|
NEGYEDIK BESZÁMOLÓ
Arról, hogy miért látta Donki Ákos
- életében először -
sírva fakadni az édesapját
Akkor most
térjünk át arra a problémára, amely szívig sértett.
Amint
említettem, nős ember
vagyok. Még a gyerek megszületése előtt elköltöztünk attól a nénitől,
Gyuri
bácsinál béreltünk egy szobát, a város másik szélén. Gyuri bácsi, a
házigazdám
olyan ember, hogy nem mondhatok semmit róla, le a kalappal. Elégedett
vagyok
vele, mert ha ő nincs, nem kaptam volna helyet. Nagyon jó házibácsi,
nagyon jó
ember.
Közben
ugye, fiúgyermekünk
született, első gyerek, a család boldogsága.
Hazahoztuk
a klinikáról,
persze én is boldog voltam. A munkatársaim gratuláltak, munkaidő után
elvittem
őket, fizettem nekik egy-egy sört, ilyenkor általában mindenki humoros,
hogy
miért nem lett lány, miért fiú, hogy a szomszéd is közbejátszott s a
többi.
Ilyen esetekben meg kell hogy értse az ember, én nagyon értem a viccet,
sőt
nagyon szeretem.
S amikor
hazahoztuk a
gyereket, én életemben akkor láttam először újszülöttet, különösen
olyan
hat-hét naposat közelről... Meg újak voltak az ilyen családi problémák
is, hogy
az ember közelről érezze a terhet, hogy mondjuk, ő is szülő már, apai
kötelességek várnak rá, meg szoptatás meg pelenkázás, ilyesmik, nekem
szokatlan
volt eleinte.
Néhány nap
alatt aztán
mindent megszoktam, sőt a gyereksírás sem idegesített, ha arról volt
szó,
felkeltem vele, sétáltam, váltva sétáltunk.
Az
újszülött bébink miatti
örömhullám nem tarthatott sokáig. Ahogy hazahoztuk, négy nap múlva
beteg lett a
gyerek. Lázas volt, mi nem értettünk valami sokat hozzá, áthívtunk egy
idős
nénit, az megnézte, s azt mondta:
- A gyerek
nem szuszog jól,
mert mozog az egész feje, kenjétek be foghagymával az orra tövit.
Hívtuk a
gárdát, hogy nézzék
meg, mi a helyzet, vizsgálják meg, valójában beteg-e a gyermek.
Kijöttek,
felvitték a poliklinikára, megvizsgálták, s azt mondták:
- A gyerek
beteg, be kell
fektetni a kórházba.
Csak négy
napig volt otthon…
Felvittük,
persze a
feleségem is bekerült vele együtt, mert akkor még szoptatott, ott
alapos
vizsgálatnak vetették alá, mármint a gyereket. A bal tüdeje le volt már
blokálva teljesen, csak egy tüdővel lélegzett, és azért mozgott az
egész feje.
Perceken múlott minden, de végül is a szorgos orvosi beavatkozás
megmentette
hajszálon függő életét. S akkor kezdődött az egész kezelés, jöttek az
injekciók
sorjában. Én nem tudom mindegyiknek a nevét elmondani, nem vagyok
orvosszakértő, csak annyi információt kaptam, hogy kétóránként adnak
neki
ampicillint vagy keflint, erről az orvosok informáltak.
Valahogy
két hónap eltelte
után felépült, akkor hazahoztuk, ismét együtt volt a család, egy kicsit
megnyugodtunk. De ez csupán két hétig tartott, akkor ismét jelentkezett
a fenti
diagnózis, és jöttek a komplikációk. Tüdőgyulladást kapott, és ez
nagyon
veszélyes a kicsiknél, most már én is hallottam és láttam,
meggyőződtem. Ez egy
olyan betegség, hogy ha egyszer megkapja, nagyon hamar visszaesik, elég
egy kis
megfázás.
Megint
felvittük a gyereket
a kórházba, és ott alapos kivizsgálásnak vetették alá. A klinika
főorvosa
felfedezte az asztmát, amely szerinte súlyos méretűnek bizonyult.
Ezután
következett az EKG, amelynek alapján az említett főorvos
szívnagyobbodást
állapított meg. Valami lebenyeket mondtak, hogy nincsenek leragadva, s
úgy
kellene legyenek. Sorban következtek az ampicillin-, penicillin-,
oxacillin-,
kanamicin-, keflin-oltások, perfúziók, közben az asztma okozta nehéz
lélegzés
megkönnyítésére polipeltávolítási műtétet hajtottak végre.
