Na, írtam
a
szerkesztőségnek. Megbeszéltem közösen a feleségemmel, és azt mondta:
- Ákos, a
próba mindig
szerencse.
Én is
pontosan így érzem.
Röviden
lefestettem nekik a
helyzeteket, és ilyeneket is odaírtam:
"Tudom azt
is, hogy
pártunk és kormányunk óriási gondokat fordít a gyerekekre, ezeknek az
egészségvédelmére, boldogságára, a holnap embereire, kik tovább viszik
népünk
vívmányait, a nemzetiséget, és ezt még szebbé, boldogabbá teszik. Én
itt
csupáncsak a gyerekemért küzdök, mert szülői kötelességem, hogy
hazafias és
hazaszerető emberré neveljem gyermekemet."
Jó lesz
így, igaz?
Csak azt
nem tudom,
megkapták-e, mert már tíz napja elküldtem, és még sehol semmi. Úgyhogy
most egy
kicsit ideges vagyok az állapotom szempontjából.
A múltkor
keveset említettem
a munkahelyemről, gondoltam, most már a többit is kibeszélhetnénk. Hogy
minden
benne legyen, készítettem egy vázlatot is, majd belekukucskálok
pillanatnyilag.
Nagyon
gyenge a munkahely
megvilágítása. De nem azért, mert kiiktatták a világítótesteket, hanem
azért,
mert elfelejtették őket újra pótolni. A mintegy kétszáznegyven
négyzetméter
felületű műhelyben alig négy-öt darab hatvanöt wattos fénycső pislákol,
próbál
megküzdeni a sötétséggel. Ezek java részét is úgy hordtuk fel az
öltözőből,
pedig nem voltunk ilyesmire szakképesítve, de a szükség, a szükség az,
ami sok
mindent megtagad és megkövetel. Aztán a neoncsövek oldalt vannak, a
gépek
középre esnek, sehonnan nem kapnak megvilágítást.
A gépeken
volt lámpa,
leégett a trafó, mondtuk, cseréljék ki. Azt válaszolták, hogy mi tettük
tönkre.
Hát kérem, én megértem, jó, hibáink is vannak. De egyszer amit az ember
használ, az idővel megkopik. Ha éppen arról van szó, és ők úgy
kívánják, tegyék
a múzeumba azt a lámpát, zsírozzák be, ott nem kopik. Ez világos.
Viszont a
műhely sötét, és mi ott a sötétben nem tudunk rendesen dolgozni,
szerintem ez
hozzájárul a minőséghez és a balesetek elhárításához. A havi
munkavédelmi
gyűlésen kértem, hogy ezt oldják meg, de csak megígérték, és az ígéret
szép
szó.
Egy másik
vágyam a munkahely
és a gépek tisztán tartására összpontosult, de itt sem értem el nagyobb
sikert.
A munkások egymás között veszekedtek, hogy nincs seprű, nincs seprű, ki
lopta
el a seprűt? Nyilvánosságra hoztam a dolgokat, és rámutattam a seprű és
a
textilhulladék hiányára. Hamarosan megkaptam a választ:
- Vegyetek
seprűt.
Volt rá
eset, hogy
összepótoltunk, vettünk seprűt. De miért mi vegyünk?
Mi csak
állami vállalattól
vásárolhatunk - mondja a főnök -, azok meg nem gyártanak seprűt. Csak
szövetkezeti egységek gyártanak, velük nem kereskedhetünk.
Na, jó, én
megértem, nem
lehet venni seprűt. Viszont mégsem értem meg, hogy miért nem lehet
venni. Mert
azt mondták, a vállalatnak van erre pénze, vehetne. Lehet, hogy a
papírmunka
miatt, ehhez nem értek, kivonom magam alóla. De ha azt tekintjük, hogy
a gépek
importból vannak, és biza éppen elég nehezen vettük meg, akkor miért ne
lehetne
megbecsülni?
Ennél
sokkal humorosabb a
textilhulladék hiánya. Azt mondja nekem valaki a műhelyvezetőségből:
- Donki,
maga nős ember,
biztos akad a feleségének kiselejtezett hálóinge, kombinéja meg ehhez
hasonló,
amivel megtörölhetné a gépeket. Hozza be!
Megszégyelltem
magam, de
azért megfogadtam a tanácsát. Sajnos, a kiselejtezett ruhadarabokból
hamar
kifogytam, és maradt ismét a régi helyzet. Talán most kisegíthetne az
illető
hasonló ócska holmikkal, hisz biztos vagyok benne, hogy az ő felségének
is akad
kiselejtezett alsóneműje, ha már ő ezeket kedveli jobban.
Ezek az
emberek vagy
elfelejtették, vagy soha nem is tudták, hogy a közvagyon védelme
állampolgári
kötelesség lenne. Talán majd egyszer rádöbbennek, amikor az olajos
mozaik
munkabalesetet okoz, és a milliós értékű gépek termelőképtelenekké
válnak. Ahogy
én vettem észre, már elég hibásak a gépek, nagyon gyakoriak a problémák
velük,
pontosan az elhanyagoltság miatt.
Ott van
épp a francia gép,
addig zavarták, amíg csak egy lánc, egy szíj volt rajta. És hányszor
szóltunk,
hogy a gép nem megy jól, duplázik, annyit üt, amennyit akar, az
embernek nincs
kiszámítása, nem biztonságos a gép. A karbantartók nem csinálták meg,
mert azt
mondták, van egyéb, fontosabb, így, úgy, addig, amíg a gép kidöglött. S
most,
hogy kidöglött, csupán a főtengely hetvenezer lejbe került. Még most
sem
biztos, hogy jól fog menni, megcsinálták, bejáratás alatt van.
Körülbelül négy
héten keresztül állott, és ha figyelembe vesszük, hogy nyolc óra alatt
körülbelül hatvanezer darabot gyártott, biza ez nagy veszteség, millió,
millió
és millió, plusz a főtengely.
