|
TIZENEGYEDIK BESZÁMOLÓ
A helyzet olyan alakulásáról,
amely Donki Ákos számára váratlan és hihetetlen,
ám mások nem lepődnek meg
Hát
egészen el vagyok
keseredve...
Délutános
voltam éppen, s
amikor bementem a gyárba dolgozni, egyenesen a műhelybe léptem, és a
csoportfelelősöm azzal fogadott, hogy ki van téve a sürgősségi lista
azokkal a személyekkel,
akik az idén vállalati lakásban részesülnek. A csoportfelelősöm tudja a
helyzetemet, nagyon együttérez velem, meg kell hogy mondjam az őszinte
igazat,
amikor költöztem, tudta a nehézségeimet, ő volt az alapemberem, akinek
bármikor
elmondhattam a bajaimat, és ha pénzhiányom volt, neki szóltam, volt
olyan eset,
hogy hétszáz lejt is kölcsönzött. De ha azt mondtam neki, tizenkettő,
az
tizenkettő volt, vagy a huszonhét az huszonhét, előleg vagy fizetés,
mindig
pontosan megadtam a tartozást.
Szóval,
együttéret velem, és
azt mondja:
-
Megjelent a sürgősségi
lista, de téged nem láttalak kiírva.
- Hol van?
- A fürdő
bejáratánál.
Érdekes,
én nem láttam
egyáltalán a listát, pedig a fürdő bejáratánál jöttem le, csak éppen
nem mentem
be fürödni, mert én a munka után szoktam.
Megyek
oda, nézem. Garzon,
kétszobás, háromszobás, négyszobás, hát engem a kétszobás érdekelt,
mert annak
idején azt ígérték nekem.
Rá is
dobom a szemem,
végignézem, látom, hogy kétszobásból ki van utalva harminc lakás, ott
szerepel
harminc személy, ezek az első fontosságú sürgősek. Mert vannak
elsőrangúak és
másodrangúak. A harminc személy után van egy vonal, az alatt
következnek a
másodfokú sürgősek, vagy tizenöt személy, ezek legközelebb következnek
majd
sorjában, én nem vagyok feltüntetve, sőt egyáltalán sehol nem vagyok
feltüntetve.
Ilyenformán
megtudtam, hogy
én ebben az évben lakást nem kapok.
Ez azt
jelenti, hogy a
sürgősségi helyzetbe én egyáltalán nem voltam besorolva.
Persze,
nekem olyan
rosszulesett akkor pillanatnyilag... Szégyelltem magam a kollégáktól
is, mert
állandóan kérdezgették, hogy mi a helyzet, én meg mondtam, hogy rajta
leszek
ezen a listán, s ők is mind biztattak, valahogy szégyelltem és
restelltem magam
visszamenni a műhelybe.
De muszáj
volt visszamenni,
azt mondja az egyik:
- Hát azt
mondtad, te is
megkapod az idén, meg, hogy fel leszel írva a sürgősségi listára. Hát
nem vagy
kiírva!
- Az nem
az én hibám -
mondom -, valószínű kifelejtettek.
Vagy tudom
is én...
Jött Frank
Lala is:
- Na, Na,
Donki, mit
intézett? Mert látom, nincs kiírva a listára.
- Ha nem
vagyok kiírva, mit
intézhettem?
- Na - azt
mondja -,
megmondtam magának, ugye, hogy nem ér el semmit azzal a
színészkedéssel, hogy
behozza a gyereket a gyárba!
- Ide
figyeljen, Lala bácsi
- mondom neki -, hogy nem értem el idáig semmit, azt nem mondhatom, s
maga sem
mondhatja, mert a felét a dolognak elértem. És el fogom érni
legközelebb a
másik felét is, de mindenhez idő kell.
- S aztán
miért nem tudta
elintézni eddig?
Mondom
neki, lehet, hogy
Tulbure elvtárs még nem intézte el azt a letelepedési engedélyt, hogy a
néptanácsnál változtassák át vállalati lakásra.
