I.

Haza jövén Rákóczy, itthon nagy elégedetlenség és a szultán azon parancsa várta, hogy letétetvén, helyette Rédey Ferencz választassék fejedelemmé. Rákóczy igyekezett a szultánt kiengesztelni, s magát ismét visszaállitotta a fejedelemségbe, de a szultán nem engedett, a 80 éves Köprili Mohamedet utnak inditá 258Erdély ellen, hová a tatárok betörvén, azt iszonyúan pusztitották; a megrettent erdélyiek a török kivánsága szerint 1658-ban Barcsay Ákost választották. Rákóczy mint elébb, most újra I. Lipóthoz folyamodott, de siker nélkül, mert a királyt, ha Rákóczyt segíti, a török a béke felbontásával fenyegette. Erre Rákóczy a kétségbeesés fegyveréhez nyult, mire Barcsay lemondott, s a tatár fogságból éppen akkor haza érkezett Kemény Jánost kinálta meg a fejedelemséggel; majd sikerűlt Rákóczynak magát a fejedelemségre a rendek által visszahivatni; azonban I. Lipóttól segitséget még mindég nem nyerhetett a budai pasa ellen, ki még 1659. novemberben Erdélybe beütött; végre is Rákóczy a török ellen két nagy csatát vesztvén, 1660-ban Nagyváradon harczi sebeiben meghalt.

Ezután a győztes Szajdi Achmed Ecsed alá szállott. Ekkor érkezett meg erős haddal Temesvárra az uj szerdár Ali pasa, ki elébb Haller Gábor hozzá küldött követet, majd magát Barcsay fejedelmet őrizet alá tétette. E közben Leopold Souches tábornokot egy hadtesttel elküldte, hogy a Rákóczy halálával reá szállott Szathmár és Szabolcs vármegyéket vegye át, mit ez végrehajtván, s Tokajt is elfoglalván, Kálló és Rakamaz között táborba szállott.

Váradról a Rákóczy tetemeivel a várkapitány Gyulai Ferencz még juniusban Ecsedre menvén, a vár Balogh Máté alkapitány alatt 850 főre menő őrség védelmére maradt. Jul. 10-én Ali vezér a várat 50 ezernyi hadával megszállotta, a várbeliek s a felvidéki megyék ismételt kértére Leopold Souches tábornokot utasitotta, hogy adjon segitséget az őrségnek; de ez nagyobb erő várásának ürügye alatt tétlenűl nézte a rakamazi táborból a heves ostromot, sőt katonái házakat, egyházakat fosztogattak, barmokat hajtottak el, raboltak, pusztitottak, ezenkivül Alinak megizente, hogy mig ő Leopold birtokát nem bántja, ő sem fog ellene fellépni. Ily elhagyatottságban vitéz ostrom után a várőrség 300-ra leolvadván aug. 28-án szabad elvonulhatás mellett, a várat Alinak feladták, s ezzel egy igen 259fontos végház jutott a török birtokába, Ali a várat jó karba helyezvén, maga elvonult.

Majd Barcsay és Kemény a fejedelemség felett viszálkodván, végre Barcsay lemondott, s Kemény választatott fejedelemnek, ki Barcsayt megölette, s 1661-ben Ali pasa szept. 14-én Apafi Mihályt választatta meg fejedelműl, mig nem 1662-ben Kemény egy a törökkel vivatott csatában lováról leesvén, agyon tapostatott.

E közben a jászkúnok igazgatása a nádor intézkedései folytán mind rendezettebb alakot nyert. Még 1656. márt. 26-án Füleken kelt oklevelében értesitette a jászkúnokat és az ország lakosait, hogy ő a Kis-Kúnságot és Jászságot különös nádori oltalma alá vévén, ennek kapitányságát udvari főkapitányára, Semsey Györgyre ruházta át; minélfogva a jászkúnoknak egymás ellen, s másoknak ő ellenök a mi követelésök előfordúl, annak törvényes elintézését Semsey előtt eszközöljék; egyszersmind megerősiti azon régi kiváltságokat, hogy a megyékre ne adózzanak.[1]

Ezen Semsey György apja, László török fogságot szenvedett, s 1697-ben Szaláncznál a kuruczok által esett el; Györgynek neje Vesselényi Krisztina a nádor testvére volt.

E korból a jászkúnoknál szokásban volt törvénykezésnek egy érdekes esete maradt fenn. Fentebb láttuk, hogy gróf Pálfy Pál nádor előtt 1649-ben megjelent nagykún küldöttek egyike Juhos István volt, ki a Kolbász város birói hivatalát viselvén, bolcsai lelki tanitó Németivel vendégségbe összejövén, Németi eltörte a falu itczéjét, miért a biró minden tiltakozása daczára elfogatta. Németi ezt nem türhetven, a birót a „kolbászi nemes szék“ előtt feljelentvén, Németi előadta, hogy a háborúság oka az, mivel az itczét eltörte, de hitire mondja, nem tudta, hogy a falu itczéje, különben mindjárt egy tallért adott volna érette; mire válaszoltatott, hogy hitletételre nincs szükség, tudhatta, 260hogy az a falu itczéje, mert a biró gondviselése alatt volt, s ha velök egy társaságba őgyeledett, szenvedjen a mi esett rajta. Erre a nemes szék törvénye kétfelé oszlott; a szavazó kisebbség ugy találta, hogy ha „Németi Uram hozzájok adta magát, a mi rajta esett szenvedje”; a többség azonban kimondta, hogy „ha vendéglettek, jól tartották, el kellett volna tűrni az mit cselekedett Németi Uram, meg nem foghatták volna.“

A jászkún birtokok jogi viszonyainak ez időben való ziláltságát élénken tárja előnkbe a laczháziak esete. A nagy futás után az elmenekűlt lakosok Laczházát 1624. körűl ujra megszállván, a hosszú távollét alatt bizonytalanná vált határukat kezdték rendezni, a netaláni jogkövetelések iránt értekeztek Pest megyével; azonban a jakabházi földre nézve Ónodról a Vitéz, Ujvárról a Csuba család tulajdon jogot követelvén, mivel e föld nélkül a laczháziak meg nem élhettek, régi erősebb jogukat pedig a belzavarok alatt kimutatni nem tudták, e két családtól Jakabházát zálogba vették, s békén is birták mindaddig, mignem 1656. előtti időben Komáromból Sándor István katonákat küldvén reájok, tulajdonjog ürügye alatt Jakabházáról a laczháziak kecskecsordáját elhajtotta, úgy, hogy azt a katonáktól kénytelenek valának 22 pár csizmán visszaváltani, s mivel Sándor István tovább is szidalmak közt fenyegetőzött, neki is két pár csizma ajándékot adni, ki erre azt követelte, hogy a laczháziak e pusztától neki haszonbért fizessenek. Megtudván azonban e hatalmaskodást a Vitéz és Csuba család, Jakabházát tőlök a zálogból visszaváltotta és csak mint haszonbéres birtokot hagyta meg kezükön; azonban Sándor István Balassa Ferencz utján rajtok fenyegetve követelte a haszonbért. E szorongatott helyzetükben félve a sok földes úr erőszakos megtámadásától, a laczháziak 1656. jan. 28-án a kamarához folyamodtak oltalomért, mely levelök az 1651. évszámot viselő községi pecséttel van ellátva. A kamara irt is Sándor Istvánnak, de az eredmény nem ösmeretes.

