|
TIZENKETTEDIK BESZÁMOLÓ
Donki Ákos felköti a gatyáját,
és bátran fenyegetőzik
Már
elbeszéltem egyszer, hogy bizonyos baksisok bejönnek ezért a játékért,
a
lakásproblémáért, szóval, hogy meg kell kenni a kereket, na! Viszem az
új
kérvényt Szőcshöz, és találkozom az egyik kollégámmal, azt kérdi:
- Ezrest
keresed?
- Mire
keresném az ezrest?
- Hát így
mondják Szőcsnek.
Ezres, így hívják. Te nem tudtad?
- Én most
hallom tőled.
- Ez már
régi vicc - azt
mondja.
Szóval, ez
már vicc is.
Hát nem
vicc, ami azt
illeti, pláne, ha igaz! És most már mind több bizonyítékom van arra,
hogy igaz.
Vagyis ők
jól élnek, velem
nem is törődtek, és a végén még visszaadják majd a papíromat, hogy nem
adnak
lakást, hanem vegyek magamnak.
Elhatároztam,
hogy most már
csak azért sem hagyom magam, mert a legtöbbször hintáztattak, csupán
ezért. Ez
erőt ad nekem, s ha arról van szó, végigjárjuk az egész
kellemetlenséget. Az én
részemre nem hiszem, hogy nagy kellemetlenségek lennének, mert nincs
ami
legyen. Ha ők ennyire nem látják be a helyzetet, és hazugságban tartják
az
embert, hát én is ebben formálom meg a visszavágást. Ha kell, majd
megnyitom a
nyilvánosság előtt a helyzetet, hogy egyszer már érjen véget az ő
hülyeségük is.
Az egyik
délután kijöttem a
gyerekkel sétálni, többek között el akartam vinni a parkba, de fújt a
szél,
gondoltam, esetleg elkap az eső, bementünk a sörözőbe, megittam egy
üveg sört,
vettem neki egy csokit, de neki is inkább sör kellett. És bejön egy
kollégám,
leül az asztalunkhoz, annak idején együtt végeztük a szakiskolát.
Beszéljük ott
a helyzeteket. Kérdeztem, megkapta-e a lakást, s azt mondja, hogy még
nem, neki
befizetéses lakása lesz, és eltoloncolták még egy évet, mert hát nincs
gyerek
meg ehhez hasonló dolgok. Meg a másik, hogy neki nem is tetszett ott,
ahol
adták volna, és kérdi tőlem:
- Te hogy
állsz?
- Még
sehogy.
-
Befizettél?
- Nem -
mondom neki -, de
adtam be kérést vállalati lakásra, most májusra vártam, mind
ígérgették, de látom,
hogy kifelejtettek a listáról.
- Látod te
- azt mondja -,
egyeseknek milyen marha szerencséjük van. Ott van egy bizonyos személy,
nem
akarok nevet mondani, nehogy meggyűljön a bajom vele, de az illető
befizetett
egy háromszobásra, és a sürgősségi listán is rajta van, kap vállalati
kiutalt
lakást is. Persze, nem az ő neve szerepel a listán, hanem a felesége
van kitéve
névileg. Ez valami furfangos csel, valami festett csóka galamb formában.
-
Nincsenek elválva?
- Dehogy
vannak...
Mindenesetre jól kibogozhatta a dolgokat, éppen beszéltem vele a
napokban, és
mondja, hogy nemsokára meg kell kapnia a lakást, amire befizetett.
Közben kapja
az ingyenlakást is, s akkor a másikat szépen el tudja adni feláron egy
olyannak, akinek nagyon sürgős.
Hát én
provokálni kezdtem a
helyzetet, és mondom a kollégának:
- Te,
mégis ki az?
- Ott
dolgozik nálunk ő is,
a felesége is.
Gondolkoztam,
vajon ki lehet
az.
- Nem
árulhatom el a nevét -
mondja közben a kolléga -, mert probléma lesz belőle, cirkusz,
szembesítés,
minden, nem akarok ilyesmibe keveredni.
- Ó, hát
ilyennek ismersz -
mondom -, hát végeredményben én tisztelem és becsülöm azt az embert,
aki ilyen
ügyesen ki tudja játszani magának az életet, és megteremti magának a
megfelelő
feltételeket, semmi közöm vele. Csak hogy lássam mégis, hogy
informálódjak én
is, hogyan is megy nálunk ez a dolog.
