|
NYOLCADIK BESZÁMOLÓ
Egy sor apróságról,
mely hősünket rendkívüli módon zavarja
Hát
nemhogy nincsenek jó híreim, hanem egyenesen nagyon rossz híreim
vannak. Nem is
tetszik elképzelni, mibe kerültem.
Kezdjük az
egyetlen jó
dologgal, hogy előbb-utóbb essünk át rajta, mint az a bizonyos valami a
kerítésen, a feleségem munkába állásával.
Ez úgy
zajlott le, hogy
eleinte nehéznek bizonyult, mert hozzánk tették a présműhelybe, a
hegesztőkhöz.
Egy bizonyos próbaidőt adtak, mert ez nem olyan hegesztés, amivel ő
foglalkozott, inkább forrasztás. Persze, bele kellett jönnie, meg
kellett
szoknia, s adott esetben, ha a főnökök úgy látják, hogy nem felel meg,
hát
módosítanak a helyzetén, más munkahelyet adnak neki.
A
feleségem már a harmadik
munkanap után panaszkodott, hogy nagyon fáj a szeme, és az a valóság,
hogy neki
gyengék a szemei. Szólott a főnökének, hogy né, mi a helyzet, nem
bírja, mert
fájnak a szemei, máskülönben nem volna semmi probléma. A főnöke azt
mondta,
hogy legalább még négy-öt napot meg kellene reszkírozni, hátha esetleg
megszokja
s belejön. De végül is nem tudott belejönni, mert nem tudta megszokni
egyáltalán, nagyon fájtak a szemei, és a fejét is állandóan fájtatta.
És akkor
a műhelyfőnök megkérdezett engem személyesen:
- Na, mi a
helyzet a
feleségeddel, megy a munka?
- Megy
elég jól - mondom -,
csak annyi az egész helyzet, hogy nem bírja, kellene szemüveg meg ehhez
hasonlók.
- Nem baj
- azt mondja -, ha
nem bírja, át fogom helyezni a másik műhelybe, már beszéltem is az
érdekében,
hogy menjen egy könnyebb helyre, ennyit megteszek érte.
Megköszöntem
neki a
helyzetet, egy darabig még otthagyták a feleségem, aztán a hónap
közepén
áttették szalagmunkára. Ott annyiból könnyebb, hogy az ember nem
fárasztja
annyira a szemét, de egyébként nehezebb, mert a szalagmunka mégis egy
kicsit
másabb, mint ahol az ember szabadon dolgozhat, és nincsen norma. Itt
normamunka
van, megvan a napi adag, és azt ki kell hozzák. De közben vannak
szünetek is,
úgyhogy nem olyan veszélyes, csak eleinte panaszkodott, most már
egyáltalán
nincs panasz a munkájára.
Persze,
már kapott pénzt is.
Hogy legyen valami emléke a gyereknek is, az első fizetéséből vettünk
valami
játékot, egy kocsit. Elhatároztuk, hogy most már arra is kellene
gondolni, ha
előbb-utóbb sikerül a lakást megkapni, hát tudjuk bebútorozni. Sikerült
is
azóta letenni pár száz lejt, nem olyan túl sokat, nyolcszáz lejt. De
hát az
előbbiekhez képest, ami azelőtt volt, hogy mindig mínuszban dolgoztunk,
állandóan deficitben, hát ez egy óriási előrehaladást jelent. Már az
első
fizetésnél megéreztem azt a segítséget, amit ő tudott nyújtani így
keresetileg.
Azóta sikerült megszabadulni a tartozásoktól is, erre keresztet
vethetnék, ha
így mondanám, viccesen. Remélem, többet nem fogok adósságba esni, erre
most már
ketten vigyázunk. Vagyis közösen húzzuk az igát, már nem annyira nehéz
az élet.
Nem
annyira nehéz, és mégis
nehezebb.
Hogy miért?
Ez a
szoba, ahova
költöztünk, egy olyan épületben van, amelyik azelőtt a vállalat
szakiskolájának
volt az internátusa, a tanulók bentlakása volt, mostanában adják át a
vállalat
adminisztratív osztályának, és munkásszállást csinálnak belőle, már
félig-meddig az is. Amikor szobát választottam, hát a parkett
mindegyikben
tönkre volt téve, az ablakok kitörve, az ajtók leszedve, összevissza
cserélgetve.
Az épület
mellett ástak egy
olyan méternyi széles, másfél méter mély árkot. Ahogy hallottam a
régebb ott
lakóktól, állítólag egy éve valami vezetéket fektettek ott le, és azóta
is
elfelejtették az árokba a földet visszahányni, a vezetékeket betemetni.