261Hogy ez időben mily veszélyeknek volt kitéve hazánkban a birtok, álljon itt erre még a következő példa. Komáromi lakos özv. Gyárfásnénak több gyermekei maradtak, birtoka Bábon pusztának két részéből állott; egyik fia Gyárfás János véletlen török rabságba esett, honnét hitére a váltságdij megszerzése végett elbocsáttatván, bozóki Fancsi Páltól egy török rabot feje váltsága végett megvett hitelben oly módon, hogy e török rab áráért helyette Fancsinak kezességet vállalt losonczi Szabó Mihály és Viszneki Gergely, ezeknek pedig jót állott érsekujvári lovas hadnagy Marosi Máté, ennek Csontos István és Bajusz Imre, ezeknek végre az édes anyja Kúp Erzsébet. Gyárfás János, hogy anyja s a maga és tesvérei puszta részét az eladástól megmentse, az akkori szokás szerint az egész országban adománygyűjtéshez kezdett, azonban e közben Trencsin megyében tolvajok által megöletett, Csontos István és Bajusz Imre szintén meghaltak; s mivel fizetés nem történt, az előző kezesek Csontos anyját özv. Bajusz Imrénét zaklatták, s ezek jószágai elfoglalásával fenyegetőztek, kik azután Kup Erzsébet ellen fordúltak mint utolsó kezes ellen, s kérés, intés nem használván, Komárom megye törvényszéke előtt beperelték, s kedvező itéletet nyervén, az alispán, szolgabiró és eskütt végrehajtás végett Kup Erzsébet házánál megjelentek, s ezt megeskették, hogy se pénze se ingósága nincsen, s ekkor a végrehajtást ingatlanára intézvén, a végrehajtó-küldöttség a nyertes felpereseknek a bábonyi rész jószágot a marasztalási öszveg erejéig visszaválthatólag átadta, melyet azután felperesek, hogy a kezesség alól meneküljenek, „kun-sz.-miklósi uraiméknak“ Ujváron 1656. jun. 24-én kelt levél mellett 240 frtért visszaváltásig zálogba adtak azzal a joggal, melylyel ők birták.

Ez időben a szabad-szállásiak és kún-szt-miklósiak között Beszter puszta miatt per támadván, a szabadszállásiaknak tanúkkal való bizonyitásra volt szükségük; ez ügyben Semsey György jászkún főkapitányhoz folyamodtak, ki ez iránt megkeresvén Pest megye 262alispánját Földváry Jánost; ez a tanúk kihallgatására „Szalk-Szt.-Mártonon lakozó Dömök Gergely nemes személyt és az vármegye hódolt esküttjét bizta meg, ki is maga mellé vévén tassi Végh Tamást „vármegye hódolt nemes szömélyét“, 1657. aug. 23-án Szalk-Mártonból 2, Tassról 3, Szent-Tamásról 2 tanút hallgatott ki, kik egyezőleg bizonyitották, hogy az egymással határos Beszter és Adacs faluk között, egy külön határral biró Aranytelek nevü földrész nem volt, hanem Aranytelek a beszteri határban esett. Aranytelek ma Aranyegyháza nevet visel Szabadszállás város határában.

Heves megyének még mindég sok baja volt a jászkún nemesek taxájával; minek folytán 1657. jul. 7-ki közgyülésen elhatároztatott, hogy a szolgabirák a jászkúnok között lévő nemesek idézzék be a végett, hogy ezek mindegyikére, valamint a megyei többi czímeres nemesekre taxa vettessék. Ennek lett is sikere, a jász nemesek megjelenvén, rájok egyszerű taxául 10 frt 89 denár kivettetett, s hogy a megye annyival inkább lekötelezze őket maga iránt, ez évi nov. 14-i közgyülésen Fekete Ádám, Nagy Endre s Várkonyi Endre árokszállási nemesek a megyei esküttek – jurati assessores – sorába felvétetvén, hivatalukba feleskettettek.

Az ez időben volt törvénykezési eljárásra érdekes adatúl szolgál, hogy Nagy Jakabné és Vámosy István csányi birtokuk felett megosztozván, erről szóló egyességlevelüket a megyének bemutatták jul. 7-én végrehajtás, jelesen az osztályrészek kimérése végett, a megye erre küldöttséget nevezett, s Vámosy még az egyesség levélben magára vállalta, „hogy az elmérésre destinált Szolgabiró Uramra s Esküttre az csányi török úrtól az egri pasától az hitlevelet el-kiszerezi“ –, a mire azért volt szükség, mivel a török nem tűrte, hogy az ő földesurasága alatti földeken hire s tudta nélkül bármi eljárás vagy változás eszközöltessék.

Ezt megelőzőleg a jászberényi jászok Koháry Istvánhoz a füleki és szécsényi végvárak főkapitányához 263folyamodtak, panaszolván, hogy a végbeli alá és feljáró lovas és gyalog renden lévő vitézlő rendektől sok kárositást, pusztitást, és sanyaruságot kell nekik szenvedniök. Koháry 1657. május 8-án Szécsényben részökre oltalom levelet állitott ki, melyben a nádor hasonló levelét megerősitvén, kér minden rendeket, „botja alatt valóknak“ pedig parancsolja, hogy jövőre ily hatalmaskodást és zsarolásokat elkövetni ne merészeljenek, hanem elégedjenek meg azzal, mit a jászok „a magok értéke szerint az mostani szűk időhöz képest is gazdálkodhatnak“ kiknek egyúttal szabadságot adott, hogy azokat, kik „rajtok tovább is mód nélkül hatalmaskodván, illetlen dolgokat cselekednének, őket sarczoltatnák, kamarájokat törnék, javaikat prédálnák, az ilyenek ellen fegyveres kézzel feltámadván, őket megfoghassák“ s büntetés végett Koháry elibe vihessék.

Ez évről egy érdekes oklevél maradt még fenn, mely az ez időbeli kis-kúnsági falukat és pusztákat névszerint elősorolja. Jelesen a kalocsai érsek tudni kivánván, valamint a patajiak, hogy Kis-Balázs és Orgován puszták a Kiskúnsághoz tartoznak-e, s kik ezeknek örökös urai; ugy látszik e végett Pest megyét kereste meg, ki ez iránt a szabadszállásiaknak irt. Erre a „szabadszállási főbiró Hatos György tisztöletös tanácsbeli esküttivel“ 1657. nov. 4-ről azt válaszolta, hogy a „pusztulás után“ ők megszállván falujukat, évről évre a nádortól és ennek tiszttartójától haszonbérelték a következő „az nemes kiskúnságon való puszta földeket és helyeket“: Mizse, Lajos, Kocsér, Kara, Pálka, Kis-Szállás, Ferenc-Szállás, Filep-Szállás, Szabad-Szállás, Szt-Miklós, Törtel, Besztercze, Laczháza, Kerekegyháza, Kisbalázs, Jakab-Szállás, Matka és Orgovánt, mely puszták után való haszonbért ők a nádoroknak szolgáltatták fel.

