|
TIZENNEGYEDIK BESZÁMOLÓ
Újabb csekélységnek tűnő jelenségekről,
melyek ismét erősen rázogatják Donki Ákos
zavart lelkületét
Mostanában
úgy el szoktam
gondolkozni és elbarangolni az élet kérdéseiben meg amik velem
történtek, és
valahogy olyan ideges leszek, nem is tudom...
Abban az
otthonban március
elsejétől augusztusig laktunk, hát egyebet nem mondhatok, csak annyit,
hogy
idegileg óriásian kikészültem. Az az ordibálás, az a rendetlenség meg
azok a
bizonyos közbejövetelek, a nemi erőszakok, és olyan volt az egész,
mintha
zárkában laktam volna, úgy éreztem magam. Na, lényegtelen...
Nézem ezt
az üres lakást,
hát az a bútor három négy hónapon belül feltétlenül ki kell hogy
jöjjön,
valahogy egy annyi pénzt ki kell erre csikarni, hogy a részletvásárlást
tudjam
elindítani. Valami pénzünk volt lespórolva, de hát ennyi
garanciabefizetéssel s
ennyi költözködéssel több mint ezer lejem elment, beleszámítva a
hidegfelvágottat s az italt, meg hogy háromszor próbálkoztunk, és
közben a
pálinkát háromszor megittuk, mert jólesett. Ami kicsi pénzünk volt, az
elment,
maradt jelen pillanatban vagy ötszáz lej, és éppen mondtam a
feleségemnek, hogy
előlegkor mindig be kell tennünk négyet, fizetéskor ötöt, gyűljön össze
valahogy az a háromezer lej, amivel el lehet indulni.
A
parkettet is meg kell
javíttatnom, nagyon mocskos. Próbáltam felcsiszolni, nem megy, a
parkettes azt
mondta, újat kell rakni, mert ha a csiszológéppel rámegy erre, akkor
felszedi
az összes lécet, ezek mind mozognak.
A fürdőben
meg feltétlenül
fel kell rakjak egy mosdókagylót, az nagyon fontos. Már meg is vettem,
megcsináltam az állványát, csak nem tudom azt a pillanatot, amikor
lehet
zakatolni a blokkban, mert csendóra van, és valahogy szégyellem. Téglát
kell
vágni hidegvágóval s a többi. Kérdeztem a blokkfelelős nénit, mégis mi
a
véleménye, né, mit akarok csinálni. Azt mondta, szóljak neki, amikor
hozzá
akarok fogni, és ha valaki valamit mondana a zaj miatt, csak küldjem
hozzá,
mert ő megengedi nekem, hogy kalapáljak. Úgyhogy legközelebb fel fogom
rakni
ezt is.
A szüleim
még nem voltak a
lakásomban, úgy egyeztünk meg, hogy amíg nem lesz bútor, ne jöjjenek.
Majd ha
apámnak lesz egy szabad napja, akkor itt ülnek két-három napot, s
elmegyünk az
állatkertbe, mert édesapám még nem volt állatkertben, vagy elmegyünk a
fürdőtelepre, mert még ott sem volt, hát neki, mint falusi ember, mi
keresnivalója
lett volna az állatkertben vagy a strandon? Vagy elmegyünk valahova egy
vendéglőbe sörözni egyet. Azt mondta, valahogy annyi pénzt összehoz,
hogy
szétnézzünk egy cseppet itt a városban. Vagy lehet, veszünk egy láda
sört,
hazavisszük hozzám, hátha kapunk egy kis húst is, majd meglátjuk, nekik
sem árt
egy kis kiruccanás...
Tényleg,
be kell látnom,
hogy nekik is nehéz volt, mert édesapám fogságban volt a
Szovjetunióban, ahogy
ő magyarázta, amikor hazajött harmincévesen, az édesanyja meghalt, az
édesapja
öreg volt, egyedül kellett készülnie az életre. Aztán a saját kezével,
a két
karjából annyit megszerzett, hogy megvette a házhelyet, utána
megnősült, mikor
már volt annyi ruhája is. Mert akkor még megnézték az embert ilyen
szempontból,
hogy hány alsóneműje van, mit tudom én, mi. Utána építették azt a
házat, még
évekig laktak az anyósáéknál, ráadásul. Bizony, elég nehéz volt nekik
is, ott
sem volt semmi támasz.
S látom,
hogy az ember
dolgozik egy életen keresztül, és mire befejezné, amit kitűzött, azt a
kicsit,
hát már meg van vénülve...
