Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







NEGYEDIK BESZÁMOLÓ

Arról, hogy miért látta Donki Ákos
- életében először -
sírva fakadni az édesapját

Akkor most térjünk át arra a problémára, amely szívig sértett.

Amint említettem, nős ember vagyok. Még a gyerek megszületése előtt elköltöztünk attól a nénitől, Gyuri bácsinál béreltünk egy szobát, a város másik szélén. Gyuri bácsi, a házigazdám olyan ember, hogy nem mondhatok semmit róla, le a kalappal. Elégedett vagyok vele, mert ha ő nincs, nem kaptam volna helyet. Nagyon jó házibácsi, nagyon jó ember.

Közben ugye, fiúgyermekünk született, első gyerek, a család boldogsága.

Hazahoztuk a klinikáról, persze én is boldog voltam. A munkatársaim gratuláltak, munkaidő után elvittem őket, fizettem nekik egy-egy sört, ilyenkor általában mindenki humoros, hogy miért nem lett lány, miért fiú, hogy a szomszéd is közbejátszott s a többi. Ilyen esetekben meg kell hogy értse az ember, én nagyon értem a viccet, sőt nagyon szeretem.

S amikor hazahoztuk a gyereket, én életemben akkor láttam először újszülöttet, különösen olyan hat-hét naposat közelről... Meg újak voltak az ilyen családi problémák is, hogy az ember közelről érezze a terhet, hogy mondjuk, ő is szülő már, apai kötelességek várnak rá, meg szoptatás meg pelenkázás, ilyesmik, nekem szokatlan volt eleinte.

Néhány nap alatt aztán mindent megszoktam, sőt a gyereksírás sem idegesített, ha arról volt szó, felkeltem vele, sétáltam, váltva sétáltunk.

Az újszülött bébink miatti örömhullám nem tarthatott sokáig. Ahogy hazahoztuk, négy nap múlva beteg lett a gyerek. Lázas volt, mi nem értettünk valami sokat hozzá, áthívtunk egy idős nénit, az megnézte, s azt mondta:

- A gyerek nem szuszog jól, mert mozog az egész feje, kenjétek be foghagymával az orra tövit.

Hívtuk a gárdát, hogy nézzék meg, mi a helyzet, vizsgálják meg, valójában beteg-e a gyermek. Kijöttek, felvitték a poliklinikára, megvizsgálták, s azt mondták:

- A gyerek beteg, be kell fektetni a kórházba.

Csak négy napig volt otthon…

Felvittük, persze a feleségem is bekerült vele együtt, mert akkor még szoptatott, ott alapos vizsgálatnak vetették alá, mármint a gyereket. A bal tüdeje le volt már blokálva teljesen, csak egy tüdővel lélegzett, és azért mozgott az egész feje. Perceken múlott minden, de végül is a szorgos orvosi beavatkozás megmentette hajszálon függő életét. S akkor kezdődött az egész kezelés, jöttek az injekciók sorjában. Én nem tudom mindegyiknek a nevét elmondani, nem vagyok orvosszakértő, csak annyi információt kaptam, hogy kétóránként adnak neki ampicillint vagy keflint, erről az orvosok informáltak.

Valahogy két hónap eltelte után felépült, akkor hazahoztuk, ismét együtt volt a család, egy kicsit megnyugodtunk. De ez csupán két hétig tartott, akkor ismét jelentkezett a fenti diagnózis, és jöttek a komplikációk. Tüdőgyulladást kapott, és ez nagyon veszélyes a kicsiknél, most már én is hallottam és láttam, meggyőződtem. Ez egy olyan betegség, hogy ha egyszer megkapja, nagyon hamar visszaesik, elég egy kis megfázás.

Megint felvittük a gyereket a kórházba, és ott alapos kivizsgálásnak vetették alá. A klinika főorvosa felfedezte az asztmát, amely szerinte súlyos méretűnek bizonyult. Ezután következett az EKG, amelynek alapján az említett főorvos szívnagyobbodást állapított meg. Valami lebenyeket mondtak, hogy nincsenek leragadva, s úgy kellene legyenek. Sorban következtek az ampicillin-, penicillin-, oxacillin-, kanamicin-, keflin-oltások, perfúziók, közben az asztma okozta nehéz lélegzés megkönnyítésére polipeltávolítási műtétet hajtottak végre.

