1UTÓSZÓ

Immár százöt éve annak, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1887. március 20-i „összes ülésén” Szilágyi Sándor akadémikus „emlékbeszédben” méltatta az 1883. július 16-án elhunyt Gyárfás István, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja munkásságát. Arról a tudósról beszélt, aki a A jász-kúnok története című, négy kötetben megjelent művével a magyar történettudomány legjelesebbjei közé jutott. A hazai középkor, különösen a kunok és a jászok történetének tanulmányozásához mindmáig elengedhetetlenül szükséges munkáinak a tanulmányozása, adatainak, eredményeinek kritikai felhasználása.

Gyárfás István, akinek élete elválaszthatatlanul eggyéforrt a kunok és jászok történetének a kutatásával, székely családból származott. Ősei között tartható számon az a XVI. századi Gyárfás deák, aki mint neve is mutatja iskolázott ember volt. A XVII. században az erdélyi fejedelmek portai követei között Ferenc I. Rákóczi György, Pál Apafi Mihály idejében, míg Tamás 1694-ben tartózkodott a szultáni udvarban. A jeles elődök között meg kell említenünk István nevét is, aki 1704-ben II. Rákóczi Ferenc oldalán Nagyszebennél vesztette életét a Rabutinnal vívott csatában.

Az ősi családi tűzhelyet Gyárfás István ugyancsak István nevet viselő nagyapja hagyta el, aki mint székelyudvarhelyi diák a székely határőrségnek a Habsburgok által történő megszervezése ellen tiltakozók 1764. január 7-i madéfalvi lemészárlásának hírét véve a kényszerű besorozás elől a sárospataki református kollégiumba menekült, s ott Györkei álnéven tanult tovább. Egy ideig falusi tanító és jegyző volt, mígnem 1788-ban lelkésszé szentelték. Fia, Pál követte apja hivatását. Az ő házasságából született 1822. július 17-én Dömsödön Gyárfás István.

Gyárfás Pál lelkészi hivatását Kiskunhalason folytatta. Így fia, István a helybéli gimnázium tanulója lett, s itt is fejezte be gimnáziumi tanulmányait. 1833-ban egy évet Pesten töltött, ahová szülei a német nyelv elsajátítása céljából küldték. Jogi tanulmányait 1837–1841 között Debrecenben végezte. Tanárai közül a legnagyobb hatást az 1840/41-es 2tanévre a debreceni református jogi akadémián 29 éves korában katedrát nyert, tiszaderzsi születésű Szűcs István tette rá, aki a hazai pozitivista jogbölcselet egyik első előfutára volt. És aki, ahogyan Gyárfás említette, „az akkor már forrongó szabadelvű eszméket alaposan és lelkesítő modorban ismertette meg hallgatóival”.

A jog után 1843-ban hittudományi tanulmányait is befejezte. Ezt követően Eperjesre ment joggyakorlatra, onnan 1844-ben mint jurátus a pozsonyi országgyűlésre a királyi táblához, Hubay József királyi személynöki ítélőmester mellé. Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások másolásával foglalkozott. Az országgyűlés berekesztése után Pestre utazott és 1846-ban ügyvédi vizsgát tett.

Tudományos és irodalmi célkitűzéseit és életpályáját tekintve Gyárfás számára az 1845. év meghatározóvá vált. Már a debreceni kollégiumban megragadta őt az iskola szellemi élete. Részt vett az olvasókörök tevékenységében, ahová az irodalmi folyóiratokon kívül a politikai röpiratok is eljutottak. Olvasott, tanult, vitatkozott, dolgozott, bírált másokat, s megbíráltatott a többiektől. Eközben kialakultak azok a tulajdonságai: szívósság, erős akarat, kitartás, egész lélekkel törekvés a kitűzött cél felé, lankadatlan szorgalom, amelyek mindvégig jellemezték élete során.

Az ügyvédi vizsgára készülvén, nem találva elégségesnek történelmi ismereteit, felkereste Horvát Istvánt, s engedélyt kért tőle, hogy előadásait hallgathassa. Az akkor már nagybeteg professzornak (1846. június 13-án meg is halt), aki 1823-tól az oklevél- és címertan, 1830-tól pedig a magyar nyelv és irodalom tanára volt a pesti egyetemen, „megtetszett ez a székelyből származott kun gyerek”, s minél jobban megismerte, annál jobban megszerette őt. Többször elhívta Gyárfást magához, beszélgetett vele, s e beszélgetések olyan mély nyomokat hagytak benne, hogy hatásuk alól később sem tudott, de nem is akart megszabadulni.

Sajnos a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként igen nagy érdemeket szerzett Horvát István, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történelemszemléletébe még igen jól beleillő, a nemesi hun-szittya ábrándokat igazolni kívánó, kalandos őstörténeti elméletei nemcsak a széles félművelt rétegekben keltettek társadalmi 3visszhangot, s maradt is ott hatásuk szívós, jelentős, hanem az őstörténet vonatkozásában Gyárfás is „rajongó lelkesedéssel csüggött a mester szaván, hallgatta előadásait, véste szívébe szavait, s élete végéig a legnagyobb kegyelettel követte iskoláját”.

Horvát István őstörténeti elméleteinek fantasztikumát, következetlenségeit, gyengeségeit az a körülmény sem takarhatja el előlünk, hogy a múltba forduló, a nemzeti dicsőséget felmutató, hazafias irányának tagadhatatlan része volt a polgári-nemzeti átalakulást vezető fiatal nemzedék formálásában, alakításában. Horvát Gyárfás mellett tanítványának tudhatta Vasvári Pált és Szalay Lászlót is.

A fiatal ügyvédet 1847 áprilisában Kóczán József királyi jogügyi igazgató alkalmazta. Azonban nem sokáig maradhatott Pesten. Édesapja váratlan halálát követően 1848 márciusának utolsó napjaiban március 15-e és az azt követő napok lelkesítő benyomásaival a szívében hazaköltözött özvegy édesanyjához Kiskunhalasra, ahol folytatta alig megkezdett ügyvédi pályáját. A jászkun kerületek tiszteletbeli aljegyzője lett, de ez nem jelentett többet puszta címnél.