E 18 kiskún birtok közűl: Fülöp-Szállás, Szabad-Szállás, Szt.-Miklós és Laczháza faluk lévén, a többi 14 puszta; de e 14 pusztát se birta mind haszonbérbe Szabad-Szállás, mert Nagy-Kőrös évtizedekig bérelte a nádortól Karát, és Lajost, hogy a többi 12 264pusztát Szabad-Szállás birta, az igaz lehet. A régi kiskún helyek közül hiányzik: Asszony-Szállás, Áltokháza, Bugacz, Bócsa, Bene, Balota, Borbásszállás, Csolyos, Csengele, Dorosma, Félegyháza, Halas város, Ötömös, Köncsög, Kaskantyu, Kömpöcz, Majsa, Sz.-Mihályteleke, Szank, Zomok-Szállás; ezek közül már ekkor, s eladományoztatván végképen elszakadtak a kiskúnságtól: Bugacz, Bócsa, Borbás-Szállás, Csengele, Ötömös, Köncsögh, Kaskantyú, Szt-Mihálytelke; a többi 18 hely közül Halas város a hozzátartozó Balota pusztával Pest megyéhez volt csatolva, a többi puszta helyeket pedig Szeged és Kecskemét a nádoroktól birta haszonbérben. Mindezen hiányai mellett is a fentebbi levél a Kis-Kúnság ez időbeni helyrajzi állapotát érdekesen tünteti előnkbe, valamint Szabad-Szállás azon anyagi erejét, s népességét, melyre alig fél század alatt az uj megszállás után emelkedett, midőn ily sok puszta haszonbérlésére vállalkozott, sőt kebelében ez évben egyházkerületi – prédikátorok – gyülése is tartatott.

A török és tatár hadak Erdélyben pusztitásainak hirére a nádor is táborozási előkészületekről gondoskodott; egyebek közt meghagyta a megyéknek, s a jászkúnoknak, hogy bizonyos számú táborba való szegeket szállitsanak; erre a jászok küldöttség által felkeresték a nádort Pozsonyban, s a tábori szegek helyett, s az oltalom további biztositása végett megajánlották jun. 22-én, hogy a nádor számára jó száz borjas tehenet, három bikát, kétszáz fias juhot és 12 kost fognak hajtani; egyúttal megnyerték, hogy a nádor ugyan e napról az őket háborgató latrok ellen részökre ujabb védlevelet adván, megengedte nekik, hogy az ily latrokat megölhessék, vagy elfogván, Szécsénybe vagy Fülekre szállitsák.

Ugyan ez év vége felé határvillongás miatt Pest megyei Sz.-Lőrinczkáta földesura Tassy Mihály és több birtokos társainak Felszaru jászközség ellen egy érdekes per folyt le, melyben nov. 4-én a törvényszéket Deli Gergely Heves megyei szolgabiró és Miskei István és Tassy György esküttek, s Jászberényből 6, 265Kókáról 6, Sz.-Mártonkátáról 4, Szt.-Tamáskátáról 2, Berény-Szt.-Györgyről (Felső-Szt.-György) 1, Árok-Szállásról 2, Csányról 3, convocalt vagy fogott, öszvesen 27-en Sz.-Lőrinczkátán alakitották.

Felpereseknek ügyvéde Thuri Tamás előadta, hogy a kátaiak földjét a mult években a fénszarusiak „hatalmasul birták és élték“, bár már egy izben az akkori földes urak akaratjából becsületes régi öreg emberek hozattak ki e határkérdés elintézésére; azonban a fényszarusiak meg nem jelenése miatt az ügy abban maradt: kérik ekkori költségeiket és a peres földet, mely a tanúk vallomása és Jászberény városnak pecsét alatt kiadott bizonyitványa szerint a kátaiakat illetik, ezeknek megitéltetni.

Erre a fénszarusiak ügyvéde Ficzor válaszolta, hogy a követelt föld nem a kátaiaké, hanem ezt a fényszarusiak mint a Fénszaruhoz adatott Szandsáti puszta igaz határában lévő földet használták, melyet eddig a kátaiak nem is kerestek, hanem a mult években azt cselekedte a felperesi ügyvéd, hogy a hatvani béget seregével együtt rájok hozta, s egyszer csak 4 vagy 5 lovas török nyargalt be hozzájok, hogy a bég a kátaiak kértére határokat akar hányni, s a földet a kátaiaknak átadni. Erre a fénszarusiak kimenvén, tilalmazták a béget, hogy hatalmasúl el ne vegye az ő földjüket, s ennek az akkori Olajbék Nemissa, és a fénszarusiak gondviselője a Szubasa is ellentmondván, a Bég, a nélkül hogy határt hányatott volna „visszafordult Fénszarura, és ott minden seregével megszállván, a magok részére gazdálkodást tétetett“, melynek költségét kérik a kátaiak ellen megitéltetni.

Túri Tamás erre adott feleletében egyszerüen tagadja, hogy a peres föld Fénszarut illetné és hogy ő határ felhányásra a béget kihozta volna, kér végitéletet kimondatni „Istennek áldomásából“.

Mire a fénszarusiak tovább is állitják, a mit fentebb előadtak, s kérnek a biráktól itéletet „kire Isten vezérelje Birák uraimat ő kglmeket“.

Ekkor a törvényszék felolvasta a már elébb kihallgatott 266számos tanúk hit alatt tett vallomását, melyek szerint a XVII-ik század elején Fénszaru, Sz.-András és Káta lakatlan puszták voltak, melyeket egyesek török és magyar részről haszonbérben birván, határjel nélkűl használták a pusztákat, Fénszarunak a jászok ispánja Kéri János volt felügyelője Jászberényben, ki a bérlőknek a határt megmutatta, Kátát pedig Dericz aga birta, még 1619-ben Bethlen Gábor első kijövetelekor is mind két község puszta volt, végre 1631-ben ujra megszállották Fénszarut, a megszállók egyike volt Kovács Benedek; ezek Kátának pusztán állását felhasználva, határukat a kátai földön Körtvélyesig terjesztették ki, Káta pusztát ekkor Nazur bég birta; majd 1637-ben Káthát is megszállották, s a fénszarusiaktól a régi határ megtartását követelték, de ezek azt állitották, hogy az ő igazi határjok beljebb van; ezután kiment Kéri János jász ispán 3 régi öreg emberrel, megjelent a hatvani bég is a Sashalomnál, azonban a tanúk a kátaiak által mondott határokat vallották igazoknak; meg voltak azonban békességben, mig azon földet Kellő Jakab jászispán peressé nem tette; a viszály tartott Pernisz György alatt is, ki két évig volt a jász földnek ispánja; 1644 után a gyöngyösiek 40 tallérért kibérelvén a kátaiaktól a Körtvélyesen felül lévő rétet, midőn az itt termett szénát felgyüjtötték, a fénszarusiak neki mentek, s elhordták; e miatt a gyöngyösiek Fülekre Zolnai Gombkötő János jászkún főkapitányhoz menvén panaszra, ennek egyik küldött Kodormány János 12 tallért és egy karmazsin csizmát adván ajándékba, szénájukat a fénszarusiakkal visszaadatta.

Azonban a fénszarusiak ezután is hatalmaskodtak ugy, hogy Turi Tamás a tassi földesurak ügyvéde bement Hatvanba a béghez, vele megalkudott 40 frtban, hogy a bég állitsa vissza a régi határát a kátaiaknak, s lefizetvén ez öszveget, a bég kiment seregestől. Ez időben a fénszarusiak ura a török részről Olaj bég Nemissa szubasa volt, ki jobbágyait védelmezni kivánván 267egy törököt benyargaltatott Fénszarura, ki Kovács Benedek birót értesitette, hogy kijött a bég a kátaiaknak határt hányni, a biró 3 vagy 4-et az esküttek közül maga mellé vévén, kiment, s már akkor a kátaiak, ásóval és temető kapákkal seregestől ott voltak az uj határt hányni, a biró erélyesen tiltakozott, hogy igaz földjüket a bég hatalmasúl ne vegye el, pártolta a fénszarusiakat a szubasa is; végre is a bég semmit sem végezve csapatostul beszállott Fénszarura, s gazdálkodván nekik a biró, haza ment Hatvanba; mire a fénszarusiak mind kimenvén, a szénát haza hordták.