Aztán ez
így folytatódott,
vittük a kórházba, helyrejött, amennyire helyre, hazahoztuk, megint
kellett
hogy vigyük. Éjszaka rohantam a gyárba telefonálni a mentő után, jött a
mentő,
reszkettem, szaladgáltam. Volt olyan eset, hogy kilenc órakor
lefeküdtünk, a
gyereknek az égvilágon semmi baja, jókedve volt, egy órakor költ fel a
feleségem:
- Ákos, a
gyereknek negyven
fok és hét tized láza van.
Megnézem
én is, utána a
szobai hőmérőre pillantok, látom, huszonkét fok van a szobában, engem
meg
rázott a hideg, amíg felöltöztem. Az idegességtől. Kiszaladtam az útra,
nem is
gondoltam, hogy éjjel egykor még legyen közlekedés, hát szinte
beszaladtam egy
kocsi alá. Nem láttam semmi fényt, csak annyira emlékszem, hogy
hirtelen
kikerült engem az autó, a polgár meg káromkodott, akkor ébredtem fel,
hogy né,
milyen hülyeséget csináltam.
Beszaladtam
a vállalathoz,
felköltöttem a kapust, el volt szenderedve, s onnan telefonáltam a
mentőért,
ott megvártam, mire hazaértünk, a gyerek már fel volt öltöztetve,
nyomás a
klinikára, megint ugyanaz a baj: tüdő- és légcsőhurut.
Két olyan
esetünk volt, hogy
az orvosok is feladták reményüket.
Azt mondta
a kezelő
doktornő:
- Semmi
reményünk nincs a
gyerek iránt. Perfúzió alatt van, oxigén alatt van, ha a holnapot
megérjük,
talán még valamit beszélhetünk.
Persze el
voltunk keseredve,
amikor kijöttünk és a gyereket otthagytuk, a feleségem gyenge
állapotban volt,
elesett. Én sem voltam elég figyelmes, mert mind a gyereken járt az
eszem nekem
is, felsegítettem, a harisnyája kiszakadt, a nadrágja elszakadt,
minden, jött
sírva mellettem. Megkértem, ne sírjon, az emberek még azt gondolják,
hogy
veszekedtünk vagy megvertem az úton, jöttünk fel a buszmegállóba, aztán
valahogy megértett. Lementünk, hazasürgönyöztünk a szüleimnek, hogy ne
érje
őket váratlanul a dolog, ha netalán valami bevágna. Szerencsére, talán
a
véletlen is úgy akarta, a sürgönyt nem kapták meg, három nap múlva a
gyerek
helyrejött, szóval annyira, hogy valami javulás mutatkozott, és mind
jobban és
jobban mutatkozott, aztán december hatodikán, éppen Mikulás napján
egyből
annyira visszaesett az egész helyzet; hogy az orvosnőtől megint azt
hallottuk...
Akkor már
lehetett olyan öt
hónapos a gyerek, három kiló harminc dekával született, öt hónapos
korában volt
három tíz. Úgyhogy fejlődés kevésbé mutatkozott. Amikor megmutatták a
gyermeket, utána bántam, miért is néztem meg, pedig muszáj volt
megnéznem, ez
apai kötelességem. De annyira rosszulesett, és annyira letört engem,
amikor
láttam, mennyire sovány, s nem bírja a fejét sem, se nem lát, se nem
hall,
gondoltam, istenem, a világ szerencsétlene ez a gyerek is.
Aztán
előbb-utóbb helyrejött
megint minden, beugrottunk a normális mederbe, javulások mutatkoztak,
és január
vége felé ki is adták.
De utána
ez az eset így
folytatódott; a gyerek most egyéves és hat hónapos, ez idáig,
ezerkilencszáznyolcvan
januárjáig ez tizenötször ismétlődött meg, hogy be kellett vinnünk a
kórházba.
Közben amíg itthon van, állandó a gyógykezelés, a körzetorvosnő be
szokott
járni, megvizsgálja és felírja a megfelelő gyógyszereket. A kórházi
orvosnő
szerint kilencszáznyolcvanra emelkedett az injekciók száma. A jelen
pillanatban
már ott állunk, hogy nem bírja egyáltalán a tablettákat. Amit kap, azt
dobja
ki, nem tudom, hogy előbb-utóbb mi lesz.
Amikor
szuszog, valami nagy
csikorgás hallatszik torokból vagy tüdőből, nem tudom, és ez őt
idegesíti,
nagyon későre alszik el, nappal is állandóan hörög, a gyógyszereket
kapja, de
hát... Sajnos, úgy veszem észre, a gyógyszerek talán már nem
használnak.