S akkor
azt mondja:
- Na jó,
hát Köblösről van
szó.
- Hiszen
nekem Köblös
osztálytársam volt!
- Ő az,
együtt végeztük az
iskolát.
Másnap
nézem a listát, s hát
tényleg, ki van írva háromszobásra Köblös Doina.
Megkerestem
Köblös Karcsit,
és kérdem tőle:
- Na,
megkaptad a lakást?
- Még nem
- azt mondja.
- Az
órákat ledolgoztad
érte?
- Még nem,
mert a leánykám
eddig mind a fejemen volt, de majd megcsinálom.
Ebből
rögtön következtettem,
hogy nem járok téves úton, mégiscsak az ő felesége az a Köblös Doina,
ők azok a
Köblösök, akik ki vannak írva, mert csak a kiutalt lakásokért kell
ledolgozni
azt a bizonyos száz munkaórát, vagyis hazafias munkát, a fizetéses
lakásokért
nem kell.
Na, egyből
elmentem a
személyzeti osztályra, és mondom Kurucz elvtársnőnek:
- Né,
kérem szépen, nem
kerültem fel a sürgősségi listára, és ez nekem nagyon rosszulesik.
Holott
tetszett látni, amikor a szanitéccel kint jártak, hogy elég sürgős
nekem, a
gyerek beteg, asztmás, szívbeteg.
- Hát ez
elég súlyos - azt
mondja. - Hát hogy-hogy nem írták fel magukat?
Akkor
hirtelen feldobtam a
problémát neki:
- Nem
tudom, az enyém miért
nem sürgős, és közben vannak olyanok, akik sürgősen igénylik a lakást,
sürgősen
meg is kapták, kiutaltak nekik háromszobás vállalati lakást, s közben
be vannak
fizetve pénzes lakásra is, napok kérdése, hogy megkapják.
- Ki az? -
azt mondja.
Volt ott
egy másik fehérnép is,
az is beleszólt:
-
Nyugodtan mondja csak meg
a nevét, hogy ismerjük meg mi is, mert ilyen esetről nem tudunk, ilyen
nem is
létezhet.
Hát én
megmondtam nyíltan.
- De nem
akarok problémát -
mondom -, hogy aztán menjek az illetővel szembesülni, hogy én kivágtam
alóla a
fát vagy irigylem a helyzetét vagy ehhez hasonló.
- Nem
mondjuk meg - azt
mondja -, nyugodt lehet.
S akkor
mondtam, hogy mi a
helyzet.
- Hát -
mondja Kurucz
elvtársnő -, lehet, hogy az illetékes szervek, akik itt a vállalatban
intézik a
lakásproblémákat, elnézték a dolgot, vagy nem tudtak róla, hogy az
illető már
azelőtt befizetett saját lakásra.
Hát ezt
nem értem! Ha be van
fizetve, arról hivatalos iratai vannak, hogy a nevén már van egy lakás.
Mert
attól a pillanattól kezdve, hogy befizetett, a nevén a lakás. Ha
egyszer
valakinek a nevén van egy lakás, ezzel a körülményei meg vannak
teremtve, hát
akkor én nem tudom, hogyan lehet kiutalni még egyet, egy állami lakást,
egy
vállalatit. Ezt csak úgy egyszerűen nem lehet elintézni, sem elnézni,
sem nem
tudni róla, én az ilyesmit nem tudom elképzelni sehogy.
Ott van a
komám még mindig
albérletben egy szobában, azon az udvaron, ahol én is kvártélyos voltam
legutóbb. Ő is nálunk dolgozik a vállalatnál, csak egy másik részlegen,
s
mondta a mesterének:
- Né,
három gyerekem van, se
építkezési engedélyt nem kapok, sem vállalati lakást, a kérvényem évek
óta be
van adva, bezzeg, akinek van valami, amivel el tudja intézni a dolgot,
az
megkapja.
- Kicsoda
az? - kérdi tőle a
mestere.
- Hát itt
van iksz ipszilon
- mondja neki a komám -, kapott blokklakást, és elkürtölte, hogy ő
ötezer
lejjel játszódta meg a dolgot. Parasztember, nemrég állt be munkásnak,
de
elintézte.
- Ide
figyeljen - mondta a
mester -, szerezzen két olyan embert, aki biztosan tudja állítani a
helyzetet
és bizonyítani, hogy az az iksz ipszilon tényleg adott ötezer lejt a
lakásért.