Akkor
felvetettem egy másik
dolgot, mert a mi anyagjaink nem felelnek meg a gépnek. Hát ez nem a mi
hibánk,
hogy mások sokkal hamarabb kezdték el a technikát, mi éppen
előrehaladottak
vagyunk a fejlődők között. A mi anyagjaink nem annyira megfelelőek, de
elég jók
ahhoz, hogy tudjunk kihozni egy darabot belőle, sőt exportálunk is. És
akkor
szóltam, hogy ez nem jó, itt valamit segíteni kellene.
Mert mi a
helyzet?
Ez az
automata gép is
kétgombos, dupla kézi kapcsolásos, de az egyik gombot itt leblokálták
egy
vasdarabbal. A másikat benyomjuk, így indítjuk el a gépet, és bal
kézzel tolni,
segíteni kell az anyagot. A szerszámok hosszúak, az anyag olajos, és
pillanatok
dolga vagy a véletlen szerencse hozza, és becsúszik az ember keze,
lelapítja az
ujjait. Na, de amikor jön a munkavédelem, mert ki szokott jönni a
fővárosból,
jobbról, balról, akkor mindegyik főnök félti a bőrét. Akkor szaladnak:
- Dobjátok
le a vasat,
dobjátok le a vasat, dobjátok már le azt a patkót!
S
megkérdeztem őket:
- Most
miért dobjuk le? És
akkor hogy indítjuk el?
Ketten a
gépet elindítani
nem szabad, nem lehet összehangolni két embert, így írja a munkavédelmi
szabály. Megkérdeztem három mestertől is:
- Ha beüt
egy ilyen
ellenőrzés, mit tudunk tenni? Megáll a gép és nem dolgozunk? Megkérdik,
miért
nem termelünk, mit válaszolunk? Vagy csak állunk s nézzük őket?
A mai
napig sem adtak
megoldást erre, hogy hogyan lehetne azt a gépet valahogy úgy
beállítani, hogy
az ember veszély nélkül elindíthassa. Mert a mi anyagjainkat fél kézzel
tolni
kell. Éppen elég veszélyes. Szerencsére az automatáknál még baleset nem
történt, és ezt le kell kopogni valahova. Mert a fülem mellett nincsen
kert meg
falra hányt borsó, én így olvasom le a dolgokat, sehol semmi biztosítás.
Na jó,
mondjuk, ez egy olyan
probléma volt, amit könnyen le lehetett tárgyalni, de fontos, mert a
minőséghez
és a testi épséghez hozzájárul.
A másik a
pazarlás. Én
megértem, hogy egy olyan korszakban vagyunk, ahol mindent recsirkulálni
kell,
jól megforgatni, legalábbis én így értelmezem: Pazarolni egyáltalán
semmi
értelme.
Miért?
Anyag
éppen bőven van
nálunk, ez már attól függ, ki értelmezi és hogyan. De az a bányász
kibányássza,
hát az elég nehézkes munka. S akkor minek elpazarolni azt az anyagot?
Nincsenek
megfelelő polcaink, legutóbb én raktam rendbe rajta az anyagokat, ez az
én
munkám, én vállaltam, ott vágtam el a kezemet is. Szépen címkéket
raktam, hogy
melyik milyen anyag, többféle méretünk van. Tetszett nekik, de nem
tartott sokáig.
Közösen vagyunk ott többen, leveszik az anyagot, nem fogy el az egész,
akkor
hajigálják ahelyett, hogy szépen összekötnék és feltennék a polcra.
Akkor
javasoltam, ha ez már
úgy megy, hogy az ember pazarol, hát csináljanak fából egy keretet oda,
rá
dróthálót, ez egy ajtószerűség lenne, és akkor be lehet zárni a polcot.
A kulcs
legyen a főmérnöknél, aki a műhelyben sétál, és ő adja ki az anyagot.
Azt
mondták, nem lehet, mert neki más dolga van, követi a termelést. Na,
megértettem, hogy valójában kell egy ilyen ember is, aki követi, mert
ha a
munkást szabadjára hagyják, akkor esetleg kilép a hámból. Ilyenek
kellenek.
De vannak
most végzett
fiatal mérnökök, még úgy sincsenek benne a szakmában, az életben benne
vannak
rég. Nálunk is van egy ilyen, mondtam, hogy esetleg ő adná ki az
anyagot a
munkásnak, csak éppen annyit, amennyit egyszerre elhasznál. Mert ha a
munkásnak
ki van adva a kezére, ott felelőtlenség, nemtörődömség, pazarlás van.
És mi
sárgarézzel dolgozunk, az pedig elég borsos árú. És azt mondja, ő
tulajdonképpen nem tud ezek után járni, nincsen ideje, egyéb dolga van.
Jó. Nem
tudom, mi a dolga,
de jó. Hát akkor ott van a csoportfelelős, ő adná ki, vagy valaki csak
kiadná!
De erre sem találtak valami különösebb megoldást. Csak hogy rakjuk
rendbe.
Rendbe rakjuk, és két nap alatt visszament az egész helyzet.
A másik:
egy csomó anyagot
nincs hol tartani, lerakták a földre, elzárták vele az utat, amit a
munkavédelem megint tilt. A múltkoriban éppen valakit vártak, valami
fontos
látogatót, akkor hirtelen nagy rendezésbe fogtak, azt is
eltakarították. Hát
olyankor nagyon érdekes, mindig kerül rongy, mindig kerül seprű, mindig
kerül
egy hely, ahova az anyagot rendesen le lehet tenni. Máskor pedig nem
kerül
semmi. És ha az ember szól, akkor még meg is sértődnek.
Nahát, én
általában nem
szoktam megsértődni az ilyesmiért. Én valahogy elkönyvelem magamnak,
hogy ennek
így kell lenni, mert ők így akarják, így szeretik. Viszont nem nyugszom
meg, ez
bennem fő. És idegesít.
