Molnár H. Lajos: Donki Ákos





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre







HETEDIK BESZÁMOLÓ

Ebben, ha úgy vesszük, kicsi Donki a főszereplő

Felhívtam Szántó elvtársat, az újságírót, mondom neki a helyzeteket, hát eléggé meg volt lepődve, de csak azt tudta tanácsolni, hogy a hátralevő napokban próbáljak lakást keríteni, mert ő helyettem nem járhatja a várost. Vagy hogy próbáljak még beszélni a házigazdámmal, hátha meggondolja magát. És ha semmi sem sikerül, akkor hívjam őt fel megint.

Így is lett.

A terminus lejárt, sehol semmi, február huszonkilencedikén ismét telefonáltam Szántónak, hogy ő, ugye, okos ember, mondja meg, most mit csináljak, kell bemenjek éjszaka dolgozni, s a gyerek és a feleségem az utcán. Mégis, adjon valami véleményezést, hogy tulajdonképpen mi is a teendő ebben az esetben. Hogy és milyen formában lehetne nekivágni beteges kisgyerekkel a hideg éjszakának lakás hiányában?

Hát most már nagyon el volt gondolkozva az eseten. Végül is kapott egy megoldást, és azt a tanácsot adta nekem, hogy vegyem a családomat, s a gyerekkel együtt menjünk be a vállalathoz, keressek nekik egy megfelelő helyet, a legjobb lenne a kapusszobában hagyni őket reggelig, amíg ő valahogy a segítségemre jön, és megpróbál a helyzetemen változtatni. S mondta, hogy amikor megérkezünk a gyárba, telefonáljunk ismét, és mondjuk meg, sikerült-e elintézni a kapussal, hogy ott maradjon a gyerek s a feleségem.

Ez délután történt, hazamentem, nekifogtam pakolászni, és szóltam a szomszédoknak, hogy esetleg ha volna annyi emberiség bennük, akkor segítsenek a bútorokat kihordani. Persze jöttek is nagyon szívesen, nekifogtunk, és kihordtunk mindent a ház tövibe, mert ugye, a szobát fel kellett szabadítanom. Letakartam az egészet valami nájlonokkal, aztán lesz, ami lesz, legfennebb ellopják.

A házigazdám megvárta az utolsó pillanatot, amíg az utolsó bútordarabot is kihordtuk, amikor már nem volt mit tenni, és akkor hátrajött, és azt kérdezte:

- Minek kellett itt ezt a cirkuszt megcsinálni? Miért nem hagytátok benn a holmitokat holnap reggelig?

- Hát - mondom -, én tulajdonképpen azzal a holnap reggeliggel nem érek semmit. Mert ha nem most, akkor holnap délelőtt, s én meg délelőtt nem tudok ilyesmit csinálni, mert éjszakás vagyok, fáradt leszek, nem tudom a bútorokat hordozni. Így jó.

- S aztán hova mentek? - mondja.

- Az új lakásba.

- Hol van az az új lakás?

- Hát - mondom -, még én sem tudom, hogy hol van.

- Mégis, maradjatok itt reggelig - azt mondja.

- Most már hogy? A bútorok ki vannak hordva, hol altassam a gyereket? Minden fel van hányva, a ruháit sem tudom, hol vannak, csak ami rajta van. Megyünk. Valami lesz velünk is.

Aztán elszaladtam, vettem egy liter pálinkát, mert meghallottam a szomszédoktól, akik segítettek cipekedni, hogy ott az udvaron az a szokás, ha valaki elköltözik, az vesz italt, és meg szokta kínálni egy-egy pohár itallal az ottmaradókat, mégis, el szoktak köszönni tisztességesen tőlük. Hát gondoltam, egye fene, én is veszek egy liter pálinkát, és mindegyiket megkínálom tisztességesen. El is mentem szobáról szobára, beköszöntem, bocsánatot kértem, ha esetleg volt valami olyan kihágásom, hogy nem volt a kedvükre, töltöttem egy-egy pohár pálinkát, megkínáltam, el is fogadták szívesen. Java részük sajnálkozott a helyzetemen, hogy hát tényleg ilyen sorsba jutottam. Közben betoppant az egyik lakóhoz a házigazda, őt is meg akartam kínálni, szívélyesen odainvitáltam, s mondom neki:

- Gyuri bácsi, ha lesz olyan kedves, itt van valami pálinka, meg akarom kínálni magát is, ne haragudjon, hát lényegében nem voltunk rossz viszonyban, és né, most már búcsúzóul úgyis megkínálok mindenkit.