És akkor majd elintézzük mi az ügyet.
Hát
szerintem ilyen embert
nehéz volna megkeresni. Az, aki már megjátszódta így a dolgot, és a
másik
elintézte neki, akkor mégsem annyira pofátlan, hogy beköpje és kivágja
alóla a
fát, mert mindenki a saját érdekét nézi.
Ezt csak
hivatalos állami
szervek tudnák kinyomozni!
Ott van,
mondjuk, a
gazdasági milícia, ez olyan eset volna, hogy itt aztán nincs mentség,
és nem
lehet fizetgetni jobbra-balra. Meg vagyok győződve, hogy ezek el tudnák
intézni.
Hát
egyelőre én még nem
akartam olyan messzire menni ezzel az üggyel, gondoltam, először
megpróbálom
szépen intézni, hátha mégis valahogy megtörik a szívük, és valahogy
belegyőződnek, hogy segítsenek rajtam.
Elkezdtem
járni a
káderesnek, Tulbure elvtársnak a fejére. Mentem, mind hintáztattak,
hogy meg
kell nézniük, mi is a helyzet a kérvényemmel, hogy hol is vagyok. Hát
ilyenformán bele sem néztek az én kérvényembe. S mondom Tulbure
elvtársnak:
- Hát önök
ígérték, hogy
adnak lakást, és még ön a saját jószántából elvette a letelepedési
engedélyemet, ami befizetéses lakásra volt érvényes, s azt tetszett
mondani,
elintézi, hogy ne kelljen még egy évet várjak.
- Igen -
azt mondja -, majd
utánanézek annak a papírnak.
Tehát ezek
szerint ők
kijátszódtak velem, ha egyszer nem is tudja, hol van az a papír, nem is
érdekelte őt egyáltalán, hogy sürgősen elintézze. Én így veszem, hogy
kijátszódtak velem, aztán nem tudom, hogy ők hogy veszik, de ez tiszta
kijátszásnak vehető ebben az esetben. Ha egyszer vállalták, most
hogyhogy nem
tudja, mi van az én papírommal?
Egy
alkalommal megint
felmentem a kádereshez, és azt mondja:
- Donki,
még nem jött meg a
néptanácstól az a bizonyos papír, de azt mondták, hogy csak napok
kérdése.
- Jó,
rendbe van.
Hát én
figyelembe vettem azt
is, hogy meddig lehet megreklamálni a lakáskiutalásokat, ki volt írva a
sürgősségi lista aljára, hogy ha valakinek valami különösebb problémája
van,
meddig lehet még ezt a dolgot megjátszani.
Utolsó
nap, amikor még
lehetett volna reklamálni, felmentem, és azt mondja Tulbure elvtárs:
- Na,
Donki, megjött a
papírja, éppen most!
Aláíratta
velem, hogy
átvettem, és azt mondta, vigyázzak nagyon rá, mint a szemem fényére.
- Ez az,
amit maga annyira
várt - azt mondja -, s erre lesz szüksége a továbbiakban.
- Köszönöm
szépen - mondom,
s ezzel kijöttem.
Gyorsan
leszaladtam,
kerestem Szőcs elvtársat, gondoltam, hátha még sikerül ebben az utolsó
órában
valahogy becsúszni a reklamálással s a papírommal. Őt, sajnos, nem
kaptam ott,
és még jó időn keresztül nem kaptam ott. Na, amikor végre sikerült
elcsípnem,
odaadom neki, és azt mondja:
- Jól van,
Donki, megértem,
hogy maga elhozta ide ezt az iratot, ez feltétlenül szükséges, ez a
legfontosabb a dossziéjába, ez az, ami hiányzott, de tudja jól, hogy a
listák
már le vannak zárva, az idén több lakást nem utalunk ki, most már nincs
mit
csináljak magával.
- Hát -
mondom -, legalább
tessék elfogadni, hogy a legközelebbi alkalomkor tudjanak valahogy
besorolni.
- Mégis
azt ajánlanám
magának - azt mondja -, hogy készítsen erről a papírról egy
xeroxmásolatot, és
azt hozza le nekem, mert itt nálam eltűnhet, elvesztődhet, s akkor maga
marad
megint a semmivel. Nekünk megfelel a másolat is.
