III.

Ugyan ezen kérvényükben panaszolták a kiskúnok azt is, hogy őket Pest megye adóztatással 218terheli, holott ők a megyéhez semmi adófizetéssel nem tartoznak. Ennek folytán a nádor értesiti a főkapitányt, hogy a kiskúnok ezen állitása meg nem engedhető, „mert ilyen időben kiváltképpen, minden nemes embernek kell valamit adni, pedig ezek is csak nemes emberek, és nincs több szabadságuk. Portát nem rónak, hiszem, közöttök, de értékek szerint, nem látom, miért ne kivánhatnának tőlök is valami keveset mind hadi szükségre, mind a koronaőrök fizetésére“. Utasitja tehát a főkapitányt, hogy ezt értesse meg velök, a megyén pedig határoztassa meg, mennyit adjanak, és mikor; hogy a szolgabirák azután őket többet ne terheljék, „mert az is alkalmatlan, ha szinte paraszttá csinálják, s olyan impositiókat vetnek rájok, mint az portás jobbágyokra.“ Nem érti azt sem, hogy mikor a megyéhez fizettek valamit, akkor a főkapitány kezéhez semmit sem adtak, „mert mindenkor tartoztak valamit fizetni a Palatinusnak, de úgy látom, hogy ezek semmit sem akarnának, annál többet contribuálni“, s hogy a 40 frt kinek és hova fizettetik, „ők nem gondolnának vele, de minekünk lenne kárunk benne, s olyanformán csak az nevet viselnők, hogy birájok vagyunk“. Ezt tehát vigye rendben Ketzer, hogy ezután tudják magokat mihez tartani.

Ugyan ez időben az egri püspök megkereste a nádort, hogy Turkevi nevü falu hajdan az egri püspökséghez tartozott, de „az idők változása alatt az Nagy-Jászsághoz adták magokat, kéri tehát, hogy előleges vizsgálat után e falut a püspökséghez adja vissza. Ennek következtében a nádor 1634. szept. 15-én kelt levelében utasitotta a főkapitányt, hogy arról, miszerint ha régen azok nem voltak, mi módon tették magokat jászokká, alapos és biztos tudomást szerezvén, erről neki jelentést tégyen.

Ez időben a jászkúnok beléletére nagy hatást gyakorló ügy került felszinre. A jászkúnok kezdettől fogva, még inkább a töröktatár pusztitás alatt lakosaiban nagyon megfogyott, s részben teljesen pusztává vált szállásaikon terjedelmes baromtenyésztést üztek, ménes 219és gulya legeltetésekre használták pusztáikat, s barmaikkal az ország minden részében, s nyugot felé egész Bécsig nagy forgalmú kereskedést üztek; azonban a kir. harminczadokon őt tetemes fizetésre kényszeritették, jelesen Pemflinger István kamarai praefectus által 1536. nov. 8-án kiadott utasitás szerint fizetni kellett: egy ökör vagy lótól 40 dénárt, egy tehénért 30 d., 106 db juh után 2 frt, 100 ökör bőrtől 2 frt 50 d., egy mázsa viaszktól 50 d., egy fuvar bortól 1 frt 50 d., stb.; ez rájok nézve terhes lévén, részökre fizetésmentességet biztositó kiváltságleveleiket több izben megújittatták s megerősittették.