E bizonyitványok alapján a törvényszék részben a felperes, részben az alperesnek itélvén meg a per alatti földet, a költségeket megszüntette; Túri Tamásnak a hatvani bég kihozatala végetti megbüntetését a „felső magistratusok“-ra bizta. Felperes az itéletet a földesurak törvényszékére fellebezte; alperes pedig megköszönte. A fellebbezés eredménye nem ösmeretes.

E határvillongási per érdekes adatul szolgál hazánkban a XVII-ik században szokásban volt törvénykezési eljárásról, s hogy nem csak fenyitő, hanem fontosabb polgári ügyek is, nem csak nagyobb városokban, hanem megyékben is összehivott vagy fogott birák által esküdtszék alakjára intéztessék el. Jelen esetben felperes Káta földes ura Tassy Mihály, alperes Fénszaru jász község s a jászkúnok főkapitányja Semsei György volt, s bár számos rendeletekben kimondatott, hogy a kinek a jászkúnok ellen keresete van, azt azok főkapitánya és nem más biróság előtt keresse: még is ez esetben azt találjuk, hogy e főkapitány mellőztével a per Heves megye tisztjei közbejöttével folyt le. Tassy még 1657-ben folyamodott Vámosy István Heves megyei alispánhoz ez ügyben tanúszedés végett, ki erre Deli Gergely szolgabirót esküdttársával Petz Jánossal megbizván, ezek ez évi aug. 13-án Fénszarún, aug. 20-án pedig Sz.-Lőrinczkátán a tanúkat kihallgatták, ennek alapján ugyan ezen szolgabiró 1658. nov. 4-én Miskei István és Tassy György esküdttársaival 2683 jász-községből 9, 4 Pest megyei községből pedig 15, öszvesen 24 fogott birákból a megyei tisztekkel 27 tagból állott törvényszéket megalakitotta, melyen a feleket ügyvédek képviselték, s rövid szóbeli tárgyalás s a tanúvallomások felolvasása után még az nap az itélet meghozatott.

E használati határperben törvény szerint az alispán, illetőleg a jászkún főkapitány volt volna illetékes, s az ettől való eltérés az akkori hazai belélet rendezetlen viszonyaiban alapszik, s a feleknek jogi szempontból megnyugtatásúl szolgált a törvényszéknek a szomszéd Jász- és Pest-megyei falukbeli egyénekből összealakitása.

A rendetlen törvénykezést mutatja az is, miszerint Tassy elébb a magyar bíróság mellőztével a hatvani béghez folyamodott, hogy ez az ő általa követelt határokat állitsa vissza. A haszonleső török ezt szivesen elfogadta, azonban kijelentette, hogy mig 40 frtot le nem fizet, addig ki nem megy. Ez megtörtént, kiment; azonban a fényszarusiak török urát Olajbég Nemissa szubasát nagyon érdekelte, hogy adófizető fénszarusi jobbágyai egy darab földjöktől meg ne fosztassanak; s e miatt lovas török által értesitette is a birót a cég kijöveteléséről, s a fénszarusiak ellenmondását a szubasa is erélyesen támogatván, a bég semmit nem végezve, hanem Fénszarún magát megvendégeltetve, visszatért Hatvanba. Ekkor Tassy kénytelennek látta magát a magyar birósághoz folyamodni.

A Jászkúnságban ez időben a nemesek évenként szaporodtak. Igy Heves megye 1658. ápril 10-iki törvényszékén Jászberényből Kulin Istvánnak Bécsben 1651. szept, 8-án kelt czimeres nemes levele, melybe nejének Szabó Annának, s a Szabó család több tagjának neve is be volt igtatva, nem csak kihirdettetett, hanem Kulin István megyei esküdté neveztetvén, hivatalára feleskettetett; megtudván azonban, hogy azon Szabó Pált, kit Kulin a maga nemes levelébe beiratott, az ő Nógrád megyei Jobbágy falubeli jobbágya, ennek nemessége ellen óvást tett.

269Heves megye s vele a Jász- és Nagy-Kúnság ez időbeli nyomorúlt helyzetét feltünteti előttünk e megyének okt. 18-ik közgyűléséből a nádorhoz terjesztett azon értesitése, hogy e megye se részletes felkelést nem tehet, mert a töröknek torkában van, se azt pénzen meg nem válthatja „mert a török tábor azt opprimálta, az tatár nagyobb részét elrablotta és az mely szegénység megmaradott, az is csak futó félben vagyon“.

Az 1658-ik év pusztulást hozott ismét a jászkúnságra, Kenán budai vezir pasa május kezdetén megindúlt Budáról Jenő vára ellen, s Czegléden át máj. 15-én már Szolnoknál táborozott, hol az egri pasa és szolnoki bég hadával növelvén seregét, utjában sok zaklatás, zsarolás és pusztitás után a Tiszán Szolnoknál átkelt, s igy vonúlt lefelé. Ennek hirére Rákóczy fejedelem is megindúlt ellene Erdélyből tiz ezernyi sereggel, s jul. 5-én Lippa táján rajta igen fényes győzelmet nyert. Ez alatt Erdélyben a tatár khán rabolt, égetett, pusztitott, s mig hadai egy része a Szilágyságot boritotta el, maga a khán Várad felé vonúlt, s a Berettyó vidékét s Szolnok megyét, s vele a Nagykúnságot is feldulta s égette; oly nagy lett az inség, hogy Heves megye 1659-ben Földvár, Ványa, Ecseg s Varsány elébb népes faluk kapuszámát az elébbiből egy negyed részre vala kénytelen leszállitani.

A hadjárat nyomorait a gonosztévő latrok, tolvajok rablásai is növelték. Hiában járt el Heves megye törvényszéke kegyetlen szigorral, midőn 1657-ben Balogh János azért, mivel ez gazdáját Nemes Jánost megölte, s kirabolta, egyező szavazattal eként végeztette ki Fülek várában, hogy elébb keze elvágassék, s a vár udvarán az akasztófára függesztessék, azután pedig maga életben lófarkán kivonszoltassék, s feje vétetvén, teste kerékbe töressék, – mind ez nem használt. Heves megye 1659. jan. 15-i törvényszéke, tapasztalván, hogy a paraszt kapitányok részére kiadott utasitás 15-ik pontjának azon intézkedése, miszerint a 270gonosztévők pártolása 12 frttal büntettessék ennek meggátlására elégtelennek mutatkozik, e büntényre halálos büntetés kiszabását rendelte el.

E közben a kecskemétiek számos kún pusztáknak folyvást haszonbérletében voltak; Széki Péter azonban, hogy magának Félegyháza pusztát megnyerje, ez iránt lépéseket tett Semsey György főkapitánynál, ki 1659. ápril 25-én Murányalján kelt levelében értesitette Kecskemét város előljáróságát, hogy Félegyháza és Orgovány pusztáit továbbra is szabadosan birhatják, azonban az ezen puszták után hátralévő haszonbért hozzá minélelébb küldjék fel.

A felvidéken székelő hatalmas nemes urak ez időben sem szüntek meg, hogy az elhagyott állapotban lévő Kis-Kúnság területét egyszerre több uj adomány nyerésekkel csonkitsák, s magoknak ennek terjedelmes pusztáin birtokokat szerezzenek.

