|
HETEDIK BESZÁMOLÓ
Ebben, ha úgy vesszük, kicsi Donki a főszereplő
Felhívtam
Szántó elvtársat,
az újságírót, mondom neki a helyzeteket, hát eléggé meg volt lepődve,
de csak
azt tudta tanácsolni, hogy a hátralevő napokban próbáljak lakást
keríteni, mert
ő helyettem nem járhatja a várost. Vagy hogy próbáljak még beszélni a
házigazdámmal, hátha meggondolja magát. És ha semmi sem sikerül, akkor
hívjam
őt fel megint.
Így is
lett.
A terminus
lejárt, sehol
semmi, február huszonkilencedikén ismét telefonáltam Szántónak, hogy ő,
ugye,
okos ember, mondja meg, most mit csináljak, kell bemenjek éjszaka
dolgozni, s a
gyerek és a feleségem az utcán. Mégis, adjon valami véleményezést, hogy
tulajdonképpen mi is a teendő ebben az esetben. Hogy és milyen formában
lehetne
nekivágni beteges kisgyerekkel a hideg éjszakának lakás hiányában?
Hát most
már nagyon el volt
gondolkozva az eseten. Végül is kapott egy megoldást, és azt a tanácsot
adta
nekem, hogy vegyem a családomat, s a gyerekkel együtt menjünk be a
vállalathoz,
keressek nekik egy megfelelő helyet, a legjobb lenne a kapusszobában
hagyni
őket reggelig, amíg ő valahogy a segítségemre jön, és megpróbál a
helyzetemen
változtatni. S mondta, hogy amikor megérkezünk a gyárba, telefonáljunk
ismét,
és mondjuk meg, sikerült-e elintézni a kapussal, hogy ott maradjon a
gyerek s a
feleségem.
Ez délután
történt,
hazamentem, nekifogtam pakolászni, és szóltam a szomszédoknak, hogy
esetleg ha
volna annyi emberiség bennük, akkor segítsenek a bútorokat kihordani.
Persze
jöttek is nagyon szívesen, nekifogtunk, és kihordtunk mindent a ház
tövibe,
mert ugye, a szobát fel kellett szabadítanom. Letakartam az egészet
valami
nájlonokkal, aztán lesz, ami lesz, legfennebb ellopják.
A
házigazdám megvárta az
utolsó pillanatot, amíg az utolsó bútordarabot is kihordtuk, amikor már
nem
volt mit tenni, és akkor hátrajött, és azt kérdezte:
- Minek
kellett itt ezt a
cirkuszt megcsinálni? Miért nem hagytátok benn a holmitokat holnap
reggelig?
- Hát -
mondom -, én
tulajdonképpen azzal a holnap reggeliggel nem érek semmit. Mert ha nem
most,
akkor holnap délelőtt, s én meg délelőtt nem tudok ilyesmit csinálni,
mert
éjszakás vagyok, fáradt leszek, nem tudom a bútorokat hordozni. Így jó.
- S aztán
hova mentek? -
mondja.
- Az új
lakásba.
- Hol van
az az új lakás?
- Hát -
mondom -, még én sem
tudom, hogy hol van.
- Mégis,
maradjatok itt
reggelig - azt mondja.
- Most már
hogy? A bútorok
ki vannak hordva, hol altassam a gyereket? Minden fel van hányva, a
ruháit sem
tudom, hol vannak, csak ami rajta van. Megyünk. Valami lesz velünk is.