Kiegyenlítődött a helyzet a szervezettel. Lehet, valami egyebet kellene
alkalmazni.
Jó, én tisztelem az orvostudományt, hiszek neki, és el is hiszem, hogy
ahogy ők
mondják, az valójában jól van és úgy van.
A
körzetorvosnő szerint az
egész baj a lakásviszonyaink miatt van, mert teljesen megfelelőtlen.
Most
vázolom ezt is önnek, hogy tessék elképzelni. Az udvaron a háziakon
kívül még
hat család lakik kvártélyban, én leghátul. A szobám egy háromszor három
méteres, tehát kilenc négyzetméter alapterületű, ebbe vásároltunk
bútort. A
szoba alul betontalajos, nagyon vizes, szőnyeg használata téli
időszakban
lehetetlenség.
A falakról
gyöngyszemként
pereg le a víz. Mindez majdnem teljesen megrongálta a bútordarabjaimat
és
ruházati cikkeinket. Bármennyire is eldugaszoljuk az ajtó alját, nagy
hideg
esetén ködszerű pára terjeng a szobában, amely reggelre lecsapódik, és
mintegy
két és fél kiló jég hűsíti az ajtó aljában belülről a szobát, ezt aztán
szépen
fel kell törni kalapáccsal.
Az
ajtónkhoz közel van a
vécé és a disznóól, és alig három méterre tárolja a hat család a
szemetet,
ennek következtében nyáron rajszámra támadnak meg a baktériumokat
hordozó
legyek és patkányok. Többször megtörtént, hogy a patkány még be is jött
a
szobába, szerencsére ki tudtuk hajszolni. A nedves talaj miatt
nemegyszer
kellett megvívnom a harcot a betolakodó varangyos békákkal, egyszer egy
egész
estémet felforgatta a béka, annyira ideges voltam, nem tudtam elcsípni,
mind
ugrott el, bújt el, már nem tudtam, mit tegyek, hogyan tapossam szét.
Azt
hiszem, nem csoda, ha
úgy érezzük magunkat, mint szűk ketrecbe zárt állatkerti állat. Ilyen
körülmények között bármennyire is kedvesek vagyunk szüleinkkel szemben,
csak
bánatot tudunk ajándékozni nekik. A munkatársaim meg amolyan
szerencsétlennek
tekintenek, de azért tisztelnek és megbecsülnek.
Ha meg
reklamálunk, a
házigazdánktól lesújtó feleletet kapunk:
- Ha nem
tetszenek a
körülmények, elmehettek.
De hova?
Hisz mi
még csak álmodozunk
egy szép lakásról, ami a mienk, a megbecsülhetetlen fürdőszobáról.
Bárhova
elmegyünk, úgy térünk vissza ebbe a szobába, mintha idegenbe utaznánk,
hiányzik
az otthonosság.
Nagyon
sokat kerestünk egy
más, egy jobb szobát, de kisgyerekkel senki sem hajlandó egy óvó
fedelet adni.
Még az újság apróhirdetéseiben is kikötik, hogy csak gyerektelen
házasoknak
adnak ki szobát, különösen beteges gyerekkel aztán óriási nehéz.
A gyereket
mindenképp el
kellene innen vigyem, gondoltam arra is, hogy beszélek a szüleimmel. De
az az
igazság, hogy nem tudjuk rábízni senkire. Nem ismerik a tüneteket, a
gyerek
hirtelen rosszul lesz, kellene hívni gyorsan a mentőt, vinni a
kórházba, ott a
falunkban az ilyesmit nem lehet, túl nagy időbe telne.
Időközben
a klinika
alkalmazottai is tudomást szereztek lakásunk egészségtelenségéről, és
kiállítottak egy igazolványt a gyerek betegségi állapotáról, és azt
tanácsolták, forduljak lakásügyben a vállalat vezetőségéhez,
mellékeljem ezt a
papírt. Hát tényleg jöttek a hidegek, elképzeltem, hogy jön majd be az
a pára,
s a gyerek ugye asztmás meg minden, ez mind nehezíti az ő helyzetét, az
egészségi állapotát. Gondoltam, hátha sikerül valahogy valami
segítséget kapni,
lesznek olyan emberek a vállalatnál, akik megvitatják a kérvényt, s
előbb-utóbb
azt mondják, hogy valóban segítségre van szükségem, és adnak legalább
valamit,
valami megfelelő körülményt vagy ehhez hasonlót.
Így is
tettünk, de itt a
vállalatnál már nem találtuk meg azt a segítőkészséget, odaadást, mint
a
klinikán. Nagy nehézségekbe ütköztünk.