De a
csillagát neki, vannak
szerencsés emberek is! A múltkor keresztelő volt a szomszédban, s
többek között
itt volt az olasz pasas is. Na, ez az olasz ide jár húsért a vágóhídra,
saját
pénzével vásárolja meg, Milánóban van két mészárszékje, ami szintén
saját, ő
tartja fenn. Minden két hétben egyszer fordul, és ameddig a rakodás
végbemegy,
itt szokott ülni a földszinti fehérnépnél. Annak három gyereke van az
olasztól,
az tömi a nőt pénzzel gyereknevelés és családfenntartás címén. A nő a
szállóban
dolgozott, valami bárosnő vagy miszternő vagy mi az ördög volt, ott
jöttek
össze, úgy jöttek aztán a gyerekek.
Szóval,
itt Csákiéknál volt
a keresztelő, ez a fehérnép keresztelte meg az ideiglenes olasz férje.
Egész éjjel
zenebona volt, időközönként megébredtünk arra, hogy hát úgy
dobogtatnak. Hogy
milyen táncot jártak, én nem tudom, de erősen különös lehetett így a
taktusból
kivéve, az se csárdás nem volt, se valami mai modern tánc, tudja az
ördög,
lehet, mint a részeg emberek.
Reggel
láttam a palit,
amikor kitántorgott onnan, össze voltak veszve a fehérnéppel. Éppen
valami
virág után akartam nézni, hogy legyen a szobámban, s akkor láttam, hogy
az
olasz be akarna menni a nőhöz, az meg nem engedi. Ahogy kivettem, a
fehérnép
kirúgott rá, mert a pasas berúgott. Aztán előbb-utóbb csak beengedte,
hát hogy
ne engedné be azért a pénzért! …
Nagyjából
ismernek már a
lakók, hallottam egy érdekes dolgot, hogy a közeljövőben lesz valami
lépcsőházfelelős-választás, és engem akarnak elkapni, mert hát köszönök
mindenkinek, barátságos vagyok, népszerű meg ehhez hasonló.
Sajnos,
itt nincs
szerencséjük, nekem elég volt az egészből. Nekem most szükségem van egy
kis
pihenésre, hogy kihenyéljem azokat a fáradt pillanatokat, amiken
keresztülmentem.
Itt még
megjegyezném, hogy
amióta itt lakunk, megkezdve a földszinttől egészen a harmadik
emeletig, jelen
pillanatig tizenhat égőt cseréltem itt is. Huszonötös égőket vettem,
mert a
lépcsőházi szabály előírja a maximálisan negyvenes égőt, nagyobbat nem
szabad
használni. Na, hogy beilleszkedjek abba a bizonyos spórolási határba,
hogy
mégis, nemzetgazdasági szempontból legyen valami előnyünk is, és
valamit
tegyünk mi is ezért a társadalomért, szóval, én úgy gondoltam, hogy
negyvenes
helyett jó lesz a huszonötös is. Este vettem a hokedlit, lementem a
lépcsőházba, és kicseréltem az összes kiégett égőket.
Én jót
akarok, s akkor még
utóhangokat hallottam, hogy magamnak kivettem a nagyobb égőt, és tettem
helyette kicsit. Meg éppen a második emeleten, ahol lakom, kilépett az
idős
néni, és jól lekapott, hogy nem szégyellem magam, kiveszem a jó égőt s
teszek
rosszat. Hát lényegében nem volt miért szégyelljem magam, mert hibás
nem
voltam, mondom a néninek:
- Tessék
megnézni, itt a
rossz, most teszem be a jót, tessék felkapcsolni, és mindjárt kigyúl az
égő.
Amikor
kigyúlt, azt mondja:
- Hát
tényleg, na, milyen
jó, hogy most már az én ajtóm előtt is van világosság, és ki lehet
kukucskálni
a lyukon.
Éppen
eléggé felmérgesített,
de nem annyira, hogy megbosszuljam magam, mert egész nyugodtan
nekifoghatnák,
és ezeket az égőket kicsavarhatnám a foglalatból és összetörhetném az
egészet.
Még szerencsére nem vagyok annyira érzékeny ember, sőt otthagytam az
égőket,
mert a saját érdekünk, hogy ne gyalogoljunk fel sötétben a huszadik
század
alkonyán, valahogy az egy olyan undorító eset lenne. Valójában így áll
a
helyzet.
