VI.

A mi a jászkúnoknak régi vallási állapotát illeti: midőn hazánkba beköltöztek, legnagyobb részök az ősi pogány vallást követte; itt azonban királyuk Kuthen, több kún országnagyok és számos más kúnok IV. Béla és országnagyjai keresztapasága mellett nagy ünnepélyességgel 158megkereszteltettek, s hogy e hit követésében megszilárduljanak, a magyarokkal összeházasodásuk teljes erővel előmozdittatott. Ez időben a kún fejedelem egyik fia szinte a keresztyén vallásra térvén, az őket kiváló buzgósággal téritő Domonkos szerzetnél tanulta iskoláit, majd e szerzet tagjává is felavattatván, a kúnok megtéritésén hiven fáradozott.[1]

Hogy a magyar főurak gyülölete a kúnok befogadása s pártolásáért mily rágalom szavakat szórt IV. Béla ellen, erre nézve Rogeriuson kivül Baronius Annalesei is adatot nyujtanak[2], melyekben 1241-ik évről ez foglaltatik: hire volt, hogy isten igazságos itéletével Bélát a tatárok és Fridrik herczeg által sujtatja a kún hölgyekkel való szerelmeskedéseiért, kikkel összeögyeledett, s a kúnok istentelenségiért, miket ezek Magyarországon büntetlen elkövettek. Ezután leiratik Rogerius szerint a kúnok beköltözése, kihágásaik s a magyarok haragjának okai, s igy folytattatik: a kún hölgyek valának azok, kiknek gyöngédsége által Béla legyőzetve, magát annyi vétekbe sodorta, s mindezeket azzal takargatta, mintha ő ez által ezen eddig bálványimádó népet a keresztyénség elfogadására birni törekednék. Ezért volt, hogy nem minden tettökért állott rajtok boszút, s irántok jó indulatot mutatott, hogy ezen esztelenség által azok szivét meglágyitván, a keresztyén hitre vezérelje. Hogy pedig ennek minél nagyobb látszatot adjon, a kúnoknak vallásos ispánokat – comites – adott, közibök püspököt rendeltetett és igen sok papot alkalmazott, kik azokat mind nyilvános szónoklataikkal a keresztyén vallás elfogadására intsék, mind az ennek első ösmereteibe beavatottakat megkereszteljék.

Azonban a térités előhaladását igen megzavarta 1241-ben Kuthennek meggyilkoltatása, mit a kúnok véresen visszatoroltak, s Bulcsu csanádi püspök is alig tudott dühök elől megmenekülni; – ezt a mongolok beütése és a kúnoknak Bolgár, Görög és más szomszéd országokba tömeges kivonulása követte. E gyász események 159alatt az ujonnan megtért kúnok között az ősi pogány vallás egész hatalmával visszaállott; s bár a visszatelepitett kúnok belügyei IV. Béla által rendeztetvén, a térités nálok ismét megkezdetett, azonban hogy mily kevés sikerrel, ezt tanusitani látszik azon körülmény, hogy az 1249–53-ban folyt külföldi hadjáratokban a kúnok főleg nemcsak rabolták, égették, pusztitották az egyházakat, hanem a harangokat, szentek ereklyéit, oltári ékességeket is zsákmányolták; s maga IV. Béla 1254-ben IV. Sándor pápához intézett levelében a kúnokat pogányoknak mondja, s előadja, hogy azt, miszerint fiát Istvánt egy kún hölgygyel házasitotta öszve, azon okból tette, hogy őket ez által a keresztség felvételére téritse. Ugyan csak a keresztyén hit előmozditása végett IV. Incze pápa 1253-ban a Magyarországi érsekeket felhatalmazta, hogy a keresztyénné lett kúnoknak kisebb esetekben felmentést adhassanak.