Mivel azonban e kiváltságlevelekben a tricesima – harminczad – szó benn nem foglaltatott, hanem csak a vectigal; ezt csak két harminczad tisztjei magyarázták harminczadnak, s csak is ezeknél élvezték a harminczadfizetéstől való mentességet; a többi harminczadoknál pedig rajtok a fizetés kimélet nélkül megvétetett, e miatt hatalmas főkapitányuk Ketzer Endre útján folyamodtak a cs. udvarhoz, hogy a vectigal alatt csak harminczadot kelletvén érteni, ennek fizetése alól régi kiváltságaik értelme szerint mentessenek fel. E kérdést az udvari kamara a magyar kamarával, s az udvari korlátnokság conservatorával Szikszay Mihálylyal vélemény végett közölvén, ez 1629. jun. 10-én kelt jelentésében oda nyilatkozott, miszerint a jászkúnok értelmezése téves, mert kiváltságleveleikben a tricesima szó nem fordúl elő, a vectigalról pedig az mondatván, hogy ezen jogot nem csak a király, hanem más is birja, mivel pedig a harminczad a király kizárólagos joga, a vectigal alatt harminczadot helyesen érteni nem lehet. Felhozta Szikszay azt is, hogy a mult évben két ökörhajtó kún ember kereste fel, s az egyik úgy szóllott: „Uram! mi kúnok vagyunk, nekünk mindenkor olyan szabadságunk volt, hogy mi soha sem vámot, sem harminczadot nem adtunk, melyre most némely harminczadokon erőltetnek bennünket; kegyelmed szerezzen nekünk egy parancsolatot erről, ne háborgatnának bennünket.“ A másik kún erre igy 220folytatá: „igazat kell Uram mondanunk, én a 60-ik esztendőt már meghaladtam, de apám is volt 70 esztendős mikor meghalt, és mindenkor barommal kereskedtünk, de az harminczadot mindenkor megfizettük; hanem csak az vámtól voltunk szabadosok, és más ember adósságáért nem tartóztattak meg bennünket, én most se kivánok egyebet.“

Ha tehát a kúnok minden fizetéstől mentesek volnának, ugy mindenki kún kivánna lenni, mert királyunk még az erdélyi fejedelemnek is szabad marhahajtás iránt eddig csak határozatlan engedélyt adott, s igy ennek helyzeténél a kúnok állapota jobb lenne.

A magyar kamara is ez ügyben véleményét jul. 17-én felterjesztvén, a király elhatározta, miként a vectigal szó alatt a harminczadtól való mentességet semmikép se kelletvén érteni, erről a magyar kamarát értesitette aug. 11-én oly meghagyással, hogy a harminczadosokat ez irányba útasitsa.

Az 1634-ik évben Pázmány Péter primás és nádor Eszterházy Miklós közti viszály és gyülöltség mind mérgesebbé fejlődött; mindegyik féltette befolyását az udvarnál, s e miatt egymás ellen ugy a király, mint a nyilvánosság előtt szemrehányásokkal, s egymás intézkedései ellen ünnepélyes óvásokkal léptek fel; ily viszonyok között nyittatott meg az országgyűlés decz. 22-én Sopronyban, s az e napon kelt kir. leiratra a rendek 1635. január 24-én sérelmeiket előterjesztvén, ezek 74-ik pontjában az is foglaltatott, hogy bár az 1630., 43. tcz. elrendelte, hogy a jászkúnok kapitányai az általok jogaikban megsértett országlakosoknak igazságot szolgáltatni tartoznak, mivel azonban ez iránt kapitányaik távollakása miatt többféle hiányok merültek fel, kérik a rendek a királyt, hogy a jászkúnok elleni perekben rövidebb eljárás iránt intézkedjék. Erre a király jan. 30-án kelt leiratában, azt válaszolta, hogy a nádor lévén a jászkúnoknak birája, ezt illeti meg azon jog, hogy azok régi szokásaihoz képett a hiányok orvoslásáról gondoskodjék.

Ennek folytán az ez évi törvényczikkelyek között 221erre vonatkozó intézkedés nem is foglaltatik; hanem az 1-ső tczikkben azonkivül, hogy a végvárak őrsége fizetésére minden kaputól évenként 5 frt hadisegély megajánltatott, ugyan-e czélra elrendeltetett, hogy az országnak kereskedést üző mindazon lakosai, kik eddig is árúiktól harminczadot fizettek, bármi állapotú s nemzetiségűek legyenek, igy a kúnok és philisteusok is, a rendes harminczadon felül a végvárak régibb őrségének szükségletére, két évig a rendes harminczad fele részét kötelesek fizetni; ezt azonban a földesurak és nemesek majorsági terményei után nem fizetik.