Én
megértem, hogy most
mindenhol spórolási korszak van, de ha az ember kilép a blokkból az
utcára,
hirtelen azt sem tudja, hogy merre vegye az útját, itt is sötét, túl is
sötét,
amott is sötét. Különösen ha női személy, ahogy a feleségem mondja, hát
lényegében azt sem tudja, hogy minek vagy kinek megy neki.
És az
mondható, hogy ebben
az esetben gazdaságtalanul használják ki az illetékesek ezt a bizonyos
spórolást. Mert bizonyos utcasarkokon, ahol tényleg szükség volna a
megvilágításra, óriási veszélyes az a hely, hát éppen ott hiányoznak az
égők.
Ahol pedig nem volna olyan nagyon muszáj, kettő is ég egymás mellett.
Ezek mind
olyan csekély
dolgoknak vehetők, melyekre viszont valójában fel kellene figyelniük az
illetékeseknek.
Itt van ez
a másik, a
közszállítás, ez a személyszállítás, nálunk valahogy úgy néz ki, mint
egy
bizonyos cirkusz, egy olyan rossz humorú cirkusz. A múltkor a gyerekkel
egy és
egy negyed órát vártunk, amíg megjelent a busz, ez olyan este nyolc óra
körül
lehetett, mentem, hogy adjam át a gyereket a feleségemnek, ő jött ki,
én mentem
éjszakai váltásba. S egy nő, valószínűleg ismerőse lehetett, odalép a
sofőrhöz,
és azt mondja:
- Ne
haragudj, de miért
jártok ilyen ritkán?
- Hát ide
figyelj - mondja
neki a sofőr -, lényegében csak hárman vagyunk a vonalon.
- És
körülbelül mikor jössz
majd visszafele?
- Hát én
már nem jövök ma
este többet, mert én nem akarom az életemet a közműveknél tönkretenni.
Nekem
elég volt, ezzel a fordulóval mára befejeztem.
- S a
másik kettővel mi
lesz, amelyik a vonalon marad? - kérdi a nőszemély.
- A
bátrabbik lelép utánam,
mert ő sem hülye még egészen, hogy ha én leléptem, akkor ő maradjon.
- Akkor ki
marad a vonalon?
- A félős.
- S a
félős meddig jár?
- Ameddig
nem fél.
Tulajdonképpen
tizenkettőig
kellene hogy járjanak, mi lesz az utasokkal, ha ezek sorra mind
hamarabb
lelépnek?
- Hát a
városban van elég
taxi - azt mondja a buszsofőr -, és hazamennek azzal.
Most már
nem tudom, hogy
munkásembernek lényegében futja-e a zsebe taxira!
És a hiba
nem itten van
valójában, szerintem nem a sofőröknél. Mert a sofőr éppen olyan munkás,
mint
én, vagyis olyan kellene hogy legyen. Szerintem a hiba ott van, ahol
nem is
gondolják, a gyökérnél. És a gyökér a vezetőség, kezdődik az
igazgatónál. Ha az
igazgató olyan ember volna, hogy marokba fogná a dolgokat, ilyesmi nem
történhetne meg. Ha volna egy olyan jó marokbafogó ember... Mert ha a
sofőrök a
saját fejük után járnak, hová jutunk?
A sofőr
azt mondja, hogy
neki fáj a rózsája meg ehhez hasonló, hogy az utasok várnak. De mit
szóljon a
munkás, aki hajnalban fél ötkor kimegy a buszmegállóba, és télen
vacoghat is fél
hatig, hatig, amíg megjelenik az első autóbusz, vagy ahogy egyszer
velem is
megtörtént, hogy öttől vártam negyed hétig.
És ha most
feltesszük a
kérdést vállalati szinten, hogy az ember késik két-három percet a
munkából, hát
akkor ki a hibás? Egyszer velem is megtörtént, sajnos, hogy késtem
három
percet, és akkor odamentem, és szóltam a mérnöknek:
- Mérnök
úr, ez valójában
nem az én hibám, a busz késett, és megkérem, hogy ezt a bizonyos három
percet
pótolhassam be, egy teljes órát dolgozok miatta.
- Nem
lehet - azt mondja -,
a késés miatt levágjuk egy óráját, és nem lehet bepótolni.
Hát akkor
valójában úgy
kellett volna tegyek, hogy hat óra három perctől ne dolgozzak hétig, ha
már
levágta az órámat. De volt annyi önérzék bennem, hogy hat óra tíz
perckor
nekifogtam, és végeztem a dolgomat.
