De mindezek mellett is e sík vidéken lett letelepülés, valamint azon körülmény, hogy a kúnok tömegesen kelvén hadjáratra, a magyar hadsereg jelentékeny részét képezték, s a gyakori, olykor szerencsétlenül vivott csatákban merész vitézségük miatt közülök igen sokan elestek, s mig egyfelől a harczias nemzet tagjainak a föld miveléséhez se kedvök, se idejök nem volt: másfelől a mezei munkára használni szokott hadi foglyokból sem nyerték ki a nagy urak hatalmaskodása miatt kellő jutalékukat[1]; a hadi zsákmány pedig hosszabb ideig megélhetésre elegendő nem volt, s ha elfogyott, új hazájukban, mint a magyar király alattvalóinak nem lehete, hajdani ásiai szokásuk szerint egyedül zsákmány végett újabb hadjáratra kelni a szomszédok ellen; mind a mellett, hogy országos nemesi állásuk s fegyverrel kivivott tekintélyük következtében a közországgyüléseknek kiegészitő tagjai valának, s vitéz és hű szolgálataikért őket a királyok több birtok adományozásokkal jutalmazták, de a mely birtokok mivelő kezek hiányában alig jövedelmeztek valamit: mind ezen okok azt idézték elő, hogy a XIV-ik századtól kezdve a kúnok mind számra, mind gazdagságra nézve lassanként alább szállottak, s az anyagi erő hiánya fegyvereseik számát s erejét is megapasztotta; s az elébb kizárólag lovas íjász csapatokat állitott jászkúnoknál gyalog íjász vagy koplyás hadosztályok is alakultak, s az 1357-ből emlitett László philisteusok fejének „vajda“ czime talán éppen e gyalog íjászcsapat vezére megjelöléséül használtatott. Az 1291-ki országgyülésen – melyen – mint fentebb láttuk – a kúnok is személyesen jelenvoltak – hozott 10. 11. 12-ik törvényczikkek intézkedései a jászkúnokra nézve is érvényesek valának, s ezek szerint 151a király személyes vezérlete alatt védelmi és belháborúkban a többi nemesekkel együtt ők is saját költségükön, – támadó hadjáratokban, vagy nem a király személyes vezénylete alatt folyt belharczokban azonban az 1222. 7. t. cz. intézkedése alapján csak királyi zsold mellett valának kötelesek fegyvert fogni.[2]
Ezenkivül úgy a magyar, mint a kún hatalmasak közülök, kiket lehetett, elnyomtak, saját hatóságuk alá s az ő zászlóik alatti katonáskodásra kényszeritették, sőt táborozás helyett szolgai állapotba sülyesztették: mint ezt a Keverge által elnyomott jászok, Buthemer kún kapitány s Kumcheg kúnjainak példáiban láttuk.
A kúnok alászállását igazolja az is, hogy közülök többen régi nemes szállásföldjeiket elhagyva, más helységekbe költöztek át. Erre mutat fel példát Kumcheg kún kapitány és ispánnak 1347-ik évben, valamint Sigmond királynak 1388-ik évi oct. 3-án kelt fentebbi azon oklevele, melyben madarasi Tompa Lászlónak és bármely szállásokon lakó más kún kapitányoknak meghagyja, hogy az óbudai apáczák Wastork nevű falujába letelepedett kúnokat saját szállásaikra vissza ne kényszeritsék, sőt a kik már elköltöztek, azokat is elébbi lakhelyükre visszaadják.
A fentebbiek szerint átalakult belviszonyok a kúnoknak harczias személyes jellem, s katonai szolgálaton alapult országos politikai befolyásukat s tekintélyüket évről évre alább sülyesztették; saját fővezérük helyett az erdélyi vajda vezénylete alá estek, sőt a kik a nádor zászlója alatt megmaradtak vagy ide visszarendeltettek, mint a Buthemer kúnjai, azok is, nem mint hajdan, önköltségükön, hanem királyi zsold mellett katonáskodtak.
E nemzeti életüket veszélyeztető állást a kún nemzetségek jókor belátván, ősi nemesi előjogaikat s országos szabadságukat, melyet addig fegyverök hatalma megőrzött, számos kir. kiváltságlevelek védelme alá igyekeztek helyezni, s e kiváltságleveleiknek trónváltozás eseteiben megújitása által fentartani.
