VI.

Még ez időben élt Kátai Mihály, ki 1428. dec. 29-én Budán gymesi Forgács György részére 200 frt megfizetéséről kiállitott nyugta előszavában magát „minden kir. kúnok, philisteusok, valamint a tatárok birájának, és szolnoki főispánnak“ czimezi.[1] 1427-ben berzeviczi Pohárnok István mint a kir. philisteusok föispánja, ugyanezen 1443-ban is mint hevesi és a philisteusok főispánja, Kátai Mihály 1427- és 1428-ik év végén – mint most láttuk – minden kir. kúnok, philisteusok és tatárok birája; szinte 1428. aug. 28-án Hédervári Lőrincz mint kir. főlovászmester, s a kúnok és philisteusok birája és Szolnok megye „főispánja“ czimmel emlittetik; s e szerint, ha Pohárnok István 1428-ban e hivatalától meg nem fosztatott, hanem azt 1443-ig folyvást viselte, azt látjuk, hogy egyszerre a jászkúnoknak három főtisztje volt, kik közül Pohárnok a „főispáni, – comes“ – Kátai és Hédervári pedig a „birói“ – judex – hivatalt viselték; s ha szabad ezen elnevezésekből következést vonni, ez időben a jászkúnok kormányzata rendszeres alakot nyert; a főispánok a közigazgatási, biráik a törvénykezési ügyeket kezelték; s bár mindnyájan a jászkún birói czimet viselték, hihetően azonban az egymástól távol fekvő jászkún székek közöttök felosztva valának.

Erdekes ez oklevélben az is, hogy Kátai Mihály a kúnok és philisteusokon kivül „minden kir. tatárok birájának“ is czimeztetik. E tatárok III. László által 1286-ik év körül telepittettek le hazànkban, s 1287-től kezdve 1480-ig a hazai s pápai oklevelekben, sőt az 1454-, 2151459- és 1467-ik évi törvényekben a jászkúnokkal együttesen, de külön név alatt emlittetnek: philisteusok. kúnok, tatárok. kiknek adózási és katonáskodási kötelessége szabályoztatik. E tatároknak külön politicai önállóságáról hazai történelmünk alig emlékezik, a fentebbi oklevélből azonban látjuk, hogy külön főbirájuk volt mint, volt a besenyőknek is, mig nem ezek és a tatárok a magyar nemzetbe beolvadva, el nem enyésztek.

Fentebb az 1421-ik évnél ozoraí Pipo úgy emlittetik, mint temesei és kamarai főispán – Comes Camerarum, – Solmosi László mint a philisteusok alispánja – vicecomes, – majd 1424-ben Pipó mint temesi főispán, Solmosi mint Pipó főispán által rendelt kúnok birája, ezen 1428-ik évi oklevélben Pipó ugy fordul elő, mint a ki elébbi időben a kúnok főispánja volt, s helyettese Péter a Miklós fia mint a hallósi és kúnszőllősi kúnok kapitányja. Ebből azt látjuk, hogy Pipó a philisteusoknak és kúnoknak volt főispánja a fentebbi években, ki maga helyett alispánoknak kinevezte Solmosi Lászlót a philisteusok és kúnokhoz, és Pétert a hallós és kúnszőllősi vagy is a szenteltszéki kúnokhoz.

A következő 1429-ik évben szinte Hédervári Lőrincz kir. lovászmester és a kúnok s philisteusok birája Berenchi István kir. pénztárnok mint kiküldött biróval sept. 5-én Bács megyében Szabadkán törvényszéket tartottak, melyen a szabadkai kir. lakosok és a vastoroki jobbágyok között felmerült erőszakossági ügyet barátságos egyességgel elintézvén, az errőli oklevelet Madarason kiállitották.[2]

Fentebb 1353- és 1359-ben találkoztunk a Csertán nemzetségbeli Karla János kúnnal, ki a XIV-ik század vége felé elhalván, fija Egyed az Ágasegyházára vonatkozó okleveleket 1429-ik évi oct. 30-án a kalocsai káptalan által hiteles alakban kiadatta, s igy maradtak fen a Karla kún családnak Ágasegyháza nevü adományos birtokukra vonatkozó régi oklevelek.

