Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







TIZENNEGYEDIK BESZÁMOLÓ

Újabb csekélységnek tűnő jelenségekről,
melyek ismét erősen rázogatják Donki Ákos
zavart lelkületét

Mostanában úgy el szoktam gondolkozni és elbarangolni az élet kérdéseiben meg amik velem történtek, és valahogy olyan ideges leszek, nem is tudom...

Abban az otthonban március elsejétől augusztusig laktunk, hát egyebet nem mondhatok, csak annyit, hogy idegileg óriásian kikészültem. Az az ordibálás, az a rendetlenség meg azok a bizonyos közbejövetelek, a nemi erőszakok, és olyan volt az egész, mintha zárkában laktam volna, úgy éreztem magam. Na, lényegtelen...

Nézem ezt az üres lakást, hát az a bútor három négy hónapon belül feltétlenül ki kell hogy jöjjön, valahogy egy annyi pénzt ki kell erre csikarni, hogy a részletvásárlást tudjam elindítani. Valami pénzünk volt lespórolva, de hát ennyi garanciabefizetéssel s ennyi költözködéssel több mint ezer lejem elment, beleszámítva a hidegfelvágottat s az italt, meg hogy háromszor próbálkoztunk, és közben a pálinkát háromszor megittuk, mert jólesett. Ami kicsi pénzünk volt, az elment, maradt jelen pillanatban vagy ötszáz lej, és éppen mondtam a feleségemnek, hogy előlegkor mindig be kell tennünk négyet, fizetéskor ötöt, gyűljön össze valahogy az a háromezer lej, amivel el lehet indulni.

A parkettet is meg kell javíttatnom, nagyon mocskos. Próbáltam felcsiszolni, nem megy, a parkettes azt mondta, újat kell rakni, mert ha a csiszológéppel rámegy erre, akkor felszedi az összes lécet, ezek mind mozognak.

A fürdőben meg feltétlenül fel kell rakjak egy mosdókagylót, az nagyon fontos. Már meg is vettem, megcsináltam az állványát, csak nem tudom azt a pillanatot, amikor lehet zakatolni a blokkban, mert csendóra van, és valahogy szégyellem. Téglát kell vágni hidegvágóval s a többi. Kérdeztem a blokkfelelős nénit, mégis mi a véleménye, né, mit akarok csinálni. Azt mondta, szóljak neki, amikor hozzá akarok fogni, és ha valaki valamit mondana a zaj miatt, csak küldjem hozzá, mert ő megengedi nekem, hogy kalapáljak. Úgyhogy legközelebb fel fogom rakni ezt is.

A szüleim még nem voltak a lakásomban, úgy egyeztünk meg, hogy amíg nem lesz bútor, ne jöjjenek. Majd ha apámnak lesz egy szabad napja, akkor itt ülnek két-három napot, s elmegyünk az állatkertbe, mert édesapám még nem volt állatkertben, vagy elmegyünk a fürdőtelepre, mert még ott sem volt, hát neki, mint falusi ember, mi keresnivalója lett volna az állatkertben vagy a strandon? Vagy elmegyünk valahova egy vendéglőbe sörözni egyet. Azt mondta, valahogy annyi pénzt összehoz, hogy szétnézzünk egy cseppet itt a városban. Vagy lehet, veszünk egy láda sört, hazavisszük hozzám, hátha kapunk egy kis húst is, majd meglátjuk, nekik sem árt egy kis kiruccanás...

Tényleg, be kell látnom, hogy nekik is nehéz volt, mert édesapám fogságban volt a Szovjetunióban, ahogy ő magyarázta, amikor hazajött harmincévesen, az édesanyja meghalt, az édesapja öreg volt, egyedül kellett készülnie az életre. Aztán a saját kezével, a két karjából annyit megszerzett, hogy megvette a házhelyet, utána megnősült, mikor már volt annyi ruhája is. Mert akkor még megnézték az embert ilyen szempontból, hogy hány alsóneműje van, mit tudom én, mi. Utána építették azt a házat, még évekig laktak az anyósáéknál, ráadásul. Bizony, elég nehéz volt nekik is, ott sem volt semmi támasz.