- Hát ez
nem a Tulbure
elvtárs kötelessége - azt mondja -, maga kellett volna hogy elintézze
személyesen. Még érdekes, hogy kiszolgáltatná magát velük.
- Én nem
szolgáltatom ki
magam - mondom -, ők akartak segíteni ezzel rajtam, hogy menjenek
hamarabb a
dolgok.
Még
felhányt ott egypár
olyan szót, ami engem sértett, és mondom neki:
- Ide
figyeljen, azért ne
gondolja, hogy engem éppen a dzsungelből fogtak el lasszóval, vagy a
gólya
hozott, mert én sem most szálltam le a falvédőről. És előbb-utóbb úgyis
elintézem.
- Jó, a
maga baja - azt
mondja -, majd meglátjuk.
S ezzel el
is ment.
Szóval, ez
egy olyan
pökhendi pasas, egy volt munkás, különben ő a szakszervezeti elnök a
részlegen,
vagyis ő szokta begyűjteni a tagsági díjakat. Neki nem tetszett az, ő
is
kiabált akkor, hogy hát minek kellett ilyesmit csinálni, ez nem
megoldás, és
nehogy azt higgyem, hogy én ebből kapok majd valamit. Neki azóta se
tetszik az
én pofám. Hogy miért, nem tudom. Nem tudunk egyezni.
Viszont
máson segített Frank
Lala!
Abban az
időben, amikor még
sokat jártam Szőcs elvtárshoz a lakásügyben, egyszer éppen Frank Lala
hozott
oda egy lányt, aki nálunk dolgozik, és az almérnökire jár, s azt mondja
Lala
bácsi Szőcsnek, hogy né, ennek a lánynak el kell intézni a problémáit.
Hát a
lány, ugye, nem volt családos, garzonlakás kellett neki, olyan
feltételre
kérte, hogy az anyja mellett nem tud tanulni, mert ő iskolázik, és az
anyja
zavarja, ha pedig ő tanul, akkor ő zavarja az édesanyját.
Na, a
lánynak ott kedvesen
mosolyogtak, neki felfogták az egész témáját, és szépen intézték. Én
ott
várakoztam, várakoztam, a végén aztán engem kezdtek legyúrni s
lebeszélni:
- Magának
nem adunk, nincs
városi buletinje.
- Kérem -
mondom -, én
megértem, hogy nincs városi buletinem, de most már azért ismerjünk el
valamit!
Vajon mindenkinek volt, aki itt az elmúlt évek alatt kapott? Már én is
kezdem
ismerni az embereket a gyárban, és tudom, ki vidéki születésű, kinek
van városi
buletinje, akárhogy is, munkatársak vagyunk, a társaságot nagyjából
ismerem.
Akkor
erősen megnéztek
engem, s összenéztek ott pillanatnyilag, hogy hát tényleg én ilyen
keresztkérdést dobtam fel nekik. Ők ebből valamit biztos megértettek.
De aztán
duma, duma, ez, az, s a végén kilőttek velem, na:
- Majd
meglátjuk…
Most aztán
megláttam, az
almérnökis leányka kapott garzont, hogy ne zavarják egymást az anyjával
a
háromszobás lakásban…
Hogy hol
hibáztam el, nem
tudom. Kellett volna többet járnom a fejükre?
Máskülönben
én megmondom az
őszinte igazat, én már szégyelltem annyit mászkálni hozzájuk. Én nem
vagyok az
az ember. Én őszintén beszéltem velük mindig, én megtettem mindent.
Amit
lehetett, megtettem, és nem úgy, hogy mind kopogtassak és kéregessek.
Hanem
amit a munkahelyemen kértek tőlem, a termelés szintjén, a munkafegyelem
szintjén, a hazafias munkában, az odaadás szintjén, én a magamét mindig
megtettem,
sőt voltak olyan esetek, hogy elnéztem mások hibáit.