Aztán ez így folytatódott, vittük a kórházba, helyrejött, amennyire helyre, hazahoztuk, megint kellett hogy vigyük. Éjszaka rohantam a gyárba telefonálni a mentő után, jött a mentő, reszkettem, szaladgáltam. Volt olyan eset, hogy kilenc órakor lefeküdtünk, a gyereknek az égvilágon semmi baja, jókedve volt, egy órakor költ fel a feleségem:

- Ákos, a gyereknek negyven fok és hét tized láza van.

Megnézem én is, utána a szobai hőmérőre pillantok, látom, huszonkét fok van a szobában, engem meg rázott a hideg, amíg felöltöztem. Az idegességtől. Kiszaladtam az útra, nem is gondoltam, hogy éjjel egykor még legyen közlekedés, hát szinte beszaladtam egy kocsi alá. Nem láttam semmi fényt, csak annyira emlékszem, hogy hirtelen kikerült engem az autó, a polgár meg káromkodott, akkor ébredtem fel, hogy né, milyen hülyeséget csináltam.

Beszaladtam a vállalathoz, felköltöttem a kapust, el volt szenderedve, s onnan telefonáltam a mentőért, ott megvártam, mire hazaértünk, a gyerek már fel volt öltöztetve, nyomás a klinikára, megint ugyanaz a baj: tüdő- és légcsőhurut.

Két olyan esetünk volt, hogy az orvosok is feladták reményüket.

Azt mondta a kezelő doktornő:

- Semmi reményünk nincs a gyerek iránt. Perfúzió alatt van, oxigén alatt van, ha a holnapot megérjük, talán még valamit beszélhetünk.

Persze el voltunk keseredve, amikor kijöttünk és a gyereket otthagytuk, a feleségem gyenge állapotban volt, elesett. Én sem voltam elég figyelmes, mert mind a gyereken járt az eszem nekem is, felsegítettem, a harisnyája kiszakadt, a nadrágja elszakadt, minden, jött sírva mellettem. Megkértem, ne sírjon, az emberek még azt gondolják, hogy veszekedtünk vagy megvertem az úton, jöttünk fel a buszmegállóba, aztán valahogy megértett. Lementünk, hazasürgönyöztünk a szüleimnek, hogy ne érje őket váratlanul a dolog, ha netalán valami bevágna. Szerencsére, talán a véletlen is úgy akarta, a sürgönyt nem kapták meg, három nap múlva a gyerek helyrejött, szóval annyira, hogy valami javulás mutatkozott, és mind jobban és jobban mutatkozott, aztán december hatodikán, éppen Mikulás napján egyből annyira visszaesett az egész helyzet; hogy az orvosnőtől megint azt hallottuk...

Akkor már lehetett olyan öt hónapos a gyerek, három kiló harminc dekával született, öt hónapos korában volt három tíz. Úgyhogy fejlődés kevésbé mutatkozott. Amikor megmutatták a gyermeket, utána bántam, miért is néztem meg, pedig muszáj volt megnéznem, ez apai kötelességem. De annyira rosszulesett, és annyira letört engem, amikor láttam, mennyire sovány, s nem bírja a fejét sem, se nem lát, se nem hall, gondoltam, istenem, a világ szerencsétlene ez a gyerek is.

Aztán előbb-utóbb helyrejött megint minden, beugrottunk a normális mederbe, javulások mutatkoztak, és január vége felé ki is adták.

De utána ez az eset így folytatódott; a gyerek most egyéves és hat hónapos, ez idáig, ezerkilencszáznyolcvan januárjáig ez tizenötször ismétlődött meg, hogy be kellett vinnünk a kórházba. Közben amíg itthon van, állandó a gyógykezelés, a körzetorvosnő be szokott járni, megvizsgálja és felírja a megfelelő gyógyszereket. A kórházi orvosnő szerint kilencszáznyolcvanra emelkedett az injekciók száma. A jelen pillanatban már ott állunk, hogy nem bírja egyáltalán a tablettákat. Amit kap, azt dobja ki, nem tudom, hogy előbb-utóbb mi lesz.

