy kiknek?

Hát családrontást nem akarok sehol, de azért megmondom. Egyesek vitték a nőiket is, családjuk van, és a nőiket vitték szórakozni. Kiszűrődött, sokan beszélték, és állítólag szél fuvatlan nem indul, valami csak igaz belőle, s ez így is volt.

Ez idáig tapasztalatcseréből még nem volt részem, pedig én is el szeretnék menni, megnézni a volt iskolatársakat, melyik mennyire haladt, milyen ember lett belőle, mit ért el, engem nagyon érdekel. Ez ki van kötve, hogy mi nem találkozhatunk egymással? Eddig nem sikerült, de összefogunk, megteszünk mindent, és előbb-utóbb csak elérjük a céljainkat.

Tavaly volt a pártkongresszus, és erről az ifjúsági szervezetünk nem mondott semmit. Nem tudom, hogy tudták ezt elszalasztani, hiszen ez hazánk életében egy óriási eset, egy nagy lépés előre, haladás, mondjuk, bizonyos tervek kitűzése. Ezt elemeznünk kellett volna, átvenni a dolgokat, átérezni, bizonyos javaslatokat tenni, mert Nansen, ez egy sarkkutató, nem tudom, milyen Nansen, de azt mondta, hogy az ember tudásra törekszik, amikor pedig kialszik benne a tudásvágy, megszűnik embernek lenni. Ez valahogy valójában így van szerintem.

Vagy: létrejött a Szocialista Demokrácia és Egység Frontja, nekünk erről sem beszéltek semmit, és jelen pillanatig is sok az olyan fiatal, aki benne van, és nem is tudja, mit jelent ez. Én valamit sejtek róla, mert olvasok néha újságot, különösen a keresztrejtvényeket szeretem, és észrevettem, hogy amióta foglalkozok velük, valahogy több szót tudok alkalmazni a beszédemben. Mert ott elrejtenek egy szót, és a végén rájön az ember, hogy azt harminchárom-féleképpen lehet mondani. Csak példának okáért: dereng, hasad a hajnal, pirkad, alkonyodik satöbbi, mind ugyanazt a dolgot jelenti.

Aztán van egy másik dolog, azt lehet mondani, csekély eset. Valami plakátok vannak kifüggesztve nálunk a gyárban, és ilyen is van: Dolgozók, teljesítsétek minden odaadással az 1977-es tervet! Szóltam, már rég le kellett volna cserélni, falra hányt borsó. Valaki bejön, tisztára szégyen, megmondja, elvtársak, maguk le vannak maradva, nyolcvanban vagyunk. Vagy ha humoros ember, még elkacagja magát, és azt mondja, ezek az emberek vagy lusták, vagy nem tudják, hol élnek, vagy hogy mit csinálnak, vagy hogy mit reggeliztek.

Mire gondoltam én?

Ilyen lemezt lehet kapni, legfennebb beszerzem a saját költségemen, azt le lehetne pácolni, nem épp annyira sötétre, hanem csak gyenge barnára, és arra felírni néhány jelmondatot bizonyos íróktól, hogy mi volt nekik a gondolatuk a munkáról vagy a hazáról, a testvériségről, a méltányosságról vagy ilyen hasonló esetekről, és egy bizonyos helyen a műhelyben mindegyiket fel lehetne akasztani.

Összegyűjtöttem vagy ötszázat naptárakból, könyvekből. Ezekből legalább egypárat szépen keretbe lehetne foglalni, és kiakasztani vagy kitenni a faliújságra. De ezt egyedül nem akarom csinálni, valakivel meg kellene vitatni, össze kellene hogy fogjunk. Én nem akarok túl kilépni, a végén még megbírálnak, mert egyes emberek nem értenek meg, azt kérdezték kacagva, csak nem akarok író lenni? Látták, hogy könyvtárba járok, hogy novellákat írok vagy regényeknek fogtam neki, és azt mondták, nem vagyok normális. Sőt versírással is foglalkoztam, ha éppen arról van szó, általában ilyen szerelmi alapon mentek.

Szóval, nem akarom egyedül csinálni, de ha akadna valaki, akivel végrehajtsuk, hát nagyon szép lenne. Jönnének tapasztalatcserére a fiatalok, látnának egy szép, rendes műhelyt, látnák ezeket az okos jelmondatokat. És a munkás is jobb kedvvel menne dolgozni, jobb odaadása volna, s akkor persze a termelés is ugrana.