1848 júliusában a városi tisztikar megújításakor első aljegyzővé választották. A forradalom idején Gyárfás csapatokat szervezett, ügyelt a kormánybiztosi intézkedések végrehajtására, részt vett a rögtönítélő tárgyalásokon, intézkedett a Halasra küldött hadifoglyok elhelyezéséről. A cári hadsereg 1849. évi támadása után menekülnie kellett. Szegedre, onnan Aradra, majd Debrecenben bujdosott, de ott sem volt maradása. Visszafordult, s nem kis veszedelmek közepette visszatért Kiskunhalasra. Anyja kezességvállalásának köszönhetően szabadlábon maradt. A jászkun kerületek kormánybiztosa, Kenéz Mihály, aki „páratlan becsületességű, őszinte meggyőződésű, jó magyar ember” volt, eredménnyel járt közben Gyárfás érdekében, kieszközölte a vádak alóli felmentését. Ezt követően Gyárfás a kerületi kapitány munkatársa lett, előbb jász-kun kerületi törvényszéki kiadó, ezt követően helyettes jegyző, majd 1851 derekától félegyházi járási alkapitány.

Gyárfás István 1851. szeptember 1-jén Kiskunhalason házasságot kötött Kenéz Borbálával. Még a házasságkötés előtt, 1851 tavaszán Gödöllőre helyezték járási segédszolgabírónak. 4Ottani kertjében szenvedéllyel fogott hozzá a gyümölcsfa nemesítéshez. Tapasztalatait a gazdasági és kertészeti szaklapokban, a Kerti Gazdaságban, a Borászati Lapokban, a Magyar Gazdában, a Falusi Gazdában és a Gazdasági Lapokban tette közzé. 1861-ben az abszolutista berendezkedés megszűnésével rendelkezési állományba helyezték. Visszaköltözött Kiskunhalasra, majd egy év elteltével kiskun-kerületi táblabírává nevezték ki.

Az ajándékba kapott egyéves szabadságot Gyárfás jogtörténeti és történeti kutatásokra használta fel. Első történetírói munkája a Csengery által szerkesztett Budapesti Szemle 1861. évi folyamában jelent meg. Ettől kezdve rendszeresen publikált kisebb-nagyobb írásokat, tanulmányokat az Akadémiai Értekezésekben, az Archaeológiai Értesítőben, a győri Történelmi és Régészeti Füzetekben és a Századokban. A Jászkunság szervezetének jogtörténeti kérdéseiről a Jogtudományi Közlönyben és a Themisben jelentetett meg cikekket. Tevékenyen részt vett a Jászkunság című lap megalapításában és fenntartásában.

Mint kiskun-kerületi táblabíró kutatásait könnyebben ki tudta terjeszteni, minthogy az egyes városok levéltárai hozzáférhetővé váltak számára. Idejének legnagyobb részét a nagy mű, A jász-kúnok története anyaggyűjtésének és megírásának szentelte. Eközben jogtudományi kutatásait sem hagyta abba. Utóbbinak köszönhette, hogy 1871-ben Szabadkára helyezték királyi ügyésznek. Itt nem sokáig maradt, ugyanis 1873-ban Budapesten királyi táblai rendes bíróvá nevezték ki.

Gyárfás 1870-ben kezdte meg A jász-kúnok története kiadását. Az első kötet megjelenését az tette lehetővé, hogy a Jász-Kun Kerületek 200 példányra előfizetett. Majd az 1870. május 3-án tartott kerületi közgyűlésen az első és további kötetek 1000 pld.-ban történő megjelentetésére vállaltak fedezetet. Az első két kötet viszonylag gyors egymásutánban, 1870-ben és 1873-ban hagyta el a nyomdát. A harmadik kötet kiadására már 10 évet kellett várni. A késedelemben szerepet játszott Gyárfás Pestre költözése, nem sokkal később, 1876-ban az önálló Jász-Kun Kerület megszűnése, de leginkább az a körülmény, hogy az Országos Levéltár anyagainak kutatását és a műbe történő bedolgozását csupán 51873 után kezdhette el. 1883-ra elkészült a harmadik és negyedik kötet, s az ötödik és hatodik kötet anyaga is összegyűlt.

Az első két kötet tartalma alapján a Magyar Tudományos Akadémia 1878-ban Gyárfást levelező taggá választotta. A Magyar Történelmi Társulatnak megalakulása óta választmányi tagja volt. Akadémiai székfoglalója egy eredeti forrásokon alapuló tanulmány volt, Dobó István Egerben címmel. A jász-kúnok története további köteteinek megírása mellett volt ereje megírni és publikálni egyéb fontos műveket is, így 1882-ben jelent meg A paraszt vármegye, s 1883-ban A jász-kúnok története harmadik kötete megjelenésének az évében A jászkunok személyes és birtokviszonyainak történelmi és jogi fejtegetése című munkája.

Gyárfás 1883. június 18-án az általa igen nagyra becsült Jerney János munkásságát méltatta az Akadémián. A jász-kúnok története harmadik kötetének korrektúráit még látta, a megjelenést azonban már nem érte meg, ugyanis 1883. július 16-án váratlanul elhunyt. Özvegye ösztönzésére a kéziratban maradt kötetek közül, miután a kiadás költségeit Jász-Nagykun-Szolnok megye és Pest megye kiskun járása biztosították, a negyedik kötet Szél Farkas szakmai gondozásával 1885-ben még megjelenhetett.