- Igyál, akivel akarsz - azt mondja -, én nem vagyok hajlandó veled inni!

- Miért, haragszik? - kérdem.

- Természetesen, haragszom.

S ezzel kiment.

Na, hát ha haragszik, akkor haragszik: Azt mondták nekem a többi kvártélyosok, nem kell felvenni az ilyesmit, ismerik ők már jól az öreget.

Na, ezzel kurtán-furcsán megtörtént az elköszönés. Vettük a csomagot, a gyereknek az élelmet, egy táskába becsomagoltunk mindent, és a táskával ideiglenesen, részben költöztünk.

A vállalat kapujában találkoztam az egyik kollégámmal, és ahogy meglátott a gyerekkel meg a feleségemmel felcsomagolva, azt kérdi:

- Mi az, hát nem jössz dolgozni? Hova, merre indultál?

- Nem indulok semerre - mondom -, a házigazdám kitessékelt bizonyos dolgok miatt, és el kellett onnan marsolni. S nincs hol hagyjam a gyereket.

Hát éppen elég hideg volt, szállingózott a hó, február utolsó napja volt, néhány óra múlva március elseje. S azt mondta a kollégám, hogy felajánlja nekem a következőt: legrosszabb esetben, ha nem enged be a kapus, ő úgyis kocsival van, megengedi, hogy a feleségem s a gyerek megháljanak a kocsiban.

Felhívtam az újságírót, s mondom neki, hogy né, a kapunál ki van írva, hogy szeszes italt és gyereket a gyárba bevinni szigorúan tilos, s nem lenne-e jó, ha az asszony a kollégám kocsijában aludna. Eléggé kiförmedt rám Szántó elvtárs, hogy én ne törődjek semmilyen felirattal, s hagyjak a fenébe minden kocsit és kollégát, vigyem csak be a gyereket a kapusszobába.

Na jó, bementünk, beszéltem a kapussal, ő meg átérezte az egész helyzetet, és beleegyezett, hogy maradjunk a várószobában. Van egy bizonyos várószoba a kapusszoba mellett, a bejárati folyosóból választották le, egy méter magasban deszkafala van, onnan meg üvegablak. De központi fűtés is van benne.

Na, a kapus kinyitotta az ajtót, betessékelt minket oda. Elhoztuk a gyerek bundáját, leterítettük az asztalra, ráfektettük erre a gyereket, és betakartuk a feleségem kabátjával. Nemsokára el is aludt, elég nyugodtan pihent, úgy látszik, nem vette észre, hol van. A feleségem meg egész éjszaka virrasztott mellette.

Én elmentem, átöltöztem, bementem a műhelybe, s nekifogtam dolgozni. Közben, amikor a gépem jól ment, szóltam az egyik munkatársamnak, hogy addig felülvigyázza a gépet, amíg visszajövök. Elmentem, megnéztem, hogy mi van a gyerekkel meg a feleségemmel. Hát azt mondja a feleségem, hogy volt itt Szántó, és hogy nagyon meg volt elégedve a helyzettel, egyfolytában mosolygott, odahúzta az asztalt gyerekestől közvetlenül az ablak mellé. Úgy feküdt ott a gyermek, mintha kirakatban lenne. És azt mondja a feleségem, az újságíró nagyon a lelkére kötötte, nehogy elmozdítsa onnan a gyereket, s főleg reggel, amikor jön befele a társaság, a vezetőség, akkor a gyerek feltétlenül legyen ott az asztalon. Még meg is nyugtatta az asszonyt:

- Ne izguljon, ezt az éjjelt bírja csak ki, holnap majd minden úgy fog menni, mint a mesében, de el ne menjenek innen, amíg meg nem jövök.

Na jó, én még nem tudtam pillanatnyilag, mit akar az újságíró. Visszamentem a műhelybe, találkoztam a mesterrel, hát ő is meg volt törve egészen, hogy hogyan lehet ennyire kőszívű ember a gazdám, hogy ilyesmiket elműveljen most, téli időszakban. Visszamentem a munkába, megint dolgoztam, megint kimentem, egész éjszaka vagy hétszer-nyolcszor előlátogattam.