Legelébb is a Füleken székelő Pest megyének egy befolyásos tagja Mihalek Miklós, elébb Pest megyei számszéki tag, 1671-ben Nógrád megyei szolgabiró, 1672-ben Pest megyei helyettes alispán, azon viszonyt, hogy őt Vesselényi nádor a megyei számszéken való jelenléttel, sőt ideiglenesen a Kis-Kún puszták haszonbére kezelésével is megbizta,[2] arra használta fel, hogy a nádor 1655. nov. 1-én Enyiczkén kelt levelével Perbete, Tósemegy, és Kalapár nevű Solt megyei pusztákat hű szolgálataiért néki és mind két ágon lévő örököseinek adományozta, s ellenmondás nélkül Füleken 1656. jan. 2-án történt beigtatással magát e puszták birtokába helyezte. Mivel azonban Kalapár puszta Halas város belső határbeli birtokának egy részét tette, ezt tettleg birtokba venni a halasiak nem engedték, ugy hogy Mihalek kénytelen volt fellépni, s 1657. jan. 4-én tartott Pest megyei közgyűlésen e puszta használatából a halasiakat eltiltotta, sőt Jánosy Mihály szolgabiró által is letiltatta. Mivel azonban tettlegességgel fenyegetődzött, a halasiak oltalomért 271a nádorhoz folyamodtak, előadván, hogy Kalapár mindenkor halasi földhöz tartozó kún birtok volt, Mihalek pedig nem ezt, hanem Karapárt nyerte adományba.

Ennek folytán a nádor ily szellemben leirt a megyéhez, de ezen Mihalek nem nyugodott meg, hanem 1657-ik évi őszszel a megye által tanúkat hallgattatott azon kérdésre, hogy a Halas melletti pusztát Kalapár vagy Karapárnak hívják-e, mert ő Kalapárt kérte, s hogy ez Halastól külön álló puszta-e? Több pataji, kecskeméti és izsáki lakos tanúk igazolták, hogy ezen Halas melletti pusztának nincs más neve, mint Kalapár, ez nem halasi, hanem Halastól külön álló föld, ezt Vörös Sebestyén birta, a halasiak közül senkit rá nem eresztett, hanem sajátjának tartván, azt meg is akarta ülni.

Mind ez azonban nem használt, s úgy látszik a nádor Mihaleket e kún város határa megcsonkitásától ujólag eltiltotta; ide mutat Mihaleknek Fülekről 1659. jun. 27-én Jánossy szolgabiróhoz irt levele: hogy bár neki e pusztára adománya és tiszta beigtatása van és letiltásának is a halasiak ellen nem mondtak: ő azonban „ha csak egy újnyi levelét látta volna a nádornak, ezt nem cselekedte volna, de ennek mind csak Ráday uram az oka“, a ki ha rajta pénzét keresi „ő is elő fog állani igazságával”.

Ez ügy még el sem végződött, midőn ujra egy más, ennél még nagyobb veszély zúdult a hatalmasok részéről a halasiak kún pusztáira.

Volt a VII-ik század közepén gróf Balassa Imrének egy jobbágya Agárdi Mátyás, ki urától 1651-ben felszabaditó levelet, III. Ferdinándtól pedig 1654-ik márt. 21-én czimeres nemesi levelet nyert. Ennek több fia közül Endre a korponai végvárban szolgálván, innét azon idő szokása szerint az alvidékre gyakran eljárt zsaroló portyázásokra, s ez uton az itteni zilált birtokviszonyokkal megösmerkedni elég alkalma volt. Ennek az lett eredménye, hogy a nem rég megválasztott Vesselényi nádor a távol hódoltságban s a Paksy család földesurasága alatt élő Halas városához tartozó 272birtokok helyneveit kellően nem ösmervén, tőle 1657. szept. 4-én Agárdi Endre, Tornay Mihálynak és Cseh Mihálynak társaságában Solt megyei Polgárdi, Telek, Rekettye, Fejértó, Balota, Eresztő, Karapál nevű igen nagy kiterjedésű egész pusztákat, mivel 32 jobbágytelek egész terjedelmét túl nem haladják, felkérvén, adományba meg is nyerte. Ezen puszták Polgárdi kivételével mintegy 60 ezer holdnyi területet képeztek, s rég idő óta Halas város határához tartozó kúnsági birtokok voltak, s ma is azok, melyekbe az adományosok törvényes beigtatásával a Garam melléki sz.-Benedeki konvent bizatott meg, ez azonban a beigtatást vagy nem teljesitette, vagy pedig az erről való jelentés, hihetően a levéltárnak a Tököly zavarok alatt más helyre átszállitásakor elveszett.[3]

Bár miként lett légyen is a dolog, az adományosok magokat birtokba igyekeztek helyezni, a mit azonban mind a halasiak, mind régi földesurok Paksi László elleneztek, azt állitván, hogy az adományozott puszták nem önálló birtokok, hanem a város határának kiegészitő részei. Végre is az adományosok nevében Bik László kérelmére Pest megye ez ügyben 1658. okt. 21-én tanúkihallgatást rendelt el, mire annál nagyobb szükség volt, mert az adományozott pusztáknak egy részét tevő Fejérföld nevü pusztának is használásától Balaknyay György és társai a halasiakat és kecskemétieket Pest megye gyülésén közelebb eltiltotta.

Az ennek következtében kihallgatott pataji, foktűi, bátyai lakos hét tanú bizonyitotta, hogy ők bár jól ösmerik az egész Halas városi határt, azonban Fejérföld, Karapál, Rekettye, Eresztőnek se falu helyét se határát nem tudják, nem is hallották, mert ezeket mint a városhoz tartozó földeket a halasiak együtt használták, ezeknek is mindenkor az volt az ura, a ki Halasnak. Sőt mielőtt Halast a tatár által való pusztúlás érte volna, a Rekettye és Eresztő elnevezés nem is létezett, hanem midőn a tatárfutás után ismét megszállották, 273az ide Baranyából jött új megszállók az ott bőven termett rekettye veszsző után nevezték el azon határ rész Rekettyének; Eresztő pedig a Szegedre vezető utban egy bővizü zsombós kopolyától (tó) azon okból nyerte nevét, mert itt annak, ki Szegedre akart menni, ki kelle ereszteni a miatt, mivel ezentúl 2–3 mértföldig vizet találni nem lehetett.

De mindez nem használt, az adományosok magokat pusztáik birtokában erőhatalommal behelyezték.

Fentebb láttuk, hogy Jászberényben a protestáns és kath. lelkészek között a bornak korcsmai kimérése miatt egyenetlenség támadt, mely azonban mind ez évig fennmaradt, mert ez évben a kath. lelkész Czeglédi János prot. lelkész ellen a nádor előtt panaszt tett, hogy ez a protestáns lakosság beleegyezésével a kath. lelkész sérelmére az ottani korcsmán árultatott volt ki bort. Erre Vesselényi nádor neheztelése kifejezése mellett a panaszlottakat maga elébe idézvén és Gyopai Gergely hatod magával a berényi protestánsok nevében előtte megjelenvén, nyilvánitotta, hogy lelkészük e borkimérést nem az ő engedelmükből tette, s kötelezik magokat 12 frt birság alatt, hogy jövőben lelkészüknek nem engedik, hogy a kath. plébánusok sérelmére bort árultathasson, „hanem az kath. atyafiak maradjanak az elébbi mód és rend szerint való bor árultatásban“; s az erről való felvalló levél 1659. nov. 5-én gróf Nádasdy Ferencz országbiró előtt ünnepélyes alakban kiállittatott.

