VIII.

109Azonnal Arslán budai pasa Palotát, Pertav másod vezér Gyulát fogta ostrom alá, János Zs. pedig 10 ezer erdélyi, 4 ezer krimi tatár és Ferhad szolnoki bég vezérlete alatt két ezer törökkel Tokajt és Szathmárt szállotta meg; maga Szulejman jun. 1-én elindulva, 27-én Zimonyban nagy fénynyel fogadta János Zs. mély hódolatát, s ezután Egerhez akarta utját venni; azonban hirét hallva, hogy Zrinyi Miklós szigetvári kapitány Mehemed Kilergi boszniai uj pasát megverte s tőle sok prédát nyert, ezt megboszúlni hirtelen Szigeth felé inditotta táborát, s e várat aug. elején roppant serege 300 ágyúval bekeritette.

Ez alatt a pozsonyi országgyülésen Kerechényi László a gyulai várkapitány is e fontos vár megerősitése végett segélyt sürgetni megjelent, de kevés sikerrel, s mivel e közben Szulejman hadjárati nagy készülődésének hire elterjedt, Kerechényi hazasietve, erélyes intézkedéseket tett.

Ez időben a gyulai vár a honvédelem egyik igen fontos pontja volt; mert Temesvár, Lippa, Csanád, Szeged, Bala-Sz.-Miklós, Szolnok, Hatvan, már a török, Nagyvárad pedig az ez által támogatott János Zs. birtokában volt, s egyedűl a gyulai vár szolgált akadályúl a töröknek, hogy e hódoltság határait tovább terjesztve, Békés, Nagykúnság, Bihar és Szabolcs megyét tartózkodás nélkül ne rabolhassa, miután a gyulai várőrség szabad hajdúinak gyakori kiütései a portyázó törököknek sok alkalmatlanságot okoztak. E szempontból az ország nem kimélt semmi áldozatot, hogy e vár jó karban tartassék, s kellő őrséggel ellátva legyen; ezért volt főleg 1560–1-től kezdve Arad, Csanád, Békés, Csongrád, Jászság, Nagy-Kunság, Zaránd, Békés és Külső-Szolnok megye, Szeged és Debreczen városokkal, s ezek minden jövedelmével adózási és más szolgálataival e várhoz csatolva; melynek kapitánya 1560-tól kezdve a szépeszü, termetü, s nagy vitéz, de huzavonó Kerechényi László gazdag főur, a Báthoryak sógora volt, ki a várat a hozzáutasitott vidék lakosságának nagy terheltetésével jó állapotba 110helyezte, de e mellett rövid idő alatt annyi kincsre tett szert, hogy már 1562-ben Morva-országban a niklasburgi várat hatvan ezer frton megvette.

Midőn Pertav pasa jun. 24-én Gyula várát körűl ostromzárolta, serege 123 ezer emberből állott, s ezek között 40 ezer tatár volt; s bár a várőrség száma csak két ezer magyar és 600 német katona volt, de Kerechényi bizott abban, hogy majd segitséget fog nyerni, bizott bátor hadnagyaiban, kik Olcsarovics Demeter, Arad megyében gazdag birtokos, Jász Lukács és mások valának; s bent volt a várban Földváry István, s több jeles vitézek.

Az ostrom jul. 4-én megkezdetett; szakadatlan ágyuzás után Kerechényi kénytelen volt a külvárosból a külső várba vonúlni, s most a török ezt támadta meg nagy erővel, de két ezer ember veszteséggel visszaveretett; Kerechényi pedig legjobb hadnagyait Olcsarovicsot, Henyeit vesztette el, Földváry azonkivül sebet kapott.

Jul. 20-án az ostrom másodszor ujra kezdetett, s 19 napig hallgatta remegve a sik alföld népe az ágyúk folytonos dörgését; a többször megujított roham vitézűl visszaveretett. Egy éjjel a gyulaiak kitörtek, s több török ágyút beszegeztek; erre a török lovasság nagy számmal üldözni kezdte, de a gyulaiak vas sulymokat – háromszögü hegyes vas szigonyokat – szórtak el magok után, melyekbe a törökök lovai sebes nyargalás közben belelépvén, öt ezer ló lett hasznavehetlen; s az e miatt gyalog maradt törököket az ismét kirohant várőrség felkonczolta. Ezután nem sokára megérkezett gyulai Gál Endre a király azon biztató izenetével, hogy Kerechényi, mig csak lehet tartsa magát.