A jászkúnoknak hazánkban letelepedésétől kezdve a 152XIV-ik század végéig a történelem következő jászkún fővezérek, főurak, nemzetségfőnökök, kapitányok és vajdák neveit tartotta fen:
A XIII. századból: 1239-ben Kuthen a kúnok fejedelme, 1260-ban Alpra vagy Alpar kún vezér, 1262-ben Menk a kúnok vezére, 1266-ban Parabuch, a Borchol nemzetségben: Keyran, s ennek fiai: Vchugan, Ivanchuk, rokonai: Illan, Jardar, Michi, Chibuk, Ona kún urak, – 1279-ben Uzur, Tolon; Eduának atyja egy kún herczeg, iker testvére Miklós; 1281-ben Árbucz, 1290-ben Törtöl, Kemencse; 1298-ban Abram kún vezér.
A XIV. századból: 1321-ben Kondam kún ispán, 1323-ban Keverge jász főúr, 1322-ből Kumcheg a Vancsuk a fentebbi Keyran unokája, Buzkan az Arbuz és Tatár az Ogude fia; 1342. előtt Sandrin jászok kapitánya, 1342-ben Buthemer kún kapitány, 1347-ben Kumcheg szinte kún kapitány, 1352-ben hatházi Scybes nevű kún főúr, 1353–67-ben Karla János a Csertán nemzetségbeli királynéi kúnok kapitánya, 1357-ben Wrs László jászberényi philisteusok vajdája, Csupor Domonkos jákóhalmi főúr, 1371-ben Kuncheg Fekete László kún kapitány, 1384-ben Csurka Pál, 1388-ban madarasi Tompa László kún kapitány, 1389-ben Csurka Pál fiai kún kapitányok, 1391-ben Temesváry Miklós jászkapitány és Gazdag György. Több tisztek nevét e korszakból nem őrizte meg számunkra a történelem, holott – mint látni fogjuk – a kapitányság a családban örökös lévén, az firól-fira szállott.
A jászkúnság területén a községi életre nézve a XIV. században azon eredmény tünik elő, miszerint a jászkúnok a ker. vallás elfogadásával eddigi költözködő életmódjukat lassanként elhagyva, kezdtek állandó lakhelyeken letelepedni, rendes községeket s egyházakat alkotni, s terjedelmesen űzött baromtenyésztés és elkezdett földmivelésük érdekében szállásbirtokaik határaira gondosan felügyeltek, s azokat törvényes határjárások által biztositották s épségben megtartották.
Zsigmond király 1393-ban Apáti és Négyszállás jász községek között elszántásból származott határvillongás 153elintézése iránt rendelkezik, s igy a jászoknál ez időben a szántásvetés már szokásban volt. A barom, különösen a lótenyésztés kezdettől fogva igen nagy terjedelemben üzetett; mit eléggé igazol az, hogy mivel a jászkúnok leginkább lovasíjászok voltak, s hadjáratban mindegyik legalább 1–2 pótlóval vala ellátva: 1260-ban kiállitott 40 ezernyi lovasságukhoz legalább százezer lóra volt szükségük; ezenkivül – mint fentebb láttuk – a milliókra menő nyílvesszők szállitására szinte még egy-két ezer ló kivántatott.
Hogy a jászkúnoknak – mint más országos nemeseknek – ez időben a baromtenyésztés és földmiveléshez szükséges jobbágyaik is voltak, ezt Roger tudósitásán kivül Erzsébet királynénak 1367-ben Karla János kún kapitányhoz, ennek kúnjaihoz s hatósága alatti jobbágyokhoz intézett levele mutatja.
A jászkún szállások – községek – között a XIV. szàzad végéig a következők emlittetnek: az 1261-ik évi oklevélben előforduló Pohanara, Tiszakeddi és Kevegyházon kivül[3], 1311-ből Hegyesegyház, 1352-ben a mai Karczaghoz tartozó Hatház, 1353-ból Kerekegyház, 1357-ben Jászberény és Jákóhalma, 1365-ből Árukmelléke – a mai Árokszállás –, 1370-ben Mizse, 1371-ben Tompa, 1382. előtt Apátiszállás, 1389-ben Félegyháza, 1389. és 1395-ben: Fábiánsebestyén, Waychunnipe, Alonnipe, Abchykszállás, Besemihálszállása, Csonkaszentmiklós, Csorbajánosszállása, Chunegyház, Homokszállás, Kolbászszállás, Kisszállás, Ujszállás, Zakegyház, 1391-ből: Négyszállás, Kysir, Madaras, Bugacz, 1396-ból e néven Árokszállás, 1397-ben Kakat, 1399-ben Alsószentgyörgy, Ladán, öszvesen 33.
Úgy látszik, hogy Apáthyszállást kezdetben a később Temesváry előnevet nyert jásznemzetségi ág szállotta meg, mert utódai e szállást magok között elébb I. Lajos, majd Zsigmond alatt felosztották, sőt határjelekkel is, úgy egymás között, mint Négyszállástól, melynek lakosai azt jogtalanul elszántották, elkülönitették, s Apáthyszálláson 154állandóul megszállva, itt kőegyházat épitettek, földmiveléssel is foglalkoztak, s talán elszaporodásukra mutat azon körülmény, hogy birtokaik határjeleire gondosan felügyeltek.