Mikor
költöztem oda, alig tudtuk a bútorokat áthordani rajta. Több mint egy
hónapig
még így volt, aztán jött egy buldózer, és csinált egy olyan hirtelen
munkát, az
egész sarat odataszítatta a bejárati ajtó elé, úgyhogy sár addig is
volt, azóta
óriási nagy. És hogy valahogy az ember mégis mentesüljön a sártól,
nekifogtam,
összeszedtem valami betondarabokat, cserepeket, téglát, deszkákat, és
kiraktam
egy bizonyos részt, hogy lehessen kijönni. Ugyebár ilyesmivel nemigen
foglalkoztak a lakók, mert ők egyedülállóak, független fiatalemberek
meg
lányok.
Tehát a
bútorokat felhordtuk
valahogy, többször le is ejtettünk valamennyit belőle, java része a
bútornak
megsérült, a hűtő is, a kanapé huzatja is félig tönkrement, de végül is
azt
mondtam, nem baj, érezzük jól magunkat, mégsem vagyok a gyerekkel az ég
alatt.
Na, akkor
kellett volna
főzni, mosni, ahogy megérkeztünk, a gyerek már éhes volt, hirtelen nem
volt hol
főzni, hiába vettem rezsót, a falban a konnektorok nem voltak jók.
Végül az
egyik üres szobában találtam egy konnektort, amelyikben volt áram,
sikerült
megcsinálni a gyerek ételét. Aztán szétnéztem valami villanyszerelő
után, de a
lakók azt mondták, itt egyáltalán semmi szerelő nincs, aki megjavítaná
a
villanydefekteket vagy a vízvezetéket.
Na,
idézzem a vízvezeték
dolgát is. A fővezetékcsapok el voltak zárva, amikor megengedtem, semmi
különöset nem láttam eleinte, a víz folyt, igaz, hideg víz volt csak. A
másik
csapot úgy felejtettem, estére megjött a meleg víz is, hát csak akkor
vettem
észre, hogy a melegvíz-vezeték meg van repedve. Persze elzártam rögtön,
de a
csapok nem zártak jól, egész éjszaka csepegett a víz. Hát ez azelőtt is
úgy
lehetett egész biztos, mert a parkett ott hiányzott, fel volt törve, ki
is volt
hordva. Alátettünk egy teknőt, hogy a vizet felfogjuk, nehogy
eláztassuk az
alattunk levőket és még kellemetlenséget szerezzünk nekik.
Másnap
nekifogtam, hogy
valahogy javítsam meg, ez eleinte nem sikerült, végül elzártam lenn a
földszinten a csapot, és rendbe hoztam. Más megoldás nem volt,
hirtelenjében
becsavartam szigetelőszalaggal. Azelőtt egy zsebkendő volt odatekerve a
repedésre, bogra. Az tartott vagy három napig, utána meleg vizem megint
nem
volt, miután átitatódott a szalag, megint folyt a víz. Közben a hideg
vízzel is
állandóan problémám volt, ott sem zárt jól a csap, az is állandóan
csöpögött,
nem mertünk messzire elmenni, attól tartva, hogy elönti a szobát a víz.
Hiába
volt ott a teknő, nem tudtam pontosan kiszámítani, mégis mennyi idő
alatt telne
meg.
Később én
személyesen javítottam
meg nálam is és másoknál is, akin tudtam segíteni, és akin láttam, hogy
érdemes, mert nem mindegyikük ilyen. Rengetegen jöttek hozzám a lakók
közül:
- Nem
tudnál rajtunk
segíteni?
- Hát -
mondom nekik -,
lényegében ezen az egész helyzeten lehet segíteni.
- Hogyan?
-
Elmegyünk fel a harmadik
emeletre - magyaráztam nekik -, ahol nem lakik senki, elzárjuk a
főcsapot,
leszereljük onnan a jó csapot és lehozzuk. Fent nem folyik, ha a
biztonsági
csap el van zárva, kicserélhetjük a rosszat jóra.
Akkor a
zárak az ajtón nem
voltak jók, valahogy kaptam egy olyan ajtót, amelyik talált a
szobámhoz,
felraktam, igaz, egy jó tenyérnyivel kurtább volt, mint a parkett
színvonala,
de hát ez nem volt olyan különösen veszélyes. Csak ha az ember részeg,
és benn
a szobájában a földön fekszik, akkor a másik esetleg szájba rúghatja
kintről.
Inkább
kellemetlen volt a
szoba hőmérséklete a gyerekre nézve. Meg volt szokva a nagyobb
meleggel,
huszonkét-huszonnégy fok volt ott, ahol azelőtt kvártélyban laktunk,
itt meg
tizenkét-tizenhárom foknál sehogy sem ment fennebb, és ő ezt meg is
érezte
abban a helyzetben. Mindannyian meghűltünk, nem voltunk hozzászokva.
Nem lehet
rendesen
megfüröszteni a gyereket, ez megint egy probléma, huzatot kapott, a
szemei
gennyeztek, a füleit fájtatta, el kellett vinnünk az orvoshoz.