A jász-kúnok története első és második kötete egy fejezettől (A kúnok Magyarországban az Árpád-házi királyok alatt 1239–1301) eltekintve őstörténeti kérdésekkel foglalkozik. A fejezetek az alábbi sorrendben követik egymást: A scythák őstörténelme, A phartus birodalom, China melléki húnok vagy hiongnuk, kunok és jászok Etele kora előtt, Etele és a nagy hún birodalom Európában, Etele fiai és az avar birodalom Európában, A kozár birodalom és az Árpáddal beköltözött kunok, A besenyő kunok, A palócz-kunok, Úzok és kún ország.

Gyárfás, noha adatai a kor tudományosságának a szintjén helytállóak, őstörténeti fejtegetéseiben hibás alaptételekből indult ki:

– „a kúnok vagy húnok nemzete a nagy scytha néptörzsnek egyik legjelesebb ágazata, s édes testvére a magyar nemzetnek”;

– „senki sem kételkedik a felett, hogy a húnok scythák voltak”;

6– „a scytha nemzet azon törzs, melyből a kún, jász, magyar még az ősidőkben származott”;

– „a nagy húnscytha főtörzshöz tartoztak a húnok, parthusok, bolgárok, kozárok, avarok, úzok, pecsenegek, jászok és magyarok”.

Tehát Gyárfás a hunokat, az avarokat, a bolgárokat, a kazárokat, a magyarokat, valamint a besenyőket, az úzokat, a kunokat és a jászokat rokon népeknek és szkíta eredetűnek vélte.

Úgy gondolta, hogy a Tigris és az Eufrátesz vidékén i. e. 1700 előtt egy szkíta népcsoport uralkodott, amelynek megszemélyesítője Nimród volt és ennek a szkíta népcsoportnak tulajdonította a kép-, később az ékírás feltalálását.

Elképzelései, véleménye szerint a magyar nyelv megőrizte a közös ősi szkíta nyelv egyes elemeit. Erre az elgondolásra építve a biszutúni (behistuni) ékírásos feliratok egyes szavai és a magyar kifejezések között rokonságot vélt felfedezni. „Talán birand némi érdekkel, látni azt – írta –, hogy a mai kúnmagyar és az ős scytha nyelv között 2300 év után mily hasonlatosságot találunk”. Az általa Norris szótára alapján végzett, mai szemmel megmosolyogtató szóegyeztetések közül csupán ízelítőül hadd mutassunk be néhányat: atta = atya, ass = váras, annap = isten, mert a nap isten gyanánt tiszteltetett, kuntarrus = egy méd város, nálunk helynév: kún- vagy kondoros, pat, pata = harc, megölni (vö. magyar csetepaté).

Gyárfás a jászok őseit a bibliai filiszteusokban vélte felfedezni. Azt állította, „hogy a hyksosok a húnscytha törzsnek azon ágazata volt, mely jász nemzet nevet viselt, hogy e jász nemzet Egyiptomban léte alatt az aethiopoktól nyerte philistaeus nevét”. A jazyg törzsnév alapján a jászokkal azonosította a szarmatákat is.

Az őstörténeti fejezetekben, hol nyíltan hol elrejtve megtalálható és az olvasó számára is jól végigkövethető Gyárfás azon elképzelése, miszerint valamennyi, az általa a szkítákhoz sorolt nép nyelve hasonló lehetett és oly szoros rokonságban állott a magyar nyelvvel, hogy attól nem különíthető el, ill. nyelvemlékeik éppen a magyarból fejthetők meg. Így pl. a hun nyelv megmaradt emlékének tartja a „vadon” és a „hunnivár” szót. A finnugor nyelvcsaládba tartozó finn, észt 7és lapp nyelvek egyezéseit a magyar nyelvvel annak tulajdonította, azzal magyarázta, hogy Krisztus születése körüli időben a dán király ellen nagy hun hadjárat volt, amelyben vereséget szenvedvén, a hun vezérek meghódoltak és őket népeikkel Finnország, Észtország és a Lappföld területére telepítették le. Ezt az alapállást tekintve Gyárfás csupán következetes marad önmagához, amidőn az avarokat, a kunokat, a besenyőket és a jászokat is magyar nyelvűeknek tartja. Ezt írja: „A kún, besenyő, székely és jász népek tehát palócz-nyelvűek, sőt talán kimondhatjuk, hogy a régi magyar nyelv alakját a mai palóczos népek különféle szójárásaiban találhatni fel.”

Tény, hogy Gyárfás hibás tételeinek legtöbbjét, ha nem az összeset, a mester Horvát István hatásának tulajdoníthatjuk. Ennek alátámasztására legyen bizonyságul elégséges csupán annyi, – Gyárfást megelőzően ő írt arról, hogy „a régi hunnusok igazi néven kunok voltak”, ő tett közzé értekezést „a jászokról, mint magyar nyelvű népről és nyilazókról”, a teremtés könyvében (Mózes I. könyve) Kain nevében ő vélte felfedezni a „Kaján magyar szó”-t, s abban a művében, amelyben fantáziája leginkább elszabadult, a „Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből” címűben a nevek hasonlóságából kiindulva, nemcsak Perzsiában, Görögországban, Itáliában és minden régi népnél, hanem még a Paradicsomban is a magyarok őseit vélte felfedezni.

A múlt század hatvanas-hetvenes éveitől már legnagyobb tisztelői és méltatói is elismerték, hogy a magyar nemzet és az azt alkotó népek őstörténetének kutatásában „senki sem tévedt úgy el, mint Horvát”, és azt is, hogy „a magyar tudományban sok balfogalmat hosszú időre meggyökereztet”-ett. Gyárfásnak is voltak, mint Szilágyi Sándor megjegyezte, őstörténeti tételei miatt „apróbb polémiái, de azok nem ingatták meg meggyőződésében”. Gyárfás maga is érezhette, hogy műve első két kötetének tételei és érvelése nem győzték meg tudóstársait. Minden bizonnyal ezért adta közre, A jász-kúnok története harmadik kötetének megjelenése előtt egy évvel, 1882-ben A jászkúnok nyelve és nemzetisége című kisebb könyvét, amelyben ismételten a jászkunok eredetileg magyar nyelvű volta mellett tört lándzsát.