Szóval,
írtam egy kérvényt,
amelyben vázoltam a lakás egészségtelenségét, és kértem a vállalat
segítségét,
hogy biztosítsanak egy kétszobás lakást, amelyben gyerekünknek meg
tudjuk
teremteni a megfelelő életkörülményeket, nyugalmat. Azt is beírtam,
hogy
felajánlok százötven óra hazafias munkát, amit az építőtelepen
szeretnék
letölteni, mert nem vagyok az, aki szájába várja a sült galambot.
Mellékeltem
az orvosi igazolást, és az egészet beadtam a vállalat adminisztratív
osztályára. El is fogadták, és azzal biztattak, hogy két hét múlva
megkapom a
választ. Hogy aztán átnézték-e, nem tudom, mi volt a helyzet. A tavaly
augusztusban adtam be a kérvényt, vártam, a határidő lejárt, többször
is
felmentem az eredményért, de mindig azt mondták:
- Kérem,
ide hozzánk beadta,
ide többet nincs miért jöjjön, mi továbbítjuk az igazgatónak, ő hagyja
jóvá,
hogy megfelel-e vagy nem, kap-e vagy nem.
- S én hol
érdeklődhetek?
- Menjen
Szőcs elvtárshoz -
azt mondja a tisztviselő -, a vállalatnál közvetlenül ő intézi a
lakásproblémákat.
Elmentem
Szőcs elvtárshoz, ő
is hamar végzett velem:
- Nem
kaptam semmi eredményt,
ha kapok, értesítem.
Vártam,
ebből se lett semmi.
De hát sokat várni nem tudtam, állandóan rohangáltam a gyerekkel,
kezdtem
sürgetni a helyzetet, hogy valójában né, milyenek az állapotok, nem
tudok
várni. Jön a tél, persze jött a tél a nyakunkra, féltem a téltől.
Gondoltam,
felmegyek az igazgatóhoz kihallgatásra panasz érdekében, megmondom a
problémámat, talán ő segít valamit. De itt meg a titkár elvtársnő vágta
el
szépen az utamat, mert fel kellett iratkozni a kihallgatásra nála, s
azt
mondja:
- Milyen
ügyben?
-
Lakásügyben - mondom.
-
Lakásügyben az igazgató
elvtárs nem fogad - mondta, s kihúzta a nevem.
Azt
lehetne mondani, hogy én
itt tévedtem, valami egyebet kellett volna mondanom, de nem szeretek
hazudni.
- Na, hát
ha nem fogad -
mondom -, akkor én kihez menjek?
-
Forduljon bizalommal Rózsa
elvtárshoz, a szakszervezeti főnökhöz, ő intézi az ilyesmit.
Hát én
elmentem, mondtam
neki is a helyzetemet, hogy a gyerek beteg ... Hogy meghallgatta vagy
nem
hallgatta meg, nem tudom, mert közben másokkal is beszélgetett, én
igyekeztem
azért elmondani mindent ott pillanatok alatt, s a végén megkérdezte:
- Városi
buletinje van?
- Nincsen,
kérem.
- Hát
akkor kár a
beszélgetés - azt mondja -, menjen, csináltasson városi buletint, utána
bead
egy új kérést, azt majd megvitatjuk, és kap.
És itt
végre zsákutcába
jutottam, tessék csak megfigyelni, itt jön a rövidzárlat. A törvény
szerint
városi buletint nem kaphatok, mert nincs lakásom a városban, nincs egy
stabil
lakcímem. Városi buletin hiányában pedig nincs jogom a vállalat által
kiutalt
lakásra. Ilyenformán ez a két dolog mindig kölcsönhatást gyakorol
egymásra,
egyik üldözi a másikat, de vajon meddig? Így nem tudok haladni a
gyerekkel
lassan előre az élet útján.
A
vállalatban azt is
ajánlották, hogy vásároljak egy pénzes lakást, ahhoz nem kell előbb
városi
buletin, ott a kettő menne egyszerre, vagy legalábbis könnyebben.
Mondhatom,
nem volt rossz az ötletük, nekem is ez a szándékom. Ilyen
lakásvásárlásra
kaptam is engedélyt, vagyis letelepedési engedélyt a városba abban az
esetben,
ha veszek lakást. Különben én a segítséget a vállalattól csupán addig
kértem,
amíg lehetőségem lesz a vásárlásra, de számoljunk csak egy kicsit
logikusan!