Akkor
délben mennék haza,
felszállok a buszra, nem vettem észre semmi különöset, közben a sofőr
kitette a
táblát, hogy defektes, és visszavonul a garázsba, félúton lehajigálta
az
embereket, és azt mondta, hogy akinek nem tetszik, máskor ne üljön fel.
Na, megint
felidegesítettem
magam, s nem kéne, s itt van az a dolog, amit meg akarok említeni: az
utóbbi
időben szükségét éreztem annak, hogy tényleg elmenjek egy
specialistához, egy
orvoshoz.
És hogy
miért?
Megmondom.
Elsősorban arra
gondoltam, hogy talán amiatt van az egész, hogy rengeteg a rossz fogam,
de...
Igaz, ez is nagyon sokat közbejátszik úgy a szívnél, mint az
idegrendszernél,
de valami olyasmiket vettem észre, hogy...
Na, nem
hogy veszekedjek a
családban, sőt én a családi életemről pillanatnyilag nem
panaszkodhatok. A
kollégáim viszont nagyon sokan mondják, hogy fiatalon nősültek, egy-két
év után
megbánták. Lehet, ők nem figyelték meg, merre lépnek, jobbra vagy
balra, előre
mennek-e vagy hátra, mert van ilyen eset.
Mondom,
nálunk probléma
ilyen szempontból nincs, megértjük egymást. Nem azt mondom, hogy már
nem
szeretjük egymást, ahhoz igen fiatalok vagyunk, hogy valami különös
történjen a
családban. Nemcsak a szeretet, még a szerelem is mindig megvan. Ez kell
is, ez
egy nélkülözhetetlen dolog hároméves házasoknál. Az ember hazamegy a
munkából,
megcsókolja a gyerekét, aztán megcsókolja a feleségét is.
Nem tudom,
más hogy érzi
magát, nekem valahogy a gyerek az elsőbbrangú, mint a feleségem, ez
nálunk így
dől el. Betöltötte a két évet, nemrég felvették a bölcsődébe, hogy már
van
városi buletinem. Hát nagyon édes mindenesetre, meg vagyok vele
elégedve. A
kórházban az orvos elszólta magát egyszer annak idején, hogy a
betegségből
valami nyomok fognak visszamaradni, hallászavar, beszédzavar vagy
látászavar
elő szoktak állni. S érdekes, hogy jelen pillanatig semmi különös nem
jelentkezett, sőt nagyon folyékonyan beszél, jól összerakja a szavakat,
hogy
megfeleljen a mondatnak. Egy zavara van, mert ha megkérdem tőle:
- Jössz te
is velem?
- Menyek
te is - azt mondja.
De kétéves
gyermektől nem
lehet még mást elvárni.
Magyaráz ő
sok mindent, s
amikor játszik, megfigyelem, hogy mire képes. Hát a kocsikat és a
babákat
nagyon szereti, mind szétszedi őket. Ha észreveszi, hogy nem
foglalkozik vele
senki, akkor rögtön szól:
- Tátá,
nézd meg, hogy
játszok!
- Jó,
ügyes vagy, gyere
fürödni!
Berakom a
teknőbe, viszem
neki a műanyag halait, ott a vízben pancsol velük, s azt mondja:
- Gyere,
játszodj te is!
Nekifogok
játszani, lökdösöm
ott neki a halakat, azt mondja:
- Anyuka
hol van?
- Dolgozik.
- De
anyuka hol van?
- Dolgozik!
- De hol?
- A
gyárban.
- Mit
csinál?
- Dolgozik.
- De mit
dolgozik?
- Kalapál.
Mit
mondjak egyebet neki,
hiába magyaráznám, hogy ott szereli a szalagon a munkadarabokat, mert
ezt úgyse
értené meg.
Aztán
hazajött a feleségem,
adta neki oda a kalapácsot, és azt mondja:
- Mámá,
kalapáljál!
- Mit
kalapáljak? - mondja a
feleségem csodálkozva.
- Kalapálj
egy kicsit -
mondom neki -, mert azt mondtam, hogy te a gyárban kalapálsz.
Na, akkor
elvette, kettőt
koppintott, s a gyerek kacagta.
Mesélni is
tud már, van az a
mese, hogy a Piroska és a farkas, aztán elkezdi:
- Volt,
hol nem volt,
Piroska. S akkor volt farkas, s a farkas megette Piroskát. Rossz volt
Piroska,
tudod, tátá? Rossz volt.