8A jász-kúnok történetének megjelenése óta eltelt több mint száz évben hatalmasat fejlődtek azok a tudományok, amelyek eredményeit a régi népek történetének kutatásában nem lehet figyelmen kívül hagyni (így a régészet, az összehasonlító nyelvtudomány, maga a történetírás stb.), s lényeges új források is napvilágra kerültek. Hogy csupán egyet említsünk közülük, a XV. századi jász szójegyzéket 1957-ben fedezte fel Fekete Nagy Antal. A társadalomtörténet új iránya, a történeti szociológia, amelynek hazai meggyökereztetésében Szűcs Jenő játszott úttörő szerepet, elsősorban fogalomtörténeti vizsgálatok alapján nyilvánvalóvá tette a kutatók számára, hogy a modern nyelvi nemzet fogalmával az ókori és középkori etnikum nem közelíthető meg és a népvándorláskori népek etnikai kontinuitásának feltételezése még akkor is kérdéses, ha a név azonos és a nevet hordó mag bizonyos kontinuitása meg is állapítható. A népvándorláskori nomád népek már a megjelenésükkor sem voltak homogének, általában csak nevükben voltak azonosak a vezető, az uralkodó törzssel, ill. nemzetséggel, embertanilag, sőt olykor nyelvileg sem voltak egységesek. (Így pl. a honfoglaló magyarok elődei a népnév gyökét tekintve indoeurópaiak, nyelvük finnugor eredetű, művelődésük „onogur”, politikai berendezkedésük pedig „türk”.)

Gyárfás korábban felsorolt néhány hibás alaptételével kapcsolatban elég legyen pusztán annyit megjegyeznünk, hogy az általa eredetileg szkíta eredetűnek tartott népek közül a szkíták, a pártusok, a szarmaták, az alánok és a jászok iráni, a magyarok finnugor, míg a hunok, a bolgárok, az avarok, a türkök, a besenyők, az úzok és a kunok török nyelvűek voltak.

A Tigris és az Eufrátesz vidékén i. e. 1700-at megelőzően nem uralkodott szkíta népcsoport. Nimród, a nagy vadász, Izrael fiai az ókori kelet őstörténetéről szóló hagyományának legendás alakja. Nimród nevében a kutatók az asszír birodalmat, több asszír fejedelem egységesített alakját vélik felfedezni. Eddigi ismereteink szerint a kép-, az ék- és a betűírás semmilyen fajtáját nem találták fel a szkíták.

Bár a sumér–magyar nyelvrokonság elméletének ma is vannak hívei, szófejtéseik tarthatatlanságát legutóbb Komoróczy Géza mutatta be. Ez az elmélet olyan „gondolatsas”, 9amelynek „építőmestere a fantázia, palléra a dilettantizmus, anyaga halvaszületett gondolatok, bebizonyítatlan és bebizonyíthatatlan föltevések, mondák és mesék, amelyek sokkal messzebb esnek a valóságtól és az igazságtól, mint Makó Jeruzsálemtől”. Csak ilyen alapon juthatott a már sokszor említett, tiszteletre méltó mester, Horvát István arra a következtetésre, hogy „Nabukodonozor = Ne bolondozzék az úr”.

A tudomány mai állása szerint a bibliai filiszteus név egyetlen eddig ismert nyelvhez sem kapcsolható. A filiszteusok eredetét ma sem lehet biztonsággal megállapítani. A hikszoszokat (hükszoszok) a hurriták kötelékébe sorolja a tudomány. Köztük a szemiták voltak többségben, következésképpen semmi közük sem volt a jászokhoz, ahogyan más okokból a jazygoknak sem.

A jászok etnogenezisének, történetének a kutatói ma egyetértenek abban, hogy a jászok nyelvemlékeik alapján az indoeurópai népek indoiráni törzsébe, azon belül is a sztyeppi irániak közé tartoznak. A sztyepp, a Kárpátoktól (a Tiszától) a Minuszinszk medencéig terjedő hatalmas terület már a bronzkortól kimutathatóan fontos szerepet játszott az indoeurópai népek történetében.

A kurgán, a régebbi magyar nyelvben korhány, sírhalom jelentésű török-tatár eredetű szó. Csaknem az egész sztyepp művelődésére az i. e. harmadik évezred végétől igen jellemzőek ezek a sírhalmok. A temetés során a földbeásott sírgödör fölé földet halmoztak fel, kurgánt emeltek. Ha a halottat egy már meglévő kurgánba, családi sírdombba temették, akkor a temetés után megmagasították a halmot.

A kurgán kultúra más néven is ismert. A szakirodalomban a gödörsíros művelődés, vagy az okkersírok népe kifejezés is használatos. Jelenlegi ismereteink alapján a műveltség kialakulási területe a Volga-vidék volt, ugyanis ott a legrégibb az emlékanyaga, s kialakulásában a helyi őslakosság játszott szerepet.

A kurgánművelődést létrehozó emberek sírjai, egyszerű földbeásott gödrök, amelyeknek a fenekére gyékénybe vagy szőnyegbe göngyölve helyezték el a holttestet, zsugorított helyzetben, ritkábban a hátára fektetve. Néha néhány edényt, eszközt, ékszert vagy fegyvert is mellékeltek túlvilági 10útravalóul. A gödröt gerendákkal, vastag pallókkal, ritkán kőlapokkal fedték le, majd föléje hordták a halmot.