Így volt a
szabadsággal is,
mert itt van egy bizonyos alaptörvény. Ha az ember az egyik évben
áprilisban
volt szabadságon, akkor a következő évben előreszámítanak három
hónapot, hogy
más negyedévben menjen. A tavaly áprilisban voltam, az idén megint
áprilisra
írtak ki. Szóltam a mesteremnek:
- Hát én
megint áprilisban
megyek szabadságra? Akartam vinni a gyereket üdülni a hegyek közé, azt
ajánlotta az orvos, hogy sétáltassam vagy két hetet hegyi friss levegőn.
- Most már
legyél elnézéssel
- azt mondja -, s fogadd el így, jövőre majd júliusban mész.
- De ha
most megint
áprilisban küld szabadságra - mondom neki -, akkor két egymás utáni
évben
júliusra kérem.
- Azt már
nem lehet - azt mondja.
Szóval, én
jó viszonyban
vagyok a mesterrel, le a kalappal, tisztelem is, ő is tisztel igazán,
mostanában ahányszor bejön a műhelybe, mindig kezet fog velem,
megkérdi, hogy
megy a munka... Úgyhogy beleegyeztem ebbe a szabadságos dologba, még ha
károm
is származott belőle, gondoltam, ne mérgesítsem meg, ne haragítsam
magamra,
mert a lakásosztásnál őt is egész biztosan megkérdik, és mégis, most a
lakás a
legfontosabb.
És volt
egy olyan eset, hogy
a csoportfelelős nem írta be az éjszakai óráimat, egy éjszakáért
tizenkét
lejjel több jár, ő meg hat éjszakát egyszerűen elfelejtett beírni
nekem. Amikor
megkaptam a fizetést, néztem azt a kis cetlit a borítékban, amire
mindent
felírnak, a munkaórákat, a hiányzást, a részletlevonást, mindent
ismertetnek, s
szóltam a csoportfelelősömnek:
- Ne
haragudjon, de a múlt
hónapban én is voltam éjszakai munkán úgy, mint a többiek a váltásból.
- Azoknak
mennyi van beírva?
- azt mondja.
- Hat
éjszaka, s nekem egy
se.
- Lehet,
hogy te nem
dolgoztál éjszaka.
- Hát maga
a főnök - mondom
-, maga programálja itt az egész váltást, nekem megvan a csoportom, én
velük
együtt forgok.
- Hát -
azt mondja -, nézzed
el ezt az esetet.
Én el is
néztem, nem
egyébért, de ő is mindig megértett engem, gondoltam, ebből nem csinálok
cirkuszt, azért a hetvenkét lejért, egyáltalán nem. Sőt megkért, menjek
le
segíteni neki kertet ásni, a gyerek beteg volt, a feleségem
beteggondozási
szabadságot vett ki, elmentem három délután is munkaidő után, egyenesen
a
csoportfelelősöm lakására mentem, segítettem neki kertet ásni meg
veteményezni.
Egy árva banit nem vettem el tőle, csupáncsak két pohár bort, amivel
megkínált,
azt elfogadtam, úgyhogy ebből sem csináltam problémát.
Én a
legtöbbször bedőlök, és
itt az egész helyzet, hogy mindig én maradok a kárral!
Tudtam
volna én is egy olyan
helyzetet kialakítani, hogy nem én maradok a kárral, hanem ők. Mert a
legtöbben
óriási cirkuszt csinálnak az ilyesmiért, ha igazságtalanul kevesebb
pénzt
kapnak, sőt keményen kilépnek, hogy azért a pénzért ők megdolgoztak.
Én mindig
azt nézem, ha az
ember egyszer megjegyezteti magát, akkor annak nyoma marad. Én ezt sose
akartam. És emiatt engem kedvelnek is, ahogy én elfigyeltem a dolgokat.
Egyszer
a gyerek éppen a kórházban volt, szóltam a mesternek, hogy aznap
hamarabb
szeretnék elmenni.
- Mehetsz
nyugodtan - azt
mondja.
Másnap
bementem, mondom:
- Mikor
pótolhatom be a
hiányzást?
- Azt a
két órát nem kell
bepótolni - azt mondja -, ezt megengedtem én jószántamból, ezért én
felelek.
Szóval,
kisebb dolgok azért
vannak mégis, amit belátnak, csak a nagyon nem akarnak segíteni.
