Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







NYOLCADIK BESZÁMOLÓ

Egy sor apróságról,
mely hősünket rendkívüli módon zavarja

Hát nemhogy nincsenek jó híreim, hanem egyenesen nagyon rossz híreim vannak. Nem is tetszik elképzelni, mibe kerültem.

Kezdjük az egyetlen jó dologgal, hogy előbb-utóbb essünk át rajta, mint az a bizonyos valami a kerítésen, a feleségem munkába állásával.

Ez úgy zajlott le, hogy eleinte nehéznek bizonyult, mert hozzánk tették a présműhelybe, a hegesztőkhöz. Egy bizonyos próbaidőt adtak, mert ez nem olyan hegesztés, amivel ő foglalkozott, inkább forrasztás. Persze, bele kellett jönnie, meg kellett szoknia, s adott esetben, ha a főnökök úgy látják, hogy nem felel meg, hát módosítanak a helyzetén, más munkahelyet adnak neki.

A feleségem már a harmadik munkanap után panaszkodott, hogy nagyon fáj a szeme, és az a valóság, hogy neki gyengék a szemei. Szólott a főnökének, hogy né, mi a helyzet, nem bírja, mert fájnak a szemei, máskülönben nem volna semmi probléma. A főnöke azt mondta, hogy legalább még négy-öt napot meg kellene reszkírozni, hátha esetleg megszokja s belejön. De végül is nem tudott belejönni, mert nem tudta megszokni egyáltalán, nagyon fájtak a szemei, és a fejét is állandóan fájtatta. És akkor a műhelyfőnök megkérdezett engem személyesen:

- Na, mi a helyzet a feleségeddel, megy a munka?

- Megy elég jól - mondom -, csak annyi az egész helyzet, hogy nem bírja, kellene szemüveg meg ehhez hasonlók.

- Nem baj - azt mondja -, ha nem bírja, át fogom helyezni a másik műhelybe, már beszéltem is az érdekében, hogy menjen egy könnyebb helyre, ennyit megteszek érte.

Megköszöntem neki a helyzetet, egy darabig még otthagyták a feleségem, aztán a hónap közepén áttették szalagmunkára. Ott annyiból könnyebb, hogy az ember nem fárasztja annyira a szemét, de egyébként nehezebb, mert a szalagmunka mégis egy kicsit másabb, mint ahol az ember szabadon dolgozhat, és nincsen norma. Itt normamunka van, megvan a napi adag, és azt ki kell hozzák. De közben vannak szünetek is, úgyhogy nem olyan veszélyes, csak eleinte panaszkodott, most már egyáltalán nincs panasz a munkájára.

Persze, már kapott pénzt is. Hogy legyen valami emléke a gyereknek is, az első fizetéséből vettünk valami játékot, egy kocsit. Elhatároztuk, hogy most már arra is kellene gondolni, ha előbb-utóbb sikerül a lakást megkapni, hát tudjuk bebútorozni. Sikerült is azóta letenni pár száz lejt, nem olyan túl sokat, nyolcszáz lejt. De hát az előbbiekhez képest, ami azelőtt volt, hogy mindig mínuszban dolgoztunk, állandóan deficitben, hát ez egy óriási előrehaladást jelent. Már az első fizetésnél megéreztem azt a segítséget, amit ő tudott nyújtani így keresetileg. Azóta sikerült megszabadulni a tartozásoktól is, erre keresztet vethetnék, ha így mondanám, viccesen. Remélem, többet nem fogok adósságba esni, erre most már ketten vigyázunk. Vagyis közösen húzzuk az igát, már nem annyira nehéz az élet.

Nem annyira nehéz, és mégis nehezebb.

Hogy miért?

Ez a szoba, ahova költöztünk, egy olyan épületben van, amelyik azelőtt a vállalat szakiskolájának volt az internátusa, a tanulók bentlakása volt, mostanában adják át a vállalat adminisztratív osztályának, és munkásszállást csinálnak belőle, már félig-meddig az is. Amikor szobát választottam, hát a parkett mindegyikben tönkre volt téve, az ablakok kitörve, az ajtók leszedve, összevissza cserélgetve.

Az épület mellett ástak egy olyan méternyi széles, másfél méter mély árkot. Ahogy hallottam a régebb ott lakóktól, állítólag egy éve valami vezetéket fektettek ott le, és azóta is elfelejtették az árokba a földet visszahányni, a vezetékeket betemetni. Mikor költöztem oda, alig tudtuk a bútorokat áthordani rajta. Több mint egy hónapig még így volt, aztán jött egy buldózer, és csinált egy olyan hirtelen munkát, az egész sarat odataszítatta a bejárati ajtó elé, úgyhogy sár addig is volt, azóta óriási nagy. És hogy valahogy az ember mégis mentesüljön a sártól, nekifogtam, összeszedtem valami betondarabokat, cserepeket, téglát, deszkákat, és kiraktam egy bizonyos részt, hogy lehessen kijönni. Ugyebár ilyesmivel nemigen foglalkoztak a lakók, mert ők egyedülállóak, független fiatalemberek meg lányok.