Ezek a mondások nekem csak magyarul vannak meg, én átfordítanám, de nem akarom megcsorbítani, hogy elveszítse a szépségét. De ha lehetne egy olyan, hogy társuljak egy románnal, aki kikeresné ezeket, akkor lenne egy román felirat és egy magyar felirat, körülbelül így lenne megfelelő.

Ha akarják, én átfordítom szó nélkül, tudok jól románul, ha nem vagyok izgatott, nem is veszik észre, hogy román vagyok-e vagy magyar. Megtörtént, hogy társalogtam a vonaton, és a végén, amikor leszálltunk, akkor vettük észre magunkat, hogy hát né, te, az áldóját, mi magyarok vagyunk s románul beszéltünk! Azt mondja a polgár, hát hogy nem vettük észre? Mondom, kérem, előbb-utóbb a haza nyelvét tudni kell, meg kell tanulni, az anyanyelvet pedig nem szabad elfelejteni! Ez is benne van egy könyvben, nagyon szép, ez az embernek kötelessége.

Akkor most lássuk, miket gyűjtöttem én össze a haladó szellemű emberektől!

Itt van Tudor Arghezi, ez nagyon tetszik nekem, és tényleg, ha ezt valaki beveszi, akkor veszíteni való dolga nincs. A következőképpen vélekedik a munkáról, ez a véleménye: Ne henyélj, ne állj egy helyben, ne késlekedj, járj, és szokj hozzá a szüntelen haladáshoz!

Hát ha az ember megáll és pillanatnyilag gondolkozik és minden szót elemez, utána a lényeget benne, akkor ez egy bizonyos erőt ad az embernek ahhoz, hogy valójában tényleg megtanulja, mi az élet, és hogy legyen benne szeretet úgy a munka iránt, az élet iránt, mint a család iránt, mert persze ottan is kell szeretet.

Hogyan értem én a Tudor Arghezi szerint elképzelt kijelentést és az alapgondolatát?

Ne henyélj - hát az embernek elsősorban nem szabad lustálkodnia, mert a lusta ember szerintem általában unatkozik, és akkor unatkozik a legjobban, amikor nem tevékenykedik, hanem henyél. Ne állj egy helyben - ez megint valami biztató, megnyugtató, az első kijelentést bővíti pluszban. Ne késlekedj - tehát, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, és amit az ember megtehet, sohasem szabad elszalasztania. Járj és szokj hozzá a szüntelen haladáshoz - tehát, az embernek tevékenynek kell lennie a munkában és mindenféle téren, és kora haladását kell szolgálnia azzal, hogy jár és megszok mindent, mindent meg kell hogy szokjon, szerintem, én így értelmezem a dolgokat.

Vagy ott van Szókratész: A test éltetője a munka, az észé a tanulás. Ez is nagyon szép jelmondat, kifejezi, hogy nem elég csak dolgozni, mert a munkától nem lesz több esze az embernek.

Gorkij ezt írta: Szeretned kell azt, amit csinálsz, és akkor a legdurvább munka is alkotássá válik. Hát én nem mondhatom egyáltalán, hogy a présműhelyben nem szeretem, sőt nagyon megszerettem. Azt már elfelejtettem, hogy más szakmát tanultam, amit szintén elfelejtettem. Benne vagyok ebben, érdekel, amit csinálok, igazán! Tisztában vagyok mindennel, csak egy hiba van, hogy nekünk nincsenek szakrajzok kiadva. Hiába teszem fel a szerszámot, kell futkorásznom a minőségi ellenőr után, hogy tudjam meg, milyen méret kell. Mert van körülbelül százharmincféle méretünk egy darabon, ezt nem lehet fejből tudni, legfennebb egy komputer tudná felvenni, úgyhogy jó volna, ha nekünk is lennének szakrajzaink. S akkor pontosan úgy lenne, ahogy Gorkij jól megmondta.

És ott van Goethe, azt mondja: Nincs olyan múlt, amelyet szabad volna visszavárnunk, nincs más, csak az örök új, mely a múlt kibővült elemeiből támad, s az igazi vágynak állandóan teremtőnek kell lennie, hogy új, jobb világot alkosson. Ezt is nagyon szépen ki lehet magyarázni pillanatnyilag. Az ember rátekint, azt veszi észre, hogy nem értett meg semmit belőle. De ha nekiül, és átolvassa alaposan többször is, szavanként, utána összerakja és az értelmét kiszedi belőle, hát akkor azt jelenti, hogy itt az embernek már megint tennie kell valamit, és nem kell megelégedni azzal, mi volt a múltban, azt hiába is várná vissza, mert nem szabad, hanem inkább ki kell bővíteni, és akkor egy új, egy jobb világ lesz.