216E közben Sigmondot sem a hussiták oly hatalomra emelkedése, hogy már Magyarország nyugoti széleit egyre pusztitották, sem a töröknek fenyegető állása nem volt képes visszatartani azon régtáplált nagyravágyó czélja valósitásától, hogy a pápa által római császárnak koronáztassék.

1430-ban hosszabb időre eltávozott az országból, s ez alatt az ország kormányát öttagu tanács vezette. A király távolléte mind inkább nevelte a hussiták és török részéről fenyegető veszedelmet, mely ellen gondoskodás végett az országnagyok Budán aug. 10. gyülést tartottak; ez alatt a király Nürnbergben volt, s itt 1431, jun. 28-án kelt oklevelében cristalouczi Farcasy Josát a királyi kúnok biráját uj nemesi czimerrel megajándékozta[3], majd Milanóba ment, hol ez évi nov. 25-én a lombard vaskoronát fejére vette.

Ezután a báseli zsinat és a császári korona iránt az alkudozások a pápával megkezdettek, s végre 1433. máj. 31. Rómában a Szent-Péter templomában a koronázás nagy fénynyel megtartatott, egy főpap a pápa előtt térdre borult Sigmondnak fejére ferdén rátévén az arany koronát, ezt a pápa jobb lábával helyre igazitá; Sigmond elérte czélját, római császárnak megkoronáztatott. Ez alatt Drakul oláh vajda Muradhoz pártolván, Erdélyt török és oláh had pusztitotta, s Szörény vára is török kézre jutott.

Ugyan ezen 1433-ik évről az ország bárói rendeletére Sigmond királynak Budán jun. 4-én kelt levele jött legközelebb napfényre, melyben Berekzowi Hagymás László panasza folytán a vak török császár fiának – Ceci imperatoris turcarum – Chalapya Dávidnak, vagy az ez által Zentheltegyház és Kúnszölös nevü kir. helységekbe, s ezeknek az ő kezin lévő tartozékaiba rendelt tiszteknek megparancsolja, hogy Hagymás Lászlónak Bánhalom, Hegyes és Hollós nevü birtokairól, s ezeknek a Béga folyó melléki tartozékairól jobbágyait törvénytelenül s erőszakkal 217fentebbi kir. birtokba elhurczolni ne merészeljék, a kiket pedig már eddig elvittek, azokat elébbi lakhelyükre visszabocsássák[4].

Itt egy alig megfejthető történelmi adattal találkozunk, jelesen hogy egy vak (Ceci?) török császárnak fia volt Chalapya Dávid, kinek kezén volt Zenteltegyház, Kúnszölös és tartozékai kir. birtokok oly hatalommal, hogy ezekbe tiszteket is rendelhetett.

Ceci nevü török császárt a mai történelem nem ösmer. A Chalapia név azonban többször előfordul hazai történelmünk s okleveleinkben: Székely István irja krónikájában 1394-ről: „Celapinus ötödik imperatorok a törököknek, regnál tiz esztendeig, – Sigmond király 1408-ik évi oklevelében Perényi Péter érdemeit előszámlálván, elmondja, hogy ő a törökök császárjához Chalapiához Törökországban követségben járt – ad Chalapiam Turcarum Imperatorem in Turkiam[5]; – Thuróczy 1427-ből Sigmondnak Galambócz vára elleni ostrománál „Chalapin török császárt“ emlit, holott akkor a császár Amurát volt[6]; majd Sigmond uralkodása vége felé Hunyadi János az Ozman török uralkodó házból származott méltóságos vak Murat béget – Murat Cecus Imperator Turcarum – nejével Ágnessel, fiaival Orchán és Csalapia Dáviddal s egy kis leányával Törökországból hazánkba kisérte, kik Erzsébet falun és Pesten szállásul nyert polgár házakat alkalmasaknak nem találván, végre a király utasitásából Gergely Pest város birája közbejöttével az akkor buzapiacznak nevezett mai Szénatéren levő Pesti Ilona és Erzsébet nagy kőházát foglalták el[7].