Közben
aztán rendbe raktuk a
szobát, felmostuk azt a darab parkettet, ami még volt, megjavítottam az
ablakokat, és nemsokára jöttek a festők, hogy ők festeni akarnak, s
felszólítottak:
-
Költözzön át egy másik
szobába!
Én nem
ellenkeztem
egyáltalán, sőt azt mondtam nekik:
- Mikor
költözhetek át?
- Ahogy az
ajtót és az
ablakot lefestettük a másikban, azonnal költözhetnek - azt mondja -,
hogy
fessünk aztán ebben a szobában is.
- Jó.
Az ajtót
le is festették, az
ablakot viszont elfelejtették, közben mondják nekem:
- Na,
átköltözhet.
- Hát -
mondom -, az ablak
nincs lefestve.
- Az
lényegtelen - azt
mondja -, az úgysem látszik, úgyis függönyt tesz oda, látom, itt is van
függöny, s az eltakarja.
Úgy
látszik, nem vizsgálja
felül őket senki, hogy festettek-e rendesen vagy nem, mondom neki:
- Hát jó,
én nem szólok a
munkájukba, maguk vállalták, maguk felelnek érte, nekem jó.
Átköltöztünk
a másik
szobába, ott a vízvezeték megint teljesen porrá volt téve, ott megint
az
eleitől kellett hogy kezdjem az egész munkát. Csapokat cseréljek,
kivezető
csövet keressek, mert az is el volt hajítva valamerre. A parkett ott is
fel
volt domborodva, java része hiányzott. Hogy a bútorok valami egyensúlyt
kapjanak, szereztem egy lemezt, s azt tettem a parkettra. Az ablakokat
megint
összevissza kombináltam, mert az ablakok le voltak szedve, és az
egészet egy
üres szobába hordták, sorra próbálgattam az egészet, amíg kaptam két
megfelelőt, hát nem volt társa, de cimborája volt, végül is valahogy
megjárt.
Akkor egy
hét múlva jöttek a
parkettjavítók, ők megint felszólítottak, hogy költözzek más szobába,
mert meg
akarják javítani a parkettet. Hát én akkor igazán megmondtam nekik:
- Ne
haragudjanak, beszéljenek
a gondnoknővel, és mondják meg neki, hogy mi a helyzet. Én már egyszer
költöztem, amikor idejöttem, utána rá vagy két hétre megint átköltöztem
egy
másik szobába a festők miatt, most költözzek egy harmadikba. Aztán
megint
jönnek meszelni vagy vízvezetéket javítani, vagy tudom is én, mivel,
megint
költözzek, s itt a gyerek, gyerekkel nem lehet. Ha mind költözködöm, az
ajtó
nyitva van, az épület nagy, huzat van, a gyerek megint meghűl, huzatot
kap,
amúgy is beteges, nekem nem hiányzik. Másodsorban a bútorok tönkre
vannak téve,
és ha maguk költöztek, valószínű tudják, mit jelent a bútort cipelni,
az ajtók
kicsik, nehezen lehet rajtuk közlekedni, a folyosó keskeny. Mondják meg
a
helyzetemet a gondnoknőnek, és ha nem tetszik, hát nekem tetszik úgy,
ahogy
van.
- Jó - azt
mondja -, nekünk
így a legjobb, mert kevesebb a munka.
Végül is
megígérték, hogy
addig az egy-két hónapig, amíg adnak nekem lakást s végleg elmehetek
innen, nem
háborgatnak.
Na de ott
a másik probléma a
vízzel, hát ez a legtöbbször el van zárva, vagyis elveszik a vizet.
Hazajön a
feleségem a munkából, a ruhái be vannak áztatva, nincs víz, még hideg
se, nem
lehet mosni.
Meg előáll
egy ilyesmi, hogy
a gyerek nem érti meg, hogy nincs víz. Ő elkezdi, hogy víz és víz, neki
kell
víz meg víz. Akármerre megyek az épületben, vizet sehol se találok. És
így a
legrosszabb esetben fel kell hogy öltöztessem, s el kell mennem vele a
közeli
blokkba, kérjek valakitől egy csésze vizet.
Egy ilyen
másfél éves kicsi
gyerek még nem tud dönteni a saját sorsa felől, vagy még nem tudja azt
a
bizonyos időt megállapítani, amikor tényleg nagyszükségleti dolgai
vannak, és
azt a nadrágjába végzi, meg ehhez hasonló dolgok. Ha figyelembe
vesszük, hogy a
feleségemmel ellentétes váltásban vagyunk, és az a gyerek egy férfira
van
maradva, hát biza akkor egy férfinak ez egy kicsit bonyolult dolog,
mert abban
a pillanatban a rezsót be kell kapcsolni, melegíteni vizet, azt a
gyereket
teknőbe állítani, megmosni, tiszta ruhát adni rá, mert alig egy-két óra
múlva
indulni kell vele, bevinni egész a gyárig. Mert ugye, a városi buletin
hiánya
miatt a bölcsődébe beadni nem tudjuk, és akkor ennél az oknál fogva el
kell
cipeljük egész a gyárkapuig, ott az egyik leadja, a másik átveszi,
teljesen
cseremódba véve azt a gyereket. Ez valahogy egy kicsit egészen nehéz
dolog egy
férfira nézve.