Eljött a reggel is. A munkába igyekvőknek nagy csodálkozására volt, hogy ott van a feleségem a gyerekkel, és olyan korán a gyerek az asztalon van, pihen. Java részük már ismert, és ismerték a feleségemet is. Ott vonultak végig mind, mert ott van az egyetlen bejárat. S persze az illetékesek, az irodabeliek is észrevették a helyzetet, hogy én a kisgyerekkel bent voltam azon az éjszakán, mert nem volt hol aludjon. Aki meg nem vette észre, annak elújságolta a kapus. Hát ők már tudtak azelőtt is az én lakásproblémámról és a gyerek egészségi állapotáról, ezt papíron bebizonyítottam, amikor a kérést beadtam.

Befejeztem a munkát, előrejöttem én is a várószobába, közben visszamentem a műhelybe, hogy hozzak vizet a gyereknek. És ott mondja a mester, hogy kerestek a KISZ-irodából, beszélni akarnak velem. Fel is mentem, be is léptem, ott volt a vállalati KISZ-titkár, leültetett, és elbeszélgetett velem:

- Monda, minek kell ilyesmiket művelni, minek kell ennyire dramatizálni a helyzetet, hogy behozza ide a gyereket a kapusszobába? Né, most maga miatt hívat az igazgató engem is, a párttitkár elvtársat is meg a szakszervezeti elnököt, hogy mit keresett az a gyermek ott az asztalon.

Kezdtem kapiskálni, miért mosolygott az este Szántó elvtárs.

- Azt hiszi - mondja a titkár -, hogy ezzel megoldott valamit? Ezzel tulajdonképpen úgyse segített a helyzeten, ebből úgyse fog semmi hasznot élvezni.

- Hát - mondom -, én nem dramatizálom a helyzetet, én egyszerűen nem volt mit csináljak a gyermekkel. És ahhoz, hogy a gyerek ne kerüljön megint a kórházba, mert tizenöt alkalommal már volt, hát én is valahogy meg kellett hogy oldjam a helyzetet. Végeredményben a gyermekem, és szülői kötelességem, hogy ilyen esetben megfelelő helyre vigyem.

- Jó - azt mondja -, de hát a vállalat munkásai ott járnak be, és kacagják magát, hogy maga ilyen meg olyan, meg hogy nincs hol lakjon...

- Kérem - mondom -, én a munkások közül egyet sem láttam kacagni. De ha így gondolják maguk, rendben van, akkor adjanak lakást.

- Az nem megy olyan hamar, csak most adta be a kérést.

- Igen, most, a tavaly augusztusban - mondom.

Tehát ezek szerint ők úgy vették, hogy mégis nem volt olyan sürgős a helyzetem.

Na, ez a beszélgetés lezajlott, ő futott az igazgatóhoz, én meg visszamentem a gyerekhez. Ez lehetett úgy hét óra, negyed nyolc körül, még volt időm, mert Szántó elvtárs azt mondta, csak kilencre jön, addig hagyjuk érni a dolgokat. A feleségemnek azt mondtam, nehogy elmozduljon onnan, még ha kiabálnak is rá, és elmentem, megittam egy kávét, nagyon fáradt voltam, ki voltam merülve fizikailag is a bútorcipeléstől, meg idegileg is.

Aztán megérkezett Szántó elvtárs, hát persze rögtön kérdezte a történteket, mondtam, hogy hívattak és mi zajlott ott le. Azt mondja nekem Szántó, hogy ez eddig stimmel. Ezek után pedig felment személyesen a pártirodába, nekem szólt, hogy várjak ott lenn.

Hát elég sokáig vártam, ami azt illeti. Aztán felhívattak engem is a pártirodába, jelen volt Ispas elvtárs, az üzemi párttitkár és a helyettese, Vulpescu elvtárs. Erről annyit szeretnék még megemlíteni, hogy Ispas elvtárs egy elég fiatal mérnök, nemrég választották meg titkárnak, azelőtt Vulpescu elvtárs volt az üzemi titkár, és most maradt helyettesnek, hogy minden dologba bevezesse Ispast.

Hogy őszintén megmondjam, csak homályosan emlékszem az egészre, én már akkor olyan fáradt voltam, mint egy falhoz vert valami. Komolyan mondom, reszkettem, amikor mentem fel a lépcsőn. Csak az a sovány lélek élt bennem, az vitt fel. Hát én estem össze. Egész héten éjszakás voltam, munkaidő után rohangáltam kvártély után. Én nem aludtam azon a héten, csak vagy tíz-tizenkét órát összesen, így csipbe-csupba.