Aztán
elszaladtam, vettem
egy liter pálinkát, mert meghallottam a szomszédoktól, akik segítettek
cipekedni, hogy ott az udvaron az a szokás, ha valaki elköltözik, az
vesz
italt, és meg szokta kínálni egy-egy pohár itallal az ottmaradókat,
mégis, el
szoktak köszönni tisztességesen tőlük. Hát gondoltam, egye fene, én is
veszek
egy liter pálinkát, és mindegyiket megkínálom tisztességesen. El is
mentem szobáról
szobára, beköszöntem, bocsánatot kértem, ha esetleg volt valami olyan
kihágásom, hogy nem volt a kedvükre, töltöttem egy-egy pohár pálinkát,
megkínáltam, el is fogadták szívesen. Java részük sajnálkozott a
helyzetemen,
hogy hát tényleg ilyen sorsba jutottam. Közben betoppant az egyik
lakóhoz a
házigazda, őt is meg akartam kínálni, szívélyesen odainvitáltam, s
mondom neki:
- Gyuri
bácsi, ha lesz olyan
kedves, itt van valami pálinka, meg akarom kínálni magát is, ne
haragudjon, hát
lényegében nem voltunk rossz viszonyban, és né, most már búcsúzóul
úgyis
megkínálok mindenkit.
- Igyál,
akivel akarsz - azt
mondja -, én nem vagyok hajlandó veled inni!
- Miért,
haragszik? -
kérdem.
-
Természetesen, haragszom.
S ezzel
kiment.
Na, hát ha
haragszik, akkor
haragszik: Azt mondták nekem a többi kvártélyosok, nem kell felvenni az
ilyesmit, ismerik ők már jól az öreget.
Na, ezzel
kurtán-furcsán
megtörtént az elköszönés. Vettük a csomagot, a gyereknek az élelmet,
egy
táskába becsomagoltunk mindent, és a táskával ideiglenesen, részben
költöztünk.
A vállalat
kapujában
találkoztam az egyik kollégámmal, és ahogy meglátott a gyerekkel meg a
feleségemmel felcsomagolva, azt kérdi:
- Mi az,
hát nem jössz
dolgozni? Hova, merre indultál?
- Nem
indulok semerre -
mondom -, a házigazdám kitessékelt bizonyos dolgok miatt, és el kellett
onnan
marsolni. S nincs hol hagyjam a gyereket.
Hát éppen
elég hideg volt,
szállingózott a hó, február utolsó napja volt, néhány óra múlva március
elseje.
S azt mondta a kollégám, hogy felajánlja nekem a következőt:
legrosszabb
esetben, ha nem enged be a kapus, ő úgyis kocsival van, megengedi, hogy
a
feleségem s a gyerek megháljanak a kocsiban.
Felhívtam
az újságírót, s
mondom neki, hogy né, a kapunál ki van írva, hogy szeszes italt és
gyereket a
gyárba bevinni szigorúan tilos, s nem lenne-e jó, ha az asszony a
kollégám
kocsijában aludna. Eléggé kiförmedt rám Szántó elvtárs, hogy én ne
törődjek
semmilyen felirattal, s hagyjak a fenébe minden kocsit és kollégát,
vigyem csak
be a gyereket a kapusszobába.
Na jó,
bementünk, beszéltem
a kapussal, ő meg átérezte az egész helyzetet, és beleegyezett, hogy
maradjunk
a várószobában. Van egy bizonyos várószoba a kapusszoba mellett, a
bejárati
folyosóból választották le, egy méter magasban deszkafala van, onnan
meg
üvegablak. De központi fűtés is van benne.
Na, a
kapus kinyitotta az
ajtót, betessékelt minket oda. Elhoztuk a gyerek bundáját, leterítettük
az
asztalra, ráfektettük erre a gyereket, és betakartuk a feleségem
kabátjával.
Nemsokára el is aludt, elég nyugodtan pihent, úgy látszik, nem vette
észre, hol
van. A feleségem meg egész éjszaka virrasztott mellette.
Én
elmentem, átöltöztem,
bementem a műhelybe, s nekifogtam dolgozni. Közben, amikor a gépem jól
ment,
szóltam az egyik munkatársamnak, hogy addig felülvigyázza a gépet, amíg
visszajövök. Elmentem, megnéztem, hogy mi van a gyerekkel meg a
feleségemmel.
Hát azt mondja a feleségem, hogy volt itt Szántó, és hogy nagyon meg
volt
elégedve a helyzettel, egyfolytában mosolygott, odahúzta az asztalt
gyerekestől
közvetlenül az ablak mellé. Úgy feküdt ott a gyermek, mintha kirakatban
lenne.
