Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







TIZEDIK BESZÁMOLÓ

Olyan erőszakos cselekményekről,
melyek alkalmával hősünk gyáván viselkedik

Jaj-jaj, volt egy szörnyű délutánom.

A feleségem behozta a gyereket a gyárba, két órakor váltottunk, ő ment be a műhelybe dolgozni, én a gyerekkel mentem haza. A feleségem azt mondta, fektessem le a gyereket, alighogy hazaértem, le is fektettem, elaludt hamar. Hát hallom, hogy az emeleten valaki sorban kopogtat az ajtókon, senki se nyitja ki, úgy látszik, nem voltak otthon.

Elér az én ajtómhoz, ott is egy koppanás, próbálja a kilincset, persze az ajtót bezártam azelőtt, és már indulna is tovább. Én kinyitottam az ajtót neki, gondoltam, fejbe biztos nem üt senki, fényes nappal van. Kinyitottam tehát az ajtót, szembenéz velem egy magas férfi, és köszön, hogy jó napot kívánok. Én fogadom, s erre azt mondja:

- Maga itten lakik?

- Igen. Kit tetszik keresni?

- Nem keresek senkit, fényképnagyítással foglalkozom, nem akarna képet nagyíttatni?

- Kérem - mondom neki -, a feleségem nincs itthon, dolgozni van, én egyedül nem szökhetek a táncba, mert ez közös családi probléma, itt közösen kellene hogy megegyezzünk, hogy melyik képből hányat s mekkorát.

- Mégis azért engedjen be - azt mondja -, hogy beszéljünk.

- Hát ha éppen akarja, tessék! Foglaljon helyet!

Elővett három képet a diplomatatáskájából, kezdte ott reklámozni őket, hogy olajban készültek, az egyik menyasszonyi kép, aztán két kisgyerek képe, s azt mondja:

- Látja, milyen gyönyörűek, nem ártana, ha maga is csináltatna.

- Kérem szépen - mondom neki -, rendben van, gyönyörűek, jól van, én ezt megértem, nekem is van valami esküvői képem, én abból szeretnék nagyíttatni, de hát ön olyan véletlenül jött...

Közben figyeltem a megrendelő szelvényeit, le vannak-e pecsételve, hogy lássam, ki is az illető. Hát nem voltak lepecsételve, ilyen közönséges füzetszerű, sima papírok voltak nála, kinyitotta, és mindenáron meg akart írni egy cédulát nekem, kezdte ott kitölteni, s azt mondja:

- Hogy hívják?

- Jó-jó, én megértem, hogy hogy hívnak engem, és meg is tudom mondani, ha éppen kell. De azt sem tetszett kérdezni, hogy van-e pénzem.

- Hát nincsen pénze?

- Nem az, hogy nincsen pénzem, valami pénzem van, de otthon tartom a szüleimnél. Itt csak éppen a szükséges konyhapénz van, és az is a feleségemnél van, mert ő vásárol.

- Hát ez milyen dolog - azt mondja -, hogy a felesége magánál hordja a pénzt, és magát pénz nélkül hagyja?!

- Én nem vagyok pénz nélkül - mondom -, ha a gyerekkel kimegyek, egy sört akarok inni, nekem van harmincöt lejem, arra a sörre bőven elég, be is tudok rúgni, csak nem akarok.

- Na - azt mondja -, menjen túl a szomszéd szobába, és kérjen a szomszédaitól!

- Mégis mennyi kellene abba a bizonyos előlegbe?

- Legalább egy százas.

Nekem a harmincöt lejen kívül volt még egy százasom a nadrágomban, de nem akartam odaadni.

- Jó - mondom -, de hát a kép sincsen itt, azok is otthon vannak a szüleimnél.

- Nem számít, én leadom magának a címemet, és majd elküldi. S amikor a nagyítás megvan, én személyesen kihozom.

Annyira rám állott, hogy már azt se tudtam, mit csináljak, állandóan tuszkolt, hogy menjek és kérjek, menjek és kérjek… Na, ebből a csecsből nem fogsz szopni.

- Hát - mondom -, én megértem, hogy kérek, de ha hazajön a feleségem, és megmondom, hogy né, odaadtam a pénzt s még kértem is kölcsön, mit fog szólani? Éppen most egy csomó kiadásunk lesz, és elég gyengén állunk, ami azt illeti, s az a pénz, ami félre van téve, nekünk valójában kell.