Arra emlékszem, hogy Szántó elvtárs vagy háromszor vette a sapkáját, hogy akkor ő megy. Biza elég sokáig vitatkoztak ott előttem is. De az újságíró nyugodtan viselkedett, inkább a titkár elvtárs volt mérges.

Szántó felvetette a problémát, hogy én az éjszakát a családommal együtt a vállalat kapusszobájában töltöttem, és megkérdezte, hogy tudván a helyzetről, miért hagyták, hogy én ide jussak. Persze hogy tudtak a helyzetről, én erről értesítettem őket, igaz, nem a párttitkárt, hanem a többi főnököt, mentem a fejükre, és majdnem mindennap szóltam, hogy né, telik le a terminusom, és valahogy segítsenek, hogy tudjak dolgozni jönni. Ők meg semmi intézkedést nem tettek, hogy legyek fedél alatt. Az idő eltelt, ők indifferensek voltak a helyzethez viszonyítva.

Láttam, hogy pillanatnyilag semmi elgondolása nincs Ispas elvtársnak, hogyan is tudna engem segíteni. Vagyis egy elgondolása volt, azt mondja az újságírónak:

- Miért nem fogadja be maga Donkiékat?

- Mert nincs hova.

- Na látja, ezért nem tudok én sem lakást adni neki - mondta Ispas elvtárs, és kacagott.

Ekkor vette Szántó másodszor a sapkáját, s közben mondta, hogy ő mindenesetre úgy látja, hogy ezen az emberen kellett volna segíteni, mert olyan valakiről van szó, aki valójában megérdemli ezt a helyzetet. S hogy ilyen esetben a vállalat munkásainak a nehézségeit itt, a vállalat vezetőségének kellene megoldania, ha itt nem segítenek, akkor ki segítsen, s aztán még ezt mondta:

- Hát akkor megyek a megyei pártbizottsághoz, hátha ott találnak valami megoldást.

Erre fel a titkár elvtárs rákiáltott az újságíróra, hogy üljön le, de úgy vettem észre, Szántó elvtársnak ez tetszett, mert felém fordult, miközben ült le, és vágott egyet a szemével. Persze, én ezalatt a sarokban álltam hátul, és vártam a fejleményeket, hogy mik is történnek.

Közben nem történt még semmi, mert Ispas elvtárs azt az esetet magyarázta, amikor még ő is albérletben lakott, és hogy milyen nehéz volt neki is, aztán végül vett lakást, nem kért vállalati kiutalást. Na, erre az újságíró mondja neki, hogy nekem nincs pénzem, s nem is lesz, mert egy fizetésből nem lehet félretenni semmit, és hogy a feleségem felvételét a gyárba két esztendeje kérjük, és azt sem intézték.

- Hova vegyem fel, ha egyszer nincs hely?! - mondta Ispas elvtárs erősen kiabálva.

Szántó meg csendesen mondta, hogy akkor ő mégis megy a megyéhez, s megint tette a fejére a sapkáját.

És ettől a pillanattól kezdve mintha valahogy kezdték volna megérteni a helyzetet. Ispas elvtársat az azelőtt látottaktól eltérően valahogy úgy egészen megváltozottnak láttam, megtörtnek. Úgy látszott, meggondolta, hogy mégis kötelességük mint a vállalatnál dolgozó munkást valamilyen formában segíteniük, hogy az ég alól a bútoraimat tudjam valahova elhelyezni, hogy kapjak én is egy kis ledőlőhelyet, ahol meg tudjak pihenni, és megoldjam az élet nehézségeit. Most már szépen halkan mondta Szántó elvtársnak:

- Na, üljön le.

S egyszerre lett minden.

Ispas elvtárs úgy döntött, hogy egyelőre a vállalat munkásotthonában adnak egy szobát. Vulpescu elvtárs ellenezte, azt mondta, az nem a családosoké, s ezt ne tegye a titkár elvtárs, mert ezután az összes családos jön majd a nyakukra, hogy nekik is adjanak ott helyet. De szerencsére a titkár elvtárs nem hallgatott rá, azt mondta:

- Hagyjon nekem békét, Vulpescu elvtárs, én döntök, az én felelősségemre megy az egész.

S megkérdezett engem:

- Elfogadja ezt egyelőre, Donki? Úgy egy hónapra, kettőre...