És azt mondja a feleségem, az újságíró nagyon a lelkére kötötte, nehogy
elmozdítsa onnan a gyereket, s főleg reggel, amikor jön befele a
társaság, a
vezetőség, akkor a gyerek feltétlenül legyen ott az asztalon. Még meg
is
nyugtatta az asszonyt:
- Ne
izguljon, ezt az éjjelt
bírja csak ki, holnap majd minden úgy fog menni, mint a mesében, de el
ne
menjenek innen, amíg meg nem jövök.
Na jó, én
még nem tudtam
pillanatnyilag, mit akar az újságíró. Visszamentem a műhelybe,
találkoztam a
mesterrel, hát ő is meg volt törve egészen, hogy hogyan lehet ennyire
kőszívű
ember a gazdám, hogy ilyesmiket elműveljen most, téli időszakban.
Visszamentem
a munkába, megint dolgoztam, megint kimentem, egész éjszaka vagy
hétszer-nyolcszor előlátogattam.
Eljött a
reggel is. A
munkába igyekvőknek nagy csodálkozására volt, hogy ott van a feleségem
a
gyerekkel, és olyan korán a gyerek az asztalon van, pihen. Java részük
már
ismert, és ismerték a feleségemet is. Ott vonultak végig mind, mert ott
van az
egyetlen bejárat. S persze az illetékesek, az irodabeliek is
észrevették a
helyzetet, hogy én a kisgyerekkel bent voltam azon az éjszakán, mert
nem volt
hol aludjon. Aki meg nem vette észre, annak elújságolta a kapus. Hát ők
már
tudtak azelőtt is az én lakásproblémámról és a gyerek egészségi
állapotáról,
ezt papíron bebizonyítottam, amikor a kérést beadtam.
Befejeztem
a munkát,
előrejöttem én is a várószobába, közben visszamentem a műhelybe, hogy
hozzak
vizet a gyereknek. És ott mondja a mester, hogy kerestek a
KISZ-irodából,
beszélni akarnak velem. Fel is mentem, be is léptem, ott volt a
vállalati
KISZ-titkár, leültetett, és elbeszélgetett velem:
- Monda,
minek kell
ilyesmiket művelni, minek kell ennyire dramatizálni a helyzetet, hogy
behozza
ide a gyereket a kapusszobába? Né, most maga miatt hívat az igazgató
engem is,
a párttitkár elvtársat is meg a szakszervezeti elnököt, hogy mit
keresett az a
gyermek ott az asztalon.
Kezdtem
kapiskálni, miért
mosolygott az este Szántó elvtárs.
- Azt
hiszi - mondja a
titkár -, hogy ezzel megoldott valamit? Ezzel tulajdonképpen úgyse
segített a
helyzeten, ebből úgyse fog semmi hasznot élvezni.
- Hát -
mondom -, én nem
dramatizálom a helyzetet, én egyszerűen nem volt mit csináljak a
gyermekkel. És
ahhoz, hogy a gyerek ne kerüljön megint a kórházba, mert tizenöt
alkalommal már
volt, hát én is valahogy meg kellett hogy oldjam a helyzetet.
Végeredményben a
gyermekem, és szülői kötelességem, hogy ilyen esetben megfelelő helyre
vigyem.
- Jó - azt
mondja -, de hát
a vállalat munkásai ott járnak be, és kacagják magát, hogy maga ilyen
meg
olyan, meg hogy nincs hol lakjon...
- Kérem -
mondom -, én a
munkások közül egyet sem láttam kacagni. De ha így gondolják maguk,
rendben
van, akkor adjanak lakást.
- Az nem
megy olyan hamar,
csak most adta be a kérést.
- Igen,
most, a tavaly
augusztusban - mondom.
Tehát ezek
szerint ők úgy
vették, hogy mégis nem volt olyan sürgős a helyzetem.