1659-ben ujabb urai támadtak Halas város határa egy részének, mert Pest megye ez év kezdetén Füleken tartott közgyűlésén Balaknyay György, Oroszlány István, Szabó Mihály Csepreghről és Némethy Pál Solt megyei Fejérföld nevű pusztájuk használásától, hatalmasul való élésétől, rétjeinek kaszálásától, erdejének vágásától és mindennemű jövedelmének elvételétől a kecskeméti és halasi lakosokat eltiltották.

Jelenleg Fejérföld helynév e város határában nem ösmeretes, – van azonban Karapál puszta szomszédságában Járószék, mely mint székes legelő barom járásnak 274használtatott, s igy nagyon hihető, hogy székességétől fehér szine után hajdan a Fejérföld nevet ez viselte.

A Paksy család birtokában tartván Halas városát; jogsérelemmel látta, hogy ennek kiegészitő határrészeit Agárdi és Mihalek birtokukba igyekeztek keriteni, s másokat annak használásában gátolni; igy legközelebb Mihalek „Miklós deák úr katonái“ a város alatti halasi földekről több halasi lakos marháit erővel elhajtották, ennél fogva jogai megóvása végett az első adományos másod unokája Paksi László 1659-ben folyamodott Pest megye közgyűléséhez tanukihallgatások eszközlése végett az iránt, hogy Karapál, Fejérföld, Rekettye és Eresztő Halas város határához tartozván, ezek soha külön határral nem birtak, ezeken falu soha nem volt s azok Halastól külön haszonbérben nem voltak. Ennek folytán Vámosy István, Pest megye alispánja, megbizta Csormai Benedek és Vörös István megyei esküdteket, kik jun. 14-én kihallgattak Szeged városában öt tanut, jun. 16-án Kecskeméten ottani lakos 3 tanút, kik magokat „Vesselényi Ferencz palatinus jobbágyai“-nak vallották. Végre Halason 12 tanút ottani lakosokat „az nemzetes, nemes és vitézlő Paxi László Urnak ő Uraságának jobbágyait, ezek között Sáfrány Mihályt „Halas városának tavalyi főbiráját“, Jászberényből egyet, a nádor jobbágyát, kik a fentebbi állitásokat egyezőleg igaznak vallották.

Ily erőszakos eljárások miatt Halas városa védelemért Fülek és Szécsény vár főparancsnokához Koháry Istvánhoz folyamodtak, ki ez évi julius 15-én e város lakossága részére kiadott védlevelében a kormánya alatt álló végbelieket ily hatalmaskodásoktól szigoruan el is tiltotta.

Néhány nappal később jul. 21-én Pozsonyban országgyűlés tartatott. Még az 1655. 100. tcz. a harminczad körűli visszaélések megvizsgálása és orvoslására országos küldöttséget nevezvén, ennek időközben elhalt tagjait az 1659., 61 tcz. nem csak újakkal pótolta, hanem azt is kimondotta, hogy a jászkúnok, a 275mennyiben a harminczadadó megigazitása előtt gyakorlatban voltak, e mentességükben megmaradjanak.

Ugyan ezen az országgyűlésen a sérelmi felterjesztés 70-ik pontjában előadatott, hogy még sem szünnek meg az ország lakosainak panaszai a hajdú városok ellen, melyek oly kiváltságlevelekre hivatkozva, melyek szerint a szökevény jobbágyokat vissza adni nem kötelesek, sem a közibök szökött jobbágyokat, sem a kúnokat és philisteusokat törvényes megkeresés ellenére visszaadni nem akarják, sőt az ez ügyben eljárni akaró szolgabirákat magukhoz be sem eresztik, a földesurak e végett odament tisztjeit letartóztatják, s a földes úri falukat fegyveresen megrohanván, onnét a jobbágyokat családostul elhurczolják; e visszaélés orvoslását az országgyűlés sürgetvén, az 1659., 69. tcz. erre nézve az eljárást szabályozta, s a megye tisztjeit felhatalmazta, hogy az ily hajdúkat levél által is biróságuk elé idézhessék, s intézkedéseiket az alispán, vagy ha ez elégtelen, a megyei főispán hívatal vesztés terhe alatt, szükség esetében megyei karhatalommal is végrehajthassa.

Ez országgyűlésen Heves megye részéről Pápay Péter és Libercsey Ferencz voltak a követek, kiknek nyert utasitásukhoz képest tett előterjesztése folytán az országos sérelmek pontjai közzé felvétetett a jászkúnok által a szökevény jobbágyok visszakövetelése iránti eljárás ügye, mely az alsó táblától a főrendi táblához három izben is átküldetett; mivel azonban a nádor Vesselényi ily visszakövetelési ügyekben való biráskodást maga részére kivánta követelni, hogy abból nagyobb baj ne származzék, s ez ügyben eddig hozott törvényektől visszalépés ne történjék, tanácsosabbnak látszott az országnak sérelmi követelésétől elállani, mint a törvények tartalma ellenére a nádor biráskodásában erre nézve megegyezni.

A jászkúnok által Heves megyéhez való taxa fizetésre nézve az evangelikusok tanácsa folytán jobbnak tetszett, tekintve a nádornak kedvező mostani időviszonyokat, e sérelmet nem sürgetni, mivel az 1647., 27626. tcz. szerint azoktól a taxát a megye beszedheti, mint sem hogy e törvényczikk a nádorra való tekintetből teljesen eltöröltessék, holott ennek megerősitését inkább a jövendő, mint a jelen országgyűlésen lehet várni.

Ezen évről Horváth Péter latin munkájában még egy fontos eseményt, forrás megnevezés nélkül jegyzett fel, melyet azonban ugy látszik, a Jászkúnságnak 1699-iki összeirásából vett át, melyben a most Félegyháza kiskún város határához tartozó Csólyos nevü pusztának leirásánál elmondatik, hogy ennek talaja homokos, s némely részén oly nagy a homok, hogy ezelőtt mintegy 39 évvel „gróf Balassa Bálint csapataival a szörnyű nagy homok miatt utjában meggátoltatván, itt 900 magyarral a törökök által megöletett.“ Ez esemény 1659–60-ik év körüli időben történt volna; azonban ez időről a történelem Magyarországon a törökkel semmi harczról nem emlékezik; Erdélyben Rákóczy György küzdött a fejedelemségért, mely küzdelem egész Nagyváradig terjedt. A Balassák nemzedék rende ez időről II. Balassa Bálintot emliti a szintén költőt, ki 1626-ban született, s mint a királyi ház híve lett 1659-ben kir. tanácsos és a kir. sereg parancsnoka, 1664-ben Hont megyei főispánságra és grófságra emeltetett, 1665-ben kékkői, 1667-ben korponai kapitány lett, s mint ilyennek őrhadai egész a Jászkúnságig lejártak prédálni, végre 1684-ben meghalt, s igy gróf Balassa Bálint 1659-ben Csólyos pusztán el nem eshetett. E szájhagyomány utján fennmaradt eseményről tehát vagy azt kell hinnünk, hogy ez évben Balassa a kir. hadak parancsnokává neveztetvén, mivel hir szerint a török Várad és Rákóczy ellen a Temesvárra menekült Barcsay támogatására hadra készült, bár Lipót király Rákóczyt a török ellenében segiteni nem merészelte, azonban a hadjáratra kelt budai és egri pasák mozdulatainak szemmeltartása végett Balassát a tiszántuli vidékre néhány század magával útnak inditotta, ki azonban Csólyos pusztáin törökökre bukkanván, mivel 277csapatai a nagy homok miatt el nem menekülhettek, közűlök sokan elestek, Balassa azonban kevesed magával megszabadult, vagy azt kell mondanunk, hogy ez esemény nem 1659-ben, hanem 1670. körűl történt, midőn Balassának, mint korponai kapitánynak csapatai a török hódoltsági Jászkúnságba elkalandozván, az ily becsapásokat fegyverrel megtorló törökök által Csólyoson körűlvétetvén, megölettek.