S látom, hogy az ember dolgozik egy életen keresztül, és mire befejezné, amit kitűzött, azt a kicsit, hát már meg van vénülve...

De a csillagát neki, vannak szerencsés emberek is! A múltkor keresztelő volt a szomszédban, s többek között itt volt az olasz pasas is. Na, ez az olasz ide jár húsért a vágóhídra, saját pénzével vásárolja meg, Milánóban van két mészárszékje, ami szintén saját, ő tartja fenn. Minden két hétben egyszer fordul, és ameddig a rakodás végbemegy, itt szokott ülni a földszinti fehérnépnél. Annak három gyereke van az olasztól, az tömi a nőt pénzzel gyereknevelés és családfenntartás címén. A nő a szállóban dolgozott, valami bárosnő vagy miszternő vagy mi az ördög volt, ott jöttek össze, úgy jöttek aztán a gyerekek.

Szóval, itt Csákiéknál volt a keresztelő, ez a fehérnép keresztelte meg az ideiglenes olasz férje. Egész éjjel zenebona volt, időközönként megébredtünk arra, hogy hát úgy dobogtatnak. Hogy milyen táncot jártak, én nem tudom, de erősen különös lehetett így a taktusból kivéve, az se csárdás nem volt, se valami mai modern tánc, tudja az ördög, lehet, mint a részeg emberek.

Reggel láttam a palit, amikor kitántorgott onnan, össze voltak veszve a fehérnéppel. Éppen valami virág után akartam nézni, hogy legyen a szobámban, s akkor láttam, hogy az olasz be akarna menni a nőhöz, az meg nem engedi. Ahogy kivettem, a fehérnép kirúgott rá, mert a pasas berúgott. Aztán előbb-utóbb csak beengedte, hát hogy ne engedné be azért a pénzért! …

Nagyjából ismernek már a lakók, hallottam egy érdekes dolgot, hogy a közeljövőben lesz valami lépcsőházfelelős-választás, és engem akarnak elkapni, mert hát köszönök mindenkinek, barátságos vagyok, népszerű meg ehhez hasonló.

Sajnos, itt nincs szerencséjük, nekem elég volt az egészből. Nekem most szükségem van egy kis pihenésre, hogy kihenyéljem azokat a fáradt pillanatokat, amiken keresztülmentem.

Itt még megjegyezném, hogy amióta itt lakunk, megkezdve a földszinttől egészen a harmadik emeletig, jelen pillanatig tizenhat égőt cseréltem itt is. Huszonötös égőket vettem, mert a lépcsőházi szabály előírja a maximálisan negyvenes égőt, nagyobbat nem szabad használni. Na, hogy beilleszkedjek abba a bizonyos spórolási határba, hogy mégis, nemzetgazdasági szempontból legyen valami előnyünk is, és valamit tegyünk mi is ezért a társadalomért, szóval, én úgy gondoltam, hogy negyvenes helyett jó lesz a huszonötös is. Este vettem a hokedlit, lementem a lépcsőházba, és kicseréltem az összes kiégett égőket.

Én jót akarok, s akkor még utóhangokat hallottam, hogy magamnak kivettem a nagyobb égőt, és tettem helyette kicsit. Meg éppen a második emeleten, ahol lakom, kilépett az idős néni, és jól lekapott, hogy nem szégyellem magam, kiveszem a jó égőt s teszek rosszat. Hát lényegében nem volt miért szégyelljem magam, mert hibás nem voltam, mondom a néninek:

- Tessék megnézni, itt a rossz, most teszem be a jót, tessék felkapcsolni, és mindjárt kigyúl az égő.

Amikor kigyúlt, azt mondja:

- Hát tényleg, na, milyen jó, hogy most már az én ajtóm előtt is van világosság, és ki lehet kukucskálni a lyukon.

Éppen eléggé felmérgesített, de nem annyira, hogy megbosszuljam magam, mert egész nyugodtan nekifoghatnák, és ezeket az égőket kicsavarhatnám a foglalatból és összetörhetném az egészet. Még szerencsére nem vagyok annyira érzékeny ember, sőt otthagytam az égőket, mert a saját érdekünk, hogy ne gyalogoljunk fel sötétben a huszadik század alkonyán, valahogy az egy olyan undorító eset lenne. Valójában így áll a helyzet.