Na, ez a
beszélgetés
lezajlott, ő futott az igazgatóhoz, én meg visszamentem a gyerekhez. Ez
lehetett úgy hét óra, negyed nyolc körül, még volt időm, mert Szántó
elvtárs
azt mondta, csak kilencre jön, addig hagyjuk érni a dolgokat. A
feleségemnek
azt mondtam, nehogy elmozduljon onnan, még ha kiabálnak is rá, és
elmentem,
megittam egy kávét, nagyon fáradt voltam, ki voltam merülve fizikailag
is a
bútorcipeléstől, meg idegileg is.
Aztán
megérkezett Szántó
elvtárs, hát persze rögtön kérdezte a történteket, mondtam, hogy
hívattak és mi
zajlott ott le. Azt mondja nekem Szántó, hogy ez eddig stimmel. Ezek
után pedig
felment személyesen a pártirodába, nekem szólt, hogy várjak ott lenn.
Hát elég
sokáig vártam, ami
azt illeti. Aztán felhívattak engem is a pártirodába, jelen volt Ispas
elvtárs,
az üzemi párttitkár és a helyettese, Vulpescu elvtárs. Erről annyit
szeretnék
még megemlíteni, hogy Ispas elvtárs egy elég fiatal mérnök, nemrég
választották
meg titkárnak, azelőtt Vulpescu elvtárs volt az üzemi titkár, és most
maradt
helyettesnek, hogy minden dologba bevezesse Ispast.
Hogy
őszintén megmondjam,
csak homályosan emlékszem az egészre, én már akkor olyan fáradt voltam,
mint
egy falhoz vert valami. Komolyan mondom, reszkettem, amikor mentem fel
a
lépcsőn. Csak az a sovány lélek élt bennem, az vitt fel. Hát én estem
össze.
Egész héten éjszakás voltam, munkaidő után rohangáltam kvártély után.
Én nem
aludtam azon a héten, csak vagy tíz-tizenkét órát összesen, így
csipbe-csupba.
Arra
emlékszem, hogy Szántó
elvtárs vagy háromszor vette a sapkáját, hogy akkor ő megy. Biza elég
sokáig
vitatkoztak ott előttem is. De az újságíró nyugodtan viselkedett,
inkább a
titkár elvtárs volt mérges.
Szántó
felvetette a
problémát, hogy én az éjszakát a családommal együtt a vállalat
kapusszobájában
töltöttem, és megkérdezte, hogy tudván a helyzetről, miért hagyták,
hogy én ide
jussak. Persze hogy tudtak a helyzetről, én erről értesítettem őket,
igaz, nem
a párttitkárt, hanem a többi főnököt, mentem a fejükre, és majdnem
mindennap
szóltam, hogy né, telik le a terminusom, és valahogy segítsenek, hogy
tudjak
dolgozni jönni. Ők meg semmi intézkedést nem tettek, hogy legyek fedél
alatt.
Az idő eltelt, ők indifferensek voltak a helyzethez viszonyítva.
Láttam,
hogy pillanatnyilag
semmi elgondolása nincs Ispas elvtársnak, hogyan is tudna engem
segíteni.
Vagyis egy elgondolása volt, azt mondja az újságírónak:
- Miért
nem fogadja be maga
Donkiékat?
- Mert
nincs hova.
- Na
látja, ezért nem tudok
én sem lakást adni neki - mondta Ispas elvtárs, és kacagott.
Ekkor
vette Szántó másodszor
a sapkáját, s közben mondta, hogy ő mindenesetre úgy látja, hogy ezen
az
emberen kellett volna segíteni, mert olyan valakiről van szó, aki
valójában
megérdemli ezt a helyzetet. S hogy ilyen esetben a vállalat munkásainak
a
nehézségeit itt, a vállalat vezetőségének kellene megoldania, ha itt
nem
segítenek, akkor ki segítsen, s aztán még ezt mondta:
- Hát
akkor megyek a megyei
pártbizottsághoz, hátha ott találnak valami megoldást.
Erre fel a
titkár elvtárs
rákiáltott az újságíróra, hogy üljön le, de úgy vettem észre, Szántó
elvtársnak
ez tetszett, mert felém fordult, miközben ült le, és vágott egyet a
szemével.