Tehát a bútorokat felhordtuk valahogy, többször le is ejtettünk valamennyit belőle, java része a bútornak megsérült, a hűtő is, a kanapé huzatja is félig tönkrement, de végül is azt mondtam, nem baj, érezzük jól magunkat, mégsem vagyok a gyerekkel az ég alatt.

Na, akkor kellett volna főzni, mosni, ahogy megérkeztünk, a gyerek már éhes volt, hirtelen nem volt hol főzni, hiába vettem rezsót, a falban a konnektorok nem voltak jók. Végül az egyik üres szobában találtam egy konnektort, amelyikben volt áram, sikerült megcsinálni a gyerek ételét. Aztán szétnéztem valami villanyszerelő után, de a lakók azt mondták, itt egyáltalán semmi szerelő nincs, aki megjavítaná a villanydefekteket vagy a vízvezetéket.

Na, idézzem a vízvezeték dolgát is. A fővezetékcsapok el voltak zárva, amikor megengedtem, semmi különöset nem láttam eleinte, a víz folyt, igaz, hideg víz volt csak. A másik csapot úgy felejtettem, estére megjött a meleg víz is, hát csak akkor vettem észre, hogy a melegvíz-vezeték meg van repedve. Persze elzártam rögtön, de a csapok nem zártak jól, egész éjszaka csepegett a víz. Hát ez azelőtt is úgy lehetett egész biztos, mert a parkett ott hiányzott, fel volt törve, ki is volt hordva. Alátettünk egy teknőt, hogy a vizet felfogjuk, nehogy eláztassuk az alattunk levőket és még kellemetlenséget szerezzünk nekik.

Másnap nekifogtam, hogy valahogy javítsam meg, ez eleinte nem sikerült, végül elzártam lenn a földszinten a csapot, és rendbe hoztam. Más megoldás nem volt, hirtelenjében becsavartam szigetelőszalaggal. Azelőtt egy zsebkendő volt odatekerve a repedésre, bogra. Az tartott vagy három napig, utána meleg vizem megint nem volt, miután átitatódott a szalag, megint folyt a víz. Közben a hideg vízzel is állandóan problémám volt, ott sem zárt jól a csap, az is állandóan csöpögött, nem mertünk messzire elmenni, attól tartva, hogy elönti a szobát a víz. Hiába volt ott a teknő, nem tudtam pontosan kiszámítani, mégis mennyi idő alatt telne meg.

Később én személyesen javítottam meg nálam is és másoknál is, akin tudtam segíteni, és akin láttam, hogy érdemes, mert nem mindegyikük ilyen. Rengetegen jöttek hozzám a lakók közül:

- Nem tudnál rajtunk segíteni?

- Hát - mondom nekik -, lényegében ezen az egész helyzeten lehet segíteni.

- Hogyan?

- Elmegyünk fel a harmadik emeletre - magyaráztam nekik -, ahol nem lakik senki, elzárjuk a főcsapot, leszereljük onnan a jó csapot és lehozzuk. Fent nem folyik, ha a biztonsági csap el van zárva, kicserélhetjük a rosszat jóra.

Akkor a zárak az ajtón nem voltak jók, valahogy kaptam egy olyan ajtót, amelyik talált a szobámhoz, felraktam, igaz, egy jó tenyérnyivel kurtább volt, mint a parkett színvonala, de hát ez nem volt olyan különösen veszélyes. Csak ha az ember részeg, és benn a szobájában a földön fekszik, akkor a másik esetleg szájba rúghatja kintről.

Inkább kellemetlen volt a szoba hőmérséklete a gyerekre nézve. Meg volt szokva a nagyobb meleggel, huszonkét-huszonnégy fok volt ott, ahol azelőtt kvártélyban laktunk, itt meg tizenkét-tizenhárom foknál sehogy sem ment fennebb, és ő ezt meg is érezte abban a helyzetben. Mindannyian meghűltünk, nem voltunk hozzászokva.

Nem lehet rendesen megfüröszteni a gyereket, ez megint egy probléma, huzatot kapott, a szemei gennyeztek, a füleit fájtatta, el kellett vinnünk az orvoshoz.