Így is
csináltam, de
egyúttal két másolatot készíttettem, ha már azt mondja, hogy nála olyan
könnyen
elveszhet. Beadtam neki, de mondom, különösebb biztatást nem kaptam
tőle, mert
minden le van zárva. Ezt nehéz kibogozni, hogy ők miért húzták az időt
addig,
amíg lehetett reklamálni, s csak akkor kaptam kézhez a papírt, amikor
már nem
sokat értem vele.
Na, akkor
vettem szépen a
másik irányt, s kezdtem járogatni Ispas elvtárshoz, a párttitkárhoz,
mert annak
idején az egészet ő ígérte meg, és ami azt illeti, előttem aláírta
mindegyik
kérvényemet.
Első
alkalommal, amikor az
irodájában találtam, mondom neki a helyzetet:
- Én nem
vagyok kiírva a
listára, mi lesz itt a helyzet?
- Meg kell
értenie - azt
mondja -, hogy vannak, akiknek nagyon sürgős...
- Én
megértem - mondom, a
szavába vágtam, igaz -, én megértem, hogy vannak olyanok, akiknek
nagyon
sürgős, de hát végeredményben nekem miért nem sürgős?
- Mondja -
azt mondja -, nem
elég magának, hogy a feleségét felvettük dolgozni?
- Igaz,
maguk végeredményben
segítettek rajtam, de maguk ígérték meg a lakást is, s akkor én ahhoz
tartottam
magamat, azért is fogadtam el a szobát az otthonban. Azért a négyszáz
lejért az
ember ott eltűri azt a zajt, azt a piszkot, azt a rendetlenséget, azt
az
egészségtelen szobát, s kicsi gyerekkel...
- Én is
voltam kvártélyban -
azt mondja -, tudom, mi a nehézség. Na, majd meg kell hogy nézzük, mi
van a
maga kérvényével, majd megkeressük Szőcsnél, aztán majd meglátjuk.
Két perc
alatt, még ennyi
sem volt az egész idő, amíg ezt a dolgot elmagyarázta, azzal kezet
fogott, és
azt mondja:
- A
viszontlátásra, jöjjön
egy másik alkalommal.
Hát én
észrevettem mindjárt,
hogy ő csak meg akar szabadulni tőlem minél hamarabb, és valamit
mondott
csupáncsak azért, hogy ne engedjen el válasz nélkül.
Rájöttem,
hogy amikor azon a
bizonyos gyűlésen osztották a lakásokat, én nem is voltam számításba
véve!
Nagyon ki voltam haragudva, hogy épp egy olyan ember, mint ő, ugye,
párttitkár,
egy fiatallal szemben éppen így beszél. Ahelyett hogy mondta volna meg
az
igazat, hogy né, nem akarunk adni, vagy nem tudunk adni, vagy nem
tartjuk magát
megfelelőnek, vagy sürgősnek az ön helyzetét... És nem úgy, hogy engem
hintáztat,
meg járattat, hogy jöjjek holnap, jöjjek holnapután meg ilyen dolgok.
Meg
kellett volna mondania egyenesen, hiszen olyan szervezet, hogy illet
volna neki
megmondania valóságot.
Rájöttem,
hogy hintáztat,
valahogy neki nem volt a kedvére, amikor kiprovokáltuk azt a helyzetet,
és hogy
a feleségem bekerült a munkába. Többször felmentem hozzá újra, de Ispas
elvtárs
mindig igyekezett megszabadulni tőlem...
Kíváncsi
voltam, mit is akar
mondani, hogy mi a helyzet a kérvényemmel, és mikor lesz abból valami,
mert azt
ígérte, megnézi. Ezért jártam és kerestem több alkalommal.
Egyszer
éppen jöttem le a
lépcsőn, azelőtt az irodája előtt várakoztam egy darab ideig, végül is
láttam,
hogy nem jön, gondoltam, lejövök a műhelybe és szétnézek, hátha
véletlenül ott van.
Hát ő akkor jött felfele a lépcsőn két fehérnéppel, észrevett engem és
nagy
dumába elegyedett velük. Amikor mentem el mellettük, köszöntem,
megállítottam
és megszólítottam:
- Titkár
úr, ha nem tetszik
megharagudni, bocsánat, csak egy pillanatra...
- Jó,
Donki - azt mondja -,
maga tudja jól, hogy fogadóórám nekem nem mindig van, de azért
általában
bármikor szoktam fogadni az embert, viszont most annyira foglalt
vagyok, jöjjön
egy másik alkalommal, mondjuk, hétfőn.