- Tudom,
tudom.
- S volt
Piroskának mamája,
s megpápálta a farkast.
- Jó -
mondom -, s még hogy
volt?
- S aztán
a farkas feltámadt
- azt mondja.
Hát a
feleségemtől hallotta
ezt a mesét, de úgy látszik, mindent nem rögzített.
De
óriásian okos, az emlékezőtehetsége
is nagyon jó. Amikor hazavittem, édesanyám is csodálkozott, azt mondta,
hogy
okosabb a fiam, mint én. Ő egészen nagy lány volt, azt mondja, és még
sok
mindent nem tudott, annyira sötétben voltak tartva.
Hát az én
fiam, ha megyünk a
járdán, és meglát egy fiatal párt összeölelkezve, ő abban a pillanatban
azt
mondja:
- Né,
tátá, bácsi szereti
nénit!
- Jó-jó -
mondom -, szereti,
de egy kicsit halkabban.
- De
szereti, ugye?
- Szereti,
szereti...
Szóval,
nagyon édes, nekem ő
az egyetlen szórakozásom.
Az
anyjával sokáig nem
tudtam foglalkozni rendesen, kellett ügyelnünk, hogy ne legyen több
gyerek. Sőt
igen nagyon ügyeltünk, mert olyanok voltak a helyzetek.
Van nekem
egy orvosi,
könyvem, a Nők zsebkönyve, szóval, nemcsak a nőké, mert benne
aztán
megmondja, hogy a férfiaké is, azt írta, hogy ami benne van, mind nőre,
mind a
férfira érvényes.
Aztán ott
aprólékosan minden
dologról beszámol, hogyan lehet védekezni, mik szoktak előállni meg
beütni,
nemi összehangolódás, családi élet, minden benne van. Valahogy egy
olyan
művelős könyv, hogy tényleg megéri az árát.
Az utolsó
lapon vannak
valami cetlik, vonalzónak írja, meg vannak számozva a hónapok, minden
ciklus,
attól függ, hogy mekkora ez a női ciklus, huszonnyolc naponként vagy
harmincnaponként vagy rendetlenül jelenik meg és játszódik le, és ki
lehet
számítani, hogy körülbelül melyik periódusban esedékes, hogy a női
szervezet a
leghajlamosabb legyen a terhességre, s ez után mentünk. Megkalkuláltuk
a
dolgokat, és amennyit ír a könyv, még inkább ráhagytunk egy-egy hetet,
s csak a
fennmaradó két-három nap volt a miénk.
Ha lehetne
nálunk kapni
azokat a bizonyos szereket, írja a könyv is mindegyiknek a nevét, hogy
antibébi
meg mit tudom én mi... Nekem van valami, én szereztem be, de sajnos,
két éve le
van járva a garanciaideje, nem is próbálkoztunk vele, nehogy probléma
legyen
belőle.
És egyet
nem értek, ha már
valójában gondolnak a védekezésre, hogy ebből a szempontból segítsék az
embert,
akkor miért hozzák azt a hülyeséget, azt az undorító gumit Kínából.
Képesek
idehozni olyan messziről! Én őszintén megmondom, férfiasan, egyszer
kipróbáltam. Az eleje még ment, ahogy ment, de a vége... Nekem vége
volt!
Mondom a feleségemnek:
- Na,
fiam, többet
ilyesmivel nem foglalkozunk, ilyesmit nem veszünk a házhoz, utálatos!
Tényleg
utálatos valami, na.
És máskülönben, ahogy a könyv is írja, illúziórontó: Ha már ezt
behozzák, miért
ne lehetne egy olyan államhoz apellálni, amelyik másképpen hozza
forgalomba az
ilyesmit, tablettában, ami nem illúziórontó, és akkor sokkal
kellemesebb az
egész téma. Ezt még nem értettem meg, nem vettem fel a dumát ilyesmiről
valakivel, egy olyan nagyobb emberrel, aki patikus vagy ehhez hasonló.
Mert
ilyesmit kár hordani. Pedig látom, nagyon sokan vásárolják, sőt
rengeteg
fiatalasszonyt lehet látni az illatszerüzletben, amikor megrohanják és
egy
egész tucattal vesznek belőle.