Persze, én ezalatt a sarokban álltam hátul, és vártam a fejleményeket,
hogy mik
is történnek.
Közben nem
történt még
semmi, mert Ispas elvtárs azt az esetet magyarázta, amikor még ő is
albérletben
lakott, és hogy milyen nehéz volt neki is, aztán végül vett lakást, nem
kért
vállalati kiutalást. Na, erre az újságíró mondja neki, hogy nekem nincs
pénzem,
s nem is lesz, mert egy fizetésből nem lehet félretenni semmit, és hogy
a
feleségem felvételét a gyárba két esztendeje kérjük, és azt sem
intézték.
- Hova
vegyem fel, ha
egyszer nincs hely?! - mondta Ispas elvtárs erősen kiabálva.
Szántó meg
csendesen mondta,
hogy akkor ő mégis megy a megyéhez, s megint tette a fejére a sapkáját.
És ettől a
pillanattól
kezdve mintha valahogy kezdték volna megérteni a helyzetet. Ispas
elvtársat az
azelőtt látottaktól eltérően valahogy úgy egészen megváltozottnak
láttam,
megtörtnek. Úgy látszott, meggondolta, hogy mégis kötelességük mint a
vállalatnál dolgozó munkást valamilyen formában segíteniük, hogy az ég
alól a
bútoraimat tudjam valahova elhelyezni, hogy kapjak én is egy kis
ledőlőhelyet,
ahol meg tudjak pihenni, és megoldjam az élet nehézségeit. Most már
szépen
halkan mondta Szántó elvtársnak:
- Na,
üljön le.
S
egyszerre lett minden.
Ispas
elvtárs úgy döntött,
hogy egyelőre a vállalat munkásotthonában adnak egy szobát. Vulpescu
elvtárs
ellenezte, azt mondta, az nem a családosoké, s ezt ne tegye a titkár
elvtárs,
mert ezután az összes családos jön majd a nyakukra, hogy nekik is
adjanak ott
helyet. De szerencsére a titkár elvtárs nem hallgatott rá, azt mondta:
- Hagyjon
nekem békét,
Vulpescu elvtárs, én döntök, az én felelősségemre megy az egész.
S
megkérdezett engem:
-
Elfogadja ezt egyelőre,
Donki? Úgy egy hónapra, kettőre...
- Miért ne
- mondom -, sőt
ebben a helyben.
Odatett,
hogy írjak egy
kérvényt erre a munkásszállásra. Nem is tudtam, mit írjak, az újságíró
segített. Közben Ispas elvtárs telefonált, hogy adjanak nekem a
délelőtt
folyamán egy vállalati teherautót és tíz embert, hogy egy-kettőre
költözzek
oda, s ne fizessek még ezért is. Vulpescunak ez sem tetszett, azt
mondta, hogy
ez törvényellenes, és ha elkapják a sofőrt, megbüntetik. A titkár
elvtárs
megint rákiabált:
- Fizetem
én a büntetést,
azt a jóistenit! Mondtam, fogy felelek én mindenért.
Na jó, ez
megvolt, akkor
behívatta a káderest, és azt mondta neki:
- Ennek a
fiatalembernek még
az idén adunk vállalati lakást: Hogy menjen hamar a dolog, maga elviszi
a
letelepedési engedélyét a néptanácshoz, hogy változtassák meg a
feltételt: nem
vesz lakást, hanem kap a vállalattól. Azért megy maga, mert ha a fiúra
bízzuk,
még egy év eltelik, míg visszakerül a papír.
Őszintén
szólva, nagyon
szépen beszélt a titkár elvtárs...
Na, ezt
Tulbure el is
vállalta személyesen, önkéntesen elfogadta a megbízatást, és mondta,
hogy
szaladjak le Szőcshöz, kérjem el tőle hamar azt a letelepedési
engedélyt.
Lementem Szőcs elvtárshoz, ő is nagyon intelligensen kikereste a papírt
a
dossziéból, ideadta, és kérdezte, hogy s mint zajlott le a helyzet. Úgy
látszik, már mindenki tudta, hogy odafenn forrnak a dolgok. És mondtam
neki,
hogy né, mi a szándéka a vezetőségnek, mit akarnak az én papírommal. S
azt
mondja Szőcs:
- Tessék,
itt a papírja, s
intézze a dolgát, sok szerencsét!