Közben aztán rendbe raktuk a szobát, felmostuk azt a darab parkettet, ami még volt, megjavítottam az ablakokat, és nemsokára jöttek a festők, hogy ők festeni akarnak, s felszólítottak:

- Költözzön át egy másik szobába!

Én nem ellenkeztem egyáltalán, sőt azt mondtam nekik:

- Mikor költözhetek át?

- Ahogy az ajtót és az ablakot lefestettük a másikban, azonnal költözhetnek - azt mondja -, hogy fessünk aztán ebben a szobában is.

- Jó.

Az ajtót le is festették, az ablakot viszont elfelejtették, közben mondják nekem:

- Na, átköltözhet.

- Hát - mondom -, az ablak nincs lefestve.

- Az lényegtelen - azt mondja -, az úgysem látszik, úgyis függönyt tesz oda, látom, itt is van függöny, s az eltakarja.

Úgy látszik, nem vizsgálja felül őket senki, hogy festettek-e rendesen vagy nem, mondom neki:

- Hát jó, én nem szólok a munkájukba, maguk vállalták, maguk felelnek érte, nekem jó.

Átköltöztünk a másik szobába, ott a vízvezeték megint teljesen porrá volt téve, ott megint az eleitől kellett hogy kezdjem az egész munkát. Csapokat cseréljek, kivezető csövet keressek, mert az is el volt hajítva valamerre. A parkett ott is fel volt domborodva, java része hiányzott. Hogy a bútorok valami egyensúlyt kapjanak, szereztem egy lemezt, s azt tettem a parkettra. Az ablakokat megint összevissza kombináltam, mert az ablakok le voltak szedve, és az egészet egy üres szobába hordták, sorra próbálgattam az egészet, amíg kaptam két megfelelőt, hát nem volt társa, de cimborája volt, végül is valahogy megjárt.

Akkor egy hét múlva jöttek a parkettjavítók, ők megint felszólítottak, hogy költözzek más szobába, mert meg akarják javítani a parkettet. Hát én akkor igazán megmondtam nekik:

- Ne haragudjanak, beszéljenek a gondnoknővel, és mondják meg neki, hogy mi a helyzet. Én már egyszer költöztem, amikor idejöttem, utána rá vagy két hétre megint átköltöztem egy másik szobába a festők miatt, most költözzek egy harmadikba. Aztán megint jönnek meszelni vagy vízvezetéket javítani, vagy tudom is én, mivel, megint költözzek, s itt a gyerek, gyerekkel nem lehet. Ha mind költözködöm, az ajtó nyitva van, az épület nagy, huzat van, a gyerek megint meghűl, huzatot kap, amúgy is beteges, nekem nem hiányzik. Másodsorban a bútorok tönkre vannak téve, és ha maguk költöztek, valószínű tudják, mit jelent a bútort cipelni, az ajtók kicsik, nehezen lehet rajtuk közlekedni, a folyosó keskeny. Mondják meg a helyzetemet a gondnoknőnek, és ha nem tetszik, hát nekem tetszik úgy, ahogy van.

- Jó - azt mondja -, nekünk így a legjobb, mert kevesebb a munka.

Végül is megígérték, hogy addig az egy-két hónapig, amíg adnak nekem lakást s végleg elmehetek innen, nem háborgatnak.

Na de ott a másik probléma a vízzel, hát ez a legtöbbször el van zárva, vagyis elveszik a vizet. Hazajön a feleségem a munkából, a ruhái be vannak áztatva, nincs víz, még hideg se, nem lehet mosni.

Meg előáll egy ilyesmi, hogy a gyerek nem érti meg, hogy nincs víz. Ő elkezdi, hogy víz és víz, neki kell víz meg víz. Akármerre megyek az épületben, vizet sehol se találok. És így a legrosszabb esetben fel kell hogy öltöztessem, s el kell mennem vele a közeli blokkba, kérjek valakitől egy csésze vizet.

Egy ilyen másfél éves kicsi gyerek még nem tud dönteni a saját sorsa felől, vagy még nem tudja azt a bizonyos időt megállapítani, amikor tényleg nagyszükségleti dolgai vannak, és azt a nadrágjába végzi, meg ehhez hasonló dolgok. Ha figyelembe vesszük, hogy a feleségemmel ellentétes váltásban vagyunk, és az a gyerek egy férfira van maradva, hát biza akkor egy férfinak ez egy kicsit bonyolult dolog, mert abban a pillanatban a rezsót be kell kapcsolni, melegíteni vizet, azt a gyereket teknőbe állítani, megmosni, tiszta ruhát adni rá, mert alig egy-két óra múlva indulni kell vele, bevinni egész a gyárig. Mert ugye, a városi buletin hiánya miatt a bölcsődébe beadni nem tudjuk, és akkor ennél az oknál fogva el kell cipeljük egész a gyárkapuig, ott az egyik leadja, a másik átveszi, teljesen cseremódba véve azt a gyereket. Ez valahogy egy kicsit egészen nehéz dolog egy férfira nézve.