- Miért ne - mondom -, sőt ebben a helyben.

Odatett, hogy írjak egy kérvényt erre a munkásszállásra. Nem is tudtam, mit írjak, az újságíró segített. Közben Ispas elvtárs telefonált, hogy adjanak nekem a délelőtt folyamán egy vállalati teherautót és tíz embert, hogy egy-kettőre költözzek oda, s ne fizessek még ezért is. Vulpescunak ez sem tetszett, azt mondta, hogy ez törvényellenes, és ha elkapják a sofőrt, megbüntetik. A titkár elvtárs megint rákiabált:

- Fizetem én a büntetést, azt a jóistenit! Mondtam, fogy felelek én mindenért.

Na jó, ez megvolt, akkor behívatta a káderest, és azt mondta neki:

- Ennek a fiatalembernek még az idén adunk vállalati lakást: Hogy menjen hamar a dolog, maga elviszi a letelepedési engedélyét a néptanácshoz, hogy változtassák meg a feltételt: nem vesz lakást, hanem kap a vállalattól. Azért megy maga, mert ha a fiúra bízzuk, még egy év eltelik, míg visszakerül a papír.

Őszintén szólva, nagyon szépen beszélt a titkár elvtárs...

Na, ezt Tulbure el is vállalta személyesen, önkéntesen elfogadta a megbízatást, és mondta, hogy szaladjak le Szőcshöz, kérjem el tőle hamar azt a letelepedési engedélyt. Lementem Szőcs elvtárshoz, ő is nagyon intelligensen kikereste a papírt a dossziéból, ideadta, és kérdezte, hogy s mint zajlott le a helyzet. Úgy látszik, már mindenki tudta, hogy odafenn forrnak a dolgok. És mondtam neki, hogy né, mi a szándéka a vezetőségnek, mit akarnak az én papírommal. S azt mondja Szőcs:

- Tessék, itt a papírja, s intézze a dolgát, sok szerencsét!

Akkor visszamentem, s megint kellett hogy írjak egy kérvényt a végleges vállalati lakásra. Mikor megcsináltam, azt kérdi tőlem Ispas elvtárs:

- Ide figyeljen, Donki! Így, hogy most adunk maguknak lakást, és nem kell hogy megvegye, kell-e még az állás a feleségének?

Pillanatnyilag nem tudtam, mit mondjak. Megint kérdi:

- Vagyis mit akarna maga inkább, adjunk lakást, vagy vegyük fel a feleségét a vállalatba?

- Hát - mondom -, ha már ténylegesen lehetne, akkor mind a kettőt, úgyis még kezdő vagyok az életben, nehézségeim meg éppen bőven vannak, s akkor ha lehet, kérek lakást is és állást is a feleségemnek.

- Na, ugye megmondtam - mondja Ispas Szántónak.

Aztán kaptam megint egy ív fehér papírt, és megírtam a kérvényt a feleségem nevében, hogy kéri felvételét a vállalatba mint hegesztő. Ezt a kérvényt is, akárcsak az előző kettőt, ott helyben aláírta, lepecsételte és jóváhagyta, előbb Ispas elvtárs, aztán a személyzeti osztály főnöke is.

Én ezt nagyon elismerően fogadtam el a részükről, nagyon boldog voltam, amikor láttam, hogy tényleg megvan bennük a jóakarat, hogy segítsenek rajtam. Hát én nem tudtam, hogy ilyen esetekben a párthoz kell fordulni, én mind máshol forgolódtam, persze hogy nem haladtam semerre.

Na, a végén Ispas elvtárs felhívatott még egy embert, egy bizonyos Šoarece elvtársat, nem tudom, mi a funkciója, és azt mondta neki, vigyen el engem a vállalat személyautóján az otthonba, s ott válasszunk egy megfelelő szobát, aztán hozzon vissza, addigra itt lesz a teherautó is. Én el is mentem, Szántó még ottmaradt.

Hát ebben a Šoarece elvtársban egy olyan emberiséget láttam, aki kézzel-lábbal próbált segíteni rajtam. Az abban a pillanatban megkereste a szolgálati kocsi sofőrjét, magához szólította, s kérdi, hogy milyen programja van.

- Semmi - azt mondja.

- Na, akkor indítsad be gyorsan a motrot - mondja neki Šoarece elvtárs -, felmegyünk az otthonhoz, van valami dolgunk.