Ezután Murat két fiával eltávozott; Sigmond pedig a Pestiék házát nemesi udvarházzá emelvén Ágnesnek és leányának, ki megkeresztelkedvén, Katalin nevet vett fel, adományozta, kik a házat fejedelmi módon megépitették; majd Albert király és Hunyadi János Sigmond kiváltság levelét megerősitvén, Ágnes meghalt, Katalin pedig ezután 218Hunyadi egyik udvarnokához salgói Török Pálhoz férjhez ment, kinek hü szolgálataiért V. László 1456-ban a fentemlitett házat adományozza; ez oklevélben ugy emlittetik Ágnes, mint elhalt anyja méltóságos Chalapya Dávid törökök császárjának, és Katalin mint Török Pál neje és testvérhuga ugyan azon Dávid császárnak – imperator. – Török Pál nem sokára meghalván, Katalin Hunyadi egyik fegyvertársához liptói és gesztelyi Nagy Jánoshoz ment ferjhez. 1459-ben a budai káptalan előtt özv. Pesti Imréné és leánya házuk felét Katalinnak, néhai Cecus Murat török császár leányának 50 arany forintért felvallották; majd, mivel gyermekök nem volt, Nagy János kértére Mátyás 1486-ban a házat néki és nejének Katalinnak néhai vak – Cecus – török császár leányának adta adományba.

1488-ban Katalin megbetegedvén, tanuk előtt végrendeletet tett, melynek szövegében igy czimeztetik: nemzetes Katalin asszony, az Othman házbóli török császár fivérének, néhai méltóságos Murat bégnek leánya; s pesti házát és más javait: az Othman török császári házból származott méltóságos fejedelem Orchán bégnek, Murat bég fiának s férjének Gezthelyi – Nagy – Jánosnak kölcsönös örökösödés mellett hagyományozta.

Ennek folytán Nagy János a házat birtokba is vette, de 1496-ban ő is végrendeletet tévén, abban a házat Orchán ur török császárnak hagyta, nem tudván azt, hogy Orchán már ekkor meghalt.

A fentebbi oklevelek szerint egy meg nem nevezett török császár testvérének Cecus (talán vak) Murat beegnek neje volt Agnes, s gyermekeik: Orchan bég, Csalapia Dávid és Katalin.

Hogy az ekorbeli oklevelekben ugy vak Murat bég, mint fia Chalapia Dávid török császárnak czimeztetnek: ez onnét van, mivel az uralkodó házból származott minden török herczegnek a császár elnevezés megadatik, mert már a nagyvezér is fenséges czimet visel[8].

219Murat bégnek családjával Budára kisérése, hogy fogság vagy beköltözés folytán történt-e? meghatározni nem lehet, s annyival rejtélyesebb szint visel, mert Murat nejét, leányát Budán hagyta, maga pedig fiával Orchánnal eltávozott; mig másik fia Csalapin Dávid szinte itt maradt, s hihetően keresztyén hitre térvén, az alvidéken a király által a zentheltszéki kún szállások, mint királyi birtokok oly főtisztjévé rendeltetett, ki mint ilyen, e kún szállásokba tiszteket nevezett. Feltünő az is, hogy a már keresztyén hitre tért Katalin végrendeletében csak egyik testvérjéről Orchán bégről tesz emlitést, s igy köztök a testvéri viszony fenállott, Csalapia Dàvid pedig általa teljesen mellőztetik.

Figyelmet érdemel, hogy Hollós 1428-ban még kúnszállás, itt öt év mulva már mint Hagymás László birtoka emlittetik.

E közben az egri káptalannak a fentemlitett Szent-András nevü nem lakott faluját a négyszállási és fevenszarui philisteusok elfoglalták erőhatalommal, azt szántották, vetették, használták ingyen, sőt azon magoknak új lakházakat is kezdtek épiteni. E miatt a káptalan panaszt tévén, a király Budán 1433-ik évi aug. 14-én kelt levelében Kompolth négyszállási, Lukács fevenszarui s más kir. philisteusok kapitányainak meghagyta, hogy e falut a káptalan birtokába azonnal bocsássák vissza, s abban jövőre háborgatni ne merészeljék, különben erre őket Hédervári birájuk fogja a törvény hatalmával kényszeriteni[9].