Ahogyan legutóbb Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete című munkájában megjegyezte: a sírformának, az anyagi műveltség sok más részének, nagy általánosságban a kurgán emlékanyagnak legalább két évezredig lehet nyomon követni a helyben való fejlődését az igazi anyaterületen, a sztyeppen, ahol a gödörsíros szakaszt a katakombás követte kb. i. e. 2000–1800-tól. Lényegében minden maradt régiben, csak a halottat már nem a sírgödör fenekére fektették, hanem a gödör aljából oldalt lefelé vájt fülkébe, amelynek a száját legtöbbször kőlappal zárták le. Ebből fejlődött tovább a gerendavázas emelet az i. e. második évezred utolsó harmadában. Ekkor újra változás történt. Ismét egyszerű gödörsírokat kezdtek ásni, amelyekbe általában fakoporsóba zárva helyezték el az elhunytakat. A gödör fölé azonban egy szabályos boronaháztetőt építettek, ennek tetejére helyezték az állatáldozatok egy részét, majd föléje halmot hordtak. Ez a fejlődési fokozat folytatódott egészen az i. e. VIII–VII. századig és minden törés nélkül ment át a királyi szkíták halmos temetkezési formájába, sőt a kontinuitás még ezután is kimutatható a szintén iráni nyelvű szarmatákig.

A korai történeti adatok szerint is iráni nyelvű népek éltek a délorosz sztyeppen, mégpedig a kimmerek és a szkíták, már az i. e. IX–VIII. században. Sőt G. Holzer egy olyan őskimmer dialektust rekonstruált, amely már az i. e. II. évezred második felében a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppen élő irániak nyelve lehetett. De amíg a kimmerek az indoeurópai népek trák-fríg csoportjába, a szkíták az iráni csoporthoz tartoztak. A szkíták szállásterülete a sztyepp nyugat-európai területei mellett a Kazak sztyepp nyugati és a középső részére és az Aral-tótól és a Szir-Darjától északra levő vidékekre is kiterjedt. A szkíta korban és azt követően távolabb keletre, a Pamir völgyeiben és a Tiensan vidékén is iráni nyelvű nomád törzsek, név szerint a szakák laktak. Egyes iráni törzscsoportok pedig messze északkeletre költöztek az Altaj- és a Szaján hegység környékén levő, délnyugat-szibériai ligetes sztyeppre. A sztyepp iráni nyelvű nomád lakóinak gyűjtőneve volt a görögöknél a szkíta, a perzsa forrásokban pedig a szaka.

11A sztyeppnek a Kárpátoktól a Szir-Darjáig nyúló részén az i. e. III. században a szkíták törzscsoportjai közül a szarmaták léptek előtérbe. Ettől kezdve egészen az i. sz. IV. század közepéig ők tartották a kezükben a hatalmat. A sztyeppnek az Aral-tó és a Kaukázus közötti része előbb az aorsz, az i. sz. 30-tól kezdve pedig az aorszok közül kivált alán törzscsoport uralma alatt állott. Az alán törzseket érte i. sz. 370 táján az a keletről jött hun támadás, amely végleg megszüntette az iráni nyelvű nomád népek uralmát a sztyeppen, s amely megindítója lett az európai népvándorlásnak. A hun fennhatóság alá került alánok egyes törzsei a hunok európai betörése után a korai népvándorlási hullámmal nyugatra vonultak, míg más törzsek a Kaukázus vidékén maradtak.

Amint Czeglédy Károly kutatásai alapján tudjuk, a sztyeppnek az Aral-tótól keletre fekvő részén egy ideig vezető szerepet játszott az ászik népe is. Az ászik a kínaiaknál Kangkü néven említett ország lakói voltak, amely a Szir-Darja középső folyásától északra, a Kazak sztyepp déli peremén és a Csu völgyében terült el. Az ászik a tohárok nyugati vándorlása idején, i. e. 129-ben fennhatóságukat a Szir-Darjától délre is kiterjesztették. Ekkor került Szogdia a tohárok és az ő uralmuk alá, a tohárok pedig az asiani (asi) fennhatósága alá.

Az ászik azonban Kangkütől nemcsak délre, Baktria irányába terjeszkedtek, hanem az i. sz. első század közepe táján nyugatra, a Volga és a Kaukázus irányába is. A kaukázusi alánok két nagy törzse még az arab földrajzi források keletkezésének idején is az ász (ászi) nevet viselte. A kaukázusi ászok és Kangkü törzsei közé tartozó ászik közös eredetét földrajzi és történeti adatok egyaránt bizonyítják. Az alánok ugyanis a görög források szerint eredetileg annak a nagy iráni (szarmata) törzsszövetségnek a kötelékeibe tartoztak, amely az i. sz. 50 tájáig az aorsz nevet viselte és törzsei Kangkü nyugati határától, tehát a Szir-Darja alsó folyásától és az Aral-tótól a Donig, a Fekete-tengerig és a Kaukázusig terjedő sztyeppen éltek. Az aorsz törzsszövetség felbomlása után az egyes törzsek nem szóródtak szét, hanem ugyanazon a területen az i. sz. első század közepét követő évtizedek során az alán törzs vezetése alatt újjászerveződtek. Az alán 12törzsszövetség önállósága azonban csak rövid ideig tartott. A kínai források ugyanis arról tudósítanak, hogy az alánok területe már az i. sz. I. század folyamán Kangkü fennhatósága alá került. Egy másik kínai forrás pedig arról tudósít, hogy a Kangkü fennhatóság az alánok területe felett egészen a III. század közepéig fennállott. Ebben az időben minden bizonnyal ászi törzsek is költöztek alán területre, bár az egyetlen forrás, amely az ászikat és az alánokat mint egymás mellett élő népeket említi, az arab Abu-l-Fidá’ műve, a XIV. századból származik. A hosszú ászi uralom azonban mindenképp természetes magyarázatát adja az alánok kettős (ász-alán) nevének. Az ász nevet az arab földrajzi irodalomban először Dzsajháni használta elveszett művében, amely az i. sz. 870 körüli állapotokra vonatkozik. Az ász itt két összetett névben, a duhsz-ászban és a tuval-ászban szerepel. A duhsz-ász név Dzsajháni szerint a kaukázusi alánok négy nagy törzse közül a vezértörzset, a tuval-ász pedig egy másik nagy törzsüket jelöli. Az alán és az ász nevek a későbbi mohamedán forrásokban is felváltva szerepelnek a kaukázusi alánok neveként. Az alánok i. sz. 567 után türk fennhatóság alá kerültek. A türkök a meghódolt szavír, ogur, onogur és alán törzseket egyetlen hatalmas törzsszövetségbe egyesítették, amely a kazár nevet viselte.