A
tisztaság fél egészség, én
így tanultam. Miért csak éppen akkor van szükség tisztaságra, ha jön a
munkavédelem, vagy egy bizottság vagy egy küldöttég? Máskor nem lehet
tisztaságot tartani? Bizony lehetne. Csak kevés az odaadás, a legtöbben
nem
törődnek ezzel. Ha egy főnök, egy műhelyvezető azt mondja, ezt így kell
csinálni, akkor azt a munkás úgy kell hogy csinálja. Ott nem lehet
szájalni,
hogy kérem, én szeretnék tisztaságot csinálni. Na jó, még ezt is el
lehetne
viselni, ami azt illeti...
Sok bajunk
van a
szerszámokkal. Mi szerszámnak nevezzük azt, amit a gépre szerelünk, ami
a
darabot adja, formálja. Hát ez éppen elég problematikus, mert lassan
megy a
karbantartásuk, a javításuk. Baj van a hőkezeléssel. A főmérnök
megmondta
tisztán:
- Kérem
szépen, jobbat nem
tudunk. Nincs hol, nem tudunk!
Olyan
lyukasztókat adnak ide
nekünk, hogy amikor rájön a rézlemezre, akkor ilyen ti-ru-ri-rá,
összevissza
hajlott. Ez pedig egy akkora munka: levenni a szerszámot, kivenni
belőle a
lyukasztót, betenni egy másikat éppen csak azért, hogy abból is ugyanaz
legyen,
ez egy fölösleges munka. Ha azt az időt az ember mind haszonra
fordítaná, hogy
valamit termeljen, hát valójában sokra mennénk.
Éppen
emiatt nekünk nincs
meg a havi tervteljesítésünk, kilencvenöt százalék körül mozgunk, ez
általában
így megy. Nagyon sokat zúgolódtunk, mert ha ennyi a tervteljesítés, így
kapjuk
a fizetést is, többet nem kaphatunk, mint amennyit dolgozunk.
Sokat
mondtam, hogy a
szerszámjavító részleget jobban össze kellene kötni a présműhellyel,
hogy
nagyobb legyen a kapcsolat közöttünk. Most elég messze van egymástól a
két
műhely, mi visszük fel a szerszámokat hozzájuk, fel kell oda cipelni, a
lift
hol megy, hol nem megy, biza vannak háromszáz kilós szerszámjaink is,
az meg,
ha a lift nem megy, akkor nehéz.
Egy
embernek máskülönben is
óriási nehéz egy olyan szerszámot mozgatni. Csak két kézzel lehet
felkarikázni
az emelőn, és naponta tízszer feltenni, tízszer levenni, közben nem
termel
semmit sem, a nap eltelt, és akkor vajon mit keresett, ha tényleg a
termelés
után adnák a pénzt? Semmit sem keresett volna a munkás, mert nem
termelt,
dolgozni viszont dolgozott.
A
szerszámjavítóknak
állandóan száztíz-százhúsz százalékos a tervteljesítésük, nekik mindig
több
van, mint nekünk, mert ők a papír után kapják a pénzt, hogy hány
szerszámot
javítottak. Legyen meg a papír, és kész, megkapják. Akkor azt mondtam,
érjük el
azt a célt, hogy ők is úgy kapják a fizetést, mint mi. Nem, hogy
megjavítottam,
hanem hogyan? Hiába javította meg, ha a szerszám nem termelőképes. Nem
termel?
Nem. Nem kap pénzt. Szabják meg, hogy egy szerszámnak mennyit kell
leszabnia!
Hát itt még komoly nézeteltérések vannak...
Na lássuk,
a világítást
megtárgyaltuk, takarítást, anyagproblémát szintén..., amit most még
tárgyalhatunk, ez a KISZ-munka nálunk. Látom, Limbašeanu elvtárs a
titkár, ez
egy fiatal férfi, ő volt megválasztva, hogy mikor és milyen körülmények
között,
erről nem tudok, mert nem értesítettek, de a lényeg, hogy ő a titkár,
felolvasott ott valami tevékenységi programot nagy hirtelen, hogy miket
terveztek ki, és azt kérdezték, kinek van hozzászólása.
Közben a
társaság, fiatal
fiúk és lányok, tele élettel, egyik jobban zúgolódott, mint a másik, a
másik
meg csipkedte a leánykát, ez matatta, az motozta, hát jó, fiatalok, meg
lehet érteni.
És amikor kijöttünk, mondom a titkárnak úgy baráti alapon, már ismertem
azelőttről:
- Te, ha
valaki meglátja,
hogy mi itt mit csinálunk, még azt mondja, hogy mi nem értünk semmihez
vagy
egyáltalán nem érünk semmit..
- Mit
akarsz ezzel kifejezni?
- azt mondja.
- Hát hogy
legalább egy
mestert nem tudtál elhívni? Szólni neki, hogy né, kérem, miről van szó,
a
műhelyből vagyunk, ide tartozunk, kérjük, hallgasson meg minket és
legyen itt.
Mint képviselő.
- Te,
Donki - azt mondja -,
a lényeg az, hogy a gyűlés legyen meg papíron.
- Na -
mondom neki -, ha te
így véled, akkor hidd el, hogy rosszul véled a dolgokat.
Különben,
gondoltam, nincs
kivel tárgyaljak, csináld, ahogy akarod. Ezt nem mondtam meg neki
hangosan,
mert meg is haragudhatott volna, és előbb-utóbb nem nézne jó szemmel.
Ez elhalt
dolog, ő elfelejtette, én meg nem felejtettem el.
Kérdem egy
alkalommal a
mesteremet:
- Hol
tartják a
KISZ-gyűlést?
- Hát én
honnan tudjam?! -
azt mondja.
Szóval, én
arra vonatkoztam,
hogy melyik műhelyben, mert három van. Hát ha ő nem tudja, akkor én
kihez
menjek, kit keressek, fiatalt egyet se láttam sehol, csak idős
munkásokat, akik
más csoportulásba tartoznak. Kit kérdezzek most? El voltam késve, mert
épp a
gépemmel bajlódtam, hogy hozzam rendbe, azelőtt volt szétszedve, és ha
otthagyom, előbb-utóbb eltűnik egy alkatrész, van, aki elcsenje, akkor
a gépet
fel lehet akasztani a falra dísznek. Addig szaladgáltam, amíg megkaptam
őket, a
hátsó műhelyből hallottam a zajt, na és akkor történt ez az eset.