Amikor szuszog, valami nagy csikorgás hallatszik torokból vagy tüdőből, nem tudom, és ez őt idegesíti, nagyon későre alszik el, nappal is állandóan hörög, a gyógyszereket kapja, de hát... Sajnos, úgy veszem észre, a gyógyszerek talán már nem használnak. Kiegyenlítődött a helyzet a szervezettel. Lehet, valami egyebet kellene alkalmazni. Jó, én tisztelem az orvostudományt, hiszek neki, és el is hiszem, hogy ahogy ők mondják, az valójában jól van és úgy van.

A körzetorvosnő szerint az egész baj a lakásviszonyaink miatt van, mert teljesen megfelelőtlen. Most vázolom ezt is önnek, hogy tessék elképzelni. Az udvaron a háziakon kívül még hat család lakik kvártélyban, én leghátul. A szobám egy háromszor három méteres, tehát kilenc négyzetméter alapterületű, ebbe vásároltunk bútort. A szoba alul betontalajos, nagyon vizes, szőnyeg használata téli időszakban lehetetlenség.

A falakról gyöngyszemként pereg le a víz. Mindez majdnem teljesen megrongálta a bútordarabjaimat és ruházati cikkeinket. Bármennyire is eldugaszoljuk az ajtó alját, nagy hideg esetén ködszerű pára terjeng a szobában, amely reggelre lecsapódik, és mintegy két és fél kiló jég hűsíti az ajtó aljában belülről a szobát, ezt aztán szépen fel kell törni kalapáccsal.

Az ajtónkhoz közel van a vécé és a disznóól, és alig három méterre tárolja a hat család a szemetet, ennek következtében nyáron rajszámra támadnak meg a baktériumokat hordozó legyek és patkányok. Többször megtörtént, hogy a patkány még be is jött a szobába, szerencsére ki tudtuk hajszolni. A nedves talaj miatt nemegyszer kellett megvívnom a harcot a betolakodó varangyos békákkal, egyszer egy egész estémet felforgatta a béka, annyira ideges voltam, nem tudtam elcsípni, mind ugrott el, bújt el, már nem tudtam, mit tegyek, hogyan tapossam szét.

Azt hiszem, nem csoda, ha úgy érezzük magunkat, mint szűk ketrecbe zárt állatkerti állat. Ilyen körülmények között bármennyire is kedvesek vagyunk szüleinkkel szemben, csak bánatot tudunk ajándékozni nekik. A munkatársaim meg amolyan szerencsétlennek tekintenek, de azért tisztelnek és megbecsülnek.

Ha meg reklamálunk, a házigazdánktól lesújtó feleletet kapunk:

- Ha nem tetszenek a körülmények, elmehettek.

De hova?

Hisz mi még csak álmodozunk egy szép lakásról, ami a mienk, a megbecsülhetetlen fürdőszobáról. Bárhova elmegyünk, úgy térünk vissza ebbe a szobába, mintha idegenbe utaznánk, hiányzik az otthonosság.

Nagyon sokat kerestünk egy más, egy jobb szobát, de kisgyerekkel senki sem hajlandó egy óvó fedelet adni. Még az újság apróhirdetéseiben is kikötik, hogy csak gyerektelen házasoknak adnak ki szobát, különösen beteges gyerekkel aztán óriási nehéz.

A gyereket mindenképp el kellene innen vigyem, gondoltam arra is, hogy beszélek a szüleimmel. De az az igazság, hogy nem tudjuk rábízni senkire. Nem ismerik a tüneteket, a gyerek hirtelen rosszul lesz, kellene hívni gyorsan a mentőt, vinni a kórházba, ott a falunkban az ilyesmit nem lehet, túl nagy időbe telne.

Időközben a klinika alkalmazottai is tudomást szereztek lakásunk egészségtelenségéről, és kiállítottak egy igazolványt a gyerek betegségi állapotáról, és azt tanácsolták, forduljak lakásügyben a vállalat vezetőségéhez, mellékeljem ezt a papírt. Hát tényleg jöttek a hidegek, elképzeltem, hogy jön majd be az a pára, s a gyerek ugye asztmás meg minden, ez mind nehezíti az ő helyzetét, az egészségi állapotát. Gondoltam, hátha sikerül valahogy valami segítséget kapni, lesznek olyan emberek a vállalatnál, akik megvitatják a kérvényt, s előbb-utóbb azt mondják, hogy valóban segítségre van szükségem, és adnak legalább valamit, valami megfelelő körülményt vagy ehhez hasonlót.

