A korán elhúnyt Gyárfás István nagy munkájának ezen negyedik kötetét tisztelt barátom Széll Farkas rendezé sajtó alá, s annak kinyomatására is ő ügyelt fel. A boldogúlt ezen kötetet már teljesen befejezte, csak egy pár később világosságra jött adat volt még beillesztetlen s egy pár helyen a simitó kéz utolsó munkája volt hátra; de még ilyen alakjában is gondos utánjárást s éber felügyeletet kivánó munka volt az, melyet Széll Farkasnak végeznie kellett.

A gyászoló özvegy ki tanuja volt a nagy és fáradságos munkának, melylyel elhúnyt férje az adatokat évtizedek óta hordta össze, nem tudott volna megbarátkozni a gondolattal, hogy a min szeretetének és boldogságának tárgya annyi lelkesedéssel csüngött, s melynek befejezését oly óhajtva várta – bár azt nem érte meg – a Jászkúnok nagy monographiája befejezetlen maradjon. Mint az elhunytnak régi barátjához, hozzám fordult azon megtisztelő megbizással, hogy nézzem át a hátra hagyott iratokat, ha csakugyan feldolgozta-e azt az anyaghalmazt, melyet anynyi gonddal gyüjtött össze.

Gyárfás gondos és lelkiismeretes ember volt, s igen kis munkába került megtalálni a kész IV-ik s csaknem teljesen kész V-ik kötetet. Most hát csak a kiadás volt hátra.

Jász-Nagy-Kún-Szolnok megye, s Pestmegyének Kis-Kún járása, felfogva a kérdés fontosságát, hogy hazai történetirásunk jelentékeny kára nélkűl a becses monographia csonkán nem maradhat, vezetve meleg érdeklődéstől az ügy iránt, késznek nyilatkozott a munka folytatásának s befejezésének költségeit viselni, s e tárgyban megkeresést intézett az özvegyhez. Az előzékenység, melylyel ez a kéziratot felajánlotta, még nem oldotta meg a kérdést. Szerkesztőnek oly embert kelle találni, ki maga is ismerője a Jász-Kún történetnek s irodalmi képzettségénél fogva is képes lesz a netalán előjöhető nehézségeket megoldani. Ilyennek ismervén Széll Farkas urat, rá forditottam a gondos özvegy figyelmét s mint reméltem és vártam: Széll Farkas szivesen meghozta az áldozatot. Igy lett aztán lehetővé folytatni a befejezetlen maradt munkát, melynek immár IV-ik kötetét veszi az olvasó.

Most immár a közönség kezén van a IV-ik kötet, mely monographiai irodalmunkat nagybecsü adalékkal gyarapitá s bizton remélhetjük, hogy nemsokára fogják követni ezen IV-dik kötetnek okmánytára s maga az V-ik kötet, melylyel az teljes befejezést nyerend.

Jól érzem, hogy a IV-ik kötet előszavának megirásával bizatván meg, a kiadás történetének elbeszélését elhunyt barátom életrajzának megirásával kellett volna kiegészitnem. Azonban az Akadémia jóval korábban, alig napokkal Gyárfás halála után, már rendelkezett velem, hogy az emlékbeszédet felette én tartsam meg. Nem tartám hát illőnek addig adni az életrajzot, míg e megbizatásnak eleget nem tettem: lehetlen lett volna egy s más ismétlést a két rokon tárgyú munkában elkerülnöm.

Végül a magyar történetirás nevében hálás köszönetet kell mondanom azoknak, kik a folytatás létrejöttéhez segédkezet nyújtottak: a gyászoló özvegynek, kinek örömét, hogy a hőn szeretett férj óhajtását teljesülni látja csak azon bánata keseriti, hogy nem oszthatja meg vele az örömérzetet, a nemes megyének, melynek áldozatkészsége tette a megjelenést lehetővé, s a derék szerkesztőnek, kinek gondosságát és buzgalmát a monographia minden olvasója méltányolni tudandja.

Budapesten, 1885. halottak napjának előestéjén.

Szilágyi Sándor.