Ezután aug. közepén bekövetkezett a 3-ik ostrom, oly erővel, hogy a török csapatok már a megrongált falakra kezdtek mászni, de Jász Lukács és Földváry István által vitézűl visszaverettek; azonban ez sok ember életébe kerűlt; e mellett a pestis járvány is nagy mértékben kiütvén, Kerechényi 8 napi fegyverszünetet kért és nyert.

111Kerechényi helyzete mind aggasztóbbá vált; segély nem érkezett, a dühöngő pestisben az őrségből, volt oly nap, melyen harminczan hulltak el, a lő és élelmi szerek igen elfogytak, s a török a Körös vizét másfelé vezetvén, az előállott vizhiány a nyári rekkenő hőségben kiállhatatlan lett, a vár falai pedig megrongáltattak. E kétségbeejtő helyzetben összehivatván a várőrség, a lelkes vitéz kissebbség ellenében a többség Kerechényivel elhatározta a vár feladását, mit elébb János Zs. hiában kisérlett meg.

Pertav a várbelieknek szabad elvonúlást biztositott; de midőn szept. 2-án a várból kiindultak, a törökök a magyarokat megtámadták, véres harcz fejlődött, sokan elestek, többen s maga Kerechényi is elfogattak s csak kevesen menekülhettek el.

Ekként Pertav pasa 70 napi ostrom után Gyula várába diadalmasan bevonúlván, azt kellő őrséggel ellátta, s a vidéki földnépet vármunkára hajtatván, a vár falait kijavittatta, a vár árkait kimélyittette s a Körös medrét kitisztittatta; s tudva, hogy e vár az alföld fontos védbástyája, e vidék főparancsnoka ide tette át lakását; ezzel a Tiszán túli vidék legnagyobb részének, s ebben a Nagykúnságnak is török hódoltság alá jutása végzett ténynyé vált.

Ezt követte, hogy Szigetvár alatt Szulejman szept. 5-én meghalt, s maga a vár szept. 8-án Zrinyivel együtt elesett, Kerechényi nándorfejérvári fogságában megfojtatott; a majd száz ezerre menő kir. sereg pedig, mely Zrinyi és Kerechényi segélykiáltására mozdúlatlan maradt, e gyászesetek után a törökök szétoszlása hirére haza bocsáttatott.

De e két vár elesése még nem volt elég, ujabb csapás, talán amannál nagyobb, nehezedett a védtelen szegény föld népére. Midőn Szulejman Szigetvár alatt meghalt, a vele táborozó szövetséges krimi tatárok, mint vezér nélkűl maradt, s egyébként is rabláshoz szokott vad nép a Tiszának mind két oldalán elszéledvén, vonultak felfelé, rablás, pusztulás kelt nyomaikban, végig seprették duló fergetegként Pest, Solt, 112Külső-Szolnok megyéket s a Kiskúnságot; majd Jászberény vidékét nagy sokasággal ellepték, várva, hogy a király hadai a táborból haza menjenek, hogy ekkor a felvidékig rabolni indulhassanak, a mit végre is hajtottak.[1] Közzülök Szolnoknál öt ezer átkelt a Tiszán, ölt, rabolt, pusztított a Nagykúnságon; 2–300 kocsit lehete az útakon látni, a nép menekült, ki hova tudott, a felgyujtott városok és faluknak e sik földön mérföldekre ellátszó lángjai s füstjei jelezték az iszonyú pusztúlást; sokan felkonczoltattak, még többen keserves rabságra hurczoltattak; több község soha többé fel nem épült s századokon át mai napig puszta maradt. Ekkor történt, hogy – a mint egy 1658-ban magát 101 évesnek valló tanú Tarnák Bálint fogtűi lakos előadja, – Halas városa az tatár miatt elpusztult, de hasonló sors érte a többi Kis, valamint a Nagykúnságot és Jászságot is. Majd egyesűltek a tatárok Eger felől s a felvidékről jövő csapataikkal, elkezdték Szabolcs és Biharmegye alsó részeit dúlni, mig nem a Tokaj sikertelen ostromából Mehmet pasa figyelmeztetésére haza indult János Zs. az iszonyú pusztulás s temérdek keresztyén rabok láttára felindulván, nyolcz ezernyi seregével a 15 ezernyi tatárcsordát Debreczen mellett Ujvárosnál megtámadta, szétverte, sokakat közűlök megölt, temérdek zsákmányukat elfoglalta, s a keserves rabságból 90 ezer keresztyént kiszabaditott.[2]