Ezután az 1260-ik évtől kezdve IV. Béla és fia István között elkeseredettséggel folyt véres belháborúk nem voltak kedvező hatással a kúnok megtéritésére, mert a győzelmet biztositó kúnokat mindegyik fél a maga részére igyekezvén megnyerni, ezeket a ker. vallás bevételére erőszakolással magától elidegeniteni ovakodott; mit igazol az, hogy IV. Béla 1261-ben a patavi és passaui püspököket dicsekedve értesitette, hogy a kúnok kivétel nélkül bevették a ker. vallást, s a téritőket magok közé örömmel fogadják; majd három év mulva 1264-ben már arról panaszkodik a pápának, hogy a kúnok közül kevesen tértek a keresztyén hitre, s ezek is azt megtagadják, a nagy többség megveti e vallást, a Krisztus szent testét kineveti, a papokat kigúnyolja, az egyházakat istállóknak használva megszentségteleniti, s borzasztó és istentelen rútságokat követ el, a keresztyén nőket megbecsteleniti, a keresztyéneket gyilkolja, annyira, hogy az országnak általok ragályosan bemocskolt részében a hit ingadozik, az egyház szabadsága tapodtatik, s félő, hogy idővel maga a cathol. vallás is elenyészik.

A pápa erre egyházi átokkal fenyegetés mellett utasitotta az esztergomi és kalocsai érsekeket, hogy ha a 160fentebbiek igazak, intsék meg a kúnokat, hogy közölök a ker. vallást, a kik elfogadták, állhatatosan megtartsák, a kik pedig még pogányok, záros határidő alatt térjenek a ker. vallásra, különben ellenök az országból kiüzetésök végett keresztes háborút hirdessenek. Azonban a főpapság a kúnok téritésének nehéz munkája helyett tovább is a IV. Béla és fia István között az ellenségeskedések szitásán működött, melyek csak az ilsvaszegi csata és az öreg király halálával értek véget.

V. István és a kún fejedelem leánya a kitűnő szépségű Erzsébet megkoronáztatván, mivel az Ottokár elleni hadjáratokban a kúnok igen számos és vitéz csapataira a királynak nagy szüksége volt: e viszony ismét nem volt kedvező a kúnoknál a ker. vallás nagyobb mérvü elterjedésére; a minthogy Ottokár 1270-ben a pápához irt levélben magát a „hitlenek“ ellen a pápa kőfalának nevezvén, panaszkodik, hogy V, István kúnjai és más hitetlenek Austriába beütvén, itt az egyházakat elpusztitották, s a keresztyének s vallás szolgái iránt kegyetlenkedtek.

III. László uralkodása kezdetén felmerült belviszályok, az országnagyok lázongása, az özvegy királyné s maga a király fogságba tétele kényszeritette a királyt a kúnok fegyvereiben keresní támaszt; majd az udvari ármány Erzsébet királyné s fia között csaknem a fegyveres kitörésig emelkedett meghasonlást idézvén elő: Erzsébet, hogy a kúnokat saját pártján megtarthassa, őket a keresztyén vallás bevételére nem kényszeritette; a minthogy úgy külföldi hadjárataikban, mint bent a hazában a pogány kún hadak az egyházakat dúlták és pusztitották. Az 1274–6-ik években úgy a még le nem csendesedett belviszályok, mint az Ottokár elleni véres hadjáratok tanácsolták, hogy a király a seregének legkitünőbb részét tevő kún csapatokat a keresztyén vallásra kényszerités által magától el ne idegenitse, sőt hogy a kúnokat kegyeiben részeltesse; a minthogy a történelem azzal vádolja Lászlót, hogy ez időben Erzsébet és Edua által a kún nép előnyére engedé magát kormányoztatni.