1393-ik évben először találkozunk a jászkúnságban ezen uj hivatali névvel: tiszt (officialis); e tiszti hivatalba a philisteusokhoz Aba Imrét a kir. főkincstárnok rendelte. Ily kirendelt tisztek a későbbi századokban gyakran fognak előfordulni; s ezeknek hivatása az volt, hogy a jászkúnoktól a kir. kincstár részére tartozó fizetéseket beszedjék s a kincstárhoz beszállitsák.
Többször volt már eddig, s ezután is lesz emlitve e kifejezés: „királynéi kúnok“ kiknek külön birájok volt. E kifejezés eredetét megtaláljuk III. László 1279. aug. 10-én kelt oklevelében, melyben ez mondatik a kúnokról: „adván nékik ott (t. i. a megnevezett folyók körül) királynéi udvarnokaink és más szolgálattevők vagy örökös nélkül elhalt nemes emberek földjeit stb.“ Az udvarnokok és szolgálattevők a régi magyar államban oly felszabaditott fogoly szolgák valának, kik a király, királyné, sőt némely főnemesek udvara fényére és szükségére rendeltetvén, e czélra bizonyos szolgálatok teljesitéséért jutalmul földeket birtak.[4] A fentebb emlitett földek tehát régidőtől fogva a királyné udvartartására voltak rendelve, s a tatárpusztitás miatt üresen, lakatlanúl maradván, a mely kúnok kir. adomány mellett ezeken telepedtek meg: azok a föld rendeltetése folytán „királynéi kúnok“ névvel lettek másoktól megkülönböztetve; királynéi kúnok már 1371-ben emlittetnek s ezek biráiul 1380-ban Sukur Miklós, 1392-ben Kapolai Dezső – van feljegyezve. E királynéi kúnoktól járó jövedelem a későbbi századokban a királynék hitbéréül volt rendelve s kötelezve.
A régi jászkúnok, hogy a marhakereskedést nagy mérvben ne üzték volna, tekintve szélesen kiterjedt baromtenyésztésüket, kétségbe vonni nem lehet, bár erre tüzetes történelmi adat hiányzik; valamint a nálok gyakorlatban 155volt iparágakra nézve azt bizvást elfogadhatjuk, hogy mint keleti nép a fényes öltözetben gyönyörködvén, az ehhez szükséges iparágnak nálok virágzani kellett. Ezenkivül a fegyvergyártás is el volt terjedve, különösen a nyílkészités és köszörülés télen egész idejöket elfoglalta; a nyíl nálok bizonyosan millió számra gyártatott, mivel szokásuk volt az ellenséget nyílzáporral elboritani, s igy nyilat igen nagy mennyiségben használtak el.
A kúnok szokott fegyverei, s a kengyel, lópatkó, szögek, ló és nyeregszerszám nagy mérvű szükséglete azt feltételezi, hogy az ezekre vonatkozó iparágak is a jászkúnoknál nagy terjedelemben üzettek, mert mindezeket kizárólag külföldről beszerezni csaknem lehetetlen volt. Ehhez járult még a nemezgyártás, melyből a jászkúnok süvegei és csúcsos sátrai készültek.
Az ő találmányuk a ma is országosan ösmert kúncsomó, mely a kötélnek a kúnoktól elterjedt czélszerű megkötése módját fejezi ki.
Figyelmet érdemlő kérdésül tünik fel Magyarország néprajzában azon körülmény, hogy e hazában a magyarokon kivül a testvér népek közül kùnok, jászok, besenyők, bolgárok, kozárok; az idegenek közül pedig németek, szászok, svábok, szerbek, horvátok, czigányok, őrmények költöztek be, s az idegenek legnagyobb része nyelvöket, nemzetiségöket, egyrészök politikai önállóságokat századokon át fentartották, mig a testvér népek közül a besenyők, bolgárok, kozárok a magyar elembe beolvadva, s nevöket és politikai létöket is elvesztve, elenyésztek, egyedül a jászkúnok maradtak fen, s a magyar testvér uralma alatt külön nemzeti nevöket, a magyaroktól némely részben eltérő nyelvöket, kiváltságos szabadságaikat s önálló politikai életöket a legközelebbi időkig fentartották.