Különösen olyan esetben, hogy hiányzik a víz, és megtörtént olyan eset is, hogy a gyereket fogtam úgy, ahogy volt, dolgával a nadrágjában, vettem a húszliteres bödönömet, és elmentem a forrásig, a városkútig. Ezt a két dolgot, a vizet és a gyereket az ölemben cipeltem, egyiket az egyik karomon, másikat a másikon. Hát biza ez egy egész nehéz dolog. Az a negyven kiló nem egy olyan különös súly egy férfinak, de azért mégis, ellátni az egész szolgálatot úgy, mint családapa, egy kicsit elég nehéz. Az a bizonyos családapa, mondjuk, ledolgozza azt a nyolc órát, reggel korán kel, elvégzi a dolgát, délben meg átveszi a gyereket az ölébe, és akkor a buszon tusakodás...

Aztán nem is tudom, hányszor eláztattak. A parkettezők dolgoztak fölöttünk a harmadik emeleten, valószínű, kezet akartak mosni, nem volt víz, úgy felejtették a vízcsapot, úgy éjjel egy óra körül megjött a víz. Éjjel egy órakor vettem észre, hogy csorog a víz a kanapéra. Hamar felkeltem, felgyújtottam a villanyt, látom, hogy a plafonról négy helyen is folyik be a víz. Gyorsan összeszedtük az edényeket, lábast, fazekat, tálat, teknőt, bilit, amit tudtunk, odaraktuk, hogy védjük a holminkat, akárhogy is, a kanapé szivacsbetétes, és ha beázik, megtartja a vizet magának, s akkor az egész huzat megpenészedik, annak meg kellemetlen a szaga. Azt se tudtuk, mit csináljunk. Még az asztal is tiszta víz volt, s a székek, a hűtőre is csöpögött a víz, oda egy tálat tettem, hogy védjem, nehezen vettem annak idején. Felmentem, elzártam a vizet.

Egy hét múlva éppen készültem el otthonról, hasonló meglepetés ért. A szomszéd épületben van a vállalat szakiskolája, a tanulóknak az a szokásuk, hogy mostanában is feljárnak hozzánk fürödni, habár ez nincs megengedve nekik. A legtöbbször azzal védekeznek, hogy náluk nincs meleg víz. Hát ha valójában így áll a helyzet, mi nem vagyunk ellene, hogy ne fürödjenek egyáltalán, mert ez tisztasági szempontból nagyon fontos, higiéniai szempontból. De akkor legalább jöjjenek szervezetten, jöjjenek egy nevelővel, van öt zuhanyozó, beállnak ketten-hárman egy alá, és fél óra alatt lehet fürödni nyugodtan. De nem így, hogy megszöknek az óráról, nekikezdenek fürödni, és ott hülyéskednek, ízléstelenkednek. A vezetékek java része még nincs kidugulva, a lefolyók tele vannak forgáccsal, piszokkal, szeméttel, s akkor elöntik az egész folyosót, és a harmadik emeletről végig lecsorog a víz a földszintig, befolyik a szobákba.

Ez az eláztatás többször is előfordult, bementem az üres szobákba, lássam a következményt. Hát az új parkett szépen fel van dudorodva egy olyan húsz centi magasra, kupolaszerűen. Még egyelőre nem vette észre senki, úgy látszik, nem szúrt szemet senkinek. Néha a gondnoknő feljön, hogy lássa, milyen a szobákban a tisztaság, és a legtöbbször veszekszik. Most már várom, hogy jöjjön, lássuk, amellett hogy mindenkinek megadja az adagját a fejmosásból, mit fog szólni a parketthez, nálunk is fel van dudorodva a régi, lehet, nem fogja elhinni, hogy nem a mi hibánkból történt.

Most legutóbb felmentem és szóltam a tanulóknak:

- Na, fejezzétek be a fürdést azonnal, öltözzetek fel s menjetek innen!

Nagyon csúnyán visszapofáztak nekem, pedig nem lehettek több kilenc-tizedikeseknél, azt mondja az egyik:

- Inkább mossad meg te is a szádat!

Na, ezt elkaptam, bevittem a szobámba, és megmutattam neki, milyen örömöt szereztek nekem a fürdésükkel. És akkor azt mondja:

- Nem tudtuk, hogy a vezeték el van dugulva.