- Inkább mondja, hogy nem akar belemenni. Később majd megbánja, higgye el! ... Legalább hetvenöt lej előleget adjon - azt mondja -, és akkor kiállítom a papírt.

- Annyit se tudok adni.

Már abba belementem volna, hogy a harmincötöt odaadjam neki, még ha el is úszik, csak hagyjon békén. Kivettem a zsebemből a harmincöt lejt, és letettem eléje:

- Ennyi van csak, harmincöt.

- Ne haragudjon - azt mondja -, ez kevés.

- Na, ha kevés, akkor legyen olyan kedves és hagyjon békét, ne írjon semmit.

- A felesége mikor jön haza?

- Este tizenegykor.

- Szóval, a szomszédoktól nem akar kérni?

- Értse meg, ember - mondom -, nem szeretek kölcsönkérni, különben sincs itthon senki sem az emeleten.

Hát akkor szépen fejbe vágott a diplomatatáskájával, felkapta a harmincöt lejt, és kirohant. Nem értettem, hogy ezt miért csinálta, egyszerűbb lett volna neki ez, mintha kitölt egy cédulát? Nem tudom... Megmondom őszintén, nem akartam kiabálni, gondoltam, még felébred a gyerek, s annál rosszabb. A fejemre lett egy kukuj, ami azt illeti, de nagy baj úgyse történt, egye fene azt a harmincöt lejt, legalább megszabadultam a pasastól.

Ez az egész eset úgy három óra körül volt. Egy olyan negyedóra múlva kimentem a folyosóra, hogy cseréljek ki egy égőt. Odaraktam egy széket, cserélek egyet, nem ég, másikat, az, sem ég, valahol nem volt kontakt, nem testelt le, s abbahagytam. Láttam, nem megy az egész helyzet, abbahagytam.

Bementem, közben a gyerek még mindig aludt, hát hallom, hogy a folyosón az egyik fiú egy leánykával beszélget. Kimentem, hogy nézzem meg, mi a helyzet, de nem láttam őket, mert bementek a fürdőszobába. És ott beszélgettek óriási barátságosan. Minden szó hallatszott, a leányka már éppen menni akart, és mondja:

- Mindjárt csengetnek be, nekem kell menni.

S a fiú mind unszolta:

- Maradjál na, mi lesz, ha kimaradsz egy óráról?

- Nem-nem. - A leányka mindenáron vissza akart menni.

- Maradj egy kicsit, na!

- Nem lehet - mondja a leányka. S kérdi a fiútól: - Miután végzek az órákkal, nem jössz moziba?

- De, elmehetek nyugodtan.

Közben megérkezett egy másik fiú, az is ugyanabból a szobából, a mellettem levőből, s akkor a másik leküldte a műhelybe, az iskola műhelyébe egy villanyszerelő után. Mondta a nevét is, valami Sandu, barátjuk ezeknek, és mondta, hogy hívja fel, mert a folyosón nem jó az egyik égő.

Az el is tűnt, ezek között meg tovább folyt a barátság, a beszélgetés, még meg is cirógatta a lánykát, hallottam, hogy olyan jóérzésűen kacagott a leányka és a pasas is.

Aztán hívta be a szobába, a leányka azt mondja:

- Nem megyek be, mi értelme van, hogy bemenjek?

- Gyere na, egyedül vagyok itthon - mondja az neki, s addig-addig, amíg bement.

Én akkor már bent voltam a szobámban, és amikor bementek, hallottam, hogy az ajtót belülről bezárta.

Nemsokára jelentkezett a másik fiú a villanyszerelővel, a fiú egyenesen bement a szobába, a másik ajtót nyitott neki, és a villanyszerelő szimpla formaságból egy csavarhúzóval piszkálgatni kezdett az égő körül, ezalatt kinéztem. Megint jött vagy három fiú, a villanyszerelő vágott nekik a szemével, aztán azok is bementek abba a szobába, nekik is kikulcsolták az ajtót.

Hát én nem is gondoltam, mi készül ottan. Ez egy kicsit később derült ki, amikor megkezdődött ott a szobában a háború.

Hallom, hogy a leánykát kezdik nyaggatni, és a leányka mondja, hogy hagyjanak neki békét. Akkor kezdték vetkőztetni, vagyis akarták volna vetkőztetni. Ő meg nem akart egyáltalán. És annyira ment a helyzet, hogy ezek mint az éhes oroszlán, persze egyből rátámadtak a leánykára, abból következtettem, hogy milyen zaj folyik le, milyen ordibálás. A fiúk nem ordibáltak, csak a leányka. Többek között hallottam, amikor mondták a leánykának:

- Vetkőzz le!