Az idegenekre nézve a nyelv és nemzetiség különbözése őket szorosabb összetartásra kényszeritvén, ebben találhatjuk fel a külön fenmaradás okát; ellenben az idegeneknél nem nagyobb számban beköltözött besenyők, kozárok, mint a magyarral egy nyelvű és nemzetiségű 156népnek könnyű vala a magyar elembe beolvadva elenyészni, mivel ők nem nagy tömegben költöztek be, s e tömeg is – mint Jerney kimutatta – Moson, Sopron, Vas, Győr, Csanád, Fejér, Arad, Bács-Bodrog, Baranya, Bars, Bihar, Borsod, Heves, Komárom, Liptó, Nyitra, Pest, Poson, Somogy, Szabolcs, Zala, Szerém, Temes, Torontál, Verőcze, öszvesen 25 megyékben egymástól távol vidékeken szétszóratván, bár 1406-ig külön ispánjaik igazgatásaik alatt állottak, azonban ezen szétszórt helyzetök nem engedte, hogy egy önálló politikai testületet képezhessenek, s igy az idők folyamán lassanként azon megyének, melyben laktak, lakosai közé minden névbeli megkülönböztetés nélkül kénytelenek valának beolvadni, s annyira elenyészni, hogy 1406-tól kezdve létezésök csak elébbi oklevelekben s egyes helynevekben maradt fenn.
A jászkúnokra nézve a viszonyok kedvezőbbek valának. Még Moldvában lakásuk alatt a pogány kúnoknak ker. vallásra téritése Róbert esztergomi érsek által megkezdetvén, ennek előmozditása végett II. Endre Béla if. királynak is beleegyeztével szabadságaikat aranypecsétes levelével biztositotta, melyet 1230-ban IX. Gergely pápa is megerősitett, majd 1233-ban „Kúnország királyá“-nak czimét Béla felvette; később IV. Béla 1239-ben a kúnok beköltözésekor eskü alatt fogadta, hogy Kuthent és nemzetét ősi szabadságukban sértetlen fentartja.
Mindennyi biztositások mellett is nem hiányzott a szándék és alkalom, hogy Kuthen 40 ezer kúnjainak tömeges gyülekezetéből származó súlya s ereje meggyengittetvén, a testvér magyar nemzetbe beolvasztassanak. A kői monostornál tartott országgyülésen közakarattal elhatároztatott, hogy Kuthen a király oldalánál, s legközelebbi nemessége Pestmegyébe letelepitve maradjon, a többi kúnok az ország külön vidékeire kisebb tömegekben szétküldessenek. Ennek foganatositását azonban a bekövetkezett tatárjárás meggátolta, melynek elmultával – mint Kéza irja[5]: „a kúnok mint a föveny (hihetően 157Bolgárországi rokonaik hozzájok csatlakozásával) elszaporodtak, s a magyar uraknak a kúnok ellen való fondorlatai következtében IV. Bélának is forgott eszében, hogy őket vármegyénként elszélessze, de soha nem bátorkodott megtenni, attól tartván, hogy az országnak általok sérelme származik,“ igy történt, hogy általa a nádor főbirósága alatt a Duna, Tisza, Körös, Maros, Temes vizek mellékein telepittettek le. „Azt mondják, hogy ugyanezt gondolta felőlök István király is, s az emlitett ovakodás miatt vonta vissza szándékát.“ Ezen szétosztás által nemzeti létöket fenyegető veszélyt s a magyar főuraknak ellenök folyvást nyilvánuló gyülölségét a kúnok belátván, hogy ezt elháritsák, midőn királyuk leányának Erzsébetnek fia III. László jutott a trónra, úgy az özvegy királyné, mint saját befolyásukat felhasználva, sikerült nekik megnyerni, hogy III. László őket a IV. Bélától nyert szállásaiknak birtokában oklevél által megerősitette, s ez által ha nem is mindnyájan egy egész, de minden esetre oly nagyobb s egymástól nem távol eső tömegekben telepedtek le, mely állapot őket a közös érdek, jog, kiváltságos szabadság és külön önálló nemzeti lét megvédésére képesekké tette, ehhez járulván főbirájuknak a nádornak is pártfogása, mely már Nagy Lajos korától kezdve a nádor részére a kúnok által adott szép fizetésnek a későbbi századokban fentartása és teljesitése által még inkább biztosittatott.
Ebből láthatjuk, hogy a jászkúnok külön önálló fenmaradásának okát abban találjuk, hogy távol megyékbe szetosztatásuknak erélyesen ellenszegültek, s harczi vitézségökkel a király s a nádor pártfogását anyagi jutalom által is magoknak mindenkor biztositották.
[1] Kézai S. kron. Szabó K. 94. l. Corp. iur. hung. I. 1439: 13. t. cz.
[2] Kovachich Syll. Decret. I. 345. l.
[3] E m. II. k. 302–3. l.
[4] Horvát I. nemzets. 99. Kézai S. 94–5. Perger magy. és haz. 60. 61. III. l.
[5] Szabó K. 83. l.