Így is tettünk, de itt a vállalatnál már nem találtuk meg azt a segítőkészséget, odaadást, mint a klinikán. Nagy nehézségekbe ütköztünk.

Szóval, írtam egy kérvényt, amelyben vázoltam a lakás egészségtelenségét, és kértem a vállalat segítségét, hogy biztosítsanak egy kétszobás lakást, amelyben gyerekünknek meg tudjuk teremteni a megfelelő életkörülményeket, nyugalmat. Azt is beírtam, hogy felajánlok százötven óra hazafias munkát, amit az építőtelepen szeretnék letölteni, mert nem vagyok az, aki szájába várja a sült galambot. Mellékeltem az orvosi igazolást, és az egészet beadtam a vállalat adminisztratív osztályára. El is fogadták, és azzal biztattak, hogy két hét múlva megkapom a választ. Hogy aztán átnézték-e, nem tudom, mi volt a helyzet. A tavaly augusztusban adtam be a kérvényt, vártam, a határidő lejárt, többször is felmentem az eredményért, de mindig azt mondták:

- Kérem, ide hozzánk beadta, ide többet nincs miért jöjjön, mi továbbítjuk az igazgatónak, ő hagyja jóvá, hogy megfelel-e vagy nem, kap-e vagy nem.

- S én hol érdeklődhetek?

- Menjen Szőcs elvtárshoz - azt mondja a tisztviselő -, a vállalatnál közvetlenül ő intézi a lakásproblémákat.

Elmentem Szőcs elvtárshoz, ő is hamar végzett velem:

- Nem kaptam semmi eredményt, ha kapok, értesítem.

Vártam, ebből se lett semmi. De hát sokat várni nem tudtam, állandóan rohangáltam a gyerekkel, kezdtem sürgetni a helyzetet, hogy valójában né, milyenek az állapotok, nem tudok várni. Jön a tél, persze jött a tél a nyakunkra, féltem a téltől. Gondoltam, felmegyek az igazgatóhoz kihallgatásra panasz érdekében, megmondom a problémámat, talán ő segít valamit. De itt meg a titkár elvtársnő vágta el szépen az utamat, mert fel kellett iratkozni a kihallgatásra nála, s azt mondja:

- Milyen ügyben?

- Lakásügyben - mondom.

- Lakásügyben az igazgató elvtárs nem fogad - mondta, s kihúzta a nevem.

Azt lehetne mondani, hogy én itt tévedtem, valami egyebet kellett volna mondanom, de nem szeretek hazudni.

- Na, hát ha nem fogad - mondom -, akkor én kihez menjek?

- Forduljon bizalommal Rózsa elvtárshoz, a szakszervezeti főnökhöz, ő intézi az ilyesmit.

Hát én elmentem, mondtam neki is a helyzetemet, hogy a gyerek beteg ... Hogy meghallgatta vagy nem hallgatta meg, nem tudom, mert közben másokkal is beszélgetett, én igyekeztem azért elmondani mindent ott pillanatok alatt, s a végén megkérdezte:

- Városi buletinje van?

- Nincsen, kérem.

- Hát akkor kár a beszélgetés - azt mondja -, menjen, csináltasson városi buletint, utána bead egy új kérést, azt majd megvitatjuk, és kap.

És itt végre zsákutcába jutottam, tessék csak megfigyelni, itt jön a rövidzárlat. A törvény szerint városi buletint nem kaphatok, mert nincs lakásom a városban, nincs egy stabil lakcímem. Városi buletin hiányában pedig nincs jogom a vállalat által kiutalt lakásra. Ilyenformán ez a két dolog mindig kölcsönhatást gyakorol egymásra, egyik üldözi a másikat, de vajon meddig? Így nem tudok haladni a gyerekkel lassan előre az élet útján.

A vállalatban azt is ajánlották, hogy vásároljak egy pénzes lakást, ahhoz nem kell előbb városi buletin, ott a kettő menne egyszerre, vagy legalábbis könnyebben. Mondhatom, nem volt rossz az ötletük, nekem is ez a szándékom. Ilyen lakásvásárlásra kaptam is engedélyt, vagyis letelepedési engedélyt a városba abban az esetben, ha veszek lakást. Különben én a segítséget a vállalattól csupán addig kértem, amíg lehetőségem lesz a vásárlásra, de számoljunk csak egy kicsit logikusan!

