|
TIZEDIK BESZÁMOLÓ
Olyan erőszakos cselekményekről,
melyek alkalmával hősünk gyáván viselkedik
Jaj-jaj, volt egy szörnyű délutánom.
A feleségem behozta a gyereket a gyárba,
két órakor váltottunk, ő ment
be a műhelybe dolgozni, én a gyerekkel mentem haza. A feleségem azt
mondta,
fektessem le a gyereket, alighogy hazaértem, le is fektettem, elaludt
hamar.
Hát hallom, hogy az emeleten valaki sorban kopogtat az ajtókon, senki
se nyitja
ki, úgy látszik, nem voltak otthon.
Elér az én ajtómhoz, ott is egy koppanás,
próbálja a kilincset, persze
az ajtót bezártam azelőtt, és már indulna is tovább. Én kinyitottam az
ajtót
neki, gondoltam, fejbe biztos nem üt senki, fényes nappal van.
Kinyitottam
tehát az ajtót, szembenéz velem egy magas férfi, és köszön, hogy jó
napot
kívánok. Én fogadom, s erre azt mondja:
- Maga itten lakik?
- Igen. Kit tetszik keresni?
- Nem keresek senkit, fényképnagyítással
foglalkozom, nem akarna képet
nagyíttatni?
- Kérem - mondom neki -, a feleségem nincs
itthon, dolgozni van, én
egyedül nem szökhetek a táncba, mert ez közös családi probléma, itt
közösen
kellene hogy megegyezzünk, hogy melyik képből hányat s mekkorát.
- Mégis azért engedjen be - azt mondja -,
hogy beszéljünk.
- Hát ha éppen akarja, tessék! Foglaljon
helyet!
Elővett három képet a diplomatatáskájából,
kezdte ott reklámozni őket,
hogy olajban készültek, az egyik menyasszonyi kép, aztán két kisgyerek
képe, s
azt mondja:
- Látja, milyen gyönyörűek, nem ártana, ha
maga is csináltatna.
- Kérem szépen - mondom neki -, rendben
van, gyönyörűek, jól van, én ezt
megértem, nekem is van valami esküvői képem, én abból szeretnék
nagyíttatni, de
hát ön olyan véletlenül jött...
Közben figyeltem a megrendelő szelvényeit,
le vannak-e pecsételve, hogy
lássam, ki is az illető. Hát nem voltak lepecsételve, ilyen közönséges
füzetszerű, sima papírok voltak nála, kinyitotta, és mindenáron meg
akart írni
egy cédulát nekem, kezdte ott kitölteni, s azt mondja:
- Hogy hívják?
- Jó-jó, én megértem, hogy hogy hívnak
engem, és meg is tudom mondani,
ha éppen kell. De azt sem tetszett kérdezni, hogy van-e pénzem.
- Hát nincsen pénze?
- Nem az, hogy nincsen pénzem, valami
pénzem van, de otthon tartom a
szüleimnél. Itt csak éppen a szükséges konyhapénz van, és az is a
feleségemnél
van, mert ő vásárol.
- Hát ez milyen dolog - azt mondja -, hogy
a felesége magánál hordja a
pénzt, és magát pénz nélkül hagyja?!
- Én nem vagyok pénz nélkül - mondom -, ha
a gyerekkel kimegyek, egy
sört akarok inni, nekem van harmincöt lejem, arra a sörre bőven elég,
be is
tudok rúgni, csak nem akarok.
- Na - azt mondja -, menjen túl a szomszéd
szobába, és kérjen a
szomszédaitól!
- Mégis mennyi kellene abba a bizonyos
előlegbe?
- Legalább egy százas.
Nekem a harmincöt lejen kívül volt még egy
százasom a nadrágomban, de nem
akartam odaadni.
- Jó - mondom -, de hát a kép sincsen itt,
azok is otthon vannak a
szüleimnél.
- Nem számít, én leadom magának a címemet,
és majd elküldi. S amikor a
nagyítás megvan, én személyesen kihozom.