Én nemhogy
nem cirkuszolok,
de ha azt mondják, ezt kell csinálni, akkor én megcsinálom. A legtöbb
részét
azért önkéntesen szoktam választani, jelentkezni szoktam mindig a
takarítási
részbe vagy az anyagpolc elrendezésébe. Jött a műhelyfőnök, szétnézett,
látta,
milyen szép rend van, és hogy megvan az akarat bennem, és mégis van
valami
tevékenységem a bizonyos termelésen kívül is, mert ez termelési idő
alatt ment
végbe. A gépem ment jól, és én vállaltam, hogy rendet csinálok.
Vagy ha
észreveszem, hogy a
csoportfelelős dolgozik valamin, s látom, hogy szüksége volna
segítségre,
veszek egy kulcsot, odamegyek a másik oldalra, felfogom a csavarokat,
közösen
megoldjuk a problémát. Pedig nem hív oda senki olyan esetben, nem nevez
meg sem
engem, sem mást, hogy segítsünk neki, de hát én oda szoktam menni, és
segítek,
na, ez munkatársi kötelesség.
Én nekem
is jólesne, ha
olyankor, amikor segítségre szorulok, hát segítenének is szó nélkül
rajtam. Én
is jó néven venném.
Került a
részlegünkre egy
fiatal almérnök, nemrég végezte az iskoláit, fel akartam mérni a
különbséget a
képességeinkben, a felkészültségünkben, hadd lássam, hogyan néz ki egy
fiatal
almérnök, mit tud, mert egész biztosan többet tud, mint én. Hát odajön,
és azt
mondja nekem:
- Mikor
volt itt utoljára
KISZ-gyűlés?
-
Körülbelül két éve -
mondom.
- Nem
hiszem.
- Pedig
tessék elhinni.
Erre
kijelentette, hogy
ezután nagyobb lesz itt az aktivitás, mert ő is beállott valamilyen
körbe, ő
képviseli ott a műhelyt. És mindjárt el is kezdte nálunk a szervezést:
- Valami
hazafias munkák
lesznek, ki akar belépni az ilyesmibe?
- Ezt nem
így kell kérdezni
- mondom neki -, hanem meg kell szervezni, ez a lényeg, s aztán nyomás!
Ha már
tényleg akarnak valamit csinálni...
Na, akkor
kijelentette a
társaságnak:
- Hallom,
túl kevés
összejövetel volt, a jövőben nagyobb hangsúlyt fogunk erre fektetni!
- Hát -
mondom -, ezt
lényegében nem fektetni kell, hanem odaadással kell csinálni. Ez egy
állampolgári kötelesség, ami azt illeti.
De falra
hányt borsó.
Jöttek
valami új fiúk, most
végezték el a szakiskolát, ők sem értettek semmiből semmit, mint én
annak
idején, amikor idekerültem. Mert ez itt egész más ahhoz képest, amit a
szakiskolában tanítanak. És én nekifogtam, és elmagyaráztam nekik, az
első
pillanatban kijelentettem:
- Ne
haragudjatok meg, hogy
kezdek itt dumálni nektek, én nem akarok felületes lenni, vagyis
kimagaslani a
többiek közül. Én is csak azt ismerem, amit ismerek, valahogy így
értsetek meg.
De a saját érdeketekben mondom, én már itt vagyok egypár éve, ha
valamit nem
értetek, és ha kedvetek van, megkérdezhettek, szólhattok nekem, hogy
né, ezt
hogyan csináljam. Mert felelősség van akárhogy is. És elsősorban a
munkabalesetet kell elkerülni, mert senkinek sem tetszik, hogy
otthagyja az
ujját vagy a fél kezét, ami viszont nagyon lehetséges.
Hát el is
fogadták, és
általában a fiatalokkal mindig jól kijövök. Eleinte magáztak, de én ezt
nem
engedtem meg nekik.
- Miért -
mondom -, éppen
annyira idős vagyok, hogy ilyen viszonyban részesüljünk? Egész
nyugodtan
tegezhetsz, és lehetünk barátok, kollégák, munkakollégák, én nem kérem
ki
magamnak.