Vannak itt gondolatok a hazáról is, szintén költőktől, íróktól s ilyenektől. Vasile Alecsandri: A haza a legédesebb édesanya, boldog az, aki életét áldozhatja érte. Hát én legalábbis ezen a véleményen vagyok. Mindenkinek kötelessége, állampolgári kötelessége adott esetben a hazát és a haza függetlenségét megvédeni. Hogy mi történik azután? Hát, istenem, semmiség, az ember elesik, meghal, olvastam egy könyvet, Szent Bertalan éjszakája, ha nem tévedek, ott azt írja, hogy a föld minden hősnek hazája éppúgy, mint a halnak a víz. Tehát ezek olyan dolgok, hogy ha már megszülettünk, eleget kell tennünk az áldozati kötelességünknek, ez csak ránk tartozik.

Vagy Tolsztoj: A hazaszeretet nem elvont fogalom, hanem valóságos szellemi erő, amely szervezettséget, fejlődést és kultúrát igényel. Nagyon szépen kifejezte magát ő is. Mert a szervezettség nagyon fontos, én is mindig mondom a műhelyben, hogy rend a lelke mindennek.

Itt van Balzac, ezt is feljegyeztem, azt mondja: A nagy szellemek mindig túlteszik magukat a lustaságon, lemondanak a káros élvezetekről. Az akaraterő nagyobb büszkeségre jogosít fel, mint a tehetség. Hát pontosan ilyen vagyok én is, mert a lustaságon nem is kellett magam túltennem. Na jó, cigarettázom, de más káros élvezetet nem folytatok, csak kártékonyat. Egyesek azt mondják nekem a gyárban: te író akarsz lenni?! Hát istenem, ahogy Balzac mondja, az akarat nagyobb büszkeségre jogosít fel. Hát ha valakiben akarat van, bennem van. Lehet, hogy mondjuk, nincs annyira képességem rá vagy tehetségem, de az ember próbál. Egyszer ha próbálja, nem sikerül, harmadszor próbálja, megint nem sikerül, akkor még annál inkább próbálja! És akkor végül is valamit elér, végül is partot ér. Végeredményben egy költő nagyon szépen kifejezte: hullámok futnak, egymást kergetik, az egyik meghal, a másik születik. Az ember ha elveszítette a reményt, arra kell alapoznia, ki kell bővítenie, és akkor van egy új reménye, amiben megint bizakodhat.

És akkor itt van egy mai, jelen pillanatban is még mindig élő és alkotó hazai író, Sütő András: Azt kell gyümölcsbe érlelnünk, amit az otthon földjének gyökérnyomása a törzsünkbe táplált. Na, itt meg kell álljak egy kicsit...

Ezt egy kicsit nagyon nehéz megérteni, én is csak félig értettem meg, szükségem volna egy olyan emberre, aki megmagyarázná esetleg bővebben, mert ebből keveset értek. Tehát én ebből körülbelül azt veszem ki, hogy úgy kell cselekednünk, ahogy ezt tőlünk megkívánják fent, vagyis én úgy értelmezem, hogy eleget kell tennünk mindennek, úgy kell csinálnunk mindent, ahogy ők mondják, mert ha valaki parancsot ad nekünk, mi kisebbek vagyunk, mint ők, s ők egész biztosan jól meggondolták a dolgot, és jónak látják, s ha jónak látják, és hivatalosnak nyilvánítják, akkor az biztos, hogy jó. Szerintem ezt mondja. Kurtán.

Úgyhogy, ha ezeket a szép nagy mondásokat elemzi az ember, mindjárt másképp látja a dolgokat.

Én szeretek is olvasni, csak sajnos, egy szobában nem lehet, nem vonhatom félre magam a családi ügyekből. Sőt szeretek is a családommal foglalkozni, a feleségemmel kevesebbet, a gyerekkel többet, sokat játszunk, amikor nem beteg. Amikor beteg, halálra idegeskedjük magunkat, még vita is támad, mert milyen az ember. Mindenhol van hiba, és ezt mind ez a kellemetlen helyzet hozza. magával.

Na, nézzek csak a papírba, mi következik? ... Megvan.