A feleségem nem dolgozik, az én alapkeresetem kétezer lej. Ha lakást vásárolnék, a havi részlet hatszáz lej, de amíg elkészül, a kvártélyt is fizetnem kell, az ötszáz havonta. Ehhez jön még négyszáz lej, a bútorrészlet. A megmaradó ötszáz lejből ily beteges gyerekkel megélni, ruházkodni teljesen lehetetlen, bármily jó és gazdaságos legyen a beosztás.

Úgyhogy nem tudok vállalkozni, most egy lakásvásárlást nem tudok megjátszodni.

Mindig kell számítsak arra is, hogy a gyerek megbetegszik, vannak olyan gyógyszerek, amelyeket pénzzel kell venni, az import gyógyszerek. Épp a múltkor vettünk kétfélét, az egyik nyolcvan lej volt, a másik kilencven. Arra is gondolnom kell, hogy a gyerek esetleg visszakerül a kórházba, oda is kell vinni valamit az orvosoknak, ha nincs is pénzem nagy dologra, de egy doboz csokoládét, egy üveg italt, egy karton cigarettát, ezt-azt, egy csokor virágot csak viszek. Mert szép dolog. Úgyhogy még oda is kell egypár lej.

Bennem hiába van meg a jóakarat a vásárlásra. Pedig belemennék szívesen, hogy legyen a sajátom.

   Ha a feleségemnek lenne munkahelye... Sajnos, az esküvőnktől ez idáig nem sikerült sem a vállalatunkhoz, sem pedig máshova munkába állnia.

Sokat jártunk a munkaelosztóhoz, gyerek még nem volt, ígérgettek ezt, azt, hogy majd értesítenek levélben, vártunk, nem sikerült. Nem sikerült egyáltalán. Hiába.

Elment tiszta jószántából egy alkalommal valami zöldségraktárba szezonmunkára, rendezni a ládákat. Hát éppen hogy valakinek a dili a fejére szállt, hogy így mondjam, amilyen kicsi volt a feleségem, felrakták a kocsira. S aznap három kocsit raktak le, jött haza, hát amikor levetkőzött, megláttam a lábait meg a karjait; tiszta kék, lila és vörös ütés, karcolás és horzsolás, a nadrágja összetépve, na, mondom neki:

- Fiam, holnap reggel nem mész dolgozni.

- De megyek, de megyek, de megyek!... Nem akarok itthon ülni, maholnap jönnek bizonyos problémák, jön a gyerek, és kell a pénz.

Nem engedtem. Láttam, hogy nem bírja, gyenge. Hogy is lehet egy harminc-negyven kilós krumplisládát egy olyan fehérnépre rátenni, akinek szinte kisebb a súlya, mint a ládának?! Reggel, amikor felkelt, izomláza volt, ez az a sok ütés miatt, hogy nem bírta a ládákat, csak kínlódott velük.

- Na - mondom -, nem mész sehova! Valahogy megleszünk.

Megint jártunk a munkaelosztóhoz, ott csak töltöttük délelőttjeinket. Azt mondták, hozzak fizetési igazolást a vállalatomtól. Na, vittem, aztán sehol semmi.

Próbáltam valahogy a gyárban megoldani a dolgokat, ott is dolgoznak hegesztők, a feleségemnek megvan a szakképesítése. Bementünk, beszélgettünk a káderessel, Tulbure elvtárssal, azt mondja:

- Nincs szükségünk munkásra, annyi van, hogy még el is lehetne engedni, aki akar, elmehet, ha jobb helyet talál.

Munkahelye a feleségemnek most sincs, és az élet útja így szépen telik.

S akkor még a szüleim is ki vannak rám förmedve. Ha valami felüti a fejét, az enyémek rögtön szólnak nekem, a feleségemnek nem mondják. Hogy szégyellik vagy miért, nem tudom. Említsek például egy olyan esetet, hogy mondjuk, ők többet értenek a gyereknevelésből, két gyerekük volt. Hát például, azt mondja édesanyám:

- Azt a pelenkát nem úgy kell a gyerekre csavarni, és te miért nem mondod meg a feleségednek?!

Én ehhez nem értek egyáltalán. Anyámék mondják, hogyan kell csinálni, és hogy én irányítsam a feleségemet. Az ilyen dolgokat meg is szoktam mondani Erzsikének, ő meg is hallgatja.