Különösen
olyan esetben,
hogy hiányzik a víz, és megtörtént olyan eset is, hogy a gyereket
fogtam úgy,
ahogy volt, dolgával a nadrágjában, vettem a húszliteres bödönömet, és
elmentem
a forrásig, a városkútig. Ezt a két dolgot, a vizet és a gyereket az
ölemben
cipeltem, egyiket az egyik karomon, másikat a másikon. Hát biza ez egy
egész
nehéz dolog. Az a negyven kiló nem egy olyan különös súly egy férfinak,
de
azért mégis, ellátni az egész szolgálatot úgy, mint családapa, egy
kicsit elég
nehéz. Az a bizonyos családapa, mondjuk, ledolgozza azt a nyolc órát,
reggel
korán kel, elvégzi a dolgát, délben meg átveszi a gyereket az ölébe, és
akkor a
buszon tusakodás...
Aztán nem
is tudom, hányszor
eláztattak. A parkettezők dolgoztak fölöttünk a harmadik emeleten,
valószínű,
kezet akartak mosni, nem volt víz, úgy felejtették a vízcsapot, úgy
éjjel egy
óra körül megjött a víz. Éjjel egy órakor vettem észre, hogy csorog a
víz a
kanapéra. Hamar felkeltem, felgyújtottam a villanyt, látom, hogy a
plafonról
négy helyen is folyik be a víz. Gyorsan összeszedtük az edényeket,
lábast,
fazekat, tálat, teknőt, bilit, amit tudtunk, odaraktuk, hogy védjük a
holminkat, akárhogy is, a kanapé szivacsbetétes, és ha beázik,
megtartja a
vizet magának, s akkor az egész huzat megpenészedik, annak meg
kellemetlen a
szaga. Azt se tudtuk, mit csináljunk. Még az asztal is tiszta víz volt,
s a
székek, a hűtőre is csöpögött a víz, oda egy tálat tettem, hogy védjem,
nehezen
vettem annak idején. Felmentem, elzártam a vizet.
Egy hét
múlva éppen
készültem el otthonról, hasonló meglepetés ért. A szomszéd épületben
van a
vállalat szakiskolája, a tanulóknak az a szokásuk, hogy mostanában is
feljárnak
hozzánk fürödni, habár ez nincs megengedve nekik. A legtöbbször azzal
védekeznek, hogy náluk nincs meleg víz. Hát ha valójában így áll a
helyzet, mi
nem vagyunk ellene, hogy ne fürödjenek egyáltalán, mert ez tisztasági
szempontból nagyon fontos, higiéniai szempontból. De akkor legalább
jöjjenek
szervezetten, jöjjenek egy nevelővel, van öt zuhanyozó, beállnak
ketten-hárman
egy alá, és fél óra alatt lehet fürödni nyugodtan. De nem így, hogy
megszöknek
az óráról, nekikezdenek fürödni, és ott hülyéskednek, ízléstelenkednek.
A
vezetékek java része még nincs kidugulva, a lefolyók tele vannak
forgáccsal,
piszokkal, szeméttel, s akkor elöntik az egész folyosót, és a harmadik
emeletről végig lecsorog a víz a földszintig, befolyik a szobákba.
Ez az
eláztatás többször is
előfordult, bementem az üres szobákba, lássam a következményt. Hát az
új
parkett szépen fel van dudorodva egy olyan húsz centi magasra,
kupolaszerűen.
Még egyelőre nem vette észre senki, úgy látszik, nem szúrt szemet
senkinek.
Néha a gondnoknő feljön, hogy lássa, milyen a szobákban a tisztaság, és
a
legtöbbször veszekszik. Most már várom, hogy jöjjön, lássuk, amellett
hogy
mindenkinek megadja az adagját a fejmosásból, mit fog szólni a
parketthez,
nálunk is fel van dudorodva a régi, lehet, nem fogja elhinni, hogy nem
a mi
hibánkból történt.
Most legutóbb felmentem és szóltam a
tanulóknak:
- Na, fejezzétek be a fürdést azonnal,
öltözzetek fel s
menjetek innen!
Nagyon csúnyán visszapofáztak nekem, pedig
nem lehettek több
kilenc-tizedikeseknél, azt mondja az egyik:
- Inkább mossad meg te is a szádat!
Na, ezt elkaptam, bevittem a szobámba, és
megmutattam neki,
milyen örömöt szereztek nekem a fürdésükkel. És akkor azt mondja:
- Nem tudtuk, hogy a vezeték el van dugulva.