Nem tudom,
Limbašeanunak
megvan-e a KISZ-statútum, ahol előír mindent. Én is voltam KISZ-titkár,
még
otthon nálunk az iskolában, most is megvan odahaza a statútum magyar
kiadásban,
abban minden megtalálható: milyen időnként kell összejöveteleket
csinálni,
milyen feladatai vannak a KISZ-nek, milyen kötelességei, és abszolút
minden,
ami az ifjúsági szervezetre tartozik.
Ahogy
mondtam, Limbašeanu
felolvasott ott millió kirándulást bizonyos dátumokhoz kötve, hogy
kirándulunk
majd ide, kirándulunk oda, tapasztalatcsere, szánkaverseny,
futballverseny,
ilyen verseny, olyan verseny, az is bele volt téve, hogy minek mikor és
hol
lesz a helye, na jó. Ezt megértettem. De viszont ebből semmi sem lett.
Nem
voltunk sehol kirándulni, mert rossz volt a szervezés, és füstbe ment
terv lett
az egészből, ahogy Petőfi megmondta még annak idején.
Viszont a
múltkor bejött
hozzánk a műhelybe vagy negyven fiatal, és kérdezték, milyen
kategóriában
vagyunk, nehéz-e a munka, hogy javítunk meg egy szerszámot, hogy
szereljük fel
s a többi. Tehát máshonnan jöttek hozzánk fiatalok tapasztalatcserére.
Tőlünk is
mentek, de kik?
Mentek a
reglorok, a
mesterek, a főnökök. Mi is szerettünk volna menni, különösen a
fiatalok, mert
mi az életből keveset tudunk, jóformán azt sem tudjuk, mi a munka...
Hát én
valamiket tudok erről, mert vannak bizonyos feljegyzéseim haladó
szellemű
emberektől, akik meghatározták és véleményt mondtak a munkáról, majd
ebből is
idézünk mindjárt egypárat.
Szóval, mi
nem mehettünk
tapasztalatcserére, kellett a hely másoknak.
Hogy
kiknek?
Hát
családrontást nem akarok
sehol, de azért megmondom. Egyesek vitték a nőiket is, családjuk van,
és a
nőiket vitték szórakozni. Kiszűrődött, sokan beszélték, és állítólag
szél
fuvatlan nem indul, valami csak igaz belőle, s ez így is volt.
Ez idáig
tapasztalatcseréből
még nem volt részem, pedig én is el szeretnék menni, megnézni a volt
iskolatársakat, melyik mennyire haladt, milyen ember lett belőle, mit
ért el,
engem nagyon érdekel. Ez ki van kötve, hogy mi nem találkozhatunk
egymással?
Eddig nem sikerült, de összefogunk, megteszünk mindent, és előbb-utóbb
csak
elérjük a céljainkat.
Tavaly
volt a
pártkongresszus, és erről az ifjúsági szervezetünk nem mondott semmit.
Nem
tudom, hogy tudták ezt elszalasztani, hiszen ez hazánk életében egy
óriási
eset, egy nagy lépés előre, haladás, mondjuk, bizonyos tervek kitűzése.
Ezt
elemeznünk kellett volna, átvenni a dolgokat, átérezni, bizonyos
javaslatokat
tenni, mert Nansen, ez egy sarkkutató, nem tudom, milyen Nansen, de azt
mondta,
hogy az ember tudásra törekszik, amikor pedig kialszik benne a
tudásvágy,
megszűnik embernek lenni. Ez valahogy valójában így van szerintem.
Vagy:
létrejött a
Szocialista Demokrácia és Egység Frontja, nekünk erről sem beszéltek
semmit, és
jelen pillanatig is sok az olyan fiatal, aki benne van, és nem is
tudja, mit
jelent ez. Én valamit sejtek róla, mert olvasok néha újságot, különösen
a
keresztrejtvényeket szeretem, és észrevettem, hogy amióta foglalkozok
velük,
valahogy több szót tudok alkalmazni a beszédemben. Mert ott elrejtenek
egy
szót, és a végén rájön az ember, hogy azt harminchárom-féleképpen lehet
mondani. Csak példának okáért: dereng, hasad a hajnal, pirkad,
alkonyodik
satöbbi, mind ugyanazt a dolgot jelenti.
Aztán van
egy másik dolog,
azt lehet mondani, csekély eset. Valami plakátok vannak kifüggesztve
nálunk a
gyárban, és ilyen is van: Dolgozók, teljesítsétek minden odaadással
az
1977-es tervet! Szóltam, már rég le kellett volna cserélni, falra
hányt
borsó. Valaki bejön, tisztára szégyen, megmondja, elvtársak, maguk le
vannak
maradva, nyolcvanban vagyunk. Vagy ha humoros ember, még elkacagja
magát, és
azt mondja, ezek az emberek vagy lusták, vagy nem tudják, hol élnek,
vagy hogy
mit csinálnak, vagy hogy mit reggeliztek.
Mire
gondoltam én?
Ilyen
lemezt lehet kapni,
legfennebb beszerzem a saját költségemen, azt le lehetne pácolni, nem
épp
annyira sötétre, hanem csak gyenge barnára, és arra felírni néhány
jelmondatot
bizonyos íróktól, hogy mi volt nekik a gondolatuk a munkáról vagy a
hazáról, a
testvériségről, a méltányosságról vagy ilyen hasonló esetekről, és egy
bizonyos
helyen a műhelyben mindegyiket fel lehetne akasztani.
Összegyűjtöttem
vagy
ötszázat naptárakból, könyvekből. Ezekből legalább egypárat szépen
keretbe
lehetne foglalni, és kiakasztani vagy kitenni a faliújságra. De ezt
egyedül nem
akarom csinálni, valakivel meg kellene vitatni, össze kellene hogy
fogjunk. Én
nem akarok túl kilépni, a végén még megbírálnak, mert egyes emberek nem
értenek
meg, azt kérdezték kacagva, csak nem akarok író lenni? Látták, hogy
könyvtárba
járok, hogy novellákat írok vagy regényeknek fogtam neki, és azt
mondták, nem
vagyok normális. Sőt versírással is foglalkoztam, ha éppen arról van
szó,
általában ilyen szerelmi alapon mentek.