Mikor megérkeztünk oda, kiszálltunk a kocsiból, ő ment elöl, bementünk a gondnoknőhöz, és kijelentette neki:

- Ennek a fiatalembernek szüksége van egy szobára, családos.

Persze, a fehérnép eleinte nem akart adni, azt mondja:

- Családosok nem szabad itt lakjanak.

- Itt én diszponálok - mondja neki Šoarece -, ez Ispasnak, a parancsa, a párttitkárnak, ő így mondta, s ennek így kell lenni.

Erre a fehérnép beleegyezett, azt mondta, menjünk fel, válasszak ki magamnak egy szobát. Sokat ott nem volt mit válogatni, végül is az egyiket megfelelőbbnek láttam, kiválasztottam. Amikor jöttünk vissza a vállalathoz, Šoarece megkérdezte:

- Mennyire van megelégedve?

- Hát - mondom -, én éppen nagyon elégedett vagyok.

- Fogadja csak el - azt mondja -, rövidesen úgyis kap egy kétszobáslakást a blokkban.

- Na jó - mondom -, rendben van, nincs semmi kifogásom.

S azt mondja Šoarece elvtárs, hogy még csak egy pillanatig várjak, amíg keres teherautó-sofőrt, aki el tudná vinni a bútoraimat, s aztán elintézi vele gyorsan a papírmunkát is, hogy díjmentesen zajlódjék le az egész helyzet, látva, hogy annyi nehézségen keresztülmentem. Összevissza rohangálta az irodákat, hátha kap egy sofőrt, aki éppen akkor érkezett, sajnos, nem kapott. A végén már látta ő is, hogy a legjobb akarat mellett már ezzel az utolsó helyzettel, a kocsiproblémával nem tud kisegíteni, s akkor azt mondta:

- Ne haragudjon meg, de sofőr ilyenkor már nincs, az idő elég későre jár, szombat is van, próbálja meg valahogy személyesen megoldani a helyzetet.

Úgy döntöttem, hogy hát ne húzzuk az időt, pénz van nálam, és mondom a kollégáknak, akik jöttek segíteni, hogy megyek, hozok egy tehertaxit. Az egyik munkatársam azt mondja:

- Ne szaladj sehova, jön a bátyám s elviszi.

Mert a bátyja éppen ott nálunk sofőr, és akkor érkezett meg az útról. Na, felültünk, és elmentünk a bútor után a segédkollégákkal együtt. Bementünk az udvarra, s szólok a házigazdámnak:

- Jöttünk költözködni, hogy vigyük el a bútort.

- Jó - azt mondja -, nincs semmi kifogásom.

Nekifogtunk kihordani, s azt kérdi tőlem Gyuri bácsi:

- Aztán kaptatok valamit?

- Igen, kaptam.

- S hol?

- A vállalat munkásszállásán kaptam egy szobát - mondom.

- És milyenek a körülmények?

- Meleg van, van benn hideg víz, meleg víz.

- Jól van - azt mondja -, látod, ha nem doblak ki, akkor nem intézted volna el ezt a dolgot, soha nem érted volna el, hogy a feleségednek legyen állása s legyen egy szobátok...

Szóval, ezt az egészet az ő jóságának akarta feltüntetni, hogy általa sikerült nekem elérni ilyesmit.

- Hát ne haragudjon, Gyuri bácsi - mondom -, de ezt nem maga csinálta. Annak idején én írtam, és én próbáltam szétnézni segítség után, egy olyan ember után, aki átérzi a dolgokat.

Aztán többek között hallottam a lakóktól, hogy azt mondta az öreg, óriási relációim lehetnek nekem valahol, hogy ennyi mindent tudok intézni egyszerre. Így mondta:

- Jó benyomása lehet ennek az Ákosnak, hogy ennyi mindent, munkahelyet, lakást el tud intézni, valaki nagy személyiség van az oldalán.

Na, pillanatok alatt felpakoltuk a bútorokat, segítettek még az udvaron lakók is, szóval azok, akikkel jól voltam, a komám és a kománém. Megkérdezték, hova fogunk költözni, nekik is elmondtuk. Az utolsó pillanatban, amikor jöttünk el, már minden a kocsin volt, a kollégáim fel voltak ülve a kocsira, amikor a feleségemmel végigmentünk még egyszer a szobákon, mindenkitől elköszöntünk, megcsókoltuk őket. Bementünk a házigazdához is, bocsánatot kértünk, hogy ha esetleg voltak bizonyos kihágásaink vagy valami olyasmi, ami, mondjuk, nem volt kedvükre, kezet fogtunk velük, a háziasszonyt is megcsókoltuk, sőt a házigazdát is.