Pedig ott fenn térdig álltak a vízben, valószínűleg élvezték. Vagy igen szórakozottak voltak? Meg is mondtam neki, igaz, viccből:

- Ha legközelebb megtörténik, felmegyek és elveszem valamelyiknek a ruháját, s ott marad pucéron, legalább becsületet tanultok.

A parkettajavításból származó régi, rossz parkettet a tanulókra bízták, hogy hordják le és csináljanak rendet a szobákban. Hát ők valami olyan rendet csináltak, hogy a parkettet a lépcsőházban felülről lehajigálták, nem gondolván arra, hogy talán valaki éppen akkor jönne fel, s esetleg fejbe dobják egy öl parkettel.

A nevelőnő ott volt velük, persze nem hallgattak rá egyáltalán, sőt nagyon csúnyán viselkedtek, a fiúk csúnyákat mondtak a leánykáknak, de hát azok sem különbek egyáltalán. Hát hogy lehessen parancsolni a tanulóknak, mikor az egyik a nevelőnő előtt azt mondja a kolléganőjének:

- Vigyázz, mert felcsinállak!

- Na, gyere - azt mondja neki a leányka.

S erre rá sem hederít a nevelőnő, mintha nem is hallotta volna, végzi a dolgát tovább. Vagy tetszik neki is az ilyesmi?

Meg millió ilyen sületlen beszéd, éretlen beszéd a szájukból kijön, de senki nem figyel fel rá egyáltalán.

Szerintem a leánykák még valamivel rosszabbak, mint a fiúk, mert a tanulók közül a fiúk még nem nyitottak be hozzám. Éppen altatom a gyereket, délidőben mindig szokott aludni, s a tanulókat meg egy óra felé szokták hozni, hát a lányok állandóan benyitottak. Ha kimentem és lekaptam őket, akkor meg kacagtak és vihogtak. Ez egy ilyen mánia náluk. Látták, hogy férfi lakik ottan, nem gondolták, hogy én családos, gyerekes vagyok, és űzték az eszüket, szórakoztak. S mondom nekik:

- A gyereket akarom elaltatni, és egy kicsit csendesebben járjanak!

- Engem nem ringatna el egy kicsit? - azt mondja, s erre fel még jobban vihogtak.

Szóltam a nevelőnőnek is, de ő meg azt mondta, ennyi gyermeknek nem lehet parancsolni.

Sőt jött haza a feleségem, s hát amikor jön fel a lépcsőn, kérdik tőle a tanulólányok:

- Maga is itten lakik?

- Igen - mondja a feleségem.

- Hát én igazán nem tudnék itt lakni - mondja az egyik lány -, itt olyan szemét van, nyakig járnak a szemétben. Miért nem takarítanak?

A feleségem viszont megfelelt nekik:

- Biztos, hogy a szemetet nem mi csináltuk, és nem mi tettük tönkre az épületet. Itt előttünk tanulók voltak, és valószínű, hogy pont ti voltatok!

Szóval szabályosan kikezdtek a feleségemmel, bosszúból azért, hogy ők kellett ott takarítsanak.

Végül is lehajigálták a parkettet, és ezzel a kijárati ajtót szépen eltorlaszolták, körülbelül egy méter magas kupacot csináltak oda, úgyhogy ha az ember ki akart menni, akkor fel kellett másznia a parkettlécekre, közben a feje érte a plafont, le kellett hajolni, mint az alagútban. Szóltam ott néhány tanulónak, mert a nevelőnőt nem láttam sehol:

- Ne haragudjatok, de ez tűz esetén a törvénybe ütközik. Ha eltorlaszoljátok a kijáratot, ez mégis egy alapszabály. Itt bútorok vannak, és olyan dolgok, ami saját tulajdon és az állam tulajdona, ezeket tűz esetén nem lehet kimenekíteni.

- Minket nem érdekel ez az egész helyzet - azt mondják -, mi lehajigáljuk oda, s ha magának nem tetszik, hordja el.

Na, egy hétig minden bentlakó mászott keresztül a dombokon. Aztán nekifogtam én, és elhajigáltam a léceket, mert akárhogy is, le szoktam vinni délután a gyereket sétálni, biza megtörtént, hogy elestem a gyerekkel, ahogy ott mászkáltam keresztül a parketteken, nem kellemes az ilyesmi.

Nem tudom, milyen nevelőik vannak, hogy ennyire gondatlanok. A tanulók összetörték még a meglevő ablakokat is játék közben. Persze, nagy csörömpölés, a gyerek el volt aludva, hát egy olyan kicsi gyermeknek nehéz is megmagyarázni, mi történt pillanatnyilag, amikor azon a vékony ajtón át hallatszik, hogy egy olyan fél négyzetméteres üveg lehull a cementre és összetörik. Felriadt álmából, nekikezdett sírni, felvettem, s mind magyaráztam, hogy bácsik vannak, meg hasonló dolgok, és hogy nem jönnek ide, valahogy beletörődött aztán. Mikor ebbe beletörődött, akkor lehajítottak egy egész öl parkettdeszkát, az megint nagy zajt csapott, én is felmérgelődtem, kimentem és lekaptam őket, de hát ők szórakoztak ezen is.