- Nem - mondja a leányka.

Sőt nagyon erélyes hangja volt a leánykának, olyan kapitányos hangja volt:

- Nem!!

Akkor többször felszólították persze, hogy tessék vetkőzzön szépen le. Nem akart. És hogy nem akart, hát a fiúk nekifogtak, s kezdték ott vetkőztetni. Közösen. Akkor a leányka erősen elkezdett ordibálni:

- Hagyjatok nekem békét, hagyjatok békét! Segítség!! Segítség!!

Odafutott az ajtóhoz, és kezdte ütni az ajtót. A többiek eltépászták onnan, felborították az asztalt, hallatszott, hogy valami felborult. Hát én be szoktam nézni, amikor nyitva van náluk az ajtó, és ahogy láttam a bútorokat, egy asztal van ott négy székkel, az ágyak s a ruhásszekrény, egyéb különös bútor ott nincs, ami felboruljon, csak az asztal lehetett.

Közben nagy ordibálás, hogy hagyjanak békét neki, és hogy ő nem akarja, s ilyen dolgok, na!

Akkor kinyílt az ajtó, és az egyik fiú behívta a villanyszerelőt. Az hamar leugrott a székről és bement, megint bezárták az ajtót, a csavarhúzó ott volt a kezében. Az meg kezdett üvölteni a leánykának, azt mondja:

- Miért ordibálsz? Mi értelme van, hogy ordibáljál?!

- Te menj ki innen! - mondja neki a leányka.

- Miért menjek ki? Vetkőzz csak le nyugodtan - azt mondja -, és végezd szépen a dolgodat! Ha egyszer feljöttél ide, ne kezdjél fantáziálni!

A leányka vitatkozott a villanyszerelővel, az meg kétszer is kinézett a folyosóra, jár-e valaki. Mondom, én bent ültem a szobámban, mikor meghallottam, mi megy végbe, nem volt kedvem ott kint maradni. Gondoltam, a gyerek felébred az ordibálástól vagy a dörömböléstől, és megijed. S bementem.

A falon keresztül hallottam, hogy tépásszák keményen a leánykát, mert az azt mondta:

- Ne tépjétek össze a ruhámat!

Ez is nagyon jól áthallatszott hozzám.

S aztán óriási csúnyán üvöltözött a leányka körülbelül egy olyan jó öt percig...

A folyosó másik végén lakik egy komolyabb, katonaviselt fiú, úgy látszik, közben hazajöhetett, mert akkor pillanatnyilag kirohant a nagy ordibálásra, kiléptem én is az ajtón, és azt mondja nekem ez a fiú:

- Mi van itt?

Álltunk ott az ajtajuk előtt, s csodálkozott:

- Mi történik itt?

- Hát - mondom -, valami leányka van itt, bizonyos cselezések folynak odabent.

- Na, ezeknek sincs eszük - azt mondja -, ezek nem tudják, mit csinálnak.

- Hát - mondom -, nekem is az a véleményem, hogy nem tudják.

Ő közben fogta magát, lement a lépcsőn, elment valahova, én meg visszamentem a szobámba.

Eltelt körülbelül egy olyan jó húsz perc, közben a leányka lecsendesedett, amikor ezek kezdték ott marcangolni, akkor persze megint ordibált, üvöltött. Arra következtettem, hogy már átesett bizonyos fázisokon ottan...

Egy olyan újabb öt perc múlva sor került volna, hogy az illető is, akit mint villanyszerelőt hoztak fel, szóval, hogy az is essék át rajta. Akkor a leányka sírva felpattant, s azt mondja:

- Te menj ki innen, neked feleséged van, és nős vagy, és veled nem akarok!

Megmondta tisztán, hogy mit. S akkor is sírt a leányka.

Azt mondja neki az állítólagos villanyszerelő, az a bizonyos Sandu:

- Hogyhogy nem akarsz?! És aztán, ha feleségem van, nekem talán nem szabad egy kicsit fiatalabbat fogni vagy jobbat, mint a feleségem?

De a leányka csak üvöltözött, hogy menjen ki, valószínű, nagyon ki volt rúgva arra a pasasra. Az meg erre fel megcsapta. Hallatszott tisztán, hogy megcsapta. A leányka kezdett ordibálni:

- Ne üssél! Ne üssetek!