A
feleségem nem dolgozik, az
én alapkeresetem kétezer lej. Ha lakást vásárolnék, a havi részlet
hatszáz lej,
de amíg elkészül, a kvártélyt is fizetnem kell, az ötszáz havonta.
Ehhez jön
még négyszáz lej, a bútorrészlet. A megmaradó ötszáz lejből ily beteges
gyerekkel megélni, ruházkodni teljesen lehetetlen, bármily jó és
gazdaságos
legyen a beosztás.
Úgyhogy
nem tudok
vállalkozni, most egy lakásvásárlást nem tudok megjátszodni.
Mindig
kell számítsak arra
is, hogy a gyerek megbetegszik, vannak olyan gyógyszerek, amelyeket
pénzzel
kell venni, az import gyógyszerek. Épp a múltkor vettünk kétfélét, az
egyik
nyolcvan lej volt, a másik kilencven. Arra is gondolnom kell, hogy a
gyerek
esetleg visszakerül a kórházba, oda is kell vinni valamit az
orvosoknak, ha
nincs is pénzem nagy dologra, de egy doboz csokoládét, egy üveg italt,
egy
karton cigarettát, ezt-azt, egy csokor virágot csak viszek. Mert szép
dolog.
Úgyhogy még oda is kell egypár lej.
Bennem
hiába van meg a
jóakarat a vásárlásra. Pedig belemennék szívesen, hogy legyen a sajátom.
Ha
a
feleségemnek lenne munkahelye... Sajnos, az esküvőnktől ez idáig nem
sikerült
sem a vállalatunkhoz, sem pedig máshova munkába állnia.
Sokat
jártunk a
munkaelosztóhoz, gyerek még nem volt, ígérgettek ezt, azt, hogy majd
értesítenek levélben, vártunk, nem sikerült. Nem sikerült egyáltalán.
Hiába.
Elment
tiszta jószántából
egy alkalommal valami zöldségraktárba szezonmunkára, rendezni a
ládákat. Hát
éppen hogy valakinek a dili a fejére szállt, hogy így mondjam, amilyen
kicsi
volt a feleségem, felrakták a kocsira. S aznap három kocsit raktak le,
jött
haza, hát amikor levetkőzött, megláttam a lábait meg a karjait; tiszta
kék,
lila és vörös ütés, karcolás és horzsolás, a nadrágja összetépve, na,
mondom
neki:
- Fiam,
holnap reggel nem
mész dolgozni.
- De
megyek, de megyek, de
megyek!... Nem akarok itthon ülni, maholnap jönnek bizonyos problémák,
jön a
gyerek, és kell a pénz.
Nem
engedtem. Láttam, hogy
nem bírja, gyenge. Hogy is lehet egy harminc-negyven kilós
krumplisládát egy
olyan fehérnépre rátenni, akinek szinte kisebb a súlya, mint a
ládának?!
Reggel, amikor felkelt, izomláza volt, ez az a sok ütés miatt, hogy nem
bírta a
ládákat, csak kínlódott velük.
- Na -
mondom -, nem mész
sehova! Valahogy megleszünk.
Megint
jártunk a
munkaelosztóhoz, ott csak töltöttük délelőttjeinket. Azt mondták,
hozzak
fizetési igazolást a vállalatomtól. Na, vittem, aztán sehol semmi.
Próbáltam
valahogy a gyárban
megoldani a dolgokat, ott is dolgoznak hegesztők, a feleségemnek megvan
a
szakképesítése. Bementünk, beszélgettünk a káderessel, Tulbure
elvtárssal, azt
mondja:
- Nincs
szükségünk munkásra,
annyi van, hogy még el is lehetne engedni, aki akar, elmehet, ha jobb
helyet
talál.
Munkahelye
a feleségemnek
most sincs, és az élet útja így szépen telik.
S akkor
még a szüleim is ki
vannak rám förmedve. Ha valami felüti a fejét, az enyémek rögtön
szólnak nekem,
a feleségemnek nem mondják. Hogy szégyellik vagy miért, nem tudom.
Említsek
például egy olyan esetet, hogy mondjuk, ők többet értenek a
gyereknevelésből,
két gyerekük volt. Hát például, azt mondja édesanyám:
- Azt a
pelenkát nem úgy
kell a gyerekre csavarni, és te miért nem mondod meg a feleségednek?!
Én ehhez
nem értek
egyáltalán. Anyámék mondják, hogyan kell csinálni, és hogy én
irányítsam a
feleségemet. Az ilyen dolgokat meg is szoktam mondani Erzsikének, ő meg
is
hallgatja.