Nálunk a fiatalság olyan szétlézengő, jönnek, mennek, szórakoznak, a fiatalember elmegy egy lányhoz, még elbeszélget vele, még megöleli, még meg is vicceli, hasonló dolgok. A komolytalanság miatt még baleset is történt a présműhelyben, viccelésből. Játszódtak a vízzel, az anyag leborult a szekérről, s persze felvágta a combját, majdnem egy évig kórházban volt, kiesett a termelésből, kellett fizetni a betegszabadságát.

Érdemes volna valahogy ezt megfigyelni, amikor nem tudná senki, különösen délután a hátsó műhelyben, hogy mi megy ott végbe. Nem azt mondom, hogy nem dolgoznak. Akiben megvan az akarat, az őszintén, odaadással dolgozik, megfelelő ütemben termel. De a többiek...

Én sokszor benézek az ablakon, amikor megyek hátra anyagért, látom az egyiket, itt van, a másikok ott vannak összeülve, szivaroznak. Hát akkor mi hiába dolgozunk, mert egy helyre tartozunk, egy garatba töltjük az egészet, az egész terméket, és ami kijön, azt elosztjuk, az a mienk.

Hogy valaki cigarettázik, az nem kihágás. De ha feláll a géptől és nem kapcsolja ki, s a motor megy üresen, ez már igen. A motraink öt kilowatton felüliek, és ha az ember pillanatnyilag kiszámítja, amíg a munkás egy cigarettát elszív, azalatt a motor majdnem egy kilowattot üresen dolgozik. Ha a nemzetgazdaság érdekeit nézzük, ezek az emberek nem gondolkoznak?

Volt rá eset, hogy odamentem, és megállítottam az üresen járó gépet, akkor a kollégám azt mondja:

- Miért állítottad meg? Hagyd, hogy menjen!

- Te - mondom -, neked mindegy, hogy hagyd hogy menjen vagy ne menjen? Hallottad, miről van szó, ezt így kell csinálni. Maholnap eljön az az idő, hogy kezdünk kifogyni ebből, abból, nehezen lehet beszerezni a dolgokat. Végeredményben érdekünk. Ha te így csinálsz, előbb-utóbb a fizetésed bánja meg. Elpazarolunk egy csomó áramot, anyagot, energiát, mindezt újból vissza kell venni, ezt valaki meg kell majd hogy fizesse, ez nem maradhat csak úgy elvesztődve és az állam kárára.

Na, ilyenkor kiharagusznak, aztán én hol ideges természetű vagyok pillanatnyilag, hol meg megnyugszom, látom, nincs kivel tárgyalni, olyankor nem foglalkozom az emberrel egyáltalán. Ha nem ért meg, akkor félreállok, és nem tárgyalok vele.

A másik meg az, hogy elhagyják a munkahelyüket, elmennek hamarabb, nem is tud senki róluk, hát ez nagyon gyakori. Egyszerűen nem tudják, ha valaki egy órával hamarabb elment. De ha kinn az úton történik egy baleset, mondjuk elütné egy kocsi, és meghalna, akkor már kiderülne. Másképp nem.

Egy alkalommal beszélgetést folytattam a mesteremmel, bizonyos témákat ott eltárgyaltunk, és mondom neki:

- A fiatalokat, úgy engem, mint mást, meg kellene lényegében bírálni, ha kihágása van. Én nem haragszom meg, ha azt mondják, né, ezt csináltad, azt rosszul csináltad.

Én úgy kacagva elmagyaráztam ezt neki, volt ott egy kollégám, rámutatok s mondom, biztos ezért ő sem haragudna meg. És a mester viccre vette az egész témát, azt mondja:

- Menj már, mit se értesz az egészből!

S letácsolt. A végén meg ilyen dolgokat kezdett előhozni:

- Könnyű neked, hozzám képest falusi gyerek vagy, a töltött liba az udvaron, a disznót csak le kell vágni, a zöldség és a gyümölcs ott a kertben, a bor a pincében.

- Én nagyon szívesen cserélek magával - mondom -, jöjjön ki, nézzük meg! Még csirkénk sincs, csak három vén kendermagos tyúkunk van, már alig kapirgálnak, esnek össze, édesanyám azokat sem vágja le, sajnálja őket, annyit tojtak életükben, hogy most hagyja, amíg maguktól kimúlnak ... Itt mindenki a munkája után él meg, és lényegében mindenhol dolgozni kell, ez az ember kötelessége, hogy megszerezze az életfeltételeit. Ott falun sem milliomosok, itt se senki, mindenki annyit kap, amennyit dolgozik. Ahogy Mikszáth Kálmán mondta, legyen mindenki annyi, amennyit a haza előtt ér. Ez így van valahogy...