Pedig volt
olyan velem
egyidős munkás, amelyik kikérte magának, hogy őt Zoli bácsinak
szólítsák a
fiúk, mert ő már huszonhat éves, a fiúk meg tizennyolc. Én nem vagyok
ilyen
pretenciós.
Látták,
hogy segíteni akarok
rajtuk, hát a legtöbb esetben odajönnek hozzám:
- Na, most
mit csináljak?
Oda
szoktam állni mellé, és
megkérdem:
- Fel
akarod tenni a
szerszámot?
- Igen,
utasítottak, hogy
fel kell tenni.
- Na,
fogjál neki! - mondom.
És engedem
addig, amíg
elkövet egy hibát, persze nem olyan esetre utalok, hogy isten őrizz,
levágja a
kezét vagy valamijét. De mondjuk, van egy olyan, hogy hamarabb mindig
felül
kell meghúzni a csavarokat, és azután alul, mert így helyezkedik el jól
a
szerszám, fordítva megferdül, és ez veszélyes lehet, eltörhetik, s
mondjuk,
kiveri a szemét. Hagyom, hogy hibázzon, persze a gép le van állva,
veszély
nincs, és akkor megállítom a fiút:
- Na, nézd
meg, elkövettél
egy hibát. Fedezd fel, milyen hibát követtél el!
Akkor
pillanatnyilag
végignéz, amelyik odaadóbb, az fel tudja fedezni egyedül, amelyik nem,
annak
megmondom én. Igaz, kedvelnek is. Ha valami problémájuk van, olyan,
hogy nem
merik megkérdezni a főnöküktől, akkor eljönnek először hozzám. Aztán én
meg
szoktam mondani, hogy ebben az esetben mondd azt, hogy edzésre kell
menned,
vagy a másik esettel menj a mesterhez, amazzal pedig a mérnökhöz. Ők
még nem
tudják az ilyesmiket. Szóval, a munkahelyen nagyon jól vagyok a
kollégákkal.
Ilyen fiú
vagyok én a
gyárban!
De látom,
hiába van
odaadásom, mert nem olyan a törülköző, amilyen a mosdó, és jótett
helyébe nem
lehet jót várni, ezt a két mondást össze lehetne kötni.
Megkérdeztem
az otthonban a
gondnoknőt:
- Mégis,
körülbelül még
mennyi ideig fogok itt lakni?
- A
sürgősségi listára fel
van írva? - azt mondja.
- Nem,
egyáltalán nem.
- Hát, ha
egyáltalán nem,
akkor több mint valószínű, hogy még sokat fog itt lakni.
- Mennyi
lehet az a sok?
- Abból
lehet egy év, két
év, három év...
- Hát ne
tessék haragudni -
mondom -, de én mit tudok csinálni itt évekig? Elsősorban az a helyzet,
hogy
beteg gyerekünk van, a szüleimnél nincs biztonságban, mert általában
beteges,
szívbeteg, amióta itt vagyunk az otthonban, már kétszer került
kórházba,
valahogy meg kellene oldjam a helyzetét. Ha volna lakásom, felvennék
valakit,
de ide nem tudok felvenni senkit. Akárhogy is, nem lehet egy idegennel
egy
szobában az ember, fürödjek előtte vagy küldjem ki sétálni addig a
városba? A
másik pedig, hogy ez a szoba nekem volt kiutalva, és nemigen tarthatok
itt még
egy személyt. Az otthon legtöbb részét férfi lakja, még
kellemetlenségek
keletkeznek, egyáltalán nem bevált ez a módszer.
- Ez engem
egyáltalán nem
érdekel - azt mondja -, ezt rendezze a vállalat vezetőségével.
- De hogy
rendezzem?
- Írjon
egy másik kérvényt,
mert a régit biztos nem minősítették jónak.
Megírtam,
megmutattam neki,
és azt mondja:
- Na, ez
jó lesz, benne van
a munkahely, a márkaszám, ez a lényeg, a márkaszám!