Pedig ott fenn térdig álltak a vízben,
valószínűleg
élvezték. Vagy igen szórakozottak voltak? Meg is mondtam neki, igaz,
viccből:
- Ha legközelebb megtörténik, felmegyek és
elveszem valamelyiknek
a ruháját, s ott marad pucéron, legalább becsületet tanultok.
A parkettajavításból származó régi, rossz
parkettet a
tanulókra bízták, hogy hordják le és csináljanak rendet a szobákban.
Hát ők
valami olyan rendet csináltak, hogy a parkettet a lépcsőházban felülről
lehajigálták, nem gondolván arra, hogy talán valaki éppen akkor jönne
fel, s
esetleg fejbe dobják egy öl parkettel.
A nevelőnő ott volt velük, persze nem
hallgattak rá
egyáltalán, sőt nagyon csúnyán viselkedtek, a fiúk csúnyákat mondtak a
leánykáknak, de hát azok sem különbek egyáltalán. Hát hogy lehessen
parancsolni
a tanulóknak, mikor az egyik a nevelőnő előtt azt mondja a
kolléganőjének:
- Vigyázz, mert felcsinállak!
- Na, gyere - azt mondja neki a leányka.
S erre rá sem hederít a nevelőnő, mintha nem
is hallotta
volna, végzi a dolgát tovább. Vagy tetszik neki is az ilyesmi?
Meg millió ilyen sületlen beszéd, éretlen
beszéd a szájukból
kijön, de senki nem figyel fel rá egyáltalán.
Szerintem a leánykák még valamivel
rosszabbak, mint a fiúk,
mert a tanulók közül a fiúk még nem nyitottak be hozzám. Éppen altatom
a
gyereket, délidőben mindig szokott aludni, s a tanulókat meg egy óra
felé
szokták hozni, hát a lányok állandóan benyitottak. Ha kimentem és
lekaptam
őket, akkor meg kacagtak és vihogtak. Ez egy ilyen mánia náluk. Látták,
hogy
férfi lakik ottan, nem gondolták, hogy én családos, gyerekes vagyok, és
űzték
az eszüket, szórakoztak. S mondom nekik:
- A gyereket akarom elaltatni, és egy kicsit
csendesebben
járjanak!
- Engem nem ringatna el egy kicsit? - azt
mondja, s erre fel
még jobban vihogtak.
Szóltam a nevelőnőnek is, de ő meg azt
mondta, ennyi
gyermeknek nem lehet parancsolni.
Sőt jött haza a feleségem, s hát amikor jön
fel a lépcsőn,
kérdik tőle a tanulólányok:
- Maga is itten lakik?
- Igen - mondja a feleségem.
- Hát én igazán nem tudnék itt lakni -
mondja az egyik lány
-, itt olyan szemét van, nyakig járnak a szemétben. Miért nem
takarítanak?
A feleségem viszont megfelelt nekik:
- Biztos, hogy a szemetet nem mi csináltuk,
és nem mi tettük
tönkre az épületet. Itt előttünk tanulók voltak, és valószínű, hogy
pont ti
voltatok!
Szóval szabályosan kikezdtek a feleségemmel,
bosszúból
azért, hogy ők kellett ott takarítsanak.
Végül is lehajigálták a parkettet, és ezzel
a kijárati ajtót
szépen eltorlaszolták, körülbelül egy méter magas kupacot csináltak
oda,
úgyhogy ha az ember ki akart menni, akkor fel kellett másznia a
parkettlécekre,
közben a feje érte a plafont, le kellett hajolni, mint az alagútban.
Szóltam
ott néhány tanulónak, mert a nevelőnőt nem láttam sehol:
- Ne haragudjatok, de ez tűz esetén a
törvénybe ütközik. Ha
eltorlaszoljátok a kijáratot, ez mégis egy alapszabály. Itt bútorok
vannak, és
olyan dolgok, ami saját tulajdon és az állam tulajdona, ezeket tűz
esetén nem
lehet kimenekíteni.
- Minket nem érdekel ez az egész helyzet -
azt mondják -, mi
lehajigáljuk oda, s ha magának nem tetszik, hordja el.
Na, egy hétig minden bentlakó mászott
keresztül a dombokon.
Aztán nekifogtam én, és elhajigáltam a léceket, mert akárhogy is, le
szoktam
vinni délután a gyereket sétálni, biza megtörtént, hogy elestem a
gyerekkel,
ahogy ott mászkáltam keresztül a parketteken, nem kellemes az ilyesmi.
Nem tudom, milyen nevelőik vannak, hogy
ennyire gondatlanok.
A tanulók összetörték még a meglevő ablakokat is játék közben. Persze,
nagy
csörömpölés, a gyerek el volt aludva, hát egy olyan kicsi gyermeknek
nehéz is
megmagyarázni, mi történt pillanatnyilag, amikor azon a vékony ajtón át
hallatszik,
hogy egy olyan fél négyzetméteres üveg lehull a cementre és összetörik.