Az 1660-ik évben – mint láttuk – fontos események történtek. Rákóczy György Nagyváradon harczi sebeiben meghalt, s Várad külsegélyt sem kapván, aug. 28-án a töröknek meghódolt; s Pest megye közgyűlésén is érdekes tárgyak merültek fel. Az 1659. julius 10-iki közgyűlésből a megye a királytól rendes hivatalos pecsétet kért, s 1660. jan. 8-án Koháry István füleki főkapitány a nádor megbizásából bemutatta az országgyűlés által engedélyezett, s a nádor által tiszta aranyból készittetett megyei pecsétet, a mi örömteljes köszönettel fogadtatván, elrendeltetett, hogy a nádornak ajándékba 20 kövér ökör adassék, melynek ára a községekre kivettetett.

Ugyan ezen 1660-ik évben készittetett a régi Kolbászszéknek pecsétje[4] (hogy ezt megelőzőleg a széknek volt-e, s mely czimert viselő pecsétje, erre nézve adatunk nincsen).

Heves és Pest megyéknek mártius 3-án és 4-én tartott gyűléseihez irásban folyamodott Koos Orsolya, a jászberényi helvét hitv. lelkész Ecsedy Jánosnak neje az iránt, hogy nem rég mult napokban némely jászberényiek boszús irigységből férjét a nádornál feljelentették a miatt, hogy férje a bold. Szűz Máriát, a szerzeteseket és a katholikusokat nyilvánosan rágalommal és istentelen szavakkal illette volna; ezért Ecsedy János elébb Fülekre, innét pedig a buzgó katholikus nádorhoz fogságra vitetett, kéri tehát folyamodó a megyét, hogy férje kiszabaditása iránt lehető gyorsan intézkedjék. Erre a megye azon illetlenségnek, 278mely ebből az evang. vallást jövendőre is fenyegetni látszik, megszüntetése végett, s hogy az elárult Ecsedyt komoly baj ne érje, gyors intézkedést látott szükségesnek, s a nádort ez ügyben ünnepélyes küldöttséggel megkérni elhatározta. Ennek következtében azonnal Kutassy György Pest megyei, Hamvay Ferencz és Libercsy Ferencz Heves megyei tisztviselők követekűl megválasztattak, hogy kérjék meg a nádort, miszerint Ecsedyt bocsáttassa szabadon, s ez ügyet ellátás végett az 1608. 1. és 1563. 42. tcz. értelmében az illetékes törvényszék és biró t. i. a Superintendenshez utasitsa, minthogy ott is elveheti törvényes büntetését. Ha erre Ecsedy szabadon bocsáttatik, jó; különben ez ügyet a király eleibe terjeszszék. E gyors és buzgó eljárást kedvező siker követte, mert már a május 5-ik és 8-iki közgyűlésen a visszatért követek jelentették a nádornak azon válaszát: „adja isten, hogy senkit az ő igazságában megbántsak, ennek ugy kellett megfogattatni, mert török torkában lakott;“ s „hogy hivatta is Ő Nagysága Ecsedyt, de nem ment, mindazáltal az jászbiriniek kezességére elbocsátja, s meglátja, micsoda törvényt tészen az ő Superintendense“. Ecsedy még a követek ott léte alatt el is bocsáttatott Pest megyének ugyan ezen közgyűlésén Farkas Pál nógrádi alkapitány, hajdan a Kis-Kúnsághoz tartozott Ágasegyháza pusztájának hatalmasul való élésétől a kecskemétieket és izsákiakat, Páhi pusztájától pedig Szabadszálláson lakó Kőrösmelléky Istvánt és az izsákiakat eltiltotta; ezenkivül e gyűlésen a ma Laczháza határához tartozó Bankháza és Izsák falu tiszta beigtatásu birtokosául gróf Balassa Imre emlittetik.

A nádornál járt követségnek Heves megye részéről az Ecsedy ügyén kivül más megbizatása is volt. Az 1659. 71. tcz. elrendelte, hogy a piaczi czikkek, műszerészek, iparosok s mészárosokra nézve a megye árszabályzatot alkosson, a kik pedig ennek végrehajtását gátolják, azok 100, illetőleg 40 frtra büntettessenek. Ennek kivételére a megye küldöttséget nevezett, mely az árszabályzat elkészitésére többek közt az e megyében 279lakó jászkúnokat is egy kitüzött napra beidézte, kik azonban meg nem jelenvén, a megye márt. 3-án tartott törvényszéken elhatározta, hogy a nádorhoz kinevezett küldöttség a jászkúnokat ezen az ország törvényének, s a megye tekintélyének nyilvánvaló ellenszegüléseért a nádornak azon kérelemmel jelentse fel, hogy a jászkúnokat engedelmességre kötelezze. Erre nézve a küldöttség a megyének máj. 5-i közgyűlésén jelentette a nádornak azon válaszát, miszerint a jászkúnok sem lehetnek a többi országlakosoknál, sem ő nálánál nagyobbak, hivatni fogja őket, s megérti, mi okért nem akarják magokat a törvénynek alávetni, s megparancsolja nékik, hogy a törvényhez tartsák magokat, s ha büntetés alá esnek, magokra vessenek.

Midőn Nagyváradot a török 50 ezernyi seregével bekeritve ostromolta, a német hadak, a helyett hogy segélyt nyujtottak volna, Rakamaznál táborba szállottak, s a király Heves megyének meghagyta, hogy e tábor részére élelmet szállitson, mire a megye jul. 26-iki közgyűléséből azt válaszolta, hogy élelmet nagyobb mennyiségben nem szállithat, mert a szegény népet a törökök és végbeliek teljesen kizsarolták, s ezenkivül e napokban is a török Szolnok megyét Fegyvernekig tüzzel vassal elpusztitotta. Látni való, hogy e pusztulásban a Nagykúnság is nagy mértékben részesült.

Fenntebb láttuk, hogy a jászkúnok mily sok zaklatás és sanyargatásnak voltak kitéve, mit tovább nem türhetvén, Vesselényi nádort Enyiczke várában felkeresték azon keserves panaszukkal, hogy ha „a sok nyúzó, fosztó, sarczoltató előjáró katonák“ ellen gondjokat nem viseli „teljességgel el kell pusztulniok.“ Ennek folytán a nádor 1660. jun. 16-án kelt védlevelében kijelentette, hogy a jászkúnoknak mind személyét, mind mindennemü vagyonát oltalma alá vette, s meghagyja a végbelieknek, hogy a jászkúnokra „csoportonként vagy magányosan egyen ketten rájok szállani, rajtok quartélyozni, őket semi lett okon sarczoltatni, gazdálkodásra, borravaló pénzre, csizma, s egyébb 280hasonló, rendetlen és ország törvénye ellen való dologra s adásra kényszeriteni, avagy annak nem cselekvésiért várostól, s halállal fenyegetni, szidalmazni ne merészeljék, mert a ki tetten kapatik, „bizony keserű halállal emészti meg az hatalmaskodást, és huzásvonást, szegény emberkinzást, s az megkeseredett szegénységtől is, ha mi esik rajtok magoknak tulajdonitsák.“