Annyira rám állott, hogy már azt se
tudtam, mit csináljak, állandóan
tuszkolt, hogy menjek és kérjek, menjek és kérjek… Na, ebből a csecsből
nem
fogsz szopni.
- Hát - mondom -, én megértem, hogy kérek,
de ha hazajön a feleségem, és
megmondom, hogy né, odaadtam a pénzt s még kértem is kölcsön, mit fog
szólani?
Éppen most egy csomó kiadásunk lesz, és elég gyengén állunk, ami azt
illeti, s
az a pénz, ami félre van téve, nekünk valójában kell.
- Inkább mondja, hogy nem akar belemenni.
Később majd megbánja, higgye
el! ... Legalább hetvenöt lej előleget adjon - azt mondja -, és akkor
kiállítom
a papírt.
- Annyit se tudok adni.
Már abba belementem volna, hogy a
harmincötöt odaadjam neki, még ha el
is úszik, csak hagyjon békén. Kivettem a zsebemből a harmincöt lejt, és
letettem eléje:
- Ennyi van csak, harmincöt.
- Ne haragudjon - azt mondja -, ez kevés.
- Na, ha kevés, akkor legyen olyan kedves
és hagyjon békét, ne írjon
semmit.
- A felesége mikor jön haza?
- Este tizenegykor.
- Szóval, a szomszédoktól nem akar kérni?
- Értse meg, ember - mondom -, nem
szeretek kölcsönkérni, különben sincs
itthon senki sem az emeleten.
Hát akkor szépen fejbe vágott a
diplomatatáskájával, felkapta a
harmincöt lejt, és kirohant. Nem értettem, hogy ezt miért csinálta,
egyszerűbb
lett volna neki ez, mintha kitölt egy cédulát? Nem tudom... Megmondom
őszintén,
nem akartam kiabálni, gondoltam, még felébred a gyerek, s annál
rosszabb. A
fejemre lett egy kukuj, ami azt illeti, de nagy baj úgyse történt, egye
fene
azt a harmincöt lejt, legalább megszabadultam a pasastól.
Ez az egész eset úgy három óra körül volt.
Egy olyan negyedóra múlva
kimentem a folyosóra, hogy cseréljek ki egy égőt. Odaraktam egy széket,
cserélek egyet, nem ég, másikat, az, sem ég, valahol nem volt kontakt,
nem
testelt le, s abbahagytam. Láttam, nem megy az egész helyzet,
abbahagytam.
Bementem, közben a gyerek még mindig
aludt, hát hallom, hogy a folyosón
az egyik fiú egy leánykával beszélget. Kimentem, hogy nézzem meg, mi a
helyzet,
de nem láttam őket, mert bementek a fürdőszobába. És ott beszélgettek
óriási
barátságosan. Minden szó hallatszott, a leányka már éppen menni akart,
és
mondja:
- Mindjárt csengetnek be, nekem kell menni.
S a fiú mind unszolta:
- Maradjál na, mi lesz, ha kimaradsz egy
óráról?
- Nem-nem. - A leányka mindenáron vissza
akart menni.
- Maradj egy kicsit, na!
- Nem lehet - mondja a leányka. S kérdi a
fiútól: - Miután végzek az
órákkal, nem jössz moziba?
- De, elmehetek nyugodtan.
Közben megérkezett egy másik fiú, az is
ugyanabból a szobából, a
mellettem levőből, s akkor a másik leküldte a műhelybe, az iskola
műhelyébe egy
villanyszerelő után. Mondta a nevét is, valami Sandu, barátjuk ezeknek,
és
mondta, hogy hívja fel, mert a folyosón nem jó az egyik égő.
Az el is tűnt, ezek között meg tovább
folyt a barátság, a beszélgetés,
még meg is cirógatta a lánykát, hallottam, hogy olyan jóérzésűen
kacagott a
leányka és a pasas is.