Én megértem, hogy most mindenhol spórolási korszak van, de ha az ember kilép a blokkból az utcára, hirtelen azt sem tudja, hogy merre vegye az útját, itt is sötét, túl is sötét, amott is sötét. Különösen ha női személy, ahogy a feleségem mondja, hát lényegében azt sem tudja, hogy minek vagy kinek megy neki.

És az mondható, hogy ebben az esetben gazdaságtalanul használják ki az illetékesek ezt a bizonyos spórolást. Mert bizonyos utcasarkokon, ahol tényleg szükség volna a megvilágításra, óriási veszélyes az a hely, hát éppen ott hiányoznak az égők. Ahol pedig nem volna olyan nagyon muszáj, kettő is ég egymás mellett.

Ezek mind olyan csekély dolgoknak vehetők, melyekre viszont valójában fel kellene figyelniük az illetékeseknek.

Itt van ez a másik, a közszállítás, ez a személyszállítás, nálunk valahogy úgy néz ki, mint egy bizonyos cirkusz, egy olyan rossz humorú cirkusz. A múltkor a gyerekkel egy és egy negyed órát vártunk, amíg megjelent a busz, ez olyan este nyolc óra körül lehetett, mentem, hogy adjam át a gyereket a feleségemnek, ő jött ki, én mentem éjszakai váltásba. S egy nő, valószínűleg ismerőse lehetett, odalép a sofőrhöz, és azt mondja:

- Ne haragudj, de miért jártok ilyen ritkán?

- Hát ide figyelj - mondja neki a sofőr -, lényegében csak hárman vagyunk a vonalon.

- És körülbelül mikor jössz majd visszafele?

- Hát én már nem jövök ma este többet, mert én nem akarom az életemet a közműveknél tönkretenni. Nekem elég volt, ezzel a fordulóval mára befejeztem.

- S a másik kettővel mi lesz, amelyik a vonalon marad? - kérdi a nőszemély.

- A bátrabbik lelép utánam, mert ő sem hülye még egészen, hogy ha én leléptem, akkor ő maradjon.

- Akkor ki marad a vonalon?

- A félős.

- S a félős meddig jár?

- Ameddig nem fél.

Tulajdonképpen tizenkettőig kellene hogy járjanak, mi lesz az utasokkal, ha ezek sorra mind hamarabb lelépnek?

- Hát a városban van elég taxi - azt mondja a buszsofőr -, és hazamennek azzal.

Most már nem tudom, hogy munkásembernek lényegében futja-e a zsebe taxira!

És a hiba nem itten van valójában, szerintem nem a sofőröknél. Mert a sofőr éppen olyan munkás, mint én, vagyis olyan kellene hogy legyen. Szerintem a hiba ott van, ahol nem is gondolják, a gyökérnél. És a gyökér a vezetőség, kezdődik az igazgatónál. Ha az igazgató olyan ember volna, hogy marokba fogná a dolgokat, ilyesmi nem történhetne meg. Ha volna egy olyan jó marokbafogó ember... Mert ha a sofőrök a saját fejük után járnak, hová jutunk?

A sofőr azt mondja, hogy neki fáj a rózsája meg ehhez hasonló, hogy az utasok várnak. De mit szóljon a munkás, aki hajnalban fél ötkor kimegy a buszmegállóba, és télen vacoghat is fél hatig, hatig, amíg megjelenik az első autóbusz, vagy ahogy egyszer velem is megtörtént, hogy öttől vártam negyed hétig.

És ha most feltesszük a kérdést vállalati szinten, hogy az ember késik két-három percet a munkából, hát akkor ki a hibás? Egyszer velem is megtörtént, sajnos, hogy késtem három percet, és akkor odamentem, és szóltam a mérnöknek:

- Mérnök úr, ez valójában nem az én hibám, a busz késett, és megkérem, hogy ezt a bizonyos három percet pótolhassam be, egy teljes órát dolgozok miatta.

- Nem lehet - azt mondja -, a késés miatt levágjuk egy óráját, és nem lehet bepótolni.

Hát akkor valójában úgy kellett volna tegyek, hogy hat óra három perctől ne dolgozzak hétig, ha már levágta az órámat. De volt annyi önérzék bennem, hogy hat óra tíz perckor nekifogtam, és végeztem a dolgomat.