Ez oklevél érdekes azért is, mivel Jászfénszaru község létezéséről ez oklevélben tétetik először emlités; a házépités pedig oda mutat, hogy ez időben a jászok már házakban s állandóan letelepedve laktak.

Ez időben a jászkúnok kir. birói hivatalát egyszerre többen viselték; mert 1434-ben Tallouczi Matkó vagy Mátyás kevi főispán, az egész zágrábi püspökség kormányzója egyszersmind kúnok birája is volt, kinek 220helyetteséül egy 1434-ik évi máj. 25. Zondon kelt oklevelében tapsanheli Arnitim fia Miklós emlittetik, kinek valamint más kúnszőllősi tiszteknek Tallóczi Matkó meghagyja, hogy Szilágyi Lászlót egy elébb nála, most Kúnszőllősön lakó jobbágyától elvett 40 arany forint miatt ne háborgassák[10]. Az itt emlitett tapsanheli Arnitim már fentebb 1424. november 7-én kelt oklevélben Tapsoni Aarhim név alatt fordul elő,

A hazai honvédelmi szervezésnek Sigmond király alatti átalakulása a jászkúnok beléletére nagy hatást gyakorolván, ennek helyes megértése végett szükség a régi magyar hadszervezetet főbb vonásaiban áttekintenünk.

A magyar állam első alakulásakor két – alapjában egymástól különböző – hadsereg fejlődött ki; egyik az országos nemeseké, kik, mint az ország hatalmának tagjai, a haza védelmére átalánosan és személyesen köteleztettek; másik a bérbirtokosok hada. Ugyan is a fejedelmek az itt talált vagy állatok épitett várakat közjavakul tartották fen, melyekben a nemzetségfők vagy vezérek, nem mint azok örök birtokosai, hanem csak mint kormányzói székeltek, s fegyvereseik e várak örizetére rendeltettek, kik hadiszolgálat fejében, mely táborozás és várőrizetből állott, a várföldeket birták; ezenkivül személy és birtokjoggal, s kiváltságok, tized és adózás alóli mentességgel ruháztattak fel.

Ezek valának a várjobbágyok, mig a benszülött meghóditott népek földmivelő szolga jobbágyságra kényszerittettek.

E várjobbágyok – Kézai idejében – úgy látszik oly nemesekkel is szaporodtak, kik elszegényedvén, kérelmökre nékik a király, a vár és birtokai őrizetének terhe mellett várföldeket adományozott.

E várjobbágyokat közvetlen a várispánok, mint vezérek és birák igazgatták; dijazásuk a várföld terményadója egy harmadából állott, melyet ők a várispáni udvarbirák, várnagyok, hadnagyok, és századosokkal 221osztának meg. A várjobbágyok főldei örökös bérbirtokok valának, melyek szállottak apáról fiura vagy oldalrokonokra; magszakadás esetében vissza a várra, hogy ismét hadi szolgálat terhe mellett a várszolgák érdemesebbjeinek adassanak. E várjobbágyság, bár nem volt is mindég fegyverben, de felülésre a király és várispán parancsára mindég készen kelle állania.

E várjobbágyok tevék több század lefolyása alatt a királyi seregnek főerejét, miért is azokat királyaink lehetőleg törekedtek szaporitani, anyival inkább, mert közülök a kitünő vitézek az ország nemesei közé emeltetvén, a várszolgálattól birtokukkal együtt felmentettek.

Szaporiták még a kir. sereget a zászlóaljaikkal hazánkba beköltözött idegen lovagok, kik itt hadi szolgálat feltétele mellett gazdag jövedelmü jószágokkal megajándékoztatván, letelepedtek.

Ezenkivül a terjedelmes kir. jószágokból még több oly bérbirtok is osztatott ki, melyek ispánságoknak neveztettek, s melyekért az adományosok – praediales – bizonyos számu vitézekkel köteleztettek a kir. seregben táborozni; sőt némi jelek oda mutatnak, hogy első királyaink fentebbi hadkötelezetteken kivül szükség idején még zsoldos hadat is állitottak fel.