Szóval,
nem akarom egyedül
csinálni, de ha akadna valaki, akivel végrehajtsuk, hát nagyon szép
lenne.
Jönnének tapasztalatcserére a fiatalok, látnának egy szép, rendes
műhelyt,
látnák ezeket az okos jelmondatokat. És a munkás is jobb kedvvel menne
dolgozni, jobb odaadása volna, s akkor persze a termelés is ugrana.
Ezek a
mondások nekem csak
magyarul vannak meg, én átfordítanám, de nem akarom megcsorbítani, hogy
elveszítse a szépségét. De ha lehetne egy olyan, hogy társuljak egy
románnal,
aki kikeresné ezeket, akkor lenne egy román felirat és egy magyar
felirat,
körülbelül így lenne megfelelő.
Ha
akarják, én átfordítom
szó nélkül, tudok jól románul, ha nem vagyok izgatott, nem is veszik
észre,
hogy román vagyok-e vagy magyar. Megtörtént, hogy társalogtam a
vonaton, és a
végén, amikor leszálltunk, akkor vettük észre magunkat, hogy hát né,
te, az
áldóját, mi magyarok vagyunk s románul beszéltünk! Azt mondja a polgár,
hát
hogy nem vettük észre? Mondom, kérem, előbb-utóbb a haza nyelvét tudni
kell,
meg kell tanulni, az anyanyelvet pedig nem szabad elfelejteni! Ez is
benne van
egy könyvben, nagyon szép, ez az embernek kötelessége.
Akkor most
lássuk, miket
gyűjtöttem én össze a haladó szellemű emberektől!
Itt van
Tudor Arghezi, ez
nagyon tetszik nekem, és tényleg, ha ezt valaki beveszi, akkor
veszíteni való
dolga nincs. A következőképpen vélekedik a munkáról, ez a véleménye: Ne
henyélj, ne állj egy helyben, ne késlekedj, járj, és szokj hozzá a
szüntelen
haladáshoz!
Hát ha az
ember megáll és
pillanatnyilag gondolkozik és minden szót elemez, utána a lényeget
benne, akkor
ez egy bizonyos erőt ad az embernek ahhoz, hogy valójában tényleg
megtanulja,
mi az élet, és hogy legyen benne szeretet úgy a munka iránt, az élet
iránt,
mint a család iránt, mert persze ottan is kell szeretet.
Hogyan
értem én a Tudor
Arghezi szerint elképzelt kijelentést és az alapgondolatát?
Ne
henyélj - hát az embernek
elsősorban nem szabad
lustálkodnia, mert a lusta ember szerintem általában unatkozik, és
akkor
unatkozik a legjobban, amikor nem tevékenykedik, hanem henyél. Ne
állj egy
helyben - ez megint valami biztató, megnyugtató, az első
kijelentést bővíti
pluszban. Ne késlekedj - tehát, amit ma megtehetsz, ne halaszd
holnapra,
és amit az ember megtehet, sohasem szabad elszalasztania. Járj és
szokj
hozzá a szüntelen haladáshoz - tehát, az embernek tevékenynek kell
lennie a
munkában és mindenféle téren, és kora haladását kell szolgálnia azzal,
hogy jár
és megszok mindent, mindent meg kell hogy szokjon, szerintem, én így
értelmezem
a dolgokat.
Vagy ott
van Szókratész: A
test éltetője a munka, az észé a tanulás. Ez is nagyon szép
jelmondat, kifejezi,
hogy nem elég csak dolgozni, mert a munkától nem lesz több esze az
embernek.
Gorkij ezt
írta: Szeretned
kell azt, amit csinálsz, és akkor a legdurvább munka is alkotássá válik.
Hát én nem mondhatom egyáltalán, hogy a présműhelyben nem szeretem, sőt
nagyon
megszerettem. Azt már elfelejtettem, hogy más szakmát tanultam, amit
szintén
elfelejtettem. Benne vagyok ebben, érdekel, amit csinálok, igazán!
Tisztában
vagyok mindennel, csak egy hiba van, hogy nekünk nincsenek szakrajzok
kiadva.
Hiába teszem fel a szerszámot, kell futkorásznom a minőségi ellenőr
után, hogy
tudjam meg, milyen méret kell. Mert van körülbelül százharmincféle
méretünk egy
darabon, ezt nem lehet fejből tudni, legfennebb egy komputer tudná
felvenni,
úgyhogy jó volna, ha nekünk is lennének szakrajzaink. S akkor pontosan
úgy
lenne, ahogy Gorkij jól megmondta.
És ott van
Goethe, azt
mondja: Nincs olyan múlt, amelyet szabad volna visszavárnunk, nincs
más,
csak az örök új, mely a múlt kibővült elemeiből támad, s az igazi
vágynak állandóan
teremtőnek kell lennie, hogy új, jobb világot alkosson. Ezt is
nagyon
szépen ki lehet magyarázni pillanatnyilag. Az ember rátekint, azt veszi
észre,
hogy nem értett meg semmit belőle. De ha nekiül, és átolvassa alaposan
többször
is, szavanként, utána összerakja és az értelmét kiszedi belőle, hát
akkor azt
jelenti, hogy itt az embernek már megint tennie kell valamit, és nem
kell
megelégedni azzal, mi volt a múltban, azt hiába is várná vissza, mert
nem
szabad, hanem inkább ki kell bővíteni, és akkor egy új, egy jobb világ
lesz.
Vannak itt
gondolatok a
hazáról is, szintén költőktől, íróktól s ilyenektől. Vasile Alecsandri:
A
haza a legédesebb édesanya, boldog az, aki életét áldozhatja érte.
Hát én
legalábbis ezen a véleményen vagyok. Mindenkinek kötelessége,
állampolgári
kötelessége adott esetben a hazát és a haza függetlenségét megvédeni.