Akkor délben mennék haza, felszállok a buszra, nem vettem észre semmi különöset, közben a sofőr kitette a táblát, hogy defektes, és visszavonul a garázsba, félúton lehajigálta az embereket, és azt mondta, hogy akinek nem tetszik, máskor ne üljön fel.

Na, megint felidegesítettem magam, s nem kéne, s itt van az a dolog, amit meg akarok említeni: az utóbbi időben szükségét éreztem annak, hogy tényleg elmenjek egy specialistához, egy orvoshoz.

És hogy miért?

Megmondom. Elsősorban arra gondoltam, hogy talán amiatt van az egész, hogy rengeteg a rossz fogam, de... Igaz, ez is nagyon sokat közbejátszik úgy a szívnél, mint az idegrendszernél, de valami olyasmiket vettem észre, hogy...

Na, nem hogy veszekedjek a családban, sőt én a családi életemről pillanatnyilag nem panaszkodhatok. A kollégáim viszont nagyon sokan mondják, hogy fiatalon nősültek, egy-két év után megbánták. Lehet, ők nem figyelték meg, merre lépnek, jobbra vagy balra, előre mennek-e vagy hátra, mert van ilyen eset.

Mondom, nálunk probléma ilyen szempontból nincs, megértjük egymást. Nem azt mondom, hogy már nem szeretjük egymást, ahhoz igen fiatalok vagyunk, hogy valami különös történjen a családban. Nemcsak a szeretet, még a szerelem is mindig megvan. Ez kell is, ez egy nélkülözhetetlen dolog hároméves házasoknál. Az ember hazamegy a munkából, megcsókolja a gyerekét, aztán megcsókolja a feleségét is.

Nem tudom, más hogy érzi magát, nekem valahogy a gyerek az elsőbbrangú, mint a feleségem, ez nálunk így dől el. Betöltötte a két évet, nemrég felvették a bölcsődébe, hogy már van városi buletinem. Hát nagyon édes mindenesetre, meg vagyok vele elégedve. A kórházban az orvos elszólta magát egyszer annak idején, hogy a betegségből valami nyomok fognak visszamaradni, hallászavar, beszédzavar vagy látászavar elő szoktak állni. S érdekes, hogy jelen pillanatig semmi különös nem jelentkezett, sőt nagyon folyékonyan beszél, jól összerakja a szavakat, hogy megfeleljen a mondatnak. Egy zavara van, mert ha megkérdem tőle:

- Jössz te is velem?

- Menyek te is - azt mondja.

De kétéves gyermektől nem lehet még mást elvárni.

Magyaráz ő sok mindent, s amikor játszik, megfigyelem, hogy mire képes. Hát a kocsikat és a babákat nagyon szereti, mind szétszedi őket. Ha észreveszi, hogy nem foglalkozik vele senki, akkor rögtön szól:

- Tátá, nézd meg, hogy játszok!

- Jó, ügyes vagy, gyere fürödni!

Berakom a teknőbe, viszem neki a műanyag halait, ott a vízben pancsol velük, s azt mondja:

- Gyere, játszodj te is!

Nekifogok játszani, lökdösöm ott neki a halakat, azt mondja:

- Anyuka hol van?

- Dolgozik.

- De anyuka hol van?

- Dolgozik!

- De hol?

- A gyárban.

- Mit csinál?

- Dolgozik.

- De mit dolgozik?

- Kalapál.

Mit mondjak egyebet neki, hiába magyaráznám, hogy ott szereli a szalagon a munkadarabokat, mert ezt úgyse értené meg.

Aztán hazajött a feleségem, adta neki oda a kalapácsot, és azt mondja:

- Mámá, kalapáljál!

- Mit kalapáljak? - mondja a feleségem csodálkozva.

- Kalapálj egy kicsit - mondom neki -, mert azt mondtam, hogy te a gyárban kalapálsz.

Na, akkor elvette, kettőt koppintott, s a gyerek kacagta.