Erre fel aztán megkezdődött a pufi-pufi. Hallottam, hogy kap becsületesen. Hol csattanás, hol meg üvöltés, hol meg döngés volt a zaj...

Végül is megint elkezdték a témát, hogy feküdjön le. A leányka azt mondta:

- Nem fekszem le, mert többet már nem tudok.

Ezek addig mind, addig mind, amíg megint valahogy letépászták az ágyra, s akkor megint elkezdett sírni és ordibálni...

Egy darabig ment a téma, ment, mendegélt, aztán elcsendesedett mindenki, csak valami szipogások hallatszottak. Hát megint eltelt egy olyan tizenöt perc, amíg mindez lefolyt...

Aztán hallottam, hogy a leányka fel van kelve, és ezek azt mondják neki:

- Na, most elmehetsz.

Akkor a leányka megint sírni kezdett, s azt mondja:

- Áuléu mit csináltam? Szégyent vallottam itt előttetek. Feljöttem hozzátok, és ti mistót csináltatok belőlem.

Románul mondta, pontosan így mondta, nem tudom, hogy jön ki ez a misto magyarul.

Kimentem a folyosó végébe, ott van egy terasz, kikönyököltem, és vártam, hogy mégis, hátha kijön a leányka, legalább tekintsem meg, ki az, iskolásleányka? Mert én arra következtettem, hogy mégis iskolás lehet, mert az elején hallottam, hogy csengetnek be neki, kell hogy menjen órára. Hát jól becsengettek neki! …

S hogy én kint voltam a folyosón, az a villanyszerelő többször kilépett az ajtóba, állandóan nyitották az ajtót, néztek ki, csukták vissza. Valószínű, nem merték a leánykát elszalasztani előttem, nehogy esetleg meglásson, s mondjuk, a leányka megfogjon engem tanúnak, hogy bizonyos esetben én, iksz ipszilon láttam, amikor ő náluk volt a szobában, és hogy kellett hallanom, mi minden történik ottan.

Jó tizenöt percet eltöltöttem a teraszon, vagy háromszor-négyszer kinéztek, látták, hogy még mindig ott vagyok a folyosón, nem engedték el a leánykát. De közben nagy duma folyt ott benn, a leányka továbbra is keményen sírt, ezek meg nagyban röhögtek, kacagtak az egészen, megtapsolták a leánykát: Végül meguntam, bementem. Felkelt a gyerek a zajra.

Aztán megint jött egy harmadik rész, körülbelül háromszor volt, ahogy én kivettem. Mert az idő lassan mégis eltelt, s akkor megint kezdték a leánykát előszedni. Gondolták, ha már nem engedhetik ki, akkor még egy harmadikat öltsenek rá. Vagyis azok, akik még bírják a hat közül. És akkor megint elkezdtek ordibálni, hát látom, hogy a gyerek kinyitja a szemét, akkor ébredt meg, és úgy félálomban azt kérdi:

- Tátá, ki az?

- A baba sír - mondom.

- Miért sír? - azt mondja.

- Azért, mert sír!

Aztán kezdték megint verni, mert minden kezdet előtt kapott egy-egy jó verést, mert csak úgy lehetett beleegyezni. Csak úgy dőlt bele, na! És a gyermek nagyon megijedt, amikor ott túl megint verekedtek. Én is annyira felmérgelődtem, amikor a gyerek is elkezdett sírni és ordibálni...

Milyen a kétéves gyerek?

Hallotta, hogy a másik sír... Ilyesmit ő nem hallott nálunk a családban, hogy verekedjünk vagy veszekedjünk vagy visibáljunk. Egy-egy kicsi vita még volt, de az egészen más. Hogy üssem az anyját, vagy ő engem, vagy cirkuszoljunk, ezzel nem volt megszokva. Na, elkezdett bőgni.

- Menjünk, menjünk, menjünk... - azt mondja.

- Hova menjünk?

- Menjünk!

Egyebet se mondott, csak menjünk.

Azt sem tudtam, mit csináljak. Amennyi fiók volt, hamar mind kihúztam, nézem, milyen ruhát adjak rá. Még a nadrágját is fordítva adtam rá. Ez még megtörtént olyankor is, amikor nem voltam ideges, de aztán ilyenkor... Pedig megnéztem, s úgy néztem, hogy a hátulja az elején van, s mégis fordítva adtam rá. A városban vettem észre, hogy a nadrág hátulja az elején van.