Ez országgyülésen jelen volt Ketzer Endre mint Sáros megye követe, s az 54. tczikk által Lengyelország felőli határok megvizsgálására kiküldött bizottság egyik tagjául megválasztatott; azonban őt főkapitányúl emlitve többé nem találjuk,[1] jelen volt azonban 1635. ápril 27-én Nagy-Kaposon azon törvényszéken, melyen gróf Homonnay János Baranyai Miklóst és Menyhértet proscribáltatta,[2] hogy mikor halt meg, nem tudjuk; egyik fiát Endrét Karaffa az eperjesi vérpadon 1687. márt. 5-én, fiát Gábort és két vejét pedig márt. 22-én végeztette ki.

Időközben Eszterházy nádor a Kiskúnság ispánjául Ötvös Ferenczet nevezte ki, ki Ráczkeviben lakott, s innét járt szét a kúnszállásokra a nádorajövedelmet beszedni. Ily czélból jelent ő meg 1635. és 1636-ban Nagykőrösön beszedni az e város által a nádortól haszonbérben birt Kara és Lajos puszták után a 33 tallér és két karmazsin csizmából álló ajándékot, s ugyan ekkor ez ispánnak is a város ajándékba 2 frt és két szál tollat, majd egy frt értékű fekete csizmát adott, hogy a puszták haszonbére feljebb ne emeltessék.

Mig ezek szerint a kún puszták idegeneknek adattak haszonbérbe a fel s alá portyázó törökök és hajdúk 222által a közbátorság veszélyeztetve lévén, Kún-Szt-Miklós városa a vele határos Bábony puszta egy részét Ung megyei Szalacskán lakó Hartyáni Mátyástól 150 frtba zálogba vette, melyről 1636. jan. 20-án kelt oklevélből látjuk, hogy Kún-Szt.-Miklós faluban a községi élet virágzott, mert e puszta részt a község nevében Bernáth János főbiró és 12 esküttársa vette ki zálogba; sőt vagyonilag is gyarapodtak s Bábony, Vadas, Hartyán, Kakucs, Nyáregyház, Hernád és Pánd Pest megyei pusztákat a ráczkeviekkel szövetségben meg akarták venni, ennek azonban Horváth György és érdektársai a nádor előtt ellentmondtak. (Kam. jegyz. orgos ltár.) Kún-Sz.-Miklóson uj megszállásuk óta az egyház ügye is oly előhaladást nyert, hogy kebelében 1637-ik évben egyházmegyei gyülés tartatott.

A községi kormányzat megerősödését igen előmozditotta a jászkúnságban a nádor védelme; a mire kiváló szüksége is vala, mert a rendetlen belviszonyok alatt a jászkúnok kereskedést üzvén marhákkal az országban, hatalmasul rév és vámfizetésre köteleztettek, s mások adósságáért idegen biróság elé állittatván, itt letartóztattak; a Dunamelléki végbeliek pedig, mint a nagyszombatiak, lévaiak, palánkiak rajtok sok zsarolást és kártételt követtek el. Ennyi jogtalanságot nem tűrhetvén, 1637-ben a nádorhoz fordultak panaszaikkal, ki Nagyszombatban szept. 2-án kelt levelében az ország minden lakosainak meghagyta, hogy a Jászberényhez tartozó philiszteusok se személyöktől, se a árúczikkeiktől rév- és vámfizetésre és más biróságok elé állásra régi kiváltságaik ellenére kényszeriteni ne merészeljék; a végbeliek iránt intézkedés végett pedig megkeresést intézvén, az érsekujvári főkapitány gróf Pálfy István az alatta lévő vitéz rendeknek szinte szept. 2-án kelt levelében szigorúan meghagyta, hogy „az szegény jászberényieket és a több Jászságot,“ se községükben, se azokon kivűl háborgatás és kárvallásokkal nyomorgatni ne engedjék; s a tisztek az ellenvétőket mint latrokat és gonosztevőket megbüntessék és károkról az szegény embereket megelégitsék. E levelet 223a jászok még ez évben a Pálfy alatt lévő kapitányoknak felmutatván, azok azt, mint parancsolva volt, katonáik előtt kihirdették, s ezt magára a levélre fel is jegyezték.