Végre megjelent Fülöp szentszéki követ, kinek az 1611279-ik évi juniusban Budán tartott tanácskozmányban, majd a jul. 14-én Tétényben tartott országgyülésen a király megigérte, s a kún főurak nemzetségeik nevében kötelezték magokat, hogy az öszves kúnok a ker. vallásra térnek, sátraik helyett állandóan házakban laknak, a keresztyének gyilkolásával felhagynak, az elfoglalt egyházakat, zárdákat s ezeknek birtokait visszaadják; különben mindezekre egyházi és világi büntetéssel, sőt átalános felkelés mellett fegyverrel is kényszerittethetnek; továbbá, hogy kivéve szakálluk beretválását, hajuk elnyirését s öltözködési módjukat, egyebekben a keresztyének szokásaihoz alkalmazkodnak, az országban nyert keresztyén foglyokat szabadon bocsátják, s az ezek iránti felügyelet végett a szentszéki követ fog hiteles vizsgálókat kirendelni, s mivel a kúnok nemzetségei különböző vidékeken telepittettek le, ehhez képest a kalocsai érsek, váradi, egri, csanádi és váczi püspök megbizatott, hogy egy országbiró és két nemes kiséretében saját egyházmegyéjökben letelepitett kún nemzetségnél megjelenvén, a pogányokat keresztelje meg, a foglyokat bocsáttassa szabadon.

Ezen orszàggyülést egyházi zsinat követte, melyet Filep sz.-széki követ a nép, papság és egyháziak vallási és erkölcsi sülyedésének meggátlása végett Budán tartott, de a mely működését félbeszakitva szept, 14-én szétoszlott, a király ennek végzéseit hatályon kivülinek nyilvánitotta, a mit elébb a pápai követnek igért, azt is visszavonta, s az országgyülés végzéseinek végrehajtását megtagadta; s midőn erre a sz.-széki követ a királyt egyházi átokkal sujtotta, sőt jogi követeléssel is fellépett az országra nézve, a király végkép megtagadta az engedelmességet, sőt az egyháznagyjait is ettől büntetés alatt eltiltá, s Endre egri püspököt, ki e tilalomnak nem engedett, egyházi javaitól megfosztván, azokat kúnjainak adományozta. Végre III. Miklós pápának sikerült ez éles viszályt kiegyenliteni, s úgy László király, mint anyja Erzsébet 1280. aug. 18. és 19-én okiratilag megigérték, hogy az eretnekek ellen hozott egyházi végzéseket végrehajtják.

A viszály azonban nem szünt meg teljesen. Erzsébet 162anyakirályné Valkó és Posega megyék jövedelmeit szedvén, alattvalóinak megtiltotta, hogy a tizedet a zágrábi püspöknek fizessék; ezért a sz.-széki követ nov. 1-én Erzsébet öszves birtokát egyházi tilalom alá vetette, ennek visszatorlásául az anyakiràlyné a püspök Vaska nevű faluját elfoglalta; mig nem a király közbenjárására e viszály is 1284. jun. 7-én lecsendesedett.

Még ezt megelőzőleg sz.-széki felhatalmazás folytán Péter erdélyi püspök a királynak anyai rokonát Arbucz kún országnagyot és két unokáját elfogta, miért őt a király püspöki jószágai elvesztésével büntette.

E folytonos belzavarokat a világi és egyházi országnagyok a királynak tulajdonitván. őt 1281-ben fogságba tették, nejével együtt lakni kényszeriték, kegyencz kún hölgyeit az udvartól elkergették, s a kúnokat erélyesen kényszeritették a ker. hit felvételére s a pápai követnek tett igéreteik megtartására.

Ezen a kúnok elkeseredve, titkos követségek útján a moldvai kúnok fejedelmével Aldamurral szövetkeztek a végett, hogy szeretett királyuk kiszabaditását, s ősi vallásukban megmaradásukat fegyvereik hatalmával ki vivják. E mozgalom láttára az országnagyok Paschasius nyitrai püspököt elküldték az osztrák herczeghez segitségért; a kúnok e visszatérő püspököt utjában kilesték, mindenéből kifosztották, s lánczraverve fogságba tették; egyszersmind nagy tömegekben siettek a moldvai határok felé egyesülni Aldamur hadaival, ez alatt egyházakat raboltak, égettek, pusztitottak.

Mindezekre a magyar főrendek elrémülve, utoljára is a vallás, haza és trón megmentése végett László királyt 1282-ik év elején szabadon bocsátották, ki nem hallgatva anyja intéseire, s legyőzve a kúnok iránti rokonszenvét, élére állott a magyar csapatoknak, s a pogány kúnok pusztitó seregét Hód falunál nagyon megverte, az elmenekülteket foglyul visszahozta, s midőn 1283-ban ismét Moldvába akartak szökni, ismét utánnuk nyomult, s ezeket is visszahozta, sőt Alpra kún főúr fiait e hűtlenségökért jószágelvesztéssel büntette.