Most ha be
is adom az új
kérvényt, ki tudja, mennyit kell várni, amíg erre válaszolnak, és hogy
mi lesz
az eredmény?
Minden
vágyam az volt, hogy…
Tényleg,
már valahogy úgy
voltam, mint amikor azt mondják az embernek, hogy na, holnap megkapod a
fizetésed, s az ember már eltervezi, mit is vásárol magának, aztán
másnap
valójában megkapja a fizetését. Így voltam én is a lakással, csak éppen
annyi
differenciával, hogy nem kaptam meg. Már gondoltunk arra is a
feleségemmel,
hogy egy kicsi pénzt tegyünk el, spóroljunk valamennyit a bútorokra. A
bútort
is csak részletre számítottam venni, mert akárhogy is, elég nagy pénz
két
szobára való bútor, de valahogy csak megoldottam volna, hogy tudjak
venni, s
egy tévét is, meg ezt, azt, hogy az idén valahogy rendbe jöjjek.
Már
harmadik éve elmúlt,
hogy megnősültem, reméltem, már végre mi is úgy alakulunk, hogy tudok
fogadni
egy vendéget, egy rokont, egy szülőt, mert ez idáig nem lehetett. Nem
mondom,
hogy ez idáig nem jöttek el, de hát amikor eljöttek, nem volt hova
leültetni, a
bútordarabjaim is olyan kezdetlegesek, ilyen esetben az embert meg
szokták
vetni. Ezt már a legtöbb esetben éreztem.
A rokonaim
és ismerőseim
java része kapott lakást, nekik nem tudom, miért, nem hajrázzák annyit
a városi
buletint. Jó-jó, értem én, hogy ez zárt város, ezt már nagyjából vettem
észre.
Csakhogy azt is látom, hogy nem mindenkinek zárt, soknak ki lehet
nyitni.
Amikor
hazamegyek,
édesanyámék mindig megkérdik:
- Nem
kaptál még lakást?
Már azt se
tudom, mit
hazudjak.
Meg az a
kérdés is valahogy
úgy felbőszít, amikor azt mondja:
- Még
mindig kvártély? Még
mindig munkásszállás?
Ez olyan
visszataszító
helyzet az embernek, olyan rosszul érzi akkor pillanatnyilag magát.
S
gondoltam, végre már
egyszer én is tudok a szüleimnek valamit felmutatni, hogy habár nem
vettem meg
pénzzel azt a lakást, de legalább mutassak egy annyit, hogy szépen be
van
bútorozva és egy normális családi életet élek én is. Hogy tudom azt a
gyereket
is rendesen nevelni, megvannak a megfelelő körülmények, s hogy
délelőttre
betettem egy napközibe. Maholnap tölti a két évet, még egy verset, ezt,
azt
megtanulna. Ha társaságban van a gyerek, ez fejleszti őt, nyíltabb
lesz, iskola
előtt ez nagyon sokat segítene. De hát ezek egyelőre ki vannak zárva,
ezek a
lehetőségek…
Pedig
megígérték és aláírták
ott előttem a kérvényt, s amikor az igazgató meg a főnökségek az
otthonban
jártak, mindegyik felírta, és megígérte!
Ez volt
minden vágyam...
Amióta
megláttam a
sürgősségi listát, valahogy annyira elment az egész kedvem, hogy nem is
tudom... Azóta még dolgozni sem akarózik. Dolgozom, nem mondom, hogy
nem
dolgozom, de nem adom le azt a teljesítményt, mint máskor.
Olyan
kedvetlen vagyok.
Semmi sincs kedvemre...
Engedem a
gépet, hogy
menjen, ha jó, jó, ha nem, annyi, sétálok, szívom a cigarettákat.
Az bent a
legrosszabb, hogy
állandóan kérdik:
- Na,
beszéltél valakivel?
Intéztél valamit?
Kivel
beszéljek? Mit
intézzek?
Már arra
is gondoltam, hogy
felhagyok a reménnyel. Mint egy szer apám tette...
Egyáltalán
nem kellemes az
ilyen helyzet.
|
|