E királyi had a belbéke fentartására, s csekélyebb kültámadás viszatorlására volt rendelve; mig az országos nemesekből állott nemzeti had nagyobb veszély esetében elébb nemzeségek, utóbb megyénként öszegyülvén, személyesen sereglett egybe az ország zászlója alá, s a király személyes vezérlete alatt saját költségén táborozott, – átalában az országos nemesi jog és a honvédelmi személyes kötelesség hazánkban elválhatlan kapcsolatban valának egymással.

De nem csak a személyi, hanem az első megszállási, vagy is teljes sajátsági birtokjoghoz, s az egyházi alapitványokhoz is volt honvédelmi kötelesség kapcsolva. Az egyházi és világi országnagyoknak is szintugy valának gazdászati és udvari szolgáikon kivül bérbirtokos szabad jobbágyai, kik velök együtt az ország zászlója alatt hadakoztak; sőt maga a királynak s királynénak is valának 222oly szabad nemes vitézei – praediales – kik vele s az országos nemességgel a nemzeti hadban valának kötelesek táborozni.

E királyi hadak ereje lévén a monarchiai elvnek, a királyi hatalomnak legerősebb támasza: a királyok ezek lehető szaporitásán igyekeztek; mig nem II. Endre gyenge kormánya alatt több várjobbágyságok, sőt egész várkerületek eladományoztatván: ez által a főnemesség gazdagsága és hatalma a mily mérvben emelkedett, a királyi had s tekintélye is aként szállott alá.

A veszélyt belátva IV. Béla, a várjobbágyság visszaállitásán erélyesen munkálkodott; e végett – mint láttuk – e várjószágokat visszavette, ezekből várjobbágyok és szegény országos nemesek részére katonáskodási kötelezettség mellett új bérbirtokokat alakitott.

De később maga is IV. Béla s még inkább utódai, hogy a hatalmas és pártokra szakadt főnemességet magoknak megnyerjék, egész várkerületeket s ispánságokat eladományoztak, melynek azon szomoru következése lett, hogy a királyi had meggyengült, mert a főnemesek a várföldeket magoknak elfoglalták, a várjobbágyok egy részét váraik őrizetére használták, vagy szolgaságra sülyesztették; más részét pedig annyira zsarolták, hogy közülök többen elhagyva földjeiket, az egyház védelme alá menekültek, s az egyháznagyok táborozó jobbágyai közzé állottak.

Ily hazai honvédelmi viszonyok között, midőn 1239-ben a kúnok IV. Bélától befogadtatást kértek, azon kérdést: hogy bebocsáttassanak-e vagy ne? az országnagyok tanácsában bizonyos bukásnak kitenni nem látta czélszerünek, hanem királyi hatalmából helyt ada a menekülteknek; majd a mongol hadjárat után visszaédesgette őket Bolgárországból, mert látta, hogy ezek hét nemzetsége mind számra, mind vitézségre és hüségre nézve a pusztulásnak induló kir. seregnek oly erőt fog adni, mely a főnemesség megfékezésére, a monarchiai elv s királyi tekintély fentartására biztos kilátással kecsegtet.

E remény teljesedve, s a czél elérve lett, mivel a kúnok nagyszámú vitéz csapatai oly erővel járultak a 223kir. hadhoz, mely azt nemcsak a bel-, hanem a külháborúkban is győzelem sikerére vezette.

Az Árpád ház kihaltával a királyi had, mely már elébb is sülyedésnek indult, azt 1301–1310-ig dühöngött belzavarokban régi alkatrészeit illetőleg, majdnem elenyészett, mert a várjobbágyok közül sokan az országos nemesek sorába emeltettek, a kir. bérbirtokok pedig a hatalmas főurak örökös birtokaivá válván, a hadkötelesek a főnemesség hatalma alá estek, kik a várjobbágyokat s praedialisokat nem hadi, hanem más szolgálatra kényszeritették.