Viszont a legnagyobb probléma, hogy az emberek sokat beszélnek, és a rokonok felhúzzák a szüleimet, hogy így nem jó s úgy nem jó az én helyzetem, hogy a feleségem nem olyan, mint más, mint amilyen egy fiatalasszony kellene hogy legyen, ez nem tetszik, az nem tetszik, a viselkedése nem tetszik. Hát ez engem bánt. Nem akarom megsérteni őket sem, valahogy egy olyan láthatatlan központot foglalok el, kiegyenlítem a szüleim oldalát is meg a feleségem oldalát is, ha lehet.

De nézeteltérések mindig vannak. Ők úgy veszik, hogy okosabbak, és valójában lehetnek is könnyen azok a gyereknevelésben, az életben, mindenben. És megtörténtek olyan felhányások is bizonyos esetekben, hogy azt mondja:

- Na, látod, hova jutottál, te akartad, és...

- Én nem bántam meg - mondom -, mi jól vagyunk, és én most sem bántam meg! Végeredményben maguk is miből indultak el? A semmiből. Ugye, hogy most mosógép van, hűtőszekrény van, tévé van, ház van, minden van. Volt akarat, négy kar dolgozott, mert ketten dolgoztak egy időben, és lett.

- De te minek kínlódj annyit - azt mondja édesanyám -, ha meg tudtad volna oldani másképpen is?

- Hát - mondom neki -, ha én így választottam, és én így láttam jónak, és nekem így tetszett, akkor most én miért vagyok hibás?

Meg ilyen esetek...

Aztán előbb-utóbb elmúlik minden vihar, eső után kisüt a nap, minden felvidul. Persze, nem mindent tudatok a feleségemmel, mert észreveszi azt, hogy mondjuk, neki nem nagyon van helye a családban, hogy őt nem nézik jó szemmel vagy ilyesmi.

Nekem azért kell kiegyenlíteni a helyzetet, mert gyerek is van, és nem szeretném, hogy az a gyerek is úgy járjon, mint annak idején a feleségem. Hogy megnő, és akkor majd azt mondja: igen, mert apám elhagyott, eldobott. Vagy majd felbiztatja az egyik vagy a másik fél, akivel marad, hogy né, apád volt a hibás. Nem! Meg kell tennem a férfias kötelességeimet, a szülői kötelességeimet, mindenkivel szembe kell szállnom. Persze nem úgy, hogy verekedjek, hanem szép szóval. És valahogy ezt az életet én is le kell hogy bonyolítsam. Egyedül, a magam erejéből.

A szüleim különösebb segítséget jelen pillanatban nem tudnak adni. Apám is egy egyszerű munkás, édesanyám beteges, nem dolgozik, az öcsém most kezd dolgozni, idáig iskolázott, biza nehéz. Hiába is várnám... Én látom néha a jóakaratot bennük, de nem képesek arra, nincs rá lehetőségük. Falun más a helyzet, jönnek a hidegek, kell a téli tüzelőfa, nagyon nehezen lehet beszerezni, és drága. Most kell arra a kis pénz. Azt mondták, esetleg kérnek kölcsön, de nem akarom őket adósságba verni.

Anyagi segítséget a feleségem szüleitől sem kaphatunk. Anyósom hetvenhét végén meghalt, apósom újra nősült, azóta két gyereke volt, mind a kettő meghalt. Amíg anyósom élt, még ment volna az élet valahogy. Sok mindent kaphattunk volna, még kibogozhattak volna egyes dolgokat. De hogy meghalt, apósom inkább a nőkkel foglalkozott. Most már ő is észrevette a hibáját, mert szüksége lenne támaszra. Egyszer meglátogattuk, sírásra fakadt:

- Tényleg hibás vagyok, nem adtam megfelelő kenyeret a gyerekeim kezébe, de azért én a szülői kötelességemet megtettem.

Pedig jöhetett volna a feleségem annak idején a vállalatunkhoz, amikor tanulókat toboroztak, de akkor az apja azt mondta:

- Minek kell neked olyasmi? Egy férjet kapsz magadnak, a rántást meg tudod csinálni.

Hát a feleségemet ez bántja a mai napig, nem adták meg neki a megfelelő támaszt, hogy ő is elérjen valamit az életben. Sokszor mondja nekem:

- Te, Ákos, igaz, bánt, hogy én nem dolgozom?