Akkor
visszamentem, s megint
kellett hogy írjak egy kérvényt a végleges vállalati lakásra. Mikor
megcsináltam, azt kérdi tőlem Ispas elvtárs:
- Ide
figyeljen, Donki! Így,
hogy most adunk maguknak lakást, és nem kell hogy megvegye, kell-e még
az állás
a feleségének?
Pillanatnyilag
nem tudtam,
mit mondjak. Megint kérdi:
- Vagyis
mit akarna maga
inkább, adjunk lakást, vagy vegyük fel a feleségét a vállalatba?
- Hát -
mondom -, ha már
ténylegesen lehetne, akkor mind a kettőt, úgyis még kezdő vagyok az
életben,
nehézségeim meg éppen bőven vannak, s akkor ha lehet, kérek lakást is
és állást
is a feleségemnek.
- Na, ugye
megmondtam -
mondja Ispas Szántónak.
Aztán
kaptam megint egy ív
fehér papírt, és megírtam a kérvényt a feleségem nevében, hogy kéri
felvételét
a vállalatba mint hegesztő. Ezt a kérvényt is, akárcsak az előző
kettőt, ott
helyben aláírta, lepecsételte és jóváhagyta, előbb Ispas elvtárs, aztán
a
személyzeti osztály főnöke is.
Én ezt
nagyon elismerően
fogadtam el a részükről, nagyon boldog voltam, amikor láttam, hogy
tényleg
megvan bennük a jóakarat, hogy segítsenek rajtam. Hát én nem tudtam,
hogy ilyen
esetekben a párthoz kell fordulni, én mind máshol forgolódtam, persze
hogy nem
haladtam semerre.
Na, a
végén Ispas elvtárs
felhívatott még egy embert, egy bizonyos Šoarece elvtársat, nem tudom,
mi a
funkciója, és azt mondta neki, vigyen el engem a vállalat
személyautóján az
otthonba, s ott válasszunk egy megfelelő szobát, aztán hozzon vissza,
addigra
itt lesz a teherautó is. Én el is mentem, Szántó még ottmaradt.
Hát ebben
a Šoarece
elvtársban egy olyan emberiséget láttam, aki kézzel-lábbal próbált
segíteni
rajtam. Az abban a pillanatban megkereste a szolgálati kocsi sofőrjét,
magához
szólította, s kérdi, hogy milyen programja van.
- Semmi -
azt mondja.
- Na,
akkor indítsad be
gyorsan a motrot - mondja neki Šoarece elvtárs -, felmegyünk az
otthonhoz, van
valami dolgunk.
Mikor
megérkeztünk oda,
kiszálltunk a kocsiból, ő ment elöl, bementünk a gondnoknőhöz, és
kijelentette
neki:
- Ennek a
fiatalembernek
szüksége van egy szobára, családos.
Persze, a
fehérnép eleinte
nem akart adni, azt mondja:
-
Családosok nem szabad itt
lakjanak.
- Itt én
diszponálok -
mondja neki Šoarece -, ez Ispasnak, a parancsa, a párttitkárnak, ő így
mondta,
s ennek így kell lenni.
Erre a
fehérnép
beleegyezett, azt mondta, menjünk fel, válasszak ki magamnak egy
szobát. Sokat
ott nem volt mit válogatni, végül is az egyiket megfelelőbbnek láttam,
kiválasztottam. Amikor jöttünk vissza a vállalathoz, Šoarece
megkérdezte:
- Mennyire
van megelégedve?
- Hát -
mondom -, én éppen
nagyon elégedett vagyok.
- Fogadja
csak el - azt
mondja -, rövidesen úgyis kap egy kétszobáslakást a blokkban.
- Na jó -
mondom -, rendben
van, nincs semmi kifogásom.