E közben a községek gyakorta panaszkodtak mind a magyar, mind a török részen a miatt, hogy a váltságdij összeszedésére szabadon bocsátott rabok és foglyok az országban fel s alá utazván, ezeknek tova szállitása a lakosságot nagyon terheli; ennek megszüntetése végett a nádor a budai vezirrel kiegyezett, s ennek folytán a panaszt emelő paraszt birák 1657. jul. 7-én tartott Pest megyei közgyűlésből bizonyitványokkal láttattak el az iránt, hogy a magyar és török rabokat szállitani nem tartoznak. Ez intézkedésnek azonban nem lett meg a kivánt sikere, mit igazol az, hogy a jászok 1660-ban füleki alkapitány iváni Fekete László előtt panaszolták, miszerint a sok vasatlan rabok alá szekerezéseket tovább nem türhetik, annyira, hogy e miatt „már jobb részint a Jászság kénytelenittetett elpusztulni“; erre szept. 23-án Fekete László a jászok részére Füleken kiadott védlevelében megparancsolta minden vasatlan magyar raboknak, hogy ennekutánna az Jászságban lévő birákat szekéradásra ne kényszeritsék, se ne zaklassák őket, különben a jászok által elfogathatván, Fülekre büntetésök elvétele végett szállitandók.

Ez időről igy rajzolja egy külhatalom Bécsben székelő követe hazánk siralmas helyzetét: „Magyar ország jelen állapota igen szomorú, mert kivéve az Ausztriához közel eső belrészeket, annyira zaklattatik a török által, hogy a népnek se vagyona, se élete nem biztos. Az 1606-ki béke óta... sok várat és helységet elfoglaltak. E béke ellenére saját váraikban több mint 40 erősséget épitettek, 150 mértföldnyire kalandoznak, s a császárnak alá vetett magyar földről naponként visznek rabszolgaságra embereket, ugy, hogy a szerencsétlen lakosok estve nem biztosak, hogy nem lesznek-e 281másnap reggel a töröknek foglyai; e béke óta a törökök fél millió rabot vittek el Magyarországból. Ez ország megyéiből csak harmincz maradt a magyar királynak, ebből is a törökök huszat bitoroltak, elfoglaltak és csak 10, a legkevésbé termékenyek maradtak az országnak; de ezekben is egyre folynak a dúlások, és a néptelenités annyira, hogy a szünteleni sarczok folytán a szegény végbeliek lassanként, hogy a rabszolgaságot kikerüljék, magokat önként alávetik a töröknek, ki seregét ő felsége alattvalóin vett, ezen sarczokból tartja. E szomorú állapot kétségbeejti a nemzetet, mert látja közel végromlását. Mondják a magyarok, ha a császár nem akarja őket védeni, engedje meg legalább, hogy a török alá adják magokat.[5]

Ily nyomorú viszonyok között Fülek várában három megye törvényhatósága tartotta székhelyét; Nógrád, Pest és Heves, melyek ugy a közigazgatás, mint a törvénykezés tekintetében minden lehetőt megtettek; tartottak rendesen közgyűlést, mely úgy a jövő gyűlés mint a törvényszék határnapjait kitűzte, figyelve arra, hogy legalább egy hónap essék közbe, s hogy régi szokás szerint Pest és Heves megye törvényszékének ideje összeessék, megtartották a tisztujjitást, s Pest megye már ez időben a megye különböző részeiből nevezett ki táblabirákat, kiket felesketett; ezek egy része vidéken lakva a megyei kiküldetéseket p. tanúhallgatásokat eskütt vagy más nemes személy közbejöttével teljesitették, s ha hódoltságon laktak, a levelekben holdult eskűtt néven emlittettek.

Pest megyéhez tartozott ez időben nem csak Halas városa, hanem Fülöp-Szállás, Szabad-Szállás, Kún-Szt.-Miklós, Laczháza, s igy a Kiskúnság minden népes községe, melyek e megyénél adták elő panaszaikat, s ennek törvényszéke alatt állottak, e megyéhez fizettek egy ideig bizonyos évi taxát a rendes adó helyett, mint ennek a megyei számadásokban világos nyomaira találunk.

282Ugyan e számadások mutatják, hogy a megyei hatóság, felfogva a haza szerencsétlen helyzetét, azon török rabságba esett egyének részére, kik a török által a váltságöszveg megszerzése végett ideiglenesen szabadon bocsáttattak, s vagyonhiány miatt ez öszveg adakozás utján összeszerzésére valának utalva, a megye hatósága az évi jövedelemből 5–20 frtnyi segélyt nyujtott.

Legtöbb panasz merült fel a megyénél ezen korban a védtelen lakosságot sanyargató végbeliek ellen; igy 1661-ik évi április 7-i közgyűlésen Kőrös városa s Halasról Csordás János és Juhász György s Kecskemétről Bernárd Mátyás panaszkodtak több végbeliek hatalmaskodása és a szegény népen való kegyetlenkedésök miatt; az egyszerű felterjesztésnek nem látván a megye sikerét, a nádorhoz követűl Mocsáry Ferenczet küldötte oly megbizással, hogy ez ügyben sürgetőleg igyekezzék orvoslást szerezni, mivel különben a szegény nép végpusztúlásra jut.

Ez időben a Nagykúnság közel jutott a végpusztuláshoz a sok katonák, prédálók, sarczoltatása miatt, kik az ónodi, szendrői, korponai, kékkői, füleki és ibrányi végházakból alájöttek, valamint a hajdúk egész Dunától fogva lévők éjjel-nappal rajtok élődtek, kik illő abrakadással meg nem elégedve, egy nap három szekér árpát is behozatnak, elnyomtatják, s ha az árpa elfogyott, buzáikat hordják, ott lesik a kenyeret a kemencze száján mikor sütik, hogy elvihessék; sokakat éjjel vonszolnak ki házukból s megroncsolják, süveget, csizmát sarczolnak, mint ezt legközelebb Tordai István nevü katona tette Marjalakán, lejönnek egy rosz lovon, s kettesével hármasával összefüzve elviszik jó lovaikat; alájönnek bocskorban, s csizmát sarczolnak a szegénységen; némelyik majd hajadon fővel jön, s kierőszakolt forgó toll és süveggel tér vissza; sokan a nagykúnok közűl ezek miatt oly szegénységre jutottak, hogy semmijök nem maradván, gyermekeiket kézen fogva, elbujdosott. Az e miatti panaszok naponként megújulva, Szabó János nagykún kapitány ülnökeivel együtt Marjalakán 1661. aug. 2834-én székűlést tartott, melyből panaszaik érzékeny elősorolása mellett levélben megkérték Andrásy Miklós főkapitányt, hogy e nyomorúság miatt elhiresedett siralmas hazájukat védje és vegye pártfogása alá; irtak ők már Csáky Ferencz tábornoknak, azonban csak azon üres választ kapták, hogy irják meg neveiket a prédálóknak; a fosztogatás és sarczolás azonban nem szünt meg, s tovább a tisztek a szegénységet már nem tarthatják „hanem az megfutamodik vagy Túrra vagy másfelé“, ha rajta a főkapitány nem segit.

[1] Tör. M. Okt., I.. 222. l.

[2] Török-Magy. Okltár; I., 211–2. l.

[3] Nagy Iván: M. orsz. csal., I. k., 8. l. és halasi ltár., Fasc. 46., no 43., sub E., 1. l.

[4] Századok, 1870., 399. l.

[5] Századok, 1868., 276–7. l.