Aztán hívta be a szobába, a leányka azt
mondja:
- Nem megyek be, mi értelme van, hogy
bemenjek?
- Gyere na, egyedül vagyok itthon - mondja
az neki, s addig-addig, amíg
bement.
Én akkor már bent voltam a szobámban, és
amikor bementek, hallottam,
hogy az ajtót belülről bezárta.
Nemsokára jelentkezett a másik fiú a
villanyszerelővel, a fiú egyenesen
bement a szobába, a másik ajtót nyitott neki, és a villanyszerelő
szimpla
formaságból egy csavarhúzóval piszkálgatni kezdett az égő körül,
ezalatt
kinéztem. Megint jött vagy három fiú, a villanyszerelő vágott nekik a
szemével,
aztán azok is bementek abba a szobába, nekik is kikulcsolták az ajtót.
Hát én nem is gondoltam, mi készül ottan.
Ez egy kicsit később derült
ki, amikor megkezdődött ott a szobában a háború.
Hallom, hogy a leánykát kezdik nyaggatni,
és a leányka mondja, hogy
hagyjanak neki békét. Akkor kezdték vetkőztetni, vagyis akarták volna
vetkőztetni. Ő meg nem akart egyáltalán. És annyira ment a helyzet,
hogy ezek
mint az éhes oroszlán, persze egyből rátámadtak a leánykára, abból
következtettem, hogy milyen zaj folyik le, milyen ordibálás. A fiúk nem
ordibáltak, csak a leányka. Többek között hallottam, amikor mondták a
leánykának:
- Vetkőzz le!
- Nem - mondja a leányka.
Sőt nagyon erélyes hangja volt a
leánykának, olyan kapitányos hangja
volt:
- Nem!!
Akkor többször felszólították persze, hogy
tessék vetkőzzön szépen le.
Nem akart. És hogy nem akart, hát a fiúk nekifogtak, s kezdték ott
vetkőztetni.
Közösen. Akkor a leányka erősen elkezdett ordibálni:
- Hagyjatok nekem békét, hagyjatok békét!
Segítség!! Segítség!!
Odafutott az ajtóhoz, és kezdte ütni az
ajtót. A többiek eltépászták
onnan, felborították az asztalt, hallatszott, hogy valami felborult.
Hát én be
szoktam nézni, amikor nyitva van náluk az ajtó, és ahogy láttam a
bútorokat,
egy asztal van ott négy székkel, az ágyak s a ruhásszekrény, egyéb
különös
bútor ott nincs, ami felboruljon, csak az asztal lehetett.
Közben nagy ordibálás, hogy hagyjanak
békét neki, és hogy ő nem akarja,
s ilyen dolgok, na!
Akkor kinyílt az ajtó, és az egyik fiú
behívta a villanyszerelőt. Az
hamar leugrott a székről és bement, megint bezárták az ajtót, a
csavarhúzó ott
volt a kezében. Az meg kezdett üvölteni a leánykának, azt mondja:
- Miért ordibálsz? Mi értelme van, hogy
ordibáljál?!
- Te menj ki innen! - mondja neki a
leányka.
- Miért menjek ki? Vetkőzz csak le
nyugodtan - azt mondja -, és végezd
szépen a dolgodat! Ha egyszer feljöttél ide, ne kezdjél fantáziálni!
A leányka vitatkozott a villanyszerelővel,
az meg kétszer is kinézett a
folyosóra, jár-e valaki. Mondom, én bent ültem a szobámban, mikor
meghallottam,
mi megy végbe, nem volt kedvem ott kint maradni. Gondoltam, a gyerek
felébred
az ordibálástól vagy a dörömböléstől, és megijed. S bementem.
A falon keresztül hallottam, hogy
tépásszák keményen a leánykát, mert az
azt mondta:
- Ne tépjétek össze a ruhámat!
Ez is nagyon jól áthallatszott hozzám.
S aztán óriási csúnyán üvöltözött a
leányka körülbelül egy olyan jó öt
percig...