Ez év kezdetén fontos változások történtek az udvarnál. II. Ferdinánd febr. 15-én, s utánna márt. 19-én Pázmándy Péter a hatalmas bibornok-érsek meghalt, s III. Ferdinánd szept. 21-re Pozsonyba országgyűlést hirdetett. A megjelent rendek heves vallási vitákba bonyolódtak, míg nem a király decz. 1-én megjelent; s előadásaiban a végházakról való gondoskodást sürgette; azonban a vallási viták oly hosszúra nyúltak, hogy a királyné Mária Anna megkoronáztatása csak 1638. febr. 14-én történhetett meg; majd a rendek a bécsi kamara és magyar korlátnok Lippai György által a nádori méltóság jogai ellen elkövetett sérelmek miatt szólaltak fel, sőt e miatt Eszterházy márt. 16-án a nádorságról le is mondott.

Az országgyűlési sérelmi pontokban a rendek Szathmár és más városok, valamint a jászkúnok ellenében erélyesen felszóllaltak a miatt, hogy ezek a nemesek szökevény jobbágyait befogadják s azokat sürgetésre ki nem adják, sőt marha elhajtást és más erőszakosságokat követnek el, s magokat a rendes birák alól elvonják, és a megyékhez adózni nem akarnak; minélfogva kérték a királyt, hogy ezeknek ily visszaélési kiváltságai eltöröltetvén, az ország törvényei megtartására kényszerittessenek. Erre a király márt. 9-én azt válaszolta, hogy az országban törvény szerint erőszakosságot elkövetni, s kiváltság ürügye alatt másnak kárt okozni nem szabad, s mivel ezt nevezettek még is elkövették, beleegyezett a király, hogy e részben való visszaélésekre azok kiváltságai védelműl ne szolgálhassanak. Igy jött létre az 1638., 67. tcz.

Ugyan ez évi országgyűlésen több más fontos törvények is hozattak; az 5-ik törvényczikkben az adóhátralék behajtásának sürgetésén kivül két évi időtartamra a végvárakbeli őrség fizetésére hadisegélyűl évenként minden kapu után 5 frtot megajánlottak. Ennek 224következtében a kapuk száma 1638–9-ben ujólag összeiratván, Pest megyében: Czegléd 12 1/2, Kecskemét 19, Nagy-Kőrös 22; Solt megyében: Dömsöd 4, Pataj 4, Vecse 3 és Halas kis-kúnsági város is 3 kapuval iratott fel. Ez érdekes különösen azért, mert a régi kún szék Halas városáról már régóta nem fordult elő történelmi adat; most is Solt megyéhez csatolva találjuk, s hogy ez időben ezt nagy pusztúlásnak kelle érni, mutatja a kapu csekély száma.

Továbbá az ujonnan koronázott királynénak az ország ajándékúl egy évre minden kaputól egy frtot, hasonlóan a koronaőrség fizetésére egy forintot megajánlottak. Mindezen adózások azonban a hódoltsági megyékre csak fele részben vettettek ki; ily hódoltság alatt volt pedig, mint a kapu összeirások mutatják, az egész Pest-Pilis-Solt megye, s az ezekhez tartozó Halas is.

Ezenkivül a 6-ik törvényczikkel elrendelte az országgyűlés, hogy az 1635-ben megajánlott fél harminczad fizetés ismét két évre meghosszabbittatik; a mi a nagy marha kereskedést üző jászkúnokat tetemesen terhelte.