Aztán nagyon érdekes ennek az egész javításnak a tervezése. Hát én nem tudom, ha valójában áldoztak arra, hogy a parkettet megjavítsák, meg hogy festessenek, akkor miért kellett ilyen fonákul csinálni, hogy semmi értelme ne legyen. Az épület fedőrészén nem jó a szigetelés, valójában ott kellett volna kezdeni a javítást. Mert festettek, parkettet javítottak, és amikor esik az eső, egy olyan órányi eső után a legfelső emeleten átázik a plafon, csorog a víz a falra, folyik a parkettre, és persze tönkreteszi azt. Ha nem teszi hamarább tönkre a fürdőből beáramló víz, akkor elrendezi az esővíz. Tehát ennek semmi értelme nem volt, ez egy fölöslegesen kiadott költség. Ha mégis akarnak valamit, ezt előbb-utóbb elölről kell hogy kezdjék.

A másik helyzet pedig, hogy én úgy gondoltam, egész nyugodt körülmények között fogunk itt lakni. Azon az emeleten rajtunk kívül csak fiatalemberek vannak. Legelső este, amikor odaköltöztünk, sehol nem volt világosság, a folyosó, a fürdő, minden sötétben, hát a feleségem elment a vécére, muszáj volt kimennie. És rányitottak, a mai napig sem ismerem, kik voltak, valószínűleg ilyen szórakozó emberek. A feleségem persze kiszólt:

- Foglalt!

- Nem baj - mondja az illető -, hátha elférünk még mi is.

És kezdtek ott szemtelenül beszélni vele, s tovább provokálták az ilyen helyzetet, rányitottak többször is, röhögve kommendálták. Meghallottam a zajt, kimentem, és megmondtam nekik:

- Né, nem szép ilyen komolytalannak lenni.

Akkor leröhögtek engem is:

- Mi az, öcsi, jöttél tartani a gyertyát?

Aztán elmentek, s továbbra is beszélték a hülyeségeket, kacagva mentek le a lépcsőn.

Hát a vécé az óriási rendetlen volt. Két fülkéje is van, ahova ilyen szükségleti kagylók vannak felszerelve, persze, el voltak dugulva. Itt a legnagyobb baj az, hogy általában több időre elveszik a vizet, van úgy, hogy napokon keresztül nincsen víz, az emberek meg odavégzik a dolgukat, és ilyenkor víz hiányában... Hát nem lehet megtartani azt a ritmust, amíg vizet adnak, így az ember nem tudja tisztán tartani a vécét.

A másik pedig, hogy nagyon sokan olyan nemtörődöm, együgyű emberek, a legtöbbjük ott ilyen. Az egész falat összevissza piszkolták, ez valószínűleg arra utal, hogy papírt nem szoktak magukkal hordani.

Én nekifogtam, szereztem egy slagot, felmostam, kimostam a fürdőket, hogy lehessen kellemesen fürdőzni ottan, a vécéket is kidugtam, a fülkék ajtajára zárat tettem. Viszont ez a zár egy napig tartott, valaki leszerelte, biztos feltette magának a szobájába. Másnap másikat tettem, azt is ellopták.

Égő nem volt az egész folyosón, sem a lépcsőházban, sem a vécében, sem a fürdőben. Vettem égőket, tettem mindenhova, ezek se voltak hosszas életűek, egy-két napot ha tartottak. Újból helyettesítettem őket, rá is cineztem, úgy is ellopták. Végül beletörődtem az egészbe, vásároltunk elemlámpákat, és ezeket szoktuk használni ilyen esetekben.

A vécét hiába takarítottam, a tisztaságot most sem őrzik meg egyáltalán. Jönnek, a papírt elhajigálják, kellemetlen látvány. Amikor az ember belép a vécébe, látja, hogy java része sáros cipővel felmászik oda, nem is tudom ilyenkor hirtelenjében, mit csináljak, visszaszaladok, hozok még papírt, hogy valahogy ne üljek bele a sárba meg a... Meg szóval, egyáltalán nem kellemes az ilyesmi.

Rettenetesen sok a szemét ott mindenhol, a földszinttől fel a második emeletig sár, mocsok meg egyéb különös esetek, bizonyos nemi védelmi eszközök vannak elhajigálva a lépcsőházban. Jó, hogy az első emeleten nők is laknak, de még ők sem vesznek soha seprűt a kezükbe. Csak mi a feleségemmel takarítunk. Többször felsepertem a folyosót, sőt fel is mostam, fel is töröltem, látták a többiek is, de hát ezzel nemigen foglalkoznak.