Mesélni is tud már, van az a mese, hogy a Piroska és a farkas, aztán elkezdi:

- Volt, hol nem volt, Piroska. S akkor volt farkas, s a farkas megette Piroskát. Rossz volt Piroska, tudod, tátá? Rossz volt.

- Tudom, tudom.

- S volt Piroskának mamája, s megpápálta a farkast.

- Jó - mondom -, s még hogy volt?

- S aztán a farkas feltámadt - azt mondja.

Hát a feleségemtől hallotta ezt a mesét, de úgy látszik, mindent nem rögzített.

De óriásian okos, az emlékezőtehetsége is nagyon jó. Amikor hazavittem, édesanyám is csodálkozott, azt mondta, hogy okosabb a fiam, mint én. Ő egészen nagy lány volt, azt mondja, és még sok mindent nem tudott, annyira sötétben voltak tartva.

Hát az én fiam, ha megyünk a járdán, és meglát egy fiatal párt összeölelkezve, ő abban a pillanatban azt mondja:

- Né, tátá, bácsi szereti nénit!

- Jó-jó - mondom -, szereti, de egy kicsit halkabban.

- De szereti, ugye?

- Szereti, szereti...

Szóval, nagyon édes, nekem ő az egyetlen szórakozásom.

Az anyjával sokáig nem tudtam foglalkozni rendesen, kellett ügyelnünk, hogy ne legyen több gyerek. Sőt igen nagyon ügyeltünk, mert olyanok voltak a helyzetek.

Van nekem egy orvosi, könyvem, a Nők zsebkönyve, szóval, nemcsak a nőké, mert benne aztán megmondja, hogy a férfiaké is, azt írta, hogy ami benne van, mind nőre, mind a férfira érvényes.

Aztán ott aprólékosan minden dologról beszámol, hogyan lehet védekezni, mik szoktak előállni meg beütni, nemi összehangolódás, családi élet, minden benne van. Valahogy egy olyan művelős könyv, hogy tényleg megéri az árát.

Az utolsó lapon vannak valami cetlik, vonalzónak írja, meg vannak számozva a hónapok, minden ciklus, attól függ, hogy mekkora ez a női ciklus, huszonnyolc naponként vagy harmincnaponként vagy rendetlenül jelenik meg és játszódik le, és ki lehet számítani, hogy körülbelül melyik periódusban esedékes, hogy a női szervezet a leghajlamosabb legyen a terhességre, s ez után mentünk. Megkalkuláltuk a dolgokat, és amennyit ír a könyv, még inkább ráhagytunk egy-egy hetet, s csak a fennmaradó két-három nap volt a miénk.

Ha lehetne nálunk kapni azokat a bizonyos szereket, írja a könyv is mindegyiknek a nevét, hogy antibébi meg mit tudom én mi... Nekem van valami, én szereztem be, de sajnos, két éve le van járva a garanciaideje, nem is próbálkoztunk vele, nehogy probléma legyen belőle.

És egyet nem értek, ha már valójában gondolnak a védekezésre, hogy ebből a szempontból segítsék az embert, akkor miért hozzák azt a hülyeséget, azt az undorító gumit Kínából. Képesek idehozni olyan messziről! Én őszintén megmondom, férfiasan, egyszer kipróbáltam. Az eleje még ment, ahogy ment, de a vége... Nekem vége volt! Mondom a feleségemnek:

- Na, fiam, többet ilyesmivel nem foglalkozunk, ilyesmit nem veszünk a házhoz, utálatos!

Tényleg utálatos valami, na. És máskülönben, ahogy a könyv is írja, illúziórontó: Ha már ezt behozzák, miért ne lehetne egy olyan államhoz apellálni, amelyik másképpen hozza forgalomba az ilyesmit, tablettában, ami nem illúziórontó, és akkor sokkal kellemesebb az egész téma. Ezt még nem értettem meg, nem vettem fel a dumát ilyesmiről valakivel, egy olyan nagyobb emberrel, aki patikus vagy ehhez hasonló. Mert ilyesmit kár hordani. Pedig látom, nagyon sokan vásárolják, sőt rengeteg fiatalasszonyt lehet látni az illatszerüzletben, amikor megrohanják és egy egész tucattal vesznek belőle.