Nekünk
muszáj volt mindent
elkövetni, elég volt a nyomorúságból, egy gyerekkel is annyi baj volt,
nehogy
még a másik is beteges legyen. A feleségem is ki volt készülve
mindenféle
szempontból, azt mondja:
- Te,
inkább hagyjunk békét,
olvassunk vagy römizzünk helyette, ne foglalkozzunk ilyesmivel, mert
baj lesz
belőle.
- De ha
megkapjuk a lakást?
- Az más -
azt mondja -, akkor
már mégis könnyebb.
Beláttam
én is, hogy ez
tényleg egy olyan családi probléma, amit muszáj belássak, szükséges,
nehogy
valami beüssön a vonalra.
Na, az új
lakásban nem
römiztünk. És most van egy hírem, lássuk, ki tetszik találni? ...
Éppen a
szívén tetszett
találni, terhes a feleségem. Most már ha lehetne, jó volna egy leányka,
mert
fiú van, s lenne egy pár emberem.
De
elkezdtem mondani az
idegrendszeremmel kapcsolatos esetet, s nem fejeztem be.
Hogy miket
érzek?
Ha
megállok például, várok
egy buszt, olyan nyugtalan vagyok, és ha nem csinálok valami különös
mozgást a
lábaimmal vagy a kezeimmel, vagy nincs valami elfoglaltságom, akkor
aztán
tényleg ideges vagyok. És sokszor észrevettem, amikor teljesen nyugodt
állapotban vagyok, meg-megrándul egy-egy testrészem, valami, vagy
sokszor még a
nyakam is.
Vagy
amikor nézek valahova,
érzem, mintha nem volna egyenletes a mozgás a nyaknál, valahogy
reszketve kezd
menni.
Hát ez nem
olyan veszélyes
még, mert én magamnak nem képzeltem be, hogy beteg vagyok s idegbeteg
vagyok.
Sőt én még attól nagyon messze állok, hogy isten őrizz, valójában
idegbeteg
legyek!
Ez lehet
egy olyan valami,
ami... hogy keresztül mentem annyi hülyeségen s a csomó idegességen.
Hát csak
például ott a tehertaxinál mennyi idegességet megettem, és az egész
költözés
meg a másik költözés, akkor a cirkusz a házigazdával, az a nemi erőszak
meg a
többi, meg hogy az ember valahogy rendbe akar jönni minél hamarabb.
Az az
egész, amin
keresztülmentem az életben, főleg ebben az évben... biza volt bőven, ha
így
visszagondolok. Mindegyik lépésben volt valami, ami az embert kínozta.
Szóval,
észrevettem ezeket a
különös dolgokat, s mondom a feleségemnek:
- Te,
sokszor fáj a fejem
vagy az agyam, vagy észrevettem, hogy megrándul a kezem vagy valami...
Máskor ő
hívja fel a
figyelmemet:
- Ne mind
mozgasd a lábadat!
Van egy
olyan szokásom, most
jött be a legutóbbi időben, hogy amikor leülök egy padra, bizony még a
körmömet
is rágom.
Hát én nem
azt mondom, hogy
most már dilis vagyok, de valami elfoglaltságot mindig keresek.
Az ilyesmi
nem szép dolog,
épp ma reggel is észrevettem magam, hogy ni te, állj meg, vándor, hát
itt még
mások is vannak, meglátnak, mit mondanak? Né, rágja a körmét vagy ehhez
hasonló
dolgot.
Ha a
gyerekkel vagyok, akkor
sem tudok egy helyben állni, vagy ha beszélgetek valakivel, akkor sem.
Vagy az
ujjaim mozognak...
Sokszor
nem is veszem észre,
őszintén mondom. Nem azért, hogy nem vagyok normális, de...
Hogy
beleéltem volna magam?
Vagy tényleg?
Gyakran
érzem így magam a
gyárban, hogy idegileg baj van, muszáj megállnom, annyira ideges
vagyok. Ha nem
megy a szerszám vagy valami, ahelyett hogy összetörjem, inkább
megállok, hát
szabotázst, ilyesmit nem akarok. Meg kell hogy gyújtsak egy cigarettát,
és
muszáj odakönyököljek az ablakpárkányra, amíg elszívom.
Nem bírom!
Komolyan.
S
őszintén, ha olyankor
folytatnám, lehetne baleset is belőle, az ember elsieti, ideges, a keze
megcsúszik. Olyankor muszáj megállni.