Felriadt álmából, nekikezdett sírni, felvettem, s mind magyaráztam,
hogy bácsik
vannak, meg hasonló dolgok, és hogy nem jönnek ide, valahogy
beletörődött
aztán. Mikor ebbe beletörődött, akkor lehajítottak egy egész öl
parkettdeszkát,
az megint nagy zajt csapott, én is felmérgelődtem, kimentem és lekaptam
őket,
de hát ők szórakoztak ezen is.
Aztán nagyon érdekes ennek az egész
javításnak a tervezése.
Hát én nem tudom, ha valójában áldoztak arra, hogy a parkettet
megjavítsák, meg
hogy festessenek, akkor miért kellett ilyen fonákul csinálni, hogy
semmi
értelme ne legyen. Az épület fedőrészén nem jó a szigetelés, valójában
ott
kellett volna kezdeni a javítást. Mert festettek, parkettet javítottak,
és
amikor esik az eső, egy olyan órányi eső után a legfelső emeleten
átázik a
plafon, csorog a víz a falra, folyik a parkettre, és persze tönkreteszi
azt. Ha
nem teszi hamarább tönkre a fürdőből beáramló víz, akkor elrendezi az
esővíz.
Tehát ennek semmi értelme nem volt, ez egy fölöslegesen kiadott
költség. Ha
mégis akarnak valamit, ezt előbb-utóbb elölről kell hogy kezdjék.
A másik helyzet pedig, hogy én úgy
gondoltam, egész nyugodt
körülmények között fogunk itt lakni. Azon az emeleten rajtunk kívül
csak
fiatalemberek vannak. Legelső este, amikor odaköltöztünk, sehol nem
volt
világosság, a folyosó, a fürdő, minden sötétben, hát a feleségem elment
a
vécére, muszáj volt kimennie. És rányitottak, a mai napig sem ismerem,
kik
voltak, valószínűleg ilyen szórakozó emberek. A feleségem persze
kiszólt:
- Foglalt!
- Nem baj - mondja az illető -, hátha
elférünk még mi is.
És kezdtek ott szemtelenül beszélni vele, s
tovább
provokálták az ilyen helyzetet, rányitottak többször is, röhögve
kommendálták.
Meghallottam a zajt, kimentem, és megmondtam nekik:
- Né, nem szép ilyen komolytalannak lenni.
Akkor leröhögtek engem is:
- Mi az, öcsi, jöttél tartani a gyertyát?
Aztán elmentek, s továbbra is beszélték a
hülyeségeket,
kacagva mentek le a lépcsőn.
Hát a vécé az óriási rendetlen volt. Két
fülkéje is van,
ahova ilyen szükségleti kagylók vannak felszerelve, persze, el voltak
dugulva.
Itt a legnagyobb baj az, hogy általában több időre elveszik a vizet,
van úgy,
hogy napokon keresztül nincsen víz, az emberek meg odavégzik a
dolgukat, és
ilyenkor víz hiányában... Hát nem lehet megtartani azt a ritmust, amíg
vizet
adnak, így az ember nem tudja tisztán tartani a vécét.
A másik pedig, hogy nagyon sokan olyan
nemtörődöm, együgyű
emberek, a legtöbbjük ott ilyen. Az egész falat összevissza piszkolták,
ez
valószínűleg arra utal, hogy papírt nem szoktak magukkal hordani.
Én nekifogtam, szereztem egy slagot,
felmostam, kimostam a
fürdőket, hogy lehessen kellemesen fürdőzni ottan, a vécéket is
kidugtam, a
fülkék ajtajára zárat tettem. Viszont ez a zár egy napig tartott,
valaki
leszerelte, biztos feltette magának a szobájába. Másnap másikat tettem,
azt is
ellopták.
Égő nem volt az egész folyosón, sem a
lépcsőházban, sem a
vécében, sem a fürdőben. Vettem égőket, tettem mindenhova, ezek se
voltak
hosszas életűek, egy-két napot ha tartottak. Újból helyettesítettem
őket, rá is
cineztem, úgy is ellopták. Végül beletörődtem az egészbe, vásároltunk
elemlámpákat, és ezeket szoktuk használni ilyen esetekben.
A vécét hiába takarítottam, a tisztaságot
most sem őrzik meg
egyáltalán. Jönnek, a papírt elhajigálják, kellemetlen látvány. Amikor
az ember
belép a vécébe, látja, hogy java része sáros cipővel felmászik oda, nem
is
tudom ilyenkor hirtelenjében, mit csináljak, visszaszaladok, hozok még
papírt,
hogy valahogy ne üljek bele a sárba meg a... Meg szóval, egyáltalán nem
kellemes az ilyesmi.