Épp a múltkor seprem a folyosót meg a lépcsőházat, jön az egyik szomszéd, s kérdi:

- Na, hogy megy a munka?

- Megy - mondom.

- Hát sok sikert hozzá!

Na, gondoltam, milyen jó, ahelyett hogy vennél te is egy seprűt a kezedbe, és kezdenéd a másik felén, mert az egész csupa sár, nagy a sárbehordás, s ez mind bekerül a szobákba, sőt náluk még a lepedőkre is, mert bemásznak az ágyukba cipőstől. Hát ők nem törődnek az ilyesmivel. Nekik ahogy esik, úgy jó.

Nincs hol tároljuk a szemetet. Volt ott egy konténer az épület mellett, meg volt telve szeméttel, a régi lakók szerint körülbelül két éve ott hányódott. Közben összegyűlt körülötte vagy háromszor annyi szemét, már rothadt, ezt nemrég a konténerrel együtt nagy nehezen elvitték. De úgy elvitték a konténert, hogy többet vissza sem hozták.

Persze, a szemét gyűl, tojáshéj, hagymaszár, kenyérhéj, ez, az marad az evések után, ételhulladékok, mit tudom én, mik, az ember azt a szemetet nem tarthatja benn a szobában, azt valahova el kell vinni. És lenn az épület tövében maradt egy hordó a szobafestőktől, félig volt mésszel, hát egyesek nekikezdtek halmozni bele a szemetet addig, amíg megtelt. Ez egy hét alatt megtörtént, most a hordó mellett körülbelül öthordónyi szemét van. Mikor az ember kinyitja az ablakot, hogy szellőztessen egy kicsit, hát ez nagyon szagos. Szóltunk a gondnoknőnek, hogy ezt a dolgot rendezni kéne, de sehol semmi mozgás. Csak éjjel a kóbor kutyák marakodnak a szeméten, ők persze élvezik az ilyen helyzeteket.

Mégis, ami a legjobban zavar, különösen a gyerek szempontjából nézve, az a nagy zaj. Szombaton, amikor odaköltöztünk, nagy volt a zenebona, a mi folyosónkon táncoltak, énekeltek, lent harmonikáztak, trombitáltak, üvöltöztek. Még nem tudtam, hogy ez mindennapi eset, viszont később meggyőződtem.

Persze, fiatalok, magnóval, kazettafannal, rádióval rendelkeznek, aztán maximálisan meg szokták engedni, valószínűleg így többet értenek belőle. Ezeknek a hangoskodóknak eleinte nem tettem szóvá, hogy engem zavarnának vagy a gyereket, gondoltam, itt én úgysem tudok nekik parancsolni. De aztán túlzásba vitték.

Ott nincs egy felelős, egy éjjeliőr, egy rendes és állandó gondnok, szeszes italt hozhatnak be, énekórákat tarthatnak, és ez sokszor eltart éjjel három óráig is, hétköznap is. Mert jönnek haza tizenegykor a délutáni váltásból, nekik reggel nem kell bemenni. Épp a mellettem levő szobában a leghangosabbak, ott kazettofon van, gitár van, a szekrény oldalát ütik, az a dob. Vagy kétszer átmentem, és mondtam a fiúknak, hogy egy kicsit csendesebben verjék szét a szekrényüket. Egy darabig megértették, utána megint keményen felhangoltak.

Ami azt illeti, ezt az egész helyzetet nagyjából megszoktam, és beletörődtem, hogy ennek így kell lenni. Annyi az egész, hogy nagyon sokat kell kínlódnom a gyerekkel, amíg valahogy elaltatom. Mikor elaltatom, érkeznek haza a szomszédok, a vidám fiúk nagy ajtócsapkodással. Még annyira sem áldoznak fáradságot, hogy azt az ajtót levegyék és egy kicsit megkenjék, holott nekem halálom, mikor az ajtó csikorog. Én úgy szeretem, ne is tudja senki, hogy érkezem, vagy éppen megyek el otthonról.

A múltkor az egyikre rákiabáltam. Mertem kiabálni, mert ideges voltam, na! Mind altatom a gyereket, duruzsolok ott neki, a szomszédban meg ordibálnak, gitároznak, dübögnek. Nézem az órát, hát az ördög vigye el azt a gitározást, ordibálást meg üvöltözést. Mikor az egyik kijött a folyosóra, hallottam az ajtócsapódást, kiléptem én is, s mondom:

- Az Istókját a gitárodnak, én gyufaszálat csinálok belőle!