Többször
megszólított a csoportfelelős,
aztán megmondtam neki is, mi a helyzet:
- Ne
haragudjon, olyan
ideges vagyok, tudja jól, min mentem keresztül, hagyjon békémet,
szívjam el ezt
a...
- Jó-jó -
azt mondja -, nem
szóltam semmit.
Tényleg
szükségét érzem
abban a pillanatban, hogy megálljak s kinézzek az ablakon,
jönnek-mennek az
emberek, kocsik, elbámulok. Négy-öt perc és kész! Normális
kerékvágásban
vagyok. Nincsen semmi bajom egyáltalán. Utána aztán jó nyugodtan
dolgozom, amíg
megint jól fel nem túrázom magam.
Ott volt
például az az eset,
hogy a feleségemnek kellett valamit cipelnie, nehéz volt, útközben
letette. Azt
mondja neki a mester:
- Mi van
magával?
- Terhes
vagyok.
- Na, az
istenüket - azt
mondja -, maguk se tudnak mást csinálni, csak fricskázni!
Jött a
feleségem pityeregve,
és mondja, hogy a mestere mit kiabált. Akkor nagyon felförmedtem.
Gondoltam,
odamegyek, megkérdem a mestert, magának nincs felesége? Akit
fricskázzon? Vagy
nincs mivel? Mert akkor csak szóljon!
Aztán
vittem be neki a
beteglapot, mert a feleségem gyengélkedett, s azt mondja nekem:
- Na, hogy
van a felesége?
- Jól -
mondom -, megy be a
kórházba.
-
Szegény...
Érdekli is
őt!
Ezzel a
beteglappal is
bevezettek nálunk valami újítást. Ha az orvos ad is egy ilyen papírt,
hogy az
illető beteg, és kiírja két-három nap betegszabadságra, hát azt a
főmérnök kell
hogy jóváhagyja. Megnézi a főmérnök a diagnózist, ha ő jónak látja,
aláírja, s
az ember mehet betegszabadságra. Ha a mérnök nem látja jónak, írhat az
orvos
fehéren feketét, úgyse érvényes, s az ember hiába adja le a papírt,
betegpénzt
nem kap, és igazolatlan hiányzásnak veszik, úgyhogy itten is probléma
van.
Nem tudom,
mi lesz ezzel a
mi gyárunkkal is, olyan fiatalok jönnek, hogy csak cserebere munkára
jók.
Mindenkinek kellene tudni legalább annyit, hogy minden csavar, minden
zár balra
nyit és jobbra zár. Hát ezek nem voltak képesek egy csavart megengedni,
jön oda
hozzám az egyik s azt mondja:
- Azt a
csavart nem lehet
megengedni.
- Miért
nem lehet?
-
Próbáltam, egyáltalán nem
lehet megengedni.
Odamegyek,
mondom neki,
mutassa, hogy próbálta, hát ő meg persze ahelyett, hogy megengedte
volna,
jobban meghúzta...
A fejesek
is nem tudom, hogy
terveznek, hogy rendezik az anyagbeszerzést, alig ment be reggel a
feleségem,
jön is haza.
- Mi van -
mondom -, megint
rosszul vagy?
- Nem,
hazaküldtek.
- Miért,
mit csináltál?!
- Semmit -
azt mondja -,
nemcsak engem küldtek haza, hanem az egész csoportot, nincs anyag azt
mondták,
majd ha lesz, bepótoljuk.
Szóval, az
ilyesmiért nagyon
kiförmedek.
Érdekes,
valamikor tudtam
magamnak parancsolni ilyen esetben. Most így belsőleg valahogy úgy
felkavar,
hogy egészen.
Emiatt
akarok elmenni. De
először a fogorvoshoz, mert ha a másikhoz megyek, ha benéz a számba,
legfennebb
megmondja, hogy hát kérem, magának rengeteg a rossz foga, ez is
közrejátszik. S
ha rendbe teszem a szám és a fogsorom, akkor elmegyek a specialistához
és
megmondom neki, mi a helyzet, mit érzek.
Nem azért,
hogy engem
befektessen a kórházba s ottan tartson, nem! Csak lássuk, neki mi a
véleménye.
Ez valami kezdő idegrendszeri zavar volna, vagy beleéltem magam és
megszoktam?
Én nem vagyok specialista, hogy felfedezzem.