Hogy mi
történik azután? Hát, istenem, semmiség, az ember elesik, meghal,
olvastam egy
könyvet, Szent Bertalan éjszakája, ha nem tévedek, ott azt
írja, hogy a
föld minden hősnek hazája éppúgy, mint a halnak a víz. Tehát ezek
olyan
dolgok, hogy ha már megszülettünk, eleget kell tennünk az áldozati
kötelességünknek, ez csak ránk tartozik.
Vagy
Tolsztoj: A
hazaszeretet nem elvont fogalom, hanem valóságos szellemi erő, amely
szervezettséget, fejlődést és kultúrát igényel. Nagyon szépen
kifejezte
magát ő is. Mert a szervezettség nagyon fontos, én is mindig mondom a
műhelyben, hogy rend a lelke mindennek.
Itt van
Balzac, ezt is
feljegyeztem, azt mondja: A nagy szellemek mindig túlteszik magukat
a
lustaságon, lemondanak a káros élvezetekről. Az akaraterő nagyobb
büszkeségre
jogosít fel, mint a tehetség. Hát pontosan ilyen vagyok én is, mert
a
lustaságon nem is kellett magam túltennem. Na jó, cigarettázom, de más
káros
élvezetet nem folytatok, csak kártékonyat. Egyesek azt mondják nekem a
gyárban:
te író akarsz lenni?! Hát istenem, ahogy Balzac mondja, az akarat
nagyobb
büszkeségre jogosít fel. Hát ha valakiben akarat van, bennem van.
Lehet, hogy
mondjuk, nincs annyira képességem rá vagy tehetségem, de az ember
próbál.
Egyszer ha próbálja, nem sikerül, harmadszor próbálja, megint nem
sikerül,
akkor még annál inkább próbálja! És akkor végül is valamit elér, végül
is
partot ér. Végeredményben egy költő nagyon szépen kifejezte: hullámok
futnak, egymást kergetik, az egyik meghal, a másik születik. Az
ember ha
elveszítette a reményt, arra kell alapoznia, ki kell bővítenie, és
akkor van
egy új reménye, amiben megint bizakodhat.
És akkor
itt van egy mai,
jelen pillanatban is még mindig élő és alkotó hazai író, Sütő András: Azt
kell gyümölcsbe érlelnünk, amit az otthon földjének gyökérnyomása a
törzsünkbe
táplált. Na, itt meg kell álljak egy kicsit...
Ezt egy
kicsit nagyon nehéz
megérteni, én is csak félig értettem meg, szükségem volna egy olyan
emberre,
aki megmagyarázná esetleg bővebben, mert ebből keveset értek. Tehát én
ebből
körülbelül azt veszem ki, hogy úgy kell cselekednünk, ahogy ezt tőlünk
megkívánják fent, vagyis én úgy értelmezem, hogy eleget kell tennünk
mindennek,
úgy kell csinálnunk mindent, ahogy ők mondják, mert ha valaki parancsot
ad
nekünk, mi kisebbek vagyunk, mint ők, s ők egész biztosan jól
meggondolták a
dolgot, és jónak látják, s ha jónak látják, és hivatalosnak
nyilvánítják, akkor
az biztos, hogy jó. Szerintem ezt mondja. Kurtán.
Úgyhogy,
ha ezeket a szép
nagy mondásokat elemzi az ember, mindjárt másképp látja a dolgokat.
Én
szeretek is olvasni, csak
sajnos, egy szobában nem lehet, nem vonhatom félre magam a családi
ügyekből.
Sőt szeretek is a családommal foglalkozni, a feleségemmel kevesebbet, a
gyerekkel többet, sokat játszunk, amikor nem beteg. Amikor beteg,
halálra
idegeskedjük magunkat, még vita is támad, mert milyen az ember.
Mindenhol van
hiba, és ezt mind ez a kellemetlen helyzet hozza. magával.
Na, nézzek
csak a papírba,
mi következik? ... Megvan.
Nálunk a
fiatalság olyan
szétlézengő, jönnek, mennek, szórakoznak, a fiatalember elmegy egy
lányhoz, még
elbeszélget vele, még megöleli, még meg is vicceli, hasonló dolgok. A
komolytalanság miatt még baleset is történt a présműhelyben,
viccelésből.
Játszódtak a vízzel, az anyag leborult a szekérről, s persze felvágta a
combját, majdnem egy évig kórházban volt, kiesett a termelésből,
kellett
fizetni a betegszabadságát.
Érdemes
volna valahogy ezt
megfigyelni, amikor nem tudná senki, különösen délután a hátsó
műhelyben, hogy
mi megy ott végbe. Nem azt mondom, hogy nem dolgoznak. Akiben megvan az
akarat,
az őszintén, odaadással dolgozik, megfelelő ütemben termel. De a
többiek...
Én sokszor
benézek az
ablakon, amikor megyek hátra anyagért, látom az egyiket, itt van, a
másikok ott
vannak összeülve, szivaroznak. Hát akkor mi hiába dolgozunk, mert egy
helyre
tartozunk, egy garatba töltjük az egészet, az egész terméket, és ami
kijön, azt
elosztjuk, az a mienk.
Hogy
valaki cigarettázik, az
nem kihágás. De ha feláll a géptől és nem kapcsolja ki, s a motor megy
üresen,
ez már igen. A motraink öt kilowatton felüliek, és ha az ember
pillanatnyilag
kiszámítja, amíg a munkás egy cigarettát elszív, azalatt a motor
majdnem egy
kilowattot üresen dolgozik. Ha a nemzetgazdaság érdekeit nézzük, ezek
az
emberek nem gondolkoznak?
Volt rá
eset, hogy
odamentem, és megállítottam az üresen járó gépet, akkor a kollégám azt
mondja:
- Miért
állítottad meg?
Hagyd, hogy menjen!