Nekünk muszáj volt mindent elkövetni, elég volt a nyomorúságból, egy gyerekkel is annyi baj volt, nehogy még a másik is beteges legyen. A feleségem is ki volt készülve mindenféle szempontból, azt mondja:

- Te, inkább hagyjunk békét, olvassunk vagy römizzünk helyette, ne foglalkozzunk ilyesmivel, mert baj lesz belőle.

- De ha megkapjuk a lakást?

- Az más - azt mondja -, akkor már mégis könnyebb.

Beláttam én is, hogy ez tényleg egy olyan családi probléma, amit muszáj belássak, szükséges, nehogy valami beüssön a vonalra.

Na, az új lakásban nem römiztünk. És most van egy hírem, lássuk, ki tetszik találni? ...

Éppen a szívén tetszett találni, terhes a feleségem. Most már ha lehetne, jó volna egy leányka, mert fiú van, s lenne egy pár emberem.

De elkezdtem mondani az idegrendszeremmel kapcsolatos esetet, s nem fejeztem be.

Hogy miket érzek?

Ha megállok például, várok egy buszt, olyan nyugtalan vagyok, és ha nem csinálok valami különös mozgást a lábaimmal vagy a kezeimmel, vagy nincs valami elfoglaltságom, akkor aztán tényleg ideges vagyok. És sokszor észrevettem, amikor teljesen nyugodt állapotban vagyok, meg-megrándul egy-egy testrészem, valami, vagy sokszor még a nyakam is.

Vagy amikor nézek valahova, érzem, mintha nem volna egyenletes a mozgás a nyaknál, valahogy reszketve kezd menni.

Hát ez nem olyan veszélyes még, mert én magamnak nem képzeltem be, hogy beteg vagyok s idegbeteg vagyok. Sőt én még attól nagyon messze állok, hogy isten őrizz, valójában idegbeteg legyek!

Ez lehet egy olyan valami, ami... hogy keresztül mentem annyi hülyeségen s a csomó idegességen. Hát csak például ott a tehertaxinál mennyi idegességet megettem, és az egész költözés meg a másik költözés, akkor a cirkusz a házigazdával, az a nemi erőszak meg a többi, meg hogy az ember valahogy rendbe akar jönni minél hamarabb.

Az az egész, amin keresztülmentem az életben, főleg ebben az évben... biza volt bőven, ha így visszagondolok. Mindegyik lépésben volt valami, ami az embert kínozta.

Szóval, észrevettem ezeket a különös dolgokat, s mondom a feleségemnek:

- Te, sokszor fáj a fejem vagy az agyam, vagy észrevettem, hogy megrándul a kezem vagy valami...

Máskor ő hívja fel a figyelmemet:

- Ne mind mozgasd a lábadat!

Van egy olyan szokásom, most jött be a legutóbbi időben, hogy amikor leülök egy padra, bizony még a körmömet is rágom.

Hát én nem azt mondom, hogy most már dilis vagyok, de valami elfoglaltságot mindig keresek.

Az ilyesmi nem szép dolog, épp ma reggel is észrevettem magam, hogy ni te, állj meg, vándor, hát itt még mások is vannak, meglátnak, mit mondanak? Né, rágja a körmét vagy ehhez hasonló dolgot.

Ha a gyerekkel vagyok, akkor sem tudok egy helyben állni, vagy ha beszélgetek valakivel, akkor sem. Vagy az ujjaim mozognak...

Sokszor nem is veszem észre, őszintén mondom. Nem azért, hogy nem vagyok normális, de...

Hogy beleéltem volna magam? Vagy tényleg?

Gyakran érzem így magam a gyárban, hogy idegileg baj van, muszáj megállnom, annyira ideges vagyok. Ha nem megy a szerszám vagy valami, ahelyett hogy összetörjem, inkább megállok, hát szabotázst, ilyesmit nem akarok. Meg kell hogy gyújtsak egy cigarettát, és muszáj odakönyököljek az ablakpárkányra, amíg elszívom.

Nem bírom! Komolyan.

S őszintén, ha olyankor folytatnám, lehetne baleset is belőle, az ember elsieti, ideges, a keze megcsúszik. Olyankor muszáj megállni.