- Hát miért jöttél ide - azt mondja -, hát nem tudtad, hogy mi van ilyen helyen? Hát itt mulatunk.

- Jó-jó, ember - mondom neki -, mulattok, de én délelőttös vagyok, és ti délutánosok, nektek van kedvetek mulatni meg zenélni hajnali négy óráig is, mert csak másnap kettőre mentek dolgozni, de viszont én éjjel háromkor már nézem az órát, hogy nekem mindjárt csenget, s még nem aludtam semmit.

Hát kacagta, hogy itt nincs csendóra...

Egyik este mentem fel a harmadik emeletre, hogy nézzem meg, nem hagyták-e nyitva valamelyik csapot. És akkor jött le vagy hat férfi, nem ismerhettem fel őket a sötétben, jöttek le egy leánykával, az is olyan vihogó valaki volt, úgy látszik, jól érezhették magukat ott fenn. Félrehúzódtam a karzat mellé, és az egyik fiú becsületesen utánam rúgott, és azt mondja:

- Talán ennek is kéne valami?

Nem szóltam, igaz, egy árva szót sem, ők közben lejöttek nagy kacagással. Az elemlámpa nálam volt, de nem akartam utánuk világítani, gondoltam, amilyen hülye formában vannak, talán nem tombolták ki eléggé magukat, s tényleg adnak nekem is valamit. Hiába na, egy hat ellen, mégis, ez az arány.

Végeztem a dolgomat, felmentem, de egy kicsit megtorpantam, hátha még van itt egy vagy két ilyen gárda, először óvatosan berúgtam az ajtókat, bevilágítottam, láttam, üresek a szobák, na akkor megnéztem a csapokat.

Már többször láttam, hogy járnak oda fel fiúk és lányok, kettesben, párosával vagy nagyobb csoportokban. Hogy kik, mik, nem tudom. A fenti szobákban matracok vannak leterítve a földre, néhány üres szobában ágy is van, lehet jól szórakozni egy leánykával. Persze, itt kapus nincs, ez egy kellemes hely, jöhet az ember, mehet, akármikor fel lehet oda járni és akárkinek. Ez a ház olyan, mint a senki kutyája, senkié és mindenkié.

És most a harmadik emeletre lányokat akarnak rakni, egyedülálló munkáslányokat ahelyett, hogy hagynák őket a földszinten. Hát ez óriási fantázia! Ha felrakják a lányokat a harmadik emeletre, ott tiszta sétány lesz, ösvényt tapodnak majd a betonlépcsőbe, lentről minden fiú fel fog járni, mert ez egy tradíció. Így is tiszta búcsújárás van...

Aztán megtörtént az az eset is, hogy éjjel fél háromkor rugdosták az ajtóm, gyorsan felugrottam, fel ne ijedjen a gyerek, félálomban kinyitottam, szembetaláltam magam egy ismeretlen fiatalemberrel, s amikor meglátott, elkezdi:

- Bocsánat kérem, nem tudtam, hogy maga lakik itt.

- Hát - mondom -, lényegében nem haragszom, hogy zavart, de mit akar ilyenkor?

Hogy nem tudom, hol lakik ez és ez...?

Nem féltékenység okából mondom, de amikor éjszakás vagyok, és este elmegyek dolgozni, a feleségem mindig riadóállásba helyezi magát, és azt mondja:

- Te, fiam, jó, hogy zárva van ez az ajtó, de ha valaki betöri ezt az ajtót?...

- Hát ide figyelj - mondom -, te ne féljél, mert nem jön senki olyan, aki hülyeségekben járna.

- De ha mégis?

- Te nő vagy - mondom -, azért gondolsz ilyesmire.

Milyen a fehérnép?

De amikor az ember jön haza úgy, mondjuk, este, és látja, hogy sötétben az egész épület, és jövök fel az elemlámpával a sötét lépcsőházban, végig a sötét folyosón, és látom, hogy az ajtónkon lakat van, én legalábbis személyesen úgy érzem, mintha valahogy börtönben lennék.

És ha meggondoljuk, hogy ezt az egész cirkuszt el kell viselni, és hogy egy üres szobát adtak ki nekünk háromszáznyolcvan lejes tarifáris áron, amennyit ezért a szobáért négy személytől kérnek. Hát a fizetség szempontjából szinte annyi, mint a kvártély, és a körülmények sokkal rosszabbak.

Hát körülbelül valahogy így lehetne a dolgokat leírni nagyjából.

Még szerencse, hogy csak egy-két hónapot kell itt üljek, és utána adnak egy rendes, végleges lakást.







Lap tetejére          Előre