Viszont a
legnagyobb
probléma, hogy az emberek sokat beszélnek, és a rokonok felhúzzák a
szüleimet,
hogy így nem jó s úgy nem jó az én helyzetem, hogy a feleségem nem
olyan, mint
más, mint amilyen egy fiatalasszony kellene hogy legyen, ez nem
tetszik, az nem
tetszik, a viselkedése nem tetszik. Hát ez engem bánt. Nem akarom
megsérteni
őket sem, valahogy egy olyan láthatatlan központot foglalok el,
kiegyenlítem a
szüleim oldalát is meg a feleségem oldalát is, ha lehet.
De
nézeteltérések mindig
vannak. Ők úgy veszik, hogy okosabbak, és valójában lehetnek is könnyen
azok a
gyereknevelésben, az életben, mindenben. És megtörténtek olyan
felhányások is
bizonyos esetekben, hogy azt mondja:
- Na,
látod, hova jutottál,
te akartad, és...
- Én nem
bántam meg - mondom
-, mi jól vagyunk, és én most sem bántam meg! Végeredményben maguk is
miből
indultak el? A semmiből. Ugye, hogy most mosógép van, hűtőszekrény van,
tévé
van, ház van, minden van. Volt akarat, négy kar dolgozott, mert ketten
dolgoztak
egy időben, és lett.
- De te
minek kínlódj annyit
- azt mondja édesanyám -, ha meg tudtad volna oldani másképpen is?
- Hát -
mondom neki -, ha én
így választottam, és én így láttam jónak, és nekem így tetszett, akkor
most én
miért vagyok hibás?
Meg ilyen
esetek...
Aztán
előbb-utóbb elmúlik
minden vihar, eső után kisüt a nap, minden felvidul. Persze, nem
mindent
tudatok a feleségemmel, mert észreveszi azt, hogy mondjuk, neki nem
nagyon van
helye a családban, hogy őt nem nézik jó szemmel vagy ilyesmi.
Nekem
azért kell
kiegyenlíteni a helyzetet, mert gyerek is van, és nem szeretném, hogy
az a
gyerek is úgy járjon, mint annak idején a feleségem. Hogy megnő, és
akkor majd
azt mondja: igen, mert apám elhagyott, eldobott. Vagy majd felbiztatja
az egyik
vagy a másik fél, akivel marad, hogy né, apád volt a hibás. Nem! Meg
kell
tennem a férfias kötelességeimet, a szülői kötelességeimet, mindenkivel
szembe
kell szállnom. Persze nem úgy, hogy verekedjek, hanem szép szóval. És
valahogy
ezt az életet én is le kell hogy bonyolítsam. Egyedül, a magam erejéből.
A szüleim
különösebb
segítséget jelen pillanatban nem tudnak adni. Apám is egy egyszerű
munkás,
édesanyám beteges, nem dolgozik, az öcsém most kezd dolgozni, idáig
iskolázott,
biza nehéz. Hiába is várnám... Én látom néha a jóakaratot bennük, de
nem
képesek arra, nincs rá lehetőségük. Falun más a helyzet, jönnek a
hidegek, kell
a téli tüzelőfa, nagyon nehezen lehet beszerezni, és drága. Most kell
arra a
kis pénz. Azt mondták, esetleg kérnek kölcsön, de nem akarom őket
adósságba
verni.
Anyagi
segítséget a
feleségem szüleitől sem kaphatunk. Anyósom hetvenhét végén meghalt,
apósom újra
nősült, azóta két gyereke volt, mind a kettő meghalt. Amíg anyósom élt,
még
ment volna az élet valahogy. Sok mindent kaphattunk volna, még
kibogozhattak
volna egyes dolgokat. De hogy meghalt, apósom inkább a nőkkel
foglalkozott.
Most már ő is észrevette a hibáját, mert szüksége lenne támaszra.
Egyszer
meglátogattuk, sírásra fakadt:
- Tényleg
hibás vagyok, nem
adtam megfelelő kenyeret a gyerekeim kezébe, de azért én a szülői
kötelességemet megtettem.
Pedig
jöhetett volna a
feleségem annak idején a vállalatunkhoz, amikor tanulókat toboroztak,
de akkor
az apja azt mondta:
- Minek
kell neked olyasmi?
Egy férjet kapsz magadnak, a rántást meg tudod csinálni.
Hát a
feleségemet ez bántja
a mai napig, nem adták meg neki a megfelelő támaszt, hogy ő is elérjen
valamit
az életben. Sokszor mondja nekem:
- Te,
Ákos, igaz, bánt, hogy
én nem dolgozom?