Csak azt
fedeztem fel, hogy
mozgatom a lábam meg a kezem, s akkor szétnézek, vajon lát-e valaki, ha
igen,
akkor megállok, abbahagyom. Akkor nem telik el egy kis idő, megint
elkezdek
valamit. Ilyen nyugtalan állapot, nem idegbetegségnek nevezem, hanem
nyugtalan
idegállapotnak, mindig valami elfoglaltságom kell hogy legyen.
Nem
egyébért megyek a
specialistához, csak hogy esetleg valami nyugtatókat adjon, amíg rendbe
jövök,
mert most aztán tényleg le vagyok kopva egészen. A mérlegen is
mutatkozik ez,
láttam a Gyuri bácsitól való költözéstől számítva, az egész cirkusztól
errefelé
nagyon sokat mentem visszafelé. Öt kilót.
Érzem is,
és megmondom, hogy
honnan érzem.
Például,
ha valami olyan
munkám van, amit leguggolva végzek, ha egy percet úgy ülök, akkor
miután
felállok, sötétség lesz komplekt. Érzem, hogy a kisagy körül s a nyakam
úgy
fáj. Ez tart körülbelül tíz-tizenöt másodpercig, utána mintha jönne fel
a nap
egyből, akkor kivilágosodik, s helyre vagyok jőve. Olyankor a szívem is
meg van
kínozva, erősen dobog, nem kapok levegőt. Utána aztán helyrejövök,
szaladhatok
addig, amíg leszaladok a földről, nincs semmi bajom.
Olyan
egészen különös
probléma nem hiszem, hogy legyen, mert a fejem nem reszket még. Csak
olyankor,
amikor ideges vagyok, máskor nincs ilyen problémám.
A
szívemmel is csak a
gyengeség miatt lehet az a dolog, sokszor aztán tényleg, mint amikor
egy motort
kínoznak kifele a hegyen, úgy vágja, úgy zakatol ott benn.
Szóval,
egy alapos
kivizsgálást akarok, lássam, van-e valami veszély, fenyeget-e valami
egészségileg.
Igen, mert
a saját sorsomra
voltam bízva! Egyedül kellett hogy kiálljam az egészet. És nem azért
van, amit
anyám gondol, mert ő azt mondja:
- Na,
kellett neked város,
nézd meg, hogy tönkre tetted magad egészségileg!
- De hát -
mondom -, ha
nekem itten tetszett, most már végigjárom a táncot.
Mert még
vége egészen
nincsen, még sok van hátra, de java része már lefolyt.
Lehet, ez
az egész bajom
valami kezdő, és majd később lenne komolyabb belőle. Ha orvos volnák,
egészen
más volna. És éppen ezért, a biztonság okáért, mert félek, erősen félek
attól,
hogy... Nem egyébért, csak látom ezt a szomszédot, a Csákit, hogy
milyen
idegbeteg, hogy mikor megáll így helyben, hát annyira lődörög s
kapkodja a
fejét és mindegét, még azt hiszi az ember, hogy részeg pillanatnyilag
vagy
boldogtalan, vagy ilyesmi. Erős, kemény idegbeteg, a kezei is
egyfolytában
reszketnek. Nem szeretnék biza odajutni, inkább az ember rááldoz egy
kis pénzt,
és elintézi a dolgokat.
De,
mondom, én nem érzem
olyan veszélyesnek ezt, hogy azt tessék hinni, hogy én beképzeltem
magamnak,
hogy idegbeteg vagyok. Nem képzeltem be. Aki beképzeli magának, az
aztán
tényleg beteg.
Csak
mégis, na, nézesse meg
magát az ember, lássuk, hogy állunk. Legfennebb ad valami nyugtatókat,
mert van
nekem ez az Extraveral, próbáltam, és érdekes, vagy kettőt beszedtem,
hát én
úriember vagyok olyankor.
Most még a
helyzetem is
olyan, az anyagi és a lakáshelyzet, lehet, még ez is közrejátszik,
lehet, hogy
ha teljesen rendben leszek, ez is kimarad. De még felfordulás van, sok
minden
rendetlenül van, még pénz kell, lehet, ez is egy olyan izgalomállapotot
okoz az
embernek. Ha lesz majd tévém, és leülök nyugodtan a fotelbe, megnézek
egy
filmet vagy valami ahhoz hasonlót, még az is meglehet, hogy nem is kell
orvoshoz menjek. Ez a véleményem.
Mert ez az
idegességtől van,
amikor például a gyárban felhúzom magam, akkor szokott előállni.
Érdekes,
hát én nem voltam
ilyen!
Nem tudom,
hogy most miért...
|
|