A folyosó másik végén lakik egy komolyabb,
katonaviselt fiú, úgy
látszik, közben hazajöhetett, mert akkor pillanatnyilag kirohant a nagy
ordibálásra, kiléptem én is az ajtón, és azt mondja nekem ez a fiú:
- Mi van itt?
Álltunk ott az ajtajuk előtt, s
csodálkozott:
- Mi történik itt?
- Hát - mondom -, valami leányka van itt,
bizonyos cselezések folynak
odabent.
- Na, ezeknek sincs eszük - azt mondja -,
ezek nem tudják, mit
csinálnak.
- Hát - mondom -, nekem is az a
véleményem, hogy nem tudják.
Ő közben fogta magát, lement a lépcsőn,
elment valahova, én meg visszamentem
a szobámba.
Eltelt körülbelül egy olyan jó húsz perc,
közben a leányka
lecsendesedett, amikor ezek kezdték ott marcangolni, akkor persze
megint
ordibált, üvöltött. Arra következtettem, hogy már átesett bizonyos
fázisokon
ottan...
Egy olyan újabb öt perc múlva sor került
volna, hogy az illető is, akit
mint villanyszerelőt hoztak fel, szóval, hogy az is essék át rajta.
Akkor a
leányka sírva felpattant, s azt mondja:
- Te menj ki innen, neked feleséged van,
és nős vagy, és veled nem
akarok!
Megmondta tisztán, hogy mit. S akkor is
sírt a leányka.
Azt mondja neki az állítólagos
villanyszerelő, az a bizonyos Sandu:
- Hogyhogy nem akarsz?! És aztán, ha
feleségem van, nekem talán nem
szabad egy kicsit fiatalabbat fogni vagy jobbat, mint a feleségem?
De a leányka csak üvöltözött, hogy menjen
ki, valószínű, nagyon ki volt
rúgva arra a pasasra. Az meg erre fel megcsapta. Hallatszott tisztán,
hogy
megcsapta. A leányka kezdett ordibálni:
- Ne üssél! Ne üssetek!
Erre fel aztán megkezdődött a pufi-pufi.
Hallottam, hogy kap
becsületesen. Hol csattanás, hol meg üvöltés, hol meg döngés volt a
zaj...
Végül is megint elkezdték a témát, hogy
feküdjön le. A leányka azt
mondta:
- Nem fekszem le, mert többet már nem
tudok.
Ezek addig mind, addig mind, amíg megint
valahogy letépászták az ágyra,
s akkor megint elkezdett sírni és ordibálni...
Egy darabig ment a téma, ment, mendegélt,
aztán elcsendesedett mindenki,
csak valami szipogások hallatszottak. Hát megint eltelt egy olyan
tizenöt perc,
amíg mindez lefolyt...
Aztán hallottam, hogy a leányka fel van
kelve, és ezek azt mondják neki:
- Na, most elmehetsz.
Akkor a leányka megint sírni kezdett, s
azt mondja:
- Áuléu mit csináltam? Szégyent vallottam
itt előttetek. Feljöttem hozzátok,
és ti mistót csináltatok belőlem.
Románul mondta, pontosan így mondta, nem
tudom, hogy jön ki ez a misto
magyarul.
Kimentem a folyosó végébe, ott van egy
terasz, kikönyököltem, és vártam,
hogy mégis, hátha kijön a leányka, legalább tekintsem meg, ki az,
iskolásleányka? Mert én arra következtettem, hogy mégis iskolás lehet,
mert az
elején hallottam, hogy csengetnek be neki, kell hogy menjen órára. Hát
jól
becsengettek neki! …
S hogy én kint voltam a folyosón, az a
villanyszerelő többször kilépett
az ajtóba, állandóan nyitották az ajtót, néztek ki, csukták vissza.
Valószínű,
nem merték a leánykát elszalasztani előttem, nehogy esetleg meglásson,
s
mondjuk, a leányka megfogjon engem tanúnak, hogy bizonyos esetben én,
iksz
ipszilon láttam, amikor ő náluk volt a szobában, és hogy kellett
hallanom, mi
minden történik ottan.