- Te -
mondom -, neked
mindegy, hogy hagyd hogy menjen vagy ne menjen? Hallottad, miről van
szó, ezt
így kell csinálni. Maholnap eljön az az idő, hogy kezdünk kifogyni
ebből,
abból, nehezen lehet beszerezni a dolgokat. Végeredményben érdekünk. Ha
te így
csinálsz, előbb-utóbb a fizetésed bánja meg. Elpazarolunk egy csomó
áramot,
anyagot, energiát, mindezt újból vissza kell venni, ezt valaki meg kell
majd
hogy fizesse, ez nem maradhat csak úgy elvesztődve és az állam kárára.
Na,
ilyenkor kiharagusznak,
aztán én hol ideges természetű vagyok pillanatnyilag, hol meg
megnyugszom,
látom, nincs kivel tárgyalni, olyankor nem foglalkozom az emberrel
egyáltalán.
Ha nem ért meg, akkor félreállok, és nem tárgyalok vele.
A másik
meg az, hogy
elhagyják a munkahelyüket, elmennek hamarabb, nem is tud senki róluk,
hát ez
nagyon gyakori. Egyszerűen nem tudják, ha valaki egy órával hamarabb
elment. De
ha kinn az úton történik egy baleset, mondjuk elütné egy kocsi, és
meghalna,
akkor már kiderülne. Másképp nem.
Egy
alkalommal beszélgetést
folytattam a mesteremmel, bizonyos témákat ott eltárgyaltunk, és mondom
neki:
- A
fiatalokat, úgy engem,
mint mást, meg kellene lényegében bírálni, ha kihágása van. Én nem
haragszom
meg, ha azt mondják, né, ezt csináltad, azt rosszul csináltad.
Én úgy
kacagva elmagyaráztam
ezt neki, volt ott egy kollégám, rámutatok s mondom, biztos ezért ő sem
haragudna meg. És a mester viccre vette az egész témát, azt mondja:
- Menj
már, mit se értesz az
egészből!
S
letácsolt. A végén meg
ilyen dolgokat kezdett előhozni:
- Könnyű
neked, hozzám
képest falusi gyerek vagy, a töltött liba az udvaron, a disznót csak le
kell
vágni, a zöldség és a gyümölcs ott a kertben, a bor a pincében.
- Én
nagyon szívesen
cserélek magával - mondom -, jöjjön ki, nézzük meg! Még csirkénk sincs,
csak
három vén kendermagos tyúkunk van, már alig kapirgálnak, esnek össze,
édesanyám
azokat sem vágja le, sajnálja őket, annyit tojtak életükben, hogy most
hagyja,
amíg maguktól kimúlnak ... Itt mindenki a munkája után él meg, és
lényegében
mindenhol dolgozni kell, ez az ember kötelessége, hogy megszerezze az
életfeltételeit. Ott falun sem milliomosok, itt se senki, mindenki
annyit kap,
amennyit dolgozik. Ahogy Mikszáth Kálmán mondta, legyen mindenki annyi,
amennyit
a haza előtt ér. Ez így van valahogy...
De hiába
mondtam, a mester
egyszerűen viccre vette a dolgokat, kinevetett.
- Én látom
a libát!
- Na -
mondom -, ha maga
látja a libát, én látom farkast. Nekünk nem sok liba, hanem kevés
farkas kell!
Ezt már
nem tudom, ki
mondta, valahol olvastam.
Na, aztán
befejeztük,
egyébként jó ember a mester, csak nem jár a kihágásoknak sem eleibe, se
utána.
Azóta nem sokat tárgyaltam vele. Még hogy rossz szemmel nézzen engem a
végén,
akkor nekem semmi jövőm nincs a gyárban, minden tevékenységem felborul,
és meg
vagyok jegyezve. És bizony, ha egyszer valaki meg van jegyezve, az
nagyon baj.
Az emberek
isznak a gyárban
rendesen, pedig tudják, mi jár érte: útlevél. Végső sorban igazuk is
van, ezt a
munkavédelem tiltja. Így termelés sincs, és az ember veszélybe is hozza
a saját
életét. Ha engem el tudnának kapni, én benne vagyok, szidjanak össze
istenesen,
adjanak egy kemény fejmosást, és kezit csókolom, legalább így
megelőztünk
valamit.
Az is
megtörténik, hogy
egy-egy munkás ittasan jön be, ilyen esetben nem szoktak munkát adni
neki. Mert
volt olyan helyzet, amikor a munkás bejött részegen, adtak neki munkát,
és
kellemetlenség lett belőle, előbb-utóbb elment, elbódorgott az udvaron
valahova, elesett, és becsületesen összevágta magát. Na, ebből tanultak
a
főnökök, és megokosodtak.
A
műhelyben nem nagyon
merünk inni, de azért tegyük fel, előfordul, mondjuk, sokszor ez a
helyzet. Én
is szeretem az italt, de mértékkel, nem literrel. És ami engem illet,
én elsősorban
félek, másodsorban pedig ismerem a törvényt, és ha az ember a törvényt
átlépi,
jön a büntetés. Mert a törvény mindenkire érvényes, munkásra, mesterre,
mérnökre, de a munkásokat többször kapják el. Én így értelmezem a
dolgokat.
Van még
valami, nem tudom,
helyesen ítélkezem-e ebben a kérdésben vagy nem, döntsenek olyanok,
akik,
mondjuk, nem vették még észre az ilyesmit, hát vegyék észre és
döntsenek ők!
Miről is
van szó?
Minket a
műhelyben
csoportakkordban fizetnek. Vannak olyam emberek, akik indifferensnek
nyilvánítják az egész munkát, teljen le az a nyolc óra, kapjam meg a
pénzemet
meg ehhez hasonló. Viszont akad olyan is, amelyik dolgozik, és amelyik
őszinte,
nem mondom én ezt magamra, kivonom magam ez alól teljesen, nem
ítélkezem magam
felett. De amelyik dolgozik rendesen, és a hónap végén a kilencvenöt
százalékos
össztervteljesítés miatt kevesebbet kap, mint amennyi az egyéni munkája
szerint
járna, akkor megharagszik.