Többször megszólított a csoportfelelős, aztán megmondtam neki is, mi a helyzet:

- Ne haragudjon, olyan ideges vagyok, tudja jól, min mentem keresztül, hagyjon békémet, szívjam el ezt a...

- Jó-jó - azt mondja -, nem szóltam semmit.

Tényleg szükségét érzem abban a pillanatban, hogy megálljak s kinézzek az ablakon, jönnek-mennek az emberek, kocsik, elbámulok. Négy-öt perc és kész! Normális kerékvágásban vagyok. Nincsen semmi bajom egyáltalán. Utána aztán jó nyugodtan dolgozom, amíg megint jól fel nem túrázom magam.

Ott volt például az az eset, hogy a feleségemnek kellett valamit cipelnie, nehéz volt, útközben letette. Azt mondja neki a mester:

- Mi van magával?

- Terhes vagyok.

- Na, az istenüket - azt mondja -, maguk se tudnak mást csinálni, csak fricskázni!

Jött a feleségem pityeregve, és mondja, hogy a mestere mit kiabált. Akkor nagyon felförmedtem. Gondoltam, odamegyek, megkérdem a mestert, magának nincs felesége? Akit fricskázzon? Vagy nincs mivel? Mert akkor csak szóljon!

Aztán vittem be neki a beteglapot, mert a feleségem gyengélkedett, s azt mondja nekem:

- Na, hogy van a felesége?

- Jól - mondom -, megy be a kórházba.

- Szegény...

Érdekli is őt!

Ezzel a beteglappal is bevezettek nálunk valami újítást. Ha az orvos ad is egy ilyen papírt, hogy az illető beteg, és kiírja két-három nap betegszabadságra, hát azt a főmérnök kell hogy jóváhagyja. Megnézi a főmérnök a diagnózist, ha ő jónak látja, aláírja, s az ember mehet betegszabadságra. Ha a mérnök nem látja jónak, írhat az orvos fehéren feketét, úgyse érvényes, s az ember hiába adja le a papírt, betegpénzt nem kap, és igazolatlan hiányzásnak veszik, úgyhogy itten is probléma van.

Nem tudom, mi lesz ezzel a mi gyárunkkal is, olyan fiatalok jönnek, hogy csak cserebere munkára jók. Mindenkinek kellene tudni legalább annyit, hogy minden csavar, minden zár balra nyit és jobbra zár. Hát ezek nem voltak képesek egy csavart megengedni, jön oda hozzám az egyik s azt mondja:

- Azt a csavart nem lehet megengedni.

- Miért nem lehet?

- Próbáltam, egyáltalán nem lehet megengedni.

Odamegyek, mondom neki, mutassa, hogy próbálta, hát ő meg persze ahelyett, hogy megengedte volna, jobban meghúzta...

A fejesek is nem tudom, hogy terveznek, hogy rendezik az anyagbeszerzést, alig ment be reggel a feleségem, jön is haza.

- Mi van - mondom -, megint rosszul vagy?

- Nem, hazaküldtek.

- Miért, mit csináltál?!

- Semmit - azt mondja -, nemcsak engem küldtek haza, hanem az egész csoportot, nincs anyag azt mondták, majd ha lesz, bepótoljuk.

Szóval, az ilyesmiért nagyon kiförmedek.

Érdekes, valamikor tudtam magamnak parancsolni ilyen esetben. Most így belsőleg valahogy úgy felkavar, hogy egészen.

Emiatt akarok elmenni. De először a fogorvoshoz, mert ha a másikhoz megyek, ha benéz a számba, legfennebb megmondja, hogy hát kérem, magának rengeteg a rossz foga, ez is közrejátszik. S ha rendbe teszem a szám és a fogsorom, akkor elmegyek a specialistához és megmondom neki, mi a helyzet, mit érzek.

Nem azért, hogy engem befektessen a kórházba s ottan tartson, nem! Csak lássuk, neki mi a véleménye. Ez valami kezdő idegrendszeri zavar volna, vagy beleéltem magam és megszoktam? Én nem vagyok specialista, hogy felfedezzem.

Csak azt fedeztem fel, hogy mozgatom a lábam meg a kezem, s akkor szétnézek, vajon lát-e valaki, ha igen, akkor megállok, abbahagyom. Akkor nem telik el egy kis idő, megint elkezdek valamit. Ilyen nyugtalan állapot, nem idegbetegségnek nevezem, hanem nyugtalan idegállapotnak, mindig valami elfoglaltságom kell hogy legyen.