Jó tizenöt percet eltöltöttem a teraszon,
vagy háromszor-négyszer
kinéztek, látták, hogy még mindig ott vagyok a folyosón, nem engedték
el a
leánykát. De közben nagy duma folyt ott benn, a leányka továbbra is
keményen
sírt, ezek meg nagyban röhögtek, kacagtak az egészen, megtapsolták a
leánykát:
Végül meguntam, bementem. Felkelt a gyerek a zajra.
Aztán megint jött egy harmadik rész,
körülbelül háromszor volt, ahogy én
kivettem. Mert az idő lassan mégis eltelt, s akkor megint kezdték a
leánykát
előszedni. Gondolták, ha már nem engedhetik ki, akkor még egy
harmadikat
öltsenek rá. Vagyis azok, akik még bírják a hat közül. És akkor megint
elkezdtek ordibálni, hát látom, hogy a gyerek kinyitja a szemét, akkor
ébredt
meg, és úgy félálomban azt kérdi:
- Tátá, ki az?
- A baba sír - mondom.
- Miért sír? - azt mondja.
- Azért, mert sír!
Aztán kezdték megint verni, mert minden
kezdet előtt kapott egy-egy jó
verést, mert csak úgy lehetett beleegyezni. Csak úgy dőlt bele, na! És
a
gyermek nagyon megijedt, amikor ott túl megint verekedtek. Én is
annyira
felmérgelődtem, amikor a gyerek is elkezdett sírni és ordibálni...
Milyen a kétéves gyerek?
Hallotta, hogy a másik sír... Ilyesmit ő
nem hallott nálunk a családban,
hogy verekedjünk vagy veszekedjünk vagy visibáljunk. Egy-egy kicsi vita
még
volt, de az egészen más. Hogy üssem az anyját, vagy ő engem, vagy
cirkuszoljunk, ezzel nem volt megszokva. Na, elkezdett bőgni.
- Menjünk, menjünk, menjünk... - azt
mondja.
- Hova menjünk?
- Menjünk!
Egyebet se mondott, csak menjünk.
Azt sem tudtam, mit csináljak. Amennyi
fiók volt, hamar mind kihúztam,
nézem, milyen ruhát adjak rá. Még a nadrágját is fordítva adtam rá. Ez
még
megtörtént olyankor is, amikor nem voltam ideges, de aztán ilyenkor...
Pedig
megnéztem, s úgy néztem, hogy a hátulja az elején van, s mégis fordítva
adtam
rá. A városban vettem észre, hogy a nadrág hátulja az elején van.
Szóval valahogy felöltöztettem, de a
gyerek végig ordított. S a leányka
meg túl a másik szobában. Rendezgették ott a bútorokat, lökdösődtek,
kínozták a
leánykát.
Próbáltam a gyereket csitítani, találtam
valami zsemlét a hűtőben,
előszedtem, nem kellett neki. Akkor valami babcukorkát kotorásztam elő,
az sem
kell. Ő csak állandóan azt fújta, hogy menjünk, menjünk, menjünk.
- De hova menjünk?
- Sír, sír, sír - azt mondja.
- Sír na, persze hogy sír. Sír.
Hiába magyaráztam neki, hogy miért sír,
minden hülyeséget összehordtam.
Na, végül is sikerült felöltöztetni, hamar
a sapkát a fejére, megfogtam,
vettem a kulcsot, és zárom az ajtót. S a gyermek még olyan érdekesen
nézett,
amikor mentünk el az ajtójuk előtt, láttam rajta, hogy meg van ijedve,
ahogy
ott bent ordibáltak és verekedtek.
Aztán leértünk, elmúlott a sírása, kezdtem
neki hazudozni egyebeket...
De mondom, olyan ideges voltam, azt se
tudtam, mit csináljak. Képes
lettem volna összeállni velük, amikor láttam, hogy a gyerek sír.