E török hadjárat azért is nevezetes volt hazánkra nézve, mert a krimi tatárok, mint a török sereg segitő hadai, ez évben jelentek meg először országunkban. Ugyanis II. Szelim szultán Krimet birodalmához kapcsolván, a tatár khán a szultánt személyesen 100 ezer, a nagyvezért pedig fia vagy helyettese által 40–50 ezernyi sereggel tartozott hadjáratokban segíteni. E tatár csapatok vadságát már kültekintetök elárulja; a közharczosok apró sovány lovaikra bikfából készült 113kengyelben ülnek fel, kötőfékjök s zablájok kenderkötélből van, s ehhez hasonló többi szerszámuk is; de mennél egyszerűbbek e felszerelésben, annál borzasztóbbak a harczolásban. Csontijjaikból előre s hátra való nyilazásban kiválóan ügyesek, gyors támadás, pusztitás, rablás, s az ellenség nyugtalanitására nagyon alkalmasok; czéljok az, hogy minél több zsákmányt és fogolyt szerezzenek. A harczolásban többféle cselt és ravaszságot használnak. Midőn ellenfelük már azt hiszi, hogy távol vannak, jövetelük hirét gyorsasággal megelőzve ott teremnek. Fegyveresen harczrakész ellenséget ritkán támadnak meg, s közelről csak bizonyos győzelem előtudatában csatáznak; legtöbbnyire apró csapatokra oszlanak, s midőn az ellenfelet szinte eloszlani látják, vezéreik által adott jelre, lármára vagy lobogóikkal integetésre csudálatos gyorsasággal összegyülekezve, már távolból, zápor módra szórt nyilaikkal elébb elboritják, mint sem ezeknek idejök lenne velök kézi csatába ereszkedni, megszalasztják ellenségeiket; ágyúval s lőfegyverekkel ellátott sereget vagy várost azonban soha meg nem támadnak, s ezért a paraszt faluk, keritetlen városok ragadozásaiknak anynyival inkább ki vannak téve.

A tatároknak a XVI-ik század közepén túl a török sereg oldalánál megjelenése a hadviselésnek egészen más szint adott; merre átvonúltak, pusztulás és nyomor jelezte lépteiket, s ha ott, hova a török lova lépett, fű többé nem nőtt: ugy ott, hol e portyázó féktelen sáskahad megjelent, nem maradt község, mely kirabolva, felégetve el ne pusztult volna. Számos magyar község, mely a török hódoltság első évtizedét minden zaklatás mellett is kiállotta, a megjelent tatárok ember és vagyon pusztitó dúlását túl nem élhette, – az utolsó emberig kiirtattak, elraboltattak, vagy elszéledvén, elmenekülvén, a fölégetett s kirablott helységek pusztán és puszták maradtak. Több hajdan virágzó s népes falunak fekvését, ma csak a „telek“ név mutatja, s a már földdel befedett épületromok alatt szén és hamu jelölik a tatárpusztitás fergetegként romboló hatását.[3]

[1] Forgách 449. l.

[2] Verancsics munk. II. 117.; Szamosközy M. tört. Eml. I. 36–58. 71–88. l.; Istvánfy 289–363. l.; Tud. Gyüjt. 1820. X. 40., 1826. X. 29.; Mogyorósy Gyula v. 57–73.; Hahn L. Békésm. 28–31. l.; Forgách R. H. Coment. 449–50. l.

[3] Hornyik: Kecsk. v. Tört. II. 26–7. l.; Istvánfy: 8. l.; Szamosközy I. 84. l.