Hétfőn a
feleségem
délelőttös volt, én maradtam otthon a gyerekkel. Előbb arra gondoltam,
nem
megyek be a gyerekkel, féltem, hogy esetleg magas hangon kezdünk ott
beszélni,
mert már egészen ki voltam rúgva attól a sok járkálástól, és gondoltam,
a
gyerek megijed, nekikezd sírni, akkor meg ez probléma. Akárhogy is,
gyerek nem
való ilyen helyekre, ahol ráforszíroznak az emberre bizonyos dolgokat,
és az
ember ellen kell hogy álljon, ha valamit el akar érni az életben ebben
az
esetben.
Aztán
mégis úgy döntöttem,
hogy felköltöm a gyereket, fel is öltöztettem, és bementünk a gyárba,
jobban
mondva csak a gyárkapuig, mert a kapus nem engedett be, azt mondja:
- Vigye
innen ezt a
gyereket, ne is lássam! Jól lekaptak a múltkor maguk miatt, mert
jószívű
voltam, és beengedtem ide a gyereket meg a feleségét...
- Jól van,
kapus bácsi -
mondom -, megértettük.
Megkértem,
engedje meg, hogy
telefonáljak be a műhelybe, aztán kijött a feleségem, és a kapun kívül
fogta a
gyereket addig, amíg beszaladtam Ispashoz. Azt mondták, nincs a
gyárban, aztán később
megtudtam, hogy mégis bent volt.
Már
kezdtem belátni, hogy
ebben az évben nincs mit kotorásszak, de Ispas elvtárssal csak akartam
még
egyszer beszélni. A következő héten elmentem kihallgatásra, amikor
fogadóórája
volt.
Elmentem
és megérdeklődtem,
hogyan is megy ez a kihallgatás a párttitkárnál, azt mondták, erre
különösebben
nem kell feliratkozni. Az ember megjelenik ott, pénteken tartják fél
háromkor
ezt a kihallgatási periódust, meg kell jelenni, és akkor az embert
beszólítják,
ha látják, hogy ott álldogál az ajtó előtt.
Hát azon a
napon, amikor én
ott a kihallgatásra készülődtem, ő éppen nem volt az irodában. Vulpescu
elvtárs, a helyettese, az ottan volt...
Tegyem még
azt is mindig
hozzá, hogy elvtárs?
Na, szóval
ott volt
Vulpescu, és kérdeztük tőle:
- Mi lesz
itt a helyzet,
megjelenik itt ma a titkár vagy sem?
- Én nem
tudok róla - azt
mondja.
Egy
darabig ott maradt,
várakozott ő is, lehetett három óra, Ispas még mindig nem jelentkezett,
Vulpescu fogta szépen a táskáját, és elment.
Közben
ment el az igazgató
is, és megkérdezte:
- Maguk
mit várakoznak itt?
Voltunk
körülbelül vagy
tizenöten az ajtó előtt, és mondom az igazgatónak:
- Erre a
bizonyos
kihallgatásra várunk, a fogadóórára.
- Jó,
várjanak nyugodtan - azt
mondja -, csak nem tudom, hogy ma visszajön-e még az elvtárs vagy sem.
Körülbelül
ketten-hárman
elmentek a várakozók közül, a többi része ottmaradt.
Fél négy
körül meg is
érkezett Ispas. Na, akkor pillanatnyilag mindenki ráállott, hogy hát
tart-e fogadóórát
vagy sem, s azt mondja, siet, mert ilyen problémák vannak s olyan
problémák, de
azért mégis megtartja így átmenetileg, hirtelen.
Na jó,
ezzel is szóba
elegyedett, azzal is, kivel a folyosón, kit meg behívott, kinek
aláírási
problémák kellettek, kikkel meg ilyen titkosabb megbeszélés folyt. S én
várakoztam, hogy na, végül is megszólít-e engem. Megkérdi-e, hogy mi a
problémám? Mert engem már elég jól ismer, ami azt illeti, és tudja jól,
hogy
nekem mi a problémám állandóan.
Én voltam
a legutolsó,
meglát ott a folyosón, és elkezdi:
- Maga
különben mit is akar?
- Hát -
mondom -, akarnék
egy kicsit beszélgetni önnel.
- Jó, de
miről?
- Ezzel a
lakásproblémával
kapcsolatosan...
- Mit akar
még erről
beszélni?! - azt mondja.