- Hát
engem nemhogy bánt -
mondom - hanem érzem a hiányát, ennyi az egész. Annyi, hogy én húzom a
szekeret
egyedül, és az mindig elferdül. Azért volna jó mégis, ha te is kapnál
egy darab
kenyeret.
Próbáltuk
ismerősök által
is, de nagyon nehéz ezt megoldani. Az a hegesztőtanfolyama van csak,
meg a
nyolc osztálya.
S azt is
hogy végezte el?
Nagyon
sokszor elmagyarázta,
hogy alig volt megélhetőségük, az apja nem törődött, ő meg virágot
árult, téli
időszakban pedig a testvérével beálltak havat hányni az üzletek előtt,
kaptak egy-egy
lejt, amiből az édesanyjuk kenyeret vett. És az apja egy olyan
erőszakos ember
volt, a feleségét legyűrte, nem úgy becsülte, mint élettársát, hanem
mint
bizonyos alkalmazottat a családban. Az anyja persze kitartott a két
gyermek
mellett, és nem akarta szétszakítani az apjuktól, s azt mondta:
-
Bármennyire is nehéz
nekem, majd előbb-utóbb felnőttök, és meglátjátok, milyen körülményeket
kell
átélni, majd rájösztök saját magatoktól, hogy mi a helyzet.
S tényleg
így is történt.
Apósomnak
azóta is millió
munkahelye volt, nem szereti a munkát, és ez elég sajnos, hogy nem
szereti, és
ilyesmit kell valakiről beszélni. Volt építőtelepen, raktárban, itt is,
túl is.
De hát neki mindig minden nehéz volt, ő csak azt fújja, hogy beteges
ember.
Pedig nekem nem úgy tűnik, hogy beteges ember lenne, ő beteges abból a
szempontból, hogy nem szeret egy stabil helyen megállapodni és ott
dolgozni.
Hát az én
édesapámnak ez a
második munkahelye, amikor hazajött a háborúból, egy keveset dolgozott
a
malomban a zsákolásnál, utána átment a téglagyárhoz, innen is fog
nyugdíjba
menni, még egypár éve van a nyugdíjig, és leélte az életét két
munkahellyel.
Én is erre
vágyakozom, minek
mind cserélgessek? Ha esetleg meg lehetne érni azt az időt, amikor
nyugdíjba
vonulok, azt szeretném, hogy a munkatársaim, a fiatalabbak ott
legyenek, és azt
mondják:
- Itt
kezdte a munkát, innen
ment nyugdíjba. Itt küzdött, itt dolgozott, itt kereste meg a kenyerét,
mindent.
Nem
szeretném cserélgetni,
nem is vágyom sehova, csak az esik rosszul nekem, hogy ilyen esetben,
mint
most, a lakásprobléma és a gyerek…
Azt mondja
a mesterem a
múltkor:
- Minek
vacakolsz itt a
lakással? Miért nem mész át a szomszéd megyébe, ott most iparosítanak,
kell a
munkás, és rögtön adnak lakást.
Hát kérem,
én megszoktam ezt
a várost annyi éven keresztül, már mindjárt nyolcadik éve, akkor most
hogy
menjek el? Végeredményben nem érzem magam vándornépségnek, szekeresnek,
valami
jogaim nekem is vannak, sőt szükségesetben segítséget is élvezhetek: Én
nem vagyok
szekeres, hogy vegyem a cuccokat és elinduljak családostul, süssek
hamuba sült
pogácsát, és vándoroljak megyéről megyére, és könyörögjek, hogy kérem,
vegyenek
fel, és kell lakás.
Járjak
munkahelyről
munkahelyre? A végén, amikor meglátják, mennyi beírás van a
munkakönyvemben,
mennyi munkahely, az már egy bizonyos következtetést ad: na, ez valami
olyan
ember, hogy nem szereti a munkát!
Nem akarom
ezt.
Megállapodtam itt, szeretem, sőt ahogy mondtam, szakmát is kellett
cserélnem,
ez már a második foglalkozásom, de tetszik. Én beleéltem magam. Jól
vagyok, és
nem is akarok elmenni innen. Jól érzem magam, csak ne lennének ezek a
helyzetek...
Utánanéztem
ennek a
lakásügynek a munkások között is, megkérdeztem a kollégáimat, hogyan
látják ők
a helyzetet, hogy tudnám én ezt a lakást megjátszani. Mert ugye, a
vezetőket
már mind megkérdeztem, és azok azt mondták, hogy nem lehet. Na és a
kollégáimtól megtudtam, hogy a vállalatunknak nagyon sok olyan
alkalmazottja
kapott hasonnemű lakást, aki nem rendelkezett városi buletinnel, és
nincsenek
hozzám hasonló nehézségei sem. Olyan esetről is hallottam, ami
mostanában ebben
a társaságban egyedülálló: független munkáslány szégyenre méltó múltja
miatt
vállalati kiutalt lakást kapott.