Rettenetesen sok a szemét ott mindenhol, a
földszinttől fel
a második emeletig sár, mocsok meg egyéb különös esetek, bizonyos nemi
védelmi
eszközök vannak elhajigálva a lépcsőházban. Jó, hogy az első emeleten
nők is
laknak, de még ők sem vesznek soha seprűt a kezükbe. Csak mi a
feleségemmel
takarítunk. Többször felsepertem a folyosót, sőt fel is mostam, fel is
töröltem,
látták a többiek is, de hát ezzel nemigen foglalkoznak.
Épp a múltkor seprem a folyosót meg a
lépcsőházat, jön az
egyik szomszéd, s kérdi:
- Na, hogy megy a munka?
- Megy - mondom.
- Hát sok sikert hozzá!
Na, gondoltam, milyen jó, ahelyett hogy
vennél te is egy
seprűt a kezedbe, és kezdenéd a másik felén, mert az egész csupa sár,
nagy a
sárbehordás, s ez mind bekerül a szobákba, sőt náluk még a lepedőkre
is, mert
bemásznak az ágyukba cipőstől. Hát ők nem törődnek az ilyesmivel. Nekik
ahogy
esik, úgy jó.
Nincs hol tároljuk a szemetet. Volt ott egy
konténer az
épület mellett, meg volt telve szeméttel, a régi lakók szerint
körülbelül két
éve ott hányódott. Közben összegyűlt körülötte vagy háromszor annyi
szemét, már
rothadt, ezt nemrég a konténerrel együtt nagy nehezen elvitték. De úgy
elvitték
a konténert, hogy többet vissza sem hozták.
Persze, a szemét gyűl, tojáshéj, hagymaszár,
kenyérhéj, ez,
az marad az evések után, ételhulladékok, mit tudom én, mik, az ember
azt a
szemetet nem tarthatja benn a szobában, azt valahova el kell vinni. És
lenn az
épület tövében maradt egy hordó a szobafestőktől, félig volt mésszel,
hát
egyesek nekikezdtek halmozni bele a szemetet addig, amíg megtelt. Ez
egy hét
alatt megtörtént, most a hordó mellett körülbelül öthordónyi szemét
van. Mikor
az ember kinyitja az ablakot, hogy szellőztessen egy kicsit, hát ez
nagyon
szagos. Szóltunk a gondnoknőnek, hogy ezt a dolgot rendezni kéne, de
sehol
semmi mozgás. Csak éjjel a kóbor kutyák marakodnak a szeméten, ők
persze
élvezik az ilyen helyzeteket.
Mégis, ami a legjobban zavar, különösen a
gyerek
szempontjából nézve, az a nagy zaj. Szombaton, amikor odaköltöztünk,
nagy volt
a zenebona, a mi folyosónkon táncoltak, énekeltek, lent harmonikáztak,
trombitáltak, üvöltöztek. Még nem tudtam, hogy ez mindennapi eset,
viszont
később meggyőződtem.
Persze, fiatalok, magnóval, kazettafannal,
rádióval
rendelkeznek, aztán maximálisan meg szokták engedni, valószínűleg így
többet
értenek belőle. Ezeknek a hangoskodóknak eleinte nem tettem szóvá, hogy
engem
zavarnának vagy a gyereket, gondoltam, itt én úgysem tudok nekik
parancsolni.
De aztán túlzásba vitték.
Ott nincs egy felelős, egy éjjeliőr, egy
rendes és állandó
gondnok, szeszes italt hozhatnak be, énekórákat tarthatnak, és ez
sokszor
eltart éjjel három óráig is, hétköznap is. Mert jönnek haza tizenegykor
a
délutáni váltásból, nekik reggel nem kell bemenni. Épp a mellettem levő
szobában a leghangosabbak, ott kazettofon van, gitár van, a szekrény
oldalát
ütik, az a dob. Vagy kétszer átmentem, és mondtam a fiúknak, hogy egy
kicsit
csendesebben verjék szét a szekrényüket. Egy darabig megértették, utána
megint
keményen felhangoltak.
Ami azt illeti, ezt az egész helyzetet
nagyjából megszoktam,
és beletörődtem, hogy ennek így kell lenni. Annyi az egész, hogy nagyon
sokat
kell kínlódnom a gyerekkel, amíg valahogy elaltatom. Mikor elaltatom,
érkeznek
haza a szomszédok, a vidám fiúk nagy ajtócsapkodással. Még annyira sem
áldoznak
fáradságot, hogy azt az ajtót levegyék és egy kicsit megkenjék, holott
nekem
halálom, mikor az ajtó csikorog. Én úgy szeretem, ne is tudja senki,
hogy
érkezem, vagy éppen megyek el otthonról.
A múltkor az egyikre rákiabáltam. Mertem
kiabálni, mert
ideges voltam, na! Mind altatom a gyereket, duruzsolok ott neki, a
szomszédban
meg ordibálnak, gitároznak, dübögnek. Nézem az órát, hát az ördög vigye
el azt
a gitározást, ordibálást meg üvöltözést. Mikor az egyik kijött a
folyosóra,
hallottam az ajtócsapódást, kiléptem én is, s mondom:
- Az Istókját a gitárodnak, én gyufaszálat
csinálok belőle!