- Meg
akarok tudni egyes
dolgokat - mondom -, láttam a sürgősségi listán mindegyik személy után
azokat a
pontokat, hogy kétszázötven, kétszáztíz, százkilencven s így lefele
egész
negyven-ötven pontig, és szeretném tudni, mi ez a pontozás.
Na, akkor
szépen megfogta a
vállam, bevitt a szobájába, és azt mondja nekem:
-
Foglaljon helyet!
- Köszönöm
szépen.
Elővett
egy ív papírt,
elkezdett ott rajzolgatni nekem, és magyarázni azt a bizonyos
pontszámot. Hogy
elsősorban veszik, mekkora a jelenlegi lakfelület, amit a tulajdonos
használ,
erre kap egy bizonyos pontszámot, ha a lakterület kicsi, a pontszám
nagy és
fordítva. Másodsorban megnézik, hogy milyen is az a lakás, egészséges,
nem
egészséges, rossz, nagyon rossz, borzasztó, nem megfelelő, valahogy
így, erre megint
adnak egy pontszámot, minél rosszabb, annál többet. A következő
lépésben, azt
mondja, veszik, hogy mennyi régisége van a vállalatnál, erre is kap
pontot. És
figyelembe veszik, hogy milyen funkciója van az embernek, mérnök,
mester,
munkás meg ehhez hasonló, hogy párttag, KISZ-tag... és felsorolt még
ilyen
apróbb dolgokat, hogy az illető hogyan dolgozik, voltak-e kihágásai s
ilyen
problémák.
A végén a
pontokat
összeadjuk - azt mondja -, és akinek a legtöbb van, az az első, az kap
leghamarabb lakást, s akinek kevesebb van, azok úgy csökevényesen
következnek a
listán utána.
- Végül is
én megértem az
egész helyzetet - mondom -, de ilyenformán nekem zéró pontom van, ha
nem vagyok
kiírva egyáltalán.
-
Természetesen.
- De hát
az én lakásom éppen
annyira egészséges? Jó, rá voltam akkor szorulva s elfogadtam, mert jó
volt a
segítség annak idején.
És
elmagyaráztam neki, miken
mentem keresztül az otthonban.
- Hát én
megértek mindent -
azt mondja -, de ez a helyzet. Különben én nem vagyok hibás ebben az
esetben.
- Én
megértem, hogy nem
hibás, nem is mondtam, hogy hibás, de akkor hol a hiba?
-
Valószínű, nem volt leadva
Szőcs elvtárshoz a maga letelepedési engedélye, s így nem tudták magát
besorolni a többiek közé.
- Hát ez
elég nagy baj - mondom
-, mert én semmi különöset nem akarok, nem azért jöttem fel, hogy
veszekedjek
vagy egyéb különleges cirkuszt elműveljek itten, én csupáncsak azért
jöttem,
hogy lássam, mégis kaphatok-e lakást, s ha kapok, körülbelül mikor,
mert nekem
ez az egy vágyam van. Ha megkapnám a lakást, a többit én saját magam
elintézném, a bútorozkodást, mindent, az embernek is mindjárt sokkal
nagyobb
kedve van munkába járni, az élethez...
- Ó - azt
mondja -, nem
éppen így van, higgye el, hozzám még nem jött egy ember se, aki azt
mondja, né,
Ispas elvtárs, ide figyeljen, amiért elintézte az ügyemet, én olyan
hálás
vagyok, hogy óriásian. Higgye el, hozzám még senki sem jött vissza
megköszönni
vagy meghálálni valamit.
- Ne
tessék haragudni -
mondom -, én visszajönnék! Ebben az esetben legalábbis megköszönném.
Megmondanám, hogy most már rendben vagyok, s a többi rajtam múlik.
- Hagyja
csak - azt mondja
-, maga is olyan, mint a többi.
S aztán
elbeszélgettünk több
mindenről, elmagyaráztam neki, mi van az otthonban, és hogy kellene
segíteni
valamit ott a helyzeten, mert ez mégis olyan közérdek, na, nem saját
tulajdonunk, mert mindenkié, közvagyon. Mondtam neki, hogy a
vízvezetékcsapok
rosszak, a parkettet megcsinálták, de megint tönkrement úgy, mint az
egész
meszelés, valamit kéne tenni ennek érdekében.