- Hát engem nemhogy bánt - mondom - hanem érzem a hiányát, ennyi az egész. Annyi, hogy én húzom a szekeret egyedül, és az mindig elferdül. Azért volna jó mégis, ha te is kapnál egy darab kenyeret.

Próbáltuk ismerősök által is, de nagyon nehéz ezt megoldani. Az a hegesztőtanfolyama van csak, meg a nyolc osztálya.

S azt is hogy végezte el?

Nagyon sokszor elmagyarázta, hogy alig volt megélhetőségük, az apja nem törődött, ő meg virágot árult, téli időszakban pedig a testvérével beálltak havat hányni az üzletek előtt, kaptak egy-egy lejt, amiből az édesanyjuk kenyeret vett. És az apja egy olyan erőszakos ember volt, a feleségét legyűrte, nem úgy becsülte, mint élettársát, hanem mint bizonyos alkalmazottat a családban. Az anyja persze kitartott a két gyermek mellett, és nem akarta szétszakítani az apjuktól, s azt mondta:

- Bármennyire is nehéz nekem, majd előbb-utóbb felnőttök, és meglátjátok, milyen körülményeket kell átélni, majd rájösztök saját magatoktól, hogy mi a helyzet.

S tényleg így is történt.

Apósomnak azóta is millió munkahelye volt, nem szereti a munkát, és ez elég sajnos, hogy nem szereti, és ilyesmit kell valakiről beszélni. Volt építőtelepen, raktárban, itt is, túl is. De hát neki mindig minden nehéz volt, ő csak azt fújja, hogy beteges ember. Pedig nekem nem úgy tűnik, hogy beteges ember lenne, ő beteges abból a szempontból, hogy nem szeret egy stabil helyen megállapodni és ott dolgozni.

Hát az én édesapámnak ez a második munkahelye, amikor hazajött a háborúból, egy keveset dolgozott a malomban a zsákolásnál, utána átment a téglagyárhoz, innen is fog nyugdíjba menni, még egypár éve van a nyugdíjig, és leélte az életét két munkahellyel.

Én is erre vágyakozom, minek mind cserélgessek? Ha esetleg meg lehetne érni azt az időt, amikor nyugdíjba vonulok, azt szeretném, hogy a munkatársaim, a fiatalabbak ott legyenek, és azt mondják:

- Itt kezdte a munkát, innen ment nyugdíjba. Itt küzdött, itt dolgozott, itt kereste meg a kenyerét, mindent.

Nem szeretném cserélgetni, nem is vágyom sehova, csak az esik rosszul nekem, hogy ilyen esetben, mint most, a lakásprobléma és a gyerek

Azt mondja a mesterem a múltkor:

- Minek vacakolsz itt a lakással? Miért nem mész át a szomszéd megyébe, ott most iparosítanak, kell a munkás, és rögtön adnak lakást.

Hát kérem, én megszoktam ezt a várost annyi éven keresztül, már mindjárt nyolcadik éve, akkor most hogy menjek el? Végeredményben nem érzem magam vándornépségnek, szekeresnek, valami jogaim nekem is vannak, sőt szükségesetben segítséget is élvezhetek: Én nem vagyok szekeres, hogy vegyem a cuccokat és elinduljak családostul, süssek hamuba sült pogácsát, és vándoroljak megyéről megyére, és könyörögjek, hogy kérem, vegyenek fel, és kell lakás.

Járjak munkahelyről munkahelyre? A végén, amikor meglátják, mennyi beírás van a munkakönyvemben, mennyi munkahely, az már egy bizonyos következtetést ad: na, ez valami olyan ember, hogy nem szereti a munkát!

Nem akarom ezt. Megállapodtam itt, szeretem, sőt ahogy mondtam, szakmát is kellett cserélnem, ez már a második foglalkozásom, de tetszik. Én beleéltem magam. Jól vagyok, és nem is akarok elmenni innen. Jól érzem magam, csak ne lennének ezek a helyzetek...

Utánanéztem ennek a lakásügynek a munkások között is, megkérdeztem a kollégáimat, hogyan látják ők a helyzetet, hogy tudnám én ezt a lakást megjátszani. Mert ugye, a vezetőket már mind megkérdeztem, és azok azt mondták, hogy nem lehet. Na és a kollégáimtól megtudtam, hogy a vállalatunknak nagyon sok olyan alkalmazottja kapott hasonnemű lakást, aki nem rendelkezett városi buletinnel, és nincsenek hozzám hasonló nehézségei sem. Olyan esetről is hallottam, ami mostanában ebben a társaságban egyedülálló: független munkáslány szégyenre méltó múltja miatt vállalati kiutalt lakást kapott.