Viszont akkor
pillanatnyilag nem jött ki senki tőlük, és még talán ez volt az
egyedüli jó
dolog, mert még ott ki tudja, lehetett volna egy nagyobb cirkusz, még
összekaptunk volna, mint az éhes oroszlán. Még képesek lettek volna
engem
kitámadni egy ilyen esetért és fejbe vágni, mint az a másik, vagy
elpufálni.
Fölényük is lett volna természetesen ebben az esetben. És akkor a
gyereket még
jobban megijesztettem volna, látta volna, hogy mi folyik le. Meg ki
tudja,
lehet, hogy ő is kap kettőt-hármat, az ilyen emberektől minden kitelik.
Gondoltam, mégis jobb, ha elmegyek vele valamerre sétálni, kapcsolódjon
ki.
Felültünk a buszra, de csak egy megállót
mentünk, nem volt türelme, azt
mondja:
- Szálljunk le, szálljunk le...
- Jó, leszállunk, csak álljon meg.
Na, leszálltunk, hát még mindig ideges
voltam.
- Na - mondom -, gyere édesapjával, igyunk
egy sört!
Bementünk, s biza csillapítóként bekaptam
egy deci vodkát is. Utána egy
üveg sört, leitattam a fiamat is, adtam neki is sört, mert víz nem
volt.
Kijöttünk, s mondom neki:
- Hova menjünk?
- Menjünk - azt mondja, még akkor is mind
a fejében volt, hogy menjünk.
Aztán elgyalogoltunk a másik kocsmáig, ott
elmagyaráztam neki a
helyzetet, és megnyugodott ő is.
Körülbelül úgy kilenc óra fele hazamentünk
a gyerekkel, megetettem, lefektettem,
és amikor hazajött a feleségem a munkából, mondom neki, hogy né, mik
történtek
délután, hogy jártam azzal a fényképésszel és mit rendeztek ezek a
szomszéd
szobában. Érdekes, csak ez a második dolog érdekelte.
- Ezek? - azt mondja. - Ezek a fiatal
kölykök? Hát ami azt illeti, ezek
még taknyosok, hatvankettőbeliek, katonák sem voltak, hát még jóformán
kiskorúak.
- Én elhiszem, hogy kiskorúak - mondom -,
de nézd meg, mire nem képesek!
- Pedig nem látszik rajtuk - mondja a
feleségem -, kezit csókolomot, jó
napot kívánokot köszönnek.
- Na jó - mondom -, nem az az érdekes,
hogy végeredményben mit is
köszönnek. Ilyenkor nemigen válogatnak, hogy milyen az, ki az, szép az,
karcsú
az, csúnya az. Nem számít, csak legyen valami. Ez a dolog egy bizonyos
nemi
erőszak volt!
S elmagyaráztam neki szépen, hogy mi az,
mert én direkt ennek vettem, és
ez az is máskülönben, nemi erőszak, én nem tudom az esetet másképp
elbírálni.
- Mondjuk, egy olyan esetben - magyarázom
a feleségemnek -, ha feljött
volna oda a lány, s lefolyt volna az egész simán, hát egy bizonyos
kategóriába
lehetett volna sorolni mint nőt. De ilyen esetben inkább a férfiakat
illeti
bírálat, nem nézve azt, hogy kiskorúak vagy nagykorúak vagy nős vagy
milyen
volt. Mert na, ha egyszer simán lefolyt volna, akkor nincs az az
ordibálás,
nincs az a ruhatépászás meg ehhez hasonló.
Na, amikor ezeket elmagyaráztam a
feleségemnek, akkor el volt keseredve
erősen, s azt mondja:
- Ó, te fiam, mi olyanok vagyunk, mint a
szerencsétlenek, kilépünk a
farkas szájából, s belépünk az ördög szájába.
Már nem volt mit csináljak, elkacagtam
neki a dolgot, s mondom:
- Miért?