A mongol kor után az alán név végleg eltűnik a forrásokból. Az ász név, hasonlóan a XIII. századra belőle fejlődött jászhoz az ászi név változata. A jászok egyes csoportjai a középkor folyamán települtek meg Magyarországon. Utódaik még a XV. században is a kaukázusi alánhoz (oszét) igen közel álló nyelven beszéltek. Az oszétek országának grúz neve: ovsz-ethi, jelentése: az osz-ok országa.

A sztyepp történetének mai ismerete alapján azt kell feltételeznünk, hogy a kunok a jászokkal a XI. század előtt nem kerülhettek kapcsolatba, s ezek a jászok már nem az őshaza, Kangkü ászai voltak, hanem vagy a Kaukázus környékére vándorolt ászi törzsek utódai, vagy az ászi uralom idején az ász nevet felvett alán törzsek, a mai oszétek elődei lehettek.

I. sz. 350 után Kangkü mint önálló ország végleg megszűnt létezni. Területét azok a tielö (ogur) törzsek foglalták el, amelyek korábban a Kazak sztyepp északi részén, az Irtis 13folyó vidékén éltek. I. sz. 460 táján a Góbi-sivatag környékén lakó zsuanzsuanok (avarok, uar-hunok) újabb támadásai először a szavírokat űzték a Kazak sztyeppre, majd a szavírok távozása, i. sz. 506 után az egykori Kangkü területén a choaliták népe alkotott újra országot, amely nevéből ítélve Kangkü egykori iráni nyelvű törzsei közé tartozhatott. A choaliták városai a Szir-Darja középső és alsó folyása mentén, attól északra húzódtak, s a sztyepphez való közelségük miatt mint kereskedővárosok mindig az irániak és a sztyeppen élő nomádok érintkezésének és keveredésének színhelyéül szolgáltak. Az Iszlám keleti hódításai során, a VIII. században ezeknek a városoknak az iráni–török lakossága is felvette az iszlámot. Később a X. században az arab földrajzírók hválisz, halisz (a magyar nyelvben káliz) említik a choaliták népét, amely a mohemedán hódítás után sohasem nyerte vissza politikai önállóságát.

Mint már említettük, a kunok és a jászok sorsa történetüknek csak végső, kései szakaszában kapcsolódott össze és nem a sztyepp keleti sávjában, hanem a Kaukázus, a Fekete-tenger és az Al-Duna környékén. Ha maradtak is az egykor országot alkotó ászoknak utódai ősi hazájukban, az egykori Kangkü területén, mire a kun történelem ezt a vidéket érintette, már igencsak a sokadik uralkodó, birodalomalapító törzshöz kellett idomulniok, s a társadalmi mimikri következtében nevet és nemzetiséget, talán még nyelvet is kellett cserélniök.

Napjainkra a kunok eredetének kérdése is már megoldottnak tekinthető. A nyugati forrásokban ïpčaq, qanglï vagy fakó, a szláv forrásokban polovec, a magyar forrásokban pedig kun elnevezésről a kutatás azt állapította meg, hogy azok egy nagy, bonyolult összetételű délnyugat-szibériai törzsszövetség különböző népi összetevőire vonatkoznak.

A törzsszövetség maga a kun (qun) nép az V–VII. században az Amur folyó vidékén élő, mongolos jellegű nagyobb törzscsoportból szakadt ki, majd önálló néppé fejlődött. A qïtayok 986 táján megtámadták és meghódították a Pekingtől északnyugatra fekvő vidékeket. A kunok (qunok) ekkor indulhattak el nyugat felé a qâyok nyomásának engedve és a qïtayoktól való félelmükben. A kun etnogenezis 14problematikájának megoldásában alapvető jelentősége volt Marvazi 1120 körül írott munkájának közreadása. A mű IX. fejezetének 3. pontjában a következők olvashatóak: „A törökökhöz tartoznak a qunok, ezek Qïtay földjéről jöttek, mert féltek a qïtay kántól. Ők nesztorian keresztények voltak és legelőik szűkös volta miatt vándoroltak el lakóhelyükről. Közülük való volt Ikindži ibn Qočkar, a khwarizmi sah. A kunokat követte egy qây nevű nép, amely nagyszámú volt és erősebb, mint azok, akiket elüldözött az (új) legelőkről. Azután ezek a sárik területére vonultak és a sárik a türkmenek földjére vándoroltak, akik meg a maguk részéről a guzz terület keleti részét foglalták el. A guzz törökök pedig a besenyők földjére vonultak, közel az örmény tenger (a Fekete-tenger) partjaihoz.”

A kunok nyugatra vonulását közvetlenül megelőző időkben Nyugat-Szibéria legfontosabb törzsszövetségei az oguz, a kimäk és a qïpčaq. Az oguz törzsek szállásterülete a besenyőknek a Fekete-tenger melletti tartományától, a Volga és a déli Urál szomszédságától az Aral-tóig, onnan a Szir-Darja középső folyásáig, onnan pedig messze északkeletre az Irtis középső folyásáig terjedt. Ezt a hatalmas területet észak felől a középső Irtis – déli Urál vonal határolta. Ettől északra a Tobol és az Isim vidékén a qïpčaqok laktak, északkeletre pedig az Altáj nyugati szomszédságában az Irtis vidékén a kimäk törzsszövetség népei éltek. A kimäk-qïpčaq területet, mint az oguzok keleti szomszédjáét, délen a Szir-Darja középső folyása határolta. A Szir-Darja középső folyásától keletre az Iszig-köl és a Csu folyó irányába a sztyepp déli szegélyén a hegyek lábainál a türkmének földje húzódott. A türkménektől keletre, a Csu folyót és az Iszig-költ a Tarim medencében levő Kasgárral összekötő vonal mentén a X. század végén a legkeletibb mohamedán dinasztia, a karakhánida birodalma feküdt. Utóbbi terület kulcshelyzetben volt az eurázsiai sztyeppen, ha ugyanis a kunok Kelet-Ázsiából nyugatra vonultak, akkor Belső-Ázsia sajátos földrajzi adottságai miatt vagy a karakhánida területen át, vagy annak közvetlen szomszédságában kellett elvonulniok. A karakhánidák keleti szomszédai a Tarim medence északi peremén az ujgurok voltak. Az ujgur terület kelet felé a Tarim 15medence keleti végpontjáig nyúlt. Onnan tovább keletre, a Nansan hegység vidékén a „sárga” ujgurok laktak.