S azt
mondja Šoarece
elvtárs, hogy még csak egy pillanatig várjak, amíg keres
teherautó-sofőrt, aki
el tudná vinni a bútoraimat, s aztán elintézi vele gyorsan a
papírmunkát is,
hogy díjmentesen zajlódjék le az egész helyzet, látva, hogy annyi
nehézségen
keresztülmentem. Összevissza rohangálta az irodákat, hátha kap egy
sofőrt, aki
éppen akkor érkezett, sajnos, nem kapott. A végén már látta ő is, hogy
a
legjobb akarat mellett már ezzel az utolsó helyzettel, a
kocsiproblémával nem
tud kisegíteni, s akkor azt mondta:
- Ne
haragudjon meg, de
sofőr ilyenkor már nincs, az idő elég későre jár, szombat is van,
próbálja meg
valahogy személyesen megoldani a helyzetet.
Úgy
döntöttem, hogy hát ne
húzzuk az időt, pénz van nálam, és mondom a kollégáknak, akik jöttek
segíteni,
hogy megyek, hozok egy tehertaxit. Az egyik munkatársam azt mondja:
- Ne
szaladj sehova, jön a
bátyám s elviszi.
Mert a
bátyja éppen ott
nálunk sofőr, és akkor érkezett meg az útról. Na, felültünk, és
elmentünk a
bútor után a segédkollégákkal együtt. Bementünk az udvarra, s szólok a
házigazdámnak:
- Jöttünk
költözködni, hogy
vigyük el a bútort.
- Jó - azt
mondja -, nincs
semmi kifogásom.
Nekifogtunk
kihordani, s azt
kérdi tőlem Gyuri bácsi:
- Aztán
kaptatok valamit?
- Igen,
kaptam.
- S hol?
- A
vállalat munkásszállásán
kaptam egy szobát - mondom.
- És
milyenek a körülmények?
- Meleg
van, van benn hideg
víz, meleg víz.
- Jól van
- azt mondja -,
látod, ha nem doblak ki, akkor nem intézted volna el ezt a dolgot, soha
nem
érted volna el, hogy a feleségednek legyen állása s legyen egy
szobátok...
Szóval,
ezt az egészet az ő
jóságának akarta feltüntetni, hogy általa sikerült nekem elérni
ilyesmit.
- Hát ne
haragudjon, Gyuri
bácsi - mondom -, de ezt nem maga csinálta. Annak idején én írtam, és
én
próbáltam szétnézni segítség után, egy olyan ember után, aki átérzi a
dolgokat.
Aztán
többek között
hallottam a lakóktól, hogy azt mondta az öreg, óriási relációim
lehetnek nekem
valahol, hogy ennyi mindent tudok intézni egyszerre. Így mondta:
- Jó
benyomása lehet ennek
az Ákosnak, hogy ennyi mindent, munkahelyet, lakást el tud intézni,
valaki nagy
személyiség van az oldalán.
Na,
pillanatok alatt
felpakoltuk a bútorokat, segítettek még az udvaron lakók is, szóval
azok,
akikkel jól voltam, a komám és a kománém. Megkérdezték, hova fogunk
költözni,
nekik is elmondtuk. Az utolsó pillanatban, amikor jöttünk el, már
minden a
kocsin volt, a kollégáim fel voltak ülve a kocsira, amikor a
feleségemmel
végigmentünk még egyszer a szobákon, mindenkitől elköszöntünk,
megcsókoltuk
őket. Bementünk a házigazdához is, bocsánatot kértünk, hogy ha esetleg
voltak
bizonyos kihágásaink vagy valami olyasmi, ami, mondjuk, nem volt
kedvükre,
kezet fogtunk velük, a háziasszonyt is megcsókoltuk, sőt a házigazdát
is.
A
kollégáim nagyon ki voltak
förmedve, azt mondták:
- Hát mi
ebben az esetben
nem így tettünk volna, hanem jól bokán rúgjuk az öreget azok után, amit
tett...