Hát ő azt
tanácsolta, vegyem
fel a kapcsolatot az iskola igazgatójával, mert ez a probléma nem
tartozik a
titkárra. De mit beszéljek az iskola igazgatójával, mikor ez az otthon
a
vállalaté, s a vállalat munkásai vannak ott? Mindegy, láttam, őt nem
nagyon
érdekli ez a probléma, láttam, hogy siet, szedelőzködik, eltelt egy fél
óra,
amíg mindezt letárgyaltuk. Nem akartam tovább fenntartani, mondom neki:
- Na jó,
rendben van, de még
egy kérdésem lenne.
- Tessék.
- Most már
ennek
következtében - mondom -, amit itt elbeszélgettünk, végül is mi a
válasz? Én
kaphatok az idén lakást? Van esélyem arra, hogy kapjak valamit, vagy
nincs?
- Hát -
azt mondja -,
sajnálom az esetet, de az idén már nem kap.
- Na -
mondom -, különben én
ezért az egyért jöttem. És én ezt az elején is megkérdeztem, de el
tetszett
barangolni jobbra-balra, ezért kár volt vesztegetni egy fél órát, éppen
készültem haza a szüleimhez, és a vonatot is most már lekéstem. Ezt két
perc
alatt meg lehetett volna magyarázni, hogy így áll a pontozás, és az
idén nem
kap. S megértettem volna. De így, hogy mind rajzolgatott meg
hintáztatott,
elbeszélgettünk egy fél órát, s egy félórai beszélgetés után még azt
mondja az
embernek, hogy nem kap. Na jó, rendben van. Elmegyek és szólok az
újságírónak.
- Jó - azt
mondja -, menjen.
Menjen...
- S
megmondom neki, hogy
maga nem tartotta be az ígéretét. Mert akkor előtte minden szép volt,
most meg
nem kap.
Na, ettől
mérges lett, a
fejébe szállt a vér, aztán egy bizonyos szünet után azt mondja:
- Maga
hagyjon békét az
újságírónak, jobb lesz, ha nem foglalkozik vele. Ezek az újságírók
egyebet sem
csinálnak, csak bonyolítják nekünk itt a dolgunkat.
- Ne
tessék haragudni -
mondom -, de én úgy veszem észre, hogy az enyémet nem bonyolítja.
Megint
elkezdett kiabálni
- Hát ha
magának az újságíró
éppen olyan nagy fej, akkor miért nem intézte el ő személyesen magának
a
lakást, és adta volna a maga szájába?!
Hát engem
ez úgy
felháborított ott pillanatnyilag, hogy ő ilyen durván elkezdte ezt a
dolgot, s
láttam, hogy semmiképp sincs megértés ebben az esetben, hogy én is
kezdtem
valahogy olyan rosszul érezni magam, s megmondtam neki:
- Hát
akkor köszönöm szépen
a figyelmet, a viszontlátásra, s ha már éppen ennyire tetszik
mérgelődni az
újságíró miatt, akkor tényleg szólok neki.
Nehogy azt
higgye, hogy én
bele vagyok törődve az egészbe. De nem ám! Nem adom fel a reményt, mint
apám
tette annak idején, hanem építek magamnak egy újat.
Hogy miben
reménykedem?
Nem a
lakásban.
Nem adnak
lakást?
Nem is
kell!
De az
igazamért küzdeni
fogok, mint egy hímoroszlán.
Éppen az
ég alatt nem vagyok
a gyerekkel, s ha oda kerülök, akkor is lesz valahogy. Ha huzatot kap
megint s
megbetegszik, beviszem a kórházba, ha meggyógyul, kihozom, s ha megint
beüt
valami, megint be. Valami csak lesz vele is. A szart meg mossa más, ami
azt
illeti. Nem érdekel, ha szétmállik az egész szemétdomb.
És tényleg
szólok Szántónak,
megmondom neki, hogyan megy nálunk a lakásosztás... Felszínre hozom ezt
az
egész helyzetet, hogy derüljön ki az igazam. Ki fogom harcolni vagy
sajtolni
vagy nem is tudom, hogy fejezzem ki magam, valahogy legyűrni őket, hogy
mégis
legyen nekem igazam! Lássák, hogy nemcsak olyan könnyen megy az, ahogy
ők éppen
elképzelik, hogy hantázunk, ezresezünk meg ehhez hasonló.
Nem kap
lakást, azt mondja.
Most már
nem is kell.
Majd
kaptok ti! ...
|
|