- Nézd meg
te iksz ipszilont
- mondja -, ő is annyit kap, mint én, és ő lógott egész hónapban, a
papírján be
van írva ötszáz darab, nekem háromezerötszáz! Miért, nem fizetnek az
egyéni
teljesítmény szerint?
Biza ebből
nagy
kellemetlenségek fakadnak.
Egy időben
nálunk
kifüggesztették a műhely falára, ki mennyit keresett, ennek ennyi órája
van,
ilyen kategóriája, ennyit kap. Ez világos volt. Egy ideje azonban
eltűntek a
listák. Az irodában is vannak barátaink, akik hozzánk tartoznak, azt
mondták,
minket az is megöl, hogy a regloroknak túl sok túlórát írnak be,
kétszáztizenhat
óra helyett kétszáznyolcvanat, háromszázat.
Ebből lett
egy cirkusz, a
munkások veszekedtek a reglorokkal. Ők azt mondták, nem a műhely
alapjából
kapják a fizetésüket, őket külön fizetik. Hát ha egyszer a műhelyben
dolgoznak,
és ők is hozzájárulnak a termeléshez, akkor honnan fizetik őket? A
pékek
fizetik vagy a fodrászok?... Viszont így tudják takargatni a dolgokat,
ezért
szeretnénk visszahozatni a kifüggesztési módszert. Meg azért, hogy
tudjuk mi is
a kalkulálást, a tervteljesítést: Ha nincsen meg a terv, az ember
látja, és azt
mondja:
- Na nézd
meg te, az
Istókját, nincsen meg! Vagy dolgozzunk többet, vagy menjünk és mondjuk
meg,
hogy csináljanak valamit, érvényesülhessünk mi is!
Bizony
egyesek keresnek
négy-ötezer lejt, meg a csoportfelelősök kapnak egy bizonyos százalékot
is, ha
prémiumosztás van, mi meg csak az alapot.
Na és itt
álljunk meg egy
pillanatra!
Ha már
prémiumosztás van, az
illető biztosan megérdemelte, hogy kapjon háromszáz lej többletet,
elsősorban
azért, mert élmunkás, másodsorban meg azért, mert jó szemmel nézik
mindenhol,
meg van becsülve. Viszont az emberek kikapják a prémiumjukat, és ezt
csak akkor
tudjuk meg, ha legfennebb valamelyikük azt mondja:
- Gyertek,
fizetek egy sört
munkaidő után, kaptam prémiumot, utánatok kaptam, szétosztom, nem
tartom meg
magamnak.
Hát ez
nekünk nagyon
rosszulesik. Mert ha van ember, akit meg kellene tisztelni, hát akkor a
prémiumos ember olyan, tiszteletre méltó. Az ilyesmi miért ne legyen
nyilvános?
Na, tapsoljuk meg, gratuláljunk neki, így volna szép. Miért kell azt az
embert
eldugni, miért ne lehessen róla példát venni? Legfennebb ha akad olyan,
aki
odaadó, mondjuk, követné a példáját.
De ezek az
emberek, akik
prémiumot kapnak, mindig el vannak rejtve. És persze, van köztük olyan,
aki
jogosan kapja, akit tisztelek és becsülök, és vannak olyanok, akik
jogtalanok
erre, csak közel vannak a kályhához, melegszenek mellette. Ezekről
aztán nem
érdemes sokat beszélni, mit tudom én, hogy kapják, mint kapják, milyen
relációik vannak, ezek nem is hívnak minket sörözni. Másokat biztos.
Én soha
életemben nem kaptam
prémiumot, élmunkás sem voltam. Van egy fiatal kollégám, fel voltunk
bőszülve
arra, hogy valójában a fiatalok közül senki sem lenne képes arra a
prémiumra?
Mi is ugyanazt csináljuk, mint az idősebbek, sőt! Két hétig a
kollégámmal
megjátszodtuk a szívek harcát: ha a délelőtti váltásban az öregek
csináltak
ötvenezer darabot a gépen, mi délután megzavartuk, kihoztunk
ötvennégyet. Ha ők
másnap csináltak ötvennégyet, mi utána ötvenhatot. Szóval volt egy
ilyen
verseny közöttünk, egy ilyen konkurencia, nem azért, hogy mérgesítsük
őket, de
kétezerrel a legrosszabb esetben is többet csináltunk. Jól mentek a
gépek, az
anyag is jó volt, kíváncsiak voltunk, mire képes a gép.
Két héten
keresztül
tartottuk a kollégámmal a rekordot, nem tudtak megelőzni egyáltalán.
Közben a
hónap vége lett, a prémiumot megint a taták kapták. Valahogy lemondtunk
a
dologról, a versenyről. De nem a prémium miatt, hanem mert olyan
helyzetbe
estünk, bejött valami rosszabb anyag, a szerszámok rossz minőségűek
voltak,
délelőtt inkább a szerszámpróbával foglalkoztunk, akkor persze már nem
tudtunk
annyit termelni.
De két
hétig!... A mesterem
nagyon boldog volt, odajött és gratulált, azt mondja:
- Fiúk,
ebben a hónapban ti
vagytok az ászok!
- Igen -
mondom neki.
- Le a
kalappal - azt mondja
-, ezt így kell csinálni továbbra is.
Valahogy
jólesett. Ha az
ember úgy érzi, hogy tényleg azért a valamiért megdolgozott és
megdicsérik, az
egy olyan jóleső érzés lelkileg az illetőnek, abban a helyzetben
megnyugtatja.
S nem hogy megnyugtatja, hanem arra készteti, hogy valamivel többet
tegyen. Ez
így van. És úgy gondolom, nemcsak nálam van így, hanem általában
mindenkinél.
Még az állatnál is. Én láttam a cirkuszban, ha megdicsérik azt az
állatot, hát
olyan öröm sugárzik róla, s valahogy jobb kedvvel csinálja, és
belenyugszik,
hogy annak így kell lenni, s ez így szép, így kérik tőlem, s ha így
kérik,
akkor én így fogom csinálni. Valahogy így lehetne a dolgokat megfogni.
Hát
körülbelül ennyit tudtam
ezekről elmagyarázni.
Valami
hiányzik?