Vajon igazságosan és megfelelően jártak el itt az illetékesek?

A maguk részére természetesen igen.

Tessék csak megfigyelni, az ilyen potyázók mindig valahova tartoznak, vagy a pálinkásüveghez, vagy pedig nagymértékben hozzájárulnak a lakásosztogatók boldogságához. Ugyanis azok a munkatársaim, akiknek sikerült lakáshoz jutni, engem is megtanítottak. Hogy csak egy példát említsek, a múltkoriban az egyik munkatársnőm ezzel világosított fel:

- Tatikám, meg kell kenni a kereket egy ötezressel, és máris megoldottál mindent, nem kell városi buletin sem.

Na ez aztán jó trükk!

De honnan tudnám ezt a nagy összeget beszerezni? Sehonnan sem. Pillanatnyilag földbe gyökereztek a lábaim, égnek állt a hajam, és megállt az eszem.

Érdekes, nem?

Valahogy fel kellene szaggatnom a talajt, és elindulnom valamerre, de merre? ... Nagyon elgondolkoztat a dolog, hogy ezek az emberek milyen furfangos módon sajtolják ki mások zsebéből a pénzt. Hát nekem ehhez nehéz és fájdalmas hozzájárulnom, ez számomra elfogadhatatlan, ezek az emberek az élet és a szabadság kérdésével játszanak. És főleg a börtönnel. Ha évenként csupán ötven lakást osztanak így ki, szép kis összeg jut el valakikhez. Ha ez továbbra is így megy, az összeomlás küszöbéig vezérli őket a helyzet, ami kár lenne, mert minden bizonnyal még rájuk is vár a szülői elégtétel, a gyereknevelés.

Most már tényleg nem tudom, mit tehetnék. Már huszonhat éves vagyok, s a feleségem huszonhárom, és még mindig ingunk a semmiben.

A legnagyobb baj az, hogy nemrég apám elsírta magát, apám, aki mindig arra tanított, hogy a reményt sosem szabad feladni. S könnyekkel zokogott, még sose láttam így őt. Nagyon elkeseredett, hogy én milyen szerencsétlen vagyok. Bántja őt, hogy a feleségem nem dolgozik, és én meg nem bírom meg az életet egyedül. Hogy amim volt, azt is elvesztettem. Volt fényképezőgépem, nagyítóm, a gyerek beteg lett, el kellett hogy adjam. Sok egyebet eladtam még, a jegygyűrűinket is, másképp nem érhettem volna el semmit az életben.

Valószínű, hogy ők ketten édesanyámmal családias légkörben beszélgettek, és amikor hazamentem, már főtt bennük, nem tudták tovább magukban tartani a felgyűlt keserűséget, és kitört a bánat az édesapámon. Azt kérdezte:

- Eladtad a gyűrűket is, ugye?

Eladtam, mit mondjak?

- El.

Ekkor lett neki nagyon érzékeny a helyzet, és azt mondja:

- Nem tudom, mit vétettél, hogy ilyen szerencsétlen vagy...

Rosszulesett neki, hogy éppen ebbe a helyzetbe jutottam, elkezdte rázni a sírás, közben mondja:

- Fiam, fiam, neked semmid sincs, és te csak mind hanyatt mész az életnek...

Ez nekem nagyon rosszulesett, és annyira legyűrt pillanatnyilag, hogy őt sem és magamat sem tudtam megvigasztalni.

De én még mindig remélem, hogy előbb-utóbb megoldódik a helyzet, bízom abban, hogy a sorsnak a jobbik fele fog engem megszállni, nem a rosszabbik.

Hát valahogy körülbelül így néz ki a dolog nagy szavakban elmondva

Közben arra gondoltam, mi lenne, ha írnék a szerkesztőségnek. Néha olvasgatom az újságot, meg szoktam venni hol én, hol a feleségem, láttam, foglalkoznak ilyen fiatalos problémákkal is. Hátha az én bajom valahol otthonra talál, és valaki megsegít.

Mit tetszik szólni hozzá?







Lap tetejére          Előre