Czeglédy Károly, aki többször is elmélyülten foglalkozott a kun törzsszövetség kialakulásával és etnikai összetételével, azt hangsúlyozta, hogy a Marvazi-féle sáriknak és a sárga ujguroknak az azonosítása döntő felismerés volt az egész kun kérdés szempontjából. Ezt a felismerést elősegítette, hogy a kínaiak a XI. században „szőke-ujgur”-nak nevezték őket. Az ujgurok e nem belső-ázsiai rasszra utaló vonásokat a keleti Tien-sanban lakó indo-európai tohárokkal való keveredés után vették fel.

A qunokat nyugatra űző qïtayok 1008-ban maguk is nyugat felé indultak, s legyőzték a sárga ujgurokat. A sárgák egy része a vereség után visszatért eredeti lakóhelyére. Bennük kereste Kőrösi Csoma Sándor a magyarok őseit. A sárga ujgurok másik része a qunokkal együtt tovább vonult nyugatra a türkmén terület felé. A karakhánida történelem forrásai meg is emlékeznek erről az eseményről. A sárik végül is elérték a türkmének területét. A türkmének tovább szorították az oguzokat és 1020 körül átkeltek a Szir-Darja déli partjára. A volt türkmén és oguz területeket egy új törzsszövetség vette birtokába, amely 1043-ban már teljes nagyságában kibontakozott. Nyugati törzsei az Ural európai oldalán tanyáztak, keleti törzsei pedig a régi türkmén területet vették birtokukba. Így alakult ki az egyesült qïpčaq-„sárga”-qun törzsszövetség. 1048 körül törzsszövetség nyomásának engedve az oguzok tovább szorították a besenyőket nyugatra. Nyomukban 1054-ben tűntek fel a qïpčaqok (kunok) Európában, az orosz fejedelemségek határánál, s 1070 tájékán már a sztyepp teljes területét birtokolták egészen az Al-Dunáig.

A qïpčaq-„sárga”-qun törzsszövetség terjeszkedése elől az úzok (oguzok, torkok) és a besenyők még tovább húzódtak nyugat felé. Ez magyarázza gyakori betöréseiket Magyarország keleti határvidékére a XI. században. Ugyanakkor a kunok állandó támadásokat vezettek a testvérharcoktól zilált Oroszország ellen. Ezeknek az eseményeknek is rendszeres felsorolását adja Gyárfás István munkája.

A jász-kúnok történetének III. és IV. kötete egy fejezettől eltekintve, A jászok története Kr. u. 454–1323-ig, a kunok 16és a jászok magyarországi históriáját dolgozza fel a kor színvonalán. Hogy a gyárfási fő mű harmadik és negyedik kötete lesz értékét tekintve időálló, már a kötetek megjelenése után is tudni lehetett. Szilágyi Sándor pl. a következőket hangsúlyozta velük kapcsolatban:

„Kétségtelenül a gazdag adatok nagybecsű tárháza a jászkúnok története. GYÁRFÁS-nak jó, magyaros, tiszta irálya van, rajongó hazaszeretete, mely az egész munkán átvonul, megszerzi számára közönségének érdeklődését. Józan felfogása azon a talajon, hol már oklevelekből dolgozott, megóvta őt a hypothesisektől, minden irányban kiterjedő kutatása az egyoldalúságtól, s ha a roppant adathalmazt nem is tudta mindenütt egységes egésszé forrasztani, de épen azért, mert kutatásai közben minden feltalálható anyagot összegyűjtött, nagybecsű forrásmunkává teszi a Jászkúnok történetét. Az az oklevéltár, mely minden kötethez van mellékelve, s melybe a fontosabb és becsesebb oklevelek fel vannak véve, nagyban emeli a munka becsét. Monographiairodalmunkban kétségtelen nyereség az, a jászkúnok megelégedéssel mutathatnak rá, mert multjok homályos kérdései tisztázva vannak. A jász-kún történet érdekes lapja a magyar történetnek. Viharos sorsuk változatossága híven tükröződik e könyvben, kiváltságos és különleges állásuk minden phasisai, az a rettenetes csapás, mely a török hódítással érte őket, midőn a megyékben olvadtak fel, s csak nehezen tudták jogaik foszlányait megvédeni az enyészettől, gyalázatos eladásuk a német lovagrendnek, s a redemptio sajátságos története megérdemeltek egy kimerítő monographiát. Részint abban, a mi megjelent, részint kéziratban mind birjuk ezt, s ezek alapos ismerete nélkül a magyar történet hiányos volna. Lehet, hogy GYÁRFÁS-nak aberratiói vannak az őstörténet kutatása körül, lehet, hogy a művészi forma munkája megalkotásában több kívánnivalót hagy, de az, a ki a magyar történetnek ez érdekes és tanúlságos lapját úgy akarja ismerni, hogy arról megbízható, tiszta képet szerezzen magának, az GYÁRFÁS könyvét sohasem fogja nélkülözhetni.”