- Hát - azt mondja -, a másik helyünkön
nem volt nyugtunk ettől-attól, a
házigazda dilis volt, meg voltak az udvaron is olyanok, akikkel nem
lehetett
egyezni még akkor sem, ha az ember bedőlt, itt meg megkaptuk ezeket a
trógereket.
- Na - mondom -, nem kell olyan komolyan
venni a dolgokat.
- Hát ilyenformán - azt mondja - az ember
nem tud nyugodtan bejönni az
épületbe, mert megtörténhetik egy olyan eset is, hogy este bejön,
leütik az
embert, s kitelhetik könnyen, hogy végrehajtanak egy erőszakot, és
utána
kidobják az embert. Aztán mind kaphatjuk meg őket s mind mehetünk,
jelenthetjük
a rendőrségen, mert maradunk a szégyennel, a saját kárunkkal.
- Ne foglalkozz velük - mondom -, én is
ideges voltam a délután.
S elmagyaráztam, hogy jártam a gyerekkel,
hogy ő is elkezdett sírni és
ordibálni, hogyan menekültem ki vele az épületből, és mennyit hazudtam
neki.
Aztán megnyugodott, s azt mondja:
- Ne haragudj, de holnap este, mikor
jövök, altasd el a gyereket
hamarabb, és gyere le, várjál a bejáratnál. Mert mindig, amikor jövök,
két-három pasas szokott jönni hol előttem, hol utánam, sötét van a
lépcsőn, még
megcsapnak, sose lehet tudni, nekem nem hiányzik az ilyesmi, már van
gyerekem...
- Jó, - mondom -, lemegyek.
Másnap lementem, ki is mentem a
buszmegállóig, első este ott vártam meg.
A második este aztán úgy történt, hogy elaludtam. Neki nem volt
bátorsága
feljönni, járkált az ablak alatt, látta, hogy ég nálunk a villany, és
nézte,
vajon miért nem megyek le. Aztán feljött, kopogtatott, akkor ébredtem
meg,
hamar felugrok, kinyitom az ajtót, hát úgy meg volt ijedve, fennhangon
azt
mondja nekem:
- Miért nem jöttél le?! Nem megmondtam,
hogy gyere le minden este?!
- Elaludtam.
- Jó, te aludjál, engem meg az idegesség
megesz ott lenn. Képzeld el, a
hátam mögött jött egy pasas, az is erre tartott, s odajutottam, hogy
kezdtem
szaladni, ő meg jobban vágta utánam.
- Hát - mondom -, te ne ijedj meg minden
árnyéktól.
- Jó-jó, de tudod, te magyaráztad, mik
mennek itt végbe.
Már azt se tudtam, hogy mérgelődjek az
eseten, vagy szórakozzak, előtte
inkább viccre vettem az egészet.
Azóta minden este kell hogy várjam.
Kétszer előfordult, hogy a gyerek
nem aludt el idejében, ilyenkor szólok neki, maradjon nyugodtan,
megyek, hozom
mámát. Ő örvend, és megérti, mert eddig még nem csapódott be ilyen
esetben,
akkor mindig tényleg jön az anyja. Olyankor aztán nyugodtan vár, nem
kezd el
sírni. Én veszem az elemlámpát, s megvárom a feleségem az ajtónál.
Mostanra már úgy-ahogy, de megnyugodott az
asszony, viszont este, ha ki
kell menjen a vécére, kell menjek vele oda is. Persze kimegyek,
kötelességem
is, hát a fél fele vagyok.
Én azonban nem vagyok megnyugodva, nagyon
felidegesített az az eset, és
hogy mi mindenre kell számítania az embernek.
Most már előbb-utóbb csak elköltözünk
onnan, kellene már kapjam azt a
lakást, megígérték. Már látnám azt a sürgősségi listát! Májusra
ígérték, és már
itt van május közepe, s még nem tették ki. Úgyhogy nem tudom, mi lehet
ezzel
is.
|
|