Szóval valahogy felöltöztettem, de a gyerek végig ordított. S a leányka meg túl a másik szobában. Rendezgették ott a bútorokat, lökdösődtek, kínozták a leánykát.

Próbáltam a gyereket csitítani, találtam valami zsemlét a hűtőben, előszedtem, nem kellett neki. Akkor valami babcukorkát kotorásztam elő, az sem kell. Ő csak állandóan azt fújta, hogy menjünk, menjünk, menjünk.

- De hova menjünk?

- Sír, sír, sír - azt mondja.

- Sír na, persze hogy sír. Sír.

Hiába magyaráztam neki, hogy miért sír, minden hülyeséget összehordtam.

Na, végül is sikerült felöltöztetni, hamar a sapkát a fejére, megfogtam, vettem a kulcsot, és zárom az ajtót. S a gyermek még olyan érdekesen nézett, amikor mentünk el az ajtójuk előtt, láttam rajta, hogy meg van ijedve, ahogy ott bent ordibáltak és verekedtek.

Aztán leértünk, elmúlott a sírása, kezdtem neki hazudozni egyebeket...

De mondom, olyan ideges voltam, azt se tudtam, mit csináljak. Képes lettem volna összeállni velük, amikor láttam, hogy a gyerek sír. Viszont akkor pillanatnyilag nem jött ki senki tőlük, és még talán ez volt az egyedüli jó dolog, mert még ott ki tudja, lehetett volna egy nagyobb cirkusz, még összekaptunk volna, mint az éhes oroszlán. Még képesek lettek volna engem kitámadni egy ilyen esetért és fejbe vágni, mint az a másik, vagy elpufálni. Fölényük is lett volna természetesen ebben az esetben. És akkor a gyereket még jobban megijesztettem volna, látta volna, hogy mi folyik le. Meg ki tudja, lehet, hogy ő is kap kettőt-hármat, az ilyen emberektől minden kitelik. Gondoltam, mégis jobb, ha elmegyek vele valamerre sétálni, kapcsolódjon ki.

Felültünk a buszra, de csak egy megállót mentünk, nem volt türelme, azt mondja:

- Szálljunk le, szálljunk le...

- Jó, leszállunk, csak álljon meg.

Na, leszálltunk, hát még mindig ideges voltam.

- Na - mondom -, gyere édesapjával, igyunk egy sört!

Bementünk, s biza csillapítóként bekaptam egy deci vodkát is. Utána egy üveg sört, leitattam a fiamat is, adtam neki is sört, mert víz nem volt. Kijöttünk, s mondom neki:

- Hova menjünk?

- Menjünk - azt mondja, még akkor is mind a fejében volt, hogy menjünk.

Aztán elgyalogoltunk a másik kocsmáig, ott elmagyaráztam neki a helyzetet, és megnyugodott ő is.

Körülbelül úgy kilenc óra fele hazamentünk a gyerekkel, megetettem, lefektettem, és amikor hazajött a feleségem a munkából, mondom neki, hogy né, mik történtek délután, hogy jártam azzal a fényképésszel és mit rendeztek ezek a szomszéd szobában. Érdekes, csak ez a második dolog érdekelte.

- Ezek? - azt mondja. - Ezek a fiatal kölykök? Hát ami azt illeti, ezek még taknyosok, hatvankettőbeliek, katonák sem voltak, hát még jóformán kiskorúak.

- Én elhiszem, hogy kiskorúak - mondom -, de nézd meg, mire nem képesek!

- Pedig nem látszik rajtuk - mondja a feleségem -, kezit csókolomot, jó napot kívánokot köszönnek.

- Na jó - mondom -, nem az az érdekes, hogy végeredményben mit is köszönnek. Ilyenkor nemigen válogatnak, hogy milyen az, ki az, szép az, karcsú az, csúnya az. Nem számít, csak legyen valami. Ez a dolog egy bizonyos nemi erőszak volt!

S elmagyaráztam neki szépen, hogy mi az, mert én direkt ennek vettem, és ez az is máskülönben, nemi erőszak, én nem tudom az esetet másképp elbírálni.

- Mondjuk, egy olyan esetben - magyarázom a feleségemnek -, ha feljött volna oda a lány, s lefolyt volna az egész simán, hát egy bizonyos kategóriába lehetett volna sorolni mint nőt. De ilyen esetben inkább a férfiakat illeti bírálat, nem nézve azt, hogy kiskorúak vagy nagykorúak vagy nős vagy milyen volt. Mert na, ha egyszer simán lefolyt volna, akkor nincs az az ordibálás, nincs az a ruhatépászás meg ehhez hasonló.