Nem egyébért megyek a specialistához, csak hogy esetleg valami nyugtatókat adjon, amíg rendbe jövök, mert most aztán tényleg le vagyok kopva egészen. A mérlegen is mutatkozik ez, láttam a Gyuri bácsitól való költözéstől számítva, az egész cirkusztól errefelé nagyon sokat mentem visszafelé. Öt kilót.

Érzem is, és megmondom, hogy honnan érzem.

Például, ha valami olyan munkám van, amit leguggolva végzek, ha egy percet úgy ülök, akkor miután felállok, sötétség lesz komplekt. Érzem, hogy a kisagy körül s a nyakam úgy fáj. Ez tart körülbelül tíz-tizenöt másodpercig, utána mintha jönne fel a nap egyből, akkor kivilágosodik, s helyre vagyok jőve. Olyankor a szívem is meg van kínozva, erősen dobog, nem kapok levegőt. Utána aztán helyrejövök, szaladhatok addig, amíg leszaladok a földről, nincs semmi bajom.

Olyan egészen különös probléma nem hiszem, hogy legyen, mert a fejem nem reszket még. Csak olyankor, amikor ideges vagyok, máskor nincs ilyen problémám.

A szívemmel is csak a gyengeség miatt lehet az a dolog, sokszor aztán tényleg, mint amikor egy motort kínoznak kifele a hegyen, úgy vágja, úgy zakatol ott benn.

Szóval, egy alapos kivizsgálást akarok, lássam, van-e valami veszély, fenyeget-e valami egészségileg.

Igen, mert a saját sorsomra voltam bízva! Egyedül kellett hogy kiálljam az egészet. És nem azért van, amit anyám gondol, mert ő azt mondja:

- Na, kellett neked város, nézd meg, hogy tönkre tetted magad egészségileg!

- De hát - mondom -, ha nekem itten tetszett, most már végigjárom a táncot.

Mert még vége egészen nincsen, még sok van hátra, de java része már lefolyt.

Lehet, ez az egész bajom valami kezdő, és majd később lenne komolyabb belőle. Ha orvos volnák, egészen más volna. És éppen ezért, a biztonság okáért, mert félek, erősen félek attól, hogy... Nem egyébért, csak látom ezt a szomszédot, a Csákit, hogy milyen idegbeteg, hogy mikor megáll így helyben, hát annyira lődörög s kapkodja a fejét és mindegét, még azt hiszi az ember, hogy részeg pillanatnyilag vagy boldogtalan, vagy ilyesmi. Erős, kemény idegbeteg, a kezei is egyfolytában reszketnek. Nem szeretnék biza odajutni, inkább az ember rááldoz egy kis pénzt, és elintézi a dolgokat.

De, mondom, én nem érzem olyan veszélyesnek ezt, hogy azt tessék hinni, hogy én beképzeltem magamnak, hogy idegbeteg vagyok. Nem képzeltem be. Aki beképzeli magának, az aztán tényleg beteg.

Csak mégis, na, nézesse meg magát az ember, lássuk, hogy állunk. Legfennebb ad valami nyugtatókat, mert van nekem ez az Extraveral, próbáltam, és érdekes, vagy kettőt beszedtem, hát én úriember vagyok olyankor.

Most még a helyzetem is olyan, az anyagi és a lakáshelyzet, lehet, még ez is közrejátszik, lehet, hogy ha teljesen rendben leszek, ez is kimarad. De még felfordulás van, sok minden rendetlenül van, még pénz kell, lehet, ez is egy olyan izgalomállapotot okoz az embernek. Ha lesz majd tévém, és leülök nyugodtan a fotelbe, megnézek egy filmet vagy valami ahhoz hasonlót, még az is meglehet, hogy nem is kell orvoshoz menjek. Ez a véleményem.

Mert ez az idegességtől van, amikor például a gyárban felhúzom magam, akkor szokott előállni.

Érdekes, hát én nem voltam ilyen!

Nem tudom, hogy most miért...

 






Lap tetejére          Előre