Vajon
igazságosan és
megfelelően jártak el itt az illetékesek?
A maguk
részére
természetesen igen.
Tessék
csak megfigyelni, az
ilyen potyázók mindig valahova tartoznak, vagy a pálinkásüveghez, vagy
pedig
nagymértékben hozzájárulnak a lakásosztogatók boldogságához. Ugyanis
azok a munkatársaim,
akiknek sikerült lakáshoz jutni, engem is megtanítottak. Hogy csak egy
példát
említsek, a múltkoriban az egyik munkatársnőm ezzel világosított fel:
- Tatikám,
meg kell kenni a
kereket egy ötezressel, és máris megoldottál mindent, nem kell városi
buletin
sem.
Na ez
aztán jó trükk!
De honnan
tudnám ezt a nagy
összeget beszerezni? Sehonnan sem. Pillanatnyilag földbe gyökereztek a
lábaim,
égnek állt a hajam, és megállt az eszem.
Érdekes,
nem?
Valahogy
fel kellene
szaggatnom a talajt, és elindulnom valamerre, de merre? ... Nagyon
elgondolkoztat a dolog, hogy ezek az emberek milyen furfangos módon
sajtolják
ki mások zsebéből a pénzt. Hát nekem ehhez nehéz és fájdalmas
hozzájárulnom, ez
számomra elfogadhatatlan, ezek az emberek az élet és a szabadság
kérdésével
játszanak. És főleg a börtönnel. Ha évenként csupán ötven lakást
osztanak így
ki, szép kis összeg jut el valakikhez. Ha ez továbbra is így megy, az
összeomlás küszöbéig vezérli őket a helyzet, ami kár lenne, mert minden
bizonnyal még rájuk is vár a szülői elégtétel, a gyereknevelés.
Most már
tényleg nem tudom,
mit tehetnék. Már huszonhat éves vagyok, s a feleségem huszonhárom, és
még
mindig ingunk a semmiben.
A
legnagyobb baj az, hogy
nemrég apám elsírta magát, apám, aki mindig arra tanított, hogy a
reményt sosem
szabad feladni. S könnyekkel zokogott, még sose láttam így őt. Nagyon
elkeseredett, hogy én milyen szerencsétlen vagyok. Bántja őt, hogy a
feleségem
nem dolgozik, és én meg nem bírom meg az életet egyedül. Hogy amim
volt, azt is
elvesztettem. Volt fényképezőgépem, nagyítóm, a gyerek beteg lett, el
kellett
hogy adjam. Sok egyebet eladtam még, a jegygyűrűinket is, másképp nem
érhettem
volna el semmit az életben.
Valószínű,
hogy ők ketten
édesanyámmal családias légkörben beszélgettek, és amikor hazamentem,
már főtt
bennük, nem tudták tovább magukban tartani a felgyűlt keserűséget, és
kitört a
bánat az édesapámon. Azt kérdezte:
- Eladtad
a gyűrűket is,
ugye?
Eladtam,
mit mondjak?
- El.
Ekkor lett
neki nagyon érzékeny
a helyzet, és azt mondja:
- Nem
tudom, mit vétettél,
hogy ilyen szerencsétlen vagy...
Rosszulesett
neki, hogy
éppen ebbe a helyzetbe jutottam, elkezdte rázni a sírás, közben mondja:
- Fiam,
fiam, neked semmid
sincs, és te csak mind hanyatt mész az életnek...
Ez nekem
nagyon
rosszulesett, és annyira legyűrt pillanatnyilag, hogy őt sem és magamat
sem
tudtam megvigasztalni.
De én még
mindig remélem,
hogy előbb-utóbb megoldódik a helyzet, bízom abban, hogy a sorsnak a
jobbik
fele fog engem megszállni, nem a rosszabbik.
Hát
valahogy körülbelül így
néz ki a dolog nagy szavakban elmondva…
Közben
arra gondoltam, mi
lenne, ha írnék a szerkesztőségnek. Néha olvasgatom az újságot, meg
szoktam
venni hol én, hol a feleségem, láttam, foglalkoznak ilyen fiatalos
problémákkal
is. Hátha az én bajom valahol otthonra talál, és valaki megsegít.
Mit
tetszik szólni hozzá?
|
|