Hogy tehát I. Károly a királyi had elébbi erejét visszaállitsa: a várjószágokat erélyes kezekkel visszafoglalta, a várszolgákból sokat táborozó várnemesekké emelt, a nagybesenyői nemes besenyőknek Csanád megyei több helységeket, hogy a hadi szolgálatokat annyival nagyobb erővel teljesithessék, örök joggal adományozott, s a némely hatalmasok által elnyomott jászok egész nemességét 1323-ban elébbi szabadságaikba, s kapitány szabad választási jogukba visszahelyezvén, a kir. hadban katonáskodó jászok közé sorozta.

De mind ez nem vezetett a kivánt eredményre. A várszerkezet elébbi erejébe többé visszaállitható nem volt, s I. Károly és Nagy Lajos más eszközökhöz valának kénytelenek folyamodni.

Az oligarchák által jogaiban sokszorosan megsértett s elnyomott köznemességet pártfogásuk által magokhoz csatolták; s több kiváltságos néposztály már I. Károly alatt felhatalmaztatott hadikötelezettségöket szabott áron megváltani[11]; e mellett ösmerve a főnemesség hiuságát, ennek felhasználásával élénk lovagi szellemet, s vetélkedést keltettek benne az által, hogy fényes családi czimereket osztogattak, lovagjátékokat rendeztek, s azoknak, kik nagyobb lovas csapatokat – banderium – állitottak, megengedék, hogy azokat saját czimeres zászlóik – bandiera – alatt vezethessék a csatára; ezenkivül a főnemesség által keresett kir. hivatalok hatalomkörét tágitották, 224s egy személyben számos hivatalt egyesitettek, s végre a hadkiállitások növekedő költségei pótlásául Lajos a parasztságot úri kilenczed adó alá vetette. Ez intézkedések következtében oly nagy lett a minél számosabb banderium kiállitására a vetélkedés, hogy sok főnemes saját jobbágyai közül is többekkel növelte zászlóalját, mely kezdeményezést látva Lajos, a jobbágytelkek száma arányában kivánta a zászlóaljakat kiállitani, s ezek élelmezésére némi hadiadót is kezde szedetni. Mindezekhez Lajos király fényes személyi tulajdonai is járulván, ő a honvédelmi intézményt oly fejlődésre emelte, hogy kétszázezernyi sereget tudott kiállitani.

De a nagy király 1382-ben elhunytával a honvédelem ismét az elébbi gyengeségbe sülyedt, mert az oligarchiák senki által nem fékezve, az országot zavarba döntötték, a szokáson alapult hadrendszert felbontották, a buzgalom a zászlóaljak kiállitásában meglankadt, sőt maga a nemesség fölkelése is oly rendetlen lett, hogy sokan a szegényebbek közül fegyver nélkül, egyedül botokkal kezökben szoktak a táborban megjelenni. Mária és Zsigmond alatt a főnemesek zászlóaljaikat oly hanyagul állitották ki, hogy Zsigmond 1433-ban, midőn a huszita csehek már az ország kebelében dúltak, a megyékhez kénytelen volt honvédelmi javaslatokat küldeni, hogy ezek nyomán a hadügy szabályozásáról gondoskodjanak[12].

[1] Okltár 111. sz.

[2] Okltár 112. sz.

[3] Okltár 114. sz.

[4] Okltár 115. sz.

[5] Fejér Cod. X. 8, 483. l.

[6] Chron. P. III. cap. XIII.

[7] Budai F. Pol. Lex. I. 530. l. szinte emlékezik ezen Dávidról, kinek – szerinte – atyja Mustafa volt, kit testvére (II.) Amurát, midőn (1421-ben) a trónt elnyerte, szemeitül megfosztott, s ezután Mustafa Zsigmond alatt Magyarországba jött, hol meg is halt.

[8] M. Acad. Èrtesitő phil. törv. tört. oszt. IV. k. 1864. Ráth K. 407–415. l.

[9] Okltár 116. sz.

[10] Okltár 117. sz.

[11] Szalay L. M. orsz. t. II. 172. l.

[12] Horváth m. kir. tört. munk. I. 150–179. ll.