De hiába mondtam, a mester egyszerűen viccre vette a dolgokat, kinevetett.

- Én látom a libát!

- Na - mondom -, ha maga látja a libát, én látom farkast. Nekünk nem sok liba, hanem kevés farkas kell!

Ezt már nem tudom, ki mondta, valahol olvastam.

Na, aztán befejeztük, egyébként jó ember a mester, csak nem jár a kihágásoknak sem eleibe, se utána. Azóta nem sokat tárgyaltam vele. Még hogy rossz szemmel nézzen engem a végén, akkor nekem semmi jövőm nincs a gyárban, minden tevékenységem felborul, és meg vagyok jegyezve. És bizony, ha egyszer valaki meg van jegyezve, az nagyon baj.

Az emberek isznak a gyárban rendesen, pedig tudják, mi jár érte: útlevél. Végső sorban igazuk is van, ezt a munkavédelem tiltja. Így termelés sincs, és az ember veszélybe is hozza a saját életét. Ha engem el tudnának kapni, én benne vagyok, szidjanak össze istenesen, adjanak egy kemény fejmosást, és kezit csókolom, legalább így megelőztünk valamit.

Az is megtörténik, hogy egy-egy munkás ittasan jön be, ilyen esetben nem szoktak munkát adni neki. Mert volt olyan helyzet, amikor a munkás bejött részegen, adtak neki munkát, és kellemetlenség lett belőle, előbb-utóbb elment, elbódorgott az udvaron valahova, elesett, és becsületesen összevágta magát. Na, ebből tanultak a főnökök, és megokosodtak.

A műhelyben nem nagyon merünk inni, de azért tegyük fel, előfordul, mondjuk, sokszor ez a helyzet. Én is szeretem az italt, de mértékkel, nem literrel. És ami engem illet, én elsősorban félek, másodsorban pedig ismerem a törvényt, és ha az ember a törvényt átlépi, jön a büntetés. Mert a törvény mindenkire érvényes, munkásra, mesterre, mérnökre, de a munkásokat többször kapják el. Én így értelmezem a dolgokat.

Van még valami, nem tudom, helyesen ítélkezem-e ebben a kérdésben vagy nem, döntsenek olyanok, akik, mondjuk, nem vették még észre az ilyesmit, hát vegyék észre és döntsenek ők!

Miről is van szó?

Minket a műhelyben csoportakkordban fizetnek. Vannak olyam emberek, akik indifferensnek nyilvánítják az egész munkát, teljen le az a nyolc óra, kapjam meg a pénzemet meg ehhez hasonló. Viszont akad olyan is, amelyik dolgozik, és amelyik őszinte, nem mondom én ezt magamra, kivonom magam ez alól teljesen, nem ítélkezem magam felett. De amelyik dolgozik rendesen, és a hónap végén a kilencvenöt százalékos össztervteljesítés miatt kevesebbet kap, mint amennyi az egyéni munkája szerint járna, akkor megharagszik.

- Nézd meg te iksz ipszilont - mondja -, ő is annyit kap, mint én, és ő lógott egész hónapban, a papírján be van írva ötszáz darab, nekem háromezerötszáz! Miért, nem fizetnek az egyéni teljesítmény szerint?

Biza ebből nagy kellemetlenségek fakadnak.

Egy időben nálunk kifüggesztették a műhely falára, ki mennyit keresett, ennek ennyi órája van, ilyen kategóriája, ennyit kap. Ez világos volt. Egy ideje azonban eltűntek a listák. Az irodában is vannak barátaink, akik hozzánk tartoznak, azt mondták, minket az is megöl, hogy a regloroknak túl sok túlórát írnak be, kétszáztizenhat óra helyett kétszáznyolcvanat, háromszázat.

Ebből lett egy cirkusz, a munkások veszekedtek a reglorokkal. Ők azt mondták, nem a műhely alapjából kapják a fizetésüket, őket külön fizetik. Hát ha egyszer a műhelyben dolgoznak, és ők is hozzájárulnak a termeléshez, akkor honnan fizetik őket? A pékek fizetik vagy a fodrászok?... Viszont így tudják takargatni a dolgokat, ezért szeretnénk visszahozatni a kifüggesztési módszert. Meg azért, hogy tudjuk mi is a kalkulálást, a tervteljesítést: Ha nincsen meg a terv, az ember látja, és azt mondja:

- Na nézd meg te, az Istókját, nincsen meg! Vagy dolgozzunk többet, vagy menjünk és mondjuk meg, hogy csináljanak valamit, érvényesülhessünk mi is!