A kollégáim nagyon ki voltak förmedve, azt mondták:

- Hát mi ebben az esetben nem így tettünk volna, hanem jól bokán rúgjuk az öreget azok után, amit tett...

- Né, fiúk - mondom -, itt nem az a helyzet. Én nem akarom magam megjegyeztetni. Végeredményben nem az öregért tettem, de nekem itt vannak jó ismerőseim, komai viszony meg ilyesmi, én még erre az udvarra el akarok jönni, s nem akarom azt, hogy amikor belépek, akkor a házigazda szépen kitessékeljen. Így nyugodtan jöhetek, nekem nem fájt a kezem, hogy lekezeljek vele és bocsánatot kérjek. Én korrekt voltam vele szemben, legalább lássa, hogy nem mindenki olyan típus, mint ő.

Ezzel már mentünk is, a sofőr szólott, hogy az ideje elég rövid, és kijöttünk a kapun. A végén még a házigazda is kikísért, jó szerencsét kívánt.

Megérkeztünk az otthonhoz, leraktuk a bútorokat, és a kollégáimmal gyorsan felhordtuk, úgy, ahogy értük, összevissza behajigáltuk az egészet a szobába, a többit aztán én magamra vállaltam, hogy menjenek nyugodtan haza, majd én elrendezem, van időm, úgyis vasárnap következik.

Közben gondoltam, ha már segítettek, akárhogy is, kollégák, adok nekik néhány lejt. Nem akarták elfogadni, nagyon rendesek voltak. A sofőr sem akarta elvenni a pénzt, pedig én csak baráti alapon adtam volna. Igaz, megmondta az öccse is előre, hogy ne kínáljam a bátyját pénzzel egyáltalán, mert nem fogja elvenni, emberségből tette. Én azért megkínáltam száz lejjel többször is, sőt le is tettem az autó kabinjába száz lejt, de ő visszaadta nekem, és azt mondta, adjam a gyereknek, vásároljak rajta valamit a gyereknek. Megköszöntem, ő elment, persze én is hálás voltam, szűkében állok a pénznek.

Na, még annyi, hogy amikor a feleségem tudomásul vette, hogy ténylegesen felveszik dolgozni a vállalathoz, nagyon boldog volt, sőt még a nyakamba ugrott, meg is csókolt, s azt mondja:

- Na, ne búsulj, mert ezután könnyebb lesz nekünk is.

- Látod - mondom -, mégiscsak jól tettem, hogy írtam azt a levelet!

- Persze hogy jól - azt mondja -, mindig mondtam én, hogy milyen nagy fejed van neked.

Aztán azt is elmondta, hogy amíg én elmentem a kiskocsival az otthonba szobát választani, bent járt a várószobában Szántó elvtárs.

- És mit akart? - mondom.

- Azt mondta, hogy mit tudom én, mit csináltál a kalapács nyelével, mert ő végig azért harcolt, hogy vagy adjanak lakást, vagy engem vegyenek fel dolgozni, aztán a végén neked mind a kettő kellett.

- Meg volt haragudva?

- Dehogy - azt mondja a feleségem -, kacagott és mondta, hogy erre ő sem számított. Aztán megnyugtatott, hogy ne búsuljak, mert hamarosan kapunk kétszobás lakást is, fent így döntöttek.

És mondja a feleségem, hogy Szántó megsimogatta a gyereket is, s hogy mennyire jólesett neki az a pillanat, amikor látta, hogy annyira szívére vette az egész ügyet és átérezte a helyzetet.

Hát mondom, nagyon boldog volt a feleségem, különösen akkor, amikor felfogta, hogy egyszerre két nagy lépést teszünk az életben, lakás is lesz, munkahely is. Erre a munkahelyre ő mindig nagyon vágyott, sőt én is. Valahogy úgy szerettük volna, hogy ketten legyünk, ha nem is egy műhelyben, de legalább egy vállalatnál, így mégis valahogy könnyebb az élet, jobban össze lehet hangolni az életet a gyereknevelés meg minden terén.

Na, most itt vagyok, és őszintén szólva én is boldog vagyok pillanatnyilag. Csak egy kicsit fáradt is, ami azt illeti.







Lap tetejére          Előre