163Ezt követte 1285-ben a mongolkún hadjárat, mely bár győzelemmel végződött a magyarokra nézve, azonban a hazai pogány kúnok számát a foglyul ejtett neugarok sokaságával növelte, kiket a király csapataihoz beosztván, midőn a Szepesség lecsendesitésére vezette, ezek a szepesi káptalant s egyházat kirabolták, s átalában ez új had oly félelmes kezde lenni, hogy Tamás váczi püspök az esztergomi érseknek Margit szigeten levő megerősitett házát kérte el lakásul, hogy abban vagyonát megvédhesse.

Ily viszonyok között nem lehet csudálni, ha az ifjú király magát kún és nem catholikus módon viselte, s nejét Izabellát fogságba tétette, miért a magyar országnagyok 1287-ben a pápának bejelentvén, azzal vádolák Lászlót, hogy ő a ker. vallást mellőzve vagy inkább elhagyva, tatárok, saracenok, neugarok és pogányokkal szövetkezett, s ezek életmódját felvette, – mignem a királyné 1288-ik év elején szabadon bocsáttatott, s a királylyal kibékült.

Ezután 1288-ban megkezdetett László király ellen az országban a keresztes hadjárat; de midőn az országnagyok belátták, hogy a királyukhoz csatlakozott kún csapatok ellen nem boldogulnak, a nádor Omode egy más titkos ármány szálait kezdé fonni, sikerült neki mellőztetésük ürügye alatt a kúnok között a király ellen, ki őket ősi vallásuk fegyveres védelmében kardja hatalmával ismételve leverte, egy titkos összeesküvést létrehozni, melynek véres áldozata 1290. jul. 10-én Keresszeghnél László király lett; majd a visszatorlás fegyvere több előkelő kún családot kiirtott.

III. Endre uralkodása és I. Károly trónraléptének első 10 éve trónkövetelések miatt folytonos belviszályok miatt ismét nem vala kedvező arra, hogy a pogáuy kúnok a ker. vallásra térjenek, vagy az áttértek abban állhatatosan megmaradjanak; s ha találkozunk is e korszakban a kúnok között némi keresztyén jelleggel, mint 1292-ben pogánynyal vegyitett nehány keresztyén személynevekkel és 1311-ben Hegyesegyház helynévvel, azonban az 1323. 1325-ik évi oklevelek az ősi pogány 164nevek nagy halmazában s még I. Károly alatt is a somogyi convent egyházának általok történt felégetése azt engedik következtetni, miszerint ez időben még a jászkúnok között a ker. vallás erős és állandó gyökeret nem vert; s ennek oka nem csak azon erős ellenszenv volt, melyet közöttök ily nagyszerű lelki átalakulás előidézett, hanem a főpapság eljárása is, mely szerint e szilajon szabad nemzet tagjait, mihelyt a ker. vallásra tértek, egész tized megadására a legnagyobb szigorral kényszeritette; a mi velök könnyen azt hitette el, hogy csak azért kötelezik a ker. vallásra, hogy vagyonuk egy részét az egyháziak elvehessék; s a főpapság e tized követelést valóban oly mérvben gyakorolta, hogy végre e miatt I. Károly a vallás érdekében jelentést tett János pápának, ki 1328. máj. 8-án kelt levélében ily vallásellenes eljárástól a magyar főpapokat szigorúan eltiltotta; s talán e pápai tilalom volt alapja, hogy sem ezen, sem a későbbi időkben nyomaira nem találunk annak, miszerint a jászkúnok egyházi vagy az oly szigorral beszedett pápai tizedet fizettek volna, a minthogy az 1333–4–5-ik évről fenlévő pápai tizedlajstromokban a szomszéd egyházak mellett lévő jászkún egyházak közül csak egy is nem emlittetik.