Ez időben hazánknak a csendes béke áldásait kellett volna élvezni, mert külellenség nem háborgatta, a mi azonban nem igy vala. A király, nádor, kapitányok intették, sürgették folyvást a megyéket, hogy a végőrség fizetésére s élelmezésére kivetett öszvegeket szedjék be, azonban kevés sikerrel. E miatt a végőrség kénytelen volt magáról gondoskodni, s csavargókkal is szövetkezve, eljártak a török birtokokba rabolni, a mit a király és nádor ismét szóval szigorúan eltiltott, de fizetés még sem volt; a magyarok rabló kalandjait a török még nagyobb mérvben viszonozta –, igy pusztitotta egyenlő hévvel magyar és török a szegény föld népét; úgy, hogy nem lehet csudálni, ha az alsó Kis-kúnságon egyedűl Halas állott fenn terjedelmes pusztaság közepette; mig ellenben a nádor ez évi decz. 17-én kiadott rendeletével Csongrád megyét, az abban fenállott kevés falukat és Szegedet, 225mivel el vannak pusztulva, Pest megyéhez csatolta.

Ily pusztitásoktól sokat kellett ez időben a Jászságnak is az egri törökök részéről szenvedni, sokat a felvidéknek; annyira, hogy az országgyűlés elhatározta, miszerint e kicsapások meggátlása végett 400 fegyveres lovas négy forint havi dijjal az ónodi, szendrői és putnoki erődökbe helyeztessék el.

Ezen megajánlott terhek folytán 1638. és 39-ben a filisteusok öszvesen 80 frt taxát fizettek.

Az e korszakbeli nyomoruságos hazai viszonyokra nézve érdekes adatot szolgáltat Vesselényi Ferencz füleki főkapitánynak egy levele, mely szerint egy Gyenes István nevű ember Csesznekből András név alatt Jászberénybe ment lakni, hol a törökkel czimborálván egy Tóth János nevű keresztyén embert feleségestől, gyermekestől az egri törökök rabságára vitetett; ezt ezen árulásáért a jászberényiek elfogván Vesselényihez akarták kisérteni, azonban utközben Salgótarjánon megszökött. Vesselényi 1640. nov. 2-án kelt levelében mind a berényieket, mind a tarjániakat az e miatti háborgatástól felmenti, sőt a berényieket felhatalmazza, hogy ez embert bárhol elfogván, azt megbüntetés végett hozzá kisérjék.

A hazai belviszonyok mind ezen inséges zaklatásai alatt a felső Kis-Kúnságban leginkább gyarapodásnak indult Kún-Szt-Miklós községe, mely 1641. jun. 3-án Hartyáni Borbála utódaitól Bábony pusztát 70 frtért zálogba vette.

Ötvös Ferencz kiskúnok ispánja lenni 1637-ben megszünt, mert ezen és 1638-ik évben a nagy-kőrösiek Kara és Lajos puszták haszonbérét, s ajándékban borjas tehenet és csizmákat egyenesen Eszterházy nádorhoz küldték fel; 1639-ben azonban Eszterházy tiszttartójául Ráczkeviben Szűcs István deák emlittetik, kinél a haszonbért Karától és Lajostól fizették 1643-ig, mely évben őt Gombkötő János váltotta fel.

Sokat szenvedtek ez időben a jászkúnok a végbeli 226és más csavargó magyar katonák napontai kihágásai miatt is, kik hogy tőlök pénzt csikarhassanak, a lakosokat elhurczolták, barmaikat elhajtották, ingóságaiktól megfosztották, és más módokon annyira kárositották, hogy a véginséghez állottak közel. Ezek miatt végre kénytelenek voltak, Kassára, a felvidéki várak kormányzójához Spandkau Párishoz folyamodni, ki 1641. szept. 4-én kelt levelében a végvárbelieket s kóborlókat ily kártételektől fejvesztés terhe alatt nem csak eltiltotta, hanem a jászkúnokat feljogositotta, hogy az ily prédálókat üldözhessék, s erőhatalommal elfogván megbüntetés végett vagy hozzá Kassára vagy a legközelebbi végvár német parancsnokához vihessék.

[1] M. n. muz., 514/fol. lat., Acta Gener. R. Diaetae a ult. nov. 1634. usque 13 febr. 1635. Sopronii celebratae.

[2] Páloczi Horváth család naplója: m. tört eml., 1881., 196. l.; Okm.: a hód. tört., I., 49. l.