- Hát miért jöttél ide - azt mondja -, hát
nem tudtad, hogy
mi van ilyen helyen? Hát itt mulatunk.
- Jó-jó, ember - mondom neki -, mulattok, de
én délelőttös
vagyok, és ti délutánosok, nektek van kedvetek mulatni meg zenélni
hajnali négy
óráig is, mert csak másnap kettőre mentek dolgozni, de viszont én éjjel
háromkor már nézem az órát, hogy nekem mindjárt csenget, s még nem
aludtam
semmit.
Hát kacagta, hogy itt nincs csendóra...
Egyik este mentem fel a harmadik emeletre,
hogy nézzem meg,
nem hagyták-e nyitva valamelyik csapot. És akkor jött le vagy hat
férfi, nem
ismerhettem fel őket a sötétben, jöttek le egy leánykával, az is olyan
vihogó
valaki volt, úgy látszik, jól érezhették magukat ott fenn.
Félrehúzódtam a
karzat mellé, és az egyik fiú becsületesen utánam rúgott, és azt mondja:
- Talán ennek is kéne valami?
Nem szóltam, igaz, egy árva szót sem, ők
közben lejöttek
nagy kacagással. Az elemlámpa nálam volt, de nem akartam utánuk
világítani,
gondoltam, amilyen hülye formában vannak, talán nem tombolták ki eléggé
magukat, s tényleg adnak nekem is valamit. Hiába na, egy hat ellen,
mégis, ez
az arány.
Végeztem a dolgomat, felmentem, de egy
kicsit megtorpantam,
hátha még van itt egy vagy két ilyen gárda, először óvatosan berúgtam
az
ajtókat, bevilágítottam, láttam, üresek a szobák, na akkor megnéztem a
csapokat.
Már többször láttam, hogy járnak oda fel
fiúk és lányok,
kettesben, párosával vagy nagyobb csoportokban. Hogy kik, mik, nem
tudom. A
fenti szobákban matracok vannak leterítve a földre, néhány üres
szobában ágy is
van, lehet jól szórakozni egy leánykával. Persze, itt kapus nincs, ez
egy
kellemes hely, jöhet az ember, mehet, akármikor fel lehet oda járni és
akárkinek. Ez a ház olyan, mint a senki kutyája, senkié és mindenkié.
És most a harmadik emeletre lányokat akarnak
rakni,
egyedülálló munkáslányokat ahelyett, hogy hagynák őket a földszinten.
Hát ez
óriási fantázia! Ha felrakják a lányokat a harmadik emeletre, ott
tiszta sétány
lesz, ösvényt tapodnak majd a betonlépcsőbe, lentről minden fiú fel fog
járni,
mert ez egy tradíció. Így is tiszta búcsújárás van...
Aztán megtörtént az az eset is, hogy éjjel
fél háromkor
rugdosták az ajtóm, gyorsan felugrottam, fel ne ijedjen a gyerek,
félálomban
kinyitottam, szembetaláltam magam egy ismeretlen fiatalemberrel, s
amikor
meglátott, elkezdi:
- Bocsánat kérem, nem tudtam, hogy maga
lakik itt.
- Hát - mondom -, lényegében nem haragszom,
hogy zavart, de
mit akar ilyenkor?
Hogy nem tudom, hol lakik ez és ez...?
Nem féltékenység okából mondom, de amikor
éjszakás vagyok,
és este elmegyek dolgozni, a feleségem mindig riadóállásba helyezi
magát, és
azt mondja:
- Te, fiam, jó, hogy zárva van ez az ajtó,
de ha valaki
betöri ezt az ajtót?...
- Hát ide figyelj - mondom -, te ne féljél,
mert nem jön
senki olyan, aki hülyeségekben járna.
- De ha mégis?
- Te nő vagy - mondom -, azért gondolsz
ilyesmire.
Milyen a fehérnép?
De amikor az ember jön haza úgy, mondjuk,
este, és látja,
hogy sötétben az egész épület, és jövök fel az elemlámpával a sötét
lépcsőházban, végig a sötét folyosón, és látom, hogy az ajtónkon lakat
van, én
legalábbis személyesen úgy érzem, mintha valahogy börtönben lennék.
És ha meggondoljuk, hogy ezt az egész
cirkuszt el kell
viselni, és hogy egy üres szobát adtak ki nekünk háromszáznyolcvan
lejes
tarifáris áron, amennyit ezért a szobáért négy személytől kérnek. Hát a
fizetség szempontjából szinte annyi, mint a kvártély, és a körülmények
sokkal
rosszabbak.
Hát körülbelül valahogy így lehetne a
dolgokat leírni
nagyjából.
Még szerencse, hogy csak egy-két hónapot
kell itt üljek, és
utána adnak egy rendes, végleges lakást.
|
|