Na, amikor ezeket elmagyaráztam a feleségemnek, akkor el volt keseredve erősen, s azt mondja:

- Ó, te fiam, mi olyanok vagyunk, mint a szerencsétlenek, kilépünk a farkas szájából, s belépünk az ördög szájába.

Már nem volt mit csináljak, elkacagtam neki a dolgot, s mondom:

- Miért?

- Hát - azt mondja -, a másik helyünkön nem volt nyugtunk ettől-attól, a házigazda dilis volt, meg voltak az udvaron is olyanok, akikkel nem lehetett egyezni még akkor sem, ha az ember bedőlt, itt meg megkaptuk ezeket a trógereket.

- Na - mondom -, nem kell olyan komolyan venni a dolgokat.

- Hát ilyenformán - azt mondja - az ember nem tud nyugodtan bejönni az épületbe, mert megtörténhetik egy olyan eset is, hogy este bejön, leütik az embert, s kitelhetik könnyen, hogy végrehajtanak egy erőszakot, és utána kidobják az embert. Aztán mind kaphatjuk meg őket s mind mehetünk, jelenthetjük a rendőrségen, mert maradunk a szégyennel, a saját kárunkkal.

- Ne foglalkozz velük - mondom -, én is ideges voltam a délután.

S elmagyaráztam, hogy jártam a gyerekkel, hogy ő is elkezdett sírni és ordibálni, hogyan menekültem ki vele az épületből, és mennyit hazudtam neki. Aztán megnyugodott, s azt mondja:

- Ne haragudj, de holnap este, mikor jövök, altasd el a gyereket hamarabb, és gyere le, várjál a bejáratnál. Mert mindig, amikor jövök, két-három pasas szokott jönni hol előttem, hol utánam, sötét van a lépcsőn, még megcsapnak, sose lehet tudni, nekem nem hiányzik az ilyesmi, már van gyerekem...

- Jó, - mondom -, lemegyek.

Másnap lementem, ki is mentem a buszmegállóig, első este ott vártam meg. A második este aztán úgy történt, hogy elaludtam. Neki nem volt bátorsága feljönni, járkált az ablak alatt, látta, hogy ég nálunk a villany, és nézte, vajon miért nem megyek le. Aztán feljött, kopogtatott, akkor ébredtem meg, hamar felugrok, kinyitom az ajtót, hát úgy meg volt ijedve, fennhangon azt mondja nekem:

- Miért nem jöttél le?! Nem megmondtam, hogy gyere le minden este?!

- Elaludtam.

- Jó, te aludjál, engem meg az idegesség megesz ott lenn. Képzeld el, a hátam mögött jött egy pasas, az is erre tartott, s odajutottam, hogy kezdtem szaladni, ő meg jobban vágta utánam.

- Hát - mondom -, te ne ijedj meg minden árnyéktól.

- Jó-jó, de tudod, te magyaráztad, mik mennek itt végbe.

Már azt se tudtam, hogy mérgelődjek az eseten, vagy szórakozzak, előtte inkább viccre vettem az egészet.

Azóta minden este kell hogy várjam. Kétszer előfordult, hogy a gyerek nem aludt el idejében, ilyenkor szólok neki, maradjon nyugodtan, megyek, hozom mámát. Ő örvend, és megérti, mert eddig még nem csapódott be ilyen esetben, akkor mindig tényleg jön az anyja. Olyankor aztán nyugodtan vár, nem kezd el sírni. Én veszem az elemlámpát, s megvárom a feleségem az ajtónál.

Mostanra már úgy-ahogy, de megnyugodott az asszony, viszont este, ha ki kell menjen a vécére, kell menjek vele oda is. Persze kimegyek, kötelességem is, hát a fél fele vagyok.

Én azonban nem vagyok megnyugodva, nagyon felidegesített az az eset, és hogy mi mindenre kell számítania az embernek.

Most már előbb-utóbb csak elköltözünk onnan, kellene már kapjam azt a lakást, megígérték. Már látnám azt a sürgősségi listát! Májusra ígérték, és már itt van május közepe, s még nem tették ki. Úgyhogy nem tudom, mi lehet ezzel is.







Lap tetejére          Előre