S valóban így is lett, Gyárfás fő művét ma sem nélkülözheti a kutatás. Tájékozódásra ma is használható, vallja Györffy György. Kosáry Domokos pedig azt emeli ki, hogy 17noha a jászkunok története „régi részeiben erősen elavult”, ma sem nélkülözhető, ugyanis történelmünk közelmúltbéli viharai következtében a „Gyárfás István által még használt feljegyzések elvesztek”.

Ahhoz, hogy A jász-kúnok története igazi értékei minden olvasó számára kibontakozhassanak, nem elégséges csupán e mű tanulmányozása. Ahhoz, hogy látni lehessen mi a monográfiában az időtálló és mi nem, feltétlenül szükséges megismerkedni néhány fontos, s elvben mindenki számára hozzáférhető olyan összefoglalással, kismonográfiával, czikkgyűjteménnyel, amelyek a közelmúltban jelentek meg. Az őstörténeti, valamint a kunok és a jászok történetének a Magyarországra való beköltözést megelőző időszakairól szóló fejezetek jobb megértéséhez feltétlenül indokolt legalább Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete (Bp. 1991.), Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig (Bp., 1969.), Rásonyi László: Hidak a Dunán. A régi török népek a Dunánál (Bp. 1981.), Györffy György: A magyarság keleti elemei (Bp. 1990.) című művének ismerete.

Tájékozódás céljából haszonnal forgathatunk két magyar nyelvű forrásgyűjteményt is, mindkettő második kiadása egy korábban megjelent munkának. Az egyik, A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rendezte Györffy György (Bp. 1975.). A bevezető tanulmányt és a jegyzetek írta Györffy György (Bp. 1986.). S nem nélkülözhetjük a magyar történeti összefoglalásoknak az ismeretét sem. Ezek olyan történeti folyamatokhoz visznek közelebb bennünket, amelyeknek a hatása alól a Magyarországra beköltözött jászok és kunok nem tudták magukat függetleníteni, s amelyek végső soron meghatározói voltak hazai történetüknek. Így feltétlenül ajánljuk az olvasónak, legalább a következő művekkel ismerkedjék meg: Magyarok Európában I–II. – Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás, 1440–1711. (Bp. 1990.), Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada (Bp. 1976.), Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában (Bp. 1987.). Ide illenek természetesen az ún. 10 kötetes Magyarország története és a háromkötetes 18Erdély története vonatkozó részei, valamint sok más, itt fel nem sorolt összefoglalás is.

Nem kisebbítjük azzal Gyárfás érdemeit, ha látjuk hibáit is. S nem csökkenti, hanem növeli művének értékét, ha a benne foglaltakat a történelemtudomány azóta elért eredményeinek a tükrében szemléljük. Gyárfás tollát nem a kötelező szerénység vezette, amidőn azt írta, „Hogy munkámban hiányok merülnek fel, azt legjobban magam érzem és tudom.” Tudta, hatalmas feladatra vállalkozik, amelynek elvégzéséhez talán nem is lesz elég ereje. Azonban lelkesítette őt a haza szeretete és „hírneves őseinknek reánk visszasugárzó fényes tettei”. A nagy mű harmadik kötetének mottója, a történetíró ars poeticaja legyen mindnyájunk számára az a végső tanulság és egyben erkölcsi mércze, amellyel hazánk, s benne a jászok és a kunok történetéhez közelítünk.

„Ha hazánk történetein végig tekintünk, azt látjuk, hogy nemzetünk élete folytonos küzdelem, gyakran a létért, a fennmaradásért folytatott küzdelem. Talán egy országot sem ért annyi csapás, annyi romlás, mint a magyar hazát, melynek úgy szólván, minden talpalat földje őseink vérével van áztatva és megszentelve. E közben a magyar nép számban, erőben megfogyatkozhatott, de lelkében meg nem tört, el nem aljasodott. ...

A történelem lapjait gondosan és lelkiismeretesen kell tanulmányoznunk, hogy a multból a jelenre okulást meríthessünk, s a jövőre magunk elébe biztos irányt tűzhessünk. Minden nemzet élettapasztalása saját történelme lapjára van följegyezve, hogy belőle a jövendő kor életbölcsességet merítsen. ... Midőn a jelenben élünk, a jövőért munkálunk ... tekintsünk vissza a multra is, melynek köszönhetjük azt, amik vagyunk, mely jövendőnknek szilárd alapja, s ne feledjük, hogy a mult drága vérrel szerzett örökséget hagyott ránk.”

Selmeczi László

Könyvészeti adalékok és hibajavítás

Gyárfás István: A jász-kunok története c. négykötetes munkája a múlt században kötetenként jelent meg.

A szerző és jogutódja terjedelmi és anyagi okok miatt az első kötet végét a második kötet elején; a második kötet végét a harmadik kötet elején; a harmadik kötet végét a negyedik kötet elején tette közzé.

„A Jászságért” Alapítvány, mint kiadó, a reprint négy kötetét egyidőben, díszdobozban jelentette meg. Ez a körülmény lehetőséget adott arra, hogy – szakemberekkel való többszörös egyeztetés után – az eredeti, kényszer-szülte állapot helyett, minden fejezet abban a kötetben lásson napvilágot, ahová szervesen tartozik. Ez az átrendezés jelentősen megnövelte a mű gyakorlati használhatóságát is.

Mindezt az áttekinthetőség és könyvtörténeti hűség kedvéért táblázatos formában is közzétesszük:

      A mű terjedelme (lap)

      eredeti formájában:       reprint formájában:

I. kötet             I–XII; 1–472.       1–XII;       1–614.

II. kötet       473–614;       I–X; 1–390.       I–X;       1–490.

III. kötet       391–490;       I–XX; 1–520.       I–XX;       1–796.

IV. kötet       521–796;       I–IV; 1–436.       I–IV;       1–436.

Lapszámozási hibák az eredeti műben

      Téves lapszámozás:       Helyes lapszámozás:

I. kötet       230       130

      231       131

      232       132

      233       133

      234       134

II. kötet       224       244

III. kötet       262       462

      405       505

Budapest, 1992. október
A kiadó