- Né, fiúk
- mondom -, itt
nem az a helyzet. Én nem akarom magam megjegyeztetni. Végeredményben
nem az
öregért tettem, de nekem itt vannak jó ismerőseim, komai viszony meg
ilyesmi,
én még erre az udvarra el akarok jönni, s nem akarom azt, hogy amikor
belépek,
akkor a házigazda szépen kitessékeljen. Így nyugodtan jöhetek, nekem
nem fájt a
kezem, hogy lekezeljek vele és bocsánatot kérjek. Én korrekt voltam
vele
szemben, legalább lássa, hogy nem mindenki olyan típus, mint ő.
Ezzel már
mentünk is, a
sofőr szólott, hogy az ideje elég rövid, és kijöttünk a kapun. A végén
még a
házigazda is kikísért, jó szerencsét kívánt.
Megérkeztünk
az otthonhoz,
leraktuk a bútorokat, és a kollégáimmal gyorsan felhordtuk, úgy, ahogy
értük,
összevissza behajigáltuk az egészet a szobába, a többit aztán én
magamra
vállaltam, hogy menjenek nyugodtan haza, majd én elrendezem, van időm,
úgyis
vasárnap következik.
Közben
gondoltam, ha már
segítettek, akárhogy is, kollégák, adok nekik néhány lejt. Nem akarták
elfogadni, nagyon rendesek voltak. A sofőr sem akarta elvenni a pénzt,
pedig én
csak baráti alapon adtam volna. Igaz, megmondta az öccse is előre, hogy
ne
kínáljam a bátyját pénzzel egyáltalán, mert nem fogja elvenni,
emberségből
tette. Én azért megkínáltam száz lejjel többször is, sőt le is tettem
az autó
kabinjába száz lejt, de ő visszaadta nekem, és azt mondta, adjam a
gyereknek,
vásároljak rajta valamit a gyereknek. Megköszöntem, ő elment, persze én
is
hálás voltam, szűkében állok a pénznek.
Na, még
annyi, hogy amikor a
feleségem tudomásul vette, hogy ténylegesen felveszik dolgozni a
vállalathoz,
nagyon boldog volt, sőt még a nyakamba ugrott, meg is csókolt, s azt
mondja:
- Na, ne
búsulj, mert ezután
könnyebb lesz nekünk is.
- Látod -
mondom -,
mégiscsak jól tettem, hogy írtam azt a levelet!
- Persze
hogy jól - azt
mondja -, mindig mondtam én, hogy milyen nagy fejed van neked.
Aztán azt
is elmondta, hogy
amíg én elmentem a kiskocsival az otthonba szobát választani, bent járt
a
várószobában Szántó elvtárs.
- És mit
akart? - mondom.
- Azt
mondta, hogy mit tudom
én, mit csináltál a kalapács nyelével, mert ő végig azért harcolt, hogy
vagy
adjanak lakást, vagy engem vegyenek fel dolgozni, aztán a végén neked
mind a
kettő kellett.
- Meg volt
haragudva?
- Dehogy -
azt mondja a
feleségem -, kacagott és mondta, hogy erre ő sem számított. Aztán
megnyugtatott, hogy ne búsuljak, mert hamarosan kapunk kétszobás lakást
is,
fent így döntöttek.
És mondja
a feleségem, hogy
Szántó megsimogatta a gyereket is, s hogy mennyire jólesett neki az a
pillanat,
amikor látta, hogy annyira szívére vette az egész ügyet és átérezte a
helyzetet.
Hát
mondom, nagyon boldog
volt a feleségem, különösen akkor, amikor felfogta, hogy egyszerre két
nagy
lépést teszünk az életben, lakás is lesz, munkahely is. Erre a
munkahelyre ő
mindig nagyon vágyott, sőt én is. Valahogy úgy szerettük volna, hogy
ketten
legyünk, ha nem is egy műhelyben, de legalább egy vállalatnál, így
mégis
valahogy könnyebb az élet, jobban össze lehet hangolni az életet a
gyereknevelés meg minden terén.
Na, most
itt vagyok, és
őszintén szólva én is boldog vagyok pillanatnyilag. Csak egy kicsit
fáradt is,
ami azt illeti.
|
|