Ezután a jászkúnok ker. vallásra térése kedvező sikerrel haladt előre, s bár 1347-ben egy oklevél még sátor alatt lakó tizenkét kúnról emlékezik is, de ezek közül is több már keresztyén nevet visel, s a pogány nevű apának fiai leginkább ker. néven emlittetnek úgy a Csertán nemzetségnél, mint 1322-ben Exyde, 1352-ben Scybes, 1353-ban Karla családjában.

I. Lajos mindjárt uralkodása kezdetén a jászkúnok megtéritésére különös gondot forditott; mint Thuróczy irja, az ő gyakori sürgetésére VI. Kelemen pápa 1348-ban a magyarországi minorita szerzet tartományfőnökének meghagyta, hogy küldjön nehány szerzetest, kik a kúnok lelki gondoskodásán munkálkodván, ezeket a keresztyén hitben megerősitsék; sőt 1354-ben Bocsor, Kabak és Veszteg nevű kúnok családjainak Szentkirály és Mindszent nevü birtokokat oly feltétel mellett adományozott, 165hogy ezeken nevezett állandóan megtelepedni, s az igaz hitben megmaradni tartoznak.

Az eddigi téritési működés kedvező eredményeként a fenmaradt kevés adatok nyomán is felemlithetjük, hogy 1357-ből a Jászberény és Jákóhalma községekbeli jászok, sőt 1371-ben a Kuncheg nemzetségi kúnok kapitányai mind keresztyén nevet viselnek, hogy 1385-ben Csonka-sz.-miklós, Chunegyház nevű kún szállások fordulnak elő; hogy 1388-ban már több kúnok az óbudai apáczák Vastorok nevű falujába telepedtek meg, hogy 1389-ben Zakegyház, Sz.-Fábián-Sebestyén nevű kúnszállás fordul elő; hogy 1391-ben kiséri és apáti jászok, valamint 1397-ben Scybes kúnnak fiai és a kolbászszállási, 1399-ben a Kakath falubeli kúnok csak keresztyén neveket viselnek, sőt már 1391-ben Apáti nevű jászszálláson Szűz Mária kőből épült egyháza állott fen; egy más kún szállás pedig 1389-ben Félegyház, egy jászszállás ismét 1399-ben Szentgyörgy nevet viselt; azonban mivel a Csertán nemzetségben 1367-ből több pogány nevű kúnok emlittetnek, a térités nagy munkáját a XIV-ik század végével a jászkúnok között befejezettnek nem mondhatjuk.

E tekintetben kiváló érdemeket szerzett a minorita rend, melynek tagjai ugy a jászok, mint a kúnok megtéritésén kitünő sikerrel buzgólkodtak, bár e nemes eljárásukban éppen az egyháziak részéről támasztott akadályokkal kelle küzdeniök.

Ugyanis a már fenállott egyházak rendes lelkészei a téritő szerzeteseket, midőn ezek téritési működésük alatt szállásról szállásra jártak, elfogták, sanyargatták, letartóztatták s megverték; ezen kivül nyereségvágytól indittatva oly megtérteknek holttesteit, kik vallásos buzgóságból a szerzetesek lakhelyein választottak temetkezési helyet, nagy lármával saját egyházukhoz hurczoltatták, s amoda vinni mindaddig nem engedték, mig nekik bizonyos öszveg pénzt le nem fizettek; ezenkivül a mely egyházi ékszereket s öltönyöket a megtért jászkúnok a szerzeteseknek s egyházaiknak ajándékoztak, ezekből a rendes lelkészek egy negyedrész kiadását magoknak követelték. 166E botrányos eljárás végre oda kényszeritette a szerzeteseket, hogy ezt egyenesen a pápának IX. Bonifácznak feljelentették, ki 1399. apr. 18-ról kelt levelében az illető egyháziakat ily eljárástól szigorúan eltiltotta, s a szerzeteseket előbbi kiváltságos jogaikban megerősitvén, a magyar egyháznagyok védelme alá helyezte.

[1] Ferrar. de ord. Predicat. 109–111. l.

[2] Annal. Eccles. Tom. XIII. Abrah. Bzovius 1621. 474–5. l.