Bizony egyesek keresnek négy-ötezer lejt, meg a csoportfelelősök kapnak egy bizonyos százalékot is, ha prémiumosztás van, mi meg csak az alapot.

Na és itt álljunk meg egy pillanatra!

Ha már prémiumosztás van, az illető biztosan megérdemelte, hogy kapjon háromszáz lej többletet, elsősorban azért, mert élmunkás, másodsorban meg azért, mert jó szemmel nézik mindenhol, meg van becsülve. Viszont az emberek kikapják a prémiumjukat, és ezt csak akkor tudjuk meg, ha legfennebb valamelyikük azt mondja:

- Gyertek, fizetek egy sört munkaidő után, kaptam prémiumot, utánatok kaptam, szétosztom, nem tartom meg magamnak.

Hát ez nekünk nagyon rosszulesik. Mert ha van ember, akit meg kellene tisztelni, hát akkor a prémiumos ember olyan, tiszteletre méltó. Az ilyesmi miért ne legyen nyilvános? Na, tapsoljuk meg, gratuláljunk neki, így volna szép. Miért kell azt az embert eldugni, miért ne lehessen róla példát venni? Legfennebb ha akad olyan, aki odaadó, mondjuk, követné a példáját.

De ezek az emberek, akik prémiumot kapnak, mindig el vannak rejtve. És persze, van köztük olyan, aki jogosan kapja, akit tisztelek és becsülök, és vannak olyanok, akik jogtalanok erre, csak közel vannak a kályhához, melegszenek mellette. Ezekről aztán nem érdemes sokat beszélni, mit tudom én, hogy kapják, mint kapják, milyen relációik vannak, ezek nem is hívnak minket sörözni. Másokat biztos.

Én soha életemben nem kaptam prémiumot, élmunkás sem voltam. Van egy fiatal kollégám, fel voltunk bőszülve arra, hogy valójában a fiatalok közül senki sem lenne képes arra a prémiumra? Mi is ugyanazt csináljuk, mint az idősebbek, sőt! Két hétig a kollégámmal megjátszodtuk a szívek harcát: ha a délelőtti váltásban az öregek csináltak ötvenezer darabot a gépen, mi délután megzavartuk, kihoztunk ötvennégyet. Ha ők másnap csináltak ötvennégyet, mi utána ötvenhatot. Szóval volt egy ilyen verseny közöttünk, egy ilyen konkurencia, nem azért, hogy mérgesítsük őket, de kétezerrel a legrosszabb esetben is többet csináltunk. Jól mentek a gépek, az anyag is jó volt, kíváncsiak voltunk, mire képes a gép.

Két héten keresztül tartottuk a kollégámmal a rekordot, nem tudtak megelőzni egyáltalán. Közben a hónap vége lett, a prémiumot megint a taták kapták. Valahogy lemondtunk a dologról, a versenyről. De nem a prémium miatt, hanem mert olyan helyzetbe estünk, bejött valami rosszabb anyag, a szerszámok rossz minőségűek voltak, délelőtt inkább a szerszámpróbával foglalkoztunk, akkor persze már nem tudtunk annyit termelni.

De két hétig!... A mesterem nagyon boldog volt, odajött és gratulált, azt mondja:

- Fiúk, ebben a hónapban ti vagytok az ászok!

- Igen - mondom neki.

- Le a kalappal - azt mondja -, ezt így kell csinálni továbbra is.

Valahogy jólesett. Ha az ember úgy érzi, hogy tényleg azért a valamiért megdolgozott és megdicsérik, az egy olyan jóleső érzés lelkileg az illetőnek, abban a helyzetben megnyugtatja. S nem hogy megnyugtatja, hanem arra készteti, hogy valamivel többet tegyen. Ez így van. És úgy gondolom, nemcsak nálam van így, hanem általában mindenkinél. Még az állatnál is. Én láttam a cirkuszban, ha megdicsérik azt az állatot, hát olyan öröm sugárzik róla, s valahogy jobb kedvvel csinálja, és belenyugszik, hogy annak így kell lenni, s ez így szép, így kérik tőlem, s ha így kérik, akkor én így fogom csinálni. Valahogy így lehetne a dolgokat megfogni.

Hát körülbelül ennyit tudtam ezekről elmagyarázni.

Valami hiányzik?







Lap tetejére           Előre